HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Jelenetek egy kórházi szobából

Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Jelenetek egy kórházi szobából
Vas. Május 28, 2017 3:19 am
 



 


In the hospital
2016.12.24. - 2017.02.

A baleset óta mindennap próbálkoztam, de amíg az intenzíven feküdt, esélyem sem volt. Cathez beengedtek, mégiscsak a húga vagyok, de Bradleynek senkije a világon, azt pedig nem volt pofám könnyes szemekkel bekamuzni, hogy a barátnője vagyok. Így hát maradt a feszült várakozás, és minden alkalommal, mikor beértem a kórházba, az volt a recepción az első kérdésem, hogy Bradley McShane látogatható-e már. Sokszor lepattantam ilyen téren, de nem zavart, mert úgyis Cathez jöttem eredetileg, csak éppen nagyon érdekelt volna, mi van vele. Legalább élt, így nem kellett azzal szembenéznem, hogy Cattel a vesztét okoztuk, hiába csak segíteni szerettünk volna.
Mindez addig ment, míg végül a nővér végre azt mondta, hogy látogatható. Hirtelen görcse rándult a gyomrom, kerülni akartam a baleset előtt, leginkább a szeme elé sem kerülni, most viszont mindennél jobban vágytam arra, hogy lássam és a saját szemeimmel bizonyosodjak meg arról, hogy életben van. Egyszerűen tudnom kellett. Még emlékszem, miként kapaszkodtunk egymásba, emlékszem, hogy sírtam, és féltettem, sokkal jobban, miként egy szinte idegen esetében ez normális volna. Így hát miután Catnél végeztem – a szokásosnál is ridegebb volt, azt kell mondjam, de nem csodálkoztam a dolgon, volt oka rá -, Bradley szobája felé vettem az irányt. Az ajtóban megtorpantam, és vártam egy kicsit, nem tudom, talán arra, hogy valaki visszafordítson, és ne süllyedjek még mélyebbre a McShane nevezetű futóhomokban, mert egyre inkább úgy éreztem, hogy minél többet látom, annál nehezebb utána fejben eltávolodnom. Megijesztett. A félszeg kislány azonban minden észérve ellenére bekopogott az ajtón, hogy aztán lenyomja a kilincset, és belépjen a szobába, aminek egyik (vagy épp egyetlen) ágyán ott feküdt a látásától megfosztott férfi, összetörten, szinte sütött belőle a reménytelenség, az én szívem meg belesajdult.
- Szia! – Rebegtem bele halkan a csendre, noha tudom, felfigyelt a kopogásra és a nyíló ajtóra, a hallásával semmi baj sincs elméletileg. Vagyis ki tudja, egyedül arra figyelmeztetett a nővér, hogy nem lát, többről hiába kérdeztem. - Hoztam sütit. – Mosolyodtam el, jól emlékeztem arra a harminc darabra, amit anno felküldetett a címemre miután visszakapta a gyógyszereit az ominózus esténk után. Arról inkább nem nyilatkoznék, milyen élmény volt egyből betúrni női agybajomban vagy hatot belőle. Viszont a másnap estét egyik sem érte meg. Még jó, hogy nem vagyok cukros, szerintem ott patkoltam volna el. - Nem szeretnék zavarni, csak szerettem volna beköszönni. Örülök, hogy egyben vagy. – Azt mégsem mondhatom, hogy jól van, mert nyilvánvalóan nem volt jól…


Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 30
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Vas. Május 28, 2017 5:23 pm
 



 

Bradley


Marion

A robbantás napján akkora volt a pánik és a kavarodás, hogy esélyem sem volt beleszólni, melyik kórházba kerüljek. És hát, valljuk meg, éppen az életemért küzdöttek, minden egyes perc számított, ilyenkor nem is ez a legfőbb probléma. Az majd csak később lesz belőle, mikor közlik, hogy nem számít, ki vagy, és mennyi pénzed van, nem kaphatsz magánszobát, mert a tömegbaleset miatt minden férőhelyre szükség van.
Én viszont akkor sem voltam hajlandó elfogadni, egyszerűen nem tudtam volna elviselni a látogatók örökös csacsogását, a tévé konstans zümmögését, az ismeretlen eredetű zajokat, és a legkevésbé vágytam az emberek hülye kérdéseire, hogy beszélgetni kelljen velük, nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy fotót fognak készíteni rólam, és felteszik a netre, ahogy azt az érzést sem, hogy megbámulnak, míg én vakon és magatehetetlenül fekszem. Az átszállítás viszont még túlságosan rizikós lett volna, így hát nem maradt más – Jay ötlete volt, örök hálám üldözi is érte –, mint hogy a két szobatársamnak béreljek kórtermet az egyik magánkórházban, ők könnyebben sérültek, és hamar bele is egyeztek a luxusba. Őrület, de máshogy tényleg nem lehetett megoldani. Én pedig megkaptam végre az áhított nyugalmamat.
Már csak a látogatókat kellett elviselnem valahogy. Ami bevallom, elég változóan ment, de szerencsére nem voltak olyan sokan, a rajongóknak pedig Jay pazar akciója révén fogalmuk sem volt, hogy pontosan melyik kórházban senyvedek, még ha a merénylet és a lesérülésem elég komoly médiavisszhangot kapott is.
Kopogás rezzent ki a gondolataim közül, majd a nyíló ajtó hangja tolakszik a fülembe. Nem fordulok a jövevény felé, hiszen minek, úgy se látnám, ki az. Megvárom, amíg hajlandó a tudomásomra hozni. A hangja viszont meglepetést okoz. Marion?
- Szia. – Rá igazán nem számítottam, nem is tudom, melyik okot emeljem ki, hogy miért nem, de a betoppanása előhozza bennem a baleset emlékeit, élesebben, mint vártam. A robbanást, amikor először megpillantottam a fölém hajoló, vérmaszatos arcát, a könnyeit és az arcáról sütő kétségbeesést, a port, a káoszt, a zuhanást, a belém hasító felismerést, mikor felfogtam, hogy nem látok, és ahogy pánikolva rákulcsoltam a kezem az övére. Az az átkozott pittyegős masina pedig rögtön zavarodottabban jelez, ahogy a szívverésem hevesebbre vált. Basszus.
Már nem vagyok az intenzíven, de ezeket a mobil szarokat még rajtam hagyták az óvatosság jegyében, és egy infúzió is fut még a jobb kezembe, mostanra kénytelen voltam megbarátkozni vele, bár a gondolat, hogy álló nap egy tű ficeg bennem, koránt sem tölt el örömmel, jobbára mozdítani sem merem, hogy véletlenül se érezzem.
- Szólnál valakinek, hogy szedjék már le rólam ezt a vackot? – ideegsít még ez is, egyébként is, így pedig, hogy itt van, még inkább. Talán tényleg problémás beteg vagyok, de momentán a legkevésbé sem tud érdekelni. Ekkorra viszont már be is jön egy nővér megnézni, hogy mi okozta a felfordulást.
- Mi történt? – hallom a hangját, de azt nem látom, hogy Mariontól várja a választ.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Kedd Május 30, 2017 11:41 pm
 



 


In the hospital
2016.12.24. - 2017.02.

AEgyedül volt, ami azért szerencsésebb, legalábbis magamból kiindulva én nem szívesen időznék több emberrel egy szobában, hogyha olyan állapotban vagyok, mint ő. Amúgy simán, de életem első komolyabb balesete pont a robbantás volt, és az sem nevezhető annak, lévén nekem csak a felkarom tört el két helyen. Komoly munka áll előttem, míg helyrehozom, de mi egy kis gipsz Cat és Bradley sérüléseihez képest… Szívesen átvállalnám tőlük, mert rossz így rájuk nézni, de sajnos ez lehetetlen, és vélhetőleg nem is hagynák. Cat biztosan nem, Bradet nem ismerem annyira.
Ahogy elkezd sípolni a gép, összerezzenek, és sejtem, hogy ez a látogatás közel sem fog hosszúra nyúlni, nem fogják engedni, hogy itt maradjak, ha felzaklatom.
- Persze. – A sütit leteszem egy arra alkalmas felületre, aztán már indulnék is ki, de rögvest beleütközöm a nővérkébe, aki közel sem mondható egy bájosan mosolygó egyednek, inkább nyúzott, és láthatólag a háta közepére sem kíván senkit, illetve bármi problémát a betegek kapcsán.
- Nem tudnám megmondani, de akkor kezdődött, mikor bejöttem. – Igazság szerint csak arra tudok gondolni, hogy miattam visszagondolt a balesetre, ami miatt felgyorsult a szívverése, más ötletem igazság szerint nincs. - Szeretné, ha kivennék belőle az infúziót. – Tolmácsolom Brad kívánságát, ő azonban csak a fejét csóválja, tudom én, hogy semmi közöm a dologhoz, de ha már megkért rá, hát továbbítottam.
- Ezt Mr. McShane orvosának a tisztje eldönteni, illetőleg, megkérném a hölgyet, hogy most távozzon, sajnos nem engedhetem, hogy itt maradjon, ha rossz hatással van a beteg állapotára. – Majdnem kiszalad egy jó öblös anyádat a számon, de úrinő maradok, távol álljon tőlem, hogy még inkább felidegesítsem Bradleyt egy vitás helyzet miatt.
- Rendben, már megyek is. A sütit azért itt hagyom, remélem, azt szabad. Jobbulást, Brad! Szia! – Köszöntem el egy mély sóhajjal, nem egészen így képzeltem, de majd átnézek holnap is, talán akkor nem akad ki tőlem a mutatója.

~~~

Catnek hoztam be egy rakás cuccot, új hálóruhát, a többit meg elviszem, hogy legalább ennyi komfortja megmaradjon, felolvastam neki az aktuális kedvenc lapjából, aztán dumcsiztunk totál semleges dolgokról, míg nem eljött a távozásom ideje, akkor döntöttem úgy, hogy átnézek megint Bradhez, hátha ezúttal nem kezd vad sípolásba a gépezet. Ismét csak kopogtam, aztán benyitottam ugyan, de egyelőre nem mentem beljebb.
- Hali! Ha megint bevadul tőlem a gép, már itt sem vagyok, nem hiányzik egy sanyarú sorsú nővérke villámló tekintete sem. Mit gondolsz? – A hangomat derű üli meg, már ha olyan állapotban van egyáltalán, hogy érzékeli vagy éppen minimális mértékben vevő rá. Ha még mindig nem tűnik jó ötletnek, a mai látogatásom sem lesz hosszú életű, de egy próbát mindenképpen megért.


Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 30
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Szer. Május 31, 2017 3:39 pm
 



 

Bradley


Marion

- Nem történt semmi – helyesbítek rá Marion verziójára. – Leginkább ez a sípolás idegesít. – Ezt bizonyítja, hogy a következő mondat hallatán majdnem rávágom a cseppet sem kedves, ám ösztönösen megformálódó megjegyzést: látni nem látok, de beszélni azért még tudok, így hogy a nővér már a szobámba lépett, már én is elő tudok állni a kéréssel. Ám szerencsére nem teszem, hisz' tudom, csak jót akart vele. Én vagyok a pokróc, és én veszem magmra, mint nagyjából mindent. De a szeretném, hogy levegyék nem elég pontos kifejezés.
A kórház fullon van, és ez bizonyára megterheli a személyzetet is.  Talán ezért több a határozottság és kevesebb a kedvesség és az egyéni mérlegelés, a szigorú nővérekkel az ember nem kezd vitatkozni, inkább csak csendben elfogadja a tényeket. Ezt teszi Marion is, ami szintén nem emel a jókedvemen. Én vitatkoznék, de az elhangzottak annyi pontjával egyszerre, hogy nem is tudom, mivel kezdjem.
- Egy fenét - vágom rá automatikuasan, nem indulattal, de tőlem telhetően határozottan. - Köszönöm, de el tudom dönteni, hogy mi van rám rossz hatással, és az jelenleg cseppet sem a most érkezett látogatóm... – de mintha csak jelen sem lennék a szobában, egyikük sem vesz komolyan. Míg Marion gondolkodás nélkül lelép, a nővér fogalmam sincs, mit csinál – nem szúr, annyi bizonyos –, de fél perccel később, már sokkal tompábbnak érzem magam, és a pilláim nem sokkal később le is csukódnak.

***

A nap további részében és éjszaka, különösen éjszaka, sokszor a fejemben járt, hogy vajon miért is jöhetett. Mondani akart-e valamit, vagy csak látni, mi történt velem? Esetleg beszélni néhány szót. Zavart, hogy végül nem tudtam meg, és ilyen szerencsétlenül rögtön vége is szakadt a látogatásnak. Aztán arra gondoltam, hogy talán jobb is így. Nem örülök, hogy így lát. Fogalmam sincs, hogy festhetek, de a legjobb formámtól alighanem brutálisan messze állok.
Másnap viszont újra felhangzik a kopogás. És megint ugyanaz az ismerős hang kíséri. Mikor beazonosítom, hogy ő az, megint meglódul egy kicsit a pulzusom, de tudom, hamar vissza fog esni, épp csak a hirtelen érkezéseket nem tudom még kezelni, de a szívritmus mérő ketyerét mostanra leszerelték rólam, sikerült kijárnom az orvosnál. Azzal a kompromisszummal, hogy így sűrűbb ellenőrzést kapok, és bizonyára épp ezért nem akarta a drága nővérke. Így járt. Az infúzió viszont továbbra is maradt.
- Nekem hiányzik – mondok egyelőre csak ennyit. Leginkább arra célozva, hogy szíves örömest elgyönyörködnék a seggfej, villámló tekintetű nővérkékben, ha láthatnám őket, de így ezt az örömet kénytelen átvállalni tőlem. Kicsit nehezteltem rá, amiért tegnap úgy faképnél hagyott, bár nem mintha ennek lenne bármi értelme, vagy létjogosultsága. Az manapság semminek nem volt.
- A szívritmusmérőt lesezrelték rólam, most már csak tőlem futamodhatsz meg. – Ami mondjuk annyira nem is vicc, sem a hangulatom, sem a látványom nem lehet túlságosan rózsás.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Szomb. Jún. 03, 2017 11:04 am
 



 


In the hospital
2016.12.24. - 2017.02.

Ahogy gyorsan felmérem a helyzetet, látom, hogy már nem pittyeg mellette semmi, szóval legalább arról a gépről leszedték. Az infúzió sajnos még ott van, nem volt szerencsétlenségem hozzá még sosem, de úgy gondolom, hogy elég borzasztó lehet napokig, hetekig egy tűvel a bőrünk alatt, bár nekem szerencsére még sosem kellett elviselnem.
- Csak a miheztartás végett, nem egy kedves nő, és még szépnek sem mondanám. – Azt inkább nem teszem hozzá, hogy nem vesztett semmit, még a végén félreértené. Különösképpen nem vágyom a lelkébe taposni óvatlan szavakkal, de nem tudom, mi az, amivel könnyedén felzavarom az állóvizet, talán azt sem kellene taglalnom, ki szép és ki nem, lévén nem láthatja. Nem csodálom, hogy ennyire letargikus és ahogy eddig leszűrtem, elég morgós üzemmódban létezik, de egy kórházi ágyban miért is lenne valaki vidám. Cat szintúgy elég nehezen viselhető még számomra is a szokásostól még érdesebb stílusában, mondhatni, hozzászoktam már az ilyesmihez.
- Ha meg akarnék futamodni, nem lennék itt. – Szögezem le nyugodtan, nem veszem magamra a beszólást, a modora mondjuk jelenleg közel sem marasztaló, de amíg nem kéri, hogy hagyjam itt, addig nem fogok lelépni.- Legalábbis, amíg nem zavarsz el. – Az is benne van a pakliban szerintem a jelenlegi állapotában. Talán abszolút nem kíváncsi senkire, én meg itt nyomulok, de azért szeretném tudni, hogy van, aggódom érte, na, eléggé megviseltek engem is az események, bár igyekszem nem mutatni Cat előtt sem. Ellenben a robbantásig fogalmam sem volt róla, hogy Bradley ennyire fontos a számomra, és képes valódi aggodalmat előcibálni belőlem. Ennek okán nem tudtam elmenni úgy egyik nap sem, hogy ne kérdezzek rá, látogatható-e már. Nem mondom, hogy nem volt görcs mindennap a gyomromban, amiért még az intenzíven volt.
- Tudom, semmiben sem hasonlít az igazira, de talán egy kicsit megnyugtat majd a szokás maga. – Azzal a nem szétszadizott kezébe nyomtam egy cigirágót, a dobozt meg a szekrénye tetejére csúsztattam. Remélem, nem fog szívrohamot kapni tőle az első nővérke, aki erre jár. Fogalmam sem volt, mit tehetnék Bradleyért, de úgy sejtettem, a dohányzás rohadtul hiányozhat neki, remélhetőleg ez nem felerősíteni fogja a dolgot, mert akkor igencsak benéztem. Részemről valamelyest humorosnak gondolom, de kétséges, hogy ő jelenleg bármi ilyesmire vevő lenne.


Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 30
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Szomb. Jún. 03, 2017 1:20 pm
 



 

Bradley


Marion

Sosem gondoltam, hogy egyszer az fogom kívánni, bárcsak láthatnám, mennyire ronda is az a nő. Hogy nem annyira kedves, azt észlelem, de azért olykor vannak jobb pillanatai.
- Leírnád nekem? – talán furcsának hat a kérdés, de tudni akarom, milyen, ha már nap mint nap körülöttem tevékenykedik. Egyébként is egyszerűbb ilyenekről beszélgetni, mint hogy szóbahoznám a történteket, pedig kíváncsi vagyok rá, hogy van, ő is, és az a másik nő is, ránézésre és a bizalmas viszonyuk alapján talán több mint a barátnője. A testvére lehet?
- Tegnap elég könnyen megfutamodtál. – Mégse bírom ki, hogy ne jegyezzem meg, pedig amint kimondom, már meg is bánom. Még a végén azt hiheti, hogy vártam, vagy hiányzott, vagy valami ehhez hasonló. Tényleg sokat gondoltam rá az utóbbi napokban, ahogy vissza-visszapörgettem a fejemben az eseményeket, ha akartam, ha nem, az emlékek fel-felbugyogtak bennem, pláne így, hogy a vakságom miatt semmi sem vonhatja el a figyelmem a saját belső valóságomról. Szerencsétlen egy helyzet.
A nem zavarsz el-re nem mondok semmit. De nem küldöm el. Tegnap sem akartam. Tény, hogy nem nagyon van kedvem látogatókhoz, utálom, hogy ilyen kiszolgáltatottnak látnak, és az örökös, hogy vagy? Mit lehet erre mondani... Másrészt viszont kezdek beleőrülni a saját gondolataimba.
Meglepődök, mikor valamit a kezembe csúsztat, pláne akkor, mikor az leginkább egy szál cigire hasonlít, mikor elkezdem forgatni, és jobban figyelek a szavaira is, rájövök, hogy miről van szó. Cigirágó? Épp eléggé küzdök a cigi utáni vággyal, és a hangulatomon nem segítenek az elvonási tünetek sem.
- Inkább nikotinos rágót hozz legközelebb – de azért nem gyűröm össze, és nem is vágom ki az ablakon a vékony kis rágót, marad a kezemben, elbabrálok vele az ágyon. Azért jól esik a kezembe fogni, bármekkora hülyeség is.
- Köszönöm a sütit – teszek végül egy barátságosabb megjegyzést is, nem akarom elriasztani, de biztos látszik azért, hogy ez most nehezemre esik. Inkább felteszem az annyira gyűlölt kérdést. Végre én is élhetek vele.
- Hogy vagy? – arra emlékszem, hogy a bokája sérült, de a többi csak felületi horzsolásnak tűnt, az esés után viszont már nem voltam annyira beszámítható, fogalmam sincs mi történt vele, annyit tudtam csak, hogy túlélte.
- És az a szőke nő, aki veled volt? Jól gyanítom, hogy rokonok vagytok, igaz? – A szemébe állt szilánk nem volt épp biztató. Remélem, megúszta komolyabb következmény nélkül, bár amíg nem tudom, mi történt, ezt inkább nem ecsetelem hangosan. Remélem, érti, mire vagyok kíváncsi mindkettőjük felől, és nem csak annyival felel majd, hogy kösz, jól.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Szomb. Jún. 03, 2017 3:03 pm
 



 


In the hospital
2016.12.24. - 2017.02.

- Persze. Rövid barna haja van, alig ér a füle alá, és szerintem fogalma sincs róla, miként kellene beszárítania. A szemöldöke túl vékony, és nem is szépen ívelt, nem illik az arcformájához. Kicsit kerekebb az arca, saccra úgy öt kiló plusszal létezik, de egyébként alakra egész csinos. Az orra mondjuk botrány, szegénynek nagyon turcsi és nyomott, valószínűleg az rontja el az összeképet. A szemei szúrósak, de ezt már mondtam, és barnák, az ajkai mondjuk teltek, szóval alapjaiban nem lenn rossz azért. Én tudnék vele csodát művelni. – Mit szerénykedjek? Nagyon jó voltam a szakmámban, gond nélkül istennőt faragok bárkiből gyakorlatilag, az már legyen az ő dolguk, mit kezdenek magukkal smink nélkül. Bár én szívesen megtanítok rá bárkit, de vannak, akiknek egyszerűen nincs rá igényük. Rajtam szempillaspirál és szájfény kis túlzással akkor is van, ha leszaladok a sarki közértbe. Egyedül az edzőterembe nem sminkelem magam, kevés lehangolóbb van, mintha valakinek szétfolyik az izzadságtól a smink az arcán. Igaz, vannak nagyon jó minőségű sminktermékek, de ezekkel saját tapasztalataim nincsenek, lévén eddig nem mozogtam.
- Az kéne még nekem, hogy szívinfarktusod legyen tőlem, vagy valami. És nem vicceltem, tényleg nagyon rondán nézett, nagyjából a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt, amiért meg kellett mozdulnia miattam. Jobbnak láttam, ha nem oktatom ki és nem erősködöm. – Kell még vajon tovább ragoznom? Nagyon zokon vehette, ha már másodjára hangsúlyozta ki, hogy megfutamodtam. Ez valahogy meglep, mert amilyen morcosnak tűnik, nem hiszem, hogy annyira örvend a látogatóknak.
- Igenis főnök. – Csóválom meg mosolyogva a fejem, nem hittem egyébként sem, hogy poénra fogja felfogni a dolgot, szóval nincs egy szavam sem rá, de azért ezt a nikotinos rágó dolgot megjegyzem.
- Szívesen, remélem, te etted meg. – Ki tudja errefelé, igazság szerint lehet, nem is szereti a süteményt, de ez tűnt jó ötletnek, már ha magamból indulok ki. Nekem mindig jót tesz egy kiadós cukorbomba, igaz hamarosan le kell majd mondanom róluk, ha fel szeretném zárkóztatni a törött karom.
- Semmi extra, fél karú rabló stílusban nyomom pár hétig, de egyébként megvagyok. – Azt nem ragoznám, hogy ezenfelül szét aggódtam az agyam az elmúlt időszakban miatta és Cat miatt, mert még én sem tudom, mennyire nevezhető ez normálisnak, illetve, ha tudnám, sem akarnám egy pasi orrára kötni, hogy valamiképp észrevétlenül a szexuális vonzalomból átnyergelt a számít kategóriába.
- Igen, Caterin a nővérem. – Összeugrik a gyomrom, és kicsit befeszülök, mert erről nem nagyon szeretnék mással beszélni, de azért talán nagyvonalakban elmesélhetem. - Ő is benn lesz még egy ideig, nem tudják még pontosan, menthető-e a szeme, még reménykedünk. – Igaz, ami igaz, valóságosabb elképzelés az, hogy a látását már a jó isten sem mentené meg, de van Bradleynek elég baja, egy számára idegen problémáival igazán nem szükséges foglalkoznia.


Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 30
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Szomb. Jún. 03, 2017 6:21 pm
 



 

Bradley


Marion

Nagyon érzékletesen és részletesen beszél, nem tudja le annyival, hogy rövid haj, barna szem, tömzsi orr, amiért hálás vagyok. Meg is jelenik előttem a kép, amit már fogok tudni hozzá társítani. Az utolsó mondatára azért halványan oldódnak a vonásaim, de a mosoly végül nem születik meg.
- Velem is művelhetnél – jegyzem meg csendesen, de magam sem tudom, hogy értem igazából. Fizikailag, hiszen persze, hogy mindennél jobban vágyom, hogy rendbe jöjjek, és visszakapjam a látásom; de lelkileg is a béka feneke alatt vagyok, a hangulatomról és a külsőmről nem is beszélve. Ami így együtt, nagyon is a szánalmas kategóriát erősítheti.
- Ne forgasd ki, tudod, hogy nem tőled volt – itt viszont elhallgatok, mert felmerül a kérdés, hogy akkor mitől. Nem szívesen vallom be, hogy még nem vagyok annyira túl a történteken. Álmomban sokszor előjönnek a részletek, egy-egy mélyen belém égett pillanat, arc vagy hangfoszlány. Van, mikor úgy ébredek, hogy azt hiszem, csak álom volt a vakság, de mikor felnyitom a szemem, ugyanúgy sötét van.
És amúgy se róhatom fel, hogy követte egy nővér utasítását. Arra sem számítottam, hogy egyáltalán be fog jönni hozzám.
- Világos.
Mosolyt érzek a hangjában, amit furcsállok, elvégre nem mondtam semmi vicceset. Még csak nem is voltam kedves, vagy jól nevelt, amit amúgy megérdemelne, ha már bejött és még ajándékot is hozott, másodszorra is. Gondolt rám. Ha önmagam lennék, nagyon is értékelném a poént, de most valahogy ez sem megy. Mégis jól fogadja. De miért mosolyog?
A sütire csak bólintok, bár egyedül ez sem ment. És azt is csak csendben tudomásul veszem, hogy a körülményekhez képest jól van. Ezek szerint ő a karját törte az esésnél. De amit a nővéréről mond, már komorabbá varázsolja az arcom.
- Sajnálom, ami vele történt – és ebben rejlik némi bűntudat is, az állam kissé megfeszül, mondhatnék még mást is, de nem akarok. És azt hiszem, ő sem. – Remélem, helyrejön.
Az ujjaim közben végig babrálnak a cigivel, félek tőle, hogy most következik a kínos csönd. Végül leteszem a takaróra, és bal kezemmel a mellettem lévő éjjeli szekrény felé nyúlok, a pohárért, ami elvileg valahol ott trónol, de míg keresem, véletlenül lesodrok valamit, ami ugyan nem törik el, de koppanva landol a földön. Halkan elkáromkodom magam, legalább annyira a zavartól, mint a bosszúságtól.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Szomb. Jún. 03, 2017 9:37 pm
 



 


In the hospital
2016.12.24. - 2017.02.

- Szeretnék. – Nem gondolok semmi rosszra jelenleg, de örülnék, ha képes lennék segíteni neki, egy kicsit feldobni a napjait, még ha nem is olyan markánsan és láthatóan, de legalább benne hagyjak egy kevéske pozitív nyomot, hogy legyen, amibe kapaszkodhat, mikor éjszakánként nem marad más, mint a csönd és a sötétség.
- Tudom, hogy nem tőlem volt, nem forgattam ki. De attól még az érkezésem hozta elő, ezt viszont nem tagadhatod. – Addig ugyanis a világon semmi sem csipogott oly vadul, hogy ugorjon rá a morcos nővérke. Magamra viszont nem vettem, hiába volt tuskó velem a nő, mert biztos, hogy nem vagyok összességében rossz hatással rá.
Elég hallgatag, de miért is lenne másmilyen, alsó hangon is még hetekig itt fog feküdni, engem sem dobna fel a dolog. Azt nem merem megkérdezni, hogy tudják-e már, hogy visszatér-e a látása, vélhetőleg nem lelkesedik semmiért, ami emlékezteti rá. Van vajon olyan, amiről nem az jut eszébe, hogy megvakult?
- Én is. Meg azt is, ami veled történt. – Itt azért nyelek egyet, mert bár szemei állapotát nem a mi áldatlan tevékenységünknek „köszönheti”, de bőven sokat szadiztuk aznap, és az sem vígasztal, hogyha ott hagytuk volna, akkor sokkal rosszabbul járhatott volna. Talán halott lenne. Nem akarok erre gondolni, úgy történt, ahogy, elég pocsék ez mindenhogyan. Mindketten látásukat vesztették, én meg itt bohóckodom gipszben. Igazságtalan… - Úgy legyen. – Én is csak reménykedni tudok benne, de sokkal valószínűbb, hogy Catnek egy szemmel kell tovább élnie, amit egyelőre fogalmam sincs, miként fog feldolgozni, de bízom benne, hogy erős lesz, miként egész életében volt, és megtalálja majd azt is, miként fordítsa a hasznára.
A leeső dobozt, amit pár perce én magam tettem oda, felveszem a földről, és inkább becsúsztatom a fiókba, kötve hiszem, hogy nagy szüksége lenne rá, de hazavinni már nem fogom. A poharat finoman közelebb csúsztatom, hogy elérje, remélem, ettől még nem tartja magát kiherélt kappannak, vagy tudom is én. A férfiak meg az ő büszkeségük.
- Szükséged van esetleg valamire? Rendes cigit nem tudok neked becsempészni, szerintem kinyírnának, de valami kaja esetleg? A kórházi koszt tutira botrányos. – Nem gondolnám, hogy nem látogatja senki olyan, aki gondoskodna róla, de inkább megkérdezem, minthogy minden alkalomra én találjak ki valami marhaságot, amivel vagy mellélövök, vagy nem. - Nem hallottál valami fincsi kórházi pletykát? Tutira vannak itt szaftos dolgok, ha odafigyel az ember. – Alapvetően nem vagyok az a pletyizős típus, most sem ez a célom, inkább csak az, hogy rávilágítsak, ezzel esetleg elszórakoztathatja magát, lévén látás híján a többi érzékszervére jobban tud figyelni, és így élesedtek is. Miközben nézem az arcát, elgondolkodom azon, hogy talán megborotválhatnám. Lehet baromság, és nem engedné, de szerintem inkább egy távoli ismerős, mint a nővérkék. Bár franc tudja. Mindegy, holnap majd hozok be borotvát, és teszek egy próbát. Nem mintha ne állna neki jól a borosta, de valljuk be, szerintem ő nagyon is olyan pasi, aki imád minden téren a topon lenni, és ha legalább némileg a külseje rendezettebb lesz, szerintem hangulatilag is emelkedhet egy keveset.


Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 30
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Vas. Jún. 04, 2017 12:54 pm
 



 

Bradley


Marion

Nem tagadhatom. Nem is teszem, nincs kedvem a nővér után most még vele is harcba szállni. Most itt van, újra bejött, és ezzel sem tudunk mit kezdeni. Legalább azt megtudtam, hogy viszonylag könnyen megúszta, ez azért jó hír, eddig senkit sem tudtam megkérdezni róla, a nővérekről pedig láthattuk már, mennyire szívesen vállalnak egy kis plusz feladatot. Mivel nem vagyok senkije, adatokat bizonyára amúgy sem adtak volna ki róla. De ezt is csak gondolom, idegen nekem a kórház világa, fogalmam sincs, hogy működnek itt a dolgok.
Mire leesik, már tudom is, mit löktem le, de mivel nem tudtam, hogy ott van, nem is számoltam vele. Ahogy a kezem irányába igazítja a bögrét, keresgélő ujjaim a kerámia helyett véletlenül a kézfejére simítanak, az érintés váratlan, és rögtön távolabb is húzom a tenyerem, nem kirívóan, épp csak hogy egy kis tér kerüljön közénk, de olyan gyorsan mintha forró felülethez értem volna.
- A kényelmemről gondoskodnak, de a gondolataimat nem foglalja le semmi. – És talán tényleg ez a legnagyobb probléma. Tévét nem vagyok hajlandó hallgatni, egész életemben filmekkel foglalkoztam, az túlságosan övön aluli ütés lenne.
- Nem, de nem is hiányzik, hogy magamról halljak vissza valamit. Állítólag volt olyan rajongó, akit a folyosón csíptek nyakon. Nem hiányzott sok, hogy bejusson. Fogalmam sincs, hogy csinálta, vagy honnan tudta, merre induljon. Az is lehet, hogy újságíró volt – préselem össze az ajkaim futólag, afféle ez van, ezt kell szeretni üzenetet formálva. Ezek sosem adják fel. Azt viszont nagyon is utálnám, ha sikerülne lefotózni ilyen állapotban, biztos, hogy halálra perelném a lapot, de még ez sem elég elrettentő számukra.

***

Legnagyobb meglepetésemre Marion látogatásai állandósultak. Gondoltam, hogy jötteinek elsősorban Caterin volt az oka, de még így sem lett volna kötelessége minden egyes alkalommal benézni hozzám. Eleinte frusztrált a jelenléte, zavart, hogy nem tudunk mit kezdeni egymással, sablonos kérdések, semmi válaszok, de ahogy teltek a napok, ha lassan is, ez azért változott. Magam sem tudtam, hogy mit várok tőle, de titkon mindig abban reménykedtem, hogy történik valami, bármi, amivel átlépjük ezt a távolságtartó, nyomasztó egyhangúságot. Megtenni viszont mégsem voltam képes.
Ekkor már többet ücsörögtem, mint feküdtem, és ez volt az első nap, hogy délelőtt járnom is kellett egy rövidet az egyik nővérrel, nehogy vérrög alakuljon ki valahol. A kanül még a kezemen volt, de jelenleg nem csatlakozott hozzá semmiféle cső. A délután a végéhez közeledett, én pedig azon kaptam magam, hogy azt várom, mikor hallom meg a hangját. Még ha szinte biztos is voltam benne, hogy ma már nem jön.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Pént. Jún. 16, 2017 1:24 pm
 



 


In the hospital
2016.12.24. - 2017.02.

Az érintése csupán villanásnyi ideig tart, rögvest arrébb húzza a kezét, amit én megérzek, másnak talán nem tűnne fel, kívülről annyira apró mozdulatnak hathat.
- Zenét hallgatni próbáltál már? Engem istenien ki tud kapcsolni. Ha szeretnéd, hozok majd be neked rádiót. – Azt egyszerűbb bekapcsolni, mint egy telefonon elindítani a lejátszási listát a telefonon. Vannak olyan kis mini rádiók, amik nem hangosak, szóval nem zavarják a környezetét, tanácsosabb lehet olyat beszerezni, már hogyha igényt fog rá tartani.
- Nem rád gondoltam, hanem kórházi alkalmazottakról, biztos vannak nyalánkságok. Az viszont igaz, hogy para lehet ez a rajongóbeosonás. Egyébként meg, nem szégyen ágyban feküdni, sérülten. Nem a saját hülyeséged miatt vagy itt, mégiscsak részese vagy a plázarobbantásnak. – Nem biztos, hogy ezt okos dolog felhozni, de úgy vélem, ettől senki sem lesz kevesebb. Attól sem, hogy nem lát…

***

Valahogy megszoktam, hogy minden alkalommal benézzek, miután Catnél jártam, aztán ez az egész akkor sem szűnt meg, amikor Cat kikerült a kórházból. Általában igyekeztem jobb kedvre deríteni, de olyan nap ugyanúgy akadt pár, amikor szó alig hangzott el, csak ültem mellette, ott voltam, semmi több. Néha így éreztem jobbnak. Most azonban mást terveztem, a kérdés csupán az, hogy sikerülni fog-e megvalósítani, avagy sem. Ez nagyrészt Bradleyn múlik, illetve talán azon, miként tálalom a dolgot. Pár szór váltottam az egyik kedvesebb nővérkével, egész megszokták már, hogy jövök, és megkért, hogyha tudom, próbáljam némi sétálásra bírni, mert jó lenne, ha egyre többet mozogna. Ezen felbuzdulva kiszaladtam a legközelebbi boltba, hogy beszerezzek egy fontos apróságot, na, nekem nem az, de Bradleynek el tudom képzelni, mennyire. A kabátom zsebébe rejtettem, aztán siettem vissza a kórházba, nehogy lemaradjak a látogatási időről. Sok volt ma a munkám, nem értem ide előbb.
- Haliii! – Libbentem be fáradtságom ellenére frissen és üdén, a jó kedv elengedhetetlen volt, a morgós Bradleyt szerettem elűzni vele, szóval igyekeztem mindig derűsnek lenni. - Csiripelték a madarak, hogy valaki ma sétált egy kicsit. – Pakoltam le a magammal hozott gyümölcsös szatyrot, két napja ejtettünk szót a kedvenceiről, meg a szar kórházi kosztról, és úgy gondoltam, ma meglepem velük, jól fog esni neki majd később, vagy netán holnap délelőtt. - Fogadjunk a zsebem tartalmába, hogy nem tudsz eljönni az erkélyig. – Csaptam bele rögtön a lecsóba, cukkolva némileg, de bíztam benne, hogy ezzel felkeltem az érdeklődését, illetve ráhatok a nem bír ellenállni a kihívásnak vénájára is.


Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 30
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Szer. Jún. 28, 2017 2:55 pm
 



 

Bradley


Marion

Az ajánlatra bólintok. Aztán rájövök, hogy ebből még nem igazán egyértelmű, hogy melyikre is válaszolok.
- Akkor már fülhallgatót is kérek hozzá. – Nem csak azzal akarom használni, de volt már, mikor egy-egy szám hallgatása során lehunytam a szemem, és teljesen kizártam a külvilágot. Nem volt rossz. Talán ez majd ahhoz a kevéshez tartozik, amit így is élvezni fogok.
- Írasd a stúdió nevére, majd utólag rendezem a számlát. – Nem várom el, hogy költekezzen miattam, sőt, nagyon is háklis vagyok az ilyesmire, sosem engedem, hogy más fizessen, és ha mélyen magamba nézek – hová máshová is nézhetnék jelenleg –, rá kell döbbennem, hogy sosem tudtam jól fogadni az ajándékokat sem. Nőktől meg aztán pláne nem, szóval nagyon remélem, hogy nem fog ellenkezni.
A szavait hallgatva kedvem támad megkérdezni, hogy ha a saját hülyeségem miatt lennék itt, akkor is bejönne-e hozzám. Vagy ezek a látogatások inkább a közös balszerencse emléke miatt történnek? Tény, hogy mindaz, amit átéltünk most már örök kapocs lesz közöttünk, az ilyesmit az ember, míg él, nem felejti el. Csak lennék már egy kicsit távolabb tőle. De az idő makacsul csak vánszorog ebben az istenverte kórházban.
Nem értem pontosan, mire mondja, hogy nem szégyen itt lennem, gondolom az újságíró említésére, de ha szégyen, ha nem szégyen, a hiúságom akkor is erősen nehezményezné, ha bármelyik fotós sikerrel járna. És lám, újabb előnyre bukkanok a vakságommal kapcsolatban: legalább nem látom, milyen borzalmasan festek.

***
Mára már elkönyveltem, hogy nem jön, és bár nem kellene, hogy hiányoljam, elvégre nem várom el tőle, hogy minden nap bejöjjön, mostanra mégis hozzászoktam annyira, hogy megérezzem, ha elmarad az aznapi vizit. Enyhe, megmagyarázhatatlan csalódottság érzés furakszik a gyomromba, tipikusan, mint mikor egész nap vársz valakit, aki végül mégsem érkezik meg. Határozottan nem tetszik az érzés jelenléte, és magamra is mérges vagyok miatta.
Valahol itt tartok, mikor meghallom a hangját. A homlokom megrezzen, és bizonyára az arcom is meglepettségről árulkodik, ahogy felé fordulok. Hát mégis?
- Már azt hittem, nem is jössz – csúszik ki a számon, és csak ekkor tűnik fel, hogy ez marhára nem úgy hangzott, mint aminek szántam: egy egyszerű, tényszerű megjegyzésnek, hogy nem a szokásos időben érkezett. Nem, ez pont úgy hangzott, mintha vártam volna rá. De egyelőre nem korrigálok, hátha csak én hallottam bele az elvétett igazságot.
A zajokból próbálom megállapítani, hogy mit is pakolászik éppen. A minap kérdezte a kedvenc gyümölcsömet, én pedig csak azért is gránátalmát mondtam. Azt úgysem tudom megpucolni, és másnak is legalább fél órába kerül, mire kiszemezgeti belőle a magokat, nem beszélve arról, hogy olyan utána a terep, mintha meggyilkoltak volna valakit. Kíváncsi voltam, ezt is bevállalná-e a kedvemért.
A sétálós mondatra viszont elhúzom a szám. Nem hiszem el, hogy máris beszervezték. Nem volt egyszerű procedúra, mire rávettek, hogy felálljak. Nem a sérüléseim miatt, sosem voltam igazán ágyban fekvő-otthon ülő típus, valójában nagyon is szenvedek ettől a mozdulatlanságtól, de még mindig inkább ez, mint hogy a látásom nélkül botorkáljak és csináljak magamból hülyét mások előtt. Azt azért nehezen engedi az önérzetem.
- Melyik madarat kell lelőnöm? – ha a mondat nem tenné meg hatását, hát az arcomról is leolvasható, hogy nem vagyok épp oda, hogy tud róla. A következő megjegyzése ékes példája is, hogy miért.
- Akkor ez gyors kör lesz, mert tényleg nem tudok. – A zsebe tartalmába? Ez meg vajon mit jelent? Eszem ágában sincs, szerencsétlenkedni előtte.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Kedd Júl. 04, 2017 3:14 pm
 



 


In the hospital
2016.12.24. - 2017.02.

- Mi sem természetesebb, még a végén felfalnának a dühös nővérek meg betegtársak. – Hangosan tuti nem lehet errefelé létezni, bár itt-ott kihallatszik a televízió zaja, szóval igazán nem lehetne ebből sem ügyet csinálni, de az emberek rettentő hülyék tudnak lenni.
- Ha gondolod, bár egy fülhallgató nem fog megviselni anyagilag. – Mindenesetre nem erősködöm, mert hallottam már bőven arról, hogy kiheréli a pasikat, ha egy nő bármit megvesz nekik, helyettük. Az egy dolog, hogy Bradley esetében vélhetőleg még a dédunokáinak sem lesz anyagi gondja, de én ugyancsak nagyon jól kerestem. Ettől független ahogy szeretné.
Az biztos, hogy határozottan árnyéka csupán önmagának itt, nem esik jól így látni, de aggódom, hogy a fene vinné el, és hacsak egy cseppet is jobbá tudom tenni számára ezt az egészet, már megérte minden másodpercnyi némaságba oltott tiltakozás, amit bizonyára a jelenlegi helyzete indukál.

***

- Ohh… – Pár pillanatra zavarba jövök, mert nem igazán tudom, minek értékeljem a szavait. Enyhe dorgálásnak, vagy éppen olyasminek, ami azt fejezi ki burkoltan ugyan, hogy hiányoztam. Mindenesetre nem a bosszúságot vélem felfedezni rajta, hogy már megint itt vagyok, szóval esélyesen azért annyira nem utálja az állandó téblábolásomat erre. - Bocsi, kicsit elúsztam ma, de siettem. – Túl sok időm igaz nem maradt itt lenni, de nem kell mindig sokáig fárasztanom szegényt a csacsogásommal. - Hú, kérnem kell valami nyúzóeszközt is a gránátalmához… – Jut eszembe, szerettem volna megpucolni előre otthon, de arra végképp nem volt időm. Mindenesetre előbb jöjjön az a sétáltatás téma. Akkor talán meg tudom dumálni a nővérkéket, hogy egy picit tovább maradjak.
- A kedves hangút. Szerintem ő a legaranyosabb nővér az egész szinten, szóval ezt jól fontold meg. Emily a neve. – Lehet ebből egyszerűbb beazonosítania. Azt látom, hogy határozottan nem jön be neki az ötletem, pedig, ha tudná… - Húha. Akkor ezt vissza kell vinnem a boltba, én ugyanis nem élek ilyesmivel. Pedig, ha kijönnél egy kicsit levegőzni, talán megengedik, hogy itt maradjak addig, amíg meghámozom neked azt a gránátalmát. A meglepit sajnos nem lőhetem le, de hidd el, imába foglalnád utána a nevem. – Khm… na jó, ezt nem terveztem ilyen áthallásosra, de hát istenem. - Olyan kellemes idő van… – Koppantok a körmeimmel a korláton, hogy esélyesen rájöhessen, nem felé nézek, és esetleg meginduljon, akad afféle sanda gyanúm, hogy a büszkesége okán nem szeretne jönni, szóval nem nézek oda, inkább élvezem az enyhébb időt, alig várom már, hogy elkezdjen tavaszodni.


Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 30
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Kedd Júl. 11, 2017 3:04 pm
 



 

Bradley


Marion

- Nem vagyok piroska, baszki – annyira természetesen gördül elő a mondat, hogy csak utólag kapcsolok, talán illett volna visszanyelnem legalább az utolsó megtoldást, de a felfalniról egy az egyben ez ugrik be először, a feltámadó kényelmetlenség-érzettel, mintha egy ötéves gyerekhez beszélne. Máskor talán elpoénkodnám, de most rossz helyen talál be ez a megfogalmazás, talán épp azért, mert nem szándékos-játékos piszkálódást érzek mögötte, hanem valami bagatellizáló kedveskedés-szerűt, amitől csak még rosszabbul érzem magam, egóm nagy részében már amúgy is megcsorbítva.
Aztán két másodperccel később megszületik az átgondoltabb verzió is.
- Nem véletlenül üríttetem ki a szobát. Így legalább nem felejtik el bezárni az ajtót. – Nem volt könnyű kipakolni innen a betegeket, de így most már hellyel-közzel azt csinálok, amit akarok. Bömböltetni nyilván nem fogom, de ezen kívül senki ne merjen beleszólni, mit és hogyan hallgatok. Jay egyébként okosan megpengette a nővérkék előtt, milyen borravalóra számíthatnak, ha a betegük maximális elégedettséggel távozik.
- Elsősorban a rádióra gondoltam – azért az már jóval költségesebb, mint egy fülhallgató, pláne ha megbízható márkát választ az ember, sok okos funkcióval ellátva. Annak viszont örülök, hogy nem tiltakozik. Ha vége lesz ennek az egésznek, biztos sok mindent máshogy látok majd, és sok reakciómat megmásítanék utólag, de ez nem új keletű, ilyen vagyok, a rossz passz nem a legbarátságosabb oldalamat hozza elő, mostanában pedig szinte kizárólag ez van jelen. Még csak azt sem tudom eldönteni, hogy szándékosan akarom-e elmarni magam körül az embereket, vagy egyszerűen csak fáraszt, és értelmét vesztettnek tűnik kedveskedést mímelni. Miért játsszak meg bármit is? Úgy sincs értelme.

***

Érzem a hangjában a rövid bizonytalanságot. Végül magyarázkodni kezd. Tehát számonkérés-félének vehette, érdekes, mintha lenne jogom bármiért is rákoppintani, de meghagyom ebben a hitében, inkább, mint hogy szóba kerüljön a másik variáció. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, számítok ezekre a látogatásokra, vagy hogy esetleg rosszul érintene, ha elmaradna valamiért, pedig ma kiderült, hogy van ebben némi igazság.
- Nem gond. – Legalább lemaradt a sétámról, őszintén reménykedtem benne, hogy nem épp akkor fog betoppanni, de eltitkolni esélyem sincs, mert a nővérek ezek szerint máris elpletykálták. Csodás. Legnagyobb durcogásom közepette a gránátalma említésére azért felé fordítom a fejem, el se hiszem, hogy tényleg vállalkozik a hadműveletre.
- Ebből vérfürdő lesz – a hangsúly alapján ezt akár az ápolókra mért bosszúmra is érthetném, Emily egyébként tényleg jófej, és van egy sanda gyanúm, hogy meg van róla győződve, több van köztünk Marionnal, mint amit hajlandók vagyunk bevallani. Bizonyára ezért is tájékoztatja ilyen nagy szorgalommal mindenről, de valahogy nincs kedvem felvilágosítani. Ugyan minek?
- Azt hittem, a gránátalma a meglepetés – ráncolom a homlokom, bár kicsit fura lenne, ha azt akarná visszavinni a boltba. Nem tudom, mire gondolhat, de perpill nincs kedvem találós kérdéseset játszani. Legalábbis nem így. Akarva-akaratlan megint érzek benne egy csipetnyi... nem is tudom, mint amikor a gyerekeket akarják becsalogatni-rávenni valamire, és ettől megmakacsolja magát bennem valami.
- Nem vagyok vallásos típus. – Ó, tudom, nem egyszerű velem, de nem tudom, mit akar elérni. Vagyis, de. Hogy menjek ki az erkélyre. Full egyedül. Vakon. Azt se tudom, merre van, bakker. Már úgy kerültem a kórterembe, hogy nem állt módomban vizuális alapon tájékozódni, a nap folyamán pedig végig Emilyvel voltam, a folyosókon tettünk egy nagyobb körsétát.
A hangok és a kommentek alapján, úgy tűnik, ő már kint van; aprót sóhajtok, jó is lenne, ha csak úgy gond nélkül kisétálhatnék hozzá, de ez sajnos nem megy, a méltóságomat pedig nem fogom lejjebb adni előtte, különösen előtte nem. Tudja, hogy makacs vagyok, vagy ha nem, akkor itt az ideje. Az viszont tény, hogy befészkelte magát a fejembe, hogy vajon mi lehet még nála. Mit szánt meglepetésnek? Azt mondta az előbb: nem árulhatja el. Mint aki leragadt ennél a pontnál, visszatérek ehhez a témához.
- Miért nem?
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
Szer. Aug. 09, 2017 11:40 am
 



 


In the hospital
2016.12.24. - 2017.02.

- Nem, valóban, sokkal inkább a farkas. – Közöltem szinte azonnal a felháborodást sejtető önkifejezésére, és egy röpke sóhajt azért eleresztettem. Nem mondom, hogy nem kerekedtek el a szemeim, de azt szerencsére nem látta, és a magam részéről ennek ezúttal hálát adok. Azt már mindenesetre elkönyvelhetem, hogy a szárnyaszegett Bradley minden, csak nem humoros, de hát nem hibáztathatom, én sem hiszem, hogy jól érezném magam a bőrömben, ha nem látnék. A finomabb verziójára már nem mondok semmit, nyugtáztam, talán szépíteni akart, szóval mondjuk úgy, hogy sikerült, de a témát nem ragozom inkább.
- Jól van, megoldom. – Igaz, az van otthon is, és sosem hallgatom, inkább laptopról szoktam zenéket szemezgetni, költséghatékonyabb lesz azt behozni szerintem, és akkor senkinek a kasszáját nem viseli meg a dolog. Mindenesetre hamarosan távozom, elraktározva, hogy intézkedjek a rádióról, ami másnapra már ott volt nála. Tényleg szerettem volna, hogyha jobban érzi magát, és ha egy kicsit sikerül erről gondoskodnom, már annak is örülni fogok, egyelőre elég kilátástalan harcnak tűnt bármi, és gondolom ez így fog maradni addig, míg ki nem derül biztosra, hogy mi lesz a látásával.

*

- Az biztos, fröcsögni fog mindenfelé. – Kuncogok a gondolatra, de nem gond, megéri, elvégre szereti, és azt azért biztosra veszem, hogy az itteni nővérkék nem igazán hajlanának a hosszadalmas, trancsírozós hadműveletre.
- Az nem lehet meglepetés, amire számít az ember. – Ösztönösen csóválom közben a fejem. Mivel kérdeztem a kedvenc gyümölcséről, ezért gondolhatta, hogy nem csak társalogni szeretnék a témában, annyira nem nyűgöznek le a növények és terméseik, hogy komolyabban fejtegessem. Ellenben neki biztosan jól esnek a rég érzett ízek, amiket itt bizonyosan nem kaphat meg. A kórházi koszt mindenhol rettenetes, ez kétségtelen, én legalábbis biztosra veszem, hogy így van, de hihetetlenül szerencsés vagyok ilyen téren, mert sosem kellett pár óránál többet kórházban töltenem, ha megtettem, akkor is azért, mert látogattam valakit.
- Ezt szinte biztosra vettem. – Hú anyám, ez nehezebb dió, mint gondoltam. Egyszerűen semmi nem úgy jön össze ahogyan azt elképzeltem. Talán hibás elképzelés volt, hogyha már sétált egy kicsit, akkor rákapott az ízére, és szívesebben mocorogna, minthogy egész nap csak feküdjön, és sajnálja magát.
- Szóval… nem vagy hajlandó kijönni, én meg gondolom, nem segíthetek. – Vonom le a röpke következtetést két perc levegőzést követően. - Szép jó napot, uram. – Integet vissza a szomszédos szobából kislattyogó idős bácsinak. - Bocsánat, nem értettem… jaaa, hogy jól esne egy szál cigi? – Felnevetek rá, aztán ha már úgyis van nálam egy fölösleges dobozzal, hát felnyitom a celofán borítását, és felé nyújtom. - Vegyen csak nyugodtan, de engem nem is látott. – Kap tüzet, elvégre vettem öngyújtót, nem hinném, hogy Bradnél most akad. Elégedetten, cinkostársként kacsint rám, amire egy széles mosoly a válaszom. Rajtam tényleg ne múljon senki boldogsága ilyen téren, még ha összességében fel nem foghatom, mi abban a jó. - Legalább volt értelme behoznom. – Magyarázom még neki, aztán visszasüllyesztem a zsebembe, és bevonulok az erkélyről.
- Akkor jöjjön az a gránátalma. – Legalább arra ne legyen panasz, a meglepetés témát meg hanyagolom, bár talán abból a pár szóból, amit az öregnek címeztem, lehetséges, hogy leesett neki, miről van szó.


Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Jelenetek egy kórházi szobából
 



 

Vissza az elejére Go down
Jelenetek egy kórházi szobából
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Vöröske és szöszi szobája - Iz és Bree

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Alternatív :: 
Temetetlen múlt
-
Ugrás: