HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Malik × Blake

Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Malik × Blake
Pént. Márc. 17, 2017 12:59 pm
 



 

♰ blake and malik

There’s nothing rebellious about loving something that can’t love you. You’re a woman, you should have known that men in the city would split you in half searching for their fathers in between your legs.

Szerda reggel az utca flaszterét úgy szegélyezték a színpompás esőkabáttal letakart és gazdag mintázatú gumicsizmába öntött gyerekek, mintha a padkát lettek volna hivatottak helyettesíteni. Absztrakt alaprajzot képeztek a változatos fővel bíró társaságok, kik rendetlen távolságokba sorakoztak fel egymástól. Néhányan összecsukott esernyőt használtak kivont kardként, hogy spontán párbajt vívjanak egy-egy hirtelenjében, gyermeki szívnek elkötelezettségéből fogant mondvacsinált eszméért, míg mások ujjbegyeikkel kergették a víztaszító ruházatuknak felszínén a hideg cseppeket. Az iskolai épületből szabadultakat megrészegítette a párás lég, s delíriumos állapot okozta ajzottságukban elszabadultak tanítójuk mellől, hogy a gondosan meghajtogatott papírhajójukat vízre helyezzék. Páratlan munkák voltak, egyéniségekkel a fedélzeten. Pálcika emberek, színes pacsmagok, felismerhetetlen alakzatok lelték halálukat a hajnal óta pityergő esőfelhők könnyeitől felduzzadt nyákos pocsolyák mélységében.

Megbotránkoztatott a fiatalság olcsó szórakozásának jelene. Arcizmaim kontrollálatlanul vonaglottak az undor, értetlenség, megvetés egyvelegéből képzett láncolat súlyos szemei alatt, miközben szabadidőmből áldoztam megfigyelésükre. A zivatar nem moshatta le vonásaim közül a pesszimista, morgó érzületeket és impressziókat. Óvakodva a természet zuhanyrózsáinak sugarától, megbújtam esernyőm széles karimája alatt.
Kit kellett volna felelősségre vonni a fiatalság elkanászodott viselkedéséért? Ki vállalta önként, s dalolva a rátermettlen inkompetenségért a felelősséget, mit ezen diákévű humanoidokba plántáltak engedékenység címszó alatt?

Míg tömegközlekedési eszközömre vártam, kezemben a felbontatlan levéllel, mit néhány perccel ezelőtt izgatottan tulajdonítottam el a postástól, volt időm illetékeseit keresni és meggyanúsítani az esetnek.
Felnőtt emberek közül mazsoláztam, s ugyan ujjal nem mutathattam rájuk, mert az kimerítette volna az önmagammal való kommunikációból adódó abnormalitás és a mutogatás etikátlan szokásának körét, belül radikális véleményt kerekíthettem a telefonjukon keresztül értekező, cigarettájukkal a levegőt károsító, s sietve reggelijüket majszoló okítókról.

Kezdetleges ember koromban nálunk ez nem volt megszokott. Az esős napokat megvetéssel fogadtuk, s a ház falai közé húzódva vártuk végüket. Kihagytunk ünnepeket és munkás napokat. Hiszen ilyenkor már-már bűnnek számított, hogy tiszta ruhánkat összevizezzük, netán saras folttal tegyük elfogadhatatlan külleművé lábbelinket. Egyszeri alkalom volt, mikor kinevelték belőlem az ostoba gyerekességet, s az örömteli kacaj-spirálban való játékot. Nem lehetett, nem tehettem, s hogy ez mélyen vésődjön be tudatomba, életem végéig nyomot hagyjon a tanítás, ehhez mérten ejtettek a szőnyeg porolóval sebeket rajtam. Mezítláb voltam kint, óvva kis cipőmet, hosszú szoknyámnak aljával azonban nem tudtam mit kezdeni. A sár vont rá csipkézett szegélyt vastagon. Zúzódott kezemmel kellett hófehérre mosnom a ruhadarabot. Frissen sebzett felhámomat marta a nátrium-hipoklorit szervetlen vegyülete. Sikoltásomat eltűrték anyámék, s diadalmaskodva megadásom felett, készségesen végignézték szenvedésemet. Többé nem tettem. S a mai napig, még itt a nyugat buja és függetlenné emancipálódott világában is vigyáztam sorait lépéseimnek. Gondosan kikerültem a sérült útfelületek vízgyűjtőit, s távol állt tőlem, hogy hosszan a szabadban tartózkodjak ítéletidő intervallumában.

Nem én csináltam; önhibámon kívül esett, hogy vízcseppek homoktól márványos teste akaszkodott rá szűk farmernadrágomnak szárára. Ők okozták, amint elhaladtam a pocsolyában energiájukat pazarló gyerekhadsereg mellett.

A mellettem várakozó, elnézően mosolygó kedvesnek tűnő hölgy szavai lavinát indítottak el bennem a feldolgozhatatlan tényű kijelentéssel.
„Ezek a mai gyerekek nincsenek cukorból.”
Vajon mit akart ezzel kifejezni? Hogy nem olvadnak el a vízben? Az elkényeztetettség múló szeszély lett volna? Nincs bennük semmi édes és szeretnivaló?
Feloldhatatlan antipátiát éreztem a szavakkal szemben.
Csak a tudomány nyugtatott meg, s saját elképzelésem realitása, mit a magam tiszta kontextusában értékeltem.
Lehetetlen volt, hogy az emberi vázat szacharidok építsenek fel. Izmok helyett fruktóz, inakat felváltó glükóz, szövetet reprodukáló cellulóz, magát csontként emlegető keményítő. Hiszen  míg egy kifejlett férfiember testének hatvan százaléka, addig a női nemet képviselőknek ugyanazon életkorban vizsgált delikvensein a többlet testzsír miatt ötven százaléka testüknek vízből állt.
Nem hagytak nyugodni a szavak.
Mi sem szacharidokból épültünk fel, így degradáló diszkriminációja értelmetlen felszólalás volt.
Azt senki nem látta, hogy tiszta oxigént szívtak el fuldokló Földünktől, miközben kamatoztatható és hasznos elfoglaltság helyett, aktivitásukkal energiát és időt vesztegettek el, ráadásul játékuk nyomán tönkretették az oly nagyon tökéletes csendet. Harsány zsivajukat kellett hallgatnom.

A troli hajlékony teste rugózva, ráérősen fordult be a sarkon. Órámra pillantottam. Tulajdonképpen sehová nem siettem. Mégis feszélyeztek a semmittevésbe ölt másodpercek, melyek értékes percekké álltak össze. Fel kellett volna nyitnom a borítékot, hogy ne őrölje a kíváncsiság aggállyal munkálkodva elmémet. De nem tehettem. Lakásomnak kényelmén kívántam felfalni a sorokat.
Mire fél óra múlva a végállomáson leszálltam a tömegközlekedési eszközről, az esőfelhők tovább álltak, kéjenc napsugarak tolódtak látóterembe, miközben konokul a földet figyeltem a hazavezető úton. A járda minden meredélyét, domborzatát és repedését ismertem. Az oldalam mellett csóvált ernyőnek hegye tolult látóterembe játékos szórakozottsággal időnként, majd egyszer csak egy középkorú férfinak két karja közé ékelődtek csontos vállszirtjeim.
Automatikus reflex volt a részemről, hogy ijedelmemben azonnal az ismeretlennek arcát keressem. Nem értettem mimikájában a kétségbeesést, sem a ziháló zaklatottságot. Szólnia kellett, hogy felocsúdjak rémületemből, mit a felkészületlenül rám törő fizikai kontaktus okozott.
– Segítsen! Nincs telefonom, de a barátom szívrohamot kapott. Ott fekszik! Ott! Meg fog halni! Én Istenem, nem halhat meg! Maga jöjjön, segítsen, hívja a mentőt! – a színészi játék kifogásolhatatlan voltát bizonyította, hogy azonnal eldobtam magamtól táskámat, s egyéb ingóságaimat, melyek kezemet voltak hivatottak lefoglalni, csak azért, hogy segítségére siessek egy embernek a szükségben. Hiszen ezt akartam tenni. S ez volt a jövőm… nem tehettem másképp. Rohantam, csuklómat még mindig az idegen férfi birtokolta vaskos, erős ujjai között, hogy a szűkös sikátor részhez citáljon. A földre lökött, állítólagos barátja mellé, s én ezt mindet betudtam féltésének. Nem gyanakodtam addig a pillanatig, hogy a földön fekvő férfinek nem találtam a pulzusát. Az éttermek szemeteskukái mögött senki nem látott bennünket.
– Uram, mióta fekszik itt a barátja? Próbálkozott szívmasszázzsal? Uram… – választ nem kaptam, így sietve fordultam hátra a felbujtóhoz, hogy tekintetét keressem. Túl régóta nem hallottam hangját. Se nem sírt, se nem motoszkált.
– Hagyd azt a halott embert kicsikém, ezt szívd be jó mélyen…
Hiába sikítottam segítségért. Átvert. Az arcom elé kerülő mocskos rongyba itatott kloroform jellegzetes, mással össze nem téveszthető édeskés illata átjárta légzőszerveimet. Végtagjaim elernyedtek, tudatomat elvesztettem, s ott és akkor engem a legváratlanabb pillanatban elraboltak.

* * *

– A tegnapi napon elraboltak egy huszonkét év körüli, szőke hajú, százhatvanöt centiméter magas, filigrán testalkatú lányt a Renton Avenue 43. háztömbje mögötti sikátorból, ahol megtalálták a hónapok óta keresett Portwood Phelps holttestét is. A férfit néhány hónapja feltételezett szabadlábra helyezte a bíróság, közvetlen hiányában. A férfit többek között drogbirtoklás, nemi erőszak és lopás vádjával is körözték több államban. Az emberrablásnak csupán egyetlen szemtanúja volt, Mrs. Cavendish, aki az eltűnt lány szomszédjában lakik. Ő volt, aki azonnal értesítette a rendőrséget, majd pedig az utcára sietett, hogy összegyűjtse a fiatal lány hátrahagyott személyes holmiját. Ha valaki látta a fiatal lányt, tud valamit hollétéről, az hívja a rendőrséget. Blake H. fantomképét weboldalunkon megtalálhatják. Köszönjük a figyelmüket!

* * *

Ébredésemkor a legesszenciálisabbnak hiánya aktiválta tudatomat. A nyelvé. Megszűnt az évek óta használt amerikai-angolnak léte, itt senki nem beszélte. Sírva sutyorogtak néhányan törökül, ukránul, volt, aki német imádságot kántált, mások beszédesen bámultak, de nem szóltak egy szót sem. Rémület dermesztette meg a harminc-negyven főt számláló, akaratuk ellenére elrabolt női egyedekből álló kört. Az ajtóban négy férfi strázsált, kik papírjaikon haladva végig, minden felolvasott neve mellé megjegyzéseket fűztek. Arabul beszélgettek egymás között, a rajtuk kívül eső gyengébb nem képviselőit inkább csak rángatták, rugdosták, vagy leköpték.
Hallgattam. Értettem nyelvüket, most mégis azt kívántam, bár vájná ki dobhártyámat a tudás, bár le tudnék mondani az illetlen hallgatózásról, bár képes lennék bezárkózni, s öntudatlan sokkba esni.
Meg akartam őrizni józanságomat, nem akartam félni, reszketni, s úgy sikítani az édesanyám szeretetéért és nemzőmnek könyörületéért, ahogy a mellettem ülő két fiatal lány tette, kikről már időközben eltávolították hidzsábukat. Fogalmuk sem volt róla, hogy milyen szörnyűségek várják még őket rövidbe szabott, ellenséges hangon monologizált, s fennhatóság alatt letölthető életükben. Azon szörnyűségek majd túlívelnek azon megpróbáltatáson, hogy távol kell lenniük szülői házuktól.

Meg kellett mozdulnom. Muszáj volt, hogy érezzem, képes vagyok még a mozgásra. Izmaim megmakacsolták magukat, agyam pedig lemondott az irányítás utáni jogosultságáról. Alig láthatóan ellenőriztem testemnek átmeneti épségét. Egyelőre senki nem figyelt rám, így helyzetemet közelebb vonszolva komfortzónámhoz, cipőmet és zoknimat is eltávolítottam. A szoba közepén gyűjteményezett, burkák és kendők halmára hajítottam azt. Így érzéketlenné fagyott lábfejemet langymeleg tenyeremmel fogtam körbe. Nem mertem lehajtani fejemet. Nem mertem ennél jobban önmagammal törődni, mikor úgy járkáltak köztünk fogva tartóink, mintha keresnének valakit.
Megbecsülték árunkat a maguk kritikus embertelenségével.

Míg a nyugati civilizáció feloldotta nyelvemet, s erőt adott hozzá, engedményt, hogy érvényesítsem akaratomat és vágyaimat, itt gyermekkori sérelmeim és emlékeim nyomorékká tettek. Itt nem diktált a nő. Itt nem beszélt, csak hallgatott és tűrt. A világ, ami elől elmenekültem, hát végtére is utolért.

– Ezzel mi lesz?
– Mi lenne? Ez drága lesz. Fehér a bőre, szőke a haja. Ez lesz a legdrágább. Olyan egyedi.

Ez voltam én, aki többet ért hajszíne miatt a többinél, csak mert szőkére mázoltatta gyávaságból tincseit minden hónapban, hogy tükörképében se kelljen viszontlátnia a jellegtelen gyermeket.

– Lent is szőke?
Kínzón röhögtek fel, s megtorpantak előttem. Űzött tekintetem végigfutott a négy férfin, s azonnali védekezésképpen összezártam térdeimet előttük. Bár ne tettem volna, az aknétól sebhelyes arcú legfiatalabb a legkevésbé tűrte az ellenkezést. A kezében tartott ostor hamar eljárt, meztelen lábfejemre tartott vele. Vékony felhámom alól vérserkent, ahogy a bőr felsértette, de még arra is kevésnek éreztem magam ott, hogy ezért akárcsak egyetlen apró hangot is kiadjak. Senki voltam. A legdrágább, mégis csak egy értéktárgy.
– Nézzük meg.
S megnézték. Vadászkésükkel vágták le rólam a passzos farmernadrágot, felsértették az anyagot bokámtól egészen a derekamig, s a puha pamutot saját kezűleg távolították el.
Megkapták, amit akartak.
– Ezt úgyse fogja senki nézni. Elég, hogy a fején szőke… de ha eleget fizetnek, hát majd odalent is befessük.

S ez így ment órákon keresztül. A legtöbbet akarták kihozni az üzletből. Nyilvánvalóvá vált, hogy emberkereskedők áldozatai lettünk. Míg a legtöbben hisztériában és zokogásban fuldokoltak, én igyekeztem olyan nesztelenül és észrevehetetlenül megoldani a vegetatív létezést, amennyire csak lehetett. Megbújtam egy sarokban. Talán sokkot kaptam. Talán csak megbénított az arab világnak azon kegyetlensége, amit a nőkkel szemben gyakoroltak, s ami elől egyszer már elszöktem. De most? Már az első esély is irreális volt, s fogalmam nem volt róla, hogy mire fel kaptam az élettől. Második eshetőségben pedig nem reménykedtem. Két lábbal álltam a földön. S több lett volna, mint szentimentális, ha elhiszem, hogy innen még kijuthatok. Élve.
Kínomban rám is átragadt a csoportnak viselkedése. Elmorzsoltam egy könnycseppet.
Magamért, s az értesítésnek tartalmáért. Sosem fogom már megtudni, hogy felvettek-e a kórház rezidensi programjába.  

* * *

– Feláll. Gyorsan…
A szoba egyre üresebb volt. Csoportosítva vitték el a velem egy sorsra jutott társaimat, míg nem eljutottak hozzám.
Sem a sietséget, sem pedig a felállást nem sikerült produkálnom. Hiába hallottam parancsukat, korábbi tettükkel megaláztak, s összetörtek. Az ostor ismét eljárt. Oldalamra fordultam. Fájdalmasan tekintettem a testemet előszeretettel kínzó fiatal férfi szemeibe. Blazírt arcvonásai között nem volt kegyelem, amint zavarba hozta pillantásom, újabbat kaptam. Már nem bírtam csendben tűrni, kiszáradt ajkaim közül üvöltés szakadt fel.
Felrántott a földről, s a falnak taszított. Azt hitte, hogy megkapaszkodok, hogy megtartom magam, hogy ennyi rásegítés elegendő lesz. Féktelen haragra gerjedve tépett fel másodszor, miután visszacsuklottam sarkomba, mire menedékként tekintettem.
– Omar, nem rángatod! Ez nem a tied. Mit vérzik? Mi ez?
– Azt megérdemelte – fogai között szűrte a szavakat kínzóm.
– Kérdezd meg tőle, mi a neve. Angolul beszél, és örményül kell neki… lehet, nem érti az arabot. Kérdezd, Omar…
Megrángatott. Mintha így akarta volna kivívni figyelmemet.
– Mi a neved? Mondd a nevedet.
Többször is megismételte, de a félelem csomót kötött hangszálaimra. Pofonnal jutalmazott. Nem csak vérem serkent ki szám széléből, de a válasz is.
– Blake Havilliard.
– Nem, nem, másik név kell nekünk. Ez – az idősebb, s rangban feljebb álló férfi tollával erősen bekeretezte leánykori nevemet, mit eldobtam, miután Jarrah a magáét hozzá függesztette. Jól láttam. El bírtam olvasni. Én voltam. Az enyém volt. Név szerint engem kerestek.
– Ez nem az lesz… ez nem engedelmeskedik, Abdul. Ezt jól meg kell verni. Így nem tudjuk eladni. Még a fejét se emeli fel. Pofátlan némber.
Még a tarkóm is belesajdult, amint államnál fogva magára irányította gyűlölettel és kínnal eltelt szemeimet. Döntenem kellett, s mérlegelnem, hogy melyik lesz fájóbb. Ha továbbra is dacosan kapaszkodok egykori életemhez, vagy esélyt adok a múltamnak, hogy oltalmazzon.
– Az az én nevem. Én vagyok. Malik Jarrah asszonya.
A hibátlan arab beszéd megrendítette az oldalam állókat.
– Hívd, Jarraht. Itt a felesége. Jöjjön érte. Ezt az istenverte lószerszámot, meg tedd el, itt ezt nem használjuk.
Hálásnak kellett volna lennem az Abdul nevezetű férfinek, amiért kitépte fiatalabb kollégája kezéből a kínzó eszközt, mivel kárt tett bennem, de képtelen voltam rá. Tudni, hogy ismét Malik Jarrah kezére jutok, mindennél gyötrőbb volt.
Két órát adott eltávozásra, nem öt évet.

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
Vas. Márc. 19, 2017 6:47 pm
 



 

- Nem jók a lányok, minden egyes alkalommal selejt érkezik, akik nem felelnek meg az üzleti partnereink igényeinek. Mi nem oroszok vagyunk, hogy mindenféle szedett-vedett lotyót szedjünk össze az utcáról, akik nemi betegségeket terjesztenek, és akiket már ezer férfi használt. Ezt hagyjuk meg a ruszkiknak, nekünk mást kell az asztalra tennünk ahhoz, hogy jól menjen az üzlet és… - A komoly beszélgetést a tömör, sötét szín faajtó kattanása szakította félbe, s ahogy átléptem a szoba küszöbét, úgy hirtelenjében minden szigorú tekintet rám szegeződött.
- Elnézést, volt egy sürgős hívásom Seattleből, az egyik páciensemnél komplikációk adódtak… - Szabadkoztam az arab tekintetek előtt, kik közül egyesek nem nézték jó szemmel a késésemet erről a találkozóról.
- Hát ez meg...? - Kínos pillanat volt végig futtatni pillantásomat vádló tekintetükön, s hallani, ahogyan összesúgnak érkezésem okán. A tehetősebb partnerek elégedetlenül ráncolták homlokukat, míg a velünk dolgozók csak némán, s gondolatban ítélték el a szabályainkkal, s nézeteinkkel ütköző lépéseimet.
Tisztában voltam azzal, hogy nem illik elkésni egy efféle megbeszélésről, főleg akkor nem, ha rangosabb urak is részt vesznek a tárgyaláson, azonban kettős életemnek köszönhetően, az orvosi karrierem bizonyos mértékben megkötött, s ha nem akartam elveszíteni a Seattle-i munkámat, akkor azon oldal felé is kötelességgel tartoztam.
S bár tovább magyarázkodhattam volna ennek kapcsán, mindez feleslegessé vált, hisz nevelőapám azonnal felállt az asztal mellől,hogy nyakkendőjét igazgatva mellém lépjen, s bemutasson a társaságnak.
- Bemutatom nektek Malikot, már sokat hallhattatok róla, ő a nevelt fiam, s emellett az egyik legkiválóbb üzletkötőnk az Egyesült Államok területén. Nem mellesleg kiváló neurológus szakember, emiatt is késett, ezt nézzétek el neki. – Nem számítottam arra, hogy majd efféle komoly bemutatásban részesülök a társaság előtt. Amúgy sem akartam kitűnni a tömegből, hogy majd ujjal mutogassanak rám, s megjegyezzék, hogy Jarrah egyik kiváltságosa vagyok. Hiába viseltem a nevét, hiába nevelt kölyök korom óta, azt akartam elérni, hogy saját magam miatt nézzenek fel rám, s tiszteljenek, nem pedig azért, hogy kinek a nevét viselem.
Mindezt természetesen megtartottam magamnak, s elfogadtam azt, hogy nevelőapám bevezetett az üzleti élet krémjébe.
- Örvendek, személyesen eddig még nem találkoztunk, de már hallottam Önökről. – Körbe pillantva a társaságon, biccentettem az ismeretlenek felé, majd összenéztem azon tagokkal, akiket már korábbról is ismertem a család révén.
Őszintén szólva közel sem volt szimpatikus mindegyikük, ami talán abból fakadt, hogy nem igazán bíztam másokban. Ezen partnerek közül pedig jó néhánynak még a szeme sem állt jól, így jobbnak láttam, ha először csak megfigyelőként veszek részt, s alaposan feltérképezem a terepet.
- Nagyszerű, most hogy a fiatal úr is megérkezett, folytatnám ott, ahol abba hagytam. Tehát mint mondottam, nincs szükségünk selejtes árura, a piacot úgy tudnánk felvirágoztatni, ha luxuslányokat kínálnánk luxus áron. Szépségeket, modelleket, fiatal színésznőket, olyan alkatokat, akik jó pénzért bármire képesek, és beszélnek legalább egy idegen nyelvet is. – Mustafa – apám tanácsosa, akit mellesleg ki nem állhattam – komoly témát fejtegetett a vezetők előtt, akik közül sokan bólogatva reflektálták a férfi szavait.
- Van ebben igazság, de gondolj bele abba, hogy az ilyen lányokat meg is kell szerezni valahogy. És akinek esze van, azt nem lehet csak úgy itt tartani. Adjunk nekik fizetést, vagy mégis hogy gondolod ezt? Egyébként is, nem mindegy hogy milyen férfiaknak bocsájtjuk áruba őket? – Raheem fivérem kontrázott rá Mustafa megjegyzéseire, aki némiképp rosszul tűrte az ellentmondásokat, s ilyenkor még a szeme alatt is megrándult az arca.
- Nem, használjuk a jól bevált módszert és szoktassuk őket rá a drogra. A beszállítóink így is kedvező áron adják a szert, nem tartom lehetetlennek ennek a kivitelezését. – Ez volt az a pillanat, amikor felvontam szemöldökeimet, s úgy éreztem, hogy fel kell szólalnom.
- Elnézést kérek, hogy közbe szólok, de ha már szóba jött ez a módszer, az elmúlt hónapokban nem egy haláleset adódott ebből, hogy mindenféle olcsó szerekkel tömitek a lányokat. Ezek a szerek egyébként is roncsolják az agyat és a szervezetet. Károsítják a bőrt, a fogakat. Mi haszna volna egy életképtelen nőnek? Ha a cél egy úgynevezett előkelőbb társaság kiszolgálása, ahhoz nekünk is jó lányokat kell biztosítanunk. Eddig a luxuskérésekért én feleltem, és alaposan utána néztem a hölgyeknek, akik ide kerültek. Fontos az, hogy ne legyenek betegek, de vajon megéri, hogy mi betegítsük meg őket? És ha már efféle szerekről beszélünk, akkor talán érdemes lenne utána nézni olyan anyagnak, ami kevésbé károsítja őket. Én sem fanyalodnék rá egy agyonszurkált, drogos libára…- Rám ragadt, amerikai ,s meglehetősen kemény stílusban adtam tudtukra véleményem, mire mindannyian felkapták fejüket.
Mustafának egyértelműen nem tetszett a határozott fellépésem, Raheem egyetértően bólogatott, nevelőapám pedig láthatóan elgondolkodott szavaimon.
- Igen, ezek elég kényes kérdések, de tény az, hogy nem adhatunk tovább akárkit. Fontos a lányok megfelelő kiválogatása, és ebben Malik szakértő. Tehát javaslom, hogy mostantól Seattleből ő irányítsa az észak-amerikai forgalmat ilyen téren. Ne hagyjuk alvállalkozóinknak meg a lehetőséget, hogy mindenféle selejtet adjanak a markunkba. – Az idős Jarrah tudta mi a dolga, s nem tagadom, jól esett,hogy a beszélgetés során így kiemelt. Szavai ellen a többieknek sem volt ellenvetésük, s ha lett is volna, nem volt egyéb ötletük, hogy felhozzák ellenem.
- Rendben van, próbáljuk ki őt, valamit kezdenünk kell ezzel a helyzettel. A továbbiakat pedig majd megbeszéljük máskor, de nekünk jelenésünk van egy vadonatúj pókerklub megnyitóján. – A két főmufti – akik szintén nem voltak szimpatikusak számomra- szinte egyszerre emelkedtek fel ültő helyükről, s aranydíszes arab maskarájukban megindultak a kijárat felé. Még kezet fogtak apámmal, miközben váltottam Raheemal néhány szót a történtekről.
A megbeszélés után hármasban folytattuk az estét, s éppen a szálloda aljában található, nívós étterem felé vettük az utunkat, amikor felcsörrent a mobilkészülékem, s a vonal túlsó végéről egy ismerős hang szólított meg.
Jól ismertem az alul iskolázott Omar-t már, hisz nem egyszer segédkezett be apám üzletébe, s azt is tudtam, hogy Abdul vezetése alatt folytatta a munkálatokat. Azon tevékenységeket, melyekről alig néhány perccel korábban is tárgyaltunk. Abdul és csapata rengeteg lányt hozott a konyhára, azonban azon lányok többsége nem volt tökéletes fogás. Éppen ezen akartunk változtatni, s talán a sors furcsa fintora, hogy Omar engem keresett.
- Mond csak Omar, miért keresel? Volt valami probléma az előző szállítmánnyal? Tudtommal azt még Raheem ellenőrzi. – Némi értetlenség szőtte át az arcomat, azonban amikor Omar válaszolt,s szavaiból megtudtam, hogy miért is keres, egy pillanat alatt megtorpantam, s idegességtől vonaglott meg az arcom.
- A feleségem? Celia Petrou?? Jó figyelj, nekem ne magyarázz ennyi mindent, így nem tudom telefonon keresztül beazonosítani, hiába mondod hogy mi szerepel a papírjai közt. Odamegyek, de addig ne nyúljatok hozzá egy ujjal sem. Megnézem, hogy ki lehet az a lány, addig tartsátok ott, és tovább ne engedjétek, értetted? Mond meg Abdulnak, szóról szóra add át neki az üzeneteimet… - Azzal kinyomva a készüléket, dühödten csettintettem a nyelvemmel, s bosszús pillantásomat Raheemra emeltem.
- Mi a baj öcsém? – Meglepetten vonta fel szemöldökeit fivérem, mire csak a fejemet ráztam. Nem kívántam szóba hozni Celia esetét, hisz éppen elég lúzernek könyveltek el már akkor is, amikor elhagyott a nő, s nyomtalanul eltűnt az életemből. Nem hiányzott nekem ismét egy kioktató fejreolvasás, s arra sem volt szükségem, hogy mindenféle tanáccsal ellássanak.
Inkább nem beszéltem erről egyetlen szót sem, s elnézést kérően távoztam a vacsora helyszínéről, majd autóba ülve, kihajtottam a telepre, ahol a lányok válogatása és felkészítése történt.
* * *
A kopottas házak közt gurult végig az autóm, míg el nem értem azt a rikító kék kapus házat, melynek falain belül a lányokat a lehető legrosszabb körülmények közt tartották. Éppen érkezésemkor gurult ki egy furgon a kapun, s valószínűleg már felkészített lányokat szállítottak az egyik környékbeli szórakozóhelyre, hogy a testüket áruba bocsájtsák.
Leparkolva az autómat, mérhetetlen, s elfojtott dühvel indultam a kék kapus házba, s a személyiséget ellenőrző körök után már a marokkói kövekkel kirakott belső udvaron haladtam keresztül, hogy beérve a fénytelen helyiségbe, egy őr kísérjen el engem az újonnan érkezett lányok felé.
- Áh Malik, csak hogy itt vagy! – A folyosón ácsorgott Abdul, aki éppen egy telefonbeszélgetést bonyolított le, s kikapcsolván a készüléket, kezét nyújtotta kézfogásra, majd arab szokásokhoz híven, még magához is ölelt.
- Itt a feleséged és rettentően sajnálom, hogy ha ezzel kellemetlenséget okoztunk neked. A papírok ellenőrzése után jöttünk rá, hogy hozzád köthető, és mivel annak idején fokozottan felhívtátok erre az ellenőrzésre a figyelmünket, így ezt most sem hagytuk ki. Tudom, hogy már rég eltűnt, de hát most meg van, mit szólsz hozzá? A kicsike jó sokáig bujkált. – Piszkos vigyort húzott ajkaira, humorizálni próbált, de abban a pillanatban nem értettem a humort. Feszült voltam, ideges, s látnom kellett a nőt.
- Vigyetek hozzá, látni akarom. Remélem, hogy elkülönítettétek a többitől. – Bíztam abban, hogy Abdulnak volt ennyi esze, s nem hagyta a lányt a többiekkel együtt. Még csak az hiányzott volna, hogy elkapjon tőlük valami fertőzést és az értékét veszítse. Már ha volt még neki egyáltalán.
* * *
Leérve a földszintre, por lepte falak közt kellett végig sétálnom a bűzös helyiségen keresztül. Ingem nyakát húztam a szám elé, s némi fintor szökött az arcomra, amikor szembesültem azzal, hogy milyen rettentő körülmények közt tartjuk a lányokat. Még a kutyámat se engedtem volna efféle helyre, nem hogy egy nőt.
- Hol van? – Megállva a bejáratnál, kérdően pillantottam Omarra, aki a tőlem jobbra lévő rácsok irányába mutatott.
- Ottan van, kinyitom neked. – Azzal megindult előre, útközben előhalászta zsebéből a karikára fűzött kulcscsomót, s hosszas csörgés után sikerült kiválasztania a kalitka nyitóját. A kulcs elfordítása után pedig kitárta a rácsozott ajtót, majd belépdelt , s ha a lány ott tartózkodott, a karjánál fogva, egy erőteljes rántással vonta maga után.
Időközben magam is elértem a rácsozott teret, s látva Omar erőszakos mozzanatait, megvillantak íriszeim.
- Köszönöm Omar, most már elengedheted. – Szűrtem a fogaim közt, hisz nem volt szükség arra, hogy a lányok előtt lejárassam ezt a félnótást. Éppen elég volt a szerencsétlennek az, hogy ostobának született, nem hiányzott az, hogy a lányok is egy balfékként tekintsenek rá.
- Kapcsolj villanyt, mielőtt kimész. – Fűztem még hozzá a szavakat, hisz a helyiségben elég gyér látási viszonyok uralkodtak. A sötétségben csupán a nő íriszei csillantak fel előttem először, majd arcvonásait már csak akkor vehettem szemügyre, amikor fény töltötte be a teret.
- Celia Petrounak hívnak? – Elé lépve, ujjaimmal nyúltam az álla alá, majd megemelve a fejét, kutakodó pillantással térképeztem fel a vonásait, s íriszeit. Tekintetem végig futott alakján, bal kezem ujjaival végig simítottam szőke hajszálain, s ismét tekintetébe fúrtam a pillantásom.
Egyelőre nem ismertem fel benne azt a rút cafkát, ez a nő egészen szép volt, egyszerű a maga nemében, de volt benne valami szépség. Hogy a tekintetében, vagy az arcvonásaiban, azt nem tudtam eldönteni. Mindenesetre nem volt se lapos, se bányarém ahhoz, hogy az én Celiám legyen.
- Gyerünk, mert fogy az időm. Tehát te lennél Celia, aki megszökött a vagyonommal? Hm? Válaszolj! – Csattantam fel erélyesebben, miközben ujjaimmal rászorítottam az állára. Mérhetetlen düh tombolt bennem, de egyelőre még nem voltam abban biztos, hogy a nejem futott kézre oly hosszú idő után.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
Hétf. Márc. 20, 2017 1:16 pm
 



 

♰ blake and malik

There’s nothing rebellious about loving something that can’t love you. You’re a woman, you should have known that men in the city would split you in half searching for their fathers in between your legs.

Az önkénnyel alakított sorban egy gyermeklány következett. Egykori önmagamra emlékeztetett bájtalan, undok béka-arcával. Nem volt benne semmi szép vagy kedves, s még mosolyát sem adta ingyen. Kihullott tejfogai helye üresen tátongott szájában. Hidzsábja lecsúszott fejéről, rendetlenül pliszírozva hajtogatta a zuhanás vállára az öreg mintáknak lenyomatával halványan átszőtt, dísztelen kendőt. Nőként tekintettek rá. Elmúlt kilencéves. Ügyetlen mozdulatai, melyekkel hol sírástól vöröslő, vékony arcbőrét dörzsölte járomcsontja felett, hol konokul csigákba rendeződött éjsötét tincseit igyekezett megzabolázni, egy segítségre szoruló gyermekéi voltak. A szokások szerint készen állt, hogy feleségül vegyék, hogy asszonnyá tegyék. Az iskolapadban hamarabb tanult engedelmességet és házimunka-elméletet, mint számtant, vagy írást. Testfelépítése törékeny volt. Esetlenül hosszú végtagjaival védte fizikai vázát, hogy megóvja magából, mit értékként kapott a természettől születése pillanatában. Ezeket a lányokat tartották késznek. Ők voltak, kiknek fejletlensége felett elsiklott az iszlám világ, s kik rövid éveken belül anyává váltak. Sokszor nem élték túl az első éjszakát sem hites férjükkel, de ha eljutottak a vajúdásig, nagy százalékban az életben maradtak közül, megörökölték világuk gyermekasszonyainak egyediségét, a csípőtörést. A spontán összeforrt csontok egy életre sántává tették járásukat, megfosztva őket a mozgás örömétől.

Sírt, amint Abdul járópálcájával oldalba bökte, megtrancsírozta a földön elnyújtott kézfejét, s a térdkalács alatt reflexeit vizsgálta egy jókora csapással.
– Legalább nem lett nyomorék és érzéketlen. Jókorát esett a mozgólépcső tetejéről. Mehet a kocsira. Vigyétek Fatimah házához. Fürdesse meg, öltöztesse fel, aztán tanítsa meg bemutatkozni. Hétvégén egy tucatnyi úri nép érkezik, akik feleséget keresnek. Sedik barátomnak is kell egy kislány. A hatvanadik születésnapját ünnepli a család, és eme jeles alkalomból kijár neki egy ötödik feleség. Ez elég különleges. Megteszi neki.
Abdul érzéketlen szortírozása kíméletlen folyamban haladt tovább. Nem volt megállás, s már tovább is állt.
A fiatal lány a felé közeledő férfiak eltökélt szándékától megriadva kapott a kezem után. Sikoltott, zokogott, mintha tudta volna, hogy mi vár rá odakint. Arcát mellkasomba fúrta, ragaszkodó kezein a gondozatlan körmök végigkarmolták nyakamat.
Magamra erőszakolt elegáns nyugalmamat elveszítettem abban a percben, ahogy a megvadult, biztonságot áhító ösztönlény rám vetette magát. Már régen el kellett volna, hogy szoruljon szívem látványától, óvnom, védenem őt a rá váró kinti világtól, de elfojtott ijedelmem túlmutatott az empátián. Velem is ezt tették. Sosem ismert önzésből fordítottam hátat sorstársamnak. Nem segíthettem rajta.
Egyre nagyobb fájdalmat okozott a lány, ahogy igyekezte magát közelebb tudni hozzám. Mikor gyomromba térdelt, csak azért tette, hogy ölemben meghúzhassa magát. Azt várta, hogy köré simítom karjaimat, de képtelen voltam rá. A jövő bizonytalanságától való riadalma abnormális habitust hívott elő lényéből. Húzta a hajamat, taposott. Arabul kiabált fülembe, s egyre görcsösebben kérte, hogy segítsek neki. Hogy hívjam az édesanyját.
Percekig tartott, mire hevesen küzdő testét eltávolították enyémről. Ziháltam. S bármennyire nem akartam belátni, de felkavartak tettei. Megfertőzött. Az én szemembe is könnyek gyülemlettek, remegtem a visszafojtott szenvedélyes szavaktól és indulatoktól. De mégis mit értem volna vele, ha hangomat hallatva igazságot követelek? Mire lettem volna képes a ruházatuk alatt fegyvert hordozókkal szemben én egymagam, ki kegyelemért könyörög önmagának?
– No, megsérültél? – szegezte nekem kérdését Abdul aggodalmasan, s megerőszakolva öreg, kopott csontjait, elém guggolt. Hogy tőle tartottam-e jobban, vagy a gyermektől, kinek emocionális-hurrikánja megtépázta gondosan elzárt szívem izomzatát, nem tudtam volna megmondani, mégis elhátráltam tőle. Vissza a sarkomba.  Szívem torkomban dobogott, miközben a helyemet kerestem. Felzaklatott tekintetemet a szétágazó két falra vezettem, majd befelé fordulva döntöttem neki a saroknak homlokomat. Az elvesztett érdektelenség békéje pont olyan riadttá és kiszolgáltatottá tett, mint a többieket. Már én is csak egy voltam közülük. Egy, aki hátát mutatva kifelé, reszketett a remény egy apró sugaráért.
– Omar, mennyit telefonálsz már, te koporsó!
Abdul sétapálcájával ütemes egymásutániságában háromszor is az ajtólapra csapott. Válaszul perceken belül feltárult.
– Jarrah úr idejön. És azt kérte, hogy jó alaposan páholjuk el ezt a mihaszna szukát, mielőtt átadjuk neki. És mondta, hogy én is beidomíthatom. Ostorommal.
A férfi nyáltól kisebesített szájának sarkán sötét félvigyor játszott. Abdul fölé magasodva, puszta jelenlétével bírta őszinteségre a ficsúrt, aki nem győzte keresni az alkalmat, hol fizikai erejét kiterjeszthette a nők fölött.
– Omar, beszélj nagyon gyorsan.
– Jarrah idejön, és azt mondta, hogy különítsd el a többitől. Ne essen semmilyen bántódása. Ne veszítsen az értékéből.
Máris másképp hangzott. Abdul kifeszített, méretes tenyerével vágta tarkón a túlbuzgó Omart, így véve elégtételt az elfecsérelt percekért, mit hazugsággal töltött meg a fiú.
– Te, haszontalan ivadék. Isten barma! Míg te játszol és szórakoztató történeteket találsz ki, nem halad az üzlet. Ha Jarrah vagy az apja ezt megtudná, szerinted hol végeznéd? Egy olyan kuplerájban, ahol a te segglyukad is célpont lenne. Kotródj a szemem elöl, és keress valami olyan helyet ennek a lánynak, ahol nem nyúlnak hozzá.

Omar tanulva a korábbi esetből, könyökömbe marva talpra rántott, s nem engedte, hogy visszahulljak. Nem tett jót neki a hajlongás, féloldalasan használt alsó végtagjának merevségéből és testtartásából ítélve fejlett lumbágó gyötörte.
– Indulsz a pincébe. A patkányokat nem tudom megnevelni, ha lerágják a lábadat, az nem az én hibám lesz, és Jarrah se szólhat érte. Ő meg a családja finanszírozzák ezt az egészet. Így közvetetten a tiéd is ez a mocskos lepratelep. Nem fizet nekem Abdul eleget ahhoz, hogy ilyen magadfajta úri kisasszonykákkal szépen bánjak. Amúgy se fogsz senkinek szólni. Meg is dughatnálak a lépcsőkön lefelé, csak hogy tudjam, mi illeti Malik Jarraht, s eldönthessem, miért vagyok én kevesebb, mint Ő vagy a többi nagypolgár.
Izmaim összerándultak a sértett férfi fenyegetésére. Ijedelemtől túlcsordult pillantásomat rákaptam.
– Nem teheti!
– Kussolsz! Megtenni megtehetem, de nem fogom, mert nincs rá időm. Meg ez a derékfájás is… szét kéne hasítani rajtad azt az ostort, hogy hallgass. De ha nem én, majd az urad megteszi, meglásd. Befelé. Ez itt tökéletes lesz neked. Hercegi lakosztály. Mocskos csitri. Ez való neked. Ez e…
Jókorát taszított rajtam, hogy biztosan átessek a küszöbön, s ne kelljen még egyszer belém rúgnia, mielőtt rám zárhatná a sűrűn rácsozott ajtaját nyirkos cellámnak. S hogy mi járt nekem? A földre köpött. Oda mellém. Centikre combomtól.
Nem csituló indulataimnak útját öklömnek fogsoraim közé ékelésével álltam el, s így óvtam meg testemet a férfi agressziójától. Nem üvölthettem, mert még visszajött volna, hogy további fájdalmat gerjesszen tagjaimban. Most kellett erősnek lennem.

* * *

Malik Jarrah már korai éveiben is jellegzetes külsejével hódított a nők körében. Markáns vonásainak gazdagságához kellemes testfelépítés tartozott. Mosolyával vetkőztetett, előkelő modorával erőszak nélkül szerezhette meg, mi számára kultivált. Kapcsolathálójának szerteágazó valója, s apjának pénze hozzá segítette, hogy a vágyai előtt emelt falakon kapuk nyíljanak sarkig. A világ női vad rajongással fogadták jelenlétét, bárhol jelent is meg. S erről az esküvőnk napján empirikusan magam is meggyőződhettem.
Képtelenségnek tartottam, hogy bármi változzon. A férfival és annak hagyománytiszteletével, zsarnoki döntéseivel szemben hozott ellenhatározatom ellehetetlenítették, hogy a törvény által összefűzött életünk most érzelmektől virágozzon fel.
Gyűlölhetett, nem vettem zokon. Bántalmazhatott korai engedetlenségemért, s engem hidegen hagyott. Bármitől megfoszthatott, hiszen azt, amit igazán féltve őriztem, mi sajátom volt, s mire irigy voltam, nem öltött testet, így nem is tulajdoníthatta el tőlem.
Nem tehetett szegényebbé, mint amilyen itt voltam, szabadságomtól, állampolgári jogaimtól megfosztva, egy ember által embernek épített cellába zárva.
Nem kellett félnem tőle.

Egy vödör, egy pad, s az ugyancsak rácsokkal beszőtt ablak előtt lengő foszló muszlin függöny volt kalitkámnak berendezése. A félhomályt nem segítette a kinti szürkület. Instabil lelki nyugalmamat is meggyötörte a sötétség. Ujjaimat már nem láthattam. Zongorázva számoltam le mind a húszat egymást követően többször is, majd a kétszer megkezdett számsornak összegeit összeadtam, egy rögtönzött kétjegyű számmal beszoroztam, osztottam, gyököt vontam csak azért, hogy gondolataimat lekössem a matematikai műveletekkel. Nem akartam tudomást venni a helyről, hová kerültem. Hol is tartottam?
Ismét elkezdtem. Ötvenkilencezer-hatszáznegyvennégy, ötvenkilencezer-hatszáznegyvenöt. Váltás, másik láb.

A számsorozatnak közepébe az érkező két férfi ágállt bele megbocsájthatatlanul. Abdult hangjáról is megismerhettem volna, de személyéhez hozzá tartozott harmadik lábának – sétapálcájának – kopácsolása, s ez visszavonhatatlanul beazonosította őt előttem. A másik férfi léptei fennköltek voltak, nem szólt, elégedetlen morgásaival kommunikált. Ő nem csoszogott. Malik Jarrah volt az. A folyosóra beszökő fényben látni véltem bőrcipőjére hulló öltönynadrágjának szárát. Ez az ember nem tartozott a fertőbe. Csak ő lehetett, kit idehoztak.
Nem érdekelt az arca. Nem akartam látni.
Figyelmemet elkerülte egy harmadik. Az, ki ide hozott. Omar bevette magát nyitva hagyott ajtajú cellámba, keresztültrappolt száradó köpetén, majd előrántott ültemből. Túlságosan lefoglalt Malik öltözetének tanulmányozása ahhoz, hogy felkészüljek a durva érintésre, mely hamar el is taszított magától.
Nem akartam kimutatni fájdalmaimat, s könnyeimet sem érdemelték meg. Mielőtt felemelkedtem volna a hideg, nyirkos padlóról, felsőruházatom anyagával itattam fel könnyeimet. Arcom maszatos lett. De nem foglalkoztam vele. Hagytam, hogy ujjainak begye közé vegye arcélemet, s ő is szemrevételezzen, mint a piacon tették a finnyásabbak a húsáruval. Megbecsült. Nem emberileg, nem adott tiszteletet, noha sokkal finomabban érintett elsőre, mint az emeleti szobákban tette a megnevezett Abdul vagy éppen Omar. Megbecsült, mint egy értéktárggyal lehet tenni. Osztott-szorzott, akárcsak én korábban. Vajon mennyit ért neki, hogy a feleségét, ki meglopta, most a kezére adták?
Magáénak követelte pillantásomat. Nevemet kutatta, múltamat. Képtelen voltam a férfivel felvenni a szemkontaktust, s így csak határozott ívelésű orrának hátát fürkésztem.
Meg kellett emelnie a hangját, hogy beszédre és engedelmességre bírjon. Abban a percben, ha addig el is odázhattam, íriszeimet övébe fúrtam. Én azon nyomban felismertem. Már nem csak jellegzetességeit, részleteit láttam. Az egész ember állt előttem. Megtévedhetetlen megérzés helyett, ez tényként leszögezhető felismerés volt.
– Egy ilyen helyzetben bárkivé avanzsálódnék, ha tudnám, hogy azzal bármilyen pozitív fordulat áll be a helyzetemben. Lehetek Celia Petrou, lehetek a nevedre vett Jarrah is, vagy lehetek az a nő, akiként idejöttem, és akit úgy hívnak, hogy dr. Blake Havilliard. De legyen… legyek Celia Petrou. Legyek az a nő, aki eleget kapott a szüzességéért ahhoz, hogy abból utána új életet kezdhessen Amerikában. Mert az a pénz engem illetett. Az utolsó centjéig. Mert abból kellett fizetnem az abortuszt, a helyreállító műtétet, a tanulmányaimat, és az életben maradáshoz szükséges javakat. Milyen jogon nevezed azt a pénzt a sajátodnak, ha nem szenvedtél meg érte? Én feküdtem ott. És én tűrtem. Te csak a megállapodást kötötted meg. Mit kérsz érte? Közvetítői díjat?
Szavaimban nem volt gúny, teljes komolysággal gondoltam, hogy újratalálkozásunk pillanatában a múlt dühödt indulatait pénzzel csitítsam el, s így meneküljek meg erről a helyről.
– Nem tudom, hogy pontosan mekkora összegről volt szó. Valószínűsítem, hogy te sem emlékszel már rá, s nem a pénznek a hiánya fáj évek óta, hanem a tény, hogy megaláztalak tisztségedben és rangodban a társaságod előtt. De mondj egy meghatározott összeget, Malik, amiért elengedsz, és úgy teszünk, mintha ez a találkozás meg sem történt volna.

Éreztem, hogy belül darabjaimra hullok, hogy elveszítem határozottságomat, s ismét érvényüket nyerik felettem származásom szokásai és tanításai. Elgyengültem. Még nem ütött meg, de már fel voltam rá készülve.
Mert jól tudtam, hogy az ő szemében meg fogom érdemelni. Talán neki is volt ostora? Pálcát használt? Mivel fenyítette a női nemet, hogy férfias erejét fitogtassa?
A görcsös gondolatra, hogy hamarosan fájdalmat kell éreznem, már korán meghunyászkodtam, s egyelőre indokolatlanul húztam össze végtagjaimat, szegtem le fejemet, s feszítettem meg izmaimat, hogy más helyzetben csiklandós, most inkább érzékeny és sérülékeny részeimet eltakarjam előle.

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
Vas. Márc. 26, 2017 11:13 am
 



 

+18 (téma miatt)

Emlékszem annak a napnak minden pillanatára. Jó üzletnek tűnt elvenni Petrou lányát, s így amerikai állampolgárságot szerezni. Másra nem lett volna jó a kis csitri, hisz lapos volt, mint egy deszka, sápatag bőrével pedig inkább a halottakhoz hasonult, mint sem az életteli, vonzó nőkhöz. Egyetlen pozitívuma még talán a fiatalsága lehetett, mi által meg is tetszett az olyan beteg gondolatokkal küszködő, aggastyán olajmágnásoknak, mint amilyen Mohamed is volt.
A gazdag, köpcös és már aszott bőrű vénember nem kis vagyonnal rendelkezett, s egyik kedvenc fogása reggelire a szűz fiatal hús volt. Eladtam hát Celia első éjszakáját, ami ellen még a lány sem szólhatott. Készségesen vetette magát alá az akaratomnak, a pénz szaga őt is megbolondította. Aztán másnap hűlt helyét találtam a kis szemtelen cafkának, az érte járó, tetemes összegnek, s a nevelőapámtól kapott családi ékszereknek. Az örmény bestia meglopott.
Gyűlöltem is ezért a kis szajhát, hosszú ideig kerestettem utána, s bár már azt hittem, hogy örökké eltűnt a térképemről, a sors szele ismét elém fújta őt. A Petrou lány most ismét családi kézre futott, s nem tagadom, míg hozzá tartottam, dühödt gondolatok gyúltak elmémben, s meg akartam ölni a nőt.
Kedélyem akkor sem csitult, amikor Omar a kalitkájához vezetett, s a félhomályban szemügyre vehettem egy ismeretlennek tűnő nő vonásait. Nem úgy festett, mint az a vézna, jellemtelen Petrou lány. Ennek a nőnek telt ajkai voltak, igézően kék szemei, s csinos alakja. Vajon ő lehetett az a nyeszlett cafka, aki megszégyenített a szűk családom előtt, s szégyent hozott a fejemre?
- Válaszolj már, ne lopd az időmet! – Sziszegtem dühödten, miközben vadul tomboló íriszeimmel a nő tekintetét kutattam.
- Nézz rám, ha hozzád beszélek! – Csattantam fel újra, s ujjaim satuját még jobban rászorítottam a fiatal nő könnyed vonalvezetésű állára, hogy megemelve fejét irányítsam, s elé lépve, mélyen fúrhassam a pokol szirtjeit tengerkék hullámaiba.
A halántékomnál vékonyan előrajzolódó ér lüktetett az idegességtől. S amikor úgy éreztem, hogy a szajha szórakozik velem, s kedvtelve csavarja kilétének történetét előttem, még inkább kezdtem elveszíteni a türelmemet. Vonásaim már vöröslő színekben úsztak, sötét tekintetem pedig dühödt bikáéhoz hasonlatosan csillant meg a színtelen helyiségben.
- Ne szórakozz velem, hallod? – Mérhetetlen harag tombolt bensőmben, feszegette láncait, s ki akart törni belőlem. A tenyerem már izzott, s minden porcikám úgy kívánta, hogy elégtételt vegyek a szemtelen szajhán, ki láthatóan nagyon is élvezte a kialakult helyzetet.
A félelem egyetlen árnyalt vonása sem látszott meg a bestia tekintetében, ki először különféle neveket dobált elém, s alkudozni igyekezett. Az első néhány információval nem győzött meg, hisz bárki tudhatta a nevemet, aki korábban egy kicsit is utánam nyomozott. A papírok valóságában sem lehettem bizonyos, hiába mutatta meg nekem Abdul a lány személyes iratait. Az efféle irományokat már könnyedén hamisították, s az én szakmámban nem egy rosszakaróm kívánhatott némi bosszúsággal traktálni engem. Akár még egy ócska játék is lehetett ez, mibe könnyű szerrel bele rángathatták a félnótás Omart vagy a sétabottal császkáló arabot. Mindez nem volt elég ahhoz, hogy biztos legyek a nő kilétében, azonban a cafka következő szavai már annál inkább adtak bizonyosságot arról, hogy ki is ő valójában.
Hihetetlennek tűnő történetet tárt elém, mégis, Petrou lánya volt az egyetlen, aki pontosan tudta, hogy mi történt az első éjszakájával. S ahogy gúnyosan, s dacból a képembe vágta a szavakat, már nem volt kétséges, hogy ez az igen csak megváltozott külsejű nő lehetett az én rút Celiám.
- Hogy merészelsz így beszélni velem? – Düh futott végig a gerincem mentén, miközben az idegességtől megvonaglottak vonásaim, s haragos tekintetem még szikrázóbban fúrtam a nő vad tekintetébe.
Ez a mihaszna, asszonynak nem nevezhető cafka képes volt gúnyolódni velem, s igyekezett még inkább megszégyeníteni a szavaival, ami olyannyira kihozott a sodromból, hogy nem tűrtem tovább a szájalását, s jobbomat meglendítve, egy jókora, nagyot csattanó pofonnal sújtottam arcát úgy, hogy ha bőre túlságosan is érzékeny volt, akkor talán még szája szegletében is vér serkent.
- Hogy képzeled, hogy gúnyolódhatsz velem? – Haragom nem csillapodott, így az ütést követően elkaptam balommal a karját, s erőteljesen magamhoz rántottam őt.
- Az a pénz engem illetett, ahogy Te is engem illetsz, mióta az apád eladott nekem. Nem kis összeget fizettem érted, ami egyáltalán nem térült meg. Mi több, még el is loptad a pénzemet és a családi örökségemet is magaddal vitted. Megloptál, nem tisztelted a törvényeinket és nem viselkedtél úgy, ahogyan az egy asszonynak a kötelessége! – S miközben hevesen szóltam hozzá, erőteljesen szorítottam a karját úgy, hogy ujjbegyeim mélyen beleolvadtak a nő testébe.
- Ez az, adj neki Malik! Rászolgált a kicsike, van ostor is, csapdosd meg őt! Én is megtettem volna, ha Abdul nem szól közbe…- A sarokban eddig némán meghúzódó Omar elő lépett a sötétből, s kéjesen fürkészte a nő szenvedését, tekintetében beteges vágy csillogott.
Omar felé kaptam a pillantásomat, aztán vissza az előttem álló nőre, s nagyon nehéz volt megálljt parancsolnom az indulataimnak. Legszívesebben valóban ostort ragadtam volna, hogy addig üssem, míg a bocsánatomért nem könyörög, s mi több, még az is megfordult a fejemben, hogy tovább adjam őt, s úgy szerezzek érte pénzt.
- Hallod? Még Omar is úgy látja, hogy ezt érdemled…mond, mit tegyek veled? Eladjalak valaki másnak? Most jól megy az üzlet, tehetős emberek vagyonokat fizetnek az ilyen szép szőkékért, imádják a nyugati lányokat. Tovább adjalak? Megtehetem, és még több pénzt is kapnék érted! Válaszolj, csak egyetlen dolgot mondj, hogy miért segítsek rajtad, és miért ne hagyjam, hogy ezek tovább vigyenek téged életed legmocskosabb helyére? Hm? Felelj! – Ismét ujjaim közé kaptam az állát, s még erőteljesebben szorítottam. Gyűlöltem a nőt, s a lehető legrosszabbat kívántam neki, hisz semmit sem jelentett számomra.
- Az ilyen tolvajoknak nincs helye az életemben! Omar, gyere ide és vigyétek, adjátok el a legmocskosabb alaknak, aki a legtöbbet fizeti érte! – S azzal a közelebb lépő férfi karjaiba löktem a lányt, ki előszeretettel ragadta meg a Petrou lányt a vállainál fogva.
- Örömmel Malik, előtte azért kipróbálhatom a szajhát? – Betegesen villództak a szemei, miközben koszos körmeivel végig szántott a nő fedetlen karján, s kráteres képét a lány arcához dörgölte.
- Mit bánom én, csinálj vele, amit akarsz! – S hacsak a nőnek nem volt bármiféle indoka arra, hogy miért is védjem meg az állatok karmai közül, úgy sarkon fordulva megindultam a kijárat felé.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
Kedd Márc. 28, 2017 9:55 am
 



 

♰ blake and malik (+18)

There’s nothing rebellious about loving something that can’t love you. You’re a woman, you should have known that men in the city would split you in half searching for their fathers in between your legs.

A terjeszkedő árnyékból fájdalom lett, égető, megaláztatástól bizsergő vörös billogja az okító szándékkal lesújtó férj tenyerének.  Nyomot hagyott rajtam dühe, ahogy korábban már rám tetoválta pénzéhségének csitíthatatlan szigmáját. Kötelességem volt a férfi minden jellemvonásának jellegzetességei okozta sebhelyeket magamon viselnem? Ezt is rögzítették-e szerződésben, alászignózva? Volt e rászabott bekezdés, melyben kötelességeimnek sorát toldották meg a férjhez való meghasonulást illetően? Ha a nyugati világ ragaszkodott is az írott formához, a demokratikus elvekhez, saját, függetlenné emancipálódott etikai kódexéhez, addig annak a helynek, honnan Malik érkezett, s mit sajátomként kellett kezelnem a férfihez való tartozás jogán, ott a szó tisztelete, s a férfinem magasan trónoló jelene mindent felülírt.
Malik sem volt több, sem kevesebb, mint egy vérbeli arab férfi. Gyökereihez kötődő kapcsolatát az anyatejjel szívta magába, s az úgy épült be szikár vázába, akár immunrendszere. Átszőtte a felhám alatti világot, láthatatlanul, mégis újra és újra megerősítette jelenlétét. Ő maga volt a családja, a családja pedig ő maga. Militáns hite a méltóság, becsület és szégyen köré kovácsolódott. Ez volt életének két végpontja, ezeknek révei között ingázott ladikjával minduntalan.
Szégyene, mikor megszöktem tőle az elméleti síkon őt illető hozománnyal, mivel az esküvő mulatságára kidobott összeg okozta léket kívánta befoltozni, teljes családjának fejét sújtotta. Ezen megaláztatás tőrként szegezett felém elvárásokat a Jarrah-család részéről, melyekkel bármikor irhámba merülhettek, hogy követeljenek rajtam. Kényük-kedvük szerint bővítették ki a sosem dokumentált kontraktust azokban az órákban, míg dühüket a ház négy fala közé zárták.
Nem lehetett szavam.
Életeket, személyeknek hírnevét tehettem tönkre döntésemmel annak idején. Nem csak Malik ostorának csípős nyelvét érdemeltem ki, de a családjához és rokonságához tartozók szadizmusa forgatta harcászati eszközök mindegyikét.
Így átgondolva, talán mégis leledzett olyan íratlan passzus, melyben előírták, hogy mindenért, amit valaha Malik Jarrah-val tettek, azért én fizessek meg.

Görcsösen feszítettem minden izmomat, így a várt pofon még nagyobb erőt fejtett ki becsapódáskor. Erre nem lehetett felkészülni. Ezt nem lehetett megszokni. Megrészegített mimikám értetlen módon rándult mosolyba, majd hanyatlott meg annak magabiztos felállása, s csak kerestem a tanult szerepeknek álarcai között a megfelelőt. Tébolytól megzavarodottan fürkésztem vad távolságtartással a fölém tornyosuló férfit. Szám sarkából vér serkent, amint sebtapaszként szorító fogaim szétnyíltak. A jellegzetes fém íz undorral rántotta össze ízlelőbimbóim érzékeny valóját, de nem gondolkodtam, a nyelési inger gyomromba vitte a karmazsin nedvet. A lüktető felszínt ujjaimmal kívántam végigsimítani, de mielőtt karomat a megfelelő szögbe emelhettem volna, a férfi belekapaszkodott, s annál fogva kényszerített közelebb magához.
Malik Jarrah haragját korábban nem éreztem, testének fölényes erejét nem tapasztaltam. Talán ennek így kellett lennie, hogy ne haljak bele túl fiatalon. A kapott pofontól még mindig űri csend sikoltott fülemben, a belső fül folyadéka megzabolázatlan hullámokban mosta a tartálynyi szövetet maga körül. Őrületesen szédültem, miközben a világ indulatos hévvel hajtott körhintán száguldott.
– Ezt mivel érdemeltem ki?
Hangom gyenge volt és erőtlen, miközben a megfelelő egyensúlyi pontot kerestem két lábamon. Véletlenül esett meg, hogy megtapostam a férfi lábát, mindenféle gyűlöletes szándékoltság nélkül imbolyogtam előtte.
– Félreértesz. Nem volt ebben szarkazmus a részemről. Tényleg visszafizetem neked a pénzt, ami abból az estéből téged illet. Kifizetem az esküvő költségeit, és az összeget, amit értem fizettél apámnak. Kivásárolhatom magam, nem? Ha másnak eladhatsz… én is megvehetem magam. Kérlek, ne szoríts ennyire… ez nagyon fájdalmas – könnyektől duzzadó pillantásomat karomra függesztettem, melyet a férfi szorított. Ujjai bőrömbe vájtak, csontomig hatolt, ellehetetlenítette a kézfejembe szállított vérnek szabad, s vegetatív átjutását. Lüktetett, s a kézfejemet zsibbadás lehetetlenítette el a használattól. – Rettentően fáj. Nem érzem az ujjaimat.
Az idegek útját álló férfi ellen szemernyi esélyem sem volt, így még véletlenül sem rántottam meg csapdába esett végtagomat. Tartottam, s úgy igyekeztem fordítani, hogy az a legkényelmesebb pozíciójában szenvelegjen a csapdában.

Riadalmamat, ziháló reszketésemet csak tovább tetőzte Omar újbóli felbukkanása. Az árnyékból előlépő csupafül fiatal férfi mindennél jobban áhítozott kínomra.
– Ez beteges… vizsgáltasd ki magad egy kórházban, Omar. Pszichés elváltozás található a jellemedben, mely a szadista perverziód alapját képezi.
Nem attól eredt meg nyelvem, mert tudtam, hogy Maliknál már senki nem üthet nagyobbat, csupán a férfi felszólalása biztossá tett benne, hogy már nem a velem való munka, s a miattam való bosszankodás csalt elő belőle agressziót. Ehhez a lumbágójának fikarcnyi köze sem volt. Talán újabb csapást érdemeltem ki?
A hozzám legközelebb álló felsőtestét tartottam megmagyarázhatatlan módon mentsváramnak. S ugyan a bástyámnak tartott vázhoz tartozó kar süketített meg átmenetileg fél fülemre, megzavarodva most attól igényeltem a védelmezést.
– Ne, ne bánj velem értéktárgyként. Könyörgöm! Könyörgöm, ne tedd ezt. Vagy tudod mit? Tarts meg. De ne adj tovább rajtam. Malik… Ne. Ne, ne, ne, ne!
Hisztérikus sikoltásom elnyomta érveimnek sorát. Ha a férfi el is taszított magától, én annál közelebb igyekeztem kerülni hozzá. Üssön meg még egyszer, tegyen velem amit akar, de ne szolgáltasson ki másoknak. Bocsásson meg nekem az el sem követett, s csak véleménye szerint vélt bűneimért. Vigyen haza, szakítson ki innen, zárjon burkába, kényszerítsen napfénytől megfosztott, ablaktáblás helyiségbe, de ne tegye ezt.
Ha már ő nem szorított, én tettem. Belekapaszkodtam ruházatába, hogy úgy tartsam mellette magam.

Biológiai folyamat volt, ösztönös cselekedet. Mióta világ a világ, a nő mindig az erősebb, hangosabb, dominánsabb hímegyedet választotta maga mellé, megfeledkezve minden más negatívumáról, kínzó mellékhatásáról a kapcsolatnak. Jelen helyzetünkben így szinte törvényszerű volt, hogy Malikot pártoljam, s hozzá ragaszkodjak a végsőkig. Nem emócióknak drótján függtem, a túlélési esélyeimet csakis az idősebb és nagyobb hanggal rendelkező férfi tornázhatta fel. Minden irányába táplált ellenszenvemet latba vetve, objektív döntést hoztam.

Miért nem segített? Hogy tehette?
– Ne érj hozzám. Ne érj hozzám! – ismételtem a két férfi között zajló párbeszédben használt arab nyelven a szavakat, mély hangsúllyal, életet feláldozó eltökéltséggel. – Még az előtt meghalok, hogy eladnának. Nem fogsz belőlem pénzt látni, ha Omar kezére adsz. Malik… nem teheted. A feleséged vagyok… miattam lehetsz itt. Kérlek… miattam lehetsz Amerikában.
Felsírtam a fiatal alattvaló karjai között, aki egy percet sem tétlenkedve, kezét viseletes nadrágövéről átvezette már korábban szétszaggatott farmernadrágomra, hogy az azon tátongó repedéseket tovább tágítsa.
Az éles hang sértette hallásom, sérülékeny membránjaimat áramcsapásszerűen érte félelmemnek hangja. Egész testem megremegett, majd mozdulatlanná dermedt. Az ijedelem tette, melyet az előttem álló tortúra keltett bennem. Megbénította mozgásközpontomat a múltnak emléke, az egyetlen alkalomnak realizációja, mely toronymagasan emelkedett ki a nosztalgia-ködből. Az absztrakt éjszaka, mintha újra egykori szerepembe kényszerített volna, s én úgy karoltam át felsőtestemet lenge ruházatom felett, ahogy Mohamed egykor rám parancsolt. Lehajtottam a fejem. Nem akarta látni a könnyeimet. S én sem akartam látni őt. Már összemosódott múlt és jelen szemeim előtt, kezdtem beletörődni sorsomba, s újraértékeltem fájdalomküszöbömet. Már attól is feljajdultam, s üvöltöttem mozdulatlan, hogy a fiatal férfi lemeztelenített combomat végigcirógatta száraz, kétkezi munkától feltört tenyerével.
– Malik, ne hagyd ezt megint. Malik…
Omar eleinte nehezen tűrte, majd később már egyáltalán nem volt hajlandó elnézni, hogy egy másik férfit szólongatok, miközben ő tölti ki látóteremet.
Mégis az első három sorozatban érkező ostorcsapás, mely éles nyelvével foltosra marta fenekemen a bőrt, férjemnek nevét csavarta ki belőlem. Ő volt az egyetlen esélyem az életben maradásra. S neki én.
A csípő érzet bőrömön hosszan kitartott, s én megállás nélkül sikítottam. El akartam menekülni, de nem volt hová, így rendületlen álltam Omar előtt. Véget kellett vetnem ennek, ha nem akartam belebolondulni a következő egy órába. Meztelen lábujjaimmal a mocskos, nyirkos padlóba martam.
Irányítanom kellett, s felülemelkedni életem legnagyobb félelmén, az engem fenyegető szexuális aktuson. Üvöltésem eldeformálódott, szavakká szelídült a magukat megmakacsoló szavak alatt. Ügyes vagy gyenge próbálkozás volt menedékre áhítozó eszemtől a következő sikoly-áradat?
– Malik – szűrtem a férfi nevét még egyszer utoljára, hatalmas önkontrollal. – Minden erőmmel azon leszek, hogy túléljem ezt a helyet. Mert csak arra fogok gondolni, miközben száz férfi is végigmegy rajtam, hogy meg fogok szökni. Mert a te eszeden túljártam. Óvatlan voltál. És ebbe a hibába minden férfit bele fogok hajszolni. És csak egyszer kell eljutnom a bíróságra, egyszer kell, hogy a házasságunk érvénytelenítését kérjem. Nem, nem a válást. Az érvénytelenítést.
A kíméletlen monológot, melyből kiszipolyoztam a félelmet, s azt testem remegésébe plántáltam, többször is megszakította fáradó fiziológiámnak szavak nélküli könyörgése.
– Ölj meg, mert rajtam nem fogsz nyerészkedni. Amerikai állampolgár vagyok. Minden erejükkel engem fognak védeni veled szemben. Ki fognak toloncolni, abban a percben, hogy megtudják, hogy a házasságunk érdeken nyugodott, s az pénzhez köthető, elrendezett volt. S én meg fogom tenni… ha nem ölsz meg, vagy mentesz ki innen Malik… én hazaküldelek téged.
Eddig bírtam. Üvöltésem végzetesnek bizonyult a sokadik ostorcsapásnál. Térdeimre estem, majd zokogva gömbölyödtem magzatpózba, hogy így védjem magam a dühödt Omarnak közvetett erejétől.


Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
Vas. Ápr. 02, 2017 6:58 pm
 



 

+18

A legkevésbé sem érdekelt Celia magyarázkodása, sem pedig az ígéretei, miszerint visszafizetné a tartozását. Cöhh, még hogy visszafizetné…
Nem bíztam a nőben, s egyetlen szavát sem hittem el azok után, hogy annak idején meglopott, s lelépett a vagyonommal. A cafka szégyent hozott a fejemre, s aki hallotta a szökése történetét, nevetve bökte felém az ujját. Éppen ezért nem érdemelte meg a kegyes bánásmódot, ahogyan a szép szavakat sem.
Durván bántam vele, s ha kellett, erőteljesen szorítottam a karját, az állát, vagy épp azon testrészét, ahol értem. Még egy hatalmas pofont is lekevertem neki, s az sem rendített meg, hogy a félelemtől reszketett minden porcikájában.
Kicsit még élveztem is, ami azt illeti, hisz titkon nem egy alkalommal láttam magam előtt, amint elégtételt veszek, amiért csúful átejtett.
- Úgy bánok veled, ahogyan csak akarok, megértetted? – Sziszegtem dühösen az arcába, majd pillantásom a közelgő Omarra fókuszált, ki szinte élvezettel fürkészte a nő kiszolgáltatott helyzetét. Látszott rajta, hogy mennyire vágyja bántani a szőkét, s mivel rettentően felbőszített a Petrou lány, hirtelen úgy éreztem, hogy jobban járok, ha megválok tőle, s tovább adom, had szórakozzanak vele kedvükre az arab emírség legmocskosabb kutyái.
S bár a mellkasomnak esett, könyörgése továbbra sem hatott meg, mi több, csak még inkább felbőszített az, hogy a mocskos kezével hozzám, mert érni. Soha, senkinek nem tűrtem azt, hogy akár csak egy ujjal is hozzám érjen a beleegyezésem nélkül.
- Fogd be a szádat, egyáltalán nem érdekel a könyörgésed és vedd le rólam a koszos mancsodat! – Erővel feszegettem le ujjait ruházatom anyagáról, majd egy erőteljes mozdulattal löktem Omar karmaiba a fiatal nőt. Pillantásom szikrákat szórt, s abban a pillanatban azt kívántam, hogy bárcsak ne is értesítettek volna a létezéséről.
- Eladlak, mert nincs rád szükségem. Többet érsz nekem, ha fizetnek érted, mint sem hogy jártatod itt a szádat és alkudozni próbálsz velem. Ez nem a nyugati világ édesem, felejtsd el, hogy Amerikában éltél. Most már csak álmodban láthatod New York patjait…- Elhajtottam a közelemből, hiába sikongatott hisztérikusan, s hiába igyekezett továbbra is kapaszkodót találni bennem, egyetlen percig sem engedtem azt, hogy újra hozzám érjen.
Mérhetetlenül felbőszített a hisztérikus viselkedése, s a pince dohos szaga is irritálta már olyannyira az orromat, hogy úgy érezzem, távoznom kell. A nő rikácsolása nem hatott meg, egyetlen pillanatig sem kerített a bűntudat hatalmába, s egyáltalán nem szántam őt. Megérdemelte azt, hogy ribancként kezeljék, ezért is bíztam őt Omarra, aki a lehető legjobb választás volt arra, hogy betörje a leendő kurtizánt.
Sarkon fordulva, sietős léptekkel haladtam a kijárat irányába, alig vártam, hogy magam mögött hagyhassam a helyiséget és ne kelljen hallgatnom a nő szenvedését. Az ostorcsapások azonban élesen csattantak a légben, s könyörgése még a helyiség legtávolabbi zugában is utolért. Mindezek ellenére nem fordultam meg, hisz többé már nem volt nekem senki ez a nő, csupán egy árucikk és semmi más.
El akartam tűnni, visszatérni a luxusétterembe, hogy tovább folytassam a vacsorát fivérem és apám társaságában. Finom ételekre, jó ízű italokra, és szenvedélyes nőkre vágytam, hogy végre levezethessem a feszültséget, s magam mögött hagyhassam ezt a rémes estét. Már elértem a kijáratot, lábamat átvetettem a küszöbön, azonban a nő szavai hirtelen megállásra késztettek.
Magam elé nézve, ajkaimat penge vékonnyá préseltem, miközben sötét tekintetemben felizzott a pokol tüze, s hirtelen a nő halálát kívántam. A fenyegetése élesen mart a fülembe, s kellemetlen nyögései ellen minden egyes szót tisztán értettem.
- Hogy merészelsz? – Végül sarkon fordulva, dühödten fúrtam a távolból pillantásomat a nő íriszeibe, majd öblös léptekkel indultam meg irányába, hogy minél előbb bevegyem a kettőnk közt lévő távolságot.
- Omar, áll le!  - Szóltam a kráteres arcú arabra, kinek még arcvonásai is eltorzultak a nagy munkavégzés közben. Karját lendület közben állította meg, s érződött dünnyögéseiből, hogy ő egész máshogy vágyta a folytatást.
Közelebb lépve a lányhoz, ismét ujjaim közé kaptam az állát, s erőteljes szorítást mérve rá, közelebb rántottam magamhoz.
- Úgy sem tennéd meg, nem tudnál elszökni innen, hallod? Soha nem tudnál megszökni, soha! – Fenyegetően sziszegtem a szavakat az arcába, azonban az ajtón belépő Abdul váratlanul közbe szólt.
- Ami azt illeti Malik, az elmúlt néhány hónapban meggyűlt a bajunk a helyi hatóságokkal, és nem egy alkalom volt, hogy amerikai lányokért jött el a CIA és az FBI. Tudsz egyáltalán valamit erről a nőről? Hisz nem láttad évek óta, ki tudja, hogy miféle kapcsolatai vannak. Gondolkodj, ne a harag vezéreljen…- Éreztem, ahogy tenyerét a vállamra helyezi, tekintetem dühösen villant felé, így gyorsan vissza is húzta karját és távolabb lépett.
- Csak javaslat volt, csak javaslat…tudod nem úgy mennek itt a dolgok, mint régen. És néha itt is ott is van egy nem kívánatos fül…- Tette még hozzá, s ami azt illeti, minden dühöm ellenére egyet kellett értenem az idős arabbal és át kellett gondolnom a helyzetet. Abdulnak igaza volt, a lány lehet, hogy csak fenyegetőzött, de az üzletet nem kockáztathattam egyelőre.
Visszakapva pillantásomat a lányra, még közelebb rántva őt magamhoz, hirtelen a zakóm mélyéről előkapott kést szorítottam a torkához.
- Miféle kapcsolataid vannak odakint? Válaszolj, ki vagy te Celia Petrou? – Mérhetetlen haraggal fürkésztem az íriszeit, miközben Omar üresen járatta az ostort.
- Add ide Malik, hadd kínozzam tovább, majd én betöröm, úgy összeverem, hogy válaszolni fog minden kérdésedre, gyerünk, engedd meg hogy megverjem. – Beteges vigyor játszott az ajkain, de csak néhány másodperc erejéig vonta el a figyelmemet, hisz sokkal jobban érdekelt az, hogy ki is lehet ez a nő valójában.
- Az iratai szerint dr. Blake Havilliard, és New Yorki..szerepel itt egy kórház neve is. – Szemöldököm a magasba szökkent, s ahogy Abdul elém tartotta az iratokat, úgy vizslattam végig pillantásommal a sorokat. A kórház neve láttán, hirtelen a vérnyomásom is megemelkedett, s úgy éreztem, hogy menten felrobbanok.
- Mi ez itt az irataidban? Válaszolj! Válaszolj, különben elvágom a torkrodat! – Még jobban szorítottam a pengét a torkához, s az sem érdekelt, ha nyomot hagyok a bőrén, ahhoz túlságosan is felbőszített már.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
Vas. Ápr. 09, 2017 7:55 am
 



 

♰ blake and malik (+18)

There’s nothing rebellious about loving something that can’t love you. You’re a woman, you should have known that men in the city would split you in half searching for their fathers in between your legs.

Az ember furcsa lény. Hogyan avanzsál szemében kegyetlenebbé az imperszionális ismeretlen, mint a régi ismerős, kinek perverzióit, regresszív jellemét, s agresszív felindulásból tajtékzó fizikai erejét már testén tapasztalta? Hogyan szavazhat bizalmat annak, ki késnek acélozott pengéjével sérti fel érzékeny felhámját a peckes reszketegséggel felszegett áll alatt? Hogyan lett potenciális megmentővé? Hogyan és mikor vált választott kisebb rosszá Malik Jarrah?
Az életben maradáshoz fűződő érdek mindennél erősebbnek bizonyult a humanoid ösztönlények lelkében. Át kellett futni a tűzcsóván, hogy ne mérgezzenek a felgomolygó füstkarok. Mert talán volt köztük, mi gyengédebben kígyózott fel oldalamon, de nagyobb arányban akadhatott az erőszakos és érdektelen ridegséggel a női nem iránt viseltető fajtából közöttük, mi halálba hajszolt volna. Szentimentális naiva lettem volna, ha a boldog befejezésben reménykedek, ha operálok annak lehetőségével, hogy jön a világomba egy férfi, ki a valóságot mesévé fantáziálja, s a képzelet vágyképeiből montázsolja össze a jelen igazságát. A pénzes arab férfiak mentalitása nem egyezett a fehér lóháton érkező megmentő, szőke hercegével, de még készségesen felajánlott hely sem maradt a repülőszőnyegüknek varázslatos sarkában.
Maliknak kellett lennie a legreálisabb döntésnek.
Már ha az elhatározás joga megilletett, s nem csak látszólagos volt, hogy egy biztos lépéssel életben maradhattam.

Könyörgésem nem hatott a férfiszívekre, dühödt lángjaik indulattal csaptak egyre magasabbra. Vesztésre álltam, s ők ezt élvezték. Immunitásukkal szemben tehetetlennek éreztem magam. Csak Malik ítélete lehetett, mi felülírhatta sorsom sorvezetőjét.
Nem kapkodtam tekintetem a három férfi között. Malikra függesztettem koncentrált figyelmemet, s leginkább csak az ő megnyilvánulásait hallottam meg. Könyörgően kulcsoltam össze pillantásom az övével, noha csak ritkásan viszonozta azt, s üres imádság volt minden némán hebegett hang.
Omar elvetemült könyörgésére meginogtam, s kétségbeesetten mozdultam Malik felé. Nem engedhette. Nem tehette. Nem érdemelhettem ezt.
Mégis legnagyobb félelmeim ellenére is hallgattam, hiába kínzott Omar kéjencen sóvárgó tekintete.

– Igen, Blake Havilliard vagyok.
A hosszú évek óta tulajdonomban álló mentsvár mögé bújtam, s reménnyel telve kapaszkodtam bele. A nyugati világban nincstelenségem ellenére gazdagnak éreztem magam, ha névleges álarcom mögé rejtőzhettem. Mindennél többet jelentett a függetlenség, a fejlett civilizációhoz való tartozás érzete számomra. S jelent a mai napig.
– Az orvosin végeztem. És abba a kórházba felvételiztem. Oda jártam gyakorlatra medikusként, a sebészetre nyújtottam be a felvételimet. Ott fogok dolgozni, a rezidens-programban.
Nem lehetett másképp. Noha a felvételi levelet nem olvastam, az eredményeimet tekintve mégis relevánsnak tűnt, hogy elutasítás helyett képletesen a keblükre öleljenek.
Hátra riadtam a közeledő Maliktól, aki újra állam alá nyúlt, hogy úgy keressen őszinte megnyilvánulást lélektükreimből feltörni. Nem nyugodtam bele közelségébe, sem érintésébe, s amint a kinyitható késnek hideg acélozott pengéjével ágállt bőrömön, még ellenségesebbnek tűnt a fölém tornyosuló Maliknak valója.
– Nem akarok meghalni. Malik, nem akarok meghalni – sírtam fel hangosan, amint érezhetően feleslegessé vált hátrálásom, hiszen a penészgombával megült nyálkás falak nem engedtek igyekezetemnek, s nem fogadtak magukba. Bárhogyan próbáltam távolabb kerülni a férfitől, nem sikerült. A penge vért fakasztott felhámom alól, s éles sikkantással konstatáltam az idegek kivezetésén fogant csípő lüktetést. Automatikusan kaptam a sérüléshez, hogy tompítsam a feszülő impressziót, már ha szabad akaratom és belátásom szerint mozgathattam karjaimat.
– Nem muszáj bolygatnom a házasságunkat. Nem muszáj veszélyeztetnem az itt létedet. Csak élni akarok. Visszamenni New Yorkba, és folytatni onnan a hétköznapjaimat, ahol azok megszakadtak. Kérlek. Kérlek, ne ölj meg. És ne hagyd, hogy ők megtegyék. Malik… kérlek, válaszolj. Kérlek. Megriaszt, hogy ilyen hosszan hallgatsz.
Reszketés futott végig tagjaimon, mintha a hideg rázott, pedig csak a félelem fecskendezett húsomba bénító, delíriumos elixírt. Minden erőltetett akarásom ellenére, többször elcsuklott hangom a fohász közben. Nem tudtam hinni, nem tudtam bízni, nem ismertem a kegyelem édes ízét, mely ezer darabra robbant szét számba kerülve, mégis hatni akartam a férfi emocionális oldalára, s elérni a féltve őrzött magánéletét. Nehezebb volt manipulálni a helyzetet, mint ahogy azt a szemináriumok keretein belül oktatják.

Elvesztettem minden határozottságomat. A tettlegesség megváltoztatott, s ahogy a távolság zárult köztünk, úgy lettem semmivé mellette. Közeledtével nem csak hangom harsány mivoltát volt etikus lehalkítani, de bátorságomnak fokát is, ha élni akartam.
Nem maradt időm újabb ön zsoltárt monologizálni az életemért. Sírásom erőtlen nyüszítéssé korcsosult a földszinti udvarrész felöl érkező, jelentőségteljes szirénák mellett. Alumíniumajtók csapódtak, majd ideges lábak dobogtak végig a belsőudvar szikkadt homokjából oázisként kikandikáló ritkás fűcsomók alkotta átlátható labirintuson. Kopogtak. Az erőteljes kopogás azonban elvesztette értelmét. Választ nem várva törte ki a munkavédelmi bakancs vaskos talprészével a zsenge furnérlemezből vágott ajtólapot tokjából a rajtakapás vezetője. A magas rangú vezér hátrált egy lépést, v-alakban nyílt szét társainak sora. S míg egy tucatnyi egyenruhás célra váró állásba helyezett fegyverrel jobbján vette be a ház előterét, a másik tizenkettő baljáról közelített. A konyhának nevezett üres lyukba mentek. Döglegyek zümmögtek az aprócska mosogató vályúban felhalmozódott mocskos tányérok fölött. Útjuk a földre dobált papírokon és flakonokon át vezetett a lépcsőig, melyen serény sietséggel törtek fölfelé. Már tisztán hallhatták a néhány perccel ezelőtt a szortírozó helyiségbe terelt lányok sikoltásait. Találtak valamit. Ez az osztag sikerrel járt. Hát megtalálták a patkányfészket. A kártékony rágcsálók alvezére azonban egyelőre biztonságban érezhette magát a földalatti alagútrendszerben.
A második csapat zárt ajtókba ütközött, melyek mögött csak üres, feltagolt szobákat találtak berendezési tárgyaktól mentesen. A férfiak arca meg sem rezzent az emberi ürülék és vizelet falakból szivárgó, áporodott szagától. Nem adták fel. Forró nyomon jártak. Az emberkereskedelem tényével romantizáló állatok szürkeállományából még annak vízióját is kiirtani igyekezett az igazságügy.

A rendőrség minden szoba előtt elkiáltotta magát. Zengett a ház. Felbolydultak a lukak lakói. A pinceszinten bebörtönzött női egyedek, mintha csak érezték volna fogva tartóiknak páni félelmét a miliőben, hangos kiáltásokkal multikulturális közeggé színesítették az élettelen fogdákat. Ki-ki a saját anyanyelvén kért segítséget, s a hangzavar egyre csak nőtt. A kirendelt fenyítők, kik ember létükre is csak eszközök voltak a folyamatban, már nem gyakoroltak hatást az elejtett nőkre. Az ütések, a fenyegetések, a tettlegességig fajuló bántalmazás már mit sem ért a szabadságot kóstolók között. Nyelvükön érezték a menekvés édes ízét, mi saját vérüknek fémes aromájával keveredett.

Talán én voltam az egyetlen elejtett az egész házban, ki mélyen elnémult, s ahogy a leleplezés megbénította a bűncselekmények fővezérét, úgy vettem át annak tulajdonságait. Nem a rendőrségtől kellett volna félnem. Nem tettem semmi rosszat, a körülöttem állók impressziói és vad érzületei felettem is eluralkodtak. A tömeg nyomására én sem könnyebbültem meg.
– A picsába, a picsába… öljük meg ezt a ribancot. Öljük meg! Ezért jöttek, ez hozott ránk bajt. Vágd el a torkát, had vérezzen ki, mint egy csirke. Malik… – Omar nehezen türtőztette magát, hogy ne ragadja el testemet birtokló férjemtől, s ne vegyen elégtételt rajtam a vállalkozás ezen részének csődbe menetele miatt. Reszketés futott végig tagjain, zihált az elfojtott indulatoktól. Nem érdekelte már Malik, aki az ő szemében most csak hátráltatta a folyamat lezárását.
Engedetlenné vált, irányíthatatlanná. A beteges tűz felégette tudatát, az ölni akarás, a kínzás iránti szenvedély elragadta a férfi józanságát, perverziós delírium vette át annak helyét.
Elragadott Maliktól, s félelmét erejének még utolsó fitogtatásával kívánta palástolni. Még kérlelni sem volt időm a férfit, máris csapást mért rám ostorával. A bőr felhasított elnyűtt ruhadarabjaimat. Meztelenségemet foltossá csipkézte a behatás. Égett, s néhol vérserkent derekamon feszülő, hószín felhámom alól. Őrjítő volt a fájdalom, ami átjárt, ha nem tartott volna a férfi erővel, a földön végzem. Egy idő után nem elégedett meg az ostor nyelvével. Kezét használta, az eszközt távolra hajítva. Ahogy gerincemre mérte az első öklös ütést, úgy éreztem, zsibbadás veszi át a hatalmat alsó végtagjaimban. Nem bírtam tartani magam.
A kín olyan erőteljesen rezonált minden porcikámban, hogy képtelen voltam szavakat formálni, vagy csak segítséget kérni. Könnyekkel telt pillantásomat emeltem a mellettünk strázsáló Malikra. Ajkaim rövid időközönként megrázkódtak, s megesett, hogy sikerült is átharapnom a halovány szirmokat.

Abdul nem sajnált, csupán a tudatlan Omart igyekezett tettével megállítani.
– Ha ezért a lányért jöttek, talán jobb lenne nem megölni, Omar. Engedd el! Ne ezt verd agyon. Ne ezt. Válassz másikat. Nézd meg mit műveltél te szerencsétlenség… nézd meg.
A fájdalom diónyira préselte gyomromat, melyből a reggelire elfogyasztott tejeskávé és péksütemény köszönt vissza félig megemésztve. Omar cipőjére is jutott a savas köpetből, mely felégette nyelőcsövemet, s mely hangos sírásra késztetett.
– Mennünk kell.
Abdul, aki botjára támaszkodva, négy lábbal már meghasonult a patkányokhoz, a hátsókijárathoz sietett. Egy másfél méter átmérőjű csatorna vezetéken keresztül a szabadban találhatta magát, ki ismerte a megfelelő utat a hegy lábához, melynek oldalába épült a birtok.
– Mennünk kell Malik, mert elkapnak minket. Itt már semmit nem találnak. Ez csak egy átjáróház, ahol iratokat nem találnak. Siessünk. Ezt meg hagyd Omárnak. Vele már nem lehet bírni. Agyonveri, aztán megkapja a maga büntetését a fegyházban. Talán a rácsok mögött lehiggad kicsikét, és majd hidegfejjel hasznát vesszük, ha majd visszatér. Így nem lehet rá számítani. Nem lehet neki parancsolni. Ez a lány nem éri meg. És megérdemli a magáét. Gyere, Malik… apád azt akarná, hogy kimentselek. Indulnunk kell. Észrevétlenül eltűnhetünk. Menjünk.
Míg az idősebb férfi baritonja visszhangzott a csatornából, én egyre kisebbre húztam magam a földön fekve. Hát most tényleg megkaptam a magam büntetését. Minél hamarabb kapok belső vérzést a rúgásoktól és csapásoktól, annál szerencsésebbnek mondhatom magam. Annál kevesebb ideig kell majd tűrnöm a felemésztő sajgást testem szerte. Nem akartam megmenekülni. Elnémultan törődtem bele sorsomba.
Omar lihegése vészjósló mivoltától görcsösen hunytam le szemeimet.


Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
Hétf. Ápr. 17, 2017 4:41 pm
 



 

Mindig is heves vérmérsékletű voltam, s bár az évek alatt sikerült korában tartanom az indulataimat és a legtöbb helyzetben igyekeztem palástolni ingerültségemet, ebben a pillanatban valamiért képtelen voltam megőrizni a higgadtságomat. Rám nem jellemző módon ragadtam kést, hogy a lány torkának szorítsam, s azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor csupán Abdulon múlt az, hogy ne kövessek el valami ostobaságot.
- Higgadj le Malik az istenért, ne ontsd ki a vérét, bármit is tett, akkor már inkább add el, kereshetsz rajta jó pénzt, a szőkéket idefelé kedvelik. - S miközben a mellettem álló, idősebb férfi igyekezett csitítani, bennem még mindig heves viharok dúltak, s dühödt pillantásomat mélyen fúrtam a nő íriszei közé.
Jó okom volt arra, hogy gyűlöljem Őt, hisz nem csak, hogy meglopott engem, elárult és szégyent hozott a fejemre, de még volt képe nekem üzletet ajánlani, s úgy viselkedni, mintha nőként bármi joga is lenne arra, hogy alkudozhasson egy arabbal.
Talán ez bőszített fel leginkább, s persze az, hogy túlságosan is okos volt azon nőkhöz képest, akiket addig ismertem. Ez pedig ellenkezett mindazzal, amit gyerekkorom óta belém plántáltak. A mi világunkban a nőnek nem volt joga ahhoz, hogy felszólaljon, nem volt joga ahhoz, hogy tanuljon és ahhoz sem volt joga, hogy urát engedély nélkül szólítsa meg. Celia azonban mindennek ellent mondva, a maga felvett, nyugatias stílusában állt szembe velem.
S nem csak, hogy szóra nyitotta az ajkait, hanem még arra is képes volt, hogy megfenyegessen engem. Csoda, hogy ezt követően hévvel szorítottam a kést a torkához, s legszívesebben elmetszettem volna nyakának kecses ívét?
Dühödten sziszegtem arcába kérdéseimet, szabad kezemmel hajába markoltam, s egészen közel hajoltam hozzá, hogy tisztán értse az arcába üvöltött szavakat. Mérhetetlen harag gyúlt bennem, s egyszerűen nem akartam hinni a saját szememnek, és fülemnek, mikor szóba került az orvosi, s a tény, hogy ez a nő is orvos lenne, akár csak én.
- Hogy végezhettél te nő létedre az orvosin? Nem…az nem lehetséges, Te Celia Petrou vagy, annak az ütődött alaknak a lánya, az képtelenség, hogy te orvos legyél… - Hirtelen elengedtem a lányt, hisz válaszolt a kérdéseimre, de szavai egyúttal erőteljes arcon csapást jelentettek. Sötét íriszeimben ott fortyogott a düh, ha csak arra gondoltam, hogy a nyugati civilizációban ez a szajha velem egyenrangú pozíciót tölthet be. Valahogy nehezemre esett elfogadni ezt a tényt, s egyelőre nem is tudtam megbarátkozni ennek a gondolatával.
- Mégis mit tegyek veled? – Mérgesen sziszegtem felé a kérdésemet, miközben észrevettem, hogy késem felsértette a hámréteget, s vékony csíkban vér serkent a lány torkánál.
- Had üssem mán’ le – Omar nehezen viselte a nő hisztérikusságát, s ő szíve szerint egyetlen ütéssel leterítette volna a lányt, hogy ezzel is elcsendesítse a lány sírásától harsogó zugot. Tekintetem a ragyás képű irányába szökött, majd sötét íriszeimet újra visszavezettem Blake íriszeire, s odafigyelve hallgattam siránkozó szavait.
- Miért is kéne bármi szívességet is tennem neked azok után, hogy a házasságunkból csak úgy kiléptél, és elvitted az engem megillető vagyont? – Bármit is képzelt Blake, nem mondtam le a jussomról, s továbbra is úgy gondoltam, hogy az összeg, amit magával vitt, az kizárólag engem illetett. Végül is, nem kis summát fizettem az apjának, hogy nőül adja nekem a lányát, így nem csak, hogy a nő, de minden vele járó ingóság hozzám tartozott.
- Kussolj – Sziszegtem arcába a szavakat, s gyanúsan fordítottam tekintetem Abdul felé, hogy ő vajon hallja-e azt, amit én, vagy csupán a képzeletem játszadozik velem?
A tompán hallatszó, szirénához hasonlatos, apró, folyamatos jelzés már nem csak kósza hallucinációnak tűnt, hirtelen élesedett fel a mentőautókhoz emlékeztető szirénák hangja, s az odafentről érkező zajokból ítélve, nem kis robajjal szálltak ki az ismeretlenek járműveikből.
Hallatszott a sietős lépek dobbanása, s mintha hadsereg vonult volna végig az utcákon, úgy közeledett felénk a bakancsok csiholta, ütemes zaj. Már nem volt kérdés részemről, hogy mi történik, Abdul íriszeiben is láttam az ijedelmet, s még az ütődött Omar is úgy festett, mint aki éppen citromba harapott.
A távolból női sikolyok, lövések és ordibálás hallatszott, ereimben meghűlt a vér, s néhány másodpercig csupán földbe gyökerezett lábakkal álltam, hisz sejtettem, eljött a vég. Némaságomból Omar szavai rángattak vissza a valóba, aki idegesen kereste az egyetlen célpontot, kit hibáztathatott rémálmainak kezdetén. S mielőtt még bármit is válaszolhattam volna, a fiatal férfi hirtelen rántotta ki karjaim közül a szőkét, hogy erőteljes csapást mérjen a törékeny testre.
- Mit művelsz Omar? Azonnal hagyd abba, nem hallod? Ne merészelj hozzá érni! – Hiába ugrottam oda, túl késő volt ahhoz, hogy megakadályozzam a nőre mért ütésekben. Omar beszámíthatatlanná vált, már nem hallgatott sem rám, sem az idegeskedő Abdulra, minden erejével a karmai közé került rabmadarat próbálta térdre kényszeríteni.
- Hagyd már abba Omar! - A már földön heverő nő fölött tornyosuló Omarnak csak az ingét sikerült elkapnom, de az éppen elég volt ahhoz, hogy lerántsam a nőről, majd egy jól irányzott ütéssel jobb horgot mérjek az állára. S ugyan a férfi megsérült, immár azzal sem törődött, ha nekem támadhat. Elvakult tekintetével nem látott mást maga előtt, csak az ellenséget, így teljes erejével nekem esett, s a földre birkózott, ahol dulakodni kezdtünk.
Nem tudtam már a vészjelzést kürtölő Abdullal foglalkozni, a megveszett Omar fölém tornyosulva, az arcomba csapott, majd ujjait a torkom köré fonta, s úgy igyekezte kipréselni belőlem a szuszt.
- Megvesztél…inkább menekülj , itt a rendőrség Omar. – Nehezen tudtam kipréselni a szavakat ajkaimon, s hiába próbáltam lefejteni ujjait a nyakamról, ahhoz a férfi túlságosan is felbőszült vadállat módjára viselkedett. Az időközben földre esett bicskám volt az egyetlen mentsváram, így hosszas nyújtózkodás után sikerült elérnem az eszközt, s tekintve, hogy nem tehettem mást, dühödten vágtam oldalába a pengét.
A férfi szorítása abban a pillanatban enyhült, éreztem, ahogy a fájdalomtól felnyög, majd eltorzult vonásokkal, ájultan esik össze mellettem.
Néhány másodpercig csak fürkésztem a mellettem élettelenül heverő testet, s kellett pár másodperc, míg feleszméltem, és rádöbbentem arra, hogy életemben először ontottam ki életet.
Hirtelen pánik lett úrrá rajtam, ijedten kaptam össze magam, s remegő kézzel forgattam meg ujjaim között a véres pengéjű kést.
Oldalra kapva a fejem, már nem láttam Abdul alakját, a férfi egyszer csak köddé vált. Már csak a rohamléptek közeledő zaja hallatszott, s a fejemben lüktető szívdobbanásaim, melyek egyre erőteljesebben pulzálták a vért a testemben.
Pillanatok alatt lepergett előttem azon képkockák sorozata, hogyan kapnak el a rendőrök, s hurcolnak el a helyszínről. Erre azonban még nem álltam készen, túl fiatal voltam ahhoz, hogy rácsok mögé kerüljek, nem efféle életet akartam magamnak, de a tettem, hogy kiontottam egy ember életét, csak még súlyosabb büntetést szabott rám.
Nem állhattam ott továbbra is tehetetlen idiótaként, össze kellett szednem magam, s a helyzetnek megfelelően reagálni. Nem élhettem a fiatal, elkényeztetett playboyok életét. Menekülnöm kellett, úgy mint azon a napon, amikor a falunkra rátörtek azok a gazemberek. Szemtanút azonban nem hagyhattam, s tekintve hogy Celia mindent látott és hallott, nem maradhatott egy olyan helyen, ami hamarosan a rendőrök kezére jut.
Egyetlen választásom volt hát, ha őt is magammal viszem.
Nem gondolkodtam tovább, a késemet zakóm mélyére csúsztatva, ingembe töröltem kezemről a vért, majd sietve guggoltam le a földön heverő lányhoz.
- Mennünk kell azonnal. – Siettetve kaptam karja után, s talán kissé durván rántottam fel a földről, ami csupán hevességemnek volt köszönhető.
- Térj észhez, mennünk kell. – Ha netán nem volt kellően beszámítható, akkor kicsit megpofozgattam az arcát, majd karját átfűztem a vállamon, s az Abdul által mutatott folyosón indultam meg vele rohanva, hogy minél előbb elhagyhassuk a helyiséget…
* * *
Egy órával később, nagy nehézségek árán sikerült kijutnom Celiával a rendőri kézre jutott patkánylyukból, majd onnan közvetlenül a szállodai szobámba vittem a nőt, hisz nem volt más választásom, magammal kellett vinnem, ha nem akartam, hogy tanúskodjon ellenem.
- Megérkeztünk, értékelem, hogy ennyire csöndes voltál végig, de most már megszólalhatsz, hallod? – Becsukva magunk mögött a szobám ajtaját, Celiával elsétáltam az ágyig, majd arra ültettem őt, s kezemmel az álla alá nyúlva, megemeltem a fejét, s úgy néztem bele mélyen az íriszeibe.
- Nagyon ajánlom, hogy ne téged keressen a rendőrség, remélem nincsenek a városban barátaid. A rohadt életbe, hogy ezekneka kopóknak is most kellett ide jönniük. – Elengedve őt, arrébb lépdeltem, hogy lerúgjam lábamról a cipőt, kioldjam nyakkendőmet, s lehúzzam vállaimról a zakót. Az ingem véres volt, de nem az én vérem virított a hófehér anyagon. Omar vére festette vörösre azt.
- Csak most tudnám, hogy mégis mit kezdjek veled, hm? – Volt bennem még némi düh, miközben visszafordultam a nő felé, s közelebb lépdelve, még mindig őt fürkésztem.
- Hát te meg? Mutasd magad…vérzel, fáj még valamid? – Észrevettem, hogy a szemöldöke szétnyílt, karjain is láttam némi horzsolást, s feltűnően csöndes volt, ami meglepett, ahhoz képest, hogy mennyire szájalt a találkozásunk első perceiben.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
Szer. Ápr. 19, 2017 4:35 pm
 



 

♰ blake and malik

There’s nothing rebellious about loving something that can’t love you. You’re a woman, you should have known that men in the city would split you in half searching for their fathers in between your legs.

Megfeszített tempót diktált a férfi alsó és felső végtagjaiban munkáló, bosszúvágyból táplálkozó düh. Indulat kisülései ott rezonáltak testem védtelen felszínén. Minden ütésbe és rúgásba beleremegett teljes valóm, míg nem megtorpant, hogy asztmás rohamnak tűnő fuldoklását mély levegőkkel orvosolja átmenetileg. Újult erővel, de nem újkeletű módszerekkel folyt bele agóniába hajszolásomba. Ideig-óráig hangtalanul tűrtem a felemésztő fájdalmat, mely elevenen, belülről kívánt elégetni, de mikor kiszakadt belőlem az elfojtott hang, s már nem csak nyögések és nyöszörgések feszítették szét cserepes ajkaimat, kíméletlenül rázta meg a ház teljes alsó szintjét keserves hangom, hogy kételyt leküzdő kérdéseket csiholjon a külvilágot dobhártyájukkal echolálókból.
A fölöttem tornyosuló férfi vicsorgó ajkai az idegtől görcsös becsípődéssel lekonyultak, hiányos fogsora közül fröcsögő nyálcseppei rászáradtak arcomra, ütései áthatolva rajtam a nyirkos talapzatot érték. Éreztem, ahogy bordáim megzabolázhatatlan ritmusra, dobverőként csapódtak a kemény felszínbe. Ő diktálta a tempót, s esélyem sem volt ellene. Nem mintha próbálkoztam volna egy másodperc erejéig is a küzdéssel, hiszen felesleges addig energiát vesztegetni egy dulakodásban, míg nem látni a potenciális lehetőséget a szabadulásra. Diadalra nem vágytam, csupán a nyomorúságos életemnek további birtoklása lett volna célom, hogy ne kergessek irracionális álmokat, s megőrizzem realitásomat a lábam alól kifutott talajon. Mielőtt elvesztettem az ellenfelem által felállított lehetőségekben a statisztikai adatok nekem kedvező százalékos állását, jókora ütést mért öklével a halántékomra. Felrepedt szemöldökömből vadul pulzált világra a karmazsinvörös nedv, mely aztán oda ragadt hajtincseim közé, s befestette cserfakó, múmiaszerű pergamenbőrömet, s mielőtt végiggördült volna a legkitartóbb csepp kecses nyakam ívén, megült felrepedezett hámú számnak peremére is.
Undort keltett bennem saját véremnek fémes íze, s olaj volt ijedelmem tüzére.
Már nem értek az ütések, a halál aromája mégis megkísértette ízlelőbimbóimat, s tehetetlennek éreztem magam azzal szemben. Nem sírtam, hangom elapadt, mintha csak egy rosszul beosztott tartalék üresen tátongó üvegpalackjának fenekét néztem volna. Peregtek a percek, de a mutatók mozdulatlanná dermedtek. Telt az idő, de azt már nem mérte semmi, így úgy tetszett, mintha megállt volna.
Egy idő után nem hallottam szívemet dübörögni fülem membránján, s a külvilág éles kontúrjai maszatos foltokká lettek. Még mindig rohamszerűen rázott a halálos rettegés a földön fekve, mely izmaimból minden erőt kifacsart az izzadságcseppeknek elegyeként.

Motoros afázia uralkodott el rajtam. A folyamatos öklendezés hatására – mi csupán epét köhögtetett fel velem –, kiszáradt hangszálaim összetapadtak, szorongástól fonódtak össze. Mégsem a helyi sérülés tett szótlanná, a fejemet ért ütések, az agyrázkódáshoz mellékelt traumatikus sokk a beszédet kivitelező izomzat irányításáért felelős területre koncentrálódott.

Még akkor sem sikoltottam fel, mikor a mellettem dulakodók közül, a ragyás képű Omar holtan terült el mellettem. Némán könnyeztem meg a jelenetet, anélkül, hogy bármit is felfogtam volna belőle.
Nem voltam rá kész, hogy lokalizáljam a senyvedésemet okozó gyötrő sajgást és lüktetést. Impresszióim csalárdak voltak, de békítően őszinték meghasadt szívemhez. Az érzet, hogy szilánkosra tört teljes csontozatom, klinikailag nem volt helytálló, pszichológiailag viszont magyarázat lehetett dermedt mozdulatlanságomra, mit azt követően gyakoroltam a legkisebb megerőltetést nélkülözve, hogy elhalt az izomzat görcsös reszketése.

Semmiben nem lehettem biztos, hiszen a rajtam kívül eső világot emberek lakták, kiknek megvolt saját akaratuk, kiket nehezen ismertem ki. S kik közül is a leginkább félt Malikkal maradtam egy helyiségben. Most bármit megtehetett volna velem. Rajta múlt, hogy élni vagy halni fogok-e.
Megzavart, mikor lehajolt, s pofozgatva arcomat, igyekezett fokozni a véráramlását agyamnak. Az érintése hideg volt, de már ez sem zavart meg. Üveges tekintettel fürkésztem a férfi válla mögött nyíló szürkületet, s ahogy felemelte élettelennek tűnő testemet, zavarttá vált légzésem. Nem mertem megmozdítani egyetlen tagomat sem, tartva a belenyilalló gyilkos érzéstől, mi emlékeztetett volna a történtekre.
Beleszipogtam mellkasába. Másra még órákon keresztül nem mutattam hajlandóságot. Vegetáltam, s csupán az akaratlagos mozdulatoknak engedtem utat az idegpályákon. Szándékoltságból megbénítottam minden porcikámat, s csak a gravitációnak és a férfi erejének való kiszolgáltatottságból fakadhatott kínja testemnek.  Mindenem zsibogott. Tele voltam hegekkel, véraláfutásokkal, horzsolásokkal, nyílt sebekkel.
Bár halt volna el légzésem, hogy mellkasom emelkedésével és süllyedésével ne szúrt volna oldalba a gyötrelem láthatatlan pengéje, de annak nem voltam ura és parancsolója. Hagytam, hogy fájjon.

* * *

Egy marionett-bábu kiszolgáltatottságával voltam megáldva, s kocsonyaként rándultam össze még akkor is, mikor a szállodai szoba széles franciaágyának peremére ültetett. Ziháló légvételeim üldözöttségét képtelen voltam levetkőzni, s félelemmel telt érzelmekkel kémleltem körbe a szoba méretét és berendezését, valamint a széles, üvegezett nyílászárókat. A koszos fehér falak közé puritán klasszikusságot költöztettek a gyűrt, gyolcsos vonalvezetésű, mahagóni bútorokkal. A kopottas, elnyűtt fehér, a kék és meleg barna színek harmonizáló összhatása dominált a legénylakás felépítéséhez hasonlatos garzonban. Zárt ajtók helyett egybefüggő, díszes boltívekkel elválasztott terek, komfort és praktikusság jellemezték a kivett lakosztályt.
Érdeklődésemet derékba törte a férfi súlya alatt nyöszörgőn jajgató felcsiszolt parketta elöregedett nesze. Azonnal rápillantottam, s hirtelenségemben nyakamba éles szúrásként hasított a felismerés. Nem voltam biztonságban. Vele nem lehettem, hiszen ő maga volt a rám leselkedő legmérgesebb veszélynek forrása.
Míg vetkőzött, kénytelen voltam sorra venni sérüléseimet. Nem halogathattam tovább, hogy szembe nézzek a fájó pontokkal testem szerte, s felmérjem állapotomat. Elhamarkodott lett volna a szökésen gondolkoznom, mikor egyelőre levegőt is csak nehézkesen kaptam, s ez idáig mozdulni sem voltam hajlandó.

Ölembe húztam zsibogó kézfejemet, melyen Omar hosszan taposott bakancsával, s melynek keskeny hajlaat triplájára dagadt az ellenkező oldali csuklómhoz képest. Eltört? Megzúzódott? Kificamodott?
Röntgenre és egy ortopédusra lett volna szükségem.
Szemöldököm helyén száradt vér képzett határozott kiállású vonalat, mely félelmetes látványt nyújtott a cirádás rámájú, falra akasztott ovális tükörben.
Egy plasztikai sebész is elkélt volna, ahogy kitartóan lüktető és nyomó fejfájásomat egy szakképzett neurológusnak szükségszerű lett volna megvizsgálnia. De csak én voltam magamnak. Én, akit talán nem vesznek fel a rezidens programba, én, aki még csak elméletben volt orvos.

A sietős felmérés végeztével félve pillantottam az őrjöngő Malik irányába. A nadrágjába fűzött bőrövvel fonódott össze percekig tekintetem. A felesége voltam, az ágyon ültem, s dukált volna, hogy mind fizikailag, mind szexuálisan bántalmazzon a történtek után. Nem ismertem sem őt, sem sebeit, melyeket akaratlanul hagytam a férfi mellkasában évekkel ezelőtt. Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire lehetett veszélyes, s nem voltam tisztában vele, tudatában mi volt egálban az elégséges büntetéssel.
Amint megindult felém, szavait figyelmen kívül hagyva, csupán a hangsúlyában hordozott fenyegetésből merítve riadalmat, hátrébb húzódtam az ágy tetejében. Fedezéket kerestem, de az egyetlen, mi fedezhetett, az a felpócolt párnasor volt az ágytámla tövében. Nyöszörögve húztam össze magam, hogy ne érhessen el.

Nem voltak szavak rettegésemre, mely talán akkor sem múlik majd el, ha fájdalomcsillapítóval tompítani próbálja sebeimnek burjánzó kínját. Nem ellenkeztem az ibuprofen ellen, de itt csak az morfin származékok lehettek elégségesek, melyek általánosan nem voltak megtalálhatóak a laikusok házában.
Kérdése után percekig némán figyeltem őt. Legfőképpen két kezét, melyekkel már megütött, s melyek okoztak számomra szenvedést. Olyan voltam a tiszta ágyneműn, mint egy kivert kutya, ki már nem bízott meg abban a kézben, mi egyszer könnyekre fakasztotta.
Óvatlanságomban azonban ránehezedtem kiugrott csuklómra, így nem tudtam nem bevallani a férfinek senyvedésemet. Bólintottam, s ez a mozdulat úgy berögzült, hogy még percekig biccentgettem a férfi felé. Nem néztem arcára, nem néztem szemeibe, de szánalmasan, vállból emelve megnyomorított felső végtagomat az ágyra fektettem. Kézfejem kihűlt, az egész alkarom megduzzadt. A ficam útját állta a véredények bejáratának, így lehetett, hogy hüvelykujjam kék árnyalatban játszott.
Elborzasztott a látvány, de hogy ne zokogjak tovább hangtalan, belemartam alsó ajkamba. Fel akartam üvölteni a fájdalomtól, mit magamnak okoztam ismételten, de nem ment. Nem találtam a hangomat.
Elveszett képességem olybá megrémített, hogy mielőtt még a férfi hozzám érhetett volna, kénytelen voltam kikúszni az ágy szélére, hogy a padlóra csorogjon gyomrom maró, savas váladéka. A gyomrom égőn feszengett a bordaívek alatt, s az üresség sem segített rajta. A stressz, a fájdalom mindent felülíró érzete sokkban tartotta egész valómat. Görcsoldóra volt szükségem, mielőtt epileptikus rohamot kaptam volna.
Szégyenem nem múlt el, s csak még inkább felerősödött, amint megláttam a véres köpetet a padlón. Bocsánatot akartam érte kérni, de bárhogy tátogtam, a szavak nem születtek világra. Tovább hullottak könnyeim elgyötört arcomra.
Az egyetlen mód, ahogy kommunikálni tudtam a férfivel, az írás volt. Így ragadozóként csaptam le az éjjeli szekrényen fekvő újságpapírra és nehezen fogó tollra. A periodika üres négyzetcentimétereit kutattam.

„Lorazepam”

Láthatta, ahogy akaratlanul is összerándulok a papír felett gubbasztva, s ahogy többször is kiesik jobb kezemből a toll írás közben. Az írásom sosem volt pedáns, s most, hogy jobb kézzel kellett a betűket mímelnem a gyakorlott bal helyett, még otrombábban sikerültek.
Az újság papírja helyett a combomon felszakított farmeranyag alatt megbúvó felhámra nyomtam a golyóstollat, oda folyattam az indigó tintát, mélyre karcolva a szót.

„Segíts”



Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Malik × Blake
 



 

Vissza az elejére Go down
Malik × Blake
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Alternatív :: 
Temetetlen múlt
-
Ugrás: