HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Intenzív Osztály

Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Intenzív Osztály
Kedd Márc. 22, 2016 8:28 pm
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:51 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Oliver Storm
avatar
Egészségügy

Kor : 37
Avataron : Jensen Ackles

TémanyitásTárgy: Re: Intenzív Osztály
Kedd Márc. 22, 2016 11:43 pm
 



 

Ujjaim görcsösen markolásszák a tiszta fehérre mosott, fertőtlenített ágyneműt, lábujjaim a takaró leple alatt feszülten táncolnak. Ideges vagyok? Nem, nem ez a jó kifejezés. Azt hiszem inkább úgy érzem magam, mint akit megütött a sújtólég. Vagy mint aki dinamitos hordón ül, és kezében a detonátor. Türelmetlen pillantással kapcsolgatom a tévét. Unom. Unok itt lenni, unom a folyton elsuhanó embereket, akik mindig csak egy pillanatra jönnek be. Unom, hogy mindenkitől azt hallgatom, pihenjek. Hogy még nyugalom. Még legyek türelemmel. De nem voltam türelmes két évig? Nem pihentem eleget, míg gépek mozgatták a szívem izmait és a tüdőmet? Nem pihentem eleget? Nekem tennem kell végre valamit! Bármit! Orvos vagyok, az istenért, nem várhatják el, hogy majd nekiállok makramézni, mikor semmi bajom, nem? Hirtelen ötlettől vezérelve felrántom a takarót, majd óvatosan kicsúszok a széles ágy szélére. A lábaim még nem úgy engedelmeskednek ahogy akarnám, de pár nap alatt sikerült annyira felfejlődnöm a fizikoterapeuta segítségével, hogy kis segítséggel, de képes vagyok önállóan mozogni. És most ezt is fogom tenni. Nem érdekel engem senki intelme, nekem látnom kell az osztályomat, a gyerekeimet. A gyakornokokat, a rezidenseket, akiket itt hagytam. Látni akarom a főorvosi irodát, ahol elvileg nekem kellene ülnöm, nem másnak. Dühös vagyok és kétségbeesett. Legbelül pedig mélységesen szomorú vagyok, még akkor is, ha ezt nem ismerem be magam előtt. Hiszen elvesztettem az életemből jónéhány hónapot, amit sosem kaphatok vissza, és elvesztettem azt is, amiért megdolgoztam annak idején. Haragszom. Haragszom a világra, magamra, a sofőrre, aki ittasan vezetett...És ez a düh erőt ad ahhoz, hogy némi ügyeskedéssel leszedjem magamról a szívmonitor drótjait, amely elnémítva sikoltja a világba azt, hogy érzékelői szerint átléptem az árnyékbirodalomba, vagy legalábbis nagyon spurizok arrafelé, aztán kihunynak a villogók, mikor kikapcsolom azt. Lábam lassan bújtatom az ágyam mellé tett papucsba, majd köntösömbe bújva az infúziós állványba kapaszkodva lassan, kimért léptekkel indulok el az ajtó felé. Tekintetem az ajtókeretre függesztem, miközben harmatgyenge testem kínozva vonszolom előrébb magam minden lépéssel. Fájnak a lépések, izmaim égnek, de nem számít, megyek előre, kitartóan. Ha nem jutok ma munkához, én esküszöm meghalok. Ahogy az ajtóhoz érek, ujjaim ráfonódnak a kilincsre, majd miután lenyomtam azt, kinyitom az ajtót, és az infúzióadagolóba kapaszkodva szépen kicsoszogok a szabadság felé, magam mögött hagyva életem két évének börtönét. Körbenézek, a hosszú folyosón senki nincs. Tőlem balra a személyzeti lift vár, jobbra az intenzív előtti váróterem. Balra indulok el, eltökélt szándékom vágyát kielégíteni, hogy eljussak a gyerekosztályig. Igaz, ha így haladok, két hétig is eltart, de nekem már nem tök mindegy? A csiga is elér A pontból a B-be, nem? Alig csoszogok lassan, öregesen néhány perce, mikor a hátam mögött feszült kiáltás hallatszik.
- Na de Dr. Storm! Mit keres idekint? Azonnal menjen vissza a szobájába és feküdjön le! - lép mellém egy vékony, csinos, barna hajú nővér. Zöld műtősruháján megcsillan ezüstszín nyaklánca, rosszalló pillantásától tudom, minden átlagos beteg megrémülne. Persze nem vagyok átlagos, így én figyelmen kívül hagyva őt csak kitartóan menetelek tovább.
- Nekem nem parancsolgat egy nővér, ha nem tudná én szakorvos vagyok, kedvesem. És ha nem akarok, nem megyek vissza, márpedig ha megfeszül, ha kerékbe törik, ha halomra öli is magát itt helyben, nincs az az Isten, hogy engem bárki megakadályozzon abban, hogy elmenjek a gyerekeimhez, a rezidenseimhez, és általában véve az osztályomra. Világos?
Határozott hangvételemre felháborodottan teszi csípőre a kezét, a hangneme viszont megmarad kérlelőnek.
- Doktor úr, kérem, ha nem megy vissza, nagyon meg fogom ütni a bokámat. Kérem! - kérlel, de hajthatatlanul csak menetelek előre. Már elhagytam egy teljes szobányi távolságot, azt hiszem kezdek belejönni. Homlokomon izzadtság gyöngyözik, kezem elfehéredve markolja a hideg fém állványt, a kerekek nyikordulva adják tudtomra, nem súlyom támasztására lettek kitalálva.
- Vállalom a felelősséget, nyugodjon meg. - mondom, majd felé fordulok. - Én kedves ember vagyok. Komolyan, jó tanár, remek barát, kíváló sebész. Türelmes vagyok és segítőkész. De ha nem hagy végre békén, hogy végezzem a munkámat, és megmentsem az apróságokat, akik a gyerekosztályon várnak, esküszöm, bebizonyítom, hogy nem véletlenül aggatták rám annak idején azt, hogy én vagyok a Kivégző, maga átkozott bestia. Ha tovább bosszant, megszegem az eskümet, hogy nem ártok senkinek, felemelem ezt az állványt, és lecsapom vele, mint a taxiórát. Na, hess, menjen a dolgára, mielőtt még magára uszítom a nagyapámat. Kicsi az öreg, de veszélyes, mint egy veszett csivava! Na, menjen már, nincs más akinek az idegeire mehet?
Türelmetlenül hessegetem el a felháborodott, kétségbeesett nővért, aki tehetetlenül toporog mellettem, míg én újra nekiindulok a nagy útnak. Alig pár lépésnyire vagyok a személyzeti lifttől. Hallom, hogy éppen elindul, talán pont ide jön. Az égiek is azt akarják, hogy a babáimnál legyek! Kaján vigyorral a képemen nyomom meg a hívógombot, hogy biztos legyek benne, nem téved el a masina, amelyik elszállít végre erről az átkozott emeletről. Még egy perc abban a szobában, és felrobbanok!
- Dr. Storm, legyen szíves, jöjjön vissza a szobájába, mielőtt baj lesz, nem mászkálhat fel-alá, míg az orvosai...
Felé fordulva elkapom kék köntösöm puha derékkötőjét, majd felé fordulva elkezdem csapkodni vele a döbbent nővért. Persze fájdalmat nem okozok neki, de ettől függetlenül még igencsak meglepem a viselkedésemmel. De honnan is tudhatná mit jelent egy orvosnak, ha betegként van a másik oldalon? Honnan tudhatná mit élek át minden percben? A francba is, én csak végre érezni akarom, hogy volt értelme annak, hogy magamhoz tértem.
- Menjen már innen, sátáni nőszemély! Nem érti, hogy én innen akkor is elmegyek? Megyek az osztályomra, és megkeresem Dr. Mallorst is, és ha végeztem, majd visszajövök, de ha hozzám mer érni...Na, engedjen már! Minden szikék urára mondom, hagyjon engem békében eltávozni, vagy megkeserüli azt is, hogy a világra jött!- csapkodom a védekező nővért hevesen a puha anyaggal, mikor nyílik a liftajtó. Hát igen, jelenleg úgy viselkedek mint egy házsártos öregember, de talán érthető ez, az ember nem mindennap ébred kómából.
Vissza az elejére Go down
Tristan Edward Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 34
Avataron : Richard Madden

TémanyitásTárgy: Re: Intenzív Osztály
Szer. Márc. 23, 2016 8:23 pm
 



 

Lendületes léptekkel indulok el az emelet felé – használhatnám a liftet is, de van két jó lábam, ami megfelel a célnak, hogy a lépcsőn haladjak –, egészen pontosan Oliver szobája felé.
Mióta magához tért, mindennap benézek hozzá, és az elmúlt két évben is gyakran megfordultam nála. Nem csak azért, mert a balesete éjszakáján, amikor behozták, az én betegem lett – ma már nem, a kóma alatt nem volt többé traumás eset –, hanem mert rezidens korunk óta a jó barátom. Vagy a legjobb, ha úgy tetszik, szóval a lényeg, hogy fontos nekem.
A hangok már a lépcsőházból kilépve megütik a füleimet, senki máséval nem lehet összetéveszteni Jenna hangját – a nővérkéét – és természetesen Oliverét. Nagyjából a nagyapjával való fenyegetőzést csípem el, amikor a sarkon befordulva totál plánban van szerencsém megpillantani az osztály kedvenc betegének csupasz hátsóját, ami ha nem is egészben, de részleteiben azért kikandikál a kórházi hálóruha hátul megkötős darabjából.
- Ennél szebb látványt is el tudnék viselni fogadtatásként. És Dr. Mallorst is sikerült megtalálnod, szóval akár vissza is tolhatod a kerek holdvilágod a szobádba. – szólalok meg egy széles és pofátlan vigyorral a képemen Oliver mögött és a nővér nagy megkönnyebbülésére.
- Úgy tűnik tényleg sokkal jobban vagy. – odalépek hozzá és meglapogatom a vállát – azért arra ügyelve, hogy ne lökjem fel vagy hasonló – üdvözlésképpen.
- Az orvos a legrosszabb beteg, látom nem szeretsz rácáfolni az efféle álokosságokra. Na jössz, mielőtt még megrontásnak ítélné valaki a hátsód látványát? – elkapok a folyosón lévő szabad tolókocsikból egyet és célirányosan odatolom neki, egyértelműen jelezve, hogy azt szeretném, ha beleülne.
- Ne nézz így rám, kórházi szabály és amíg nem virít egy vörös S a mellkasodon és nem hordod kívül a színben egyező alsóneműdet, addig ez a helyzet, te itt beteg vagy és rád is érvényes mindaz, ami a többiekre is. – véleményem szerint marha leleményesen írom körül Supermant és bár parancsolgatás nincs a hangomban, de azért szelíd határozottság igen. Majd, ha megkapja a zárójelentését és az elbocsátó papírokat, akkor nem lesz tovább a kórház ápoltja.
- Benne voltál a reggeli The Seattle Timesban. – mellékes információként említem meg, gondolom még nem hallotta, de ha igen, akkor most újra fültanúja lehetett a dolognak.

//bocs a hossza miatt, majd lesz még terjengősebb is ^^//



Vissza az elejére Go down
Oliver Storm
avatar
Egészségügy

Kor : 37
Avataron : Jensen Ackles

TémanyitásTárgy: Re: Intenzív Osztály
Szomb. Márc. 26, 2016 3:05 am
 



 

Oliver & Tristan


I am not a complete madman. A couple of pieces are missing yet.
Utálom a kórházat. Nem azért, mert ide jártam dolgozni, én imádtam ezt a helyet. Itt vannak a barátaim, itt voltam rezidens, gyakornok, az első szikeforgatásomtól kezdve a legboldogabb és legszomorúbb orvosi élményeim mind ide kötnek. Utálni most épp azért utálom, mert orvosként betegnek lenni felér egy fejbelövéssel. Nem bírok itt maradni, nem bírom tovább bámulni a tévét és a falakat. Nem bírom, hogy titkolóznak előttem, és úgy bánnak velem, mintha hímestojás lennék, vagy egy mániás depressziós aki a legkisebb dologtól is szikét ragad és azonnal hosszában felvágja az ereit. Kikérem magamnak, én jól vagyok. Épülök és szépülök, a leleteim brilliánsak, és repesni tudnék a boldogságtól, hogy magamhoz tértem, ha végre látnám az értelmét annak, hogy valóban volt értelme annak, hogy magamhoz tértem. Persze, örülök, hogy látom a családomat, bár a nővérem még mindig nem jelentkezett, ami felettébb gyanús nekem, de majd idetolja a kufferját ő is előbb-utóbb. Szóval örülök neki, és a barátoknak, ismerősöknek is, Tristannak, annak az ökörállatnak, aki legjobb barátom már rezidens korunk óta, és persze Grace, a bájos, gyönyörű Grace is érdekelne, de én orvos vagyok. Orvos. Nagy betűs, ízig-vérig, velejéig orvos, az a fajta akinek legfőbb életcélja, hogy életeket mentsen, annyit, amennyit csak tud, méghozzá a jövő nemzedékéét, apróságokét, akik csak ránk hagyatkozhatnak. Keringésem már eggyé vált a kórház lüktetésével, agyamban a neuronok is csak itt képesek maximumon szállítani az információkat, itt van a komfort zónám, a biztonsági rács, amely elválasztja tőlem a való világot, ahol esetlen vagyok, és túl bolondos, ahol...ahol olykor bolondot csinálnak belőlem, mert nagy szívem van, és mosolygok, és nem mondom ki, ha valami bánt, ezért azt hiszik, ilyenkor is jól vagyok, nem számít. Orvos vagyok. És most úgy döntök, egy életem, egy halálom, visszatérek a nyeregbe. Halálomon vagyok, ha arra gondolok, nem mehetek az osztályomra. Nekem látnom kell, hogy állunk. Tudnom kell mi történt a betegeimmel, mi van ott most. Van elég inkubátorunk? A nővérek is elegen vannak? Milyen műtétek várnak ránk?
Millió és egy ötlet, kérdés cikázik az agyamban, mikor kislisszolok a kórház csendes folyosójára, magam mögött hagyva a szobámat, aminek ajtaján ott virít a nevem. Minek vagyok én még itt? Nem vagyok intenzíves eset. Hülye kórházigazgató, miért nem hagyja, hogy elvigyenek innen? Már eleve, minek tartanak még bent? Hiszen rehabilitációra én is be tudnék járni! Na de amíg nem mehetek, addig megfelel nekem az is, hogy szépen megyek, és megkeresem Tristant, hogy végre ne csak két mondatot váltsunk és útba ejtem az osztályomat, hogy lássam, hol is tartanak éppenséggel. Az utat meg is kezdem, magamhoz ölelve az infúziós-állványt, ám alig teszek meg pár kínkeserves métert, mikor a drága nővérke meglát, és megpróbál kioktatva az ágyamba parancsolni. Nem kezdek bele a hosszadalmas mesékbe azokról az esetekről, mikor a texasi nyaralások alkalmával kisiskolásként nagyapám legnagyobb felháborodására kiszöktem éjszakára a pajtába a kedvenc lovamhoz, Admirálishoz, annak ellenére, hogy megveszekedett egy bestia volt, senkit nem engedett magához, csak dédnagyapámat. Vagyis dédnagyapámat és engem. Szóval hiába szereltek lakatot a hálószoba ajtajára, kiszöktem az ablakon, mikor oda is rács került, hát átmásztam a szellőzőn, mikor azt is lezárták, elkezdtem feltépni a padló deszkáit...egy idő után belátták, teljes mértékben felesleges, és rám nézve veszélyes, hogyha bezárva tartanak. Még emlékszem arra az estére, a nyitott ablakon keresztül hallgattam ahogy a tücsökciripeléstől hangos éjszakában a konyhában beszélgetnek, a szüleim, akik akkor még együtt voltak, nagyszüleim, dédszüleim, nagybátyáim és nénikéim.

Az ablakpárkányon ücsörögve hallgatóztunk a nővéremmel, ő izgatottan gyűrögette fehér lenvászon hálóingének alját, én vízkék pólóm nyakszegélye mögé rejtettem orromat. Egymás hangját túlharsogva vitáztak arról, megháborodtam-e, hogy az életveszélyes fenevadhoz költözködök éjnek idején, alvajárok-e, netán megszállt az ördög, megdelejeztek, vagy csak simán megártott a nap.
- Hát ennek a gyereknek dinnye van a feje helyén? Ki hallott már ilyet? Hogy nevelitek azt a gyereket északon, hogy nem fogad szót? Bezzeg mikor én gyerek voltam....- hallottam nagyapám fiatalosan recsegő hangját a földszintről pattogni. Még ifjú volt, sudár, magas, alig múlt hatvan. Haja már akkor is őszült, feje tetején csak pár szál őrizte az egykor dúsan lobogó hajkorona helyét. Anyám persze erre felháborodva kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő bizony igenis szófogadásra, rendes viselkedésre nevel, állította, hogy éjszakánként is csak öltönyben alszok, lenyalt hajjal, ezüstkanállal, porcelántálkából kanalazom a reggeli müzlimet is, és délután ötkor menetrendszerűen leülök teázni és teasüteményt fogyasztani kulturáltan és felettébb illedelmesen, még akkor is, ha épp a metrón ülök, vagy a játszótéren fogócskázok. Nekem nem számít, fő az illem és a hagyományok, nem is lehetnék ennél jól neveltebb, még a bejárónőnek is e-képpen szólok: "Fáradjon beljebb, Nagyságos Asszonyom, a toilettet balra találja, kérem ne nehezteljen rám, ha orrát megfacsarja a bent terjengő bűz, sajnos nem bírja a gyomrom a gombát...". Persze ennek a fele sem volt igaz, rémes kiskölyök voltam akkoriban.
- Elviszem a fiamat, hazamegyünk, és nem lesz ránk gondotok. - kiabálta anyám könnyeivel küzdve.
- Nincs gondról van szó, édes lányom, csak nem értem, hogy nem lehet rá hatni semmivel? Hiába kérlelés, szép beszéd, fenyegetés...mintha a falnak beszélnénk. Értsd meg végre, te kerge kecske, fegyelem kell neki, de folyton csak babusgatjátok, tutujgatjátok, aztán majd lesz belőle egy ferdehajlamú életművész, és elviszik majd a drogok....
- Ne mond ilyet, Papa! Azt mondod, hogy rossz anyja vagyok, mert nem verem a gyerekeimet? Mert szeretem őket?
- Miket beszélsz? Hisz én se vertelek sosem, Életem Keserűje! - így nagyapám, de anyám csak folytatta tovább.
- Vagy csak nem bírod elviselni, hogy a családból egyedül én nem maradtam itt? Hogy másra vágytam, minta tehenek meg a lovak, és a por! Ez a rohadt por...ez kergetett el Seattlebe! Ott nincs por, és trágyaszag, ott végre foglalkozhatok azzal, amivel akarok, amit szeretek. Papa, én művész vagyok, nem tudok itt élni, miért nem érted végre meg?
- Nem zavar, hogy mást akarsz! Mindig arra tanítottalak, halld meg amit a szíved súg, légy bátor és büszke, és neveld jó emberekké a gyerekeidet. És jók is, szeretem őket, tudod jól, hogy szívem szerelmei minden unokám! De mikor én gyerek voltam, én bizony huszárvágtában tettem azt, amit szüleim kértek tőlem, sosem vitatkoztam, jó gyerek voltam, szorgalmas, becsületes...
Nővéremmel döbbenten hallgattuk az ablakon át a vita hevességét, miközben persze a napközben elcsent csavarhúzó segítségével én csendes settenkedéssel épp lecsavarozni készültem a felszerelt fehérre festett, recézett ablakrácsot.
Anyám sírva csapta be maga után a szúnyoghálót, odabent heves vita folytatódott, nagyanyám is sírdogált, apám és nagyapám, mint két kakas, úgy ment egymásnak. Ez ment addig a pillanatig, míg dédnagyapám meg nem szólalt.
- Ehj....- nyögte csak úgy magának, majd hallottam, hogy újra pipájába szív. Türelmes volt a dédi, rozoga kis öregember, de ha megszólalt, az egész határban csüngtek a szavain, mint éhes borjú az anyja csecsén, itták minden gondolatát. Ha dédi azt mondta, idén rossz lesz a termés, rossz lett. Ha azt mondta, jó, akkor jó lett. Ha egy tehénre azt mondta, nem fog jól fialni, vitték a vágóhídra, ha azt mondta egy bikára, hogy nem tenyésztésre való, és mégis tenyésztették, sorra hozta a nem egészséges borjakat. Értett a lovakhoz, messziről is hozzá hozták a betörhetetlen csődöröket, akikről lemondtak a legnagyobb mesterek is. Odavitték neki a vad mént, majd három hónap múlva a gazdája egy engedelmes, boldog, gazdájával dolgozni tudó és dolgozni vágyó lovat kapott vissza. Admirális is egy ilyen ló volt, de ezt nem akarták visszavinni, otthagyták nagyapámnak, hogy vagy megveszi, vagy viszik a vágóhídra a gyönyörű fekete démont. Dédi texasi volt, ízig-vérig texasi farmer. Szenvedélye volt a farm, és legnagyobb boldogsága volt, amikor megkapta kerek nyolcvanadik születésnapjára azt, amire mindennél jobban vágyott: egy pár igazi, eredeti magyar szürkemarhát. Onnantól kezdve megint fiatal lett és üde. de akkor is, tény volt, ha dédnagyapám mondott valamit, annak súlya volt. Így mikor a nagy családi vita hevében dédnagyapám úgy húsz percnyi hallgatás után ennyit nyögött: "Ehj..." mindenkiben megállt az ütő. Nem tudom ki mit csinált épp, de feltételeztem, hogy mindenki őt nézte. Aztán megszólalt, mély, öblös hangján, csendesen. Nem kiabált, szinte suttogott, de még a szúnyogok is megmerevedtek a levegőben, tücskök abbahagyták a ciripelést, a határban a kutyák köhögve hagyták abba a Holdra való vonyítást, és a kutyatársasági életet. Még a növények is megálltak a fejlődésben a válaszára várva.
- Gyere be, lányom. - mondta, majd hallottuk, hogy anyánk kinyitja a szúnyoghálót és koppan a csizmája sarka a padlón. - Először is, a gyerekkel semmi baj. Jó gyerek, eszes, szorgalmas is, csak érteni kell a nyelvét. Nem figyeltek rá. Nem azért megy a lóhoz, mert titeket akar bosszantani, hanem mert ott érzi biztonságban magát, ott nem érzi rosszul magát attól, hogy el fogtok válni.
Néma csönd telepedett a konyhára, nővéremmel döbbenten néztünk egymásra.
- De...mi...Tatus, mi nem is....- anyám reszkető hangon védekezett, majd elhallgatott.
- Nem kell a seattle-i hantázás, nem vagyok ostoba. Ti azért jöttetek haza, mert azt gondoljátok, ha itt rendezitek a dolgaitokat, ha itt jól lesztek, majd otthon is. De ezt a gyerek már jobban tudja. Érzi. Ti még áltathatjátok magatokat, de ha nem most, nem holnap, nem fél év múlva, de akkor is bekövetkezik. A kérdés, meddig akarjátok még húzni egymás idegeit, meddig akarjátok mérgezni még magatokat és a gyerekeket?
Néma csönd követte a szavait, majd hallottuk, hogy felállt a székből, kezemben megmerevedett a csavarhúzó is.
- Szóval, a gyerekkel semmi baj, hagyjátok. Ha Admirálissal akar aludni, hát aludjék ott. Majd őt hagyjuk utoljára az almozással, kicsivel több szalmát teszünk, és beviszünk egy ágyat a sarokba. No, ne nézz ilyen rémülten, édes lányom, te is itt nőttél fel, annak idején téged se lehetett leparancsolni a bálák tetejéről, csak hajnalonta. Nem lesz semmi baja, és a lelke is megnyugszik. Ha az kell neki, hát az kell. A lovak gyógyítanak. Mellesleg édes fiam, mielőtt még kinyitnád a szádat, kétszer is fontold meg mekkora ostobaságokat mondasz, mert én még tisztán emlékszem, mikor fél órán át kergettelek a bottal, amikor legeltetés közben elaludtál és a marhák lelegelték a szomszéd tanyáját, vagy mikor nyitvafelejtetted a karámajtót, mert valami csinos menyecskét lestél és a díjnyertes bikámat fél nap múlva az állatorvos nyugtatózta be, mert felkergetett a szilvafára, és ott visítottál addig, míg haza nem értem anyáddal, vagy mikor hiába tiltottam meg, te meg Dennis Martin tábortüzet gyújtottatok, és hajnalra leégett négy hektárnyi búza, és még sorolhatnám, mennyire nem voltál te se szófogadó vagy szorgalmas. Nem hibád volt ez, félre ne értsd, gyerek voltál. Gyerekként pedig hibázik az ember, próbálgatja a szárnyait. Én se voltam különb, te se voltál, a lányod se volt az, de nem ám, és...az alma nem esik messze a fájától. Tehát, azt mondom, ti ketten reggel búcsúzzatok el a gyerekektől, menjetek haza, váljatok el békében, szeretetben, a gyerekeket hagyjátok itt. A leány meglesz a konyhában a dédnagyanyjával és a nagyanyjával, ha kedve van lovagolhat, vagy ott a könyvtár, de ha jól sejtem a környékbeli suhancok már elég jól összebarátkoztak vele, ismerem őket, rendes kölykök, vigyáznak rá, nem fogják hagyni unatkozni. A fiút pedig majd én rendbe rakom a nagyapjával. Nem lesz baj.
Így másnap reggel anyám és apám elbúcsúztak tőlünk, elmondták, hogy mikor hazamegyünk, apám már nem lesz ott, de ettől még szeret minket és jönni fog hozzánk, majd elmentek. Nővérem végre felszabadulva élvezhette a tinédzserek életét, nekem pedig onnantól kezdve bevittek egy kempingágyat Admirális karámjába, dédnagyapám és nagyapám pedig az egész éjszakát a pajta végében töltötte egész nyáron egymást váltva, hogy biztosan ne legyen semmi bajom. Sokat beszélgettünk a világ dolgairól, mindkettőtől sokat tanultam. Dühömet sokadjára adtam ki, megtanultam a kemény munkát elvégezni, kitartóan, megtanultam az árát a hebrencsségnek is. Egyszer sírtam csak a szüleim miatt, nagyapám vállába fúrva a fejem zokogtam el minden bánatom, s megnyugodtam, mikor biztosítottak, nem azért válnak el, mert rossz gyerek voltam. Mire véget ért a nyár, izmaim megacélozódtak, és már békével, szeretettel fogadtam a tényt, hogy csonka családom lett. Egyszer volt egy visszaesésem, ekkor már végzős gimnazista voltam, a nagyszüleim ekkor költöztek fel Seattlebe. Miattam. Egy évre rá a hajam nem volt kék, az orromból nem lógott piercing, és nem volt hobbim az sem, hogy rendőrökkel kísértessem haza magam.


Így mikor a nővérke megpróbál rám parancsolni, ugyanazzal a makacssággal zavarom el, mint amilyen makrancossággal kakaskodni volt képes nagyapám, vagy anyám. Campbell vér. A nővér pedig sokadik nekifutásra sem hajlandó hagyni engem a liftet birtokba venni,amitől kezdek kijönni a sodromból. Ütlegelem a köntösöm zsinórjával, hátha akkor végre letesz abbéli szándékáról, hogy jobb belátásra bírjon. Már épp nekilátnék, hogy ha magától nem hagy, én bizony a szeme közé vágok az infúziós állvánnyal, mikor meghallom az ismerős hangot. Odakapom a fejem, széles vigyorára és fellengzős dumájára morcosan húzom össze szemöldököm.
- Na, kettőből egy, ez is valami. Szia, és a válaszom, nem, nem, és nem. Nein, nicht, nada, no, nyet. Tolja vissza a rossz nyavalya. Te uszítottad rám ezt a sátáni nőszemélyt, mi? Hát tudd meg, igen, nagyon jól vagyok, annyira, hogy elbírok vánszorogni egyedül is az osztályomra, és nincs senki, aki megálljt parancsoljon nekem, még te se, te áruló! - dohogom, majd mikor a nővér megkönnyebbülten távozni készül, a tőlem ellépő Tristan mellől még utána kiáltok.
- Megjegyeztem ám, ki maga, ördögi némber! Remélem tudja, hogy mikor visszatérek, könyörtelenül lecsapok magára, és nem fog mást csinálni, mint rektális vizsgálatokat, székletvizsgálatokat, és megkapja az összes hányásos gyereket, akit csak találok! Ha kell, én szedek össze az utcán párat, és garantálom, egyik sem lesz jól nevelt! Készüljön a megtorlásra, a Storm bíróság bűnösnek ítélte!
Hangom visszhangot ver a folyosón, majd újra Tristanra nézek. Oké, ritkán vagyok ilyen elviselhetetlenül arrogáns és legkevésbé szoktam az amúgy engem körberajongó nővérkéket ilyesmivel fenyegetni, de mit tegyek? Elvonási tüneteim vannak, nekem kell valami, amitől hasznosnak érezhetem magam. Tekintetem haragoszöldben izzik, látszik, hogy feldúlt vagyok. Ki nem lenne az az én helyemben? Úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Orvos vagyok, amnéziával, labilis mozgással és látens idegösszeomlással. Amikor a tolókocsit hozzám tolja, még mindig dühödten pillogok rá. Homlokomon izzadtság gyöngyözik, kezem már elfehéredve zsibbad, lábamon alig állok. De csak azért is kihúzom magam, és megrázom a fejem.
- Nem akarok. Nem érek rá, dolgom van. A seggemre pedig aki nem akar, ne nézzen, bár még két év kóma után is jobb, mint a tiéd. Csak úgy mondom.
Persze amikor a kórházi szabályzatot említi, belátom, igaza van. Amúgy is remeg már minden tagom, elfáradtam, és szédelgek is. Türelmetlenül sóhajtok, de azért a Supermanes hasonlatra egy mosoly jelenik meg a szám sarkában.
- Ha ezen múlik, ide nekem egy piros filcet, hozzátok be a szekrényemből a köpenyem átfestve, és az alsógatyámat is kívülre veszem fel. - mondom, majd elfintorodok. - Utállak, Tris. Komolyan. Utállak. Ha nem jöttél volna....
Nem fejezem be a gondolatot, miszerint ha nem jött volna, már rég műthetnék egy gyereket, vagy gyógyszert adagolhatnék, vizsgálhatnék. Nem mondom ki, érti így is. Tudja, hogy amúgy is imádom, csak a hisztis orvos-beteg beszél belőlem és a kétségbeesettség az események miatt. Még tart a feldolgozás. Csak belehuppanok a fenekem alá tolt székbe, és a lábtartóra teszem a lábam. Mellkasom mély sóhaj szakítja fel, nyelvemmel megnedvesítem kiszáradt ajkaimat. Sápadtságom nem feltűnő, de észlelhető. A Seattle Times említésére felemelem a fejem, és felnézek rá. Érdeklődve vizsgalom borostás arcát, élénk tekintetét. Akaratlanul is szeretet költözik a szívembe, már attól kicsit nyugodtabbá válok, hogy tudom, hogy itt van mellettem. Rezidenskorom óta a legjobb barátom. Kegyetlen éveket éltünk túl, voltunk együtt jók, és rosszak, seggrészegek, és józanok. Végignéztem ahogy a lánya felnő, ahogy küzd azért, hogy fiatal kora ellenére jó apa váljék belőle. A családom része már nagyon rég óta, nagyapám szereti, nagyanyám odavan érte, csak Tristan veheti meg a virágoskertjébe a megfelelő virágokat, mert "Csak ő tudja hol kell beszerezni azokat a csodaszép királyliliomokat, és a kálákat. ",  nővérem (akiről még nem tudom, hogy meghalt) is kedveli, ami nagy szó nála, sőt, még édesanyám sem ágált ellene, mikor megismerte. Egyszóval Tristan a kisöccs, akit fenemód szerethetek, aki elfogadja mikor csajozni kívántam vadul, és aki támogatott akkor, amikor azt mondtam, elég volt az agglegénylétből, nekem asszony kell, oldalbordám, és sarjakat akarok, szépeket, sokat. Vajon ismerte Gracet? Tud róla valamit? Tudja, mit éreztem, ha éreztem a lány iránt? Vajon tényleg jók voltunk együtt?
- Benne? Mi van, már az is hírnek számít, hogy nem dobtam fel a pacskert? Mióta esett a sajtó színvonala ekkorát? Lassan a Marianna-árok aljára süllyednek le. Jövő héten talán a bélmozgásomról írnak értekezést, vagy a vizeletemről. Hiénák. Most pedig nem akarok a szobámba menni, szóval ha csak nem ajánlasz nekem valami nagyon jó elfoglaltságot, híreket, izgalmakat, húzol elő a köpenyedből fél tucat kórlapot, vagy egy megoldhatatlan esetet diagnosztizásra, egy csapatnyi reszkető gyakornokkal és néhány vizes lufival, vigyél a babáimhoz! Látni akarom ki merte lenyúlni a főorvosi bőrfotelt a seggem alól. - fordulok előre, majd ha tolni kezd, érdeklődve kérdezem.
- És veled mi van? Szét vagy szóródva, mint afgán gyerek aknarobbanás után. Ne is próbálj kamuzni, valami nem kerek nálad. Mi van, becsajoztál? Vagy Rose? Valami baj van? Megint összevesztetek Siggel? Az idősebb Mallors basáskodni próbál? Nézd el neki, ez a nagytesók dolga. Na, ne kelljen bevágnom a morcos mókust, ki vele! - nyüstölöm, bárhová is vigyen. Valóban nincs rosszabb egy beteg orvosnál. Főleg akkor, ha az a beteg én vagyok. De azért nagyon örülök, hogy látom. Hiányzott már, hogy egy percnél többet beszéljünk. Remélem most sem rohan el!

Vissza az elejére Go down
Tristan Edward Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 34
Avataron : Richard Madden

TémanyitásTárgy: Re: Intenzív Osztály
Kedd Márc. 29, 2016 8:43 pm
 



 

- Cöh-cö. Majd, ha a terheléses vizsgálaton átmész, akkor hiszek is neked, de addig nem. – azért én sem most jöttem a falvédőről. Ismeri a protokollt és ő is orvos, pontosan tudja – illene tudnia –, hogy a lelkesedése és tenni akarása ellenére sem bírja még a teste a fel-alá jövés menést, hát még a munkát. Attól még – szomorú vagy sem –, de nagyon messze áll.
- Hagyd már szegényt, csak a dolgát végzi! Fordított esetben te lennél a legsértettebb, ha a nővér nem azt tenné, amit az orvos meghagyott neki. A te orvosod neki hagyta meg, hogy mit is kell tennie és engednie vagy tiltania veled kapcsolatban. – nem sokkal idősebb nálam, de most pont úgy viselkedik, mint egy gyerek, akinek elvették a nyalókáját. Oliver a legjobb barátom, de olykor esküszöm falnak tudnék menni a dolgaitól, akkor is, ha a legjobb szándék vezérli. Most beteg, akinek épülnie és pihennie kell még, bőven lesz lehetősége arra, hogy nővérkéket egzecíroztasson, amikor azok nem végzik jól a munkájukat. Bár ez a nővér épp remekül végezte, de az már egy másik dolog.
- Oké, a seggszepségvesenyt nem vitatom el tőled. – nevetek fel jó ízűen mielőtt a kórházi előírásokkal jönnék – bízva abban, hogyha más nem is, de az legalább hatással lesz rá – és közben nem átallom Supermant is felemlegetni.
- Jó-jó, a szerelmi vallomással később is ráérsz barátom, de most tedd le a díjnyertes sejhajod, mielőtt én kaplak fel. – ha kell, komolyan megteszem, tudja ő is. Felkapom a vállamra és úgy viszem a szobájába, kizárólag a saját érdekében. Mert fontos nekem, mert törődöm vele, mert aggódom érte, akkor is, ha ezt ilyen módon mutatom csak ki.
- Úgy tűnik, nem tudom. És jól van, elviszlek sétálni, de akkor aztán nincs méltatlankodás. – belekapaszkodok a tolókocsi fogantyúiba, amikor már benne ül – remélhetőleg – és biztonságos elindulnunk, kényelmes tempóban haladva.
- Nem, Siggel minden rendben van és Rose is remek egészségnek örvend, csak éppen kamaszodik. Nagyobb léptekkel, mint azt az őszüléssel követni tudnám. És megint együtt vagyunk Angievel. – jegyzem meg úgy, mintha ez hétköznapi dolog lenne a gyereke(i)m anyját illetően. A kicsiről pedig még csak azért nem szólok, mert egyelőre Rose sem tudja még. Korai. Majd idővel persze erről is beszámolok.
- Grace látogat még? – teszem fel a kérdést a semmiből. Mindenkit sokkolt, hogy nem emlékszik rá, főleg, mert engem is nyaggatott annak idején eleget azzal, hogy mennyire tökéletes nő. Láttam, ahogy belé szeret és aztán puff, jött a baleset… most pedig… magam sem tudom, hogy mi a helyzet velük.



Vissza az elejére Go down
Oliver Storm
avatar
Egészségügy

Kor : 37
Avataron : Jensen Ackles

TémanyitásTárgy: Re: Intenzív Osztály
Csüt. Május 19, 2016 10:18 pm
 



 

Oliver & Tristan


I am not a complete madman. A couple of pieces are missing yet.
Hiába próbálom drága cimborámat meggyőzni arról, hogy jól vagyok, azt hiszem nem hisz nekem. Makacsságom mondatja velem újra és újra, hogy hagyjanak békén, pedig tudom én is mennyire nevetségesen bosszantó vagyok, és orvosként azt is tudom, hogy ha nem ide tartoznék magam is, már rég az ágyamhoz lennék szíjazva. Csakis arra vannak tekintettel, hogy engem megsérteni még a saját érdekemben sem tanácsos, mert sok a sok kiváló gyermekorvos közül mégis én vagyok a legjobb. Magzati sebészként az egyetlen ráadásul, így azt hiszem igen jelentős bevételtől esne el a kórház, ha szedném a sátorfámat és mondjuk Londonba költöznék, vagy Szibériába, esetleg ha felmondanék, hogy kipróbáljam milyen egy ültetvényt gondozni. Persze értem, hogy engem akarnak védeni, a tudatom egy része nagyon is éber és érti, az már más kérdés, hogy a primitív része az agyamnak arra sarkall, hogy mindezek összességére magasról tegyek, és a saját fejem után menjek. Hiába Tristan nyugodt és higgadt dorgálása, hiába érzem ki a hangjából, hogy most bizony meglehetősen megrángatom az oroszlán bajszát. De mit mondjak? Hiába tudom, hogy igaza van, az a bennem túltengő érzelmek kavalkádja elnyomja a józan ész diktálta érveket. A nővér után kiabálva is épp ezeknek az érzelmeknek engedelmeskedem. Ha most valaki olyan látna, aki ismeri a családomat, drága nagyapám fiatalkori énjét vélhetné felfedezni bennem, szavaimban, mozdulataimban ő köszönne vissza rá, hisz vére vagyok, gyermekének ivadéka, mélyen a sejtjeimben, a dns-emben hordom az ő tüzességét, a makacsságát. A kitartó dac pedig erősebb érzelem annál, minthogy csak úgy fülem-farkam behúzva meghunyászkodjak. Dorgáló szavaira csak a szemem forgatom, és fújtatok, horkantok egyet, kezemmel a levegőbe csapok, köntösöm lebben mögöttem, ismét megszellőztetve formás hátsóm pőre bőrét,
S hogy tartok-e attól, hogy Tristant elveszítem a kiállhatatlanságom miatt? Nem, cseppet sem. Végtére is régebb óta vagyunk barátok - hacsak a kómában töltött éveik alatt nem szerzett helyettem valaki mást, amiért természetesen halálnak halálával lakolna, mert megmondanám az anyukájának, és a drága Mallors mama (bár talán tagadja) de egyszerűen imád engem -, mint amire képesek lennénk visszaemlékezni. Ismer a kezdetektől fogva, látott ramaty napjaimon, azokon amikor meg akartam halni(metaforikus értelemben) és azokon is amikor le se lehetett vakarni a vigyort a képemről. A mi barátságunk már nem az a tinikre jellemző hetek-hónapok múltán kihunyó szalmaláng, legalábbis részemről semmiképpen sem. Ő titkaim őrzője, testvérem vér nélkül, s mint ilyen, bármit is teszek vagy mondok, már biztos nem lepheti meg. Vagy legalábbis nem nagyon. Most sem látszik rajta, hogy különösebben meg lenne ijedve a "félelmetes-Oliver" arcomtól. Pedig a szemeim szikrákat szórnak, extra kakaót adok minden megvető pillantásomba, annak ellenére, hogy jóformán alig állok a lábamon. Igen, bár nagyon igyekszem keménynek látszani, ez már egyre nehezebben megy. Amikor a tolókocsit hozzám tolja, mégis, legszívesebben leütném. Mert nem és nem megy, képtelen vagyok tovább a fenekemen megmaradni, ameddig nem láttam az osztályomat. Miért vagyok ennyire erőszakos? Miért akarok mindenáron oda menni? Egyszerű. Amíg nem tudtam róla, nem piszkálta annyira a csőrömet. De aztán elmondták. Elmondták, hogy én voltam a főorvos. Elértem. Az életművem volt abban, hogy oda kerültem. És fiatal voltam, és tapasztalatlan, de ha sok stresszel is járt, de az elmondások alapján jól csináltam. Mindent jól csináltam. És nem emlékszem semmire belőle. Nem emlékszem a betegeimre, akiket itt hagytam, akiknek a kezelését, a műtétjét nem fejezhettem be, akik miattam jöttek, de nem segíthettem rajtuk. Tudnom kell, mi történt azokkal a kismamákkal, akiknek a hasában lévő magzatát nekem kellett volna megoperálnom. Képtelen lennék a tudattal élni, hogy miattam lett valakinek baja. Tudom, hogy sok kiváló orvos van rajtam kívül. Azt is tudom, hogy emberek halnak meg nap mint nap, orvosok, tűzoltók, katonák, eladók, takarítók vagy épp iskolai tanítók, ez az élet, senki nem pótolhatatlan. De kell, hogy meg tudjak nyugodni, hogy egy kicsit, de végre használhassam az agyam, hogy...nem is tudom. Talán csak érezni akarom még újra, hogy oda tartozom. Hogy még visszavárnak. Mert enélkül nem tudom ki vagyok. És ki lehetnék.
Morcos duzzogásomra is csak nevetéssel válaszol, ami azért belátom, egy fokkal csökkenti a bennem tomboló tesztoszteron szintet. Hiába na, Tristan tudja, hogy hogy kell velem bánni, már megtanulta. Azt hiszem ez valahol kölcsönös, és csak remélni merem, hogy ez alatt az idő alatt, míg nem voltam öntudatomnál, a bizalma és a szeretete nem csökkent felém. Nem sok mindenkiben bízom meg, és jó lenne valaki aki biztosra mondja a kieső dolgokat, megerősíti azt, amit mondanak nekem. Engedelmesen huppanok bele a tolószékbe, csak, hogy megnyugtassam, nem vagyok félkegyelmű, és igenis értem én, hogy szabályzat meg hasonlók, az már más kérdés, hogy egyáltalán nem érdekel. Ami tekintve, hogy én magam is a szabályok bolondja vagyok, elég nevetséges. Még gyorshajtáson sem kaptak sosem, azt pedig épp a hivatásomból adódóan tudom, hogy bizony mennyire fontos betartani az orvosi utasításokat, hasonló helyzetben ha a magam betege lennék, már rég leszedálva csicsikálnék az ágyamon. De szerencsére megértőbb és kedvesebb kollégáim vannak annál, minthogy ne értsék meg azt, amin keresztül megyek most. Biztos ez is el fog múlni majd. Remélem, hogy el fog. De most tényleg, a józan elmém megtartásáért, egyszerűen muszáj elmennem a gyerekosztályra, hogy csak egyszer még láthassam, mi folyik ott, hogy tudjam, nélkülem sem állt meg az élet. Akkor talán kibírom a hosszú rehabilitációt, a felépülést, és a lehetséges vizsgáztatásokat.
Az újság említésére azonban - szédülés ide vagy oda -, felemelve a fejem rápillantok, majd úgy kérdezem kicsit csúfondárosan. Nem rajta gúnyolódok, tudja jól ő is, ez csak a feszültség, és a tény, hogy már híre ment annak, hogy magamhoz tértem. Kellene, hogy ezen fennakadjak? Vagy kéne vele foglalkoznom? Sosem vonzott a hírnév, legalábbis ilyen formában nem. Persze nem mondom, hogy nem voltam büszke arra, hogy híre ment annak, hogy ezt meg azt a műtétet is meg tudom csinálni, vagy hogy nem dagadt a májam, ha egy-egy egyetem felkért előadást tartani. De önmagában véve a hírnév sosem érdekelt, nekem elég volt a szakmai elismertség. Mióta csak orvos lettem, erre vágytam. Egy székre a nagy asztalnál, arra, hogy számítson a véleményem, számítson, mit teszek nap mint nap. És hittem benne, hogy jó vezető lehetnék. Voltam is. Tristan válaszára, miszerint elvisz sétálni, de csak ha nem morgok többet, bólintok.
- Oké, oké, te vagy a főnök. Nem morgok, nem duzzogok, jó fiú leszek. Kiscserkész becsszóra! - teszem keresztbe az ujjaim, és mutatom fel neki, miközben lassacskán elindulunk a lift felé. Kezdek jobban lenni, már nem szédülök annyira. Kezem a szék karfáján pihen, lábaimból lassacskán kiszáll a remegés, és ez jó érzéssel tölt el, a szívem sem ver már olyan hevesen. Csak ez a furcsa, ismeretlen eredetű szorítás múlna el, ez a vállaimra nehezedő hatalmas nyomás akarna eltűnni végre. De nem tűnik, így mit tehetnék mást, hagyom, hogy lassú, kényelmes tempóban a drága barátom eltoljon. Nevetségesen gyengének és szánalmasnak érzem magam, de nem hisztizek. Majd összeszedem magam, és remélem mindenki elfelejtheti ezt a rémálmot. Talán még én is.
A kérdésemre adott válaszát csendben hallgatom, zöld íriszeimmel szinte fel sem fogva a környezetemet.
- Kamaszodik? Hiszen még csak kislány...- nyögöm, mire eszembe jut, hogy Rose, bár édes kis gyerek volt, valószínűleg nagyon sokat változott az elmúlt két évben. El sem tudom képzelni mennyi mindenről maradhattam le. - ...vagyis, az volt. De a jelek szerint már nem az. De haver, nézd a jó oldalát. Te is csak nemrég voltál kamasz, még fiatal vagy, könnyebben megérted, mintha tíz évvel idősebb lennél. Az idő mindenki felett eljár, cimbi. - paskolom meg hátranyúlva a kézfejét, ha engedi, majd mosolyogva, kicsit csendesebben bólintok. - Amúgy pedig örülök, hogy együtt vagytok, Angie és te mindig jó páros voltatok. Nem mondom, hogy nem volt sosem vitátok, és az is tény, hogy sok dologban ég és föld köztetek a különbség. De már ismeritek egymást, nagyon hosszú ideje, és haver, ahol még ennyi idő után is így izzik a levegő....- vigyorodok el pimaszul és sokat tudón - ...oda érdemes még szenet pakolni. Komolyan, én drukkolok nektek. Jut eszembe, ha a drága asszonyod itt jár, remélem tiszteletét teszi nálam! Nagyon szeretném látni. Kettőtök közül még mindig ő a csinosabb. És persze Roset is szívesen megölelgetném. Remélem átadod nekik az üdvözletem. Amúgy hogy alakult úgy, hogy mégis kibékültök? Vagyis...várjunk csak, már eleve, mikor is menetek ti szét? Ne haragudj, azt hiszem kicsit még össze vannak zavarodva a fejemben az infók. - szabadkozok neki, s aztán, ha válaszol, csendesen hallgatom. Nehezemre esik nem megkérni, hogy hívja őket máris. Hiszen éppúgy hozzám tartoznak, mint a családom vér szerinti tagjai. De türtőztetem magam, és nem ártom bele a dolgokba magam jobban, mint amennyire szabad. Régebben kevésbé voltam nyitott, aztán meg volt, hogy túlzásba estem, és messzebb mentem, mint szabadott volna. Mostanra úgy gondolom, megtaláltam azt a nagyjából egészséges egyensúlyt, ami engedi, hogy tudjak is a dolgokról, és elfogadjam azt is, hogy hiába tudok vagy sejtek valamit, nincs jogom beleavatkozni mások életébe, ha ők nem kérik.
A Gracere vonatkozó kérdésére lehajtom a fejem, a gyomrom is görcsbe rándul egy kicsit.
- Igen. Látogat. Nagyon kedves nő. - mormogom, majd nagyot sóhajtok. Mégis hogy tudnék értelmesen válaszolni erre? Az elmúlt két évét mellettem töltötte, mint kiderült nem csak azért, mert nem akadt jobb dolga, hanem mert szerelmesek voltunk. Legalábbis egy párt alkottunk, és én ebből semmire nem emlékszem. Minden bátorságom összeszedve sóhajtok egyet, s ha Tris betol a liftbe ami épp megérkezik és becsukódik az ajtó, felé fordulva pillantok rá.
- Tudom, hogy egy pár voltunk, Tris, de esküszöm, hogy semmire nem emlékszem belőle. Én nem szeretem ezt a lányt. Hiszen azt sem tudom kicsoda, mégis, minden nap amikor bejön, úgy érzem felnyársal az első percekben a tekintetével. Mert látom rajta, hogy azt várja, hogy újra emlékezni fogok. Én pedig...nem akarok neki csalódást okozni. Azt kértem tőle adjon nekünk még egy esélyt, de nem vagyok benne biztos, hogy ez hó ötlet volt. Mondd, te, mint a legjobb barátom, te, aki állítólag láttál minket együtt, sőt, még karaokeezni is eljöttél velünk. Aki azt a fotót készítetted rólunk...mondd, érdemes vagyok én arra, hogy kínozzam szegény lányt? Érdemes volt az a kapcsolat arra, hogy újra megpróbáljuk felidézni? Milyenek voltunk? - kérdezem egyre jobban belelovalva magam, majd kissé lenyugtatva felzaklatott önmagam, lassabban és halkabban folytatom. - Tudom, hogy ez nagy kérés, és nem várok hosszú litániát vagy felsorolást. Csak mondd meg őszintén, mert neked hiszek, hiszen téged ismerlek. Szerettem én Grace-t? És ő valóban szeretett engem? Vagy ha még túl friss is volt, legalább te, aki engem mindenkinél jobban ismersz, láttál rá bármiféle reális esélyt, hogy mi ketten összeillünk? Vagy szerinted rossz ötlet volt a részemről, nem hozzám való, és inkább engedjem el, hogy gyógyulhasson és újra kezdhesse az életét?
Nem akarom Tristan nyakába varrni a felelősséget, és tudom, hogy ez most nagyon sok így egyszerre. De tudnom kell az igazat, hallani egy olyan embertől, akiben maximálisan megbízok. Nem mondom, hogy ész nélkül hallgatni fogok rá, de legalább adna valami támpontot a sötétségben. A nagyszüleim nem találkoztak még Grace-szel, legalábbis én állítólag nem mutattam be nekik, mások véleményére meg nem adok. Grace pedig csodálatos, gyönyörű, imádni való, de...azt hiszem túl nagyok az elvárásaim magammal kapcsolatban is. Kutatva figyelek, hátha választ kapok a kérdéseimre, vagy legalább egy részükre, és próbálok nyugodt és higgadt maradni, nem is figyelek arra, hogy merre megyünk tovább. Érdekes, hogy egy perc leforgása alatt, hogy jutottam el a gyerekosztálytól Graceig. Az a nő befészkelte magát a fejembe és nem tágít onnan. Nem mintha nagyon bánnám. Mert amúgy irtóra dögös.

Vissza az elejére Go down
Tristan Edward Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 34
Avataron : Richard Madden

TémanyitásTárgy: Re: Intenzív Osztály
Kedd Aug. 30, 2016 4:28 pm
 



 

- Nagyon helyes, ez a beszéd. Akkor csüccs, ne kelljen belepakoljalak a székbe. – fejcsóválás közepette rázom meg a fejem és kap egy baráti szemforgatást is mellé, csak, hogy érezze a törődést.
A lift felé irányítom a tolószéket, nem sietve, elvégre sétáról volt szó és nem gyorsulási versenyről. A kényelmes tempó neki javasolt, nekem meg tökéletesen megteszi.
- Sajnos már nem… sokkal gyorsabban felnő, mint szerettem volna. De tudod, hogy van ez a lányos apákkal… mindig is a kis hercegnőnk marad a lányunk. – legszívesebben maximum húsz év múlva engedném el – jó, oké, akkor sem szívesen –, hiába tudom jól, hogy lassan tényleg kész, felnőtt nő lesz belőle. Túl hamar, ha engem kérdez bárki is, hiszen most volt még csak kislány.
- Néha attól félek, hiába vagyok fiatalabb apa, mint a korabeli barátainak a szülei. Amit tíz éve még simán bevállaltam volna, ma már nem biztos. Asszem sikerült felnőni nekem is.- horkanok fel elviccelődve a dolgot. Nem azt mondom, hogy nincs bennem megértés a lányom iránt, mert több, mint elég van, de tény, ami tény, én sem lettem fiatalabb az évek múlásával, pontosan ahogy Oliver barátom mondta. Az idő mindenki felett eljár, ez már csak így megy.
- Kösz haver. – a kézfejpaskolás jól esik, nem ágálok ellene egy percig sem.
- A levegő izzással azt hiszem sosem volt gondunk. – kábé' mint a tejbetök, úgy sikerül vigyorogjak, de innen elvileg úgyse látja, kivéve, ha éppen erre forgatja a fejét. Mindegy igazából, nem szégyellem a dolgot.
Megnyomom a lift hívógombját és amíg a felvonóra várunk, addig megállok Oliver mellett, hogy lássam is a képét, miközbne beszélgetünk.
- Nem vitás. Az ő hátsója a tiédet is simán kenterbe veri, szóval... – nyilvánvalóan a korábbi komolytalankodást fűzöm tovább, de a hülyeséget félretéve azért még megjegyzem;
- ...és majd jelzem neki, hogy nézzen be, ha erre jár. És persze, Rosenak is átadom az üdvözleted. Őt nem ígérem, hogy be tudom ide rángatni, hozzám se jön be. – kamasz, van más dolga is, mint az apját meglátogatni munka közben, amit egyfelől megértek, másfelől… nyilván nem könnyen élem túl, hogy a lányom felnő. Ezt azonban már kiveséztük kellőképpen az előbb.
Ahogy megérkezik a lift, begurítom Olivert és megnyomom a gyerekosztály szintjét. Odamegyünk sétálni, mert van egy olyan érzésem, hogy neki is ez lenne a úti célja.
- Rose még csak két éves volt, amikor szétköltöztünk. – mi meg még nagykorúak sem, de ez most nem lényeg.
- Aztán az évek alatt a jó viszony megvolt, de más nem nagyon. Az pedig, hogy miként alakult… Csak megtörtént. – vonok vállat. Nincs ezen mit nagyon mesélni. Meg különben is, felnőtt férfi, van fantáziája rá, azt hiszem.
Ahogy megérkezünk a gyerekosztály szintjére és nyílik a liftajtó, úgy tolom ki Olivert és kanyarodunk a megfelelő folyosóra.
- Elhiszem, hogy nem emlékszel rá, de emiatt ne emészd magad, nem tehetsz róla. És, ha engem kérdezel, akkor szerintem nem kínzod, de igazából gőzöm sincs, hogy mit mondjak vagy ne mondjak igazából, mert nem vagyok a helyedben. Te fontos vagy neki, ez tény. Ő fontos volt neked, ez is tény. Hogy most mit kezdtek egymással? Ez barátom, csak rajtatok múlik, senki máson. – túl sok okossággal nem tudtam szolgálni, ezt magam is tudom, de nem mondhatom meg neki, hogy miként is cselekedjen, hiszen még csak a közelében sem voltam soha az ő cipőjének, nem voltam a helyében és a leghalványabb lila gőzöm sincs arról, hogy mi is volna a legjobb neki.
- De, ha úgy érzed, hogy ez neked nem jó, akkor lehet érdemesebb volna elengedni, mindkettőtök érdekében. Nem? – tisztában vagyok azzal, hogy ez nem egyszerű és talán nem a legvidámabb, amiről a lepénylesőm jártatóm, viszont, ha ennyire nem lát esélyt kettejük számára, akkor tényleg nem sok értelme van még tovább nyúzniuk egymást. Ezt azonban tényleg ők érzik és nem én.
- Igen, szeretted őt és ő is téged. – határozottan kijelentem ezt, mert tudom, hogy így volt.
- És – szerintem – Grace volt a valaha veled történt legjobb dolog az életedben, de ha ezt már nem érzed, akkor... – megvonom a vállam és nyitva hagyom a kérdést. Mondom, ebben nem én vagyok az illetékes, nem tudom megmondani neki, hogy mit kellene tennie vagy mi volna a helyes. Gőzöm sincs.


//bocsánat, hogy kiscsillió évet kellett rá várnod, ha gondolod (nincs kedved folytatni, mert régi) zárhatunk és bármikor kezdhetünk újat, ha benne vagy és legközelebb már gyorsabb leszek, cserkészbecsszó //



Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Intenzív Osztály
Hétf. Feb. 20, 2017 7:57 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Intenzív Osztály
 



 

Vissza az elejére Go down
Intenzív Osztály
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: