HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Krys & Joël ~ Life's full of surprises

Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Krys & Joël ~ Life's full of surprises
Hétf. Jan. 23, 2017 11:13 pm
 



 


Running is a great way to... uhm


A nyári parkokban többek között az is ideális, hogy jó sokan igyekeznek élvezni a napfényt és a természet lágy ölét, tehát annyira talán mégsem egyszerű kiszúrni az embert, mint mondjuk télen, a hidegben, mert akkor eleve kevesebben is jönnek ki, meg nem is ücsörögnek padokon. Már ha ebben rejtőzik bármi logika...
Szóval, mázli, hogy nyár van, és minden bokorban legalább öt és fél ember, a legtöbben diákok, jó szokásuk szerint seregnyi piával felszerelkezve. De akadnak bőven unokákat kacsáztató nyugdíjasok, piknikező párok, kutyások, futópálya-kedvelők, és látványosabb kínálatot nyújtó, szabadtéri erőgépeken feszítő srácok.
Ennyi látványosság között kizárt, hogy feltűnjön a pálya melletti padon ücsörgő lány, tollal és jegyzetfüzettel az ölében.
Piros táskával.
Fekete, üvegszálas harisnyában.
Tűsarkúban.
A többi normális embertől eltérően minimáldizájnban pompázó, flancos selyemkosztümben, szigorú kontyban, mintha legalábbis egy elegáns tárgyalóteremből szabadult volna.
Igazság szerint nem is téved olyan sokat, akit ezt gondolja. Az órámra pillantok. Elméletileg épp egy multinacionális mélyinterjú kellős közepén járok. A szó legszorosabb értelmében véve: elméletileg.
Inkább végig sem gondolom, hogyan jutottam el idáig. Szánalom az egész. Egy viccműsorban talán jól hangzana. Az illúzióm viszont, hogy nem bámul rám boldog-boldogtalan, egyre többször szertefoszlik, elég csak olykor az ellenkező irányba fordítani a fejem. Persze, nagyon profin csinálják, eljátsszák, hogy kicsit sem engem néznek, ebben mind annyira utánozhatatlanul jók vagyunk, de attól sajnos nagyon is jól tudom, hogy de mennyire engem bámulnak.
Annyira nem zavar egyébként, ha megjön a pasasom, és elkezdjük végre az órát, úgyis telibe tojom, a tanítás mindig kikapcsolja az agyam. Azon roppantul kevés elfoglaltságok egyike. Azon mondjuk szintén mulatni fogok, milyen képet vág majd, amikor meglát, de nincs szándékomban kimagyarázni magam, higgye csak, hogy miatta ötöztem ki. Erre a gondolatra azért sikerül elmosolyodnom. Amilyen kis félénk, biztos zavarba jön majd. Egyéb rokonsággal, ismerősi körrel pedig csak nem kell számolnom. Seattle akkora hatalmas, kizárt, hogy épp most találkoznék össze... anyaszűzmária, az ott nem Joel?!
Fagyok meg egy pillanat alatt, ahogy az ütemesen közeledő pont bekutyagol a látóterembe.  Ez nem lehet igaz. Márpedig ez ő. Úristen. Ha most felállok, és beugrok egy fa mögé, maximum a bokámat töröm ki, nem beszélve arról, hogy sokkal feltűnőbb is lennék. Nem mintha így nem lennék eléggé az...
Elnézek az ellenkező irányba, de a diákom sehol, legalább ő befuthatna erősítésnek.
Észre fog venni. Úgyis észrevesz. Nem tudok eléggé eggyé válni a természettel.

Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Krys & Joël ~ Life's full of surprises
Kedd Jan. 31, 2017 7:48 pm
 



 



Krystel & Joël


Nyaranta általában szokásom víz közelben futni, és az teljesen lényegtelen, hogy tó, vagy egyéb partján teszem, de azért az pozitív, ha parkosított a terület. Úgy legalább a tekintetemet megörvendeztethetem mindenféle kellemes látvánnyal, legyen szó akár a tájról, akár az emberekről. Ugyan zenét hallgatok közben, de a szemeimet sem árt lefoglalni, befelé fordulni nem szeretek, kiváltképp nem súlyos lelki krízisek idején, olykor kifejezetten aggályosnak tartom, hogy nem tudok annyira tenni a világra, mint szeretnék, és hogy közel sem vagyok olyan érzéketlen pöcs, amilyennek mutatom magam. Ettől még hagyom, hogy a világ ezt lássa, sokszor azok is, akik közel állhatnának hozzám, mert így nem növekszik azoknak a száma, akiknek az elvesztésétől tartanom kell. Ennyi. Az a réges-régi, érzelmes, könnyeit gyakorta adó kisfiú akkor mélyen el lett temetve a valómban, mikor meghalt Elroy. Így könnyebb.
A futócipőm minden lépésemnél gördülékenyen, könnyedén simul a talajnak, nem terhelve indokolatlanul a térdemet, hisz erre lett kifejlesztve. Minden a szokásos, még a jógacsoport is ismerős, a németjuhász a hosszú hajú pasival, a parton ácsorgó idős házaspár egymásba karolva. Nem először látom őket, de ez aligha meglepő, hisz mindennap futok, amikor csak tehetem. Ez olyasfajta szenvedély nekem, amit addig űzni fogok, amíg fizikailag csak lehetséges. Túl sokat jelent számomra ez a tökéletes kis magamba fordulás és feszültség levezetés. Szükségem van rá, mint egy falat kenyérre. Azóta kiváltképp, hogy a lányok életem részei lettek, s ezzel együtt párhuzamosan anya meg úgy döntött, hogy kivonja magát belőle, mert mélységesen csalódott bennem. Rohadtul anyás vagyok, és most félkarú óriásnak érzem magam. Jól jönnének a tanácsai, vagy csak hogy szimplán meghallgasson.
Piros táska, tűsarkú, fekete harisnya. Erre kénytelen vagyok megereszteni egy vigyort, te jó ég, milyen furán képesek egyesek parkba járni, biztos valami randira jött, bár nem épp sétálós programra való az a cipő. Minden tiszteletem a nőknek, amiért ilyesmiben terrorizálják a lábukat némi magabiztosságért cserébe, nem beszélve a férfiak figyelméről. Tény, hogy rendkívül jól áll nekik, de én biztos nem tenném ezt, hogyha nőből lennék. Egyébként simán elmennék a látvány mellett, tovakocogva előtte, de hogy ne tűnjek egy perverz bunkónak, amiért leragadtam a virgácsainál, felnézek az arcára is, és beletelik pár szívdobbanásba, míg öt méterrel odébb lefékezek, és háttal visszakocogok, meg kell szemlélnem, hogy jól láttam-e, túl rég volt ahhoz, hogy egy pillantás elég legyen hozzá. Ez valahol elég szomorú.
- Nahát, milyen kísérteties ma ez a park. – Állapítom meg, ahogy Krys vonásait figyelem, bár nem várok tőle semmit, miért is tenném. Az ellenkező neműek barátsága ritkán működik, a miénk sem jött össze, legalábbis másra nem tudtam volna fogni anno, hogy csak úgy szőrén-szálán eltűnt, úgymond kilépett az életemből. Azóta valahogy nem erőltettem a nőkkel való barátkozást, Nyssa más, vele csak szexről volt szó először, és aztán lettünk barátok, hogy olyan téren már nem érdeklődtünk a másik iránt. Úgy működőképesnek bizonyult már jó ideje.
- Gondolom, vársz valakit, szóval nem szándékozom zavarni. – Nyilván neki sem lehet kellemes így a semmiből szembesülni velem, három év elég hosszú idő, de még így is meglep, hogy ennyi ideig nem keresztezte egymást az utunk, ha itt maradt a városban.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Krys & Joël ~ Life's full of surprises
Vas. Feb. 19, 2017 3:48 pm
 



 


Running is a great way to... uhm


Joel megpillantása teljesen kiveri a fejemből mindazt a katyvaszt, ami egyébként ráérősen uralkodott benne. Csak hogy átadja a helyét egy másiknak, egy régi történetnek, aminek képei, villanásszerű részletei most tömeges csillaghullásként árasztják el a gondolataim. Elvileg, ilyenkor legalább kívánni szabad, nem igaz?
Basszus, a helyzet nagyon váratlanul ér, de hát ez a fickó mindig is értett hozzá, hogyan okozzon meglepetéseket. Én az eltűnés utánozhatatlan művésze vagyok, ő pedig a lehetetlen felbukkanásoké...
Ahogy közeledik felém, mozdulatlanná merevedek, ujjaim önkéntelenül rászorítanak a jegyzettömbre. Ne vegyél észre. Fuss tovább. Csak fuss szépen tovább.
Nem mintha haragudnék rá bármiért is, persze, hogy haragszom, és nem is azért, mert nem szeretnék vele találkozni, beszélgetni, satöbbi, de valamilyen különös oknál fogva, sosem vízionáltam, hogy akaratunkon kívül egymásba futhatnánk, és nem is készültem fel erre a jelenetre. A szívem pillanatokon belül háromszoros tempóban kezd verdesni, mikor elhalad előttem, ugyan nem mélyedek tövig a véletlenül csukva hagyott jegyzeteimbe, de úgy teszek, mintha elbambulnék, hogy véletlenül se találkozzon a tekintetünk. És ahogy tovasuhan előttem, megnyugodva fújom ki a levegőt, leeresztek, akár egy lufi. Nem az enyém ez a mai nap, azt már jó ideje érzem, de legalább ez most összejött. Joel... milyen furcsa volt újra látni... halvány mosoly bújik a szám szegletére.
És tart egészen addig, amíg meg nem hallom a hangját. Felkapom a fejem, és csakugyan ott áll előttem. Hát ez nem lehet igaz! Szemeim a másodperc tört részére elkerekednek, mintha tényleg kísértetet látnék. Ijedtemben majd’ leesek a padról. De végül csak a tömb és a toll hullik ki a kezemből, meg az ezernyi papír, ami megadóan szétterül a lábaimnál.
- Joel?! Te jó ég, a frászt hozod rám – illesztem jobb tenyerem a mellkasomra, ujjaim alatt érzem, hogy csaknem kiugrik a szívem. Az arcomon azonban máris mosoly ül, nem is annyira halvány vagy bátortalan, észreveszem, hogy néhány másodperc erejéig hitetlenkedve elkuncogom magam, mintha csak a helyzet abszurditásán nevetnék. Vagy az örömtől, hogy újra látom. Végül is, el sem tudom dönteni, hogy melyik a legdominánsabb érzelem jelenleg bennem, annyira sok minden történik egyszerre.
- Szóval kísértetek, mi? – hunyorítok rá, a legkevésbé sem érdeklődve a lehullott cuccaim iránt. – Most, hogy mondod, mintha én is látnék egyet.
De mielőtt felállhatnék hozzá, vagy válaszolhatnék a következő mondatára, az első közénk furakodó szellő meglebbent néhány papírt, míg öt-hat csupán arrébb-arrébb araszol néhány lépésnyit, bizonytalan távozási szándékát jelezve, addig vagy három-négy konkrétan kireppen, és azonnal menekülőre fogja.
- Basszus – harapom be az alsó ajkam újabb döbbent meglepetésemben, ahogy a reppenő lapok után nézek, és azon kezdek kattogni, hogy most mit a fenét csináljak. Azok közé tartozom, akik általában nem kezdenek kapkodni, nem mozdulnak azonnal, inkább végignéznék azt is, hogy elcsapja őket egy autó, de becsületükre legyen szólva, a becsapódásig biztosan átgondolnának legalább hatféle megoldási lehetőséget.
És azt is érzem, hogy a közfigyelem okán kezd erőteljesen rózsaszínes árnyalatba fordulni az arcom. És akkor még Joellel nem is számoltam. Most találkozunk újra, három meglehetősen hosszú év után, erre itt bénázom előtte... vagyis. Ő tehet róla. Igen, egészen biztosan az ő hibája, ismételem magamban ironikusan a kicsit sem komolyan vett igazságot. De nem annyira segít.
- Úgy látom, ebből magánóra helyett inkább ingyenes, bemutató kurzus lesz – nyögöm lemondóan. – Íme: miért is tanulj inkább a szabadban.
Segélykérően Joelre pillantok, kezd nagyon is elegem lenni a mai napomból, de erről csak egy kósza sóhaj árulkodik. Tűsarkúban, ebben a szerkóban biztos nem fogok utánuk rohangálni, ennyire nem égetem magam. Inkább beletörődve búcsút intek nekik, és ezzel együtt fejben már az órának is. Nincs az a pénz, hogy ezek után még másfél órára itt maradjak.
- Avagy miért ne fuss össze szellemszerű régi ismerősökkel egy parkban – teszem hozzá fanyar humorral.
- Ez a te műved, Joel Émeric Roux, ne is próbáld letagadni – mosolygok rá, mi mással is oldhatnám a helyzet kellemetlenségét, mint hogy megpróbálok viccet csinálni belőle. Legalábbis számomra az, ő nem tudom, hogyan éli meg. Lehet, mulattatja a jelenet, lehet, megpróbál segíteni, vagy egyszerűen úgy dönt, nem égeti magát velem, és inkább sok szerencsét kívánva fut tovább. Rájövök, hogy nem is igazán ismerem az előttem ácsorgó férfit. Három év tökéletesen elég hozzá, hogy akármilyen irányban változzon az ember.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Krys & Joël ~ Life's full of surprises
Csüt. Márc. 09, 2017 2:03 pm
 



 

Három év… Borzasztóan sok, ha valakit egyszer közel engedtünk. Kiváltképp azok esetében, akiket barátjának tart az ember, utólag könnyű okosnak lenni, belátni, hogy hibáztunk, ugyan a mai napig nem igazán értem, miért tűnt el csak úgy. Konkrétan még olyasmit is gondoltam az elején, hogy csak a testem kellett neki – haha -, nem mintha ne örvendeztettem volna meg számtalan hölgyet vele. Az a megdöbbenés, az elkerekedett szemek… Biztos vagyok benne, hogy abszolút nem számított arra, hogy valaha még látni fog, de azért Seattle sem olyan nagy, hogy ne történhessen meg. Igaz, évek kellettek egy véletlen összefutáshoz.
- Eddig abban a hitben éltem, hogy nem vagyok ijesztő. – Némileg szigorodnak a vonásaim, mert basszameg, én igenis haragszom, még mindig. De vajon van értelme számon kérni bárkit afelől, hogy miért nem tartott ránk igényt a kis életében? Nem hinném.
- Rám közel sem illik annyira, elvégre mindvégig ugyanott voltam, ahol azelőtt. – Azaz, hogyha fel akarta volna velem bármikor venni a kapcsolatot, megtehette volna. Erre csupán egy konklúzió létezik, nem akarta.
A szellő vicces kedvében van, én meg nem vagyok ám akkora tuskó, mint aminek sokan talán leírnak, szóval utána lépek a paksamétának, és amennyit tudok, fel is kapok az első lendületemmel, de még így is meglóg pár darab. Ám mivel ő nem indul meg értük, úgy sejtem, bohócot nincs értelme csinálnom magamból, annyira fontos nem lehet, ha simán hagyná meglógni őket.
- Amennyiben azt remélem, hogy hátha visszarepülnek a kezedbe, akkor biztosan. – Végül egy sóhajt követően elindulok összekaparni azt a pár lapot, kivéve, ha nagyon virgoncnak bizonyulnának, és többször kicsúsznának a kezemből. Ám ennyire bénának nem gondolom magam, szóval remélhetőleg 1-2 percen belül összekaparom, amit kell, míg a sóbálvánnyá vált kisasszony szemléli a szituációt. Basszus, mindig rohadtul le volt lassulva a szentem, mintha teknősbékát oltottak volna belé. Kész szerencséje, hogy emellé igencsak szemrevaló, és a pasik készségesen a szolgálatára szegődnek adott esetben. Lásd a mellékelt ábrát, bár én nem a külseje miatt teszem.
- Kiváltképp, hogyha valaki nincs igazán parkhoz öltözve. – Magas sarkú, harisnya, szoknya… határozottan nem a legmegfelelőbb, bár padon ülve épp belefér, csak ilyen esetben aligha szaladgálhat benne az ember. Visszalépve hozzá felé nyújtom a papírokat, nem lépve át a tisztes távolság határát, lévén fogalmam sincs, hányadán állunk.
- Ha valaki szellemnek nevezhető, az még mindig inkább te vagy. Nem én tűntem el. – Ez már némileg szigorúbban hangzik, amolyan pasis sértődöttség van bennem, nem vagyok hozzászokva, hogy egy büdös szó nélkül eltűnjön valaki az életemből. Még én is megmondom mindig mindenkinek, hogy köszönöm szépen, de részemről ennyi volt. Azaz, múlt idő, az utóbbi hónapokban valahogy egy fiatal kis barna közelebb férkőzött hozzám, mint számítottam volna rá valaha.
- Mi is pontosan az én művem? A szelet igazság szerint nem tudom irányítani, bár egész menő lenne. – Vajon mi a bús bánatért mosolyog? Konkrétan meg nem tudnám mondani, nekem nincs kedvem bazsalyogni, mintha a világon minden rendben lenne… A poénkodásra csupán részben vagyok vevő, a kérdésem attól még komoly.
- De talán igazad van, nem is kellett volna idejönnöm, elég egyértelművé tetted, hogy nem akarsz az életem része lenni. – Fonom össze a mellkasom előtt a karjaimat. Fontos volt. Barát, bizalmas, a titkaim tudója. Hogy most mi? Egy árnyék a múltból, akit épp annyira vissza sem kellene engednem, mint amennyire vissza sem akart jönni soha.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Krys & Joël ~ Life's full of surprises
Kedd Márc. 14, 2017 2:35 pm
 



 


Running is a great way to... uhm


- Hát akkor valaki nagyon átvágott – váltok azonnal vigyorra, ahogy realizálom: most már bizony nincs menekvés a szituációból. Eléggé zavarban vagyok, de igyekszem nem nagyon mutatni, a hülyeségfaktor mindig kéznél van. Eddig kerültem, most viszont már keresem a pillantását, igyekszem csekkolni rajta a szavaim hatását, mindig a frász kerülget attól, hogy valaki esetleg mellre szívja a poénosnak szánt megjegyzésemet, ami meglehet, annyira nem is poénos, csak szerintem, de ez az én világom, ilyen vagyok. Te meg miért vagy ilyen morcos, Joel? Hát nem örülsz, hogy látsz?
Na, jó. Én sem örültem.
Pedig neki talán még oka is van rá, velem ellentétben, eltűntem, felszívódtam, cserben hagytam. De hát, hogyan is maradhattam volna azok után...? Ő persze nem ért semmit. Pasi. Hogyan is érthetné?
- Tudod, a kísérteteknek általában pont ez a definíciója – hunyorgok rá, mintha nem érteném még, mire is akar kilyukadni. A segítségül hívott jókedv még jócskán kitart. Megkísérlem ezzel áttörni a vonalait, egyetlen nevetés kellene, vagy nem megyek ilyen messzire, egyetlen őszinte mosoly, és talán a bizonytalan harag átbillenne nosztalgiába, esetleg egy kicsit örülhetne is nekem, de inkább nem álmodozok.
Hanem nézem, ahogy a menekülő papírjaim után futkorászik, mikor nem figyel, muszáj vagyok ráharapni az ajkaimra, hogy ne kuncogjam el magam, sejtem, nem örülne neki, ha kiszúrná, milyen jól szórakozom, így inkább elfojtom a késztetést, mire visszatér, már egész konszolidáltan ücsörgök tovább. A mosolyomban pedig hála sündörög.
- Köszönöm. Cserébe el kell fogadnod egy meghívást, mégpedig a kedvenc helyeden. Áll az alku? – Azzal felállok hozzá, elveszem a felém nyújtott iratokat, és mielőtt még a táska mélyére rejteném őket, és miután végre semmi nem akadályoz meg benne, közelebb lépek hozzá, és nyomok egy-egy üdvözlő puszit az arcára. Már ha hagyja. Szívesen megölelném, igazából nagyon szeretnék ugyanolyan közvetlenül viselkedni vele, mint azelőtt, de nem merem. Győz bennem a nyuszi, mert így is érzem a hangjában a neheztelést, azt nem akarom átélni, hogy eltol magától. Nem akarok kellemetlen pillanatokat okozni se neki, se magamnak.
- Örülök, hogy látlak. – Ezt már csak akkor fűzöm hozzá, mikor visszalépek tőle, és a fene egye meg, ezúttal már őszinte is. Hihetetlen, hogy külsőre alig változott valamit. És ahogy megérzem az illatát... sok emlék fűződik hozzá.
- Ó! – nevetek fel halkan, ahogy szóba hozza az öltözetemet. – Na, igen. Ez sztori. És ha minden igaz, nemsokára be is avatlak. – Amennyiben elfogadja a meghívásomat. Bár egyre inkább úgy tűnik, hogy nem viszonozza a rajtam játszó derűt, felhőket látok a szemében, ami azt mutatja, hogy erős nála a sérelem. Ez rossz, és hirtelen végig is szalad rajtam a bűntudat, nem akartam bántani, őszintén szólva azt hittem, meg se fogja érezni az eltűnésemet, de akkor már talán túlságosan mélyen voltam ahhoz, hogy reálisan fel tudjam mérni a helyzetet.
- Ez igaz – sandítok rá kicsit bizonytalanul, bár a szavaim, az a kemény két darab, arról árulkodik, hogy nincs szándékomban elsunnyogni. Sajnálom, Joel. Talán egy röpke másodpercre át is suhan a pillantásomon, de kimondani, azt még nem menne.
A megjegyzései és a vonásai szigorúsága alapján egyre világosabb: nem fog menni a csináljunk úgy, mintha mi sem történt volna, aztán ha már túl vagyunk a kezdeti nehéz pillanatokon, utána jöhet a még nehezebb tisztázás. Nem, neki azonnal kellenek a válaszok. Úgy tűnik, nem tudja magában tartani, vagy pedig egyszerűen csak gyakorlatias, és nem akarja. Nem akar több időt pazarolni rám az életéből, amíg nem tudja biztosan, hogy megéri, más szóval, holnap nem tűnök el ugyanúgy. Vagy pedig, már megint túlgondolom, és egyszerűen csak morcos. Ez a gondolat azért önt belém némi bátorságot, annyira hogy halványan el is mosolyodom.
Annyira aranyos durcásan.
- A szélre még valóban gyúrnod kell, de az a te műved, hogy teljesen lefegyvereztél. – Akkor sem adom fel az árnyalatnyi komolytalanságot, nem azért, mert ne venném komolyan a témát, vagy a beszélgetést, egyszerűen csak, attól tartok, hogy ha nem tenném, nagyon kellemetlenné is válhatna ez a beszélgetés, és ettől nagyon tartok. Olyasmi ez, mint egy védőpajzs, amit ha leengednék, akkor talán képes lennék széthullani.
Az utolsó mondatára nem tudom megakadályozni, hogy kissé összepréseljem az ajkaimat és emellé még a szemeim is riadtan elkerekedjenek, mint mikor érzékeled, hogy baj van, talán rosszat mondtál, de egyáltalán nem akartad.
- Hé... – nyújtom ki felé a kezem, hogy megakadályozzam továbbfuttában, de csak miután megérintem a karját, akkor tűnik fel, hogy a szavai ellenére mégsem szándékszik menni, mi több, karba font kézzel gyökeret ereszt előttem.
- Ez nem így van... – mondom reflexből, és beharapom az alsó ajkam. – Vagyis – sóhajtok, oké ő győzött. – Oké, elismerem, hogy így látszott, de hadd magyarázzam meg. Csak ne itt. Bármelyik pillanatban megjelenhet a diákom.
Sietősen körbenézek, de még szerencsére sehol.
- Helyette inkább szöktess meg – fut sunyi félmosolyba az ajkam, és kap mellé egy kacsintást is. Mindezt úgy, hogy közben a szemébe nézek, ugyanazzal a bizalmas pillantással, mint régen. Ezzel szeretném jelezni neki, hogy részemről nem sok minden változott. Vagyis, rengeteg minden változott, de az épp nincs közte, hogy nem lenne helye az életemben.
- De gyorsan, mert mindjárt felbukkan a szörny. – Feszülten figyelem az arcát, egyetlen rezdüléséről tudni fogom, hogy belemegy, vagy sem. Kíváncsi rám és hajlandó meghallgatni, vagy a sértettsége győz. Tőlem mindenesetre ez is egy gesztus. Inkább meglógok az órámról, csak hogy ne szalasszam el a véletlenül nyert sanszot, hogy rendbe hozzak valami fontosat.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Krys & Joël ~ Life's full of surprises
Csüt. Márc. 16, 2017 11:15 am
 



 

Most valahogy rendkívüli módon dühít ez a vicceskedés. Nem, bármennyire vagyok humoros alapesetben, ezt a helyzetet nemes egyszerűséggel nem ütheti el poénokkal. Nem lehet. Nem engedem. A barátomnak tartottam, a bizalmasomnak, és ő mindezek ellenére fogta magát, és kivonult az életemből mindennemű magyarázat nélkül. Ezt képtelen vagyok megemészteni, nem is áll szándékomban, ami azt illeti. Ritkán fogadok valakit a bizalmamba, éppen ezért nagyon rosszul viselem, ha az illető ebből kihátrál, ráadásul még csak az sem világos, hogy mi ennek az oka.
- Ezt még mérlegelnem kell. – Nehezen engedem el a frissen feléledt haragomat irányába, és nem hagyom, hogy a szokásos, másokat könnyedén lefegyverező bűbájos mivolta csak úgy megtévesszen. Hiszen, ha valaki eltűnt, mint szürke szamár a ködben, vélhetően nem véletlenül tette, az meg a napnál is világosabb, hogy kutya baja, mintha legalábbis semmi sem változott volna, közöttünk sem. Csakhogy én képtelen vagyok ehhez ilyen formán hozzáállni. A puszikat hagyom, amolyan tessék-lássék módjára viszonzom is, de túl lelkesnek nem bizonyulok, és igazság szerint nem szeretnék ezen az egészen ilyen könnyedén túllendülni.
- Ne vedd zokon, hogy ezt nehéz elhinnem. – Ha akart volna látni, kereshetett volna bármikor, nem tette, most meg úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Mégis mi a fene folyik itt? Többnyire szeretem abba a hitbe ringatni magam, hogy értem a nőket, de az utóbbi hónapokban egyre kevésbé hat igaznak ez a feltevésem.
- Ki nem hagynám. – Ha már sztori, tudnom illenék róla, nem igaz? Mint ahogy az elmúlt három évről is tudnom kellett volna, csakhogy nem tudok, éppen ez az oka annak, hogy még most sem kúszik mosoly az arcomra, holott sosem voltam véresen komoly valaki, de jelenleg képtelen vagyok elszakadni attól a gondolattól, hogy valaki kicseszett az életéből. Én legalább olyanokat nem lökök el, akik egyszer már képesek voltak áthatolni a védelmi mechanizmusomon, és talán éppen ezért viselem mocskosul rosszul, ha ellenben velem megteszik.
- Nem csináltam semmit, csak futottam. Talán odabenn keresendő, hogy ez miért okozott akkora fennforgást nálad. – Mondjuk mert bűntudata van. Az igazságra vak vagyok, pedig talán bármelyik külső szemlélő seperc alatt megállapítaná, hogy mi a helyzet valójában a kettősünkkel. Nekem innen belülről nézve nem megy, már csak azért sem, merthogy ugye kilépett az életemből, azt meg olyanokkal tesszük, akikkel már nem akarunk közösködni. Én legalábbis így működöm.
- Ejnye, hát milyen tanárból vagy, aki csak így otthagyja szerencsétlen diákját. Szegény, komolyan sajnálom, pedig biztos élvezte volna a látványt. – Talán kissé túlzásba esem a halovány gúnyt illetően, ami kiütközik a hangszínemen, ami azt illeti, ritkán van felszínen a sértett Joël, de ha igen, merőben elviselhetetlen tud lenni. - Ennek ellenére legyen. – Adom meg magam, de nem azért, mert ajkakat harapdál, meg ilyenek, sokkal inkább azért, mert nagyon is érdekel, miért tűnt el, és a jövőben mire számíthatok a részéről. Egyáltalán van-e bármi, amiről még van értelme beszélnünk, mert egyelőre ez ugyancsak kérdéses a szememben.
- Menjünk. – Majdnem kiszalad a számon, hogy ne nézzen így rám, egyelőre istenesen elcseszte, hogy valaha még bizalmaskodni akarjak vele, de nagyon bízni szeretnék abban, hogy van erre valami normális, elfogadható magyarázata, és nem kell istentelenül szarul végződnie ennek a napnak.
Elindulok, bár nem érek hozzá, nem szöktetem meg, bármit is értsen ezalatt, és még vagyok olyan gáláns, hogy nem abba az irányba indulok, amerre nézeget, hisz nyilván onnan sejti a diákját. A kedvenc helyemen… nos, oda beülni nem lehet, de ha már így szólt a fáma, akkor irány a part, poharas kávét minden sarkon lehet kapni, egyébként sem ülnék be sehová izzadtan, futás után, az nem fér bele a magamról kialakított sportosan elegáns képbe. Ja igen, galád módon egészen élvezem, hogy megsétáltatom azokban a cipőkben, szenvedjen csak egy kicsit.
- Remélem, nincs ellenedre egy kis séta. – S most először siklik arcomra némi hamiskás, sunyi él, nem kell a szomszédba mennem ahhoz, hogy némi borsot törjek a környezetem orra alá.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Krys & Joël ~ Life's full of surprises
Vas. Ápr. 09, 2017 9:17 am
 



 


Running is a great way to... uhm


Ezt még mérlegelnem kell. Ismétlem magamban a mondatát, karikatúrázva, dörmögős-pampogós hangot kölcsönözve neki. Külsőleg valami olyat produkálok, ami egyszerre hasonlít valami enyhe csücsörítésfélére – a röpke bosszúságtól, és halványan elhúzom az alsó ajkam – a csalódottságtól. Persze megértem, hogy duzzog, de akkor is... jaj, Joel, nemár!
Ám ahogy folytatja, egyre inkább realizálódik bennem, hogy baj van. Ajaj – jelez a mutatóm, de nyugodtan nevezhetnénk akár riasztónak is. Pont ettől féltem, ezért nem akartam, hogy összefussunk. Hogy észrevegyen. Érzem, hogy kezd egyre pumpálni bennem a stresszfaktor. Megijeszt, de nem akarom, hogy lássa.
A mosolyom még kitart, de már az utolsókat rúgja. Igaza van. Persze. Megkereshettem volna, és azt is jól érzi, hogy nem akartam látni, eredetileg, cseppet sem volt tervben a találkozó, de most akkor is örülök, hogy megtörtént. Már ha nem küld el a francba. Ez az igazság, még ha hülyén is hangzik. Elmondani viszont... hát, jócskán rizikós. Úgy döntök, inkább nem is bizonygatom. Még a végén többet ártanék vele, mint használnék.
- Ne tegyük tönkre ezt a parkot. – Kérem tőle szolid mosollyal, mikor a „ki nem hagynám” is olyan hangsúllyal születik, ami inkább számonkérő, mintsem kíváncsi. Ha túlságosan rossz élmény lesz ez a találkozó, biztosan nem tudok még egyszer idejönni úgy, hogy ne ez jusson rögtön eszembe. És azért eléggé szeretek ide járni.
Hát ezaz! Naná, hogy odabenn keresendő. Bár hamar rájövök, hogy nem annyira egyre gondoltunk. Ez pedig újra csempészik belém egy kis vidámságot. Odahajolok hozzá, és nem átlépve egy bizonyos határt, amit érzékelhetően felhúzott közénk, odasúgom neki.
- Mert ijesztő vagy. – Utalok vissza mosolyogva az előző témánkra.
De aztán nem bírja tovább magában tartani, kibukik belőle a sérelem, elég konkrétan, és elég szúrósan ahhoz, hogy elhiggyem, tényleg itt fog hagyni. Ujjaim a karjára fonódnak, hogy megállítsam, és ezzel eléri, hogy valljak, ám csak részben, egy egészen kicsi részben, de az ígéret ott bujkál a szavaimban, és szerencsére működik. Nem viharzik el, ezzel együtt a pulzusom is csökken néhány fokozatot, mire eljut hozzám a megjegyzése.
Ah, nem hiszem el, ingatom meg a fejem hitetlenkedő mosollyal. Lemondom miatta az órát, vagyis pontosabban kereket oldok, erre ebben is az otthagyás-motívumot találja meg. Nem könnyű eset a fickó, de sajnos az igazsághoz hozzá tartozik, hogy pont így szeretem.
- Látod, túlontúl jól megy ez nekem – riposztolok rá, ha már belemászott. – Ne legyél ilyen együttérző, helyette most te élvezheted. – Szorítom meg a karját játékosan, mielőtt elengedném. Érzem, hogy gúnyolódik, de szerencséje van velem, - mondjuk ez attól függ, mi vele a cél –, visszaadom én a labdát szívesen, nem játszom a sértett királylányt. Legalábbis egy ideig nem. Ha túlzásba viszi... képzeletben felsóhajtok.
Menjünk. Ja. Már csak azt kellene kitalálni, mi a nyavalyát mondjak neki. A helyzet eszményi. Azt én is érzem, hogy baromi sok múlik rajta.
- Ehm. Nincs. – Naná, hogy érződik a hangomból, hogy dehogynincs!, de akkor sem adom meg neki azt az örömet, hogy bevalljam, vagy megkérjem, hogy inkább mégis üljünk be valahová. No. Ha az úr sétálni akar, akkor sétálunk, én pedig leszek az egyszemélyes békéltető bizottság. Elvégre bőven megérdemli, hogy a kedvében járjak. És igazából nem csak a bűntudat miatt igazodom hozzá, mindig is szerettem hagyni kibontakozni. Mikor meglátom rajta az első kis mosolyfélét, nagyot dobban a szívem a megkönnyebbüléstől, és az örömtől, ez még messze nem győzelem, de az első apró biztató jel.
- Báröm. Mi is az úticél? – kíváncsiskodom, azért ezt nem árt tudni, mielőtt ekkora sarkakban elígérkezik az ember.
- Közben szólok ennek a drága embernek, hogy kitörtem a bokám – húzom elő a mobilom, és bepötyögöm az sms-t. Persze nem pont ezt, de valami hasonlót. – Éppenséggel nem is annyira irreális. – Húzom tovább az agyát az apró, bújtatott célzásokkal, ráharapok a nyelvemre, hogy elfojtsam a vigyorgási kényszert. Kávét már rögtön az első sarkon találunk – legalább egy okkal több, hogy innentől csigatempóban haladjunk –, ennek örömére én egy vaníliás dupla adaggal ajándékozom meg magam.
- Egyébként, remélem, nem mered azt állítani, hogy minden nap ide jársz futni, és csak most vettük észre egymást. Az még az én dolgaimhoz képest is bizarr lenne. – Abból pedig van jó pár.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Krys & Joël ~ Life's full of surprises
 



 

Vissza az elejére Go down
Krys & Joël ~ Life's full of surprises
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal
Similar topics
-
» the night is dark and full of... - Lio & Gwen

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Alternatív :: 
Temetetlen múlt
-
Ugrás: