HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

London

Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: London
Pént. Jún. 16, 2017 6:59 pm
 



 

Anglia


Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Szomb. Jún. 17, 2017 1:20 pm
 



 

+18

Waldnak

A kávé után úgy döntöttem, hogy sétálok még egy kicsit a Temze mentén, mielőtt visszamennék a szállásra. A napom elég sűrű volt, és a bőséges is vacsora is hozzátett, hogy még a kávé se akarjon hatni, holott szokott. A korlátra támasztom az alkarom, úgy nézem a vizet az éjszakai fényben. Mostanra már kevesen járkálnak erre, és jólesik ez a kis csend. Már többször jártam a városban, az utóbbi időben pedig egyre sűrűbben, ebbe munka is beletartozott.
Már nem vagyok szomorú az életemmel kapcsolatban. Ami segítséget adtam, mind ellenem fordult. Mintha a világ utálna azért, mert teszek akármit is. Egy ideig furdalt a lelkiismeret, aztán dühös lettem, végül szomorú. Aztán pár hete egyszerűen elegem lett és visszatértem oda, ahonnan indultam: ha nem tetszik nekik, amit és ahogy teszek, akkor legfeljebb békén hagynak, de én én maradok. Így tudok segíteni, létezni, ha nem kérnek belőle, akkor ennyi volt.
Senki sem érzékelt ebből semmit, az évtizedek kiváló gyakorlási lehetőséget adtak, továbbra is a kedves, néha nagyszájú, néha kelekótya, de a munkájában profi Larsot kapták, és nagyon  elkezdtem foglalkozni megint a külsőmmel.
Álmosan dörzsölöm meg a szemem, s indulnék el, mikor érzem, valaki átkarol hátulról, de már nem tudok szólni sem, mert az arcomra kendő tapad, szúrós szaggal. Próbálom visszatartani a lélegzetem és megfogni vagy kicsúszni az ölelésből, a reflexeim lassúak, nem szoktam ilyen lassan kapcsolni, és a hozzám szorított karjaimat is a mellkasomnak passzírozza, így a maradék levegő is kifogy a tüdőmből, hogy a kényszerű levegővétel után már csak a sötétséget tapasztaljam.

Az ébredés fejfájós, pillanatokkal később már nem ez a legnagyobb problémám, hanem az, hogy nem tudok szabadulni. A hely ismeretlen, és míg a jobb kezem és a bal lábamon fémes érintést érzek, addig a bal csuklómon és jobb bokámon puhább, de szorosabb szíj tart az agyához feszítve. Megszólalnék, de nem tudok, a számra kendőt kötöttek. Ágyékom tompán lüktet és sajog. Elkap a pánik, az emlékek, érzések visszatérnek, s riadtan kapom a fejem az ismerős hang irányába.
- Egy kis ízelítőt már kaptál abból, ami jár neked.


Elvesztettem a napok számolását, egy idő után nem is tudtam vele foglalkozni. Hogy tudatosan koncentráljak arra, miként meneküljek ki a helyzetből, csak rövid időkre jött elő, a többire szavakat sem tudtam találni. Mint ahogy jó pár éve sem. Most azonban durvább, agresszívabb volt és láttam a szemeiben azt, amiről tudtam, innen kiút nincs, saját lábamon biztosan nem. Semus nem csak revansot akart, és megleckéztetni, hanem kiélvezni minden egyes pillanatot, ami egyáltalán nem a kedves érintésekben és szavakban nyilvánult meg. Egyre kevésbé bírtam, s annál inkább előtérbe került az életösztönöm, ami a legutóbb is megmentett tőle. Megjátszottam, hogy előbb vesztek eszméletet, így tudtam figyelni és pihenni is, még ha csak rövid időkre, a tudatom sokszor elúszkált a semmibe.

Eszmélésemkor sehol sem láttam, s nem is hallottam motoszkálni, így körbenéztem, s rövid várakozás után nem várakoztam tovább. Menekülni akartam, az életösztön azonnal bekapcsolt, félretolva a kétségbeesésem. Vagy az is segített, jelen pillanatban az sem érdekelt. Szabadulni és élni akartam. Tőle távol. Nem tudom, mennyi időbe telt, mire szabad lett előbb az egyik, majd a másik kezem, hallottam a jobb kezemben egy reccsenést, de foglalkozni nem tudtam vele, rávetettem magam a másik kezemre. Felülni kín volt, míg a lábamat oldoztam el, miután levettem a számról is a kendőt, de még zubogott bennem az adrenalin löket. A bal lábamon a bilinccsel foglalkoztam éppen, és azzal, hogy ne ájuljak vissza, mikor meghallottam a bejárati ajtó jelzését, hogy valaki megérkezett.
Az adrenalin újabb lökete tovább vitt, életben akartam maradni, de most már csak a szerencse tudna segíteni. Nem fogok tudni időben kiszabadulni a bilincsből, így hagytam és keresni kezdtem mindenhol a tekintetemmel a lehetőséget. A közeli, de nem elérhető távolságban, a fotelben csillant valami, ami reményt adott, de magamtól nem értem el. A szívem a torkomban volt, úgy éreztem, minden perc egy óra, s mire zörrent a zárban a kulcs, csak elértem, amire olyan nagyon áhítoztam, azonnal kézbe fogva, s célra tartva, furcsa térdelésben az ágy mellett, rajta, mert a bilincs még a lábamon volt.

Láttam az arcát. Láttam a tekintetén a hitetlenséget, majd a dühöt, majd pedig a fegyverének a csövét, de addigra már elsütöttem a kezemben lévőt, hiába alig bírtam mozdítani az egyiket a szabadulás után, szinte azonnal egy ütést éreztem a fejemen és minden eltűnt a tudatomból.

Seattle – Hírek – később

„... Londonban végre sikerült megtalálniuk azt a sorozatgyilkost, aki eddig már három áldozatával végzett. A rendőrség közleménye szerint lövöldözést jelentettek a helybeliek és kivonulásuk után holtan találták áldozata mellett Semus Lemmington, 42 éves férfit, akit huszonöt évre ítéltek el több államban elkövetett nemi erőszakért, de jó magaviseletért előbb szabadult, ezután kezdett gyilkolásba. Áldozata jelenleg az intenzíven van, aki feltehetőleg ellenállás közben került tűzharcba a férfival. További hírt az áldozat állapotáról a hozzátartozó beleegyezése nélkül nem hoznak nyilvánosságra. És most következzenek további híreink...”


Mintegy zárszóként, Wald telefonja megcsörren, kijelzésként pedig egy angol telefonszám, jobban megnézve, londoni szám csörög. Kitartóan, ha esetleg nem venné fel egyből.
- Halló, ott Mr Waldemar Wagner? Jó napot, itt Mrs Terrine beszél a St Bartholomew Kórházból, Londonból - a válasz után folytatja kedves női hang a vonalban. - Mr Lars Wagner miatt keresem. A papírok szerint önt jelölte meg értesítendő hozzátartozónak, ha valami történne vele. Szeretném tájékoztatni, hogy a mai nappal beszállították hozzánk. Az állapota súlyos, de stabil.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Júl. 05, 2017 12:12 am
 



 



Elcsesztem. Nagyon. ÉS amennyire az elején a bátyámra haragudtam, most annyira vagyok pipa magamra. Fogalmam sincs arról, hogy hová sikerült eltűnjön úgy, mint szürke szamár a ködben. Megbeszéltük, hogy a fedősztori szerint ő megy Írországba helyettem, kinyomozni a sógornő szeretőjét - na persze -, és így legalább én maradhatok egyrészt itthon Heidire vigyázni, másrészt meg úgyis ő az, aki képben van Hansot illetőn. Akit egyébként szintén nem merek felhívni, mert nagyon rosszul venné ki magát.
Kis mértékben sem tesz jót, hogy Heidi előtt meg kell játszanom a nyugalmat és semmit nem mondhatok neki. Mondjuk az is tény, hogy az igazság meg sem fordul a fejemben. Elvégre mit keresne Lars Londonban? És egyébként sem nézek londoni híreket.
Az ágyamon heverek, amikor a hívás elér. Szabadnapos lévén éppen azt várom, hogy Heidi mikor talál ki nekem valamit. Kivételesen nem idézőjelben várom, hanem tényleg. Jobb szeretem, amikor elérhető közelségben van, legalább tudom ellenőrizni, hogy nem csinál-e hülyeséget. Még mindig azt hiszi, hogy Hans-t felszarvazták. Nem jó hír, de nem állhattam elő a farbával továbbra sem.
- Üdv, itt Waldemar Wagner. Igen? - a belekérdezés a szokásos, szinte csuklóból jön. Nem vagyok egy aktakukac, de bőven eleget kell telefonálgassak azért ahhoz, hogy rutinra fejleszthessem a megmutatkozós, sürgetős frázist. El nem tudom képzelni, hogy ki az ilyenkor és pláne mit akar. Nem vagyok egy telefonon trécselős fazon. És Angliában senkit nem ismerek. Hacsak Hans-ék nincsenek ott, és erről megint én vagyok az egyetlen, aki nem tud?
- Hogyhogy súlyos? Mi történt vele? Több információt kérek!
A döbbenet nem teljesen öli ki belőlem a jó nevelést. Nem mondom, hogy követelek, pedig azt teszem igazából. És míg beszélek felpattanok, hogy a laptop elé üljek. Most jött el az ideje annak a repülőjegy-foglalásnak.

A több, mint kilenc óra utazás jobban megőröli az idegeimet, mint amennyire előre gondoltam. Nem azért, mert az időt nem bírnám elviselni, hiszen az utazás már csak ilyen, hoppanálni vagy teleportálni nem tudok.. csak az bosszant, hogy semmit nem tudok intézni közben. Még rohadt interneten utánanézni a híreknek sem.
Amennyit tudok, az nem megnyugtató. Beszéltem Jones-szal, mielőtt elindultam. Egyrészt a londoni kapcsolatait kívántam meglovagolni, másrészt ha már ott voltam, akkor rábíztam Heidit. Tudom, hogy ismerik egymást, s egyedül hagyni nem szeretném a húgomat. Igazat megint csak nem mondhattam neki, de az újabb hazugság helyett ezúttal csak egy "elmondom, ha hazajöttem"-mel álltam elő. Oké, mondhattam volna, hogy megismerkedtem tárkeresőn egy angol nővel és átruccanok meglátogatni, de.. ismer. Úgyse tennék ilyet.
Maradt hát az utazás, a hallgatás és az, hogy Nathaniel lett Heidiért felelős. A biztonság kedvéért azért Joëlnek is szóltam, hogy ne lepje meg, ha esetleg az idegeskedés a terhesség lefolyására hatással lesz. Neki azért elárultam, hogy mit mondtak a londoni kórházból. Mégis csak a legjobb barátom.

Nem veszkődöm azzal, hogy szállodát keressek. Amilyen nyúzott vagyok, olyan nyúzottan állítok be az utazótáskámmal - maroknyi motyó, semmi cifra, pont nem az volt a lényeg - a kórházba. A betegelosztóig jutva azonnal a lényegre térek.
- Lars Wagner, tegnap - vagy az már tegnapelőtt volt? - hozták be. Telefonon értesítettek. A bátyja vagyok.
Se kérés, se semmi. Ennyinek épp elégnek kell lennie ahhoz, hogy kurva gyorsan beengedjenek hozzá. Vagy ha nem? Hát megnézhetik magukat.
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Júl. 05, 2017 12:20 pm
 



 

- Baleset érte – a nő gyakorlott a szavak forgatásában, ha azt mondaná, balesete volt, s később kiderülne, hogy mi történt, elő lehetne venni. Ám a sajtó, s a rendőri nyomozási titoktartás miatt sok mindent telefonba nem közölhet. – Fejsérülést kapott, de az állapota már stabil, most azt várjuk, hogy felébredjen. Ide tudna ön vagy felhatalmazott hozzátartozója jönni? Amennyiben nem, úgy a kötelező formanyomtatványokat máris továbbítom, ha ad egy e-mail címet – ezzel jelzi, hogy többet telefonba nem mondhat.

A kórház, szokása szerint forgalmas, ám a pultnál, akit megszólítanak, egyből Wald felé fordul, kedves mosollyal.
- Jó napot, miben segíthetek? – a válasz után még szélesebb lesz a mosoly. – Ó, igen, mi beszéltünk telefonon, Mrs Terrine vagyok. A testvére a százhuszonnégyesben van, máris szólok doktor Morrisnak, s ő majd további felvilágosítást tud adni. Itt aláírná, kérem? – beteglátogatási lapot tesz Wald elé és egy tollat.
Keze közben már a telefonhoz nyúl, értesíteni az orvost.
- A holmiját hagyja csak itt, kérem, sajnos oda nem tudja bevinni, addig vigyázunk rá – újabb mosoly Wald felé.
Wald, mielőtt elérné a szobát, egy férfi közelít felé, kedves, megnyerő mosoly és egy jelvény társaságában.
- Üdvözlöm, Mr Copper vagyok a londoni rendőrségtől. Lenne önhöz pár kérdésem, megvárhatom itt? – negyvenes éveinek közepén lévő, munkájába belefáradt nyomozó, makulátlan, angolos öltönnyel és kalappal a kezében. A válasz után hagyja is Waldot haladni a maga útján, de leül az egyik közeli székre, jelezve, hogy ő aztán tényleg komolyan gondolta.

Nem látok ki a fejemből, ha akarnék, se tudnék, s nem csak azért, mert nem vagyok magamnál. A szemeimet, a halántékomat beborító kötés alá bekúszik még a lélegeztető gép látványnak, jobb csuklóm és kézfejem könyékig, bal lábam térdig gipszben, míg bal csuklómat és jobb bokámat is kötés fedi. A többit (utólagosan számomra) jótékonyan elrejti a takaró.

Nem sokkal később egy halk ajtónyílás után megjelenik az orvos.
- Jó napot, ön Mr Waldemar Wagner? Doktor Morris vagyok. Volna egy kis ideje?
A fehér köpeny stimm, sztetoszkóp stimm, név stimm. Kiegészítőként a bombázó test, festett, telt ajkak, igéző tekintet és laza hajkonty járul a névhez, női nemmel rátetézve.
Félrehúzódik az egyik sarokhoz intve Waldot.
- A testvérét halántékon lőtték, ez volt a szerencséje. Ha arrébb repül a golyó, akkor nem itt feküdne – nem egy kertelős fajta, egyből látni. – Huszonnégy órás, mesterséges kómába helyeztük, hogy az agy tudjon pihenni, az ébresztést félórája kezdtük meg, de még órákig is eltarthat, mire felébred. A szeme nem sérült fizikailag, de nem tudjuk, milyen hatással lehet a látására a sérülés, ezért két napig még a szemein lesznek a kötések.
Aztán kisebb szünet.
- Ami a többit illeti, a legjobb orvosaink dolgoztak rajta, de csak idővel fog kiderülni, mennyire sikerültek a műtétek. Erről doktor Miller tud majd több felvilágosítást adni, én csak a fejműtétet végeztem. Terápiás kezelést mindenképpen ajánlok, nagy sokk érte. Ha van esetleg kérdése, nyugodtan kérdezzen. Nehéz így látni valakit, aki fontos nekünk - várakozva néz Waldra, figyelemmel.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Csüt. Júl. 06, 2017 1:15 am
 



 

Teátrálisan megforgatom magamban a szemeimet, ám kifelé a nő csak azt a szigorú hangot hallhatja, amivel elébe pattantam az előbb. Baleset? Na nem mondja! Szívesen sürgetném, hogy térjen a lényegre, de nem célom az, hogy kihúzzam a gyufát. Az kéne még, hogy ne kapjak a bátyámról információt azért, mert rossz a modorom.
- Nem szükséges, az első géppel megyek, amire kapok jegyet. Csak a Seattle-London távolságot kell belekalkulálniuk az időbe. - közlöm vele, s bár kérdezek még egyet s mást, a beszélgetés végére sem érzem úgy, hogy okosabb lennék.
Fel akartam hívni Hanst, de végül úgy döntöttem, hogy most én leszek olyan, mint ők. Megtartom ezt az információt magamnak, s trónolok rajta, mint sárkány a tragikus kincsein, annak érdekében, hogy egyiküket se idegesítsem fel idő előtt. Nem akarom, hogy olyan terhet cipeljenek, melynek nem tudnak utánajárni. Ha már többet tudok, s lesz mit megosztanom, akkor ráérek megejteni azt a hívást.
Nehezebb volt Heidit magára hagyni annál, mint azt előre sejtettem. Nem az aggaszt, hogy nem mondtam neki igazat, hanem az, hogyha mondtam volna, akkor sem teszek jobbat vele. Helyes döntés volt kétségek közt hagyni, ám mégis haragszom magamra. Jobb lett volna, ha megint hazudok valamit. Kivételesen hasznosabbat is kitalálhattam volna, mint az előbb.
#Leszálltam Londonban. - így szól az üzenet, melyet azelőtt sikerül elküldjek a húgomnak, hogy belépnék a kórház kapuján. Oké, nem teljesen pontos az időzítés, mert már egy ideje úton vagyok a kórház felé, de a lényeg, hogy eszembe jutott teljesíteni, amit megígértem. Hogy jelentkezem. Ez is valami, kérem. És úgyse hiszem, hogy radaron nézegette, ahogy halad a gép.
- Üdv! - marom fel a tollat a pultról, hogy elolvasás nélkül aláskribáljam a nevemet a papírra. Általában azért meg szoktam nézni mit írok alá, de most pont nem érdekel. Leginkább semmi sem, ami nem homályosít fel Lars állapota felől.
- Köszönöm! - tolom vissza a nő elé a formanyomtatványt, s térek rá ezúttal udvariasan - bár igen szűkszavúan - arra, hogy szól-e az orvosnak vagy sem. Nem akarok beleszólni a telefonbeszélgetésébe, de feszült figyelemmel hallgatom. Sose lehet tudni honnan szedegetek fel információ-morzsákat.
- Épp itt? - amolyan nekem nyolc módon elhúzom a szám, s nemes egyszerűséggel a pultra teszem fel a táskát. Iratok a zsebemben, a lényeg megvan. A telefonomat pedig legalább annyira nem féltem, mint a sebtiben összehajigált másfél váltás ruhámat. Vigyázzanak rá, vagy ne. Larson kívül semmi nem érdekel.
- Üdvözlöm! Ha gondolja, persze. De nem tudom előre megmondani, hogy mikor végzek. - biccentem meg fejemet a londoni kolléga felé. Az, hogy egy rendőrrel kell beszéljek, nem illeszt zabszemet a hátsómba, legalábbis nem a beszélgetés ténye miatt. Az viszont elég erősen kezdi kapirgálni a koponyám belső oldalát, hogy vajon mi a fenébe keveredett Lars, hogy ez lett a vége.. terveim szerint mire ezzel a Mr. Copperrel a beszélgetés végére érünk, én többet fogok tudni, mint ő.
Halkan teszem be magam után a kórterem ajtaját. Láttam én már sok mindent az életben, de ez nem azt jelenti, hogy ne érintene mélyen a bátyámat így látni. Kell pár pillanat, amíg összeszedem a gondolataimat annyira, hogy cselekvésre, pontosabban moccanásra szánjam magam.
Közelebb lépek az ágyhoz, megtámaszkodom annak felemelt támlájú lábrészénél. A jobb vállam fölött hátranézve pillantok a megszólaló felé.
- Nyilvánvalóan a testvérem állapotáról kíván tájékoztatni, úgyhogy a válaszom igen. Van.
Van szemem, s férfiból vagyok, ennek a kettőnek következményeképpen pedig végigmérem a nőt, s elmém egy eldugott zugában meg is állapítom, hogy dögös, de momentán jobban érdekel az, ami a köpenyére írva van a mellrészen, semmint maga a dekoltázsa. Az ördög nem alszik. Elhiszek én mindenkinek mindent - pláne, mert egy kórházi logós, monogramos köpeny vagy a belépőkártya se bizonyít semmit - de ez ördög nem alszik.
- Mi az, hogy lelőtték?! - fortyanok fel, majd észrevéve magamat lejjebb fojtom a hangomat. - A telefonban azt mondták, hogy balesetet szenvedett. Az emberölési kísérlet nem számít annak. - a stresszhelyzetet csak úgy vagyok képes kezelni, ha uralom a szituációt, dominálom. Éppen ezért hagyom, hogy a szakmai életben használt énem kerüljön előtérbe most is. Majd pedig elhallgatva figyelek a szavaira tovább. - Azt mondja, hogy akár meg is vakulhatott? - vonom le a következtetést. Nem annyira azért, mert nem értem elsőre, sokkal inkább mintegy mantrázom a tudnivalókat. Ez nagyjából tompítja a szédülésemet, melyet a kialvatlanság, a hosszú utazás fáradtsága, a dehidratáltság és a stressz egyszerre okoz.
- Úgy érti, hogy maradandó agykárosodása is lehet? Esetleg paralízis? Mit gondol, mennyi idő múlva lesz szállítható állapotban? Seattleben van a családja, amint már nem veszélyes rá az utazás, szeretném hazavinni őt. - arról nem is beszélve (de ezt nem teszem hozzá hangosan), hogy a legjobb barátom a Virginia Masönben dolgozik, így semeddig nem tartana összeszednem Larsnak Seattle legjobb orvosi csapatát. Ha mást nem, fenyegetéssel. De ezen gondolatokat nyilván csak a tehetetlen düh forgatja fejemben. Ennyire még én sem vagyok illogikus.
- És Dr. Millert merre találom? Beszélnék vele is. Mely orvosok érintettek még a testvérem esetében?Illene Szeretném megköszönni nekik, hogy megmentették az életét. - és csekkolni akarom, hogy mennyire kompetensek. De ez megint csak maradjon az én gondolatom.
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Pént. Júl. 07, 2017 9:32 pm
 



 

- Rendben, Mr Wagner, várjuk – az elköszönő formulák után a vonal megszakad.

- Köszönöm! – mosolyog Waldra továbbra is a nővér. – Igen, távozáskor visszaadjuk – hunyorog kedvesen, majd egy számot csúsztat elé a pulton. – Újfajta rendszer, a csomagmegőrzők helyét a nyár folyamán készítik el.

A nyomozó biccent a válaszra, láthatóan ideje erre, van elég, hiszen ezért is várakozhatott a közelben.

Az orvos feltehetően már hozzászokott a kirohanásokhoz, változatlan arckifejezéssel hallgatta végig.
- Tehát már beszélt a nyomozóval – bólint az orvos. – Sajnos a sajtó miatt oda kell figyelnünk, mit ejtünk ki a szánkon, mindent képesek felfújni. Sajnáljuk, hogy némileg félre kellett vezetnünk.
Határozott fejrázás a látással kapcsolatos kérdésre adott válasz, s másodperceken belül jön a válasz.
- A legrosszabb esetben is csak a jobb szemére lenne romlás a látásában. Nagyobb a füstje, mint a lángja, a kötés inkább megelőzés. A szem nem sérült, – magyaráz higgadtan – de  a halánték jelenlegi sérülése és a golyó által okozott ütődésnek még lehet visszhangja, ezt kívántuk megelőzni.
Halk hümmentés.
- Paralízis az agy sérüléséből nem lehetséges az ő esetében. Viszont a halánték rész sérülése okozhatott másfajta sérülést. Ez a terület, ha sérül, a páciensek többségénél a látás, az alakzatok felismerésében, illatokban és a hallás területén minőségromlást következik be. Jelenleg még nem tudjuk milyen mérvű, ha felébredés után derül ki, s ennek megfelelően tudjuk támogatni a gyógyulását, hogy minél kisebb mérvű legyen a károsodás – újabb levegővétel, röpke gondolkodás után folytatja, s láthatóan már nem először, de lopva végigméri Waldot.
- A felébredéstől és annak eredményétől függ, legkorábban három nap múlva tudjuk kiengedni, ha pár órán belül felébred.
A mappát tartó kezét magához öleli, úgy tekint továbbra is Waldra.
- Értesítem doktor Millert, a harmadik orvos doktor Tillamore, őt is értesítem az érkezéséről – szélesíti kicsit mosolyát. – Maradhat addig itt, doktor Millert és doktor Tillamoret  ideirányítom – kifelé indul, s hamarosan becsukódik mögötte az ajtó.


„[...] hogy [...] lőtték?!
Ismerős hang [...] Wald? .... mit keres itt Wald?.... (TÚL HANGOS!)
Miért kiabálnak a fülembe? .... hallom őket, ha ....
....

... mit keres itt Wald? ...
(MI EZ A HANGOS CSIPOGÁS?)
....
(MI EZ A CSÍPŐS, FULLASZTÓ SZAG?! )... Wald parfümje.... elnyomja ez a csípős szag...


A hangok egyre erősebben tolulnak belém, szinte megsüketülök.

fülemhez kell tennem a kezem, különben ... de nem fog menni, mert...

Bal kezem látható mozdul a fülemhez, a parancsnak engedelmeskedik, nem tűnik fel, hogy megy. Addigra a doktornő már távozott egy ideje a szobából.

Semus! Vissza fog jönni! (VALAKI KAPCSOLJA MÁR KI EZT A ZAJT!) Ki kell szabadulnom, mielőtt visszatér, megint bealudtam...
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Hétf. Júl. 24, 2017 10:40 pm
 



 

Semmi azt mindjárt sejtettem vagy vigyázzanak a személyes holmimra nem hagyja el a számat, csak kényszeredett mosollyal legyintek, kifejezve a felőlem azt csinálnak vele, amit akarnak-ot. Jelen pillanatban a legkevésbé sem érdekel, hogy pár alsógatyám, zoknim és egyéb ruhadarabom eltűnik-e. Csak az a fontos, hogy megtudjam mi van a testvéremmel. Más cseppet sem érdekel.
- Hogyne, persze, értem. - a számot a farzsebembe csúsztatom, megnézés nélkül. - Kösz. - jegyzem, majd ezzel megyek is a dolgomra, követve a személyzetet.
A nyomozóval folytatott kitérő után a végre elég erős kifejezés arra, hogy a kórteremben vagyok. Mint patkány a süllyedő hajóról, úgy menekülnék legszívesebben, s ha nem Larsról - vagy bármelyik testvéremről - lenne szó, akkor eszembe nem jutna megemberelni magam. Így viszont az ágya mellett hallgatom végig a szükséges információk hadát, s csak diszkréten csattanok fel, amikor meghallom, hogy jelentős mértékben félre találtak vezetni.
- Némileg? Az nem kifejezés. Érteném én, ha nem akartak volna felizgatni, vagy egyéb szarságok, de a sajtó? Pont teszek rá! - forgatom a szemeimet. Lehet, hogy ő hozzá van szokva ahhoz, hogy a páciensek hozzátartozói drámát csináljanak az orra előtt, nem érdekel. Én viszont ahhoz vagyok hozzászokva, hogy nem kertelnek nekem és nem szarnak be pár firkásztól. Más hely, más szokások. De ha legalább valami kedves blablát eresztett volna meg.. akkor talán nem szívom fel ennyire - a kelleténél jobban, de nem kérek elnézést azért, mert miszlikbe vannak cincálva az idegeim - magam.
- Az jó. - köszörülöm meg a torkomat. Mindig rá kell jöjjek mennyire hülye is vagyok az egészségügyhöz. De legalább kérdeztem és nem csak álltam előtte, mint egy döbbent idióta. Mondjuk szívesebben kértem volna arról információt, hogy mégis ki a felelős ezért az egészért, de nyilván erről nem az orvosoktól kell érdeklődjek. Hát maradtak a praktikusnak vélt kérdések, józan eszem maradékának megtartásául.
- Elnézést, ha már mondta, kissé szelektálja az agyam az információt. Szóval.. a felébredése mikorra várható?
A kérdésemre hamarabb kapok választ, mint gondolnám, még ha teljesen más köntösben is. Átfut az agyamon, hogy elnézést kéne kérjek megint, amiért figyelmetlen voltam, de inkább nem fecsérelem ilyen udvariassági formulákra az időm. A végigmérést pedig bár észlelem, szintén nem foglalkozom vele. Kell egy kávé, a fene egye meg!
- Azt megköszönném, kedves öntől.
Préselek ki magamból ennyit, majd amidőn távozik, időt engedélyezek magamnak arra, hogy hosszan kifújjam a tüdőmben rekedt levegőt. Megkapaszkodom az ágy lábrészi támlájában, annak támaszkodva hagyom, hogy az információ összes súlya vállaimra nehezedjen. Belegörnyedek az egyedüllétbe és abba, hogy Larst figyelem. A gépek egyenletes csipogása őt zavarja - amiről én mit sem tudok - engem viszont megnyugtat, a földhöz ragaszt. Így legalább segít megőrizni a méltóságomat, mert egyre kevésbé fenyeget az a veszély, hogy fel kell majd mossanak a kórterem padlójáról. Röhejes lenne egy rendőrtől. Láttam én már egyet s mást a munkám során, de azért az, ha az embernek a testvére kerül ilyen helyzetbe, vajmi más állapotot produkál.
Úgy pattanok az ágy mellé, mint aki seggbe lőtt az ármány. A nővérhívót szinte összetöröm, olyan erővel nyomkodom meg. Üvöltözni csak azért nem kezdek, mert a döbbenettől - ilyen is ritkán fordul elő velem - nem jön ki hang a torkomon.
- Hé! Hé, Lars! Hallasz engem? Ne ugrálj, kórházban vagy. - a keze után nyúlok, hogy finoman visszahelyezzem törzse mellé a takarón. Mit tudom én, hogy árt-e magának azzal, ha mocorog.
- Hívtam az orvost, majd ő elmagyarázza. Én rohadtul szart se jegyeztem meg abból, amit mondott, tudod, hogy inkompetens vagyok. De jöttem, amint meghallottam. Nem vagy egyedül, tesó. És ne parázz, Heidi nem tud semmit. - meg ami azt illeti, én sem. - de ezt már nem teszem hozzá. Csak ajánlom, hogy sürgősen jöjjön valaki a hívóhangra, mert ha nem, fel találom tolni a valagukba a szolgálati bakancsom orrát, abban mindenki biztos lehet.
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Kedd Júl. 25, 2017 4:54 pm
 



 

- Megértem, hogy így érez. Feltehetően ön sem szeretné, ha a testvérét ilyen állapotban fotóznák és akarnák majd faggatni, ha magához tér, vagy akár megjelenne a képe az újságban – másik nézőpontot vált, úgy próbál hatni.
- Nem történt semmi probléma, ilyen helyzetben természetes, hogy nem megy teljesen odafigyelni – újfent mosoly, megértő, tapasztalata van ilyen téren feltehetően.
- Egy, maximum három óra, mire felébredhet.
- Kérem – mosolyog rá a doktor. – Hozatok önnek egy csésze teát – látni rajta a folytatást „magára fér” kifejezéssel az arcán.

A hangok. Csendesebbek lehetnének, nyugalmat akarok... nem, nem lehet, Semustól ki kell szabadulnom, ha ilyen zaj van, akkor itt kell lennie. De mit keres itt Wald és kivel beszélget? Jézusom, már képzelődöm is.

NAGYON HANGOS!

Még nagyobb igyekezettel akarom a fülemre szorítani a kezem, ahogy Wald mellettem megszólal, mintha ki akarnák szúrni a dobhártyámat, el is akarom fordítani a fejem, de a kezem sem akar úgy működni, ahogy szeretném. Talán elgémberedett a kezem? De mikor lett szabad? Megpróbálom kinyitni a szemem, de érzem, van rajta valami, arrafelé is akar fordulni a kezem, hogy levegyem.
Hiába tör rám a hányinger a fordítás megkísérlésétől, ahogy a kezemet érzem az előbbi tartózkodási helyére nyomni, nem érzékelem a gyengédséget benne, a menekülési ösztön kezd dolgozni, s ellenállok. Ahogy viszont még közelebb kerül Wald, hiába van rajtam maszk, hogy segítse a légzésem, még jobban bekúszik ismerős illata és már a szavaira is kezdek figyelni, a beálló migrénen kívül. Minden hangos, minden zajos, de két dolog felülír mindent: Wald hangja és illata. Veszek egy nagy levegőt, visszagyűrve a hányingert is. A jelen beérkezik, annak minden részletével. Kórházban vagyok? A csípős szag. Kórház illata. Megmenekültem?

WALD! NEM LEHET ITT, NEM LÁTHAT ÍGY!!!

Túléltem.

Wald illata megnyugtat, hiába akarnám azonnal elküldeni, s hiába van kötés a bal kezemen, érzem, ahogy nyomja a kezem, gyengén, de megszorítom. Akkor is szerettem volna, ha ott lett volna, s a mostani időszakban is.
Mélyebbeket kezdek el lélegezni, aztán láthatóan levegő után kortyolok, kezem ismét mozdul, hogy a maszkot levegye, most már kevés az oxigén, amit kapok, legalábbis úgy érzem.
- Wald? – alig hallani a hangom, de meg akarok szólalni, remélve, hogy ha hallom a saját hangom, tényleg megbizonyosodom arról, hogy nem képzelődöm.
Sötét van, forog velem a világ, szikrázik a szemhéjam mögötti világ, zúg a fejem.
- Hadd vegyem le a maszkot - anyanyelvünkön szólalok meg, nem megy máshogy.
És hirtelen önt el a szégyen. Hiába szuggeráltam magamba évekig, hogy kívülről senki sem fogja látni rajtam, ha nem mutatom ki, az elmúlt időszak azonban rendesen megcincálta ezt a mázt rajtam és szégyellem magam.
- Menj ki, Wald, nem akarom, hogy így láss - halk a hangom, száraz a torkom is.
Hallani a közeledő léptek zaját, nem is egy embertől, s nyílik is az ajtó.
- Ne mozogjon Mr Wagner – az előbbi orvos, aki nem olyan rég távozott.
- Nem akarom, hogy bent legyen – alig hallani a hangom, s minden kavarog bennem, de nem állnak össze mondatokká, mintha csak elkapnám a szavakat, s tenném össze.
Pedig belül azt akarom, hogy bent legyen, hogy érezhessem, itt van, mint ahogy az elmúlt időszakot is úgy éltem túl, hogy rá, Heidire, Hansra és Leanderre gondoltam, arra az örömre, amit számomra ajándékoztak, s amit adhattam nekik. Rá akarom hajtani a vállára a fejét, mint ahogy szeretném újra megcsókolni és átölelni Leandert.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Júl. 26, 2017 1:22 am
 



 


- Megtagadom az erre vonatkozó összes lehetőséget. Megtehetem, nem? Van erre bizonyára valami formanyomtatvány. Én vagyok az a személy, aki eljárhat, ha baja esik. Ebben is eljárhatok, nem? Ki tudják takarítani innen a hiénákat vagy nekem kell az ajtajába állnom, hogy se egy rendőrt, se egy vérszívót be ne eresszek, amíg ő úgy nem akarja? - hadarom el mindazt, amit a nézőpontváltás kihoz belőlem. Igaza van, tudom. Ha racionálisan gondolkodnék, akkor nekem is eszembe jutott volna, de itt most sem rendőr nem vagyok, sem logikus gondolkodó. Megállíthatatlanul szétcsúsztam, bármennyire is nézzek ki úgy, mintha egyben volnék. Kicsit sok volt az elmúlt időszak, azt hiszem.
- Jézusom, csak azt ne! - szalad ki a számon a meggondolatlanul udvariatlan tiltakozás. - Ne haragudjon, hosszú történet. Tudom, hogy csak kedves akart lenni, elnézést. - sóhajtok a végére, de többet nem tudok mondani. Ennyi magyarázkodás is távol állt tőlem, hogy megszakítsam a kínos jelenetet, inkább Lars felé fordulok, megtámasztva az ágy lábrészénél a támlát. Így várom, hogy távozzon, s magam lehessek.
Magunk.
- Ne. Mozogj. - ugrom Lars mellé, s másodjára is felszólítom a nyilvánvalóra. Eljut a tudatomig, hogy a füle felé kaparászott, így halkabban beszélek és nem ordítok rá, pedig legszívesebben azt tenném. Mert most ér el a felismerés, hogy mégis mennyire vagyok dühös rá. Hogy elveszthettem volna, hogyha a lövés jobban sikerül. Hogy meg kellett volna mondanom Heidinek, Hansnak, a szüleinknek. Hogy a picsába tehetted ezt velünk, Lars? Mi a faszba keveredtél?
- Hé, én vagyok, csak én. Wald. Alapvetően is erősebb vagyok nálad, de most pláne. Ne kelljen demonstrálnom, oké?
Az a baj, hogy ismerem magam. Ahogy ellentartani próbál, úgy fogom határozottabban a karját, bár még így sem erőszakosan, mert nem akarok ártani neki. Csak nem szeretném, ha mozogna. Mert rohadtul nincs abban az állapotban - szerintem - hogy kellene neki.
Visszaigazítanám a maszkot a szája és az orra elé, de mintha mondani akarna valamit, hát hagyom neki. Ajkairól lepergő szavaktól megfordul velem a szoba. Ezer éve nem beszéltünk németül egymás között. Szinte már el is felejtettem mennyire hozzátartozik ez a nyelv a családhoz. Rohadtul hiányzott, vissza kell szokjunk rá, ha hazajössz. Értve vagyok?
- Ne vedd le. Nem véletlenül tették rád. Az én seggem lesz szétrúgva, ha hagyom neked. Kérlek, most az egyszer hallgass rám azzal a konok fejeddel! - válaszolom neki ugyanazon a nyelven, amit ő is használt. Ezen a ponton visszaigazítomanám rá a maszkot, de miközben újból megnyomom a nővérhívó gombját, eljutnak hozzám további szavai.
- Az ég szerelmére! Nem érdekel, hogyan nézel ki. Ne legyél már pojáca. - ezzel egyértelműsítem számára, hogy márpedig egy nagy francokat fogok kimenni. Hat lóval se tudnának kivontatni. Nincs az a hatalom, mely távol tarthatna attól, hogy itt legyek vele. A tetsvérem vagy, szeretlek, te eszelős. Nem küldhetsz el. Nem hagylak magadra!
- Még csak ne is gondoljon rá! - fordulok az orvos felé szigorúan. - Nem megyek sehová, ezt neki is megmondtam. Vizsgálja meg inkább. Normális, hogy ilyen zavart? Így kell lennie?
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Júl. 26, 2017 3:00 pm
 



 

Úgy érzem, összetörtem,
A semmiért küzdöttem,
De rendben leszek,
Nem fényévekre vagyok a napfénytől, hogy láthassam azt.


- Megteheti, megkérem a nővért, hogy hozzon egy nyomtatványt – bólint az orvos nyugalommal, pedig érezhetően rajta is van nyomás ebben. – Látott egy újságírót is? – kérdezi kíváncsian az orvos, tudván a nemleges választ. – Vigyázunk a testvérére, Mr Wagner.
Visszafordulva tekint Waldra az orvos.
- Bárcsak mindenki ennyire tudná tűrtőztetni a saját feszültségét és aggodalmát – halvány mosoly ül ki az arcára. – Nagyon szeretheti a testvérét, ha képes ennyire kiborulni. Egy kávét küldetek be – s csukódik az ajtó mögötte.

A testemben még dolgozik a szabadulási vágy, a tudatomhoz azonban kezd beszivárogni, hogy valóban Waldot hallom, nem képzelődöm. Még ellentartok egy ideig, de érezni, hogy már nem annyira van tele erőfeszítéssel, aztán elernyednek az izmaim, hagyom, hogy visszategye a karom oda, ahonnan elvettem. A másikat meg sem bírom mozdítani.
Nem ér hozzám a fájdalom, csak a nyomás érzete. Legszívesebben mégis a fülemre tapasztanám a kezem, mert sok és nagyon hangos mindaz, ami eljut hozzám.
- Nem kapok levegőt – mintha könnyebb lenne úgy lélegezni, a levegő viszont szárazabb a torkomnak és a tüdőmnek így.
Hiába neveltem magamban másfél évtizede, hogy ami nem látszik, arról nem is tudnak, most mégis azt érzem, hogy Wald belát a takaró alá, amit nem is érzek magamon, s nem hogy látja, de tud is mindenről. El tudnék süllyedni, a gyengékkel bánnak úgy, ami velem történt, ráadásul nem először. Pedig nem könnyen adom magam.
- Menj ki! - ~ maradj! ~ - Kérlek.
Egyszerre akarom magam mellett tudni és az ajtón kívül. Nem akarom, hogy lássa a nyomoromat, utána az életben nem fogom tudni neki felmutatni a határozott báty szerepét. Még ha negyven percen is múlik. Ezzel a látvánnyal, úgy érzem, elveszítettem minden jogom arra, hogy becsüljön.
Nehezen jönnek a nem anyanyelvi szavak, ám azok, ha kiejtem, brit akcentussal ejtődnek ki belőlem, kikopott az amerikai akcentus. Így tanultam gyerekként, s ez jön vissza elsőként.
Nyugton maradok, de kezdek ideges lenni. Wald még bent van, és nagyon akarok mozogni, elég volt az elmúlt napokban nem mozogni.
- Ez egy természetes folyamat, Mr Wagner. Olyan, mint amikor bekapcsolja a telefonját, vagy számítógépét. Idő kell, mire minden funkció el kezd működni. Tudna nekünk adni egy negyedórát, míg megvizsgálom a testvérét? Tudja a páciens magánjogainak védelme fontos, még akkor is, ha a testvéréről van szó – megnyugtató mosoly, határozottság és megértés keverékével beszél Waldhoz. – Ha végeztünk, újra a testvérével lehet. A nyomozó úr már várja kint.
Nyomozó? Ne, úristen, Waldot nehogy kikérdezzék!! Akkor kiderül minden.
- Neki nincs köze az esethez – tudom, hogy hiába mondom ezt, s ráadásként még a hangom is halk. Nem merem azt mondani, hogy ne engedjék vissza, mert tudom, azzal megmakacsolja magát még jobban.
Nem tudom, tudnak-e hatni szavakkal Waldra, de nagyon szeretném, ha hallgatna rájuk. Nem akarom, hogy a szégyen olyan teljes legyen, ahonnan már nem tudok semerre sem kapaszkodni. A meg-megmozdulásomra érzem, ahogy néha egy-egy kéz visszanyom, végül azt, hogy kezdek lenyugodni. Nem magamtól, ahhoz túl hirtelen van. Összeszorítom a szám. Legszívesebben ordítva tépnék le magamról mindent, minden hangos, minden zajos, és szabadulni akarok!
- Lars – a doki hangját hallom. – Szólíthatom Larsnak? – a halk igenem után folytatja a doktornő. – Ne mocorogjon, szeretnénk elkerülni azt, hogy jobban sérüljön és ki kelljen kötni. Nem szeretnék kitenni neki.
Miért rám figyel mindenki, amikor szeretnék eltűnni, lesüllyedni a semmibe, a megalázottság sötét bugyraiba? Semus és az élet is megtanított arra, minél tovább hadakozom, annál tovább tart és annál keményebben fog zajlani. De ha simulékony vagyok, mert a hallgatással nem megyek semmire, akkor annál hamarabb túl leszek rajta. Ha kikötnének, ott elszabadulna bennem a pokol. Amit eddig megjátszottam Semusnak tűrésként, kiolvasztott belőlem minden tűréshatárt. Szabad akarok lenni! Érzékelem, hogy a doktornő közel hajol hozzám, s intek neki a kezemmel, hogy hajoljon közelebb, szinte suttogom a fülébe. Akár bent van Wald, akár nincs, ezt el KELL mondanom, úgy, hogy ne jusson Wald fülébe.
- Rendben. Kérem, Wald nem tudhat arról, hogy mi történt. AZT nem mondhatják el neki. Kérem... és kérem, ne engedjék be, vagy ha igen – ez a maszk megfullaszt, a kezemmel akkor is muszáj leszek levenni, míg végül érzem, hogy valaki leveszi rólam. – köszönöm... akkor húzzák el a függönyt? Biztos van függöny?
Jönnek elő a szavak, egyre biztosabban, még ha nehezen is, mint ahogy a fejem is egyre jobban fáj, de már nem szédülök.
- Semus? – kezdenek visszatérni az utolsó pillanatok. Most örülök, hogy kaptam nyugtatót.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Júl. 26, 2017 7:38 pm
 



 

- Köszönöm. - bólintok kimérten. Ha megtehetem, akkor meg is teszem. Bármit, csak a mocskos hiénák ne akarják Larst szétszedni, amíg nincsen készen rá.
- Nem számít, hogy láttam-e. Nincs a homlokukra írva. A rendőrség is itt szimatol, akárki lehet még a falak között.
Nem vagyok paranoiás, csak óvatos. És kontrollmániás, ha már itt tartunk. Ki nem állhatom, ha valamit nem tudok saját irányításom alá hajtani.
Kevésen múlik, hogy arcon nem röhögöm. Nem tudja szegény, hogy kit dicsért meg önuralomért. Valami nagy baj lehet vagy az ő szemével, vagy én fejlődtem rengeteget észrevétlenül, de.. én nem érzem magam higgadtnak. Mindegy, legalább így látszik, az is valami.
Egy bólintás elég, ebben van benne a köszönöm minden formája. Köszönöm az információkat, a kedvességet és a kávét előre is. Mást aligha tudnék mondani. Még jó, hogy szeretem a testvéremet! Hát ez nem természetes? Hülye, karót nyelt angolok, bah.
- Így nem is fogsz. - csóválom meg a fejemet lemondó rosszallással. Érzem, ahogy bukfencet vet a gyomrom, de nem tágítok, csak akkor eresztem el a kezét, ha már biztosan tudom, hogy nem fog makacskodni.
- Komolyan ezt játsszuk, Lars Wagner?! Nem vagy alkupozícióban. - szűröm a német szavakat haraggal telt rettegéssel fogaim között. Legszívesebben könyörögnék neki, hogy ne küldjön ki, mert nem akarok távol lenni, ha történik vele valami, de nem vagyok az a fajta, aki képes ilyesmire. Sose voltam. A könyörgés nem az én asztalom, a támadás sokkal inkább. Mint a sarokba szorított vadállaté.
- Faszom a magánjogokba! - szalad ki a számon a cifraság angolul, s ezúttal nem jut eszembe elnézést kérni érte. Mielőtt ellépnék az ágytól, még közelebb hajolok Larshoz. - Ha meg megrsz purcanni, amíg odakint vagyok, visszarángatlak a halálból és magam fojtalak meg. Ne legyél te is olyan, mint a szüleim, hallod? Meg ne merd próbálni!
Jól tudom, hogy fogja érteni - ha nem is most azonnal, de ha visszagondol rá majd egyszer, amikor tiszta a tudata, bizonyára eljut hozzá az információ lényege -, hogy mire gondolok. Nem voltam otthon, amikor a szüleimet megölték a behatolók. Vidáman szórakoztam éppen Wagneréknél, s még csak el se búcsúzhattam tőlük. Egy kilencévesben komoly és örökre szóló nyomot hagy az ilyesmi. Ha nem szoktam minden egyes nap ezt emlegetni, akkor is. A mai napig nem felejtettem el.
- Beszélek a nyomozóval. - emelkedek fel, s indulok meg az ajtó felé, amit szinte feltépek magam előtt, s nem is éppen finoma teszek be magam után. Mit rejtegessem a haragom? Alapból is borzolt kedélyállapotomat még tovább cakkozta az, hogy csak úgy kihajítottak, mint egy rühes kutyát.
Megüti a fülemet egy név, de nem vagyok biztos abban, hogy a motyogásból jól hallottam-e ki. Inkább megrázom magam, mint ahogy kutya rázná le magáról a vizet, s a kórterem ajtajából ellépve tekintetemmel azt a helyet keresem, ahol - ki tudja már mennyi ideje volt? - a rendőrrel találkoztam a legutóbb.
- Amennyiben még alkalmas, beszélhetünk. Tudni akarom, hogy mi történt a testvéremmel. Magam is rendőr vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy miképp megy ez. - teszem hozzá, nem azért, hogy kérkedjek a hivatásommal, csak hogy elkerüljem a felesleges, kamublablát, amit az átlagos, mezei hozzátartozóknak nyomunk. Mindenütt ugyanúgy mehet ez. Szerintem egyetemleges.
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Júl. 26, 2017 8:38 pm
 



 

Biccentések és mosolyok a válasz Wald szavaira, láthatóan nem akarja hergelni a doktornő.

A helyzet ellenére is némi halvány mosoly ül ki a szám sarkára. Mind a ketten makacsok vagyunk.
A doktornő közbeszólna a kifakadásra, de talán elkapta a kezem feltartását. Őt nem akarom tovább ingerelni, úgy fáj, hogy így kell hallanom, s még nem is tud mindent. A dühe egyenesen az ágyhoz szegez, a kifakadása a kiküldésre megrettent. Egyszer hagy ki a szívem, és majdnem megsüketülök, úgy érzem, mikor viszont hozzám hajol, nem csak a szívem hagy ki, hallható módon, hanem a lélegzetem is, hogy aztán a szívem verése legalább tízszeresére ugorjon, ha nem többre. Nyugtató ide meg oda, egyszerre fog el a félelem, amit még annyira Semusnál sem éreztem és egyszerre a fájdalom és a keserűség. Én okoztam ezt neki, holott nem akarom, hogy átéljen ilyet még egyszer. És képen töröl még két igazság. Túléltem, holott nem reméltem, láttam Semus szemében a tekintet, s már az előtt is, hogy kiszabadultam. S hogy Wald valóban kedvel, annyira, hogy képes volt ezt, ilyen állapotban hozzám vágni. Szavai alapvetően is a fülembe ordítanának, most minden hangosabb, de mivel a szívéből szól, szinte mennydörgésként dübörög végig rajtam a hangja.
A bevágódó ajtóra összerezzenek, holott nem szokásom. Wald fájdalma fáj.
Nem omolhatok össze, holott legszívesebben, fene a kötésbe, másfél évtized után most könnyekben törnék ki, görcsös, hisztériás sírógörcsben. ~ Szeretlek Wald. ~
Nem bírok megszólalni az után, hogy kimegy, hagyom, hogy megvizsgáljanak. Ha kinyitnám a számat, összeomlana minden tartás bennem. De mire fel is akarom, hogy legyen tartásom? Ezek után...
Ki kell tartanom, miattuk. Mindig is gyűlöltem a gyenge embereket, s nem tartom magam annak. Lassan tér vissza a szó elmémbe, hogy végül tudjak visszajelzést adni az orvosnak.
Nincs Semus. Szíven lőttem, azonnal meghalt. Az ő golyója engem halántékon kapott el, szabadulás közben a jobb kezem, az esésem közben meg a bal bokám tört el. Hogy lent mi történt, nem kellett taglalnia, éreztem. Nem ezt érdemlem, nem ezt érdemeltem. Belül azonban egy kis, gonosz hang, kárörvendően kuncog bennem: ez a jutalma annak Lars, aki hazudik a saját testvéreinek...
Aki a nyomozóval beszél.
- Kérhetnék valamit?

Kint a nyomozó feláll a helyéről, úgy üdvözli ismét Waldot. Türelmes, nyugodt, s nem csak az angol hidegvér okán. Nyomozóként a hideg fej többet segít neki.
- Kérem – biccent. – Kezdjük akkor sorban. Először pár kérdést feltennék, s utána elmondom, a jelen ismeretek szerint mit tudunk. Még ki kell kérdeznem ehhez a testvérét is, ha végeztek a vizsgálattal, ha jól halottam, felébredt – derűs mosollyal tekint Waldra, aztán komolyabban folytatja.
- Mikor beszélt utoljára a bátyjával, Larsszal? Mondott valamit, ami gyanús lehetett, mielőtt elbúcsúzott?
A válasz után vesz elő egy fényképet, s tolja Wald elé.
- Ismerős az illető? – Semus van rajta, a rabszámával fotózva.
Ekkor nyílik az ajtó, s egy nővér lép oda hozzájuk, egy aláíró mappával a nyomozó felé.
- Bocsánat, hogy csak most tudom odaadni, a parkolólap, letelt a három óra, de, ha ezt aláírja, akkor mára véglegesítjük a parkolását.
Az aláíró mappán egy kisebb cetli van még odafüggesztve, a nyomozó jól olvashatja el, miután végig eltartva van Wald tekintete elől.

„Az erőszakolásról semmit.”

Hümment egyet a nyomozó, miközben aláírja, ezzel jelezve, hogy elolvasta az üzenetet.
- Mit tud róla, Mr Wagner? – tér vissza a nyomozó a fotóhoz.
A válasz után megköszörüli a torkát.
- Nos, Semust tizenöt éve letartóztatták, s elítélték többrendbeli erőszakos tettért, csalásért. Két hete szabadult, s a közben eltelt időben három áldozatával végzett. Feltételezés szerint előkészült a bosszújára, amit a testvérével szemben táplált, ugyanis ő juttatta rács mögé. El is kapta a testvérét, aki kiszabadította magát a fogságából, s miközben szíven lőtte Semust, Semus őt is meglőtte. Úgy tudom, Semus és a testvére, kapcsolati viszonyban voltak – várakozóan tekint Waldra.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Júl. 26, 2017 11:05 pm
 



 

Nem rólam mintáznák a nyugalom és az együttérzés szobrát. Önző vagyok, mert hagyom keresztülrobogni ereimen a felháborodott kétségbeesést. Utólag ha majd elgondolkodom ezen az egészen biztos rájövök, hogy nem így kellett volna, de most előbb nyitom német szóra ajkaimat, semmint meggondoltságot kényszeríthetnék magamra. Az ajtót is ebből a kifakadásból vágom be magam után, s ez az, ami miatt megvakulok arra, hogy mit is okozok a bátyámban. A félelmét, lélegzetvételeinek megváltozását legalább annyira nem veszem észre, mint azt, hogy mekkora vadbaromként viselkedtem vadidegenekkel is. Bár ez talán csak a szokásos tőlem.
- Jelenleg nincs olyan állapotban, hogy kikérdezhesse. Be kell érnie velem. - szerelem le már rögvest az elején. Abból, amit láttam Larsnak nem hiányzik a hátára púpnak se az, hogy egy nyomozó kérdezgesse. Persze ez megint csak az én feltételezésem, s a feje fölött döntök, de ezen a családból senki se lepődhet meg. Mifelénk ez így szokás, ha rossz szokás, akkor is.
- Aznap, amikor Seattleből elutazott. - a pontos dátummal is megörvendeztetem a nyomozót useresen már nem tudom követni, de a lényeg, hogy a karakter tudja xD, mielőtt folytatást eszközölnék. - Úgy volt, hogy Dublinba utazik az öcsénkhez, abban maradtunk, hogy majd ő keres, hogyha olyan az időpont és a lehetőségei úgy adottak.
Amit nem kérdez, azt nem mondom el neki. Nem tartozik rá, hogy mi miatt maradtunk Larsszal ebben, csak a tényeket vagyok köteles közölni vele. Egyébként is tovalendülünk, mert egy képet ad a kezembe. Egy képet, melynek láttán az első reakcióm megint csak olyan, ami nem tűr nyomdafestéket.
- Nagyon is jól ismerős. Többször találkozott vele a család. Mi köze az ügyhöz? - Mondd, hogy ő volt, s megölöm. Kerül, amibe kerül, de megölöm!
Felvonom a szemöldököm gyanakvón, de nem szólok semmit, amíg a parkolással bűvészkednek. Bezárkózásom jelekénz zsebre süllyesztem a kezeimet, miután lehajítottam az előttünk levő váróasztalra Semus fotóját. Mintha égetett volna legalábbis.
- A bátyám és ő romantikus kapcsolatban álltak egymással, aztán egy közös nyaralásról hirtelen már nem egy párként jöttek haza. Azóta nem hallottam róla semmit.
Ha csak megrándulni látom a szemöldökét, melyből arra következtethetek, hogy baja van a homoszexualitással, azonnal véget fogok vetni ennek a beszélgetésnek. Úgy nézek a nyomozóra, mintha a veséjéig kívánnék lelátni. Mindenki jobban jár, ha fegyelmezi a vonásait.
- Hogy érti azt, hogy ő juttatta rács mögé? Arra akar célozni, hogy a bátyámmal is erőszakoskodott, vagy Lars rajtakapta, ahogy mással teszi? - az valahogy meg sem fordul a fejemben, hogy egy hivatalos ügy kapcsán találkozott Lars az üggyel. Nem vagyok ostoba, akármennyire is akarják előlem titkolni a dolgokat, a kérdéseim logikából töltekeznek, s bár nincs mögöttük tudás, a gyanakvásom állandó. És közben érzem, ahogy ólomsúlyúvá válik minden tagom. Elszörnyeszt ez az egész. Mindig nehezebb, ha családtagokat legyint meg a tragédiák szele.
- Megdöglött a mocsadék?- ha kegyetlenség a kérdés, ha nem, tudnom kell. Nagyon is lényeges, hogy tudjam.
- Mikor kapta el? S mit tudnak a fogvatartás körülményeiről?
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Csüt. Júl. 27, 2017 4:57 pm
 



 

- Értem – értő mosoly, nem taglalja tovább kérdésekkel a helyzetet.
A dátumot felírja, miközben tovább kérdez és a város nevét is.
- Váltottak írásban vagy képileg szót, az utolsó beszélgetés óta? Küldött fényképeket esetleg? Lehetőségei? Mit ért alatta?
Wald kérdésének megválaszolása előtt elintézi a fontosnak tűnő aláírást, s ezután tekint ismét Waldra.
- Tehát tudtak a kapcsolatáról – semmi jelzés nem árulkodik arról, hogy milyen véleménnyel lenne egy férfi-férfi kapcsolatról. – Az elmúlt tizenöt évben szóba hozta a fivére Semust? Esetleg valami, ami Semusra utalna? – felnéz a jegyzettömbből.
- Tudja, szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy a három főn kívül nem fogunk többet találni – és hogy ebben esetleg a bent fekvőnek is köze lehetett, nem véletlenül kérdez rá a közben eltelt időszakra is.
- Nos, a tizenöt évvel ezelőttire értendően, a kivonuló rendőrség és mentők komoly verekedés nyomait vették fel jegyzőkönyvbe – mást is, de az a hümmentéssel ígértek miatt nem kerül kijjebb. – A fivére a helyszínen adta le előzetes jelentését, ő hívta ki a helyi rendőrséget is, a későbbiek során nem volt szükség a vallomásának kiegészítésre.- volt némi elismerés a hangjában, de csak zöngésen lehet érezni belőle.
- Már a földre érés pillanatában halott lehetett, a halottkém jelentése alapján.
A jegyzetet behajtva válaszol.
- Nem tudjuk pontosan, de pár nap lehetett, ezért is szeretnék beszélni majd a fivérével, akkor majd többet tudunk – hallgat egy rövidet. – Nem biztos, hogy tudni szeretné, Mr Wagner.
Újfent nyílik az ajtó, ezúttal a doktornő is kilép, mire a nyomozó feláll.
- Azt hiszem, végeztünk, ha kérdése van, kérem, tegye fel – bíztatja Waldot, majd a doktornő felé fordul.
- Kihallgatható állapotban van? – az igenlő válaszra ismét hümment egyet, bólintva.– Nos, akkor nem is zavarom önöket tovább, hagyom önöket beszélni. Ha bármi eszébe jut, ezen a számon elérhető vagyok. – egy rövid mosoly kíséretében eltűnik a szoba ajtaja mögött, miután egy névjegykártyát átnyújtott Waldnak.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Kedd Aug. 01, 2017 8:37 pm
 



 

- Nem, nem küldött semmit. Nem vagyunk ez a telefonálós család. - vonom meg a vállamat, amikor is megpittyen a telefon a zsebemben. Úgy értem kurtával ugyan, de magyarázattal tartozom. - A húgunk kivétel. Bocsásson meg, erre muszáj válaszolnom. Nagyon aggódik.
Nem eresztem bő lére az üzenetet Heidinek, hamarosan már ismét a nyomozóé a figyelmem.
- Dublinban él a családunk másik fele. Vannak bizonyos egészslégügyi információk, melyekkel hivatalosan nem lehetek tisztában őket illetőn. Lars viszont lehet. Jobbnak láttuk olyankor telefonálni, ha tiszta a levegő.
Nem fogom az öcsénk spermahelyzetét - ha hiszem, ha nem - kiteregetni egy angol előtt sem, ha nyomozó, ha nem. A családunk szennyese limitált mértékben tartozik rá. Orvosi feljegyzéseket pedig úgyse kérhet ki, Hans orvosait is köti a titoktartás és aligha hiszem, hogy volna bármi közül az ügyhöz.
- Természetesen tudtunk. Teljesen átlagos párkapcsolat volt. Komoly kapcsolat.
Nem Semus esetéből tudtuk meg, hogy Lars meleg. Elfogadtuk, ahogy azt a szemét mocsadékot is, aki most bizonyára forog a sírjában vagy akárhol rohad is. Mert a pokolba átkozom gondolatban.
- Nem, soha. Szakítottak, megviselte. Nem akart beszélni róla és mi nem faggattuk.
Újabb elnézést és újabb válasz Heidinek. Ezúttal viszont a telefont is lenémítom mellé.
- Három főn? - ismétlem meg dögbbenten kihangsúlyozva mindkét szót, amit hallottam az előbb. Érzem, ahogy dobol a vér a dobhártyám mögött, nyelek egyet, hátha lejjebb nyugtatom magam. - Mi történt azzal a három fővel? Nyilvánvalóan nem csak elrabolta őket, hogy aztán lelője. A két esemény között eltelt időben mit tett az áldozataival?
Ajánlom neki, hogy ne az legyen a válasza, hogy folyamatban levő ügyről nem beszélhet. Mondjuk mindegy, akkor is van ellene fegyverem, Jones egész jól feltérképezte előttem a londoni erőviszonyokat.
- Bassza meg! - morranok fel. Mekkora egy hülye voltam! Hiszen láttam rajta, hogy valami komolyan nem stimmel, de nem is feltételeztem, hogy ne volna igaz az, amit állított. Akkor még vakon elhittem mindent a családnak, akkoriban még nem nehezedett a fejünk fölé ez a hazugságtenger.
- Amennyiben az orvos megengedi, semmi akadálya. Bent lehetek vele?
Tudom, hogy nem tilos. Ügyvéd ugyan nem vagyok, de a sértetteket nem kihallgatóban szokás kikérdezni, s sok esetben jelen vannak a családtagok is, amennyiben az otthonukban zajlik a meghallgatás.
- Biztos lehet abban, hogy tudni akarom! - zárom ezt rövidre, villámokat szóró szemekkel. Csak félig hazugság, hiszen van az a részem, amelyik valóban akarja, egy másik pedig csak tudja, hogy akarnia kell. Rettegek attól, amit hallhatok, de arcizmom se rezzen. Nincs az a hatalom,
mely azt mutathatná nekem, hogy jobb a tudatlanság.
- Mit tud még az esetről?
Tudatosan hagyom le az "elmondani nekem"-et a végéről. Nem az érdekel mit akar megosztani velem, hanem hogy mit tud. Markáns különbség.
Amennyiben eldől, hogy bemehetek-e vagy sem, úgy szakítok időt arra, hogy felhívjam Heidit, félrevonulva kicsit. Beszélgetés közben az ablakon túlra bámulok és észre sem veszem, hogy telefont nem fogó, szabad kezem folyamatosan, megállás nélkül remeg. A feszültség végigvonaglik tagjaimon.
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Aug. 02, 2017 12:54 am
 



 

- Csak tessék – ad teret a telefonáláshoz, mintha a világ összes ideje az övé lenne.
- Értem – érzékelhetően nem a témába vágó tények, így még csak fel sem jegyzi. Tudja, hol a határ, rutinos kérdező.
Bólintva jegyzetel, eléggé egyértelmű jele annak, amit tud, és amit hallott, s összerakta belőle, az nagyon egyezik. Míg Wald ismét telefonál, addig tovább körmöl.
- Nem hallgat híreket? – tekint fel csodálkozva, majd enyhe fejingatással hajol vissza a papír fölé.
- Ahogy mondja – bólint ismét. – A halottkémi jelentésekből, és a helyszíneken talált nyomokból arra következtetünk, hogy el akarta játszani, begyakorolni, mit tesz majd a testvérével, ha megtalálja. Precíz akart lenni – és más is, de ez az egy szó is eléggé beszédes. És nem mond konkrétat azzal kapcsolatban, mit is tett velük, s ez talán még beszédesebb.
Arcizma nem változik a káromkodásra, megszokhatta.
- Nos, mondhatnám, hogy igen, elvégre ez nem vallatás. A testvére viszont kizárólagosságot kért, ami azt jelenti, hogy a családtagok részére sem adhatunk ki információt. Ebbe meghallgatás is beletartozik. Sajnálom – szavai őszinték, mintha átesett volna már ilyenen, személyesen is.
Az akaromra biccent, ezzel el is mondva, hogy tőle nem fogja megtudni.
- Sajnálom. Az már a nyomozás része – csukja be a jegyzetfüzetet egy röpke mosoly kíséretében.

Waldhoz lép oda a doktornő.
- Mr Wagner, szeretném figyelmeztetni, ha még egyszer felizgatja a testvérét... voltaképpen már most meg kéne tiltanom, hogy belépjen hozzá. Megértem, hogy feszült és fáradt is lehet a hosszú úttól, de az iménti viselkedése hátráltathatja testvére felépülését.
Vesz egy nagy levegőt, majd kiengedi.
- Holnap fogjuk alaposabban megvizsgálni a fejsérülését a testvérének, most pihenésre van szüksége. Míg ennél a sérülésnél jellemző, hogy a sérült hallása és szagérzékelése csökken, azt tapasztaltam, hogy a testvérének inkább még érzékenyebbé tette a hallását és feltehetően a szaglását is. Nem csak hangosabb számára minden, de jóval szélesebb tartományban is hall. Füldugót kapott, hogy az izgalmi állapotot normalizáljuk. Ha majd bemegy, kérem, ne húzza el a függönyt. Ez volt a kérése – szinte meg sem várja, van-e kérdése Waldnak, távozóra fogja.

Tíz perc múlva nyílik az ajtó, s új arcát lehet megismerni a nyomozónak, egy, a homlokán keresztbehúzódó ránccal, Wald felé mégis biccent, rövid időre mosoly is feltűnik az arcán.

- Wald? – hallom az ajtó nyílását, de nem tudom, ki az. Aztán ismét elér parfümjének illata.
- Pihenned kéne – és elmenned, és sose elmenned. Egészen más ez a helyzet, mint a tizenöt évvel ezelőtti. De most sem szolgáltattam semmilyen részletet az erőszakolásról. Ezt is magammal viszem a sírba, elég, ha én tudok róla.
Aztán nyelek egyet.
- Sok mindent el kéne mondanom – de még mindig bennem van az előbbi érzet, amikor alig kaptam levegőt a szavaitól. A német ismét könnyebben siklik ajkaimra, nem is erőltetem az angolt.
Zúg a fejem, szédülök, és nem akar elmúlni, ezt jeleztem is az orvosnak, aki azonnal kért egy kivonatot mindenről, amit a gép feljegyzett rólam. Nem tette könnyebbé a nyomozó sem. Hárman haltak meg, miattam.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Aug. 02, 2017 2:53 am
 



 

Sose bántam, hogy nem vagyok nyomozó, de most egyikükkel szemközt állva még kevésbé sajnálom. Idegesítőnek találom firkálását, bár ha megölnének sem tudom megmondani, hogy vajon tényleg az zavar-e, hogy ír vagy az, hogy rólunk ír. Vagy az egész élet zavar jelen pillanatban inkább..
- Nem. - vágom rá hirtelen, s sokkal csendesebben annál, mint ahogy eddig beszéltem. A folytatást lenyelem magamban, nem mondom neki, hogy azt se jegyeztem meg, hogy a bátyám mikor ébredhet fel, kétszer kellett megossza velem az orvos. Örülök, ha a saját nevemre emlékszem, nem hogy a hírekre! Nem kell tudnia egy vadidegennek, hogy mennyire estem szét, s mennyire dekoncentrált vagyok. Egy kopónak meg pláne nem.
Két kézzel nyúlok arcomhoz, orrnyergem két oldalára fektetem mutatóujjaimat, s végiggörgetem a képes felemen az egész tenyeremet innen indítva. Ezzel próbálom lenyugtatni magam a hallottak után. A bassza meg századszorra csak, de kicsúszik a számon. Pedig már majdnem sikerült türtőztessem magam. Heidi és Hans sose tudhatja meg!
- Hogy mi a lófasz mondja? - nyílnak tágra pupilláim a nyomozó szavainak hallatán. Fel nem foghatom, hogy Lars miért tett volna ilyet. Agyamban rögvest elkezdik kergetni egymást a rémesebbnél rémesebb gondolatok, s bár évek óta nem éreztem ilyet erős ittas állapot hiányában, most mégis felkavarodik a gyomrom. Gyors és kis lélegzetvételekkel kényszerítem magam arra, hogy elhessegessem az érzést, melyet a felfokozott érzelmi állapot csal elő belőlem, s ezzel egy időben annak helyén - gyomromban - tartsam gyomortartalmamat.
- Világos. A szabály az szabály. - préselem ki magamból. Heidi előtt megfordul a fejemben, hogy Jonest tárcsázzam fel, de végül egyikük se lesz belőle, mert a doktornő lekap a tíz körmömről, mint valami kibaszott kamaszt.
- Az én viselkedésem? - vészjósló éllel hangsúlyozom a személyes névmást. - Mégis maga hogy reagált volna, hogyha kihajítják a picsába? - kérdezem indulatosan. Folytatnám még, de ő beszél, így én csak legyintek egy "hagyjuk a fenébe" színezetűt. Elnézést nem kérek, de nem vágom magam alatt a fát. Be akarok menni Larshoz, s úgy tűnik ehhez az kell, hogy angyali legyek, mint valami szűzmaris férfiban.
- Mi köze a függönynek ahhoz, hogy miképpen hall? - ez nem vádló kérdés, csak őszinte fogalmam sincsek garmadáról árulkodik. Nem fér a fejembe. Ez a része egyszerűen nem képes bekúszni és értelemmel töltődni elmeszálaim közé.
- Ígérem, békét hagyok neki. - emelem fel megadón kezeim. Legszívesebben kicsűrnék egy széket - vagy bármilyen más tárgyat, akár egy egész teherautót is, képletesen - az ablakon, ami előtt megállok telefonálni. Mielőtt tárcsázom Heidit, veszek már jó mély, hosszú lélegzetet. Tudom, hogyha most azonnal hívnám, s nem nyugtatnám le előbb erővel magamat, akkor kihallaná hangomból, hogy mennyivel nagyobb a baj annál, mint amennyit tudatni akarok vele.
- Szabad? - köszörülök torkot, de közben nem szakítom meg a húgommal a beszélgetést. Amint engedélyt kapok a belépésre, halkabbra veszem a hangomat.
- Én vagyok, igen. Egyedül, de mégsem. - intézem szavaimat csendesen - már ahhoz képest mindenképpen csendesen, hogy legszívesebben tényleg üvöltenék (és jól berúgnék, mint az albán szamár) - Larshoz, majd a vonalon keresztül a húgomhoz fordulok.-
Tartsd egy kicsit!
- eltartom arcomtól a telefont, befogom a hangszóróját, köetkező szavaimat már nem Heidihez intézem, hanem Larshoz.
- Megígérem, hogy pihenek majd, ha lesz rá időm. Ismersz. Elmondhatod majd, nem megyek sehová, de most.. ha nem haragszol, Heidi van a vonalban. Kihangosíthatom? Tudja, hogy kórházban vagy, nem tagadhattam le előtte. Aggódik, szeretne beszélni veled, hogyha elég erősnek érzed hozzá magad.
Amennyiben megkapom az engedélyt, úgy az ágy mellé emelem a látogatói széket, leülök rá, s megnyomom a kihangosítót a telefonon.
- Tiéd a pálya, Heidi. Kihangosítottalak. Nem tudom, hogy a morcos nővéreknek mikor jut eszébe kitenni innen telefonostul, szóval csak csendesen és gyorsan örüljetek egymásnak.

A telefont nem tudom az ágyára tenni, mert nem húzhatom el azt a rohadt   a függönyt. Marad hát az, hogy leülök a székre a függöny túlfelén, s miközben hátradőlök, hogy amíg beszélnek, egy kicsit képes legyek lehunyt szemmel a túlélésre fókuszálni és arra, hogy fel ne bukjak a kimerültségtől, az ágyhoz közelebbi cmbomra fektetem a telefont. Van abban valami megnyugtató, hogy hallhatom mindkettejük hangját. Így, hogy becsuktam a szemeim, már az egész kórházas helyzetg sem annyira irtózatos, mintha még egyszerf annyira az volna. A bús életbe, de rosszul vagyok! Bosszant még saját puhányságom is. Már észlelem, hogy remeg a kezem, de szerencsére úgysincs itt senki más, aki láthatná.
- Örülök, hogy élsz. - nyomok rá a hívásmegszakításra, amint elköszöntek - kis ráhatással - egymástól. Tényleg nem akartam soká hagyni, hogy Heidi hallhassa Lars hangját. Nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy megnyugtató egyáltalán bármelyiküknek is. - Nem szokásom könyörögni, így csak - karcos, elgyötört sóhajjal dőlök előre, hogyha nem is lát, akkor is, térdeimre könyökölve szemezhessek függönyön túli önmagával. - kérlek. Ne zárj ki, Lars. Tudod, hogy bármit megtennék érted. Egy család vagyunk. - igen, sokkal többet jelent számomra a család szó, mint sokan hiszik. Annak, aki elvesztett már egy családot, befogadni a szívébe egy újabbat, nem kis dolog. De én megtettem. És jobban féltem őket bárminél, fontosabbak számomra, mint a saját életem. Tudják. Tudniuk kell. Azt meg sajnos nem bírom ennél jobban magamban tartani, hogy mennyire megbántott - igen, bántott, nem sértett, vagy idegesített, hanem mélyen megsebzett - az, amiben az elmúlt hosszú percekben részem volt azóta, hogy a saját bátyám kihajított, mint egy darab szemetet. Ha illik ilyesmit tudatni egy beteggel, ha nem, képtelen vagyok fegyelmezni magam. Mert inkább ez, semmint faggassam. Ígéretet tettem arra, hogy nem izgatom fel. De azt csak szabad közölnöm vele, hogy szeretem, nem? Erre biztos nem vonatkozik az orvosi tilalom. - Itt vagyok, bármi is volna az, amit mondanál.
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Csüt. Aug. 03, 2017 8:36 pm
 



 

- Mmm – biccent, tudomásul véve az információt, minden különösebb fennakadás nélkül. Láthatóan nem is várta el, hogy igent kapjon feleletül. Mint ahogy az sem zavarja, mennyiszer tör ki Wald nem túl kedves szavakban. Edzett vagy fásult, maga se tudja már, s nem is azért van itt, hogy ezen töprengjen.
A kifakadó kérdést felelet nélkül hagyja, időt adva a másiknak, hogy megeméssze a hallottakat.
- Szeretném azt mondani, hogy a viszontlátásra, de inkább azt mondom, legyen szebb a napja.


- Akarja, hogy a testvére felgyógyuljon, vagy sem? – kérdez vissza nyugalommal a doktornő, most már a zsebébe téve egyik kezét.
- Semmi. A testvére kérése volt – feleli a szokásosnál halkabban, gyengébb hangon.
- Ez esetben beengedem – bólint, s távozik az irodák felé.


Ha nem lenne kötés a szememen, most vonnám fel a szemöldököm és dülleszteném ki szemeim. De végül is, kiküldtem. Kis kihagyással válaszolok. Akarom, hogy itt legyen, nagyon vágyom rá, hogy fogja a kezem, hogy ne hagyjon elcsúszni a tébolyba. De azt hiszem, azon már túl vagyok. Annyira megszégyenültnek és hibásnak vélem magam, hogy most már az sem zavarna (de igen, nagyon), ha látna ismét így. Nem akarom. Nagyon jó volt a múltkorit úgy eltakarni, eltusolni, borzasztóan fájdalmas volt Wald visszafojtottan dühödt agresszivitásba csomagolt fájdalmát és segélykiáltását hallani. Egyszerre csúszkáltam Semus agresszív dühe és Wald szerető mérge között.
- Hogyan? – nem értem, még ha próbálok is két kézzel a valóságba kapaszkodni, legfőképpen a beszédbe, ami kimerít, ugyanakkor bizonyosságot ad, hogy nem álmodom az egészet. EZ a valóság.
Ezer szerencse hogy már nincs rajtam a csipogó sok minden, így is szinte beleordít a fülembe a név, pedig a füldugó kellemesen lecsendesítette a zajokat. Hevesen dobogni kezd a szívem, s nehezebben kezdem lélegezni. Azóta nem beszéltünk, hogy bevágta maga mögött az ajtót dühösen, mikor kiderült, mit is tettem Nathtel. Nem akartam, hogy baja essen neki vagy a babának, ezért inkább kerültem, hogy a konfliktus is ki legyen hagyva. A hormonokat nem kívántam még tovább triggerelni. Szinte azonnal megkérdezném, ahogy a józan szavak egy része visszacsúszik, hogy mégis, mennyit tud. Észnél kell lennem, nem tudhatja, hogy mennyire szarul vagyok. Elég az öcsém előtt égni. Ahogy megszólalok, lerántom magamról azt a leplet Wald előtt, amit tizenöt éve tartogatok. Sejtem, mit érezhet majd, de Heidiért meg kell tennem. A babáért.
- Persze! – élettel teli, vidám, erős, a megszokott Lars hang, mintha minden rendben lenne.
- Szia Heidi! Ha hazamegyek, mehetünk venni új cuccokat, a gatyáimat nem fogom tudni felhúzni a lábamra. De ha van ollód, akkor meg vagyok mentve.
Úristen, mennyire nehéz ezt játszani! Rohadtul fáj a fejem is.


Kezem idegesen járna a takarón, ha tudnám mozgatni, de csak az ádámcsutkám jár fel-alá. Ki van száradva a szám, teljesen, s nem csak az előbbi beszélgetés miatt. De nem akarok inni, érthető okokból. Fények kezdenek szikrázni a szemhéjam alatt, s a fejfájás egyre elviselhetetlenebb lesz.
Még így is elérnek hozzám Wald szavai. Meghasad a szívem, ezt hallani tőle és így, összeszorítom a szám elkeseredetten s fájón, akármennyire is fáj. Vissza akarom tartani a kitörni készülő sírást.
- Nagyon szeretlek, Wald – nem szokásom felé ilyen nyíltan kimondani, éppen ezért sokkal fontosabb tartalommal bír, mint bármilyen más felelet a részemről. – Rengeteget tettél eddig is értem, s történjen bármi, – szünetet kell tartanom, próbálom nyugodtra erőltetni a hangom. – mindörökre a testvérem leszel – még akkor is, ha egészen másként szerettem volna, mielőtt a tragédia megtörtént vele. Azt szerettem volna, hogy az életem része legyen, örökre, s végül az lett. Testvéremként.
- Annyira szeretném elmondani – szakad ki belőlem, s most nem tudom elrejteni benne a fájdalmat és az összetörtséget.
S valami más is kitör belőlem, érzem, rájövök, hogy amit érzek a jobb szememnél, azok nem könnyek, hiába melegen folydogál a kötésen át, édes és fémes illatú, nem sós, mint a könnyek, de mire mozdítanám a kezem, a fény először berobban a látómezőmbe, aztán minden sötét lesz.

Egy óra, mire ismét kikerülök a műtőből, s félóra, mire ismét ébredezni kezdek. Egy ér megpattant, s időbe került, hogy kifejtse a nyomás a hatását, s az orvos elmondása szerint szerencsés helyzetben voltam, hogy a szemem közvetlen közelénél, a friss hegnél pattant el végül, így könnyebben tudták elállítani a vérzést, s lezárni a sebet. A stressz és a feszültség hozta elő.

- Wald? – kezem keresni kezdi őt, akaratlanul, elfeledve, mit is kértem. Szokatlan nyugalom van rajtam. – Itt vagy? – nem fáj a fejem, csak a halántékom lüktet, de most nem akarok sehová sem nyúlkálni, csak Wald keze hiányzik az enyémből. És nagyon szeretnék már nem csak feküdni, ficeregni kezdek, mire ráébredek, nem kéne.
- Mi történt? – a fényre még emlékszem és hogy nagyon ki akartam önteni a szívemet neki.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Aug. 23, 2017 8:02 pm
 



 

- Önnek is. - morgom az orrom alatt inkább csak megszokásból, mint sem valódi és őszinte kívánalomból. Szinte el se jut a tudatomig, hogy mi is az, amit viszont kívántam ezen a módon az előbb. Feldolgoznám és megemészteném, hogyha nem találna meg az orvos rögvest a csodálatos litániájával, amit talán logikusabb állapotomban jogosnak is lelnék, de mitől most csak szikrát szórnak szemeim és a nyelvem is, bár az jócskán visszafogottabban.
- Nem ezt kérdeztem, de tudja mit? Felejtsük el. - szusszanok dühösen, s még legyintek is mellé. Semmi? Hogyne. Bizonyára semmiségként fogadná, ahogy nekem is úgy kellett volna. Talán akkor menne is, hogyha nem érezném azt, hogy sokkal nagyobb szar van ebben a palacsintában annál, mint amit éppen etetnek velem és jogom lenne tudni. A kurva orvos-beteg szolidaritás és titoktartás az idegeimre megy. Sose bírtam elviselni és mindig egy nagy baromságnak tartottam az egészet. Tudniuk kellene, hogy a magány nem út. Az egészség felé semmiképpen sem vezető. De ők mégis támogatják Larst abban, hogy egyedül maradjon a problémáival.
Feltárcsázom Heidit és hagyom, hogy beszélgessenek. Egyetlen szusszanással vagy morranással sem zavarok bele a tárgyalásba, de minden elejtett szót, hanglejtést megfigyelek. Keserű epeként kúszik le az egész a torkomon, de annyi baj legyen. Érthető. Heidit én is védeném.
- Később még felhívlak. Jó légy, Heidi! - köszönök el tőle, majd szakítom meg a hívást, hogy azzal együtt, hogy a zsebembe süllyesztem a telefont, megnyíljak Lars előtt. Talán nem kellene, talán több, mint helytelen, de egyszerűen nem tudom lenyelni anélkül a békát, hogy ennyit ne közölnék vele. Mert akármennyire is sérült, akkor is a testvérem és tudnia kell, hogy mit okoz azzal, amit csinál. Nem szívesen nézném végig, hogyha a sok titoktól ez a család teljesen tönkremegy.
- Én is téged. - engedem meg magamnak azt a gyengédséget, amit csak a testvéreimmel szemben. Alapvetően nem vagyok az érzelmek szavakban kifejező embere, de ez kikívánkozott közbevetésként anélkül, hogy meg akarnám őt akasztani.
- Hát persze, hogy az leszek! - felkelek, nem érdekel a függöny. A rossz érzést elhallgatása mögött nem tudom hová tenni, hát nem érdekelnek a szabályok, muszáj látnom őt. A következménye az, hogy újra ráragadok a nővérhívóra, majd amint elviszik, ketrecbe zárt vadként korzózom a szoba előtt egészen addig, amíg újra elő nem kerül. A rohadt életbe! Nem kellett volna felzaklassam őt.. de ha a doktornő ezután kitilt a szobából, esküszöm saját kezemmel fojtogatom meg őt.
Ismét az ágya mellett ülök, ezúttal sokkal csendesebben és befelé fordulóbban, mint korábban. Nem merek szólni, pedig az nagy szó, hogyha a némaságot választom ahelyett, hogy tomboljak. Egyébként azon már túl vagyok. Itt sem keményebb a fal, mint másutt, nem csapja szét jobban az öklömet.
- Jó reggelt, ismét! - tapogatózó kezére teszem a sajátomat, hadd érezze, hogy tényleg itt vagyok. - Egy kis komplikáció, de hamar rendbe hozták. Szükséged van valamire? Hívjam be a nővért megint?
Nem akarom forszírozni, hogy mit akart mondani. Talán tényleg jobb volna, ha nem erőltetném rá minden áron a tudni akarásomat. Mert nem akarok ártani neki.
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Szer. Aug. 23, 2017 10:18 pm
 



 



Nem gondoltam volna, hogy valaha még egyszer ugyanazt az álarcot kell majd feltennem, hogy megvédjem őket mindattól, amin keresztülmentem. Szánalmas pancser vagyok, főleg, hogy hagytam magam. Nem, mintha más megúszta volna. Nem tudom, mások nem is érdekelnek, a testvéreim érdekelnek.
Nagyon kevés kell ahhoz, sírógörcsben ne törjek ki Wald válaszára. Akármennyire is rossz, összepréselem a számat, hogy nem szökjön ki belőle a sírás, befelé fojtom.
~ pedig másként tekintek rád, Wald... ~ a sok titok között ezt is magammal fogom hurcolni életem végéig. Mint ahogy Leander elutasítását is, s Semus kegyetlenségét is. Legszívesebben hisztérikus nevetésben törnék ki, hogy aztán elkapjon végre a sírógörcs. A téboly láthatóan nyújtja felém a kezét. Nem akarom elfogadni... semmit nem tesz könnyebbé, de mindent nehezebbé, s nem csak nekem.

A doktornő csak egy mondatot szól Waldhoz, melyben kifejezi, hogy saját felelősségre maradhat bent, s az egyik segédorvos mondja el a helyzetet.
Nem könnyebb mozgatni a kezem, mint korábban, de valahogy nem törődöm vele, keresem Waldot. Hiszen az előbb még itt beszéltem vele. De valami változott. Sok minden. A szememen még mindig kötés van, frissebbnek tűnik, a fejem meg könnyebbnek.
Nem érzem, ahogy hozzáér a kezemhez, s nem csak a kötés miatt. De megállok a tapogatózásban, ahogy nem tud tovább mozdulni a kezem, s végre megérzem kezének melegét. Keresem, hogy tudnám megfogni a kezét, még ha nem is tudom behajlítani az ujjaim. Mennyi idő telhetett el, mi történt? Az utóbbi már nem foglalkoztat. Feladtam, elengedtem, már csak létezek.
- Rád van szükségem – már nem mondom azt, hogy ne nézzen rám, már késő, tudom, hogy erre, ahogy meglátott először, emlékezni fog, sosem fogja elfelejteni.
~Válladra hajthatnám a fejem? ~ de Wald sosem volt az érzelgősség híve, hát nyelek magamban egyet, voltaképpen én sem voltam érzelgős típus, most csak összetörtem. Wald vállán talán kicsit össze tudnám kaparni magam, de a büszkeségét sem akarom elvenni.
- Pihentél egyáltalán? Pihenned kéne – ismétlem önkéntelenül magam. Kihallom a hangjából a kiégettséget és a fáradtságot, sokkal jobban, mint korábban. De már nem üvölt a környezet annyira a fülembe, jótékonyan kiszűri a füldugó a hangorkánt.
- Le tudsz ülni? – jobb, ha leül. – Valamit el kell mondanom.

Hosszabban hallgatok, mint terveztem. Muszáj vagyok a látható arcvonásaimat féken tartani, mint ahogy a hangomat sem akarom hagyni, hogy remegjen, határozottá formálom, már úgyis profi vagyok benne. Nem fogok neki mindent elmondani, a szégyenemet megtartom magamnak és a szakértőknek, akik szintén hallgatni fognak. Nem akarom elengedni Wald kezét, ha most azt kapom vállként, azzal is beérem. Itt van velem. Ez számít.
- Semus volt az. Az elválásunk tizenöt éve, nem volt zűrmentes. Törleszteni akart a sérelemért, a rögeszméjévé váltam, de... – elmondjam? Nem megy kimondani, hogy sosem volt normális, de én olyan vak voltam, mint a vakond – A szállodába akartam visszatérni, amikor ... elkapott – most jön az a rész, amit kendőzni kellene, s van, amit el kell mondanom, mert nyilvánvaló. Annyira szeretném kiengedni magamból, ami van! De nem lehetek önző. Elég nekem cipelni ezt a terhet.
- Nem volt túl kedves – nyelek egyet, nem megy többet ebből elmondani, újabb szünet. – Amikor egyedül maradtam, megpróbáltam kiszabadulni, megtaláltam a fegyverem, de addigra vissza is ért, csak annyi időm maradt, hogy elsüssem – azt, akibe valaha fülig szerelmes voltam, megvesztem az illatáért, bőrének érintéséért, hangjának zöngésségéért.
- Hogy lehet így félrecélozni? A fejére irányítottam a fegyvert – elkalandoznak a gondolataim, kezd kiakadni a mutató, s lassan is kapok észbe, mire elhallgatok, megpróbálva magam visszaevezni, mielőtt végleg elsiklik az a csónak.
- Csak itt tudtam meg, hogy már három embert megölt... – összeszorítom a szám, még ha fáj is. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, tizenöt évvel ezelőtt nem gondolkozom el azon, hogy betörjem-e a halántékát. – miattam haltak meg... – csúszik ki a számon. És nem megy tovább. Próbálom szóra nyitni újra a szám, de megakad a hang, megrándul a szám széle és inkább maradok néma. A hányinger kerülget.
Vissza az elejére Go down
Waldemar Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : luke evans

TémanyitásTárgy: Re: London
Hétf. Szept. 04, 2017 8:11 pm
 



 

- Az jó, mert magammal szolgálhatok, itt vagyok. - engedek meg felé egy könnyednek szánt, bár attól elég messze levő, de legalább ptóbálkozásnak felfogható kis humormorzsát. Itt és most, az ő füle hallatára nem fogom megkérdezni az orvost újra és újra arról, hogy mégis mit jelent a sok szakzsargon, amit használt, de majd sort kerítek arra is. Larsnak úgyis pihenni kell, szóval majd ha elaludt, felhajtom a doktorokat. Ha kedvelik a jellememet, ha nem. Nem randira akarom hívni őket, csak megérteni a bátyám helyzetét.
- Hol van ez a nagy éjszakázásainkhoz képest? Nincs gond, majd pihenek ha már te is. Itt aggódási alapom csak nekem van, értjük egymást? - szűkítem össze álszigorúan a szememet. Nem az a lényeg, hogy lássa, hanem hogy kihallja a hangomból a testvéri civódást, s ezzel egy falanyi otthont csempésszek ide neki.
- Hogy érzed magad? - teszem fel a kérdést, mert ez fontos, s mert tőle szeretném hallani. Az nem jelent semmit jelen helyzetben, amit az orvos mond, hisz nem ő van Lars bőrében.
Azt, hogy remélem az igazat mondod nem teszem hozzá, csak elgondolom. Nagyon zavarna, hogyha folytatná a kirekesztésemet, de nyilván nem tehetek ellene semmit. Itt a krházi szituációban semmiképp.
- Öhm, persze. - lábammal kanalazom magam alá a látogatói széket, s helyezkedem le rá az ágy mellett. Csendben maradok, feszüt figyelemmel várom, hogy elmondja, akármi is volna az, ami a szívét nyomja.
Nagyot nyelek a felvezetést hallva. Más ezt tőle hallanom és más volt a rendőrségtől. Nem szakítom félbe viszont, vűrom hadd fejezze be egyben a mondandóját, én legfeljebb magamban gyújtögetek egy sor káromkodást. Semus egy rohadt tahó, aki megérdemelte a halált. Ezt a véleményemet senki nem tudná megváltoztatni már soha, semmikor.
- Először is ezt verd ki a fejedből. Nem miattad haltak meg, hanem miatta. Sajnálatos tény, hogy ez megtörténhetett velük, de számomra az a fontos, hogy te élsz és akármerre is céloztál, sikerült megmenekülj. Semus többé nem tud téged bántani és másokat sem. Megmentetted a világot egy szemétládától.
Arról, hogy nem volt kedves meg vagyok győződve. Nyilvánvaló, hogy elég enyhe a kifejezés, amivel Lars élt, s bár nem kellene talán rákérdezzem, mégsem bírom magamban tartani. Nem vagyok agyturkász, de talán ki szeretné mondani, csak szégyelli. Tudom is én! Rm rossz vagyok az ilyesmiben.
- Mégis mit művelt veled az a..? - nem illetem jelzőkkel, inkább elharapom a végét és meghagyom az egésznek a kérdő hangsúlyát.
- Dublinból volt képes egészen idáig elhozni? - nem akarok direktben rákérdezni arra, hogy mégis mi az isten haragját keresett itt Írország helyett, hát inkább ezt az indirekt módot választom. Hiszen a mi tudomásunk szerint Dublinban szállt le a gépről. És ez itt rohadtul London pedig..
Vissza az elejére Go down
Lars Wagner
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Orlando Bloom

TémanyitásTárgy: Re: London
Hétf. Szept. 04, 2017 9:40 pm
 



 

Jó hallani a hangját, megnyugtat, még akkor is, ha tudom, ez csak rövid ideig fog most ez tartani. Nem miatta, miattam.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy ideje aludnom?– csendes derű csillan meg a hangomban, még ha távoli is az egész, a megszokott riposztok belülről fakadnak, s a szeretet jelei, Wald felé.
Amennyire vártam, mikor teszi fel ezt a kérdést, most annyira váratlanul ér, hosszabb szünet után válaszolok. A szünetek mostanában jó barátaim lettek. Hazudni akarok neki, mert amit elmondanék, ha én hallanám tőle, az első mondat után kiugranék az ablakon.
- Üresnek – semminek, nullának, zérónak, szétzúzottnak és a többi és a többi. Nem akartam kimondani, meglepődve be is csukom a szám és magamban csak szidni tudom magam.
- Már nem fáj a fejem – teszem hozzá, s kihagyom az annyira szót. Rémisztő mennyire el tudnak szállni a szavak a fejemből, távol keringenek, incselegnek és néha fogalmam sincs, hogy mire is figyelek.
- És te? Hogy érzed magad? Sajnálom...– érdekel, hogy van most, fogalmam sincs, hány órája vergődik ebben. Én okoztam neki.
Meg kell válogatnom a szavaim, különben kirohanva a kórteremből, képes vérengzésbe fogni. Ami egyrészt mélyen megérint, másrészt aggaszt. Elég rossz lehet neki így is.

Nehezen megy megszólalni, semmi köze nincs ahhoz, hogy hazudni akarnék. A kimondott szavaknak erejük van, s ezek, amiket ki akarok mondani, hiába mondtam már el a nyomozónak, az igazi súlyát most érzem, rátelepednek a mellkasomra és megfullasztanak. Léteznek.
Már tizenöt éve sem tudtam volna előadni azt, hogy hozzáteszem Wald szavaihoz, hogy akibe szerelmes vagyok, vagyis voltam. Az ott halt meg és el abban a pillanatban, hogy kezet emelt rám. Azt a Semust szerettem, szívem mélyéig. Vajon mennyire volt ő?
A bántásra behunynám az amúgy is bekötött szemeim.
- Mégis csak fel kellett volna vennem a pszichológia fakultációt – rántódik elő belőlem a válasz az eddig racionálisnak tartott elmémből. Most egyáltalán nem az.
Még Wald is tudja, hogy pót-pót-pótvizsgán mentem át abból az egy rohadt pszichológiai szarból, amit nem tudtam kikerülni, kötelező tárgyként. Számokkal dolgozom és képletekkel, az van a fejemben, nem lélekbúvár-marhaság...
- Tizenöt éve kellett volna megtennem – legalábbis a rohadékot eltüntetni. Veszek egy mély levegőt. Nem hiszek a pokolban, de szerintem, ha nem lennék meleg, már attól is örökre a pokol mélyén égnék, hogy akkor mennyire be akartam zúzni a halántékát, s addig ütni, míg ...
A kérdés váratlanul ér, megfeszül a testem, a szavak, amíg eddig is csak keringtek a fejemben, s csak néha illegették meg magukat csúfondárosan előttem, elszöknek. Az érzés marad meg. Bassza-meg-bassza-meg-bassza-meg!
- Hánynom kell... – pillanatok alatt felkavarodik az üres gyomrom.

Csipegetem össze az emlékmorzsákat, kezem még mindig Wald kezét szorítja, nem szorítja, nem tudok szorítani a kötéstől, de nekem jó érzés tudni, hogy szorítom.
- Dublinban kaptam egy hívást, hogy Londonba kéne mennem egy ügy miatt – szoktam kapni a képzettségem miatt megbízásokat, ezt Walddal is megbeszéltem, s főként akkor, mikor Heidi mindig...
- Heidi? Hogy van? – minden mást kitöröl az agyam, feszülten figyelek Wald szavaira. Kiesik az az emlék, hogy beszéltünk telefonon, de ezt még nem tudom.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: London
 



 

Vissza az elejére Go down
London
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Határon innen, határon túl
-
Ugrás: