HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Udvar (kórház)

Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Udvar (kórház)
Szer. Márc. 23, 2016 4:10 pm
 



 



A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:44 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Szer. Márc. 23, 2016 4:49 pm
 



 

Callie & Marlie
Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve.

Boldog mosollyal az arcomon lépek ki a nőgyógyászom rendelőjéből. 5 hete immár, hogy a kis csöppségem itt növegszik bennem, és most, hogy túlestünk az első komolyabb vizsgálaton és tudom, hogy  semmi baja nincs, elképesztő boldogsággal az arcomon haladok végig a hosszú folyóson. Kíváncsi vagyok, hogy még meddig tudom eltitkolni Norman és a családom elött az állapotomat. Az orvosom szerint el kell mondanom minél hamarabb, hiszen már csak néhány hét és látszani is fog. De mit fognak szólni hozzá? Kislányként sokat álmodoztam arról, hogy fiam lesz, de álmomban sem gondoltam volna, hogy megelőzöm vele a testvéreimet. Hiszen én vagyok a legfiatalabb mindközül és kicsit furán érzem most emiatt magam. Nem úgy illene, hogy sorban gyarapítsuk a családot csak? És, hogyan mondjam majd el Normannak, aki világosan kijelentette, hogy nem szeretne gyereket? Talán, ha elvetetném, még mielött kitudódna... Megrázom a fejemet a gondolattól. Miről beszélek? Hát lenne szívem ilyet tenni? Egy ártatlan életet elvenni csak azért, hogy a párom ne hagyjon el? Talán ostobaság az egész, de én mindig is úgy tartottam, hogy a gyerek, aki egyszer megfogant az igenis élőlénynek számít. A gyerekem, a gyerekünk. Hát miféle anya gondolkodik azon, hogy megölesse a gyerekét?
Megszaporázom a lépteimet, hogy minél hamarabb a levegőre érhessek, hiszen felkavarodott a gyomrom a kórház szagtól. Ez az egyik legrosszabb ebben az állapotban... hogy minden fura szagtól hányingerem támad. Vajon még meddig tart majd ez az állapot?
Kiérve a kórház udvarára megállok egy pillanatra és mélyen magamba szívom a levegőt. Máris jobban érzem magam. A nap kellemesen süt, amit én imádok. Bár téli gyerek vagyok, mégis jobban szeretem a napsütést és a meleget. A hideget meg a havat nem igazán szeretek. Már éppen hívnék egy taxit magamnak, amikor megpillantom egyik testvéremet. Összeszűkítem a szemeimet miközben gyors léptekkel haladon felé. Mi a fenét keres itt Callie? És mit mondjak majd neki? Bizonyára Őt is pont annyira meglepi az ittlétem, mint engem az övé.
- Héé, Callie! - kiáltok utána, majd megszaporítom lépteimet felé. Szélesen mosolygok közben, hiszen már egy jó ideje nem találkoztunk. Hiányzott, csakúgy mint ahogy hiányzik a másik két testvéremis, amikor nincsenek velem, vagy amikor napokig nem találkozunk. Ahogyan Halles hiányzott addig, amíg börtönben volt... - Mit keresel itt? Beteg vagy? - kérdem kíváncsian, miközben megölelem testvéremet. Remélem semmi komoly baja nincs.

©
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Szer. Márc. 23, 2016 6:49 pm
 



 

TO MARLY

Úgy füstölgök, hogy majd felrobbanok, nem mondhatnám, hogy túlságosan jól sikerült a találkozóm a pszichológusommal. Jobban mondva, ez sem sikerült jól. Én részemről semmi jót nem remélek tőle, és nem látom be, mi a túróért kéne beszélgetnem egy tök idegennek, ha a tulajdon testvéreimet sem avatom be a dolgaimba. Úgyhogy lázadok, ezzel kapcsolatban is. Nem mondom, hogy sosem érzem úgy magam, mintha kifordultam volna önmagamból, de ez már egy éve így van. Halesen kívül ugyan ritkán találkoztam a többiekkel, de sosem olyan hosszú időre, hogy feltűnjön az őrlődésem, bár azt már nem merném kijelenteni, hogy nem voltam annyi idő alatt is elviselhetetlen, lévén az utóbbi időszakban egyáltalán nem az vagyok, aki voltam. Három hónapja ugyan egyiküket sem láttam, mert nem is tartózkodtam az országban, és úgy terveztem, nem is fogok ezen változtatni, bár már emiatt is rendkívül rosszul érzem magam. Igencsak hiányoznak egyébként, nem vagyok benne biztos, hogy ki fogom bírni, sőt, ideje lesz azt is figyelembe vennem, hogy megeshet, nem fognak visszaengedni a bázisra. Nem mintha három alkalom után olyan messzemenő következtetéseket lehetne levonni, lehet akár csodatévő is, akinek lassan bontakoznak ki a képességei, de őszintén, rettentően szkeptikus vagyok, és esélyét sem látom.
Ahogy sikerül kiszabadulnom az épületből, megint egy másik találkozó időpontjával, már el is rántom a cigimet, hogy rögtön fizikai formát is ölthessen füstölgésem ténye. Az a nagy helyzet, hogy megnyugtat valamelyest, és meglehet, már képtelen lennék letenni, de ez is olyan szokásom, amit a legjobb barátomon kívül senki sem tud, mert mások előtt nem dohányzom. Szégyellem. Ezt is, mint megannyi mást is az életemben, de míg semmi egyében nem változtathatnék már, ezen igen, mégsem teszem. Nincs ösztönző erőm.
Amikor azonban meghallom Marly hangját, megfagy bennem a vér, de mindennek dacára lendületesen fordulok meg, hogy egy satnya mosolyt erőltessek a vonásaimra. Szó sincs arról, hogy ne szeretném, vagy ne akartam volna valójában rohanni bármelyikükhöz, de ez igencsak zsíros duplabukta. Egyrészt dohányzom, másrészt meg a kórházból jöttem épp ki. Tulajdonképpen ez utóbbi meglehet, rá is igaz.
- Nahát, Marly! Szia!
Kissé sápadtnak tűnök, és valóban nem találom igazán a szavakat. Nem tudom, mit kellene mondanom, sőt, azt sem, hogy tőle mondjuk mi mindenért illene bocsánatot kérnem, bár csak verbálisan sikerült néhány ütést bevinnem, mint mindenkinek a családomban a legutóbbi távozásom előtt, és ha addig nem, azóta sejteniük kell, hogy valami egyáltalán nem stimmel velem.
- Olyasmi, azt mondják, poszttraumás stressz.
Egyébként, ez még igaz is lehetne, jobban mondva, valószínűleg tényleg az van, csak nem a foglalkozásom miatt, hanem az erőszak és abortusz okán, viszont ennek a felfedésére még biztosan nem vagyok készen.
- Na és te? Igazság szerint majd kicsattansz, ahogy látom, meg tök boldognak tűnt. Jesszus, ugye nem esett valakinek baja? Nem… biztos nem lennél akkor ilyen vidám. Szóval… te mit csináltál erre?
Elhiszem én, hogy egész szép az épület is, bár, Marlyt ismerve még az is felmerül bennem, hogy összeszedett valami dokit szeretőnek, igaz nem hallottam arról, hogy szétmentek volna Normannel, bár ez nem jelent semmit.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Szer. Márc. 23, 2016 7:54 pm
 



 

Callie & Marlie
Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve.

Néha olyan érzésem van, mintha mindhárom testvérem rejtegetne valamit. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok amiatt, hogy én titkolózok elöttük, de akkor is. Callie itt van, ki tudja mióta tért hazaés még csak egy telefont sem adott nekem. Meg gondolom a többieknek sem, hiszen bizonyára szóltak volna. A másik dolog pedig ami sokként ér az az, hogy cigizik. De mióta? És mi történt vele? Kicsit szégyellem magam amiatt, hogy ennyire eltávolódtunk egymástól. Hiszen én sem próbáltam őt keresni, hogy megtudjam az okát, amiért elment. Sokáig haragudtam rá emiatt, aztán rá kellett jönnöm, hogy nem élhetünk mindörökké együtt mind a négyen. Felnött nők vagyunk, mindannyian saját élettel. Ez van és kész. Most mégis úgy tűnik, hogy egyáltalán nem örül annak, hogy itt lát. Vagy csak megijedt volna, hogy lebukott a cigivel? Hát ki vagyok én, hogy elítéljem? Egyáltalán nem helyeslem, de hát azt tesz a saját életével amit akar, mint ahogyan mindannyian. Nem is szólok semmit azzal kapcsolatban, pedig minden bizonnyal egy jó testvér elmondaná, hogy mennyire egészségtelen a cigaretta. De ezt minden bizonnyal Ő is tudja, felesleges, hogy ilyesmiről papoljak neki.
- Poszttraumás stressz? Talán történt valami...? - kérdem aggódva, majd végig simítok az arcán. Olyan sápadt, és olyan elhagyatottnak tűnik. Talán van valami amit rejteget előlünk? De hiszen testvérek vagyunk... igazán elmondhatna bármit. Persze ezt pont én mondom, aki úgy rejtegeti a terhességét, mintha valami nagy bűnt követett volna el.
- Nem, ne aggódj. Mindenki jól van. - nyugtatom meg mosolyogva, aztán azon töprengek, hogy mit is mondhatnék neki. Valahogyan még nem állok készen azzal, hogy közöljem vele: terhes vagyok. Nem is tudom. Úgy érzem, hogy Callie áll a legtávolabb tőlem a három testvérem közül, és ez bánt. Mert valamikor mi négyen elválaszthatatlanok voltunk. - Én csak egy sima vizsgálaton voltam... semmiség. - hazudok, miközben próbálom kerülni a tekintetét. Nem vagyok túl jó a füllentésben, általában mindig lebukok, most mégis, remélem, hogy nem faggatózik. Úgy lenne helyes, hogy majd egyszerre mindenkivel közöljem a hírt, aminek talán nem mindenki fog örülni.

©
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Csüt. Márc. 24, 2016 8:50 am
 



 

Tény és való, hogy tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyire egészségtelen dolog a cigaretta, meg azzal is, hogy ha valaki le akarna beszélni róla, annál inkább csinálnám. Jason állandóan olt vele, és olyanokkal dobálózik, hogy undorító, meg hasonlók, de mindig leépítem, előbb-utóbb csak rájön, hogy nem ettől fogok leszokni.
- Azt hiszem, csak sok volt az utóbbi időben az erőszak az életemben. A főnökeim szerint kezelésre van szükségem, szerintem mondjuk egyáltalán nem, de ezért csak még inkább így gondolják. -Legyintettem, ami tökéletesen mintázta azt, milyen nagy ívből teszek az egész dokis témára. Igazából azt nem szégyellem, hogy járnom kell egyhez, de az halálosan biztos, hogy nem fogom elmondani neki, mi a bajom valójában, holott egyébként az is lehet, hogy már rég kiadták neki az egészségügyi kartonomat, amin feketén-fehéren ott áll az abortusz ténye. Az erőszak nem szerepel sehol, tekintettel arra, hogy a rendőrségen is szépen kiröhögtek, és a vallomásom sem vették fel. Van egy kórházi látleletem, de azt eldugtam, mert nem akarom nézegetni, de bizonyítja az erőszakot, igazából elég szépen meg is vertek, szóval kész tanulmányt lehetett volna írni rólam az eset után. A doki hivatalból kihívta a rendészeti szervet, de nem hitték el, hogy ki tette, és mivel más nevet nem mondtam, hagytak főni a levemben. Megvan a véleményem az igazságszolgáltatásról.
Az, hogy szarul nézek ki, tény és való, de nem csak ma, azóta nem vagyok hajlandó adni magamra, mert úgy gondolom, akkor már nem érhet még egyszer olyan rettenet, a másik pedig az, hogy nagyon is ott tartok, meg akarom ölni azt a szemetet. Viszont, ha megteszem, és elkapnak, életem végéig ülni fogok, és akkor már nem fog számítani, hogyan is nézek ki.
- Szuper. - Már úgy amúgy a helyzethez képest gondolom, mert nem hiszem, hogy olyan jól lenne példának okért Hales, de arra még nem vettem a bátorságot, hogy megkeressem, és jelenleg nem is áll szándékomban, mert vele lenne a legnehezebb szembenéznem. Néha azt kívánom, bár tíz évvel ezelőtt lennénk, még az érettségi súlya alatt nyögve, az első randik lázában, kamaszkorunk végén, akkor még csodálatos volt az élet. Sőt, egy évvel ezelőttig sem volt semmi baj, akkor viszont minden félresiklott, legalábbis ami Halest és engem illet az életünk terén. Ezt visszacsinálni már nem lehet, bármennyire is fájjon eme tény, és őszintén, nem tudom, kijavítani lehetséges-e a hibámat. Vagy egyáltalán bocsánatot nyerni, ám mivel vezeklésre sem futja, így nem fogok egyről a kettőre jutni.
- Azt hiszem, ezt még mindig gyakorolnod kéne. Már a kamuzást, de mindegy, ha nem szeretnéd elmondani, nem fogok erőszakoskodni. - Próbálkoztam egy gyengécske mosollyal, rengeteg titkom van előtti, nem fogok megsértődni, amiért ez fordítva is igaz. Tisztában vagyok vele, hogy eltávolodtunk, de nekem most pontosan erre van szükségem, nem érzem elég erősnek magam ahhoz, hogy szembenézzek a démonaimmal.
- Merre mész? Vagy… van valami dolgod? - Érdeklődöm meg, mert attól még, hogy olyan a helyzet, amilyen, nem pont egy két perces összefutásra vágyom, bármennyire is akartam elkerülni őket.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Vas. Márc. 27, 2016 5:38 pm
 



 

Callie & Marlie
Testvérek között hamar átadódnak a titkok, soha nem maradnak egészen rejtve.

Azt hiszem kicsit szégyellem magam amiatt, hogy kissé eltávolodtam a testvéreimtől, sőt a legjobban talán Callie-től. Csak egyszerűen úgy érzem, hogy fenekestől felfordult az életünk azóta, hogy... szóval amiatt ami Hales-el történt. Meg amúgy is mindannyiunknak megvan a saját kis élete, előb vagy utóbb muszáj lesz beletörődnünk a ténybe, hogy nem lehetünk életünk végéig együtt, négyen, még akkor sem, ha valahol legmélyen azt szeretném. Csak bámulom a testvéremet és próbálok úgy tenni, mint aki tökéletesen átérzi a helyzetét. De az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogy mind mehet keresztül.
- Annyira sajnálom, Callie. Ezt az egészet. De ha beszélgetni akarsz valakivel, akkor én mindig itt leszek neked, oké? És szerintem a többiek is. Nem helyes, hogy magadba folytod ezt az egész dolgot. Hales-nek nagy szüksége lenne rád, ahogyan Annanak és nekem is... - fakadok ki, szinte már hisztérikusan. Nyelek egyet, hogy el ne bőgjem magam a végén, a fene enné ezt a terhességet. Sosem voltam az az érzékeny lány, mióta viszont kisbabát várok... minden annyira másnak tűnik. Úgy érzem, mintha csak most nőttem volna fel igazán. Hiszen innentől kezdve nem csak magamra kell vigyázzak, hanem a bennem növekvő csöppségre is, akinek bár a sorsát még mindig nem döntöttem el, de napról napra egyre nehezebben tudnám elfogadni a tényt, hogy megszabaduljak tőle. Bár rettegek, hogy mit fognak hozzá szólni a szüleim, a testvéreim és Norman, de... bízok abban, hogy támogatni fognak a döntésemben. Hiszen ezt akarom. Anya akarok lenni, azt hiszem, már eléggé felnőttem ahhoz a szerephez.
Bár látom a Callie arcán a megkönnyebbülést, miután közlöm vele, hogy mindenki jól van, mégis, mintha bántaná valami. Bátorítón mosolygok rá, és végig simítok az arcán. Most úgy érzem, mintha nem én lennék a legkisebb négyünk közül, hanem Callie. Fáj Őt ilyen elesettnek látnom.
- Fogalmam sincs, hogy mi történt közted és Hales között, de azt tudnod kell, hogy Ő szeret téged. Ahogyan mindannyian szeretünk. De megváltoztál. Néha úgy érzem, hogy eltávolodtál tőlünk. - próbálok nem a lehető legrosszabbra gondolni, de akárhányszor rá, vagy Hales-re nézek, látom rajtuk, hogy valami nem stimmel velük. Nem beszélgetnek, és Callie még csak el sem jött Hales után, amikor kiszabadult a pokolból. Mert minden bizonnyal a poklok poklát élte át odabent. Sőt, Callie szó nélkül eltűnt, amire még mindig nem tudok értelmes magyarázatot, csak annyiban vagyok biztos, hogy hiányzott... rohattul hiányzott. és bár most itt áll elöttem, mégis úgy érzem, mintha nem Ő lenne, mintha kicserélték volna. Fáj Őt így látnom.
Mindig is tisztában voltam azzal, hogy nem erösségem a füllentés, de mégis bíztam abban, hogy nem kell firtatnunk a dolgot. Mégis ahogyan látom a testvérem sértődöttségét, amiért nem vagyok vele őszinte, rosszul érzem magam. Joga van tudni, ahogyan mindenkinek a családból. Csak nem is tudom... szégyellem. Legkisebb létemre teherbe esni, azt hiszem, hogy nem büszkeség. Bár mindannyian egyidősek vagyunk, én mégis úgy tekintek minhárom testvéremre, mint a nővéreimre, sokszor éreztették is velem, hogy én születtem meg a legkésöbb. Pont ezért nehéz elmondanom az örömhírt, aminek minden bizonnyal csak én örülök ennyire.
- Igazad van. Nem tudok hazudni. Viszont az igazat elmondani sem. Nem tudom, hogy hogy mondjam el. - nem akarom Őt megijeszteni, hiszen nem vagyok halálos beteg, mégis úgy adom elő. De Ő sem őszinte velem, akkor én miért kéne az legyek vele? Sőt úgy érzem, hogy mindannyian rejtegetnek előlem valamit. Amit nem értek, tényleg nem.
- Igazából semmi dolgom nincs, éppen haza indultam. Ha van kedved megihatunk valahol egy kávét. - próbálkozok, és bízok abba, hogy belemegy. Olyan jól esne végre beszélgetni vele, mint ahogyan régen is tettük.

©
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Kedd Márc. 29, 2016 11:59 am
 



 

- Egészen sok dolog nem helyes az életben, Marly, mégis megtörténnek. Szóval most úgy gondolom, egy kicsit én is tehetek olyat, ami nem helyes. – Már csak azért is, mert képtelen vagyok róla beszélni. Megpróbáltam már, de még olyannal sem tudok beszélni róla, aki tud a dologról. Ez nem normális. S bevallani azt nekik, hogy milyen szinten taccsra vágott az elmúlt egy év… mintha csak büntetni akart volna a sors azért, mert hallgattam, azt akarta, hogy épp annyira szenvedjek, mint amennyire Hales. Megtörtént. Most mindketten istenesen el vagyunk baszva. A kapcsolatunk szintúgy. Szükségük van rám… nem, nem hagyom, hogy kibukjon belőlem a keserű nevetés azt illetően, hogy nekem mióta és mennyire lenne szükségem rájuk, de ezt igazán nem vethetem a szemükre, hiszen nem árultam el nekik semmit. Az viszont meglep, hogy mennyire a sírás határán van, márpedig ez egyáltalán nem volt rá jellemző, nem is tudom hová tenni. Na pont ezért nem akartam találkozni velük, a sírós egymásba borulásoktól rettegek, és talán képtelen is lennék sokáig tartani magamat.
Az, hogy végigsimít az arcomon, szintén olyasmi, amitől nagyon kétségbe tudnék esni, és magamba zuhanni, ha elengedném magam. Vajon mennyire kellene bántanom őket, hogy ne akarjanak törődni velem? Vajon létezhetne köztünk teljes ridegség? Ostobaság, hisz nem lennék képes bántani őket úgy igazán, még szavak szintjén sem. Néha tényleg jó volna visszamenni legalább húsz évet, hogy megint gondtalan kis csodabogarak legyünk négyesikrekségünkben.
- Mert így is van, Marly, de ez nem jelenti azt, hogy ne ti lennétek a legfontosabbak számomra, egyszerűen most egy kicsit távol kell maradnom, hogy fel tudjak dolgozni pár dolgot. Anélkül nem megy. – A jelek szerint úgysem igazán, de ezt a világért sem vallanám be. Mi történt köztem és Hales között… nos, erről beszélhetnénk rengeteget, de addig, amíg nem találkoztam vele, eszemben sincs másnak firtatni, sőt, a teljes igazságot soha nem oszthatom meg mással, mert akkor végképp fölösleges lenne Hales áldozata, és nem akarom, hogy valaha így érezze. Istenem, annyira utálom, hogy még Marlyt is így kicsinálom, pont én, aki mindig igyekezett mindent a pozitív végéről megfogni, most meg már lassan árnyéka sem vagyok önmagamnak. Kérném vissza a régi énemet, de lehetőleg most. Kár, hogy ez nem ennyire egyszerű. Régen mindig azt mondtam, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, de most én magam is meglehetősen kilátástalannak tartom a helyzetemet.  
- Hú, akkor nyithatunk egy nem tudjuk, hogy mondjuk el az igazságot klubot. Szerintem lassan tarthatnánk valami négyes leleplező estet, mert halál biztos, hogy mindenki sunnyog valamiben. - Ikrek vagyunk, és szinte mindent egyszerre csináltunk, mert mindig húztuk egymást, és nem csodálkoznék, ha a hazugságunk magával rántotta volna Marlyt és Annet is tudat alatt. - Mivel az előbb még körbevigyorogtad a fejed, azt hiszem, nem kell attól tartanom, hogy mondjuk halálos beteg lennél, bár ha pozitív, akkor fogalmam sincsen, hogy miért nem tudod elmondani, de… itt leszek akkor is, ha eljutsz arra a pontra, hogy képes legyél beszélni róla. – Naná, lehet, hogy a katonai karrieremnek vége, ha a pszichológussal nem tudjuk elrendezni a dolgaimat, és eddig semmire sem haladtunk.
- Jól van, igyunk meg egy kávét, nekem sincs dolgom. – Már nincs, a francos francba is, úgyhogy már álltam is irányba, és belekaroltam Marlyba, mert minden látszat ellenére igenis mérhetetlenül nagy szükségem volt a közelségükre.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Vas. Júl. 03, 2016 11:42 am
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Csüt. Aug. 25, 2016 12:10 pm
 



 



Dr Raoul Roux & Raina


Sosem kedveltem a hazugságokat, ahogy én sem szerettem másoknak hazudni. Persze voltak kivételek ez alól, akiket meg akartam védeni a saját személyemtől.
Szeretek beszélni a növényeimmel. Ők a barátaim. Tulajdonképpen az egyetlen barátaim. Megértenek, bármiről beszélhetek velük. Bár kissé butaság, hogy egy növényhez beszélek, de nincsenek barátaim, oké? Nem tehetek ellene, épp hogy egy barátnőm, de ő meg elvan szállva a pasijától.
Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít, de vannak olyan sebek, amiket képtelen. Ez is az volt.
Sokszor olyan döntést kell meghoznunk, ami a legnehezebb, ahogyan sokszor bizonyos helyzeteket látunk helyesnek, még akkor is, ha nem azok a helyesek.
Az életet nem olyan nehéz élvezni, hagyni, hogy magával ragadjon, ha abban a tudatban élsz, hogy minden egyes nap lehet akár az utolsó is.
Én így élek... hogy vajon melyik lesz az utolsó napom. Mikor mehetek a nővérem után.
Én magam sem tudhatom, hogy mikor visz el ez az egész, de amíg nem következik ez be, addig úgy szeretnék élni, hogy ne bánjam meg a halálomat.
Én elveszítettem a kabalámat. A testvéremet. Az élet rövid, mondják az emberek. Igyekeznek mindent megtapasztalni, élni az életüket, keresik a boldogságot, tapasztalnak, hogy megállapodhassanak, végül megöregednek... És természetesen ott a halál. Mégsem félnek tőle. Úgy élik a mindennapjaikat, hogy bármikor elragadhatja őket a halál. Mégis bátran indulnak neki a napnak, annak ellenére, hogy nem tudják, hazaérnek-e, vagy sem.
Lépteim a recepcióig visznek és ott a hölgy kedvesen mér végig, megismer és szélesen mosolyog.
- Dr. Raoul Roux-ot keresem… - a nő előkotor valami iratokat, majd ennyit közöl.
- Ms Reinheard, Dr Roux még nem érkezett be. Egy kis türelmet kér.
Az emberek csak szeretnének hinni valamiben, és valakire ráhárítani azt a sok rosszat, ami vele történik. Én azt mondom, hogy mindenki a saját maga élete alkotója. Lehetsz Isten, választhatod a helyes utat… de lehetsz a Sátán is, és elpusztíthatod azt, ami az utadba kerül. Szerinted én melyiket választottam?
- Köszönöm. -  azzal a lendülettel körül néztem, de a nagy nyüzsgés és a sok ember… valahogy most nem tesz jót.
„Kimenekültem” az épületből a friss levegőre a kis udvarra, mely gondolom a betegeké… hogy erőre kapjanak. A padra huppanok le a fák árnyékába, a testőröm közelben maradt. Egyedül maradnék… Mi jöhetett közben az orvosomnak?
Hátradőltem a padon, a fejem is hátra billent és az eget kémleltem… Seattle furcsa érzéseket ébresztett bennem, de ennek ellenére még mindig itt vagyok. Mégis azt érzem, már nem sokáig bírom. Néha kirekesztettnek érzem magam, néha pedig vágyom egy kis nyugalomra, hogy ne én legyen a középpontban. Ez a kettősség mindig is uralta az életemet, ahogy maga a város is efféle kettősséget okoz bennem. Gondolataim emésztenek, nem hagynak nyugodni, pedig ki kell kapcsolnom sz agyam, kiszellőztetni a fejem, bármit, ami segít abba, hogy ne gondolhassak a bennem uralkodó káoszra.
Vissza az elejére Go down
Raoul Marquis Roux
avatar
Inaktív

Kor : 38
Avataron : Chris Evans

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Vas. Szept. 25, 2016 12:43 pm
 



 

Egy kezemen megszámolható az éves késéseim száma és pont a mai napon tartok a másodiknál. A megszokott időben indultam el, hogy fél órával előbb beérjek az első megbeszélt időponthoz képest és kényelmesen átlapozhassam az aznapi konzultációkhoz szükséges dokumentumokat egy kávé társaságában, véletlenül se fussak át valamin. Mégis mi az, ami a fél óra előnyömből komoly hátrányt kovácsolt és több, mint háromnegyed órába telt kiküszöbölni? A főútra felkanyarodó utcán csőtörés volt és a forgalomirányítást végző rendőrök vagy nem voltak a legjobb formájukban, vagy egyszerűen kihoztak minden tőlük telhetőt a több köbméternyi víz folyási irányának figyelembe vételével. A buszok borzasztóan belassultak, az autósok sokszor zavarodottan tötyögtek vajon jobbra vagy balra lenne érdemesebb fordulniuk, hogy visszataláljanak a jól bevált útvonalaikhoz. Be kellett telefonálnom a recepcióra, már tíz perccel a rendelési idő kezdete előtt sejthető volt, hogy nem fogok időben odaérni a kórházba. Egész pontosan tizenhét további percembe telt. A parkoló is tele volt, csak odébb sikerült letenni a kocsit és sietős léptekkel – diszkrétebbnél egy fokkal jobban kocogva – értem a központi irányítóhoz, hogy megérdeklődjem már bejelentkezett-e Ms. Reinheärd.
- Igen, az udvar felé ment. – hálásan biccentek az információért és hosszabbra nyújtom a lépteimet, hogy ne kelljen ennél is jobban megváratnom a lányt. Átöltözni értelemszerűen nem volt lehetőségem, a táskám is még a hátamon van, az aktáját viszont már tegnap kikészítettem az asztalomra.. Sovány vigasz, elég kényelmetlenül érzem magam, amikor a zöld területhez érek és keresni kezdem a sötét kobakot. Végül az egyik nagyra nőtt fa árnyékában veszem észre a padon ülve. Megdobom a táskaszíjat a vállamon és nagy levegőt veszek, előzékenyen intek, ha előbb pillant meg, mintsem odaérnék. Érzékelhető, hogy bocsánatkérés bújik meg a félszeg mosolyban az arcomon, aminek pillanatokon belül hangot is adok.
- Ms. Reinheärd kérem bocsásson meg, amiért ennyire megvárattam. Borzasztóan röstellem. – annál is jobban, mert a karórámra pillantva látom a megnövekedett percszámot. Tizenkilenc. Majdnem húsz perce várakozik. Elkenődötten húzom el a számat és nézek vissza rá, egy jó adag bűntudat után kinek hiányzik a kávé? Nekem nem, az biztos. Legkevesebb, hogy valamilyen szinten kárpótlásban részesítem. Szigorúan nem a diagnózissal kapcsolatban, de..
- Ha jobb szeretné idekint is beszélhetünk, de előtte mindenképp vissza kell rohannom a legújabb vizsgálatok eredményeiért. – emlékszem az értékekre, de nagyobb megnyugvással tölti el sok esetben a betegeimet, amikor a magyarázatomat néhány adat konkrét megmutatásával támasztom alá. A szakzsargon mindig annyira idegenül cseng vissza, olykor egyfajta orvosi arroganciával és ezzel tökéletesen tisztában vagyok.
Raina válaszától függően fogok vagy egyedül elindulni a rendelő irányába, vagy az ő társaságában. Ha csatlakozik vagy a benti megbeszélés mellett döntött, akkor mindenképp meg fogom érdeklődni út közben egy kávét vagy teát nem-e kér a büféből.. Az igazat megvallva hiába vagyok tisztában a családja anyagi helyzetével, nem fordul meg a fejemben, hogy esetleg sértő lehetne a felajánlás.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Hétf. Szept. 26, 2016 1:10 pm
 



 

A férfi érkezése pontatlan volt… húsz perces késésre nem számítottam. Na de ez még nem a világ vége… Elmosolyodom az érkezésén, már csak akkor állok fel, mikor megáll előttem. Nem kényelemből, mert ilyen kedvem van… hanem egyéb más okok miatt. Nem, nem a neveltetés miatt, tényleg más ok áll ez mögött. Nyolc óra alvás után, nagyjából 15 perccel később úgy érzem magam, mint aki 2 teljes napot nem aludt volna.
- Ugyan, dr Roux. – állok fel lassan, a táskámért nyúlok, mert nem szeretnék idekint maradni a továbbiakban. Igaz, hogy jó a friss levegőn, meg a madarakat is remek dolog hallgatni. De az úrnak is vannak dolgai, amiket ide nem hozhat ki.
- Mindenkivel előfordulhat ilyesmi. - mosolyodok el, mert tényleg nem haragszom amiatt, hogy várakoznom kellett rá. Az egész napomat erre szántam, direkt nem kértem semmi olyan intézkedést, ami ezt megzavarná.
A holnapi nap is ilyesmi lesz… aztán ugrok bele újra a munka mélyére.
- Ahol Önnek kényelmesebb. Gondolom az irodájában minden kéznél van. - szóval indulhatunk befelé. Megindulok az úr mellett.
- Dr Roux, megijedtem kissé, hogy ma mégsem alkalmas a dolog. - igen, a késése megijesztett, hogy van kissé fontosabb dolga is, minthogy a mai napon engem vegyen a keze alá. - Bár bizonyára gondolom, értesített volna időben… hogy nem alkalmas az időpont. – egészítem ki a helyzetet.
- Megkérdezhetem doktor úr, hogy mióta foglalkozik ezzel a szakterülettel? - érdeklődöm, nem a tapasztalatára vagyok kíváncsi, hogy kevés-e. Hanem az, hogy tényleg elszánt dokival van dolgom, aki mindent megtesz egy betegéért.
Hiszek Raoul Rouxban, ennyit tudok. Ugyan a nővéremet nem tudtam megmenteni, nem is tudom, helyes-e ez a megfogalmazás, de biztos mindent megtett érte.
Az épület bejáratához érve leintem a "bébicsőszöm", maradhat, nem kell jelenleg a biztonságomra felügyelnie, az úr, akivel vagyok, nem az a fajta ember, aki kárt tenne bennem.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Szer. Feb. 15, 2017 9:40 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Angelique Blanche Roux
avatar
Polgárság

Kor : 35
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Hétf. Feb. 20, 2017 11:24 pm
 



 

Nadiya ¨ Angie


Állok a holmijával a kezemben. Nem vagyok rá kész, de még mindig én tartogassam, semmint a fiúkra bízzam rá ezt a terhet. Valamiért - talán tévesen - úgy érzem, hogy ez női feladat.. és egyébként is, ismerem azt, aki a boncolást végezte. Bár ne kellett volna megtennie! Elképesztő lehet egy ismerőst látni kiterítve maga előtt. Vajon fájt neki is így látni Étiennet?
Gondolatok kergetik egymást a fejemben, miközben némán, már-már megadón bólintok mindenre. Leszegett fejjel haladok végig a folyosón, hogy aztán kikerülve a patológia fojtogató közelségéből lerogyjak a váróban egy üres székre. Ölembe húzom a kis dobozt, belenyúlva a tárcája az, amit először kiveszek. A jól ismert, elhasznált, de mégis óvott bőr érintése torkomba gombócot tol, de csak akkor erednek meg könnyeim, amikor kihajtogatva a tárcát azzal a fényképpel találkozom, melyet én is ugyanígy őrzök a sajátomban - egyebek között. Az utolsó kép Elroyról. Az utolsó, ami megmaradt nekünk.
Gyűlölök abba belegondolni, hogy róla majdnem egy évvel ezelőtti az utolsó, ami készült, amivel rendelkezem. Hiszen mennyit változott azóta! Megszomorodott, de mégis kinyílt, homlokán a ráncok is másképpen rendeződtek.. most még emlékszem, de mi lesz, ha már nem fogok?
Makacsul törlöm le könnyeimet kézfejemmel, s a pénztárca helyett a telefonja után nyúlok. A billentyűzárat feloldó kódon gondolkodnom sem kell, akkor is tudom. Hiába, mind Roux-k vagyunk, nincsenek titkaink - ilyetén - egymás előtt.
Szentségtelennek érzem, hogy a telefonkönyvébe nyúlok, hogy az üzeneteit olvasom, de.. tőlem kell megtudnia. Bár minden porcikám tiltakozik azellen, hogy egy szerelmes nővel ilyesmit kelljen közöljek, mégis rányomok a híváskezdeményezésre, amint megtalálom, amit keresek. Az üzenetek tartalma egyértelművé teszi számomra, hogy csak ő lehet. Azon pedig nem is kapom magam, hogy mennyire visszás lehet az, hogy Étienne számát jelzi majd ki Nadiyának a kijelző, holott ő már napok óta nem hallatott magáról halott.
- Nadiya? - a kérdés óvatoskodó, rekedt. Hangomból nem tudom eltüntetni a tragikus színezetet. - Étienne húga vagyok, Angie Roux. Nem ismerjük egymást, de.. tudnánk találkozni? Valami nagyon fontosat kell róla mondanom. - az isten bocsássa meg nekem..






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Nadiya Bishop
avatar
Törvényen kívüli

Kor : 33
Avataron : Melanie Laurent

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Kedd Feb. 28, 2017 6:22 pm
 



 

A baleset óta sok minden megváltozott bennem. Megtanultam jobban értékelni azt amim van, máshogy gondolni a múltamra és jövőmre. Nem gondoltam volna, hogy velem is megeshet egy ilyen szörnyű baleset. Karácsony előttig még sebezhetetlennek hittem magam. Azt hittem a kezemben tartom az irányítást, hogy minden úgy alakul majd ahogyan szeretném, nincs senki aki beleszóljon a dolgok történéseibe. És mégis. Egy nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy végleg elhagyjam ezt a világot. Csak a vak szerencsének köszönhetem, hogy a leomló törmelékek nem temettek végleg maguk alá. Megúsztam, szerencsésebb voltam mint azok a szerencsétlen emberek, akik nem jutottak ki az épületből. Családok szakadtak szét, apák, gyermekek, nők estek egy elmebeteg robbantó áldozataivá, hátrahagyva a keserűséget és könnyeket. Több család számára is a karácsony véget ért ezen a napon, hiszen talán soha többé nem fogják érezni az ünnep örömét, hogy is tehetnék, amikor szeretteik áldozatokká váltak? Minden fájdalom és megpróbáltatások ellenére én még a szerencsésebbek közé tartozom. Komoly sérülésekkel ugyan, de megúsztam ezt a szerencsétlenséget, noha még hosszabb távra tolószékbe kényszerülök, de a terápiáknak köszönhetően hamarosan ismét a régi önmagam leszek. Csípőcsont törés, kisebb agyrázkódás, mellkasi sérülések...és talán az életem végig elkísérő trauma. Nem tudom olyan könnyen feldolgozni a történteket mint ahogy azt hittem. Rémálmaim vannak és félek egyedül tartózkodni még a saját lakásomban is. A dokik szerint ez természetes reakció egy ekkora trauma után, és idővel majd teljesen megszűnik.
Étienne már napok óta nem keres, a kórházban még találkoztunk, megtudtam, hogy ő is ott volt a robbanásnál, de viszonylag könnyebb sérülésekkel megúszta. Úgy terveztük, hogy összeköltözünk, könyebb lesz mindkettőnknek és miért is várnánk rá tovább? Néhány napja még nálam vacsorázott, bemutattam őt a szüleimnek, akik azonnal iderohantak Oroszországból miután a kórház értesítette őket. Aztán egyik napról a másikra eltűnt. Hívtam telefonon, de nem lehet elérni, folyton a hangpostája kapcsol be. Akaratlanul is azon jár az agyam,hogy valami baj történhetett vele, hiszen nem szokása eltűnni. Szeretjük egymást, nem lenne értelme, hogy faképnél hagyjon. Aztán megfordult a fejemben, hogy megismert valakit. Egy másik nő lobbantotta szerelemre a szívét örökre kiűzve engem belőle. De ez nem vallana rá, nem lenne képes hazudni nekem, az orromnál fogva vezetni. Folyamatosan üzengetek neki, várom hogy hívjon, de semmit nem tudok róla, ez pedig kezd idegesíteni.
Bámulok ki a szobám ablakán, kezemben egy csésze gőzölgő kávéval és a szeretett férfire gondolok. A hiányára. Hallom, ahogy anyám a konyhában lelkesen főzi az ebédet, miközben apa történeteket mesél neki. Hiányoztak, most mégis egy kicsit púpnak érzem őket, nem szeretem ha kiszolgáltatott állapotban látnak, ha nekik kell gondoskodniuk rólam. A házban tudom használni a járókeretet, de hosszabb távra még mindig kerekeszsékben vagyok, ez pedig kezd egyre idegesítőbb lenni. Nem szeretek magatehetetlen lenni.
Némaságomból a telefonom csörgése zökkent ki. Ijedten kapok a készülék után, amin végre szerelmem neve villog. Néhány másodpercig csak nézem a nevet, majd ujjamat a zöld kagyló felé csúsztatom. Nem tudok haragudni rá, nem most akarom a sértettet játszani.
- Nocsak, én is eszedbe jutottam? szólok bele minden köszönés nélkül a kagylóba, játszva a büszke, sértett nőt. A vonal tulsó végén viszont egy teljesen ismeretlen női hang köszön vissza rám amitől néhány pillanatig a szívverésem is leáll. Soha nem találkoztunk, de sokat mesélt Étienne a húgáról, ahogy a többi testvéréről is. Tudom milyen szoros kapcsolatban állnak egymással.
- Angie...baj van? Minden renben van vele? biztos vagyok benne, hogy nem hívna, ha a testvérével minden rendben lenne. Szívem vadul kalapál a mellkasomban, nem akarom, hogy bármi baja essen a férfinak akit szeretek.
- Persze....kezelésre kell mennem, a kórházba érünk körülbelül fél óra múlva. Találkozunk az udvaron. Az megfelel neked? Minden rendben van vele?

A fura és váratlan beszélgetés után azonnal riasztottam a szüleimet, rohannom kell a kórházba. Hogy csillapítsam kíváncsiságukat nagy vonalakban elmeséltem a történteket. Legalábbis amennyit én tudok. A kórház előtt kitesznek az autóból, ők pedig a büfé felé veszik az irányt. Teljese erőmből hajtom a kerekeket, gurulok a Angie felé. Azt sem tudom pontosan hogy néz ki. Képeket láttam ugyan, de azt nem tudhatom, hogy mennyire tükrözik a valóságot.
- Angie? Te vagy Angie? közelítem meg az egyik padon üldögélő szőke nőt.
Vissza az elejére Go down
Angelique Blanche Roux
avatar
Polgárság

Kor : 35
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Pént. Márc. 03, 2017 9:48 pm
 



 

Megremeg a gyomrom arra, ahogy beleszól. Legszívesebben nyüszítve-szűkölve csapnám le a telefont, bontanám a vonalat és nem szólnék többet, de mégis meg kell tennem. Érte. A bátyámért. Azért, akit elvesztettem, s akinek a szálait el kell varrjuk, mert nincs tovább.
- Öhm.. nem, nincs baja. - nagyot nyelek. Már nincs baja, ez tény. Már semmi se fáj neki, semmi sem bántja és semmit sem érez. Nem hazudok hát, amikor ezt mondom, bár valahol mégis. Mert baj az van, de nem akarom telefonon közölni vele.
- Rendben van, ott leszek. - bólintok akkor is, ha nem látja. Fél kézzel megint megtörlöm arcomat, zavarnak a könnyek, melyek mossák, pedig alapvetően nem vagyok az a fajta, aki szégyellné azt, hogyha gyengének mutatkozik.
Kétszer kérdez rá ugyanarra, de én nem tudom kétszer ugyanazt válaszolni. Goyrsan köszönök el tőle és bontom a vonalat, hogy ne kelljen megint elismételnem azt, hogy Étienne-nel nincs semmi baj. Hihetetlen egyébként, hogy amennyire könnyen pergett le ajkaimról először a kifejezés, annyira nehezemre esne újrázni. Kihátrálok hát a beszélgetésből és nem árulom el, hogy itt vagyok a kórházban már és azt sem, hogy miért.
Szinte lezuhanok a padra. Szeretném, hogyha tényleg zuhanás után érnék földet, mert talán akkor felébrednék ebből a rémálomból és nem kellene azzal a tudattal élnem, hogy a bátyám halott. Hogy már két bátyám is elhagyott.
Nem haragszom rájuk, nem igazán. De ettől még ott van bennem az a fura keserűség, melynek posványában elmerülnék, ha Nadiya nem szólítana meg. Révetegen pillantok fel rá, s bár próbálnám könnyeden elkezdeni, a könnyek, melyek szinte folyamatosan mosták arcomat elárulnak egy pillanat alatt.
Bólintok, miközben rejtve, diszkréten próbálom megtörölni arcomat, hogy amint felpillantok rá, mégse az legyen, amit előszöor lát rajtam. A vörös szemeket úgysem tudom rejtegetni előle.
- Épp olyan vagy, amilyennek leírt. - mosolygok rá harmatosan köszönés helyett. Megpaskolom magam mellett a padot, odébb húzódom, hogy le tudjon telepedni mellém.
- Ne haragudj, hogy csak így iderángattalak. Meg akartam várni, hogy bemutasson téged a családnak, de.. - belebicsaklik hangom és nem tudom folytatni. Egy vállvonással szakítom ketté a mondatot annak ellenére, hogy végül erőt veszek magamon és folytatom.
- ..nem tehette meg. Csak így. Úgy, hogy megtaláltam a számodat a telefonjában. Nadiya! Mondd.. ugye tudod, hogy szeretett? Akármit is mondjak neked, kérlek sose felejtsd el, hogy tényleg szeretett. Mondta nekem és mosolygott közben. Évek óta nem láttam már így mosolyogni őt.
Beharapom alsó ajkamat. Mondanom kellene tovább, de nem visz rá a lélek. Elkapom tekintetemet a nőről, s a földet kezdem figyelni lábaink előtt. Vajon ez az a föld, melyben nyugszol majd te is, Étienne? Hiányzol.. nagyon. És gyűlölöm, hogy nekem kell szétzúzni a közös álmaitokat. Mert akadtak.. ugye?






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Nadiya Bishop
avatar
Törvényen kívüli

Kor : 33
Avataron : Melanie Laurent

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Kedd Márc. 07, 2017 2:58 pm
 



 

Minden erőmmel próbálok arra gondolni, hogy minden rendben van vele, hogy húga telefonhívása puszta véletlen. Szeretnék arra gondolni, hogy mindezt csak ő tervelte ki azért, hogy végre bemutathasson imádott testvérének. Hogy ez csak egy újabb csíny ami megfordult a fejében, hogy egy újabb formája a bocsánatkérésének vagy érzelmeinek kinyilvánítására. De érzem, hogy valami nagyon nem stimmel. Indokolatlan Angie hívása, túl szűkszavú, túlságosan nyugtalanító. Szívem kétszeres sebességgel kalapál a mellkasomban, kíváncsiságomat átveszi a félelem. Azt akarom, hogy minden rendben legyen, szívem harcol az agyam ellen. Helyet foglalok Ange mellett. Kíváncsian fürkészem arcát, próbálom leolvasni róla a gondolatait, az okot amiért most itt kell lennem. Ez az első alkalom, hogy személyesen találkozom Étienne egyik testvérével, az egyetlen húgával. Tényleg olyan gyönyörű mint amilyennek leírta. Ismeretlenül is látom rajta a kedvességet, de valami nyugtalanítót is felfedezek arcának vonásai között. Valmit....ami nem hagyja, hogy megnyugodjak, ami remegéssel tölti el a testem. Szavai késként hatolnak bele a szívem legmélyére, gyomromat enyhe remegés fogja el. Mostmár biztos, hogy történt valami...valami...amire gondolni sem akarok.
- Hogy érted, hogy nem tehette meg? Miért beszélsz múlt időben? az értetlenség és félelem kettőse uralkodik most bennem. Nem értem mire akar kilyukadni, miért beszél így, miért vagyok itt, mit akar mondani? Mi történt amiről én nem tudok?
- Szeretett...én is szeretem. nehezen jönnek a szavak ajkaimra. Nem értem, hogy mi ez az egész, miért mondd nekem ilyeneket. Talán...tényleg megismert valaki mást? Elhagyott? Oh...kérlek Istenem, pusztán ennyi legyen a dolgok hátterében.
- Miről beszélsz? Miért így? Mi történt? Hol van Étienne? HOL VAN? nem akartam rákiabálni, de a tudatlanság már lassan megőrjít. Tudni akarom, hogy mi történt a szerelmemmel, hogy miért kell most itt lennem és ezt a fura beszélgetést folytatnom vele.
- Ne haragudj...de kérlek mondd el hol van. Megint elutazott? Vagy....megismert valaki mást? Vagy....megsérült? nem...arra nem akarok gondolni, hogy talán végleg itthagyott minket. Nem szeretnék erre a lehetőségre gondolni...nem akarom, hogy megtörténjen.
Vissza az elejére Go down
Angelique Blanche Roux
avatar
Polgárság

Kor : 35
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Szomb. Márc. 11, 2017 5:18 pm
 



 

Lehetne ezt finomabban is. Nyilván lehetne kevésbé teátrálisan, de – hála istennek – nem tudom, hogy miképpen szokás ezt csinálni. Számomra nem tartozik a napi rutinhoz az, hogy valakinek a halálát kelljen bejelentenem. Nem vagyok se orvos, se egyéb olyan szakmát sem űzök, ahol a hozzátartozókkal tudatnom kell a rossz hírt. Nem is volnék képes arra, hogy megtegyem. Ehhez az én lelkem túl gyenge. A magam terhét is alig cipelem jelenleg.
- Mert nem tehette meg.
Legszívesebben felpattannék és magára hagynám, hadd jöjjön rá egyedül arra, mit is akartam mondani, ám én magam is tudom, hogy ez nem volna sem szép, sem helyes cselekedet. A megszólalásom sem volt az, kaffanó volta túlságosan is hirtelen haraphatta le Nadiya fejét és nem érdemelte meg, hogy ezt tegyem vele. Mégsem vagyok képes most bocsánatot kérni tőle mindezért.
Felpillantok az égre a kérdését hallva. Beharapom alsó ajkamat.
- Nem egyszerű ezt csak így kimondanom. Nézd.. nem arról van szó, hogy nem tudok válaszolni a kérdésedre, épp csak..
Felé nyújtom a dobozt, melyben megkaptam Étienne tárcáját, telefonját, a tollat, ami nála volt, valamint egy csomag rágót, a kedvencét. Vicces valahol, hogy semmit nem szelektáltak és mindent kiszedtek a zsebeiből, mondván hátha fontos valamelyik a családnak.
- Egy nagyon kedves nővérke adta át ezt nekem. Ismerem őt régebbről, gyakran vagyok a kórházban, hiszen lényegében itt él a fél családom. Hülyén hangzik, bocsi.
Hirtelen csap fejbe a gondolat, mely szerint nem is tudom, hogy mennyit mesélt neki a családról Étienne. Kizökkenek kissé az esti mese ízű beszédből, de gyorsan vissza is veszem a fásult, szomorú fonalát. Ennél nyersebben egyszerűen nem tudom Nadiya képébe tolni az igazat.
- Ő ki tudta mondani. Azt tudta mondani, hogy nagyon sajnálja azt, hogy a bátyámnak már nincs szüksége ezekre, én mégsem vagyok rá képes.
Felsóhajtok.
- Azért hívtalak ide, hogy elmondjam, amit ő már nem mondhat neked, ám azt nem gondoltam át, hogy ez azzal jár, hogy hangosan is ki kell mondanom. Még Ralfnak se mondtam, őt is csak rávezettem, mert.. milyen abszurd már? Ki akar ilyet hallani? Ki akar egyáltalán ilyesmit elmondani?
Előre dőlök ültemben, térdeimre támaszkodva temetem tenyerembe arcomat. Hosszabbra nyúlik a mécsestört csend annál, mint amilyen hosszúra nyújtani szeretném.
- Étienne meghalt, Nadiya.
Nem pillantok rá, nem vagyok képes minderre. Darabjaira tört reményt hagynak maguk mögött szavaim, s ezért rettenetesen szégyellem magamat.
- Ez volt az, amit el kellett neked mondanom. Ne haragudj, de úgy éreztem.. szeretné, ha én volnék az, aki megosztja veled..






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
Szer. Júl. 05, 2017 1:43 pm
 



 




Játék vége



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Udvar (kórház)
 



 

Vissza az elejére Go down
Udvar (kórház)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: