HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Próbaterem (Seattle Film Intézet)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Vas. Ápr. 30, 2017 11:19 pm
 



 



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Vas. Ápr. 30, 2017 11:41 pm
 



 

Bradley


Marion

+ 16 a randa beszéd miatt

Négy hónapot csúszott miattam a forgatás, ehhez mérten elég rosszul is érzem magam, főleg Anna miatt. Mikor bejött hozzám a kórházba, mondtam neki, hogy nem kell megvárnia, nem fogom a szívemre venni, ha mást szerződtet a szerepre, egy vak séffel amúgy sem menne sokra – akkor még a látásom körüli fennforgás uralta leginkább a kedélyállapotomat. Úgy hiszem, nehezebben viseltem, mint az átlag. De azt mondta, vegyem tudomásul, hogy nem hajlandó mással leforgatni ezt a filmet, szóval inkább azzal foglalkozzak, hogy mihamarabb összeszedjem magam. Mostanáig hálás vagyok neki ezért, hogy ironikus párhuzamot vonva: nem vette le a szemem elől ezt a célt, egy olyan időszakban, amikor leginkább a bizonytalansággal és a motivációvesztéssel küzdöttem. Nem tudom, valaha is sikerül-e majd viszonoznom neki. Azzal viszont némileg tudok törleszteni, hogy pofátlanul jól alakítok. Így időt és energiát nem kímélve kétezer százalékkal vetem bele magam a munkába, mikor végre újraindulunk.
A szerep viszont nehéz, nehéz úgy elkapni a fickót, hogy egyszerre legyen egomán, nárcisztikus és maximalista, emellett mint minden protagonistának, neki is legalább minimálisan megmutatkozzon a szerethető oldala, hogy miért akarja ennyire, és miért mindenkivel egy seggfej. Az étterem világa szintúgy kihívás, de abban nagyon is hasonlítunk Adam Jones-szal, hogy a tökéletestől egyiken sem adjuk alább.

- Hibáztam veled kapcsolatban. Nem tudtam, hogy süket vagy.
- Nem is vagyok.
- Akkor hogy történt, hogy a szószokat bíztam rád, aztán meg a halaknál   talállak?
- Adam...
- Nem hozzád beszéltem!
- Hogy sikerült egy szép, friss szelet rombuszhalat egy sápadt, élettelen     szarsággá változtatnod? Hogy a faszomba csináltad? Kérj bocsánatot a haltól,mert csúfan halt meg.
Kérj bocsánatot.
- Rombuszhal, én...
- Ne tőlem, a kurva haltól.
- Rombuszhal, ezúton elnézést...


Talán túlságosan kemény vagyok vele, de nem bánom, legalább szokja a figurát, a kötelező próbaidőnél jóval tovább tartom bent, ám az összeolvasások valamiért mégsem működnek igazán. Valami... nincs a helyén, vagy benne, vagy bennem, nem tudom megmondani, de ez így kevés. A fejemben egyáltalán nem így élnek a jelenetek, és lassan felrobbanok tőle, hogy nem tudom megoldani. Ez pedig, mint mindig, őrülten látszik rajtam.

- Éltél te valaha az esélyeiddel? Éltél velük bármikor az életben?
- Igen. Eljöttem ide dolgozni, nem?
- Ne beszélj vissza. Kérdeztelek, baszd meg.
- A ma este rosszul sikerült...
- Te csak egy konyhai eszköz vagy.
- ...a menüd nem volt kiegyensúlyozott.
- Amíg nem a saját konyhádat viszed, annyit mondasz, "Igen, séf..."
- Kizárólag a meghökkentésre játszottál.
- "...bármit, séf, azonnal, séf," aztán befogod a pofád!
- Ezt így kurvára nem lehet csinálni! Rohadtul mérgező vagy, tudod? Egy kibaszott fertőzés!


Szinte már hiperventillálok, úgy kapkodom a levegőt, és legszívesebben tényleg hozzácseszném ezt a tetves rombuszhalat, ami momentán szövegkönyv formájában tesped a tenyeremen. Miért nem jó? Mit csinálok rosszul? Miért nem tud úgy rám nézni, mint akinek igenis számít ez a rohadvány vita? Mint aki tényleg szembehelyezkedik a véleményemmel, és nem csak dacból, de dacból is. Mi olyan kibaszottul nehéz ezen?

- Húzz a picsába az éttermemből!
- Hozzám ne érj még egyszer, baszd meg.
- Húzz a picsába. Takarodj! Takarodj a faszba, most! Mindenki tűnjön el innen!


Eltúlzom, pedig nem kellene igazán hozzáérnem. Látom is, hogy meglepődik. Nem kellett volna megragadnom a blúzát, nem is volt teljesen szándékos, már csak dühös vagyok, meg elkeseredett, valamivel ki kell lendítenem. Ez így szar.
- Jobb, ha most tényleg zárunk. Mára elég volt. Menj haza. Menj... ahova akarsz – helyesbítek, mikor eszembe jut, hogy mégsem kéne parancsolgatnom neki, bár a korrigálás sem sikerül sokkal szebbre.
- Tessék? De...
- Nincs de, azt mondtam, menj haza, ebből elég volt.
- Már bocsánat, de attól, hogy egy pöcs séfet játszol, nem kéne neked is... – Oké, én igazán próbálkoztam, de ez volt az utolsó szalmaszál most.
- Tudod mit nem kéne? – vágom rá, de aztán mégis elharapom. – Úgy vánszorog az egész, mintha azért lennénk itt, hogy hobbiból sértegessük egymást, közepes lángon, pedig ennek kurvára tétje van, nem csak egy rohadt olvasópróba! – azzal falhoz is vágom a szövegkönyvet, legalábbis, esküszöm, így terveztem, nem tudom, hogy került oda. Az előbb még arrébb állt. Nem akartam hozzávágni. De most már úgyis mindegy... Szerencsére most már veszi a lapot, hogy ideje indulnia, jobb ha most egyedül hagy. Lesz melóm azzal, hogy ezt rendbe hozzam. Már ha nem mond fel holnapra.
Az én hibám. Kurvára az én hibám. Nem tudok ilyen hamar kiszállni a karakterből.
Az ajtó most is úgy leng, ahogyan feltépte, szerencsére már kezd esteledni, nem sokan hallhatták a műsort, bár abban biztos vagyok, hogy rendesen kihallatszott. Ahogy kezd alábbhagyni bennem az adrenalin, rendesen felspannoltam magam, le is rogyok a fal tövébe, és a tarkómat nekidöntöm a hideg falnak. Hagyom, hogy nyugodjon a légzésem.

// a szövegkönyvet a Burnt című filmből kölcsönöztem, jó film, tessék megnézni ^^ //
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Május 02, 2017 2:54 pm
 



 


Can I help you?

Ugyan még csak a próbák vannak, de sokszor benn vagyok, mert bevállaltam pár órát is a maszkmesteri témakörben, így minden héten kétszer ilyen témában van jelenésem, aztán utána sokszor benézem, hogy meglessem, hogyan állnak, és igen, talán azért is, hogy olykor kicsit távolról figyeljem Bradleyt. Volt ebben az egészben valami keserédes, noha sosem hittem volna, hogyha először elkezd majd komolyabban érdekelni egy férfi, azzal tulajdonképpen szó sem lehet semmiről. Ironikus. Mondhatni, így jártam. Egyébként mindaddig remekül megvoltam, amíg csak távolról figyeltem, ha közelebb jött, meghülyültem, holott azért a kórházban már olykor egész bizalmas közelségbe kerültünk, én legalábbis úgy éreztem, de talán féltem attól, hogy a sérülése, sebezhetősége elmúltával mindez tovaszáll, és nem marad belőle semmi. Egy kicsit ez, illetve a rendkívül feszített munkatempója tehetett arról, hogy nem igazán beszéltünk, mióta visszajött dolgozni. Ez teljesen rendben van így, fogunk még bőven eleget, ha elkezdődnek a forgatások, az már csak hetek kérdése.
A sminkszobában pakoltam el a cuccaimat, megkért az egyik színész, hogy sminkeljem ki a kislányát az esti balett előadására, úgyhogy maradtam a kedvükért, arra viszont nem számítottam, hogy Bradley partnernője zokogva száguld majd el az ajtó előtt, nem hittem, hogy még van benn valaki ilyenkor. Noha mintha alig egy perce még heves ordibálást hallottam volna, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, tudom, hogy vannak kemény részek a filmben, szóval elkönyveltem, hogy elhúzódott a próba. Kiszaladtam hát utána, mert bár nem volt feladatköröm, de nem szerettem, ha valaki sír.
- Hé, Kate, mi a baj? – Megrezzenve fordult felém, a könnyeit igyekezte letörölni, nem sok sikerrel, és bár kétszer is szóra nyitotta a száját, de aztán csak megcsóválta a fejét, és tovább sietett. Azért némileg sejtettem, honnan fújhat a szél, szóval elindultam a próbaterem felé. Ez még úgyse lett volna kötelességem, de… nos hát, szép esélyt láttam arra, hogy ilyen-olyan módon Bradleynek köze van a dologhoz. Nem kellett volna talán belekontárkodnom, de nem bírtam távol maradni az egésztől tőle, következésképpen jöttem.
Finoman tolom be a még mindig lengedező ajtót, bár már alig érzékelhető rajta a heves kirohanás. Ahogy benézek, meglátom a földön heverő szövegkönyvet, és alig egy szívdobbanással később Bradleyre siklik a tekintetem. Nyúzottnak tűnik, csalódottnak talán, én csak fáradt vagyok, illetve némileg megkopott lélektükreim fénye az utóbbi hónapokban, de igyekszem sminkkel elterelni róluk a figyelmet. Ezért a vörös rúzs, hihetetlen, milyen könnyű becsapni az embereket ilyesmivel, de működik. Azon keveseken kívül, akik közel állnak hozzám, és jobbára egy sóhajomat is értik, mindenkit képes vagyok ezzel átverni. Nem számít, hány éjszaka kísérnek könnyek álomba, vagy csak bámulom mereven a plafont, mert nem jön álom a szememre. Egyik sem jobb a másiknál.
- Gondolom, ez nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna. – Nyitok ekképp, halkan, szelíd szóval, lehetőség szerint nem riasztva meg, majd beljebb megyek, hogy első ízben a szövegkönyvet vegyem fel a helyéről, majd ha az már birtokomban van, elindulok Bradley felé. Fogalmam sincs, mi okból, de tökéletesen biztos vagyok abban, hogy engem nem fog elzavarni. Nem kérek engedélyt, egyszerűen csak leülök mellé a fal tövébe, az ölembe fektetve a pórul járt szövegkönyvet. A vállam épphogy csak hozzáér, míg a kórházban volt, letettem arról az egyébként is ostoba elhatározásról, hogy semmiképpen se érjek hozzá, de azért túlzásba nem viszem. Nem lépem át a határt, és talán ennek köszönhetően a feszültség egy része is elpárolgott, vagy csak képtelen vagyok ennyi mindenre egyszerre koncentrálni, és mostanra feladtam a szélmalomharcot az életem több frontján. Ilyen az is, hogy megkíséreljek úgy tenni, minthogy nem érdekelne Bradley, holott határozottan így van. Biztosan tisztában van vele, az ilyesmiről nem kell beszélni, ellenben nem közeledem, nem nyitok, nehéz lenne egy nyitott ajtót még egyszer kitárni, egyszerűen csak bízom abban, hogy talán valamikor lesz majd másként. Már csak ennek okán sem látott senki hónapok óta férfival, nincs igényem rájuk, pedig lenne lehetőségem, ha nem is naponta, de rettentő gyakran kérik el a telefonszámom, hívnak randira, flörtölnek velem, ám süket maradok az ilyenekre.
- Nem lehet, hogy túlságosan görcsösen akarod? – Kérdezem óvatosan, azt sejtem, hogy óriási benne a bizonyítási vágy, de túlzott akarásnak nyögés a vége, ahogy mondani szokták.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szomb. Május 06, 2017 1:50 pm
 



 

Bradley


Marion

Hátamat és tarkómat a falnak döntve épp a plafont vizsgálgatom, bár a szemeim egyáltalán nem oda fókuszálnak. A gondolatok gyors, zavaros egymásutánban követik egymást a fejemben, mint ahogy a szívdobbanásaim ritmusa is leköveti hirtelen felszökött haragomat. Nem is tudom, hogy Kate-re vagy magamra vagyok-e mérgesebb.
Jobb kezem ujjai államhoz és ajkaimhoz simulnak, mindig van valami kényszeres mozdulat, valami pótcselekvés, amin le kell vezetnem a belső feszültséget. Mikor Marion behajtja az ajtót, azonnal észreveszem, bár a testem nem mozdul, a pillantásom rögtön egybefut az övével. Kicsit olyan érzés, mintha a legprivátabb szféráim egyikébe lépett-látott volna be. Egy valószerűtlenül hosszú pillanat után félrehajtom a fejem, és bár a felbukkanásával ezernyi új kérdést ültetett a fejembe, egyelőre még hallgatok. A szituáció úgyis elég beszédes. Sőt, talán Kate-tel is összefutott a folyosón.
Az első mondatára csak elhúzom a szám és halkan sóhajtok. Hát, nem úgy sikerült. A tekintetem lazán végigköveti, ahogy összekanalazza a szövegkönyvet, és a szemem sarkából azt is látom, ahogy hozzám sétál, majd lecsúszik mellém. Az utóbbi időben valami átalakult közöttünk, és ezt most azon érzem leginkább, hogy furcsamód nem zavar a jelenléte. Pedig ha kiakasztják a mutatómat, általában senki nem áll meg előttem, mindenki idegesít, és ragaszkodok hozzá, hogy egyedül legyek.
Sokáig a fejemben járt az az este, amit a lakásán töltöttem, nagyon vegyes érzelmek háborúztak bennem, de végül mindig csak oda lyukadtam ki, hogy nem kellett volna, hogy megtörténjen, és mégis talán pont ez kellett hozzá, hogy végül beálljon köztünk egy olyan állapot, amit kezelni és kordában tartani is tudjunk.
Aztán jött a baleset és a látásom körül zajló elnyújtott mizéria, a látogatások, a nővére diagnózisa, meg még ki tudja, mi minden más... egyikünknek sem a legkiegyensúlyozottabb időszaka volt. A kórházban viszont történt valami, sosem mondtam neki, de rengeteget segített a jelenléte, egy idő után azon kaptam magam, hogy várom, aznap vajon mikor toppan be, és vajon ezúttal mennyi ideig marad. Van egy bizonytalan emlékem is, egy csók, minél több idő telik el, annál valószínűtlenebb, hogy nem csak az álmom része volt, de valami mégis mindig afelé lök, hogy valóság volt. Sok támpontom nincs, és elég sok érv szól ellene, hogy kellően hülyeségnek tűnjön, de mivel aznap nem jött... Többször meg akartam már kérdezni, de valahogy attól tartok, hogy átlépnék vele egy határt, ami megint csak megzavarná ezt a törékeny, működőképes valamit, amit nagy nehézségek árán végül sikerült felépíteni köztünk. És amiben most jól elvagyunk, még ha a visszatérésem óta szinte nem is találkoztunk, annyira leköt a munka.
- Lehet – dörzsölöm meg a szemeimet egy kissé elcsigázva, és az órámra pillantok. Jól elrepült az idő. – Hogyhogy még itt?– majd egy némi szünet után, egy kicsit komorabban még hozzáteszem. – Végighallgattad?
Előveszem a zsebemből a cigarettám, tisztában vagyok vele, hogy idebent nem szabad, de most úgy vagyok vele, hogy nem fog érdekelni. Nincs kedvem egy tapottat sem mozdulni innen.
- Kérsz? – kérdem nemleges választ várva, hiszen tudom, hogy nem dohányzik, de nekem most nagyon is kell egy szál. Ajkaim közé illesztem és meggyújtom a blázt. Azért arra figyelek, hogy ne rá, hanem élesen a másik oldalra fújjam.
- Nagyon kiakadt?


A hozzászólást Bradley McShane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 14, 2017 3:07 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Május 09, 2017 9:41 am
 



 


Can I help you?

- Az egyik színész megkért, hogy fessem ki a kislányát a ma esti balett előadására, azért maradtam még benn. Pár perce végeztünk, már épp pakoltam. – Nem gondoltam, hogy itt van még, azt sem, hogy egy sziánál több szót fogunk ma váltani, de a történtek fényében esélyes, hogy ez nem három másodperces szóváltás lesz, ahogy így elnézem, nincs túl jó bőrben, aztán lehet, csak beképzelem, hiszen annyira jól azért még egyáltalán nem ismerjük egymást, vagyis, már ebben sem vagyok úgy igazán biztos. Jobban ismerem, mint valaha bármelyik férfit, már az apámon kívül. Mégsem olyan mélyen, mert talán attól még mindketten félünk, de szerintem már így is réges rég átléptük azt a határt, amin kívül maradva még nem válunk sérülékennyé.
- Nem igazán hallottam, mi hangzott el, csak az jött át, hogy milyen hangosan történt. – Tudom, hogy van az az undok jelenet benne, én is olvastam a szövegkönyvet, de csak azért nem szaladt volna ki Kate sírva, következésképpen gyanítom, nem csak a kötelezettségeiken belül hangzottak el erélyesebben azok a szavak.
- Nem, köszönöm, még mindig nem élek vele. – Mosolyodom el, tulajdonképpen az egyetlen dolog, amit kifejezetten nem bírok Bradleyben, az ez a szokása, de mindenki úgy vezeti le a stresszt, ahogy tudja, én példának okáért pizzázom vagy édességet zabálok. Kész szerencse, hogy amióta levették a gipszem, konditerembe járok, így lemozgok gyakorlatilag mindent. Merthogy másképp már nem teszem, botrányos belegondolni, hogy karácsony előtt volt utoljára futó kalandom…
- Sírt, szóval gyanítom, igen. Mindenesetre szerintem hamar túlteszi majd magát rajta, eddig sem olyannak tűnt, aki annyira a szívére venné a dolgokat. – Szerintem egy kicsit buta is, de távol álljon tőlem, hogy ennyire nyilvánosan bármiféle negatív jelzővel illessem, megtartom magamnak a véleményemet. - Neki nem megy vagy neked nem megy? – Nem tudom, miként kellene megközelítenem a kérdéskört, és élek a gyanúval, hogy saját magával több problémája van, mint a partnerével, de inkább meghagyom a választás lehetőségét. Nem szeretném megbántani, bár hiszem, hogyha rákérdezek a véleményére, azzal még nem mászok bele a lelkébe. Tudom, hogy nagy nyomás nehezedik rá, meg azt is, hogy mindezt inkább ő pakolja magára, mert csodát senki sem vár tőle. Egy gyengécske színésznőt a jó isten se emel dicsfénybe, nemhogy ő. Legalábbis én nem tartom nagy eresztésnek a nőt, de az is könnyen lehet, hogy némi féltékenység mondatja ezt velem. Egy ideje nem tudok kiigazodni saját magamon, és olyan érzések vannak bennem, amikkel szörnyen nehezemre esik bármit is kezdeni, holott ez nem így lenne a normális. Mindenesetre most nem én vagyok a lényeg, hanem Brad.
- Mondanám, hogy üljünk be valahová inni egyet, de szerintem neked most inkább lazításra lenne szükséged, valami minőségi pihenésre. Túlterheled magad. – Ezt nem kérdezem, látom, tudom, mindenki tudja, aki itt dolgozik. Feszült, morcos, s mintha minduntalan elégedetlen lenne. Ezt hosszútávon nem fogja bírni sem ő, sem pedig a környezete.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Vas. Május 14, 2017 3:05 pm
 



 

Bradley


Marion

Nem szólok, nem fordulok felé, arcom apró rezdülései jelzik csak, hogy figyelek rá. Gondolatban viszont tovább folytatom a történetet. Pár perce végeztünk, már épp pakoltam, amikor... Vajon hallotta, amit produkáltunk? Vagy Kate-tel futott össze? Esetleg a mondat inkább úgy folytatódna... amikor úgy döntöttem, benézek hozzád egy kicsit? Nem tudom, miért gondolok erre, mostanában keveset találkozunk, ez igaz, és főleg én tehetek róla, de még mindig él bennem a bizonyosság, hogy így haladunk jó irányba. A munka pedig mindenről képes elvonni a figyelmem.  
Mikor játszom, egyáltalán nem koncentrálok másra, nem észlelem a környezetemet sem, vagy ha igen, ott már eleve nincs rendben valami. Ezzel a projekttel viszont nem hogy valami, lassan úgy érzem, semmi sem megy rendben. Nem csoda hát, hogy véletlenül őt is kiszúrtam már egyszer-kétszer, ahogy a próbák alatt éppen erre járt valamiért. Vajon egoizmus lenne azt gondolni, hogy közöm van hozzá?
A következőre viszont aprót mozdul a szám sarka. Kicsit sem vagyok vicces kedvemben, de a gondolataim, úgy tűnik, ma össze-vissza száguldanak.
- Ha tudnád, hányszor hallottam már ezt a mondatot. Különösen miután késő este véletlenül bent ragadtam valakivel az egyik egyetemi próbateremben – nem célzásnak szánom, a hangom már-már nosztalgikus, bár tekintve a főbb hasonlatosságokat, kicsit talán elkerülhetetlenül azzá változik. Nem tudom, mért van kényszerem még ilyenkor is terelni a témát, de a pillanatnyi derültség, ami ezzel a kis intermezzóval érkezett, hamar tova is rebben.
Próbálok egyébként nem tabu témát faragni köztünk a szexből, még akkor sem, ha esetünkben éppen ez a kritikus pont.
- Bocsi – szabadkozom röviden a cigi miatt, mikor emlékeztet rá, hogy továbbra is utálja. Tudom. Tudom... de nekem továbbra is lételemem. Egyszer megpróbáltam leszokni, ja nem, kétszer, de mindkét vállalkozás csúfos kudarcba fulladt. Mondanom sem kell, kettőből kettő fogadásból történt. Más egyéb még arra se lenne képes rávenni, hogy megpróbálkozzak vele.
- Amíg nem mond fel, nincs nagy gond – vonok vállat gondolatban. Nem szeretem, ha rossz a viszony a kollégákkal, de van, ami ennél fontosabb. És olyan is, amikor csak így lehet. Ettől függetlenül tudom, hogy kemény voltam ma vele, meg seggfej is, majd holnap megpróbálom rendbe tenni valahogy.
A kérdésre nem egyszerű felelni. Szívok is jó pár mélyet a cigiből, mielőtt bármit mondanék, látszik, hogy kicsit kellemetlen a téma. Kate-tel vannak gondjaim, de utálom beismerni, ha én sem vagyok száz százalékos.
- Meg tudná csinálni. Ha ki tudnám hozni belőle, csak éppen fogalmam sincs, hogyan. Így viszont az én játékom sem működik, eddig egy adag szemét az egész – vallom meg, és ettől ismét csendül egy kis halvány indulat a hangomban. És ez csak egy gond a sok közül, de válasznak jelenleg ez is épp eléggé megteszi.
- Viszont te vagy az első, akinek ilyen ünnepélyesen bevallom. Már csak erre érdemes lenne lehúzni néhány sört. – Elnyomom a cigim, és az irónián túl, felé fordítom a fejem, mióta bejött, most először, de annál hosszabban. Megkeresem a pillantását, és megpróbálom kiolvasni kékjeiből, hogy mégis mennyire mondhatta komolyan.
- Szóval ez a diagnózis? – ismét sikerül halványan elmosolyodnom, és közben olyan képet vágok, mint aki abba igyekszik beletörődni, hogy az imént rákot diagnosztizáltak nála. – Ezek szerint a saját társaságát nem tartja elég pihentetőnek a doktornő. Kár – fordítom vissza a fejem, és ismét a tárva nyitott ajtót fixírozom.
- Ha minőségi pihenés alatt arra gondolsz, hogy fekszek az ágyon, a plafont bámulom, és közben Kate-nek magyarázom, hogyan kell megsütni azt az átkozott rombuszhalat, esélyesen eltaláltad a ma esti programom. – Úgy sem tud kikapcsolni az agyam, ez teljesen biztos.
- Na és nálad mi lesz a lazító program? Remélem, magadnak is kitaláltál valami hasonlóan lélekemelőt. – Na jó, ez már gonoszkodás. De csak egy kicsit. Épp annyira, hogy piszkálhassam vele, amiért el akar küldeni aludni. Ami azt illeti, nagyon is el tudnék képzelni vele lazító, pihentető programok egész sorozatát, de nem lenne okos dolog. Nem szívesen vallom be, de olykor azért hiányzik a közelsége, és az a bensőségesebb kapocs, ami a kórházban alakult ki közöttünk. És aminek azóta halvány nyomai vannak csak, mintha igazán meg se történt volna. Mondjuk tény, hogy talán tényleg ezzel járnánk jobban.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Csüt. Május 18, 2017 9:13 am
 



 


Can I help you?

- Benn ragadtál? Csak nem rátok zárták az épületet? – Az kellemetlen, nem terelődnek a gondolataim pikáns irányba, lévén azt sem tudom, nőről van-e szó, de ha arról, akkor is kétlem, hogy bármi történt volna. Aki sakál részegen is képes nemet mondani valakinek, akit egyébként saját bevallása szerint akar, annak nem kihívás némi kettesben töltött óra egy próbateremben. Ám épp olyan könnyen lehet, hogy beragadás alatt csupán az elhúzódott próbát érti. A megszületni vágyó riposztot, miszerint részemről határozottan szívesen beragadnék vele bárhová, most mellőzöm, úgy érzem, nincs itt helye.
- Semmi gond, elviselem. – Soha nem korlátoznék senkit a szokásaiban, és azt hiszem, most szüksége van némi idegsimításra, bár a magam részéről az ilyesmit másként kezelem, kiváltképp mostanában, mert a szex már nem megoldás, azt nyilván nem adtam elő neki, hogy azóta valahogy egyik pasi sem mozgatott meg bennem semmit, épp elég elcseszettnek érzem ezt a tényt a saját fejemben, nem kell, hogy még ő is tudjon róla. Igazából még senkit nem avattam be az érzéseim teljes mélységébe, de talán azért van ez így, mert amíg nem mondom ki hangosan, gondolkodhatok úgy róla, hogy nem létezik.  
- Annyira azért szerintem nem készítetted ki. – Mi nők, mármint inkább a nők többsége képes mindenen picsogni, én nem szoktam sírni, valahogy az ilyesmi kimaradt belőlem, ha valamit megkönnyezek, az már nagy szó.
- Már az is sokat számít, hogy magadnak bevallottad. Azért az szép tőled, hogy nem kizárólag benne keresed a hibát. Nehéz ügy egyébként. Kívülállóként én úgy gondolom, azért egy színésznőnek is oda kell tennie magát, nem csak arra várni, hogy majd a partnere kihozza belőle a maximumot. Az már valami nagyon átütő, ha a maximumon kívül egymást teszi naggyá egy páros. Nem ismerem Kate-t egyáltalán, de ha az én véleményemet kérdezné bárki, laikusként azt mondanám, kevés ehhez. Ne legyen igazam… – Egyébként inkább most derüljön ki az ilyesmi, mint a forgatások alatt. - Vagy csak soha nem veszekedett még egy őrületesen nagyot. – Húzódnak mosolyra ajkaim, más is eszembe jut, mi tagadás, de ezt már nem tűzöm hozzá, szintén nem tartozik a tárgyhoz, és próbálkozom kevésbé pikánsnak lenni egy ideje, mert nem szeretnék még egyszer a szakadék szélén táncolni.
- Szerintem az én társaságom nem pihentető a számodra, és ezt tudjuk mindketten nagyon jól. Ha mindig oda kell figyelned saját magadra, az minden, csak nem olyasmi, aminek a keretei között lazítani lehet. – Van némi keserédes él a hangomban, a tekintetem mindennek ellenére csillog, amikor ránézek, és erről még csak nem is tudok. Akkor leszek bajban, ha valaki majd a képembe vágja, hogy ragyogok, amikor róla beszélek, vélhetőleg megtörtént volna, ha beszélnék róla, de erre még nem került sor.
- Minőségi pihenés alatt inkább egy homokos tengerpartot, nyugágyat, napernyőt, koktélokat, napbarnított bőrt és bikinit értek, ha már az én véleményemet kérdezted. – Húzódik vágyakozó mosoly a vonásaimra, most hogy így belegondoltam, jó lenne egy kiadós nyaralás, lehet, hogy benevezek majd valami csajos dologra, kérdés, kit tudok belerángatni.
- Jelenleg a kiadós alváson kívül nincs más terítéken, de lehet bedobok pár sört az új lakótársammal, ha épp otthon van. Gőzöm sincs, képlékeny az egész. – S mindent borítana, ha Bradley mondjuk vevő lenne bármilyen programra velem. Csak az a baj, hogy az nem csak a körvonalas terveimet borítaná meg, hanem minket is fejben. Vagy csak túlaggódnám? - Ha netán nagyon stresszes valaki a csajok közül, vagy én, mi például gyakran járunk bowlingozni. Isteni tud lenni a bábuk borogatása, bár a komoly férfiak tutira kivannak az állandó sikongatásoktól. – Röpkén felnevetek, mikor belegondolok ezekbe a szitukba, a csajok nagy része amúgy totál béna, de szórakozásnak remek, azt meg kell hagyni. - Nem tudom, rád mi van lazító hatással, szeretnék segíteni, akár csak azzal, hogy meghallgatlak. – Nem mondom, hogy de, pedig kikívánkozna egy nem kellene utána, és talán ostobaság azt gondolnom, hogy talán neki is hiányzom, miként ő nekem, de motoszkál bennem valami ilyesmi, csak éppen ötletem sincs, mennyire jó vagy épp rossz ötlet forszírozni bármit.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Csüt. Május 18, 2017 3:11 pm
 



 

Bradley


Marion

- Megesett párszor – mosolyodom el kiélvezve, hogy látszólag nem esik le neki, miről is beszélek, nem is lövöm agyon elsőre a poént. Kíváncsi vagyok, mikor kezd derengeni neki. – A színésznők teljesen megbízhatatlanok. Másnap jött is mindig az oltás, hogy nem tudják, melyik részletet próbáltuk, de hallották, hogy nagyon lelkiismeretesen dolgozunk rajta.
Lényegében ugyanezt mondta ő is az előbb, mindössze innen jutott eszembe, és ezzel máris javított egy hangyafasznyit a hangulatomon.
Az elviselem általában nem az a válasz, amivel megelégszem, vagy amibe belenyugszom, most mégis szükségem van erre a szálra. Amint ajkaim közé veszem a blázt, máris érzem, hogy párologni kezd az idegességem, még ha sejtem is, hogy ennek valószínűleg több közele lehet ahhoz, hogy csak beképzelem. Tudom, hogy függő vagyok, és nem is mondom, hogy egyáltalán nem zavar, nem hiszem, hogy bárkinek is beismerném, de tényleg nem tudnám letenni, különösen addig nem, amíg tart ez a szexmentes felfordulás.
- Pedig ebben igazán jó szoktam lenni – ez már kicsit morgósabb, kedvetlenebb megjegyzés. – Eltaláltam a szövegkönyvvel – vallom meg némi habozás után, így utólag már kicsit viccesnek is tűnik. – De nem volt szándékos.
- Az a vicces az egészben, hogy lényegében Jones-nak is ez a problémája. Úgy érzi, egyedül neki kell megoldania a problémákat, neki kell megdolgozni a sikerért, és egyben az övé is az egyedüli felelősség, ha nem működik valami. Pont erről szól ez a jelenet. Elbasszák az étteremmegnyitót, senki nem azt csinálja, amit kér vagy elvárna tőle, és káoszba fullad az este, a vendégeknek bejelenti, hogy mindenki ingyen vacsorázott, arrogánsan leordítja a haját a többieknek, kirúgja a nőt, az egyetlent, aki visszabeszél neki, végül pedig csendesen kidobja a taccsot a feszkótól a hátsó kertben. Azt hiszem, most én is pont valami ilyesmit csinálok, szólj, ha már belefulladtál a hányásba – veszem észre, hogy nem őt kéne ezekkel fárasztanom, bizonyára magasról nem érdekli, hogy mi kínom van, és ez így is normális. Nem tudom, miért avatom be, alapjáraton egyáltalán nem szokásom. Talán csak rossz pillanatomban kapott el. Vagy talán őszintébbnek érzem a közeledését, mint általában megszoktam másoktól, és ez zavar össze tudattalanul.
- Nekem is ez a tippem... – Értem, mire gondol Kate-tel kapcsolatban, és egyébként nagyjából egyet is értek vele, ilyenkor szoktam elővenni az alternatív módszereimet, és addig fokozom a nyomást a kisasszonyon, amíg így vagy úgy be nem adja nekem a derekát, egy vagy több őrületes szex után valahogy mindenkivel sokkal könnyebb együtt dolgozni. De ezúttal ez a lehetőség sajnos nem játszik.
- Anna esküszik rá, hogy ő a jó választás, bár őszintén szólva még én sem értem az okát. Szóval más lehetőség nem maradt, nekem kell megoldani a problémát. Csak még nem tudom, hogyan. Te veszekedős típus vagy? – kérdem random a végén, talán túlságosan ártatlanul, és talán pont ez fogja elbizonytalanítani, mire is gondolok ezalatt.
- Mindig oda kell figyelnem, ez az életforma sajnos ezzel jár – utalok a sztárságra és a leselkedő paparazzikra és rajongókra, habár sejtem, hogy elsősorban nem erre gondol, de kíváncsi vagyok, ezt a témát hogyan folytatná.
- Tetszik az ötlet – pillantok rá ezúttal én is, halvány mosollyal, esélyesen úgyis hiába harcolnék a gondolattal, hogy elképzeljem az említett ruhadarabokban. – Nemrég jöttem vissza Hawaii-ról, de mindig rájövök, hogy nyugodtan belefért volna még néhány nap. – Mielőtt elkalandoznának a gondolatai, és mielőtt jobban átgondolnám, hozzáteszem. – A családom egy része Honolulun él. – Ez általában nem szokott benne lenni rólam a szaklapokban.
- Új lakótárs? – teszem fel a kérdést, ahelyett, hogy azt mondanám, igyunk meg együtt valamit, mielőtt indulnál. Az előbb már utaltam rá, hogy nem lenne ellenemre a társasága, szóval vagy nem vette észre, amit nőként kétlek, vagy nem akarta észrevenni. Furcsa ez a helyzet, a kórházban mintha közeledett volna hozzám, de lehet, egy osztrigához is kedves lett volna hasonló körülmények között, és egyébként még mindig haragszik rám a múltkori húzásom miatt.
- Ha csinos, őt is hozhatod – simítom el inkább a témát egy közepesen gyenge poénnal.
Ahogy hallgatom, ismét kúszik egy mosoly az arcomra, valahogy együtt tudok érezni a komoly férfiakkal, de ezt most a világért sem említeném meg.
- Eljössz velem a halpiacra? – kérdem, bizonyára váratlan fordulatként, de attól nem kevésbé komolyan, a szemeimben talán láthatja is, ahogy kékjeimet az övéibe fúrom. Számítok rá, hogy nem fogja tudni hová tenni, ahogy arra is, hogy elpoénkodja, vagy udvariasan hárítja, de az ötlet annyira random jött, hogy muszáj voltam kimondani. Hogy mi lazítana el? Pontosan jól tudod te is, ahogy azt is, hogy ez a kapu zárva van, viszont ha testileg nem is megy, legalább a fejemből jó lenne kiereszteni a gőzt. Beszélgetni szeretnék. Furcsán régen éreztem ilyesmit, de most annál erőteljesebben tör rám a vágyakozás.


A hozzászólást Bradley McShane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Május 20, 2017 1:03 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Pént. Május 19, 2017 9:06 pm
 



 


Can I help you?

- Biztos én vagyok túlzottan perverz, de a nagyon lelkiismeretes dolgoztatok rajta témakör nekem valahogy egész mást sugall. – Vigyorodtam el, és ha nem lennék biztos abban, hogy Brad ilyenre nem vevő, akkor talán elkezdene motoszkálni bennem az undok zöld szörnyeteg. Ámde tisztában vagyok vele, hogy esetében ez közel sem ilyen egyszerű, és újabban az enyémben sem, merthogy legutoljára férfi közelében akkor voltam, amikor vele feszegettük erőteljesen a határokat.
- Húha, akkor ma különösen agresszív valaki. Benne ragadtál a totális pöcsfej szerepében, mi? Egyébként kétlem, hogy nagy károkat okozott volna benne a szövegkönyv. Mi nők az ordibálást rosszabbul bírjuk, ez tuti. – Azt nem feltételezném róla, hogy szándékosan vágta hozzá az említett papírhalmot. Meg egyébként sem előttem kell ilyen téren tisztára mosnia magát, nem engem sértett meg.
- A hányás undi, szóval inkább mellőzzük itt és most, de egyébként az első és legfontosabb jelen esetben az, hogy semmit sem egyedül kell megoldanotok, lévén együtt dolgoztok egy filmen. Ez csapatmunka, csak meg kell találnotok a módját, hogy egymást erősítsétek. – Ami nem lehet egyszerű, de nem gondolnám lehetetlennek sem, én a magam részéről szurkolok nekik, bizonyosan megoldják majd valahogy, mondhatni kénytelenek lesznek, mert ez vitathatatlanul kell a film sikeréhez. Egyáltalán nem zavar, hogy panaszkodik, ahogy telik az idő, egyszer jobban érdekel minden, ami vele kapcsolatos, igaz, ami igaz, ez valahol szörnyen ijesztő, de mégsem lehetek paraszt, és mondhatom azt, hogy másnak magyarázza a bizonyítványát. Szeretném tudni, bármennyire legyek érthetetlen jelenleg saját magam számára is.
- Meg fogod oldani szerintem. Nem kifejezetten, mármint, fel lehet cseszni úgy istenesen az agyam, és akkor kő kövön nem marad, de alapvetően nem szoktam ordítani másokkal, pasikkal meg még nem is volt rá példa. – Ez mondjuk adja magát abból, hogy mindösszesen egy langyosvízhez hasonlítható kapcsolatom volt, és nem érintett olyan mélyen érzelmileg, hogy bármilyen szinten is megborítson. - Fogalmam sincs, hogy mennyire lennék az, ha valaki nagy hatással lenne rám érzelmileg. – Azt inkább kihagyom a képletből, hogy a feltétel már igazság szerint megvalósult, de arra még nem volt érkezésem, hogy a veszekedési képességeimet teszteljem. Nem is óhajtom egyébként, mert a hangos szónak részemről nem sok értelmét látom, inkább az értelmes vitákat kedvelem, de amilyen sülthal vagyok a kapcsolatokhoz, passzolom, mennyire valósítható meg.
- Otthon, a négy fal között tán csak nem. Már, hogyha egyedül vagy. – Mert velem nyilvánvalóan oda kell figyelnie, akármennyire próbáljuk szépíteni. Igaz, azt nem tudhatom, hogy mostanra mennyire apadt el a korábbi akarlak, mert bár azt mondta, felejtsem el, aligha sikerülhet abszolválni az ilyesmit.
- Igazából egy kiadós masszázs is tökéletes lenne. – Toldom még meg ezzel a korábbi gondolatot. - Egyébként meg, ha tetszik az ötlet, miért nem valósítod meg? Igaz annyira nincs még meleg, de a vízpart azért adott. – A következő szavai azonban máris megválaszolják a dolgot. - Ohh, vagy úgy. Akkor bizonyára megvolt a lazítás már. Most irigyellek kicsit. – Nem gondolom olyan véresen komolyan, legalábbis erre utal az ajkaimon honoló mosoly. - Áhh. Tényleg? Akkor nálatok egész egyedi bája van a családlátogatás fogalmának. – Kacagok fel, ilyenkor egészen sajnálom, hogy nekem bezzeg nincsen valami jó kis ausztrál nagybácsim, hogy olykor nála nyaraljak.
- Igen, muszáj volt, különben buknám a lakást, pedig imádom. – A következő megjegyzése után hosszú pillanatokig nevetnem kell, mert hát, nos… csinosnak aligha titulálhatnék egy férfit, de valahogy Bradley szájából igencsak viccesen vette ki magát a dolog. - Nézőpont kérdése, csinosnak nem nevezném, jóképűnek inkább. – Szelídül mosollyá a korábbi jó kedélyem. Bár pár percig gondolkodtam azon, hogy összebútorozzak-e egy pasival, de mivel úgysem mozgat meg senki Bradleyn kívül, nem oszt, nem szoroz, hogy milyen neművel lakom együtt.
- Ha a halpiacra menés téged ellazít és kikapcsol, akkor mindenképpen. Viszont remélem, a programhoz jár orrcsipesz is. – Nőből vagyok, olyanból ráadásul, aki nem kifejezetten rajong a halakért, szóval mondhatni egészen nagy problémát okoz nekem ama tény, hogy egy halakkal teli piacon grasszáljak, de mivel szívesen töltöm Bradleyvel az időmet, - és így legalább ez még csak egyértelmű sem lesz, hisz pont azt akarom elkerülni, hogy világos legyen számára, meg ha már itt tartunk, bárki más számára – eszemben sincs nemet mondani.
- De utána kénytelen leszel leöblíteni velem egy sörrel az élményt. – Kellemest a hasznossal, vagy valami ilyesmi.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szomb. Május 20, 2017 1:02 pm
 



 

Bradley


Marion

- Nahát, nahát, mik ki nem derülnek – kommentálom csak ennyivel, és egy mosollyal, hogy kezdi kapizsgálni a témát. A totális pöcsfejre lazán de jelentőségteljesen felé fordítom a fejem, a tekintetem belemászik az övébe, és olyan arcot vágok, mintha én magam se tudnám eldönteni, hogy megjátszottan csúnyán nézzek rá, vagy inkább mosoly felé induljanak az ajkaim. Végül az utóbbi győz, de az egész mozzanat túlságosan hosszúra nyúlik. Rájövök, hogy szeretem bámulni, pláne mikor fogalma sincs róla, hogy mért teszem. A kórházi pillanatokra emlékeztet ez a jelenet, amikor szintén ilyen szorosan mellettem ücsörgött, csak akkor egyáltalán nem láttam belőle semmit, pedig nem elhanyagolható a látvány. Hogy lehet ilyen szép ez a ő?
Talán kicsit bele is feledkeztem, mikor végül eszembe jut, hogy válaszoljak is.
- Honnan veszed, hogy nem azért kaptam a szerepet, mert eleve ilyen vagyok? – hunyorgok rá, ahogy kezdi előkapirgálni bennem a játékosabb énemet, ez pedig azt jelenti, hogy kezdek ocsúdni Adam Jones-ból és az előző kirohanásomból, kicsit talán az egész napi feszültségből is.
- Ez elméletben csodás haditerv. Talán igazad van, tényleg el kéne vinnem randizni – teszek úgy, mintha teljesen semleges elszólás volna, és mindössze neki adnék igazat.
A vitatkozós válaszára pedig csak mosolygok, eszembe jutnak a Naomival töltött évek, hogy ha elkezdtünk vitázni ott kő kövön nem maradt, mennyire intenzív volt az az idő... De igen, alapvetően igaza van, nagy veszekedések ott vannak, ahol nagy érzelmek játszanak. Vagy csak szimplán a béka segge alatt van az idegrendszered. Naominál ez is kétséges volt.
Mindenesetre azt nem nehéz összeraknom a beszámolóból, hogy még nem nagyon volt komolyabb dolga férfiakkal. Azon a tequilás estén persze mondta, hogy igazán még sosem volt szerelmes, de a szerelemre mindenkinek más a definíciója. Én például sokáig fel sem ismertem.
- Ezt kipróbálhatjuk – szúrom be random ötletként, aztán rájövök, hogy eléggé félreérthetőre sikerült. Legalábbis olyan, mintha tökéletesen tisztában lennék vele, hogy én bezzeg nagy hatással vagyok rá érzelmileg, azt sejtem ugyan, hogy nem vagyok számára teljesen semleges, ahogy ő sem igazán az nekem, de pillanatnyilag nem ezt akartam ilyen könnyedén az arcába tolni, szóval korrigálok. – Úgy értem, egyszer próbálhatnál velem.
És abban most inkább nem merülök el, hogy ez részemről is árulkodhat valamiről, de bevallom, kíváncsi vagyok, milyen lehet, ha ő csalogatja ki belőlem az érzelmi ellentmondásokat.
- Ha egyedül vagyok, nem tudom kikapcsolni az agyam – ez is olyan vallomás, ami talán felesleges ide, de talán érti, miről beszélek. – Jones azt mondja, van egy képzeletbeli notesze, tele nevekkel, és ha egyedül van, megállás nélkül rajtuk kattog gondolatban, hogy jól csinálta-e, túlságosan kemény volt-e velük... miközben velük teljesen távolságtartóan viselkedik. – Ebben is hasonlítok rá, de ezt már nem teszem hozzá ennyire direktben, vegye úgy, hogy csak idevágó érdekességképp meséltem el. Mikor a masszázst említi, egy pillanatra azért elfelejtek levegőt venni, nem tudom nem elképzelni, ahogy ő maga veszi gyengéd de határozott kezelésbe a testem feszültséggel teli pontjait.
- A masszázs jó ötlet – inkább rá sem nézek közben, nehogy leolvassa rólam, mire is gondolok, és hogy eltereljem a témát, hozzá is fűzöm. – De erről már lecsúsztam. Ma este már nem hiszem, hogy bárki is foglalkozna a lazításra vágyó izmaimmal – utalok rá mosolyogva, hogy mostanra minden szalon bezárt.
- Nem tudom, nálatok hogy van, de nálunk a családlátogatás nem mindig egyenlő a pihentető kikapcsolódással – mosolygok halványan, de nagyjából tényleg igaz, ha a nagyapámhoz megyek, általában megpróbálok segíteni neki, amiben csak tudok, amilyen ritkán eljutok hozzá, valahogy így érzem fair-nek a dolgot, Nyssa pedig nem sokáig képes megülni a fenekén, de a mostani út számára amúgy is másról szólt. Ő így dolgozza fel a veszteségét, amibe most először én is bepillantottam.
A lakótársas megjegyzésem oké, hogy poénnak szántam, de ennyire azért nem volt vicces, szóval felé fordulok és kíváncsian, bujkáló mosollyal várom, hogy alábbhagyjon a nevetése és megtudjam, mi talált be nála ennyire. Az valahogy eszembe sem jut, hogy férfival lakik.
- Ó – esik le rögtön a dolog a jóképűre, és az arcomon látszik is a meglepetés, sőt, talán egy halvány kis zavar is, de a mosoly fokozatosan visszahúzódik róla. Egy férfival bútorozott össze? Azt már nehezebben magyarázom meg, hogy miért is zavar ez jobban a kelleténél, de azt határozottan érzem, hogy nem örülök neki. Pedig nem mintha bármi közöm lenne hozzá.
- Nos, ez esetben, azt hiszem, inkább sztornózom a meghívást. – Nagyon is mozgat a kíváncsiság, hogy miért épp pasival, ismeri-e valahonnan, vagy netán van-e köztük valami, de uralkodok magamon, és nem, nem kérdezek rá egyikre se. Azt viszont akaratlanul is elraktároztam, hogy jóképűnek nevezte. Az pedig fel sem tűnik, hogy talán pont az a feltűnő, hogy nem kérdezek semmit, pedig az ilyen sanszokat nem szoktam kihagyni poénlecsapás kategóriában.
Most viszont rajtam a sor, hogy halkan és röviden elnevessem magam. Még ha komolyan is gondoltam a programot – ha egyedül lennék, minden bizonnyal kipróbálnám Adam szokását –, de tőle nem kérném, hogy tartson velem, kényesebb nőszemélynek tartom ennél. A filmbeli Helene már szakmájából adódóan erősen hozzáedzett a helyszínhez, és akkor már bőven bele volt zúgva annyira Adambe, hogy az éjszaka közepén random a keresésére induljon – és igen, bevállalja a halpiacot, mint eszményi randihelyszínt –, de azért roppantul kíváncsi voltam, mit válaszolna. És be kell vallanom, nem erre számítottam. Azt hittem, egyértelműbben hárítani fogja.
- Ne aggódj, nem ölném meg benned a finom úrihölgyet. Bár tény, hogy általában sokat segít, ha kóborlok egy kicsit az eredeti helyszíneken, ma pedig úgysem fogok tudni aludni – és az is, hogy jól esett ez a kis beszélgetés, és nagyon szívesen folytatnám éjszakába nyúlóan a kikötő fényei, hangjai és éjszakai zsongása mellett. Valamiért úgy érzem, hogy ez az, amire ma este szükségem van, és tényleg ilyen vagyok, ha valamire rápörgök, nem tudom elhessegetni a fejemből, míg meg nem valósítom. Azt viszont nem akarom, hogy kellemetlen legyen neki, szóval gyanúsan egyszemélyes program lesz belőle. Bár ekkor még eszembe jut valami.
- Bár addig nem jelentheted ki biztosan, hogy nem szereted a halat, amíg nem kóstoltad az Indian Candy-t. A kikötőnél kifejezetten kellemes kulináris élmény elropogtatni, ha már a séf ajánlatát kéri – próbálok elültetni benne egy kis kihívást, hátha sikerül. – És közben még hal-zsonglőrködnek is neked, hogy eltereljék a figyelmed az orrcsipesz hiányáról, már ha a kivételes és nagyra becsült társaságom ehez túl kevésnek bizonyulna– erre már kénytelen vagyok elvigyorodni, na jó, lehet nem bennem született újjá a rábeszélés nagymestere, de azért próbálkozom.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Május 23, 2017 3:09 pm
 



 


Can I help you?

Érzem, hogy néz, valami édesen fájdalmas borzongás kerít a hatalmába, pár pillanatra összeszorítom az ajkaimat, hogy ne mondjak semmit, kicsit beharapom, próbálok nem odanézni, egyszerűen nem szeretném rajtakapni, olyan érzés kicsit, mintha akkor megölném a pillanatot. Valahol azonban jól esik, hogy képes ennyire óvatlanul rajtam felejteni a tekintetét.
- Ha eleve ilyen vagy, akkor senkit sem ismertem még annyira félre, mint téged, de őszintén, nem hiszem, hogy ilyen lennél. Velem például még sosem ordítottál. Sőt, épphogy kiengesztelni próbáltál. – Ingoványos talajra érkeztünk, ez kétségtelen, nem is fűzöm tovább ilyen irányba a szavaimat, nem biztos, hogy jót tenne, ha felrémlene az a decemberi este, még akkor sem, ha minden porcikám reszket érte. Ennek volt köszönhető az az elorozott csók is a kórházban, egyszerűen nem bírtam tovább, és érzem, hogy talán be kellene vallanom, és bocsánatot kérnem, amiért megtettem, de egyelőre még nem volt hozzá bátorságom.
- Khm… hát én határozottan nem ezt akartam sugallni. Csak a miheztartás végett, ha bárkit elvinnél randizni, akkor biztos, hogy egy életen keresztül engesztelhetnél. – Öltök nyelvet rá, ezúttal már felé fordulva, és bár viccesen hangzik talán, de kevés dolog esne ennél rosszabbul, mert az azt jelentené, hogy valamit istenesen elszúrtam úgy, hogy fel sem tűnt, márpedig ilyesmit nem szokásom csinálni. Az mondjuk nagy hirtelen nem esik le, hogy süthet a szavaimból a féltékenység, bár nem mintha tudnék róla ilyen mélységekben bármit, akár a randizás lehet valamiféle hobbi is nála. Fura lenne, de Bradley már önmagában elég nagy rejtély.
- Persze, szívesen. – Nem vagyok nagy színésznő, viszont azért az érzelmeket egész jól át tudom adni általában, szóval talán nem olyan reménytelen a helyzet. Meglátjuk, a puding próbája az evés, szóval anélkül nem tudom meg sosem, hogyha nem teszek egy kísérletet.
- Hogyhogy? Lehet, hogy ez abszurd, de engem például a tehetségkutatók kapcsolnak ki tökéletesen. Azért remélem, nem nézel miatta kattantnak. – Elnevetem magam, nyilván lenne rá még egyéb ötletem is, de az éllovas az nem magányos tevékenység, és lassan már azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. Szabályosan már a falat tudnám kaparni, és fogalmam sincs, Bradley hogy bírja, mert ő még régebben nem csinálta.
- Gondolom, a távolságtartás valamiféle páncél. Azt kell mondjam, ebben kicsit mégiscsak hasonlítasz erre a Jonesra. – Ami a szívemen az a számon többnyire, szóval most sem vagyok rest kifejezni, bár tény, hogy van, amit nem lennék hajlandó elárulni neki. - Mármint a távolságtartásban. – Ezt a részét ismerem, azt nem tudom, min és mennyit szokása kattogni, de ha egyedül nem képes kikapcsolni az agyát, akkor élek a gyanúval, hogy igencsak sokat forognak azok a fogaskerekek.
- Azt hiszem, jobb, ha ezt nem veszem keringőre való felhívásnak. – Nem lenne jó ötlet. Az sem. Hiába lennék képes nagyon is jól átgyúrni. Van bármi, ami Bradleyvel jó ötlet? A gombóc a torkomban csak növekszik, holott tulajdonképpen semmi gondterhes nincs részemről ebben az egész szituációban, de már másodszor kell megállítanom a kezem, hogy ne érjek hozzá, és nem értem, miért van bennem gát most ebben, holott a kórházban annyira természetesnek tűnt minden.
- Nálunk sem, anyám elég nagy picsa tud lenni, és minden alkalommal előadja, hogy mennyire haszontalan létforma vagyok a festegetésemmel. – Határozottan nem érdekel már régen a véleménye. - Na vele példának okáért rettenetesen nagyokat veszekedtem kamasz koromban, amikor rám akarta tukmálni a véleményét. – A magam részéről jó ideje már felhúzni sem vagyok hajlandó rajta magam, de tíz éve konkrétan egymás idegeire mentünk szabályosan. Nem titok, hogy rossz a kapcsolatunk, de én legalább azt csinálom, amit szeretek, és igencsak sikeres vagyok benne, szóval szava sem lehet. - De egyébként totál megértem. Szóval nem a tengerparton fetrengtél egész nap. – Pedig milyen jó is lehet az, néha jól esne, nem egy hétig, addig szerintem képtelen lennék megülni a fenekemen, de havonta egy hétvégét azért bevenne a gyomrom.
Egészen szórakoztató, hogy mennyire meglepte a lakótársam neme, holott nekem igazán nem számít. A csajokkal sem lennék sokkal beljebb, tekintettel arra, hogy voltam már nővel. Egyébként meg, totál mindegy, mert senki sem érdekel ilyen téren, csak a mellettem ülő, de ő maga az élő stoptábla esküszöm.
- Persze, én pukkadozzak még egy nő mellett, de még egy pasi nem jöhet, mi? Szép vagy. – Felnevetek, igazából ezt tényleg nem gondolom komolyan. Szinte várom, hogy pedzegesse a témát, de nem teszi, ami vagy azt takarja, hogy nem érdekli az egész, ezáltal én sem vagy… nos, nincs igazából másik ötletem.
- Szóval ma éjszaka a halpiacon fogsz kóborolni? – Vonom fel a szemöldököm, igaz, ha a filmhez szükséges, kétségkívül hasznos, de a magam részéről nehezen tudom elképzelni a dolgot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy másnak is annyira kényes az orra a túl sok halra, mint nekem. - Egyébként a finom úrihölgy bennem hálásan köszöni. – Azért nem annyira finom, még kevésbé hölgy, de ez kétségtelenül a poénkodás része felőlem. Azt sem hiszem, hogy ő annak tartana.
- Sosem hallottam még róla, de elég vállalkozó szellem vagyok, szóval igazából akár jöhet is. – Nincsen dolgom, de ha lenne, talán ugyanúgy szívesebben mennék Bradleyvel gyakorlatilag bárhová. - Az nagyban függ attól, hogy mivel próbálod elterelni a figyelmem az orrcsipesz hiányáról. – Szemtelenkedek, de nem tehetek róla, túlságosan magas labda volt, és itt követem el azt a hibát, hogy felpillantok az arcába, nevetős tekintettel, már-már tökéletesen boldogan és kiegyensúlyozottan, és ez éppen elég ahhoz, hogy képes legyek talán elszúrni a szárba szökött könnyed hangulatot.
- Én csókoltalak meg. – Robban ki belőlem totálisan váratlanul a vallomás, még én magam is meglepődöm rajta, azt azonban már nem látom, hogy emellé még fülig is vörösödöm. - Még a kórházban. Sajnálom. Nem volt jogom hozzá. Nem tudom, mi ütött belém. – Lesütött pillákkal fixírozom a térdét, az most egyszerűbbnek tűnik, miközben az ajkaimat harapdálom idegességemben. - Hiányzott.
Hiányzol.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Csüt. Május 25, 2017 12:58 pm
 



 

Bradley


Marion

Az elején még direkt szuggerálom, a pillantásomnak üzenete van, de aztán fokozatosan felolvad benne a szándék, és észrevétlenül átalakul. Elidőzök néhány lopottnak hitt pillanatig az ajkain, amit úgy harapdál, mintha zavarban lenne. Nem is értem mitől, kapok észbe, ahogy visszafordulok menetirányba, és automatikusan én is megnedvesítem az enyém, de azért egy halvány mosoly erejéig megrezzennek a szájszéleim. Ha valaki megkérdezné, min mosolygok, esküszöm, nem tudnám megmondani. Talán azon, hogy mennyire bénán is kezeljük azt a rengeteg ki nem mondott, meg nem cselekedett gondolatot, ami a fejünkben járkál.
Ám a jókedvem addig tart, amíg meg nem említi a kiengesztelést. Ó, jaj. Na, ezt inkább hagyjuk. De alapvetően igen: a próbáltál elég pontos megfogalmazás. Bár ne tettem volna. Ám ezt megint csak nem lenne szerencsés kimondani hangosan. Inkább csak csendben megtörölgetem a szemem, mintha valamit nagyon sürgősen ki kellene műtenem belőle.
- Nem is adtál eddig okot rá, hogy annyira nagyon kiboruljak, de azt inkább nem ígérem meg, hogy ez így is marad. Bár most mondanám, hogy nőkkel nem szoktam... – kanyarodnak megint egy kis félmosolyra az ajkaim leleplezettségemben. Pedig ez azért tényleg nem annyira szokásom. A lobbanékonyság már annál inkább.
- Hanem? – pillantok rá bujkáló mosollyal, de azért komolyan kérdezve. Azt tudom, hogy nem erre gondolt, de hogy pontosan mire, azt nem tudnám megmondani. Bár Kate úgyis az én problémám. A folytatáson viszont meglepődök, azt ugyan nem hagyom, hogy kiüljön a vonásaimra, de aztán leesik, hogy csak viccnek szánta.
- Mert az amúgy is olyan jól megy, igaz? – erre most már azért tényleg erősen vissza kell fojtanom a vigyorgást, a mosoly mindenesetre ezúttal már sokkal határozottabb. Öniróniában erős vagyok, és végül is inkább ebbe az irányba próbálom terelni a lakásán történteket. Jó nagy barom vagyok, most így őszintén. Azért még mindig nem kellemes beszélni róla, ez pedig azt jelenti, hogy még mindig sokkal jobban zavar a kelleténél.
- Hát, ezt lassan én is így gondolom... – somolygok továbbra is az orrom alatt. Az eddigi pályafutásomból kiindulva, ha őt vinném el randizni, akkor azért engesztelhetném életem végéig, ha mást, akkor meg azért. – Nem értek én már a randevúkhoz. De ha már a mihez tartásnál járunk: bárkit vagy bárki mást?
Szándékosan nem nézek felé, úgy várom a választ, mert a vicces köntös ellenére, a válasznak azért van tétje. A történtek fényében vajon eljönne még egyáltalán velem randizni?  Azért női büszkeség is van a világon, és már másodszorra tettem meg, hogy kihátráltam. Ráadásul úgy, hogy halovány fogalma sincs róla, hogy miért. Azt mindenesetre tudja, hogy vonzódom hozzá, és ez épp elég baj. Semmi jogom nincs hozzá, hogy játsszak a türelmével, vagy kihasználjam a benne mozgolódó szimpátiát – mert azt is érzem, hogy mindennek ellenére kapok figyelmet tőle, a kórházas látogatásokról nem is beszélve –, de közben mégis túlságosan sokszor téved olyan irányba a gondolatom, hogy ha egy év múlva még nem lenne foglalt... Egy év azonban még borzasztó sok idő.
A látszólag lelkes perszére bólintok egyet, és észben is fogom tartani.
- Kattantnak nem... – harapom be az ajkam, hogy még tökéletesebb legyen az alakítás, nehéz megállni a mosolyt, de ezúttal már nem bírom ki, hogy ne szívjam a vérét egy kicsit. A hogyhogy-ból világos: fogalma sincs, milyen lehet, mikor nem tudsz egyedül lenni, mert végtelen fordulatszámban kattognak a fogaskerekeid. De ezzel nincs is baj. Mikor megismerkedtünk, épp ez a könnyedség és optimizmus sugárzott róla, és egyike volt azoknak a tulajdonságoknak, amik engem is annyira feltöltöttek, és hozzá vonzottak.
Ahogy elneveti magát, én is elmosolyodom. – Van, mikor néha én is rápillantok. Jelentkeztél már valaha?
Hitetlenkedően felvont szemöldökkel fordulok felé, amikor Jones-hoz hasonlít, de igazából nem megrovásképp, hanem meglepettségből. Egész ijesztő, hogy kezd megismerni.
- Ha Adam Jones-szal ücsörögnél itt, azt hiszem, kénytelen lennél újrafogalmazni a távolságtartás definícióját – mondok végül csak ennyit, somolyogva, eszemben sincs megerősíteni. Aztán hirtelen eszembe jut valami. – Amikor először találkoztunk, akkor is így gondoltad? – A kérdésben megbújik egy pici provokálás, de legalább ennyi kíváncsiság is.
- Bocsánat – adok igazat neki, és halvány mosollyal lehajtom a fejem, mintha csak elszégyellném magam. – Nem kellett volna így fogalmaznom – ismerem be, hogy talán tényleg több volt benne egy egyszerű és ártatlan kijelentésnél, ha más nem, legalább önmagam előtt. Tényleg tiszteletben akarom tartani a határait.
- Ó, együttérzésem a mami miatt. Nálunk az öcsémnek volt ebből gondja. Az én szüleim hála az égnek művészek voltak. – És mint ilyen, támogattak, amiben csak tudtak. Legalábbis, amíg éltek. Észre sem veszem, hogy elfelejtettek úgy fogalmazni, hogy másnak ne legyen világos: egyrészt, a szüleim már meghaltak, másrészt, az öcsémmel nem vagyunk édes testvérek. En-t csak azért hozom szóba, mert tudom, hogy már találkoztak, egyébként mindig kerülöm a témát.
- Sosem mondtam, hogy fair játékos vagyok – nevetek fel én is röviden, ami egyébként annyira nem igaz, szeretek nyerni, de úgy a legédesebb a győzelem, ha ténylegesen megharcoltál érte. Sosem voltam igazán csaláspárti. Ezen a pasas-lakótárs dolgon viszont annyira könnyen nem tudok túllendülni. Egy időre biztos nyaralót bérel majd a gondolataim között.
- Egyre inkább úgy néz ki. – Szívesen hozzáfűzném, hogy ha már megmasszírozni nem akarsz, de ezúttal tényleg féken tartom a nyelvem. Érzem rajta, hogy vacilál, jöjjön, ne jöjjön, de végül is ez már jó sansznak számít. – Ez esetben hadd hívjam meg egy kis sétára, Miss Vállalkozó Szellem. Szeretek rögtönözni – vigyorodok el, ahogy ránézek, és már majdnem felállok, hogy akkor mehetünk is, amikor megteszi a vallomást, nekem pedig önkéntelenül felszaladnak a szemöldökeim, és eleinte kérdőn nézek rá, de ahogy emésztgetem a mondatot, szépen lassan leesik, hogy mire is gondolhatott. Nem mondom, hogy már elfelejtettem azt a csókot, de idővel abban is elbizonytalanodtam, hogy csakugyan megtörtént-e, nem pedig csak álmodtam. És azt sem mondom, hogy kicsit sem gyanakodtam rá, hogy ő volt, de biztosan tudni egészen más tészta. Ahogy felidézem az emléket, a gyengéd, puha ajak simítását, a meglepetés kellemes, vágyba hajló pillanatát, érzem, hogy kezd is száradni a torkom.
- Nem hiszem, hogy lenne okom panaszkodni – jegyzem meg csendesen, ahogy a lesütött pilláit fürkészem. – Maximum, mert utána még napokig erekcióval ébredtem – mosolygom el a témát, nem mintha nem lenne igaz, de ez talán elég lesz, hogy elnevesse magát és kizökkentse a zavarból, vagy esetleg még mélyebbre küldje. Ez igazából még érdekel is. Nekem sem volt semmi jogom megcsókolni a lakásán, ahogy vetkőztetni sem, megérinteni sem, vágyott szavakat suttogni a fülébe sem.
- Én még mindig bőven vezetek a mit nem kellett volna ranglistán – és itt egy kicsit azért elakadok, főleg a hiányzott után, megnedvesítem az ajkam, mielőtt folytatnám. Nekem is hiányzik, főleg, hogy itt ücsörög mellettem, fél karnyújtásnyira, és a téma akaratlanul is inspirálja a gondolatimat. Az ajkaim ész nélkül bizseregnek. Azon kapom magam, hogy meg akarom csókolni, és a pillanat ideális is lenne rá, de ha most megteszem, megint elindul valami, aminek határozottan nem kellene. – Nagyon kellemes élmény volt – vallom meg, hogy a legkevésbé sem haragszom érte, de ezzel próbálom annyiban is hagyni, és lecsendesíteni valahogy a meglódult vérkeringésemet.
- Azért cseles voltál. Se parfüm, sem a gyűrűidet nem éreztem az arcomon. És még én kapom meg, hogy nem fair play-ben játszom – mosolyodom el, a hecc, a hecc, az mindig kapóra jön.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Pént. Május 26, 2017 1:06 pm
 



 


Can I help you?

- Ezek szerint esélyes a kiborulás veszély, ha olyat teszek vagy mondok? – Enyhén a magasba szaladnak szépen ívelt szemöldökeim. Nem mondom, hogy lehetetlennek gondoltam volna a kérdéskört, de azért mégiscsak meglepne, ha gyakran borulna ki. Alapvetően őt is inkább az élj a mának kategóriába tudnám besorolni, amiben én magam létezem, igaz, nem ismerem még annyira, hogy ebben biztosra mehessek. Talán idővel kiderül, de lehetséges, hogy nem kellene erőltetnem semmit, és addig menekülni, amíg nem mélyülnek el bennem a dolgok túlságosan. Óriási dilemma ez bennem, s már maga a tény aggasztó, hogy van olyan nap, amikor csak azért szaladok be akkor is, ha nincs dolgom, hogy pár pillanat erejéig legalább lássam. Ez tutira nem normális.
- Tudom is én. Bármilyen olyan tevékenység, amit a haverjaival űz az ember olyan keretek közt, ahol el lehet lazulni. – Mondjuk, mi közöm én nekem ahhoz, ha bárkivel randizik? Attól még, mert nekem nem megy, ő közel sem biztos, hogy így áll a helyzethez, elvégre férfiből van. Nekik ez sokkalta kevésbé érzelmeken alapuló dolog. Én csak olyannal mennék randizni, akiről el tudom képzelni, hogy jobban érdekelne, mint a nagy többség. Ellenben ez huszonkettes csapdája, mert nem randizom. Pont a fent említett okból kifolyólag. Nem akarok többet, mert betegesen félek tőle, talán a szüleim pocsék példájának okán, talán csak a csalódás az, amit nem bírna bevenni a gyomrom, és a kórházas jelenetből ez utóbbi egészen biztosnak látszik.
- Én nem mondanám, hogy rosszul ment, inkább csak úgy végződött. – Sóhajtok fel, beharapom az alsó ajkamat közben, atya ég, nem akarok arra az estére gondolni, enélkül is túl sokat teszem. Egyszerűen túlságosan jó volt, hiába nem történt végül semmi komolyabb. Soha nem akadt még férfi, aki ilyen szinten beférkőzött a fejembe, volt egy-két nagyon jó barátom a gimiben, meg az egyetemen, de velük tényleg csak ennyiről volt szó, pont azért, mert tudtam róluk, hogy esélyesen túl közel kerülnének a lelkem legféltettebb bugyraihoz, és megtartottam a határokat. Ezt kellett volna tennem Bradleyvel is már az első pillanatokban, bár talán még mindig nem késő. Remélem.
- Én sem értek hozzájuk, nem sűrűn esett meg. És… az utóbbi. – Bár azt sem nagyon terveztem, hogy mi ketten randizni fogunk, tekintettel arra a helyzetre, ami közöttünk van, vagy éppen nincs, szóval nehéz ezt az egészet hová tennem gondolatban, mert ecsetelni nem fogom, az teljesen biztos. Viszont nőből vagyok, és utálnám, ha valakivel randizna, engem meg el sem hívott, az a hülye büszkeség.
- Hogyne. Zuhany alatt hamisan éneklésben világbajnok lennék, az tuti. Azt meg kétlem, hogy lenne bármiféle esélyem sminkkészítéssel beverekedni magam bármelyik tehetségkutatóba. – Még az elképzelés is abszurd, de azért az egész megnyugtató, hogy nem utasítja el csípőből az ilyen műsorokat. A magam részéről tényleg tök jól kikapcsol, sokszor azért, mert olyan totál bénák tudnak lenni egyesek, máskor meg azért, mert annyira tetszik egy produkció.
- Én lelkileg értettem a távolságtartást inkább. Fizikailag holt biztos, hogy alapjáraton nincs semmi bajod vele, csak most más fokozaton vagy. – Azért volt már pár olyan találkozásunk, amikor kiderült, hogy egyszerűen igénye van az érintésre, de ez engem aligha zavarna bármikor, lévén én is így működöm, éppen ezért olyan rohadt nehéz a közelében, mert tudom, hogy nem lehet, és ezért csak még inkább akarom. Annyira hülyén működik az emberi agy, hogy arra szavak sincsenek. Miért mindig az kell nekünk, ami tilos? Mitől olyan izgalmas? De esküszöm, a legtöbben így vagyunk kalibrálva.
- Akkor még nem gondoltam sehogy, mert nem ismertelek kicsit sem, maximum felszínes részinformációim lehettek. Mondjuk, akkor inkább arra tettem volna a fejem, hogy egy csélcsap nőcsábász vagy, igaz, ebben nagyban szerepet játszott a barátnőm, akinek mindig volt egy pár szava az aktuális kalandjaidról. – Hümm. Most szöget üt a fejemben, hogy elég lenne őt kérdeznem, és többet tudhatnék Bradley múltjáról, de valahogy csalásnak érezném, és nem teszem. Különben sem szeretném, hogy rosszul érintse a téma, igaz, férjnél van, de attól még nagy kedvence Brad.
- Talán inkább nekem kellene elnézést kérnem, mert szívesebben venném annak. – Vallom be töredelmesen, bár aligha új információ, hogy vonzódom hozzá, s ebben az esetben az sem lehet meglepő, hogy szívesen megmasszíroznám, az viszont tény, hogy nem kellett volna így fogalmaznia, így erre már csak egy bólintás jut reakcióként.
- Áhh, akkor ezért nem hasonlítotok egymásra egy kicsit sem. – Sikerült leszűrnöm a lényeget, bár igazából már az elejétől fogva érdekelt, hogy mi is lehet a helyzet ilyen téren velük kapcsolatban, de nem voltunk olyan viszonyban, hogy rákérdezzek, ellenben most, talán nem is tudatosan, de megosztott velem egy elég hangsúlyos tényt az életéből. Ami a szüleit illeti, azt mélységesen sajnálom, de talán jobb, ha nem adok ennek hangot. Nem szeretnék sebeket feltépni, mert közel sem vagyok abban biztos, hogy tudatosan jött ez ki belőle. A haláláig művész valaki. Az nem olyasmi, ami megszűnik, abból egyszerűen nem lehet nyugdíjba menni, mert az alkotási vágy nem szűnik meg.
- Simán. Benne vagyok mindenféle őrültségben, szóval mit nekem egy kis hal. – Vigyorgok amolyan kihívás jelleggel, nem viccelek, azt tudja, hogy voltam már börtönben, bár nagy hirtelen nem jut eszembe, hogy azt is elárultam-e neki, hogy miért kerültem oda, de talán ezt jobb lenne most nem feszegetni. Vagy inkább vele nem.
A reakciójától talán tartok kicsit, de amikor igyekszik poénnal elütni – mármint, remélem igazából inkább, hogy poén, akkor elnevetem magam. Nem kell rágörcsölnöm a témára, hogyha nem haragszik, nem igaz?
- Lassan úgy érzem, csak ilyen mit nem kellett volna listával rendelkezünk. – Ez azért elgondolkodtató, és bevallom, egyre jobban érdekelnek a miértek, még akkor is, hogyha szerinte utána nem akarnám ismerni. Illetve, van egy aprócska elejtett szó, ami gyakorlatilag csak hónapokkal a történtek után sejlett fel bennem, addig elnyomták az aktuálisabb érzetek, nem volt hely az emlékfoszlányoknak. Vezeklés. Sok minden van, amire erről asszociálni lehetne, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy Bradley tett valami olyat, amiről úgy gondolja, büntetnie kell magát érte. Ebből egészen könnyedén fakadhat a jelenlegi hozzáállása, de még nem volt merszem előhozakodni vele, persze ami késik, nem múlik. Azaz, előtte illene eldöntenem, hogy milyen mederbe tereljem ezt az egészet a fejemben, és felhúzzam-e a falaimat, mert ha így döntök, akkor nem kell tudnom. Mintha lehetne döntés kérdése… Meglehet, ez már rég eldőlt valami olyan viszonylatban, amit ésszel nem érhetek fel, ellenben a lelki magasságok számomra abszolút idegenek.
- Valóban. – Csendes helyeslésembe vegyül némi szomorú él, lévén elég esélyesen az volt az utolsó. Miért zaklat fel ez a tény ennyire? Érthetetlen. Ideje lenne valakivel megbeszélnem ezt a bennem dúló káoszt, és rájönni, mi bajom van.
- Én csak… akkor így tűnt okosabbnak. Nem lett volna olyan nyugis utána, hogyha tudod, hogy én voltam. – Oké, lehet komolyabban vettem a szavait, mint kellett volna, de attól még akkor így gondoltam, és most sem tenném másként. Végül úgy döntök, ideje akkor indulni a kikötőbe, bevallottam, amit be kellett, részemről nincs más, ami meggondolatlanul kiszaladna, még mindig számos dolog dúl bennem, amit inkább megtartok magamnak, mert még magam sem tudom, mit kezdjek velük, Bradley nyakába meg nem zúdíthatom, addig biztosan nem, míg nem tudom, miről van szó pontosan, vagy éppen mit akarok pontosan. Mert ez már attól tartok, túlmutat azon, hogy kívánom…
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Pént. Május 26, 2017 5:01 pm
 



 

Bradley


Marion

- Sose lehet tudni – próbálom ezt minél inkább sejtelmesen mondani, de alapvetően tényleg elég rapszodikus embernek számítok. Bár inkább az agyfasz veszélyes rám nézve, mint a konkrét kiborulás. Ezt az oldalamat még szerencsére nem ismeri. És remélem, nem is fogja. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy bármi miatt is kikelnék magamból miatta. Illetve, itt azért gyorsan teszek egy képzeletbeli korrekciót.
Valami azért mégis van.
- Kate nem a haverom – mosolyodok el a folytatásra. – Szóval kénytelen vagyok randizni vele – szélesedik ki a mosolyom erre a logikára, de ezen már egyértelműen érződik, hogy csak viccelek, és inkább odáznám is a témát.
Sakk-matt. Rátapintott a lényegre. És még csak kibúvót sem kaptam.
- Próbálok rájönni, hogy ebben a bók vagy inkább a beszólás volt hangsúlyosabb. – Mit tehetnék mást, mint hogy ismét humoros formába erőszakolom a témát. Erről sem igazán akarok beszélni, de ha már mégis muszáj, kíváncsi vagyok, hogy erre mit mond. Közben megpróbálom nem újra felidézni azt a katasztrofális estét, az utóbbi időben, a sérüléseim miatti kényszerpihenőn úgy is túlságosan sok időm volt töprengeni rajta. Főleg úgy, hogy majdnem napi szinten bejött hozzám a kórházba. Nem értettem, hogy miért teszi, de jól esett, és voltam olyan állapotban, hogy ne érdekeljen, önzőség-e. A jelenléte gyógyír volt a kétségbeesésemre és a zavaros gondolataimra. Vágytam rá, és volt, mikor annyira kívántam a közelségét, hogy megszegtem volna érte minden létező szabályt. Jó néhányat meg is tettem. Felvontam előtte a falat, ami most már megint sok mindent kitakar. Beengedtem, mert szükségem volt rá, most pedig csak még több bonyodalmat okoz ez is. Talán ezért kellett utána azt a két hónap, amíg szinte nem is találkoztunk, hogy valamennyire visszaálljon minden az eredeti mederbe. Vajon tényleg így történt?
Az a baj, érzem rajta, hogy nem. A mondataiban szinte egyértelműen benne van, hogy többet akar, többre vágyik, amiről viszont tudom, hogy nem adhatom meg neki. A könnyed, ismerkedő flörtölésünk elmozdult a helyéről, és valami egész mássá alakult, aminek korábban örültem volna, hiszen mindig is ez volt a végcél: meghódítani és ágyba csalogatni a kiszemelt nőszemélyt. De most ez nincs benne a pakliban, a társaságát akartam megtartani, azt a vibráló, kacér, csipkelődő és élénkítő hangulatot, amit eleinte éreztem a közelében, de olyan mintha ezt megfojtottuk volna menet közben. Ami lett belőle, azzal pedig nehéz szembenéznem.
Ezt a randi témát tehát inkább nem boncolgatom.
- Én volt, amikor poénból indultam az egyiken, de leginkább ennek is egy fogadás állt a hátterében – dörgölöm meg az orrnyergemet, de régen volt már ez is, te jó ég. – És ezt ha nem muszáj, azért ne híreszteld – mosolyodom el halványan, ahogy utána azon is, amit mond.
- Más fokozaton? Ezt mégis hogyan értelmezzem? – vonom fel enyhén a szemöldökeimet. Szóval lelkileg vagyok távolságtartó. Ez megint csak az előző gondolataimat támasztja alá. Nehéz megszoknia, hogy visszahelyeztem közénk a falat, miután egyszer már mögé látott, és ezért nehéz is hibáztatni. De az a helyzet, hogy ez a mostani a normális állapot. A kórházban minden annyira hirtelen és rendkívüli volt.
- Ó, szóval van egy téglád – a hangomat először humor színezi, de aztán eszembe jut, hogy ha mindent tud rólam, akkor Naomiról is jól értesült. A balesetről, a szerepemről, mindenről. Ettől pedig egy pillanatra megrándul a gyomrom. Vajon szándékosan nem hozta szóba sosem?
Megint ez a mondat. Elmosolyodok rajta, de érzem, hogy valójában nem viccnek szánta, túl egyértelműen nem, ettől pedig kezdek feszült lenni. Lehet, hogy már megint elrontottam valami túlságosan fontosat, és fogalmam sincs, hogyan tegyem rendbe.
- Sejtettem, hogy ez feltűnt. – Talán ezért van, hogy lassan azt sem tudom, miről beszélek, és mindenhol elszólom magam, ahol csak lehet. Elég rosszul titkolhatom, hogy frusztrál valami, de talán a mostani helyzetben gond nélkül ráfoghatom a filmmel kapcsolatos zűrökre.
- Minden őrültségben? – vált szélesebbre a mosolyom. – Ugye te is érzed, hogy ez egy nagyon felelőtlen ígéret? – pillantok rá, hosszú idő után most megint, és a tekintetemben újra éled egy kis játékosság. A „mit nekem egy kis hal” kijelentésen még sokáig kénytelen vagyok vigyorogni.
- Én pedig úgy, hogy lassan a találkozásunkat is nyugodtan felírhatnánk rá. – Mikor kimondom, érzem, hogy nem feltétlenül kellett volna ezt hangosan. Nem tudom, hogyan értelmezi, de ha most nekiállok magyarázkodni, talán még többet rontok rajta.
Őrület, hogy már attól izgatott lettem, hogy visszagondoltam arra a titokzatos csókra. Talán tényleg nem kellene vele mennem sehová, ma sem, semmikor sem, nem vagyok megbízható, és ha magamban sem tudok, akkor mégis miben bízhatnék? Őt is csak kifacsarja ez az egész.
- Hát, nyugisnak sehogyan sem tudnám nevezni azt az időszakot, de tényleg jobb volt így – kúszik apró, kicsit talán vegyes mosoly az arcomra, de a kórházas dolgokról nem akarok beszélni, nagyon nem, szóval inkább felállok, és át sem gondolom, reflexből felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsem. Ha elfogadja, az érintés ártatlan, mégis több, mint ami jelen esetben teljesen jelentéktelen volna, a szívverésem még nem nyugodott vissza, és ahogy felegyenesedik, néhány hosszúra nyúló pillanatig nem mozdulok előle. Túlságosan közelről csillognak rám a szemei, és elkövetem azt a hibát, hogy lenézek az ajkaira.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Vas. Május 28, 2017 3:10 am
 



 


Can I help you?

- Ühüm. – Első felindultságomban majdnem kiszalad egy akkor húzz a sóhivatalba, de inkább maradok higgadt és nőies. Kívülről. Végülis, mit akadok ki, ezzel csak azt segíti elő bennem, hogy minél könnyebben kiverjem a fejemből. Ha olyannal lehet randizni, akit utál, olyannal meg nem, akit kedvel, akkor részemről meg is érdemli. Ez az, amivel végképp nem tudok mit kezdeni, és ami azt illeti, lassan egyáltalán nem akarok. Kár, hogy ez nem agyban dől el. A vigyora alapján hihetném, hogy nem gondolja komolyan, lehet így van, de őszintén, eddig már számos alkalommal bebizonyosodott, hogy Bradley esetében valahogy minden pont fordítva van, mint ahogy az ember számítana rá.
- Beszólni abszolút nem szándékoztam. – Ebből leszűrheti a választ a fel sem tett kérdésre, de ennél kifejezőbben nem szeretnék megnyilvánulni. Az az igazság, hogy az utolsó pillanatokig nagyon élveztem azt az estét, bár azóta már jó párszor kívántam, hogy bár ne így lett volna, akkor kevésbé lenne furcsa ez az egész közöttünk, amit lehetetlen körülírni, mert látszólag nincsen semmi, és az elmúlt két hónapban még csak szót sem váltottunk, szóval… Igazán túltehetném magam ezen a sosem volt semmin, és élhetném tovább az életem anélkül, hogy kergetek valamit, ami talán nem is az, aminek képzelem.
- Nahát, gondolom, hamar kiestél, különben hallottam volna híredet. – Cukkolom nevetve, ezen pillanatok erejéig elengedve magam, jobban, mint egy ideje képes vagyok rá a közelében, de ilyenkor mindig rájövök, hogy sokkal jobb lenne, ha tudnám úgy kezelni, mint az összes többi férfit, addig jó mindenkivel, amíg nem esek ki a szerepemből, míg fenn van a védőpajzsom, és nem eresztek be senkit, semmilyen szinten. Talán ott rontottam el, hogy bementem hozzá a kórházba, minden egyes rohadt nap… Ha Cat nem feküdt volna benn, akkor is megtettem volna.
- Mondjuk rükvercben… Az ötös sebesség helyett. Nők terén. – Foglalom össze röviden és tömören. Igaz, azon a bizonyos estén ebből nem sok látszott, de belátom, az alkoholnak esélyesen több köze volt hozzá, mint szerénytelen személyemnek.
- Az túlzás. Egy ideje megkértem, hogy ne beszéljen rólad. Ez inkább még arra az időre datálható, amikor többet voltál reflektorfényben. – Igaz, ami igaz, akkoriban is hallottam egy nevet többször, mint a többit, de ha megdöglök, se fog eszembe jutni, meg hát, annyira nem is szeretnék róla társalogni. Mindenesetre, mióta találkoztunk, le van tiltva a pletykálkodásról, alapesetben sem szoktam ilyen módon trécselni, nem szeretem. - Jobban szeretem az adott személytől megtudni, amit szerinte tudnom kell, mint másoktól hallani. – Nem fogom fényezni magam, de kevés olyan diszkrét ember van a szakmámban, meg szerintem az övében is, mint én.
- Nem szoktam felelőtlen ígéreteket tenni, szóval nem aggódom. – Mosolyodom el, valóban nem szokásom a levegőbe beszélni, volt pár őrültségben részem, és ugyanúgy benne lennék most is, de a majdhogynem könnyedbe átcsapó hangulatomat pillanatok alatt fojtja meg egy kiskanál vízben, az arcomról rögtön tovatűnik a derű, és legszívesebben visszakérdeznék, de sajnos nagyon is tisztán hallottam.
- Ó… – Mit lehet erre mondani? A szövegkönyvet mindenesetre visszacsúsztatom a földre, és próbálok nem is tudom… egyben maradni, vagy valami ilyesmi. Ez csúnya volt. Totálisan lefagytam, pedig nekem aztán nem gond a legtöbb helyzetben fosni a szót, de ez most… nem is tudom. Fáj? A francba is.
Nem az egész időszakra értettem, de hiába akarok megszólalni, nem megy. Aztán meglátom a kezét az arcom előtt, és végig sem gondolom, de beleteszem a sajátomat és hagyom, hogy felsegítsen, de már tudom, hogy én ma nem megyek vele sehová, sem soha többé. Az én büszkeségem sem bír el mindent. S ha nem kellett volna, hát legyen úgy. Értek én belőle. Csak tudnám, miért kaparja a torkomat valami… Még így is, sértettségem minden szikrája által bizsergetve egy pillanatra elgyengülök, ahogy megcsap az illata, túl közel van, már tudom nagyon jól, hogy nem lehet, semmit sem, és ez, főleg józanul, tökéletesen könnyen kezelhető részemről. A nem az nem. Pont. És az a nagy helyzet, hogy jelen pillanatban szívesebben verném orrba, minthogy megcsókoljam. Egészen könnyű hátrább lépnem, és megeresztenem egy mély sóhajt.
- Sajnálom, de távol álljon tőlem, hogy még valamivel gyarapítsam a mit nem kellett volna listát, szóval inkább hazamegyek. – Ezek után mi értelme lenne a kikötőben flangálnom vele? Hogy még tovább kínozzam magam? Jelen pillanatban meglehetősen nehezemre esne elhinni, hogy neki bármiféle gondot okoz ez a helyzet, ki tudja, talán csak az én fejemben létezik, én vagyok az a tökéletesen idióta, aki nem bír szabadulni egy férfi bűvköréből, aki még csak bele sem akarta vonni. A képlet másik oldalán valahogy kevésbé fájdalmas lenni, márpedig eddig csak ott voltam. Fordult a kocka, és így már határozottan nem tetszik a helyzet. Ellenben végül meglódulok, és szavaimnak nyomatékot adva elindulok. Sürgősen fel kell hajtanom valami érzelemmentes numerát, különben megőrülök.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Május 30, 2017 9:04 pm
 



 

Bradley


Marion

Mint amikor megérkezik az első szele a viharnak. A válaszok rövidsége, hangsúlya és tartalma elég árulkodó arra nézve, hogy valami negatív irányba csapott. Pedig fullra viccnek szánom azt a megjegyzést, egyrészt ő is látja, mennyire nem jövök ki Kate-tel, másrészt meg... azt azért csak nem gondolja rólam, hogy tényleg ez alapján válogatom a nőket: haver? nem haver, akkor randi. Valami pedig mintha itt romlana el, azzal az ühümmel.
De tovább inkább nem firtatom a témát, igaza van, Kate-et nekem kell megoldani. Majd holnap elviszem abba a közeli, olasz kávézóba, én is baromi rég jártam ott utoljára, még valamikor a pár hónapos pihenőm előtt. Néhány szelet süti és egy kis cappuccino állítólag csodákra képes.
Szóval nem arra akart utalni az előbb, hogy jól elbasztam a karácsony előtti esténket. Ez jó hír, bár ettől még igaz. – Pedig akár ezt is megtehetnéd – a hangom higgadt, tényszerű.
A mondta attól tovább pörög a fejemben: nem mondaná, hogy rosszul ment, inkább csak úgy végződött. Csak most formálódik meg bennem a kérdés, és a pillanatnyi megbánás: ezt kellett volna feltennem már az előbb is.
- Máshogy kérdezem: mi a különbség? – tolok újabb szál cigit az ajkaim közé, és mielőtt még meggyújtanám, a választ reményében felé pillantok. A kérdésem egyben már el is árulta az én véleményem: ha a végeredmény negatív, oly’ mindegy, hogy a feléig jól csináltál-e valamit. Ugyanott vagyunk. De a mozdulat és az arcom is jelzi, hogy attól az övére kíváncsi vagyok.
Aztán itt még úgy tűnik, hogy menthető az este. Féloldalasan elmosolyodom a cukkolásra.
– Ki hát, nem akartam nagy port kavarni – bár ez most, ha azt vesszük, elég egoistán hangzik, mondjuk sosem gondolkodtam el rajta komolyan, milyen pályafutásom is lehetett volna egy ilyen műsorban. De egy biztos, a mostanit biztos nem cserélném el érte. – Amúgy sem vagyok egy popsztár alkat – szélesedik ki a mosolyom. – Viszont rólad sokkal könnyebben el tudnám képzelni.
Az összefoglalója tulajdonképpen tetszik, ötletes, és valóban elkapta a lényeget. Már majdnem felteszem a kérdést, hogy honnan is származik ez a statisztika, de mielőtt megtenném, már érkezik is a válasz, hogy a médiából táplálkozik a forrás, vagyis a barátnője, aki aztán őt informálja rólam. Kissé nyakatekert, de azt hiszem, értem a láncolatot.
- Na és nem azt mondtad, hogy nem hiszel a médiának? – a hangom könnyed, nem feszülök rá a témára, a nikotin jótékonyan masszírozza az idegeimet.
- Ez tetszik. Bár egy híresség esetében felettébb nehéz betartani – utalok arra az ars poeticára, hogy az adott személytől szereti hallani a dolgokat. Abban a közegben, ahol én dolgozom, ez kvázi lehetetlen, itt még a falnak is füle van, nem beszélve arról, hogy egy utazós forgatáson egymás nyakán éldegélünk hosszú hónapokig. Az emberek borzasztó pletykásak. Ugyanakkor azt nagyon is tisztelem benne, hogy törekszik rá, azt meg végképp, ha sikerrel is műveli. Ennyire még nem ismerem, az viszont tény, hogy eddig nem nagyon hallottam olyan sztorikat keringeni rólam, ami feltételezhetően tőle indult volna. Mert hogy pletykálnak rólunk, azon alapjáraton nem lepődök meg.
- Ezt megjegyeztem – mosolygok, és valóban elraktározom, hogy nagyon is bevállalósnak vallja magát a kisasszony. Felelőtlen ígéretek terén pedig túlságosan nagy tapasztalatom van ahhoz, hogy elhiggyem neki ezt a kicsiny kis hazugságot. Minden nő tesz felelőtlen ígéretet.
Mikor bevallja, hogy ő csókolt meg a kórházban, még nem gyanakszom rá, hogy ez lesz a kegyelemdöfés a ma esténknek, vagy a közvetlen előfutára annak a bizonyos viharnak, ami már az előbb is legyezgetett minket. Bevallom neki, hogy napokig róla fantáziáltam odabent, ami mellesleg csekélyke töredéke csak az igazságnak, erre megsértődik azon, hogy... min is? Hogy nem szívesen vagyok vele?
Mert megsértődött, az bizonyos. Ismerem én már ezt az „ó”-t, a hangsúlyt, ahogyan kiejti, és az utána való hallgatást. De nem számít, mindjárt eloszlatom a fejében a kavart, biztos megint elbeszéltünk egymás mellett, mint az előbb is, csak előbb álljunk fel, a félig elszívott cigimről ekkorra már meg is feledkezek. Lent hagyom a padlón a dobozzal együtt.
Jobban lefoglal, hogy szemtől szemben állunk, és néhány pillanatra el is veszek az ajkain, ekkor viszont, egyértelműsítve a helyzetet hátrébb lép, majd beközli, hogy hazamegy. És csakugyan, gondolkodás nélkül meg is indul az ajtó felé. Próbálok lépést tartani az eseményekkel. És egyáltalán visszafejteni, hol rontottam el. De ez a sajnálom szöveg azért engem is felbosszant. Leginkább talán az, hogy nem értem. Mintha eddig nem lett volna világos, hogy az összes találkozónk negatívan sült el. Mintha nem pont az ő szájából hangzott volna el az előbb.
Nők, bazdmeg. Először azt mondja, hogy csak mit nem kellett volna tennünk listával rendelkezünk, aztán megsértődik, ha egyetértek. Mert ha egyszer csak olyan van, amit nem kellett volna, akkor mégis mi értelme volt összetalálkoznunk? Én erre akartam kilyukadni, hogy elbaszott szenvedés ez az egész, mert vonzódunk egymáshoz, ezt lassan a vak is látja, az egész tetves épület suttyomban rólunk pletykálkodik, és pont ezért, talán mindkettőnknek könnyebb lenne, ha nem kísértenénk egymást. Talán és feltételes módban, mert visszacsinálni ezt már úgysem tudjuk. Pár másodperc múlva azonban elszáll a mérgem, és azon kezdek dilemmázni, hogy mégis mit csináljak. Ha most hagyom kisétálni, talán véglegesen megoldódik ez a mi helyzetünk. Talán többet tényleg nem akar majd látni. Vagy menjek utána, és kezdjek magyarázkodni? Mit mondjak? Mit tudnék egyáltalán mondani, amivel megelégedne?
Az első lenne okosabb, de aztán eszembe jut, mennyi mindent megtett értem a plázában, a kórházban, és most is azért van itt, hogy „nekem” segítsen. Nem lehetek vele ennyire szemétláda, még az ő érdekében sem. A francba is már.
- Marion – ejtem ki a nevét, de ekkor már lenyomta a kilincset. Lépéseimet megnyújtva utána indulok. – Marion! – szólok ismét utána a folyosón, de azért elég hamar utolérem, és megpróbálom megállítani. – Várj már meg.
Ha magától megáll, nem érek hozzá, ha nem, ujjaim a felkarja köré futnak. Ha sikerrel járok, magam felé fordítom, és a következőt már a szemébe nézve kérdem.
- Mit vársz tőlem? Mondd el, hogy mit szeretnél, és megteszem – az arcom komoly, a vonásaimról árulkodik, hogy nem a levegőbe beszélek, és az is, hogy nem annyira lényegtelen a téma. Számít. Nagyon is számít, hogy mi lesz itt most a vége. – De ne játsszuk ezt egymással.  
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Pént. Jún. 02, 2017 11:29 am
 



 


Can I help you?

- Én nem pont így fogom fel. Őszintén szólva igencsak élveztem. – Addig a bizonyos pontig természetesen, azóta meg eszem a kefét miatta, mint valami kattant drogos, vágynék többre. Ezért voltam nem túlságosan fair a kórházi tartózkodása alatt azzal az elorozott csókkal. De hát nap mint nap bámultam, ott voltam vele, beszélgettünk, a vége felé már a hangulat is sokkal jobb volt, mint eleinte, amikor egy dörzspapírt finomabbnak lehetett nevezni nála, és egyszerűen nem bírtam ki. Azóta meg? Mióta kijött, mintha az egész meg sem történt volna, és nem csak az ő részéről, én berezeltem, próbáltam kerülni, és távol maradni. Nem sikerült olyan jól, fizikailag igen, de lelkileg… Az, hogy érzem a hiányát, merőben szokatlan a számomra, és nem hittem volna, hogy valaha fogok így érezni bármelyik férfi kapcsán.
- A szememben egy fantasztikus este nem válik rosszá attól, hogy úgy végződött. Illetve, talán még a rossz sem a megfelelő kifejezés. Inkább csak nem értem az okaidat és motivációdat. – Tény, hogy jól nem éreztem magam utána, és igazság szerint azóta is ott lapul bennem az a halovány bizonytalanság, hogy egyszerűen kevés vagyok Bradleyhez, Bradleynek, fogalmazzunk bárhogy. Ez olyasmi, amit nem szoktam meg, kezelni sem tudom éppenséggel, de majdcsak megtanulom, más választásom nincs.
- Rólam? Miért? Szerintem én sem vagyok popsztár alkat. A hangom meg pláne nem az. – Kuncogok egy sort azon, ahogy elképzelem magamat egy ilyen versenyen. Rettenetes lenne, az biztos. Igaz, ami igaz, mások jókat röhöghetnének rajtam.
- Nem hiszek a médiának, ez így van. Most sem mondtam, hogy hiszek, csak a barátnőm szeret pletykálni, jobban mondva régen szeretett, mostanság nem adsz alapot az ilyesmire. – Vagy csak őt kerülik el a hírek, de igazából ezt kétlem, lévén mint már említettem, erősen rá van kattanva Bradleyre.
- Igen, meglehetősen nehéz, bár nekem annyira azért nem, nagyobb esélyem van találkozni a pletykák kereszttüzében állókkal, mint a legtöbbeknek. Igaz, ami igaz, nem szoktam őket a magánéletükről faggatni. – Bizalmas viszonyba pusztán elvétve keveredek színészekkel, általában igyekszem tényleg a háttérben maradni, Bradley mondhatni ebből a szempontból is kivétel.
- Csak nyugodtan, hidd el, nem ijesztesz meg vele. – Ó, ha tudná… Életem fénypontja volt közszeméremsértésért bevonulni a fogdába. Azóta heves vigyorgási hullám kap el, hogyha rá gondolom, de elég szépet kaszáltam a bulin, annak hála jutottam be sminkesként az első filmforgatásra. Cat bizonyára nem díjazta ennyire, amikor le kellett tennie értem az óvadékot.
A derűs hangulatnak azonban pillanatok alatt vet véget a mi mindent nem kellett volna kérdéskör, valószínűleg pusztán azért zavar ennyire ez az egész, mert bármennyire legyen szenvedés a vége szinte minden alkalomnak, összességében sosem gondoltam úgy erre az egészre, hogy bár ne találkoztunk volna. Maximum arra, hogyha összefeküdtünk volna rögtön, már rég nem táncolnánk egymás idegein, de most már tudom, hogy ez soha nem volt opció Bradley részéről.
Hallom, ahogyan a nevemet mondja, de most az tűnik a könnyebb útnak, ha menekülök. Tiszta sor, hogy nem kellett volna engedjem, hogy lelkileg is elkezdjen érdekelni, nem mintha így akartam volna, az a legbosszantóbb az egészben, hogy csak úgy sunyin, alattomosan bekúszott a bőröm alá, a gondolataim közé, és nem ereszt, hiába próbáltam meg már számos alkalommal más férfi felé terelni a figyelmem, egyszerűen nem jött össze.
Kénytelen ráfogni a karomra, arra már megállok, hagyom, hogy maga felé fordítson, és eleinte csak az ajkaimat összepréselve nézek rá, a szemeibe, próbálom kitalálni, mi lenne a legjobb, de semmire sem jutok. Bradley még mindig egy nagy kérdőjel a számomra, akihez ennek ellenére hihetetlen mértékben, már-már fájdalmasan vonzódom.
- Mit Bradley? Lényegesen könnyebb lenne, ha pusztán játék lehetne. Könnyed, vidám, mit sem jelentő. De nem az, mert számít. Mert érdekelsz, és abszolút nem akartam, hogy így legyen, de ez van. Nem tudom visszacsinálni. Mit szeretnék? Az előbb szerettem volna, ha megcsókolsz, de tudom, nem lehet. Szóval… kétlem, hogy bármi olyat megtehetnél, amit én szeretnék. – Sóhajtok fel, a francba is, de nehéz, viszont igaza van, muszáj ezt tisztába tenni, különben talán mindketten bekattanunk. Én biztosan. Hosszú, néma pillanatokig csak nézem, mintha félnék attól, hogyha megválaszolom a kérdését annak rendje és módja szerint, valamit végleg porrá zúzok. - Szeretném megismerni azt a Bradleyt, akit szerinted utálnék. Szeretnélek ismerni. Hagy döntsem el én, hogyan viszonyulnék hozzád, ha látnám belőled, amit annyira próbálsz elrejteni. Tudni szeretném, miért reagálsz úgy a dolgokra, ahogyan teszed. – Tudom, hogy istentelenül sokat kérek, és egy részem attól tart, hogy esélyem sincs rá, hogy megkapjam a válaszokat. Pedig tudni szeretném, már igen, már átlendültem azon a ponton, hogy csak egy pasi, akivel össze akartam bújni, már érteni vágyom, legalább egy kicsit. - Azonban, hogyha ez nem lehetséges, akkor… engedj el, amíg még nem késő. – Reményeim szerint érti, miként értem, tudom, nem vagyok az övé, talán nem is lehetnék sosem, ezt a részét abszolút nem értem, de egyszerűen a hatalmába kerültem, vonz magához, és akármennyire szeretnék rá ezért-azért haragudni, képtelen vagyok, mert beállít egy üveg tequilával, még ha az én provokálásomra is, és egyszerűen letaglóz. Talán tényleg nem maradt más, mint elszakítani minden apró kis vonzalom szálacskát, és szépen békén hagyni egymást. Vajon miért ilyen torokszorítóan kétségbeejtő ez az elgondolás? A lélektükreim élénken csillognak az intenzívebb érzésektől, ami most inkább egy szeletnyi dühöt és felindultságot fémjelez, de másrészt ott ül benne egy jó adag várakozás is. Mit fog mondani? Beavat? Vagy úgy dönt, nem vagyok érdemes a bizalmára?
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Pént. Jún. 02, 2017 6:51 pm
 



 

Bradley


Marion

Meglepnek a szavai. Azt hittem, mélységesen haragszik rám, sértve érzi magát, és az egész estét a sátántól való dolognak könyvelte el. Velem együtt. Én legalábbis végig szégyelltem magam előtte emiatt, haragudtam magamra, hogy meginogtam, és pont ő itta meg a levét ennek az akarlak de mégsem dilemmának. Mintha csak egy kényes kamaszlány vacilálna azon, hogy igen is meg nem is.
Az okok ismerete nélkül ez talán valami ilyesminek tűnik, ő mégis azt emeli ki: nem érti a miérteket. Hát persze, hogy nem érti, bevallom, azon csodálkozom, hogy eddig képes volt csak így elfogadni. Nekem nem hiszem, hogy ellenkező esetben ment volna. Sőt, biztos, hogy nem.
De nem mondhattam el. Ez nem olyasmi, miről csak úgy elbeszélget az ember egy félig megkezdett szex után, egy olyan nővel, akit mindössze pár hete ismer. Bármennyire is tűnjön vonzónak egyébként. Erre nincs jó képlet, a megoldás pedig csakis abban rejlik, hogy nem baszom el legközelebb. Szóval most is inkább konokul hallgatok, kihasználva, hogy végül is nem kaptam konkrét kérdést. Hagyom elaludni a témát, és inkább próbálok én is feloldódni a könnyedebb hangulatban.
- A hangodat még nem hallottam, de ránézésre nem dobnának ki egy meghallgatásról. Csinos arc, szőke haj, kék szemek, formás testalkat, és oldott, bájos, mégis magabiztos fellépés. Ez már bőven elegendő a popsztár alkathoz. Nálam pedig valljuk be, ebből azért több összetevő is hiányzik – somolygok az orrom alatt. De a legfőbb indok persze az, hogy sosem vonzott a szakma.
Kicsit zavaros nekem ez a magyarázkodás a médiahírekkel kapcsolatban, de nem annyira veszem komolyan, eleve csak azért kérdeztem, hogy egy kicsit cukkoljam vele, és elégedett mosollyal veszem tudomásul, hogy ez sikerült is.
- Általában elég erősen védik is, hacsak nem szeretnének túlságosan mélyen beavatni –értve mindezt a sztárok magánéletére, a sunyi mosoly pedig ezúttal is ott kanyarog az ajkaimon, biztos érti, hogy értem. Ha pár évvel ezelőtt találkozunk, én egészen biztosan hezitálás nélkül megtettem volna.
Ez a nem ijesztesz meg vele különösen tetszik, azt az érzést idézi fel bennem, mint amikor először találkoztunk, emlékszem, mennyire felhergelte a kíváncsiságom, mindenáron el akartam intézni, hogy velem dolgozzon. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért, de biztos voltam benne, hogy őt akarom. Olyan személyiségnek tűnt, aki zsigerből tudja, hogy piszkálja meg az érdeklődésem, és aki minden napodat feldobja valamivel. De akkor meg ő utasított el engem. Lehet, ez nálunk olyasmi, mint valami kódolt szerelmi vallomás, ezen pedig kénytelen vagyok elvigyorodni.
Azon kapom magam, hogy haladéktalanul tesztelni vágyom ezt a voltaképp nagyon is pimasz és provokatív kijelentést. És ahová készültünk, ez nem is lett volna olyan nehéz. A projekt viszont ugrik, mikor sértődötten faképnél hagy, nehezen hozom meg a döntést, de végül mégis csak utána indulok, hazudnék, ha nem kalkulálnék bele egy pofont vagy bármi dühös, ellenséges megnyilvánulást, amikor a karjánál fogva magam felé fordítom, de ehelyett csak mélyen a szemembe néz, és amit mond, arra nem vagyok felkészülve. Kimondja, amitől tartottam, és ami a lehető legjobban megbonyolítja a helyzetet.
Nem is tudok rá felelni, de nem töröm meg a szemkontaktust, sem a csendet, tudom, hogy még folytatni fogja. Őt hallgatva egy kis részem cseppet sem csodálkozik a kérésen, azon után, amiken keresztülmentünk, talán tényleg joga van rá, hogy tudja. Most már nem csak egy pár hetes, szexi ismeretség, a viszonyunk sokat változott az utóbbi pár hónapban, de hogy készen áll-e arra, hogy megtudja a miérteket... vagy hogy én készen állok-e.
Elfordítom a tekintetem, és veszek egy nagy levegőt, hogy aztán ugyanolyan tanácstalanul kifújhassam, mire ismét visszanézek rá.
- Ha elrohansz, az nem biztos, hogy a legjobb módszer a kiderítésére. – Összepréselem az ajkaim, és mintha egy nagyon halvány játékosság is megbújna a mondatban. Lemeccseltem magamban a kérdést, mostanra meghoztam a döntést. Épp csak azt nem tudom, hogyan közöljem.
Egyszer már a mélyére kerültem ennek a dilemmának, mégpedig mielőtt betoppantam volna hozzá azzal a tequilával. Borzalmas önzőség lehet részemről, de nem akarom teljesen elveszíteni. Nem akarom, hogy ne találkozzunk, ne beszéljünk, hogy ne ismerjük meg egymást a folyosón, és azt sem igazán, hogy mással lássam bájologni. Viszont a fogadalmam értelmében van egy határ, amit nem léphetek át. Vajon létezik valami számunkra a két vonal között? Vagy őrültség az egész?
Elengedem a karját, majd a zsebembe csúsztatom a kezem, és előhúzom belőle a kocsikulcsot, amit előbb felemelve végül a kezébe nyomok. Fogalmam sincs, hogy tud-e vezetni, de igazából ez most nem is lényeges, ahogy a szemébe nézek, az invitálás túlságosan jelentőségteljes, hogy ne értse a célzást.
- Gyere – a hangom a suttogás és a mormogás furcsa keveréke, de így is határozott. És azzal el is indulok a parkolók irányába.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szomb. Jún. 03, 2017 11:43 am
 



 


Can I help you?

Nehéz lenne igazán szavakba öntenem, mit éreztem akkor, de az biztos, hogy valamit megváltoztatott bennem az az este, és nem harag okán próbáltam kerülni, hanem már akkor sem értettem, miért vágyom inkább megérteni az indokait, miértjeit, mint zokon venni, amiért másodjára pattantam le róla. Még csak azt sem mondhatom, hogy én kezdeményeztem, mert kényesen ügyeltem rá, hogy ne tegyem, de onnantól nem számított, hogy átlépte a határt. Az már merőben más kérdéskör, hogy én szívesebben maradtam volna határon belül, míg ő nem.
- McShane féle önbizalomnövelő tréning. Egészen hízelgő. Lehet, hogy sokak számára elég, hogy jól néznek ki, de én maradok annál, amiben tehetséges vagyok, az pedig határozottan nem az éneklés. – Azért annyira oldottnak már nem nagyon nevezném magam a közelében, próbálkozom, de nem az igazi, és bevallom, kicsit tartok attól, hogy a komolyabb Marion már közel sem olyan érdekes, mi a szellemesen harsány, vidám verzióm, ami valljuk be, az alaptermészetem szerves része, de Bradleyvel már képtelen vagyok úgy viselkedni. Túl sok minden történt. - Sosem kérték még, hogy fesd szőkére a hajad? Nem láttam minden filmed, de könnyen el tudom képzelni, hogy volt ilyen szereped. – Azért megkuncogom az elképzelést, mert határozottan nem érezném hozzávalónak a színt.
- Khm. Nem mondom, hogy senki sem szeretett volna. – Azt sem, hogy senkivel nem szűrtem össze a levet, de csakis a forgatások után, máskülönben eléggé rányomta volna a bélyegét az együttműködésre, ha valami rosszul sül el, s most, ahogy ezt végiggondolom, esik le a tantusz, hogy Bradleynél nem így volt. Miért nem? Hogy a francba felejthettem el ezt a meglehetősen lényeges sarokkövét a hozzáállásomnak? Ennyire senki a világon nem volt képes elvenni az eszem, kiváltképp nem nagyjából két perc alatt.
A minden őrültségben benne vagyok kérdéskörre láthatólag most is harap, bár nem direkt dobtam be, mint csalit, egyszerűen ez az igazság. Én egyébként sem vagyok fókuszban a média szempontjából, hogy ne művelhessek baromságokat. A könnyed vágányról kisiklunk sajnos, és én sietek, megszégyenítve tán a gyáva nyulakat is, nem igazán érdekel, hogy megállítana, amíg ténylegesen meg nem teszi, akkor viszont minden kiszáguld belőlem a feltett kérdésére válaszul. Nem akartam mindent a nyakába önteni, sem falhoz állítani vagy épp követelőzni, de szükségem van valamire, aminek segítségével vagy találok értelmet a köztünk zajló őrületben, vagy képes leszek túllépni rajta, mintha mi sem történt volna. Pár csók és más semmi. Bár ilyen egyszerű lenne.
- Valóban nem, de eszembe sem jutott, hogy lehetne opció a kiderítésre. – Egy mély sóhajjal hajtom le a fejem, még most sem tudom eldönteni, mi lenne a jobb, sőt, azt sem, hogy létezik-e jó megoldás erre az egészre, de őszintén szeretném kideríteni, mert ez nem állapot.
A kezembe nyomot kocsikulcsot nem igazán értem először, de amit a szemében látok, az megválaszolja a ki nem mondott választ a kérdésemre. Elmondja. Talán csak kimondani nehéz, de ezen nem csodálkozom, bármiről legyen szó, biztosan nagyon komoly és fájdalmas dolog. Ahogy ebbe belegondolok, érzem, hogy talán túlléptem a határt, de szükségem van erre, és szerintem valahol neki is. Bármi nyomasztja, bármi okán verte bilincsbe való mivoltát, érzékeit, arról beszélnie kell, máskülönben sosem lesz könnyebb. Meglehet, nem én vagyok erre a legmegfelelőbb, de most én vagyok itt, ámde a korábbiakkal ellentétben most már tudni vágyom, nem csak a kíváncsiság vegyül lanyha érdeklődéssel. Szomjazom a tényeket, Bradley valóságát, mozgatórugóit…
- Remélem, hullazsákot nem rejtegetsz benne. – Halálosan béna poén, amit sikerül elsütnöm, de be kell valljam, izgulok, mint egy kamaszlány. Az ujjaim közt forgatom az autójának kulcsát, és furcsa mód most először nem jut eszembe semmiféle pikáns gondolat. Mintha nehezemre esne elhinni, hogy elmond valami olyat, amit tudni vágyom tulajdonképpen már hónapok óta. Sosem volt sem szívem, sem merszem a vezeklés szóval szembe állítani, jó ideig tudni sem akartam, de most már ezt szeretném, kicsit talán abban reménykedem, hogy igazság képes lesz érzelmileg eltávolítani. A fizikai vonzalommal tudok mit kezdeni, a többivel nem.
A pakolóban azért megállok az autója mellett, és visszanyújtom neki, nagyobb biztonságban van az ő kezében.
- Ha valamit megtanultam a pasikról, az az, hogy az egyik kedvenc játékszerüket még véletlenül se piszkáljam. Még akkor sem tenném, ha amúgy tudnék vezetni. – Valahogy sosem jutottam el arra a pontra, hogy szükségem legyen rá, a város autóval sokszor járhatatlan a dugók miatt – oké, volt már izgalmas esetekben részem még így is -, és én állandóan sietek egyik helyről a másikra, az őrületbe kergetne a folytonos várakozás, holott azért oly nagyon türelmetlen embernek nem jellemezném magam. Úgyhogy, szépen az anyósülés felé tendálok, hogy becsücsüljek, ha ugyan ez a terve, de hát mi más lenne, mint elhúzni innen. Halkóstolás közben majdhogynem ideális kellemetlen témáról beszélgetni.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Vas. Jún. 04, 2017 9:59 am
 



 

Bradley


Marion

Amennyit roncsoltam már az önbizalmát, ráfér egy kis tuningolás. Bár kétlem, hogy ezzel még igazán megérintettem volna a lelkét.
- Ezt pedig jól teszed, különben valószínű, hogy nem is ismernénk egymást – mondom rá könnyedén, halvány mosollyal, azért elég nagy veszteség lenne, ha nem találkoztunk volna. Vagy talán éppen azzal járnánk jobban mindketten?
- Azért ilyen vallomások után, remélem, nem dudorászol sminkelés közben – nevetem el magam halkan, ahogy megjelenik az arcomon egy alattomos kis vigyor. – Vagy vigyek magammal füldugót is?
Nem is tudom, hogy várom-e azt a szakaszát a filmnek, amikor minden jelenet előtt sminkigazítás következik, vagy amikor eljutunk odáig, hogy a testemre kell festeni a sérüléseket. Meg fog őrjíteni az ecsetjeivel. Annyira kinézem belőle. De talán akkor is, ha nem is szándékos.
- Ez még eddig kimaradt az életemből, hála az égnek. – És csodák csodájára még fogadásból sem került rá sor sosem. Nem hinném, hogy jól állna a szőke, ám de nagyon nem!
- Azt mindjárt gondoltam – mászik az arcomra egy fanyar mosoly, első ránézésre is pont az a nő, akit előszeretettel csípne fel akármelyik színész vagy híresség néhány kellemes órára. Abban a szeretett volnában viszont kicsikét több a tagadás, mint amit igaznak érzek. Nehezen képzelem el, hogy egyszer sem fordult elő, hogy beadta volna a derekát, ha egyszer tetszett neki a fickó, már csak a mi első randevúinkra visszagondolva sem. Ha játszana a szex, több alkalmam is lett volna rá, hogy megkóstoljuk egymást.
De ez mind lényegtelenné válik, amikor néhány perc múlva komolyabb vizekre evezünk, látom rajta, és végül be is vallja, hogy nagyon szeretné tudni, mi az, ami a vonzalmam ellenére mégis visszafog. Én pedig rövid mérlegelés után arra lyukadok ki, hogy mostanra talán tényleg megérdemli. Karácsony előtt még úgy gondoltam, mindkettőnknek az a jobb, ha inkább nem tud semmiről, és őszintén, abban sem voltam biztos, hogy tényleg kíváncsi az igazságra, az én igazságomra, nem pedig csak a saját vonzerejére keres önigazolást. Azóta viszont sok minden megváltozott.
A mostani kérés megérteti velem, hogy nem csak egyszerűen a kíváncsiság hajtja, bár tény, hogy az is nagy lehet, mégis mintha tényleg a megismerés vágya hajtaná, bizonyára ő is felismerte, hogy mintha megrekedtünk volna egy ponton, ahonnan enélkül se előre se hátra nem mozdulhatunk ki.
Hát legyen.
A kezébe nyomom a kulcsot, hogy szavak nélkül is értse: rendben van. Jöjjön velem, menjünk innen valahová, ahol csak mi ketten vagyunk, ahol valamivel könnyebb lesz beszélni róla, már ha egyáltalán létezik ilyen pontja a világnak.
Egy kis időt is kap ezzel a gesztussal, ha esetleg szüksége lenne rá valami miatt, hogy rendezze a gondolatait, vagy egyszerűen csak be kellene még ugrania néhány cuccért a sminkes szobába. Én ugyan elindulok az autóm felé, de a kulcs nála van, így is-úgy is meg fogom vári. És talán nekem is szükségem van rá, hogy helyre tegyem a gondolataim, mielőtt bármibe belekezdenék. Az este már lassan teljesen leszállt, mire kilépünk az épületből, a túlóra után még jól el is beszélgettük az időt.
- Gondolom, erre minden épeszű gyilkos azt mondaná, hogy: ugyan, dehogy – nem fordulok felé, csak mikor már a kocsihoz érünk, ha velem jött idáig, ha utánam nem sokkal, akkor is. Mikor meglebbenti előttem a kulcsot, kinyújtom a tenyerem, hogy belepottyanthassa. A mondandója kapcsán viszont akaratlanul is perverz gondolatok törnek rám, kénytelen vagyok elmosolyodni rajta.
- Szóval ne piszkáld a kedvenc játékszerüket. Ez aztán a tanulság – ugrik fel viccelődve a szemöldököm, de lesüt rólam, hogy értem én mire gondolt, csak cukkolom vele, közben pedig átmasírozok az anyósülés felé, és kinyitom neki az ajtót.
Miután beült, szemtelenül hozzáteszem.
- Ez egy életbevágóan fontos szabály – azzal rá is csukom az ajtót, mielőtt még replikázhatna, én pedig kimosolygom magam, míg átérek a másik oldalra, és beszállnék mellé az autóba.
A kérdés már csak az, hogy hová is menjünk, bekötöm magam, majd tűnődve, végigsimítok az arcomon, míg beindítom a motort. Mivel nem vacsoráztunk, és én személy szerint az egész délután folyamán nem ettem semmit, célszerű lenne valami kaja után nézni, étterembe viszont nem akarom vinni. Ma nem, ilyen feladat előtt állva nem, nem akarok embereket magam köré, és sanszos, hogy nem is bírnám egy helyben végigülni a beszélgetést. Talán mégis az a kikötői séta lenne a legideálisabb, hogy hallal vagy hal nélkül, az már teljesen részletkérdés. Ez most másról szól majd, mint eredetileg elképzeltem.
Nem árulom el neki, hogy hová tartunk, ha csak magától rá nem kérdez.
- Gondolom, te is éhes vagy. Nyugi, a halaktól ma este megkíméllek – teszem is hozzá sietve, mielőtt arra értené a célzást. Talán majd máskor, ha lesz nekünk még máskor a ma este után, azért az túlzás, hogy nyugodt vagyok, bár igyekszem nem mutatni, az biztos érződik, hogy belém fészkelte magát egy kis tompa feszültség. A vezetés viszont jót tett, hogy átgondoljam egy kicsit, mire is vállalkoztam.
Mire elérünk a kikötőkhöz, már elsötétül a város, csak a fények és a csillagok világítanak.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Pént. Jún. 16, 2017 1:23 pm
 



 


Can I help you?

- Úgy nem nagyon tudnék koncentrálni, szóval füldugó nem kell, még a végén nem hallanád a csacsogásomat. Hidd el, hiányozna. – Szemtelenkedek, de sértődés aligha lehet bennem, tényleg borzalmasan énekelek, és senkit a világon nem sokkolnék ilyesmivel, nem sok értelme lenne.
- Ami késik, nem múlik. Nem leszel mindig ilyen szerencsés. – Kuncogok, na jó, bevallom, elképzeltem szőkén, és erősen röhejesnek vélem, valahogy nem illene hozzá, határozottan nem.
Szolid mosollyá szelídül a derültségem, hát a kalandjaimról nem tervezek társalogni velem, sem arról, melyik kollégájának adtam be a derekamat, olyan sok azért nem volt, de akadtak, ellenben szigorúan a forgatás után. Vele sem kellett volna még csak flörtölnöm sem, amíg egy film keretei között dolgozunk, de ezt már megette a fene. Késő bánat, eb gondolat.
A komor, súlyos pillanatokat semmihez sem tudom hasonlítani az életemben, soha nem vettem semmit komolyan, egy pasit sem, kicsit sem, és új nekem, hogy valaki jobban érdekel, olyannyira, hogy tudni szeretném, mi hajtja tulajdonképpen, ám azért meglepem magam azzal, hogy ilyen nyíltan kimondom. Miért csinálom egyáltalán? Bizonyosan jobban járnék, hogyha ennyiben hagynám az egészet, és maximum köszönnénk egymásnak távolról, de nem hiszem, hogy kibírnám. A táskámért ugrom csak be a sminkszobába, aztán lekapcsolom a világítást, és pár röpke perc múlva már az autónál vagyunk, bár arról fogalmam sincs, merre szándékozik menni, ám hamarosan úgyis megtudom, eszemben sincs görcsölni rajta.
- És minden szőke nő készségesen elhinné. – A magam részéről néha szeretek azon poénkodni, hogy hajlamosak rettenetesen ostobának tartani. Igazából nem zavar, én nem leszek kevesebb attól, hogy mások felülnek a sztereotípiáknak.
- Á-á. Ez szigorúan csak erre a játékszerükre vonatkozik. -  Követem meg magam, bár szerintem érti, de ettől függetlenül ki nem hagynám, kár volna tagadni, hogy szeretem a pikánsabb hangulatot és szikrázó légkört, szóval tőlem nem idegen az ilyesmi, ezt szerintem már leszűrte korábban szerénytelenségemről.
Rám zárja az ajtót, következésképpen csak némi vigyorgással vagyok képes lereagálni a szavait. Életbevágó, Bradley esetében ez mondhatni tényleg így van, vagy valami hasonló azért közrejátszik. Egyébként abból is sejtem, hogy nem a mostani Bradley az igazi, hogy képes ezzel viccelni. Hogyha egész életében kerülte volna a komolyan kontaktust a nőkkel – nyílván nem kerülte -, akkor nem szórakozna ilyen jól a játékszeres képzettársításon.
- Tudnék enni igazság szerint. Minimum egy óriáshamburgert, vagy egy egész pizzát, vagy harminc sütit… Csak ennyire. – A süti egyértelműen csak poén, bele is kuncogok, szóval rájöhet. A lényeg, hogy valóban éhes vagyok, és nem bánnám, ha akadna valami fogamra való.
- Rendesen besötétedett. – Még romantikusnak is mondhatnám, hogyha nem érezném magam ennyire feszültnek, és szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Ez az, ami elindít bennem egy bizonyos gondolatsort, aminek a végére kilyukadok oda, hogy kár elcseszni egy szép estét, oké, hogy rosszul indult Bradley vitája miatt a színésznővel, de most esetleg megfordíthatnánk a tendenciát..
- Tudod mit? Felejtsd el… Szar a kedved így is, inkább feldobni kellene. Mesélj… itt és most mi a legőrültebb gondolat, ami eszedbe jut? Az éjszakai fürdőzés túl sablonos… – Ugyan kedvem lenne hozzá, de inkább megérdeklődöm tőle, ki tudja, kinek mi az őrültéség. Meg aztán, a fehérneműben fürdőzés annyira nem pálya számunkra szerintem, jobb nem kockáztatni. Ellenben nem féltem, biztos eszébe jut valami hajmeresztő. A többit meg hagyjuk, hogy csak mára vagy örökre, még nem döntöttem el, számít, nagyon is sokat, hogy elmondaná, de tény, hogy az alap pocsék hangulatát nem kellene tovább rombolnom. [color=mediumvioletred]- Ha már eddig minden találkozásunk úgy végződött, ahogy, mi lenne, ha most a kezdeti komorság öltene pozitív színezetet?/color] – Kérdezek rá, és ha rajtam múlik, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy legalább egy olyan alkalom legyen, amire bátran mondhatja az ember, hogy szuper volt… Ez jelenleg sokkal jobb ötletnek tűnik, mint a múltjában való vájkálás.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Pént. Jún. 30, 2017 9:49 pm
 



 

Bradley


Marion

Hiányozna.
A kórház utáni hetekben valóban hiányzott a csacsogása, két hétig még nem nyertem vissza a látásom, addig pedig nem is akartam kimozdulni. Jobbára ugyanúgy bezártságra ítéltem magam, mint a kórházban, csak jóval kényelmesebb volt, és nem létezett látogatási idő. És nem jött Marion. Hamar hozzá lehet szokni a minden napos találkozásokhoz, nem is hinnénk, hogy mennyire.
- Ez már majdnem úgy hangzik, mint egy fenyegetés – kanyarodik egy szélesebb mosoly az arcomra, és érdeklődve lesek felé, akar-e mondani valami konkrétat ezzel kapcsolatban, vagy csak ártatlan viccelődés volt. Ha nekem itt belerángat valami fogadásba, – ilyen téttel –, annak fele sem tréfa!
Nem várom meg, amíg elmegy a motyójáért a sminkesek rezidenciájára, hanem egyenesen az autómhoz sétálok, de csak miután a kezébe adtam a kulcsot, mint valami biztosítékot. Nem mondtam ki, hogy miért tettem, talán először nem is értette a gesztust, de így szavak nélkül is tudhatja, hogy megvárom, és azzal, hogy a kocsimba invitálom, azt is, hogy beleegyeztem a vallatásba.
Jobb is, hogy van néhány percem egyedül, míg végig tudom gondolni, hogyan is legyen tovább. Mit mondjak neki tulajdonképpen? A kérdése jogos, a kíváncsisága szintúgy érthető, én már sokkal hamarabb rákérdeztem volna ellenkező esetben, ismerem magam, és talán az emberek többsége ugyanígy van ezzel. Vajon ő miért nem tette meg? Nem akarta bolygatni, most pedig mégis? Nem tudom, mi és hol billenhetett át, de valami magyarázattal én is érzem, hogy elő kellene állnom, hiszen nem az történt, hogy úgyse látjuk egymást többet. Sőt.
De túl sok időm nincs, visszatér, és a tenyerembe ejti a slusszkulcsot. Van valami szavakba önthetetlen ebben a jelenetben. A pillantásom előbb a kezembe helyezett tárgyra téved, majd fel rá, egyenesen a tekintetébe, és nem is mozdul onnan; még akkor is őt figyelem, amikor ujjaimat behajtva ráfogok a kulcsra, végül ellököm magam, hogy átkísérjem a másik oldalra.
- És mi a helyzet a többivel? – folytatom ezt a kis intermezzót halványan bujkáló mosollyal. Mindketten tudjuk, hogy nem ezen a beszélgetésen lesz ma a hangsúly, de arra pont ideális, hogy oldja egy kicsit az elmúlt percek feszültségét, és megpróbálja előkészíteni a folytatást. Nem tudom, fog-e válaszolni, vagy ezt már túl szemtelennek gondolja – az is –, de ha igen, kíváncsi vagyok.
- Mindent értek – a halvány mosoly marad is az arcomon, ahogy mozgásra bírom a járgányt, és közben azt hallgatom, mi mindent lenne képes beburkolni. – Sütit csak akkor kapsz, ha megint kidobsz a lakásodról.
A hangom egészen könnyed, érződik belőle, hogy nem sértődésből mondtam, hanem inkább a fricska kedvéért. Nem szeretem, ha látszódik rajtam, hogy izgulok valami miatt, és ő talán még nem ismer annyira, hogy kiszűrje az alig látható jelekből, mint például, hogy a szokottnál sokkal jobban koncentrálok az útra. Látszólag. Illetve abból, hogy nem bírom a csöndet, azért is provokálom mindennel óvatosan. Nehogy hallgatásba merüljön nekem.
- Úgy az igazi errefelé lófrálni. Ha gondolod, holnap megköszönöm a nevedben Kate-nek, amiért olyan égetni valóan pocsék volt a próbán, különben most aligha tömnénk magunkat hamburgerrel a kikötőben az éjszaka közepén. Ő indította el a láncreakciót.
Leparkolom a kocsit, és már épp ott tartok, hogy kiszállnék, mikor váratlanul visszavonulót fúj. Ahogy kimondja, hogy felejtsd el, a sok zagyvaság között, amiről beszélünk, azonnal tudom, hogy mire gondol. A kezdeti meglepettséget viszont szinte azonnal felváltja egy lassan, de annál dominánsabban kibontakozó mosoly. Nem is tudja, mennyire örülök ennek a fordulatnak. Eszemben sincs visszakozni, vagy bizonytalankodni, visszakérdezni, hogy tényleg így gondolja-e. Inkább élek a pillanattal.
- Nem is tudok választani – sandítok felé éledező tekintettel, és ha igazán figyel, megláthatja benne, hogy hálás vagyok. Hogy mi az első őrült gondolatom? Őszintén szólva, őt vizslatva, nem jutok el olyan messzi vizekre, mint az éjszakai fürdőzés. De ezt a verziót nem hinném, hogy most hallani akarja.
- Nem rossz megközelítés – ismerem el somolyogva, azzal kiszállok, és beletelik még egy kis időbe, amíg magamban helyre rakom a programváltozást. Erre most egyáltalán nem számítottam, de annál jobban felvillanyoz, hogy ekkora meglepetést okozott.
- Mondjuk, kedvem lenne elkötni az egyik jachtot, és kivágtatni vele a nyílt vízre. Igaz, az motorcsónak volt, de a The Hangover-ben eléggé adta a feeling – téved a tekintetem a sötétlő vízre, és a rengeteg, felsorakozó hajóra.
- De csak miután szereztünk egy hamburgert – emlékeztetem magam, hogy egyelőre ez a szent küldetés, és aztán majd jöhet a móka. Hogy pontosan miféle, az majd úgyis random alakul. Érzem, hogy kezd visszatérni a jókedvem, olyankor pedig bármi megtörténhet.

// folytatás a Kikötőben köszönöm az itteni részét! //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Szer. Júl. 05, 2017 1:48 pm
 



 




Játék vége



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Aug. 01, 2017 7:41 pm
 



 



- Felügyeletet kértek a Seattle Film Intézetbe. Rendezvény sok illusztris vendéggel. Rád gondoltam, Wagner.
A főnököm képét legszívesebben a tenyerembe ragadnám, hallva mondatait.
- Mi vagyok én? Biztonsági őr?
- Nem mondanám, de németek jönnek, abban meg tudtommal brillírozol. Emlékszem a múltkori nőcskére és a magánakciódra a kihallgatóban.
Megforgatom a szemeimet gondolatban.
- Nem volt semmiféle akció. Tolmács kellett neki.
Tudom, hogy ez röhejes. azóta tisztában vagyok azzal, hogy mi Gerda foglalkozása, s hogy milyen szinten beszéli az angolt. De ezt a főnöknek nem kell tudnia. Most különösen nem, amikor épp megfojtani szeretném egy kanál vízben, s nem bájologni vele, vagy a lovat adni alá.
- Nem húzok öltönyt! - zárom le ennyivel, s remélem, hogy az előttünk álló egy hét alatt talál magának más palimadarat. Az egy dolog, hogy szolgálunk és védünk, de vannak határok. Ez nem rendőri feladat, senki ne magyarázza már meg nekem!
A rendezvény egy kalap óborzalom. Van összesen egy darab németajkú, de annak se kell se rendőri felügyelet, se tolmács. Legalább annyira nem, mint amennyire Gerdának sem kellett annak idején. Bár neki tényleg szüksége volt rám - amiért a mai napig hálás vagyok - ezeknek itt viszont nincs. Kezdek rájönni, hogy kibaszból küldtek ide, mert valakinek épp nem feküdt a napok óta megütött modorom.
Igen, amióta hazajöttem Londobnól, olyan vagyok, mint a pokróc. Máskor se voltam épp plüss babatakaró, de azt mindig tudtam, hogy hol a helyem. És tiszteletben is tartottam. Mostanában viszont? Egyre több a zűr körülöttem. Semmi szakmai kihágás, de azért bőséggel elég ahhoz, hogy szálka legyek a feletteseim szemében.
- Remek vicc, mondhatom! - dohogok magamban a bejáratnál posztolva, szemlélve a táncolva cseverésző társaságot a hangárnyi stúdióban. Még jó, hogy lassan elég késő lesz ahhoz, hogy lejárjon a munkaidőm, s ezeknek a megjelenési mandátuma is.
- Nohát! Gondolhattam volna, hogy itt leszel. - szólítom meg kávétársnőmet, amint elhalad mellettem. Eddig is láttam fel-felrémleni alakját, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy csak úgy integethessek, s egyébként sem szokásom. De ha már így errejárt.. miért is ne intézném hozzá szavaim?
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Kedd Aug. 01, 2017 8:26 pm
 



 

Minden alkalmat ki kell használnom, hogy német ajkúakkal találkozzak, s amikor tudomást szereztem erről az esélyről, azonnal kaptam az alkalmon, hogy a meghívottak között szerepeljen a nevem. Annak ellenére, hogy harminc éve élek az Államokban és az angol is az anyanyelvem, amikor fejben számolok, a német rendszerrel teszem azt. Apai örökségem, amit nem vagyok hajlandó elhagyni.
Nem ismerek sokakat a tömegből, így inkább csak feleslegesnek ható csevegésekkel töltöm az időt, de a szívemet megmelengeti, amikor a díszvendég megdícséri a kiejtésemet. Évek óta nem használtam a németem, leszámítva azt a bizonyos estét. Azt a fülledt, erőszakos estét, amikor a bejáratnál strázsáló megmentett. Mosollyal gondolok most vissza az eseményre, de sokáig, nagyon sokáig képtelen voltam visszaemlékezni. Agyam elzárta a hideg penge látványát, a kiabálást, az idegességet, azonban egy dolog mindig is kristálytiszta volt: Waldemar színrelépése.
- Vielen dank Herr Göttingen und noch eine schöne Nacht! - köszöntem el a férfitől, majd apró mosollyal az arcomon léptem ki a társaságból, hogy immáron célirányosan haladjak a kiszemeltem felé. Lehet azt mondani, hogy Waldemar volt nekem most a minden, sőt talán annál is több, mert nélküle nem tudom hol lennék, s itt nem csak arra az estére gondolok, hanem arra is, ami utána következett. Ahogy gondoskodott rólam, a kávék melletti beszélgetések, a ki nem mondott gondolatok és az elhallgatott érzések. Talán egyszer, de nem a közeljövőben.
- Nem illik hozzád a feltételes mód Waldemar. - nevetem el magam, majd hátulról megkerülöm, ha van annyi hely közte és a fal között, azonban az sem kedvetlenít el, ha előről kell levezényelnem ezt a manővert. Egyszerű, fehér ruhát választottam, s a kiegészítőket sem vittem túlzásba, így megjelenésem visszafogott volt, ámbátor mégis kihívó. - Egy öltöny jobban állt volna.
Simítok el egy képzeletbeli redőt kék ingjének gallérja mellől, majd ajkamat beharapva húzom végig ujjam izmos felső testén. - Én már végeztem mára, te meddig maradsz? Esetleg megvárjalak?
Tudtam, hogy akartam őt, hogy kellett nekem, hogy mellette újra nőnek érezhetem majd magam, de még nem álltam készen arra, hogy megtegyem a következő lépést. Apró játékok, flörtölés, visszafogott levegővételek, mosolyok ... adtam is és kaptam is tőle ugyanezeket, de ettől többet egyelőre nem tudtam neki adni. Azok után, ami az exemmel történt... Nem! Őt most nem keverhetem ide! Nem riaszthat el Waldemartól!
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Próbaterem (Seattle Film Intézet)
 



 

Vissza az elejére Go down
Próbaterem (Seattle Film Intézet)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Similar topics
-
» Sebastian-Reev "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
 :: 
Seattle Film Intézet
-
Ugrás: