HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

we all fight our own private wars

Katherine Broughton
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 40
Avataron : Gillian Anderson

TémanyitásTárgy: we all fight our own private wars
Szer. Szept. 13, 2017 7:34 pm
 



 

2016 eleje
Sarah & Kate


Idő. Idő kellett. Túlságosan sok idő, és mégsem elég. Mindannyian több időt akartunk. Időt szeretni, időt élni, időt, még a baleset előttről. Megfoghatatlan, cikornyás, aranyszálai elillantak ujjaim közül. Először a válás. Elköltöztem otthonról. Elszakadtam a családomtól. Elfordultam Sigmundtól, és ezzel egyidejűleg elfordultam Sarah-tól is, akaratom ellenére. Most egyedül vagyok, leszámítva azt az egy-két-több egyéjszakás kalandot, amikbe időről-időre belebonyolódok. Hamar rájöttem, hogy mekkora hülye vagyok, hogy újra randevúzni kezdtem, elvégre már nem vagyok húszéves. Az utóbbi időben, ha találkozok is valakivel, viszonylag hamar tisztázom, hogy nem valószínű, hogy a kapcsolatunk még egy-két lépésnél tovább fog jutni onnan, ahol éppen vagyunk. Tudom, hogy mit akarok, és azt is tudom, hogy mit nem. Ami módfelett mókás, az a tény, miszerint a válasz mindkét kérdésre Sigmund.
De, azt hiszem, hogy már nem kaphatom vissza őt, valójában meg abban sem vagyok biztos, hogy vissza akarom-e kapni őt. Elvégre... most szabad vagyok, mint a madár.
Illetve, szabad is lehetnék, de már egy ideje nem érzem magamat annak. Mást érzek. Mélységes bánatot, szomorúságot, mérhetetlen fájdalmat és lelkiismeret-furdalást – a lányom miatt.
Mint minden reggel, ma is az uszodában kezdem a napot, már a hajnali órákban. Munka előtt is ide szoktam jönni, már évek óta. A víz megtisztít – legalábbis, a legtöbb kultúra és vallás ezt tanítja -, és nem csak fizikailag, avagy testileg, de lelkileg és szellemileg is. A munkámból adódóan 24/7 gondolkozok; lehetséges összefüggéseken, lehetséges gyanúsítottakon, megpróbálom megjósolni a gyilkosok következő lépését. És immáron már tépelődök és rágódok.
Fejest ugrok az áttetsző, opálkék vízbe. Az egyik hossz vége, a másik elejét jelenti. Addig úszok, amíg érzem a karjaimat és a lábaimat, amíg úgy nem érzem, hogy a tüdőm kiszakad a helyéről, amíg kapkodni nem kezdem a levegőt, amíg már-már elmerülni volna kedvem, mintegy kőként.
Csak süllyedni, süllyedni, süllyedni...
Eltűnni.

Ezúttal nem a gyilkosok jártak a fejemben, és nem a következő lépéseiket próbáltam megjósolni. Az utóbbi időben – lévén egy rövidebb szabadságra is elküldött a főnököm – esélyem sincs másra gondolni, csak Sadie-re. Csak az én csodálatos, gyönyörű kislányom jár a fejemben.
És az, hogy lebénult.
Az úszás utáni, mindig jóleső fájdalom most valahogy olyan... bűnnek tetsző dolog. Árulás. Tudván-tudva, hogy Sadie voltaképpen nem is érez semmit, deréktól lefelé. Ki tudja, mikor – ha valaha egyáltalán – tud majd újra úszni? Vagy futni. Vagy sétálni. Vagy, nemes egyszerűséggel, felállni abból a kibaszott kerekesszékből.
Az uszoda öltözőjében a tükörbe nézek. És elborzadok. Nem azért, mert még mindig látszik, hogy egy erőszakos, sorozatgyilkos megvert. Azért, mert olyan
Emberi roncs.
Élő torzó.

Kialvatlan vagyok, az elmúlt hetekben túl sokat cigiztem, és esetenként túl sokat ittam, és ezzel ellentétben alig aludtam – ha mégis, altatóval, de így is rémálmok gyötörnek. Hullákról álmodom – Sadie-éről is -, a legutóbbi gyilkosról álmodok, arról álmodok, hogy különféle módszerekkel megöl engem.
Sok vérről és halálról álmodok.
És nem... nem engedhettem, hogy Sadie így lásson engem, mert nekem az egyik bástyájának kell lennem, egy kikötőnek a viharos tenger, fölé magasodó hullámain. Nem láthatott megtörve és darabokban. Össze kellett szednem magamat, és ez a pillanat most jött el. Ma.
Autóba ülök, és, bár nem munkába megyek, vagy onnan jövök, a megjelenésem elegáns, mint mindig: fekete farmer, fehér, hosszú ujjú blúz, fekete ballonkabát és fekete magas sarkú, bokacsizma.
Seattle meg olyan, mintha összerázták volna egy hógömbben.
Leállítom az Audimat, és kiszállok, majd a régi házunk bejárati ajtajához megyek, hogy bekopogjak rajta. A kulcsokat ugyan megtartottam, mert bármikor, bármi történhet, és Sig nem lesz mindig itt, hogy ajtót nyisson nekem; ebben legalább egyetértettünk a kedves ex-férjemmel, ha másban nem is igazán jutottunk közös nevezőre. Ennek ellenére most nem nyitok be, mert egyrészt, tudom, hogy a férfi is itthon van, másrészt ez a ház többé már nem az otthonom, nem érzem magamat feljogosítva arra, hogy csak úgy benyissak ide.
- Szia – köszönök a férfinek. – Sadie-ért jöttem – közlöm a nyilvánvalót, ő behív, én pedig megvárom a jól ismert előszobában a lányomat.


▲ Music: Angel by the wings ▲ Words: 632
Vissza az elejére Go down
Sarah Ambrosia Mallors
avatar
Oktatás

Kor : 19
Avataron : • kat mcnamara • •

TémanyitásTárgy: Re: we all fight our own private wars
Pént. Szept. 15, 2017 3:03 pm
 



 


sarah & katherine
i hate everything

Olyan érzés töltött el az elmúlt hetekben, mintha végig csukott szemmel jártam volna az életemben. Mintha vak lettem volna. Ebben pedig félelmetes, hogy mennyi igazság van. Nem tudom elfogadni, hogy az anyám és az apám elváltak. Minden olyan cukormázas keretben volt. Tökéletesnek hittem az életemet. Azt hittem, hogy mindenem megvan, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig a háttérben már régen készülődött a káosz, ami egyenesen bekebelezett. Én pedig egyedül maradtam a semmi közepén. Mert egyedül éreztem magam. Gyűlöltem apát azért, mert nem volt képes harcolni az anyámért. Hogy nem szerette eléggé. A nyamvadt munkája mindennél fontosabbá vált a számára. Ki tudja, hogy mi zajlik odabenn. AZ is lehet, hogy azért tölt annyi időt odabent, mert megcsalja anyát és ez a valódi oka a válásnak. Én annyira vak voltam, hogy már mindent el tudok képzelni. Kis buborékban éltem és ebből nem tudtam kiszakadni. Most pedig úgy bökték ki, mintha nem számított volna a testi épségem és nem is számított. Hiszen szart se érzek deréktől lefelé. Úgy érzem, hogy az életemnek teljesen vége van. Hogyan is élhetnék tovább így? Nem akarok élni. De senki nem érti meg. Majd hozzászokom. Megtanulok együtt élni a helyzettel, hiszen ez a mostani normálom. Én nem akarok hozzászokni én menekülni akarok. Elegem van mindenből. Anyából is, hogy már könnyűszerrel fogyasztja a férfiakat és nem mondhatja nekem senki, hogy ez nem igaz. Az anyám egy könnyűvérű nőcske lett, az apám meg elvesztette a férfiasságát, mert még azért a nőért sem tud kiállni, akit állítólag oly nagyon szeretett hosszú éveken át.
Egyszerűen mindent magam mögött akarok hagyni felégetni és továbblépni. LÉPNI! NEM TUDOK. Ordítani tudnék már a fájdalomtól, ami belülről szépen lassan szétmarcangol, de nem szólok egy szót sem. Egyszerűen csak nyelek, nyelek addig a pontig, míg már szétdurranok az idegtől. Az életemnek vége van. Soha többé nem fogok tudni járni. Én pedig nem akarok így élni. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Mindketten igyekeznek engem mikroszkóp alatt figyelni. Egy percem sincs igazán egyedül. Pedig, ha lenne.. Csak a konyhába kellene mennem. Gurulnom. Ahogy épp sikerül. Egy kés és már vége is lenne mindennek.
Hallottam a kopogtatást az ajtón, de oda se figyelek már rá igazán. Csak bámulok magam elé, mint valami élettelen tárgy a szoba kellős közepén, amit annyira óvnak mindentől. Ez előbb is eszükbe juthatott volna. Már nincs mit óvni rajtam. Egy roncs vagyok és az is maradok. Eszem ágában nincs arrébb gurulni. Nem akarok vele menni. Csak itt akarok megrohadni. Nem vagyok kíváncsi senkire. Legszívesebben kigurulnék valahonnan. De a földszinti kis házban nem éppen adódik ilyen lehetőség. Ha anya veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön a szobába sem nézek fel rá. Ugyanúgy üres tekintettel bámulok magam elé. Én már nem vagyok itt. Nem létezem. Megszűntem abban a pillanatban, amikor a lábaim megadták magukat.  
Vissza az elejére Go down
Katherine Broughton
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 40
Avataron : Gillian Anderson

TémanyitásTárgy: Re: we all fight our own private wars
Pént. Szept. 22, 2017 5:03 pm
 



 


Sarah & Kate


Magamat okolom azért, ami történt. Részben az én hibám. Az egész szörnyűséges tragédia velem kezdődött, én indítottam el a lejtőn és nem volt megállás. Nem szabadott volna telefonon elmondanom Sadie-nek, hogy el fogunk válni egymástól az apjával, személyesen kellett volna elmondanom neki; akkor megállíthattam volna abban, hogy... hirtelen felindulásból hülyeséget csináljon. Vagy nem, nem tudtam volna megállítani, mert ő is éppen olyan makacs és önfejű, mint Sigmund meg én. Elvégre, a mi gyerekünk, a mi húsunk, a mi vérünk.
Rengeteget kattogok azon, szinte megállás nélkül, hogy mi lett volna, ha...? Mi lett volna ha, Kate?
Nem hiszek istenben. Én abban hiszek, hogy a dolgok okkal történnek, hogy a Sors a mindent irányító, hatalmas, mindenható erő, ami kihatással van az életünkre, minden döntésünkre, és azok végkimeneteleire. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Sors fizet-, és megfizet az életben elkövetett tetteinkért. Talán ez az én fizetségem a Sorstól, hogy szenvedni látom a lányomat, azért a sok bűnért, amit elkövettem életemben. Elvégre... tény, hogy a nagyobb jó érdekében öltem meg embereket, de az is épp olyan tény, hogy ezzel én is egyfajta gyilkossá, hóhérrá váltam. Elárultam Sigmundot, mert sokat dolgozott, és most én is sokat dolgozok – én lettem a pap, aki bort iszik, és vizet prédikál. Most pedig más és más, újabb és újabb férfiakkal randevúzok és bújok ágyba.
De Sadie? Annyira mérhetetlenül, kibaszott módon igazságtalannak tartom, hogy ez történt vele, hogy ide került, abba a helyzetbe, amiben vergődik, mint egy szárnya szegett rabmadár.
Talán mégsem vagyok olyan jó ember, mint, amilyennek gondoltam magamat, vagy amilyen lenni szeretnék.
Mérhetetlenül szégyellem magamat, hogy ennyi időbe került, hogy végre idetoljam a képemet. A kórházban meglátogattam ugyan Sadie-t, de ide, ebbe a házba azóta nem jöttem el, mióta elváltunk Sigmunddal, akkor sem, amikor kiengedték Sadie-t, ez pedig már napok óta, ha nem egy-másfél hete megtörtént. Telefonon felhívtam, ha felvette, beszéltem vele, de az nem ugyanaz. Az elmúlt napokat együtt tölthettük volna, hiszen szabadságra küldött a főnököm, mert nem tudta nézni a néma agonizálásomat. És, éppen ezért, az elmúlt napokban bőséggel akadt időm gondolkozni és tépelődni. Egyszer ugyan jártam itt, de nem szálltam ki az autóból. Ki akartam, de, egyszerűen... nem ment. Képtelen voltam kinyitni az ajtót, és bekopogni a lakás ajtaján, és szembesülni azzal, aminek a kiváltójává váltam.
És most mégis itt vagyok, mert tudom, és tulajdonképpen végig tudtam, hogy Sadie-nek szüksége van rám is, épp úgy, mint az édesapjára. De hogy lehetnék éppen én az egyik végvára, ha magam is megrogytam?
Az autóban még a könnyeimet nyelem, erőt gyűjtök, felszívom magamat, hogy részben az a nő lehessek, aki az őrsön-, a kihallgatóban vagyok: erős, megtörhetetlen, vasba és acélba csavarodott, kőszívű Iron Lady – de, éppen csak annyira, hogy ne boruljak ki.
Sigmund Sadie-hez irányít, én pedig felnézek rá, röviden biccentek, és puhán megérintem hozzám közelebb eső felkarját, ezzel mintegy azt jelezve, hogy nem lesz semmi baj, hogy nem fogok elmenekülni, hogy nem fogok sírni és zokogni.
Elnyújtott, csendes léptekkel közelítem meg Sadie-t, és, amikor odaérek mellé, vállára fektetem a kezemet, majd elé lépek, és lehajolok, hogy arcára lágy, anyai csókot leheljek, és mindeközben magamhoz öleljem, és mélyen beszippantsam az illatát, amit már olyan régóta ismerek, és, amit úgy szeretek, ami nélkül nem tudnék élni.
- Szia, Kicsim – dorombolok a fülébe, majd eltávolodok tőle. Meg akarom kérdezni, hogy hogy van, hogy hogy érzi magát, de nem teszem. Hogyan is érezhetné magát? – Összepakoltál? Mehetünk? – kérdezem, halovány, erőtlen mosolyra vonva ajkaimat.


▲ Music: Angel by the wings ▲ Words: 562
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: we all fight our own private wars
 



 

Vissza az elejére Go down
we all fight our own private wars
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Alternatív :: 
Temetetlen múlt
-
Ugrás: