HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)

Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Csüt. Márc. 24, 2016 11:06 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Ápr. 10, 2016 11:42 pm
 



 





Figyelembe véve mindazt, ami az elmúlt hetekben történt velünk, úgy döntöttem, megpróbálok legalább kísérletet tenni arra, hogy mentsem, ami még menthető. Anélkül nem vagyok hajlandó feladni, hogy meg sem próbáltam és mostanra talán el is telt annyi idő, hogy mindenki kedélyei kellő mértékben lenyugodjanak. Tekintve pedig, hogy a későbbiekben még mire készülök – anélkül, hogy belefognék – azt hiszem minimum jár némi engesztelés neki. Nem vagyok büszke arra, amin miattam ment és megy keresztül és tényleg igyekszem azon, hogy próbálkozzak valamilyen módon a kedvére tenni.
Ennek fényében pedig a soron következő szombaton nyakamba veszem a várost, egészen az első fehérnemű üzletig. Vesse rám az első követ az a nő, aki nem próbálta még így – vagy ehhez hasonló eszközökkel – rávenni a kedvesét a megbocsátásra vagy legalább igyekezni a kedvében járni…
Nincs szándékomban a szükségesnél több időt itt tölteni, egy francia csipke bugyi és egy hozzávaló melltartó az, amire szükségem van, amit sikerül pironkodás mentesen elő is adnom az eladónak. A végeredmény pedig egy fekete, kevés szaténnal megspékelt változat lesz, leheletnyi burgundi árnyalattal itt-ott. Gyakorlatilag ezzel mondhatni részben végeztem is, már ami a vásárlást illeti, csakhogy hazafelé belebotlok egy olyan üzletbe, ahová normál keretek között be nem tenném a lábamat. Kétségbeesett és némileg kiakadófélben nő esetében azonban igenis érthető – saját logikám szerint – ama kétségbeesett lépés, amire elszánom magam, abban a percben, amint beteszem a lábam a vörös félhomályban úszó helyiségbe.
Arcomon a meglepettséggel átszőtt kíváncsiság vonásain túl megjelenik még az is, amely egyértelműen kétségbe vonja saját ép elműségemet is.
Legnagyobb sajnálatomra nem maradok észrevétlen – pedig szeretnék – az eladó már ki is tipeg elképesztő magasságokba emelő magassarkúin és képtelen vagyok eldönteni, hogy egy nőnek öltözött férfit vagy egy férfias nőt látok a szemeim előtt.
- Szia Cuncika, a nevem Georgi, miben segíthetek? – olyan magától értetődő közvetlenséggel szólít meg, hogy hirtelen megszólalni sem megy.
- Első alkalom, ugye? Semmi baj kis cicám, nézz csak körül bátran. Vagy el is mondhatod Georginak, hogy mit is szeretnél. Nyilván okkal jöttél be. – kacsint rám túlzott sminkje alól.
- Helló… Én… öhm...
- Na ne legyél szégyenlős! Egyedül vagy, vagy van egy helyes fiúka, esetleg egy szexi lányka is a képben? – megérinti a felkaromat.
- Hát… Ehm… igen. – ez az a pont, ahol jobb volna, ha inkább sarkon fordulnék – minek is jöttem be?! –, de hiába próbálkoznék, Goergi aligha hagyná.
- Mi igen, nyuszikám? Fiúka vagy lány? – tényleg akarok én erre válaszolni?!
- Fiúka lesz, igaz-e?! Biztosan. Jó, akkor lássuk… mondd Drágám, elég nagy a szerszáma? – a kérdés hallatán köpni-nyelni nem sikerül, még mindig a sokkhatás alatt állok, de úgy tűnik Georit ez nem zavarja, mert minden gond nélkül folytatja.
- Oké az arcodból ítélve a gond nem itt lesz… hm… unjátok már a banánt mi? Vagyis te, ha jobban meggondolom? – újabb döbbenet és hüledezés ül ki az arcomra. Jesszusom, nem, dehogy! Te jó ég!
- Jó, akkor nem emiatt vagy itt. Nem vagy ám könnyű eset, ha nem válaszolsz, tudod-e?!
- Én… én… próbálok. De nem, valóban nincs szó erről... – most kellene mennem és már lépek is hátrébb egyet, hogy amint lehet menekülhessek, de Georgi utánam nyúl és megfogja a kezemet. Nem durván, viszont épp elég meglepetést szolgáltatva ahhoz, hogy maradjak.
- Jaj istenem, akkor nem a szex-el van a baj. Rossz fát tettél a tűzre, igaz-e?! – kacsint rám – ami számomra inkább ijesztő, mint megnyugtató – ám ez őt láthatóan nem zavarja.
- Lássuk csak, mit is tudok ajánlani neked...

(…)

Életem legbizarrabb egy óráján vagyok túl. Georgi nagyon kedves férfi – vagy nő – ez kétségtelen, akkor is, ha kissé rámenős, de ez talán érthető, ez a dolga. Érdekes egyébként, ha egy forgatáshoz kerestem volna kellékeket, mindenféle szemérmességet mellőzve sikerült volna belevetnem magam egyik-másik, első látásra elképzelni sem sikerülő-mire-is-való-valójában „játékszer” megismerésébe, így viszont, hogy nem az volt a cél, gyakran legszívesebben elsüllyedtem volna ott helyben, ahol voltam, az üzlet kellős közepén.
Végül csak eljönni szerettem volna, de nem volt pofám csakúgy lelépni, ha már ennyi figyelmet kaptam az eladótól, ezért hagytam, hogy rám beszéljen egy „nyuszit”. Érdekessége, hogy rózsaszín, valóban emlékeztet egy nyuszira, nem túl nagy, viszont rezegni is tud és állítólag nagyon sok nő kedveli világszerte. Nos… azt hiszem én nem leszek közöttük, mivel alapból nincs igényem semmi ilyesmire…
Esélyesen a nyúl megy a kukába – ez a célom –, de tényleg nem jöhettem el anélkül, hogy valamiért ne fizettem volna. Így legújabb kis pajtásommal a táskámban térek be egy élelmiszerboltba, hogy beszerezzek még ezt-azt, amit egyébként is szerettem volna, Tapsifüles megismerése előtt, közvetlen a fehérnemű megvásárlása után.

(…)

A zuhany alatt ázva kapom le a borotvát a helyéről – igen, nekünk nőknek is szükségünk van erre olykor és nem, nem mindenki híve a gyantának és az epilálásnak –, hogy elvégezzem a még hátralévő nagy előkészületek utolsó simításait. Na jó, nem a legutolsó simításokat, mert attól még messze vagyok, de legalább haladó tendenciát mutatok mindenben. Az is valami.
Tapsifüles a táskámban maradt, az meg a hálóban a komód tetején – meg is feledkeztem róla, fontosabb volt behűteni a pezsgőt meg az epret, mintsem azzal foglalkozni, amire amúgy sincs semmi szükségem – én pedig bevonultam egy kevéssé gyors, de annál inkább szükséges tusolásra a fürdőbe.
Előbb az egyik majd a másik lábam simává tételén munkálkodok, amikor hirtelen nyilalló fájdalommal veszem tudomásul – na meg persze segít a vérem azonnal kiserkenő látványa is –, hogy olyan szépen elvágtam a lábam, mint annak a rendje. Shit.
Mikor máskor sikerülne ezt a kis balesetet megejteni, amikor a sebtapasz pont nem szexi résztvevője lenne az estének?!
Fájdalmas szisszenéssel veszem tudomásul a történteket és fejezem be a készülődés műveletét a zuhany alatt, hogy aztán, amikor kijöjjek, ragtapaszt keressek a közben múlni nem akaró vérzésre.
Találok is, kanárisárgát. Úgy tűnik, legutóbb nekem sikerült ilyesmit beszereztem és elfelejtettem tüzetesebben megnézni, hogy mit is veszek meg, ím pedig az eredmény… sárga. Nagyon sárga. Végül úgy döntök, a sebtapasz még mindig jobb megoldás – eltekintve a színétől –, mint a lehetséges elvérzés ténye – igen, tényleg így hiszem, elvégre bármi megeshet, már ami az elvérzést illeti – így alaposan leragasztom a sérült területet. Így ni, meg is van.
Nem marad más hátra, mint még úgy jó egy órányi kőkemény meló, mire felviszek némi – túlzásba, azért nem eső – sminket, megigazítom a hajam – kiengedve hagyom, de azért na, önmagától be nem áll úgy, ahogyan szeretném vagy kellene, így pedig igényli a rásegítést – és végül belebújok legújabb szerzeményembe a csipke csodába, egy francia bugyi és egy cicifix együttes társaságában, hogy aztán végül megszemléljem az eredményt. Hááát többet aligha tudnék kihozni a végeredményből.
Magamra veszek egy legjobb indulattal is áttetszőnek nevezhető neglizsét, amíg a pezsgőért, poharakért és az eperért megyek – egyelőre mezítláb, pedig egy pár csipke cipőt is előkészítettem már – semmit sem bízva a véletlenre –, de még a sebtapaszt is a lábamon hagyva és így lavírozok vissza a hálóba, felszerelkezve mindennel, amiért csak indultam.
Csak épp azzal nem számolok, hogy hamarabb ér haza, mint ahogyan azt gondoltam…
- Háló! – kiabálom le útbaigazításul, hogy hol is vagyok, amikor/ha meghallom a hangját, miközben őrült sebességgel igyekszem lepakolni a kezeimből mindent, majd megszabadulni a ragtapasztól, felvenni a cipőket és rettentő szexi lenni, azonban… nem is én lennék, ha összejönne…
Az eper kiesik a kezemből és szanaszét gurul a szőnyegen, a cipők egyikébe sikerül csak belelépnem, miközben az egyensúlyom megtartásával küzdök – legalább a pezsit időben letettem a poharakkal és nem törtem össze egyiket sem – amikor szemben találom magam vele. Ragtapaszostul, félcipőstől, döglesztő fehérneműben, szexisnek akarván látszani – kétségeim vannak – és még a Nyuszi is kikandikál a táskámból a komód tetején. A másodperc töredéke alatt vörösödik el a fejem, nem igazán így terveztem a nagy belépőt…
- Szia... – nyögöm ki jobb ötlet híján, belefagyva az ügyetlen mozdulat kellős közepébe… ennyit arról, hogy meglepetést akartam okozni...


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Ápr. 17, 2016 12:15 am
 



 

A végre hétvége életérzés teljesen kimaradt a reggelemből, amikor pontban nyolc órakor felébredtem a telefon rezgő hangjára - oh, Önnek egy új üzenete érkezett. Máskor átaludtam volna, de mióta rá vagyok kényszerülve a háton alvásra jelentősen lecsökkent a tényleges alvással töltött óráim száma és ez mostanra fejtette ki a hatása legjavát: még forró kávéval a kezemben ütöm be a biztonsági kódot a kapuban. Emlékeim szerint legutoljára még Angliában ittam olyat, ami nem koffeinmentes volt és az.. Nem mostanában történt, hanem évekkel ezelőtt az egyik többnapos családi összejövetel alkalmával - a még három szobával odébbról is átszűrődő horkolástól képtelenség volt aludni. Köszönjük Gretel nagynénénknek! Megdörgölöm a szememet, az utolsó pillanatban változtatva a célirányon, mert reflexből az orrnyergemhez nyúltam volna, de az orvosi utasításoknak megfelelően, ha nem akarom még egy hétnél tovább nyújtani a teljes felgyógyulást jobb, ha nem piszkálom:  mondjuk úgy egyáltalán.
Egyedül érkezem és korábban, mint terveztem. A város további felfedezését ráhagytam a húgomra nagy elnézést kérések közepette, de a jelenlegi energiaszintemmel a foghúzást is ugyanennyire tudnám élvezni, csak az utóbbit legalább ülve végezhetném. Ez az állapot, pedig jelzésértékű: a zsibbadtság olyan jót fog tenni, mint egy pohár bor lefekvés előtt. A lift falának kényelmesen nekidőlve iszok egy-egy kortyot a kávéból, ami fogja azonnal felpörgetni az agyamat, így egyedül a frissebb ébredésemről fog gondoskodni pár óra múlva. Nekem tökéletesen megfelel. A halk jelzőhangot némi fáziskéséssel észlelem, mire megrázom a fejem és előhalászom a kulcsomat a kabátzsebemből, ahogy kilépek a folyosóra.
Öt, hat, majd az utolsó, hetedik elnyújtott lépés múlva már az ajtó előtt állok és egy szusszanásnyi szünetet tartva kiroppantom a nyakamat, alaposan átmozgatva a bal vállammal egyetemben. Nem küldtem üzenetet vagy hívtam fel Annát, hogy szóljak, nem gondoltam volna ennyi időnek bármi jelentősége lenne a kinyitandó zárak számán kívül. Érzem a kattanást a kulcs elfordításakor és ekkor jelez a telefonom. Ahh, értesítés, azaz..
Önnek egy új üzenete érkezett:
From: Lance
Csak szólok: lemaradtál az új típusú drón bemutatójáról is.
Tényleg nem viccelt, amikor az indulás előtt közölte, hogy óránkénti jelentésre számítsak tőle. Legszívesebben az arcomat kaparnám, de fogom helyette az övét jövő hét elején. Épp egy gyors választ pötyögnék be, amikor újabb értesítés érkezik.
Baszdki! Baszdki! Ki is lehet próbálni!
Végül egy szemforgatás keretein belül súvasztom a helyére és lépek be a lakásba. Ha Audrey nem lenne távol most azonnal kikapcsolnám a készüléket, hogy ne kapjak több, orrom alá dörgölt összefoglalót. Nem foglalkozom vele, inkább csak gyorsan lekapom a cipőimet és valamivel hangosabban köszönök, mivel nem igazán látom idelent mocorogni őt.
- Hey, megjöttem! - egymagamban. Nem áll szándékomban kitérőt tenni, körbe nézni se, egyenest a lépcső felé veszem az irányt, ahonnan a hangja is leszűrődött épp az imént. Út közben egy ásítást elnyomok a bal vállamra hajolva, amit szinte egyből egy kávékorty követ a sorban, mire a háló ajtaja elé érek. Gyanútlanul. Ennél gyanútlanabbul aligha. Némi neszezést hallottam, de nem tűnt fel.. Most már értem mi volt az. A látvány teljes mértékű értelmezése bizony beletelik pár másodpercbe. Ismételten köszönni akartam egy "szia!"-val, de félbemaradt a kivitelezése és mély lélegzetvétel született végül belőle. A szerte-szana heverő gyümölcs felett hamar napirendre térek, mivel khm, nem igazán vonzza a tekintetemet mással ellentétben.. Szép lassan nézek rajta végig, felemás talpától egészen a feje búbjáig, elidőzve a köztes részeken. Először meglátva a csipkét szólásra nyitnám a számat, de meggondolom magam és csak megismétlem az előbbi jelenetet: levegőt juttatok a tüdőmbe. Észrevettem a szerencsétlenül kivilágító tapasz, de nem maradt bennem tovább annál, mint ameddig átsiklottam felette. Az áttetsző anyag alól kisejlő részletek már sokkal inkább, viszont a zavartól vörösre festett orcájától, a fokozatosan kerek egésszé növekvő képtől megrezzen a vállam és óhatatlanul is feltörni készül belőlem a nevetést, amit annyira vissza tudok fogni, hogy oldalra fordulva a kávét tartó kezemmel eltakarjam a szám. Önkontroll Lott, önkontroll!
Hangosan, nyíltan nem nevetem ki, de néhányszor az elfordulásom után még megemelkedik s ereszkedik a vállam, jelezve küszködésemet.
- Bocsánat, bocsánat.. - hadarom sebtiben, mielőtt a végén kelletlenül magára veszi és sértődésbe torkollik ez az egész. - Én nem akartam.. - visszanézve rá nem tudom megállni, hogy ne bazsalyogjak mindvégig. Próbálom magam türtőztetni, de nem olyan egyszerű, mint szeretném. A kézfejemmel ismét csitítólag kapok a számhoz és hosszasan fújom ki az elhasznált levegőt.
- Bocsánat.. - szusszanok egyet a folytatás előtt. - Szóval: khm, segítsek vagy jöjjek vissza két perc múlva? - ..s mindhiába vagyok azon, hogy a lehető legjobban visszafojtsam, az éle érződik a hangomban. Elképesztően szórakoztató a jelenet, ahogy sete-sutaságában áll ott abban a vadító összeállításban. Nem ő lenne, ha nem így alakult volna és képtelen vagyok megállni, hogy fáradtan ne vigyorogjak ezen ezerrel, talán a kelleténél is jobban. Lökött tyúk, kikészítesz..
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Ápr. 17, 2016 1:43 am
 



 

Azt hiszem ennyire pánikba még sosem estem, mint amennyire örültem és vártam is azt, hogy hazaérjen végre ő. Az egész napom ráment arra, hogy hétköznapiból – a hétvége ellenére is – ne hétköznapi legyen és, hogy legalább valamit visszacsempésszek abból, aminek az utóbbi időben – szerintem – nyoma sincs közöttünk.
Itt az esküvő, ami önmagát nem szervezi meg és oké, ha megkérem, akkor nem utasít el, de alapvetően valljuk be – érzésem szerint – az egész az én nyakamban van mintha őt nem is érdekelné. Kivéve a családom kérdését, mert ők meg nagyon is érdeklik és ha részben valamivel jobban is állok a lányok bemutatásának kérdésében – elvégre Halest már ismeri – összességében azt hiszem, hogy minden nagyjából sokkal rosszabb, mint volt.
Felmerül a kérdés, vajon tényleg megéri az egész?
Most azonban, a legkevésbé sem akarok arra gondolni, ami nem jó, elvégre tömérdek olyan dolog van a másik oldalon, ami meg nagyon is jó és abba kapaszkodva, rájöttem, van, ami igenis megéri. Akkor is, ha melós és nehéz és stresszes.
Mert vannak dolgok, amikért még most is úgy érzem, megéri reggel felkelni és este hálásnak érezni magam elalvás előtt. És ezek többsége nem csak ő maga – vagy a puszta tény, hogy még ma is úgy érzem, ha ránézek, pillangók egész hada kel őrült kergetőzésre a hasamban –, hanem azok az apróságok, amik nem annyira egyértelműen szembeötlőek bárkinek.
Szeretek előbb felébredni és nézni, ahogy alszik, olykor összegömbölyödve, mint egy macska, máskor az arcát a párnába fúrva, olyan is van, amikor mosolyog álmában és azok a mindennél gyönyörűbb és helyesebb gödröcskék megjelennek az arcán.
Azért is odavagyok, amikor ül a laptopja előtt és hihetetlen nagy figyelemmel koncentrál valamire, ráncolja a szemöldökeit, nem nagyon, csak egy kicsit és olykor – nem gyakran – de összepréseli az ajkait vagy rágcsálja is azokat. Vagy amikor reggel nekiáll kávét főzni a kedvemért és a konyhapultnak támaszkodik az egyik kezével vagy a csípőjével, még mielőtt felöltözne, alsóban és trikóban.
Odavagyok azért, amikor a haja kócosan keszekusza és észre sem veszi, mert valami annyira leköti, vagy amikor ül az xbox előtt és a világ ura lesz egy ízben – komolyan szokott úgy festeni, de nem hiszi el nekem – vagy amikor szó szerint simogat a pillantásával. És azért is, hogy megért, hogy képes arra, amire előtt még senki, otthon és biztonságban érzem magam vele és mellette és ha rossz napom volt vagy csak hosszú és hajtós és stresszes, akkor képes mindezt elfeledtetni pusztán azzal, hogy a karjaiba zár és átölel és még csak megszólalnia sem kell.
Mindig azt mondom, hogy utálom, de ez nem igaz, valójában azt is szeretem, amikor túrázni megyünk és lehagy és miközben próbálom utolérni, visszafordulva vigyorog és önfeledt és olyankor olyan, mintha egy nagy, boldog energiagombóc lenne – ami hülyén hangzik így, de annál csodálatosabb látvány – és ez annyira fel tud tölteni és magával tud rántani.
Szeretem a nevetését, amikor igazán, boldogan, szívből jövően cseng a hangja és körülveszi az a megfoghatatlan vibrálás, ami először megtetszett benne… és összeszorul a szívem, hacsak arra gondolok, hogy olyan régen nem láttam már így nevetni, meg sem tudnám mondani mikor volt az utolsó alkalom.
Ezek mindegyike olyasmi, ami nagyon is megéri, mert színtiszta örömet és boldogságot jelent látni, érezni, megtapasztalni rajta, vele, általa. És ezért képes vagyok bármire, hogy legalább egy kicsit visszahozzak a néhány hónappal ezelőtti életünkből, így vagy úgy…
Hiába tudom, hogy esélytelen bármi is befejeznem, amit csinálok, mielőtt még felérne a lépcsőn és elérné a szoba nyitott ajtaját, de hát a remény hal meg utoljára, így megteszem, amit lehet, és naná, hogy sikerül bele- és felsülnöm a nagy igyekezetbe. Legalább megpróbáltam…
Úgy tűnik a pillanatba nem csak én, de ő is belefagy és amíg arra várok, hogy valamit – akármit – is reagáljon, nem mozdulok én sem. Közben pedig vagy százszor meghalok az izgalomtól és önmagamat halál cikinek érzéstől, amiktől a szívem úgy ver, mint egy riadt kismadáré mellkasomban. Ő legalább levegőt vesz, kétszer is jól láthatóan az egész jelent alatt, míg én elfelejtek, viszont joggal érzem magam úgy, mint egy kirakatba pakolt tárgy, aminek egyik-másik részletét tüzetesebben átvizsgálja lassan pásztázó tekintettel.
És végül megtörténik a reakció… gyakorlatilag… kiröhög.
Ez pedig éppen annyira megdöbbentő és valahol valljuk be, sértő, mint amennyire szórakoztató is. Elvégre, most komolyan… nekem sincsenek illúzióim afelől, hogy miként is festhetek.
- Megrendezni jobban megy, mint eljátszani... – szalad ki a számon halk – inkább önmagamnak tett – megjegyzésként és végül meg is mozdulok, kilépve a félpár cipőből, mezítláb most biztonságosabb a szőnyegen.
A kibuggyanni készülő, ám erőnek erejével visszafogott – és részben megalázó – nevetésének láttán kis millió érzés szalad végig rajtam, végül pedig magam sem tudom milyen indíttatásból, de felkapok egy eperszemet és nemes egyszerűséggel megdobom vele – nem durván és esélyesen el se találom –, ami annyira meglepő még a magam számára is, hogy a szám elé kapom mindkét kezem, miközben kerekre nyílik a tekintetem.
- Upsz? – kérek bocsánatot, majd túllendülve a dolgon, én magam is elmosolyodok, a mosolygás pedig kuncogás lesz, az pedig végül nevetés. Megereszkednek az én vállaim is és végül csak ugyanolyan fáradtan, ahogyan ő mosolyog, emelem meg a kezem, hogy legyintsek vele egyet.
- Hagyd csak és maradj nyugodtan, azt hiszem a sosem volt pillanat rég elszállt, szóval... – húzom fel mindkét vállam, tulajdonképpen mindegy már.
Leülök az ágy szélére és leszedem a kanárisárga ragtapaszt a lábamról, alatta piros csík tanúskodik a harci sérülésemről, bár már legalább nem vérzik.
- Szerettem volna mutatni valamit... – ráemelem a tekintetem közben.
- ...Olyat, amit eddig még nem láttál. – öltök rá nyelvet, mielőtt még közbeiktatna valami olyasmit, hogy gyakorlatilag úgy ismer már, mint a saját tenyerét, szóval nincs már nagyon mit mutogatnom.
- És gondoltam így talán majd szexisnek találod és nem akadsz ki miatta. – ingatom meg a fejem, mielőtt megpaskolom az ágyat magam mellett, jelezve, hogy csüccsenjen le. Ha megteszi, akkor folytatom, felé fordulva.
- Oké, essünk túl rajta, megmutatom, csak ne legyél mérges. Vagy, ha az leszel, lehetne, hogy holnap legyél? – fáradtan kérdezem és kérem, mert ha tényleg felbosszantom, akkor esélyesen megint össze fogunk veszni és ma ez már végképp nem hiányzik a napomból, de ahogy elnézem az övéből sem.
Szusszanok egyet és felállok, elé lépve pedig felhúzom a felkapott, vékony, átsejlő anyagot annyira, hogy a csipke bugyi pántját lejjebb igazítva láthatóvá váljon a tetoválásom.
Nem tudom mennyire hosszasan akarja szemrevételezni, mindenesetre hagyok neki annyi időt, amennyit szükségesnek érez feldolgozni a látványt. Épp csak közben belepusztulok az izgalomba, abban a tekinteteben, hogy tudjam, mégis mi a manót szól hozzá?


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Ápr. 17, 2016 8:52 pm
 



 

Nem tudom mire számítottam, ha számítottam egyáltalán bármire is az elmúlt időszak hányavetettségére hagyatkozva. A zsibbadtságom - amibe első ízben belefagyok a meglepetéstől, a hálóban fogadó kaotikus stellációtól.. - nem támogatta olyan mértékben az előre látást, hogy egy idilli és könnyed ledőlésnél tovább vigye a gondolatot mi lesz, ha hazaérve itthon találom, de valószínűsíthetően a top formámban sem fordult volna meg a fejemben. Az agyam lassan rakja össze a részleteket az összképhez, ami jóval több, mint egyszerűen csak komikus, hiába nem tudom megállni, hogy ne nevessem ki. A rögzített jelenetben úgy fest, mint a tetten ért macska, amelyik mozdulatlanul várja büntetéssel illetik-e a rosszban sántikálásért vagy inkább eltekintenek tőle..
Időbe és erőfeszítésbe telik, hogy valamelyest lenyugodva magamhoz térjek s szóhoz jutva felajánljam a segítségemet, amire szemmel láthatóan.. Szükség lehet. Vagy se. Dacosságától függ, mi túlságosan is jól áll neki a piszmogás keretei között ebben az öltözékben. Ah, aljas húzás volt a csipke.. Szabad kezemet az ajtófélfára helyezve lépek közelebb, de nem hagyom el a biztonsági zónát arra az esetre, ha jobban a szívére venné az önkénytelen reakciómat.
- Nem minden olyan könnyű, mint a nagy vásznon, huh? - nem átallok én is górcső alá venni a szakmáját és egy kicsit piszkálni vele. Vidítólag, nem szemre hányásként hozom fel, dehogy. Másként sült el ugyan a terve, de ez nem jelenti azt, hogy rosszul - vagy nem lehet orvosolni a továbbiakra nézve. Újabb lépésnyit közelítek az irányába, egy pillanatra letekintve a cipőből kibújtatni vágyott lábára és ekkor tudatosul bennem először a ragtapasz megléte, valójában mennyit készülhetett. Enyhülten szusszanok, egy árnyalatnyival kevésbé pimaszul, aminek a jutalma.. Egy a fejem mellett elsuhanó eper?!
- Hé.. - finom megrovásként szólom el magam halkan, változatlanul kedélyes stílusban, amihez egy késhegynyi döbbenetet is hozzácsapok rájátszásként. Egy eper, tényleg..? Még jó, hogy csak az eper.. Jó látni, hallani, hogy megmaradt komolytalan valójában a tette és oldottság mutatkozik rajta, nem kevéssé hat üdítően, amit egy szerényebbbé váló mosollyal konstatálok. Leteszem a komódra a kávémat, ahogy ismét rövidítek a köztünk lévő távon és egyúttal hátra nézek a vállam felett meddig gurult a gyümölcs, de nem különösebben foglalkoztat valamiért a felvétele egy másik helyiségben. Nem a szőnyegre érkezett, nincs ok aggodalomra, hogy esetleg befogná a leve.
A szavai ellenére azért lehajolok a közvetlen közelemben lévő szemeket felkapni.
- Ssz, azért ezt így nem könyvelném el.. - szívom meg a fogamat és a tenyeremből a tálba gurítom a felszedett gyümölcsdarabokat. Egy kivételével, amit úgy döntök inkább elfogyasztásra kárhoztatok - gyorsan megmutatva, hogy nem vész ez kárba.. Végig rajta tartom a szememet - többek közt ezt akarta elérni, nem..? - ahogy helyet foglal és belekezd a máris támadható beszédbe, amit még azelőtt megvéd, hogy szóra nyitnám a számat. Csak az állam minimális emelkedése hagy nyomot az odacsípési szándékomról és kiszélesedik a mosolyom a gyors korrekciójától, a nyelvöltésére. Rossz pénzként, tudálékosan sandítok rá, enyhén megdöntött fejjel - igazán nem hibáztathatna érte, ha szóvá tettem volna. A kiakadás említése viszont finomít ezen, egészen kérdőivé teszi. Mi az, ami lehet kiakaszt, ugyanakkor vonzó..? Kettőt és könnyebbet.
- Remélem tudod, hogy ez jelen pillanatban nem hangzott túl biztatóan. - csendesen jegyzem meg, egyszerű kijelentésként, amivel persze lehet vitatkozni, de nem azért csúsztattam át. Épp ezért csendes, miközben ledobom magam az ágy szélére mindenféle elképzelések nélkül afelől mit szeretne megmutatni. A kérés következtében enyhén összébb vonom a szemöldökeimet, de beadom a derekamat és megadón tartom fel a béke jeléül a kezeimet. A fehér zászlót meglengettem.
Egy - jogos - másodpercig felmerül bennem, hogy az iménti "...Olyat, amit eddig még nem láttál." csak terelés volt, de végül értelmet nyer a gyors toldása.. Kissé meglepődök, első ránézésre nem tudván eldönteni jó vagy épp rossz értelemben, így közelebb húzom azáltal, hogy a jobbomat a pőre oldalán pihentetem meg - nem, nem kell az a zavaró anyagú felső réteg.. -, míg a másikkal a csípőcsontját támasztom. Hiába közvetlenebb a mozdulat az utóbbi időben megszokottnál, nem érzem úgy, hogy zavartatnom kellene magamat érte. Most amúgy sem forognak akörül a gondolataim..
A hüvelykujjammal simítok végig a tetoválás felületén és töröm a fejem van-e bármi, konkrétabb jelentősége a pillangónak, amire ha rákérdez s nem tudom az kínosan jönne ki, de végigpörgetve az emlékdiákat egy sem jut az eszembe. Félárbocra eresztett szemmel figyelem a mintát, a helyét pontosabban, ami kétlem, hogy véletlen lenne és csak a gondolat felvetődésekor veszem észre: a számba haraptam.
- Hmm, nem tudom miért gondoltad, hogy kiakadnék vagy mérges lennék miatta.. - szakítom el onnan a szempáromat, hogy fellessek rá. - Szokatlan, de azt hiszem el tudom viselni a jelenlétét. Nehezen. A csalé szárnya miatt. - a komolynak induló és hangzó véleményezés vérszívásba fordul át a végére, de nem bírom megállni, hogy ne hozzam rá a frászt és nézze meg tényleg egyformák-e a felvarrt szárnyai a pillangónak. Színtiszta ártatlanságba burkolózva fogadom a következményeket, de ha szúrósabban néz rám egy másodpercre is megtöröm az illékony komolyságot.
- Tényleg tetszik. - pislogok a műre, majd érintem ismét a felületét. - ..de miért pont ez lett? - pusztán kíváncsiságból, kihallatszódik a hangomból is. Nem firtatom, csak érdeklődök szelíd fogságban tartva őt.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Ápr. 17, 2016 11:30 pm
 



 

- Nem is sejtenéd... – hamarabb hagyják el a szavak ajkaimat, semmint végig gondolnám, hogy mit is mondok, így magamat is meglepem és ez azt hiszem a tekintetemre is kiül, ahogy viszonozom a pillantását.
Néhány pillanattal később pedig tovább folytatom a nem várt tetteket magába foglaló esti performanszom második felvonását a mellette elrepülő eperrel.
Méltatlankodását kifejező hangjára már a kuncogás a válaszom. Nem előre megfontolt, szándékos cselekedetemnek volt szemtanúja és majdnem elszenvedője, szóval csak semmi , véletlen esett meg a nem is olyan nagy eset.
Bocsánatkérőn pillogok rá, hogy aztán csodálkozón kerekedjenek el lélektükreim a szavait hallva, tökéletesen megfeledkezve arról, hogy sutaság ide vagy oda, alapvetően mégiscsak néhány leheletnyi csipkét viselek csupán.
- Öhm… oké. – költözik jó kedvű és talán kicsit huncut mosoly ajkaim sarkába, ahogy összeszedi azt a pár apró, pirosló gyümölcsöt. Nem is sejti, hogy micsoda őrjöngő pille hadat gerjeszt alhasamban csak azzal, ahogyan és amiképpen néz, míg ajkai és foga közé veszi azt a bizonyos eperszemet. Fel sem tűnik, hogy közben beharapom kissé alsó ajkamat, lecsüccsenve az ágyra, a látványba feledkezve, hogy amikor vége van, csak egy szakadozó sóhajjal vegyek halkan levegőt.
Tálalom mit is akarok, akartam, önmagamat javítva, amint meglátom az első jelét, hogy már van valami csattanós megjegyzése – a tekintete elárulja, az álla emelkedése pedig csak megerősít – az elhangzottakra.
- Igyekezlek mindenre felkészíteni, onnan pedig már csak jobb lehet, amit látni fogsz. – huncut fény csillan tekintetemben, de azért tovább folytatom kérésem közlését és amikor a kezei felemelkednek a megadás egyezményes jeleként, akkor fedem fel a előtte mit is szerettem volna mutatni neki.
Nos… lehet, hogy az ő gondolatai nem akörül forognak jelen pillanatban – hanem a pille befogadásán vagy tudom is én min, elvégre nem vagyok gondolatolvasó –, de az enyémet az érintése nyomán határozottan igen, akkor is, ha nincs semmi olyan felhangjuk, amire rá lehetne fogni a reakciómat. Csakhogy tekintve, én egész nap készültem erre az estére – és Georginak köszönhetően sok olyasmit is megtudtam, amit nem biztos, hogy szerettem volna – mondjuk úgy, hogy igencsak koncentrálva kergették egymást a gondolataim, most pedig ahogy az általam egyébként is olyan nagyon imádott kezei a bőrömre simulnak, ezernyi kis szikrát kelt életre bőröm felszíne alatt, amelyek vidáman és vágyfokozóként hatva pattognak végig bennem, csípőmtől két irányban, az alhasam felé és a gerincem mentén felfelé. Amire ujjának simítása még még rátesz néhányszor, újra és újra elektromos impulzusokat indítva útjukra.
És ekkor harap az ajkába, nekem pedig muszáj elvennem a tekintetem róla, mielőtt a saját testem árulna el nem látható helyen már megtette.
Hangját hallva nézek csak újra rá, és a kéklő szempárra.
Már levegőt vennék, hogy magyarázatot adjak arra, miért is hittem, mérges lesz miatta, de nagyon gyorsan kiveri a mondatokat a fejemből, amikor csálénak ítéli a pillém szárnyát.
- Hogy mi?! – hajolok hirtelen előrébb, feljebb húzva az áttetsző neglizsé anyagát is, a jobb rálátás kedvéért. Meg se fordul a fejemben, hogy az elmúlt két hétben többször is ellenőriztem és nem volt vele semmi baj.
- Olyan vagy... – nyomom meg az első szót miközben finoman meglököm a vállát nyitott tenyérrel és lassan megrázom a fejem, de azért nem rejtem el az időközben ajkaimra feszülő mosolyt.
- Ö-rülök. – megakadok a szó közben, mert ismét végigsimít a mintán – a bőrömön, rajtam – és ezzel ugyanazt éri el, amit az imént néhányszor átéltem némaságomban, amíg megszemlélte a kis tetoválást. megkönnyebbülten engedem ki a levegőt tüdőmből és valahol felszabadultabbnak is érzem magam, ez pedig egész mámorítóan zsibbaszt el.
- Mert megtetszett. Valami olyat szerettem volna, ami illik hozzám, légies, csinos, csajos és szeretem a pilléket. Ééés nem utolsósorban, tudtam, hogy ide szeretném, gondoltam, mégse egy cápa virítson a… szóval ott. – komolytalankodom el a végét, a cápa sosem indult a versenyképes lehetőségek között.
- Csak ennyi az oka. – teszem még hozzá, majd elengedem az anyagot, aminek az alját eddig feltartottam.
- Ha… elengedsz, akkor összeszedem a kupit, amit csináltam. – nézek körbe, felmérve mégis merre gurultak szét az eprek, mégse kéne őket szanaszét hagyni. A pillangót bemutattam, a meglepit elrontottam és bár az én szenzoraim nagyon is érzékenyek , azt hiszem az ihletnek már úgyis annyi.
Tekintetem visszatalál hozzá, várva az ítéletet, miszerint továbbra is a kezei közt szándékozik tartani vagy sem?


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Csüt. Május 26, 2016 8:24 pm
 



 

- előző játék; hibernálva -

Szombat reggel van, nyolc óra negyvenegy és ébren vagyok. Ez lenne az egyik legviccesebb és leginkább megkérdőjelezhető mondat az elmúlt időszak válogatásai közül. Első lennék, aki félrenyeli az italát adott esetben, de.. (...) A vízforraló jelzőfénye kialszik, amikor már megfelelő hőmérsékleten lobog a víz a napindító teámhoz és a mikró is két másodpercre rá csipog, hogy felmelegítette a tejet a kávéhoz. Oupsz, valóban ébren vagyok szombat reggel nyolc óra negyvenegykor és nem, határozottan nincs Karácsony.
Nem szándékosan keltem fel, nem állítottam be az órát, de nem is azért, mert nem tudtam volna tovább aludni, amiért ha rosszul döntöm le a fejemet még mindig feszíti az orromat a fájdalom. Van ennek egy sokkal jobb érzésű és logikusabb magyarázata, de ezt is épp olyan nehéz pontosan meghatározni, mint az életünk jelenlegi szakaszainak részleteit. Azt hiszem. Nincs öt perce sem, hogy óvatosan kikászálódtam az ágyból és gondosan az oldalához gyömöszöltem a takarót, ne tűnjön fel olyan hamar, hogy a támasztéka már nem szuszog a nyakhajlatába. Cukor egyedül az én bögrém kerül, egy csapott kanál mércéjével, némi tej társaságában, amiből a kávésba már jóval több került az előkészítés elején – a félliterest valamivel meg kell tölteni, nem igaz? A lefőtt adagból egy keveset töltök a hétvégi ébresztőjéhez, mielőtt visszaindulnék velük az emeletre.
Tegnap este nem akartam – annál is jobban – megpiszkálni a nyugalmunkat, mint amit már a levegőben feszülő témák önmagukban is megtesznek helyettem. Valahol önzésből, valahol éppen ellenkezőleg; nem akartam egyszerre, őt talán nálam is jobban felkavaró dolognak a boncolgatásába belemenni. Most sem szívesen tenném, azaz teszem.. Nem az ezért való engesztelés céljából készítettem el a kávéját. A megkönnyebbüléstől egyszerűen átszakadt az a gát, ami makacsul ellent tartott a rutinból végzett reggeli teendőimnek. Egyik lábam a másik után, egyik lélegzetvételt követi a másik.. Ez teljesen természetes a számomra. Viszont hiába is szeretném kiélvezni, egyszerűen képtelen vagyok rá azoktól a gondolatoktól, amiknek az ő szavai voltak a melegágyuk. A kocsiját sem néztem meg végül, azt mondtam majd ma visszamegyek – ha akarja együtt visszamegyünk.. – és ellenőrzöm mi lehet a baj. Mindezt az elért állapot megőrzéséért. Az vesse rám elsőként a követ, aki egy ilyen mértékű érzelmi könnyebbülés után nem ragaszkodik önzőn az ebből fakadó biztonságérzethez. Elegem volt az előző hetekből, abban a pillanatban annyira elegem volt, hogy nem akartam többet törődni velük a szükségesnél, csak vele. Ez nem bűn..
A padlón szerencsére nem kell lábujjhegyen járnom, nem recseg, csak az árulkodón rugózó matracra kell ügyelnem, miután a mellettem lévő éjjeli szekrényre letettem a bögréket. A még szabad párnákat feltornyoztam a hátam mögé az ágytámlához, hogy kényelmesen várjam meg, mikor múlik el az álom a szeméből. Magamhoz veszem a teámat és a másik kezemmel feljebb húzom a takarót, ami lecsúszott szeplőkkel pettyezett válláról.. Éppen csak legyűröm a késztetést, hogy végigsimítsak rajta és félreseperjem a kígyóként tekeredő hajszálait. Nem, továbbra sem akarom felébreszteni. Rá is ráfér a pihenés.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Csüt. Május 26, 2016 9:03 pm
 



 

Annak ellenére, hogy az elmúlt időszakhoz képest mennyivel megkönnyebbültnek és jobban éreztem magam az este, mégsem jött álom azonnal a szemeimre, ahogy a fejem a párnára került. Sokáig, csak a sötét szobában feküdtem, mellette, titkon figyelve a vonásait, odabújva hozzá, hallgatva a lélegzésének egyenletes hangját, főleg miután elaludt.
Féltem a másnaptól, attól, amiről tudom, hogy magával hozza majd, mert az éjjel csak töredékét vallottam meg mindannak, amit még egészen biztosan meg kell beszélnünk. De vajon mennyi lesz az, amit elmondhatok?  Nem minden titok volt az enyém, és ami igen, készen állok arra, hogy górcső alá vegyük? Együtt.
Azt tudom, hogy kell és szeretnék is beszélni róla, de ettől még nem rémít meg kevésbé a dolog és mégis olyan irrelevánsan boldognak érzem magam, csak ettől, hogy itt fekszem mellette, vele, a karjaiban.
Hajnal volt, mire úgy, ahogy, de elnyomott az álom.
Tudattalanul fordulok át, amikor az ágy rugói arról tanúskodnak, Ő már felébredt. A gondosan odakészített takaró nyújt támasztékot, tenyerem a párnára simul, míg az álom szépen lassan illan tova és ugyanilyen gyengédséggel kúszik be az ébredés.
A frissen főtt kávé illata az első, ami orromba kúszik és a valóság, illetve az éjjel hozta káprázat közötti vékony mezsgyéről csalogat az ébrenlét felé. A következő, mikor utána nyúlnék, de érintésem, csak a vászon párnahuzat puha és kellemes felületén siklik végig, anélkül, hogy bárhol is érezném Őt.
Aztán az ablakon beszűrődő fény a következő és egyben az utolsó, ami átbillent a határon. Már ébren vagyok, mikor az ágyra ül, helyezkedik és gyengéden betakar. Kinyitom szemeimet, lassú, lusta pislogásokkal kísérve. Ajkaimra halvány mosoly húzódik és még mindig érzem annak az irreális örömnek a nyomait, amit az éjjel is.
Kezemet az övéhez csúsztatom, finoman érintve meg ujjait, miközben kicsit helyezkedek, kicsit fordulok, hogy lássam az arcát.
- Jó reggelt! – még álmoskás a hangom, egészen más tónusa van ilyenkor. Elhúzom a kezem az övétől, és feljebb tornázom magam az ágyban, a párnámat túrva az ágy fejtámlája felé, aminek dőlök, hozzá hasonlóan. Ujjammal törlöm ki az álom utolsó csókját tekintetemből. Hajam kócosan keretezi arcomat és hullik alá vállaimra, amiken megigazítom a pólót, amiben aludtam. Keithé, még az egyetemről, ezért egy kicsit nagy és folyton felgyűrődik.
- Mennyi az idő? – fordítom felé a fejem és az egyik oldalon a fülem mögé tűröm rakoncátlan vörös tincseimet.
- Hogy aludtál? – felhúzom a takaró alatt mindkét lábamat közben, így kényelmesebb.
- Régóta fent vagy?


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Hétf. Júl. 11, 2016 10:19 pm
 



 

A szemem sarkából szúrom ki ahogy lassan lebomlik róla az álom és kipislogja azt, kába kis mámorral a szájának sarkában. Átveszem a bal kezembe a bögrémet, amikor az ujjai a kézfejemhez érnek, hogy finoman megcirógassam a nyúló mancsát és amíg mást nem tervez, gyengéden le is foglalhassam saját tulajdonként egy elégedett mosollyal üdvözölve az ébren lévők világában. Az a bágyadt, édeskés kifejezés az arcán megváratja a szóbéli köszöntést is, de ami késik az nem múlik, ahogy a mondás is tartja.
- Kegyednek is! – nehéz, kifejezetten nehéz nem valami vadalmának tűnni most, hogy nem nyúl egyikőnk sem a mobiljáért vagy áll fel egyből a felkelést követően.. Nem seprem a szőnyeg alá az ebből fakadó jó kedvemet, amivel egészen hetykén fogadom a párnák közt fészkelődve és ahogy kicsúszik a keze az enyémből már hajolok is oldalra a kávéjáért. Türelmesen – kiélvezve a tevés-vevés másodperceit – megvárom, hogy kényelembe helyezze magát és átadjam neki a reggelindítóját, pont ahogy szereti: cukor nélkül, sok tejjel, még melegen.
Az időre vonatkozó kérdésnél, azután, hogy gazdát cserélt a töményebb koffein a tarkómhoz nyúlok, a levegőből nagyobb adagot kortyolok. Hiába néztem meg nemrég és lepődtem meg magam is rajta, csak nagyjából tudom megmondani.
- Nemsokára kilenc, azt hiszem.. – sandítok le rá a levegőben hagyva a mondat végét, mintha az érdeklődése ellenére tőle várnám az elhangzott információ megerősítését, de ennek az élét elnyomja, hogy a nemrég látott mosoly nem tűnik el továbbra sem az arcomról. Bizonyos értelemben igenis levakarhatatlanná vált, az sem tünteti el, hogy tudom előbb-utóbb elő fogok hozakodni a tegnap estén bevallottakkal..
- Könnyebben, nyugodtabban.. Nem utolsó sorban folyamatosan. Te?csak könnyebben, csak nyugodtabban.. Nem forgolódtam, nem kerestem a megfelelő pozíciót, mert túl nagy volt a nyüzsgés a gondolataim között. Tény, nem lett egyszerűbb a helyzetünk, ha kíméletlenül csak a tényekre támaszkodok, de komoly megkönnyebbüléssel tölt és töltött el, hogy megnyílt, közelebb engedett.
Rövid fejrázással jelzem, hogy frissen keltnek számítok én is, miközben az iható hőmérsékletűre hűlt teába iszom, amit rögtön félreteszek a szekrény lapjára. Nem akartam egyből letámadni, ezt kigondolatlanul fogadtam meg, de nehéz félretennem azt a rengeteg kérdést, ami megfogalmazódott bennem, amiknek.. Régebb óta kellene az oldalamat kaparniuk, mert nagyon is érdekel, számít. Egyszerűen, mert fontos, mert Ő, mert magától értetődő, mert nem szeretnék csak egy felhúzott fal felett átnézni hozzá.
Közelebb mocorgok, hogy a felhúzott térdének görbületére támasszam a tenyeremet. Tisztában vagyok vele ez nem a legjobb időzítés lesz, de miért szépítsük? Lenne olyan alkalom, amikor jobb lenne..? Kevésbé kényelmetlen, kínos, kevésbé fájdalmas? Nem, nem szeretném későbbre hagyni, eleget tologattuk és igen, tudom nem kérek könnyűt tőle, nem fog tetszeni neki.
- Kérdezhetek? - nem rontok ajtóstul a házba, nem akarok otromba lenni és feszélyezni sem vágyom a közelségemmel, épp ezért kérek engedélyt: időt adok neki a felkészülésre..
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Pént. Júl. 29, 2016 9:21 pm
 



 

Hálásan veszem át a koffeint, ami nélkül azt hiszem, már létezni is képtelen volnék. A reggeleim nem indulnak sosem kávé nélkül és a nap folyamán is képes vagyok bögre számmal folytatni a további bevitelt. Nem csak azért, mert kell és szükségem van rá, hanem egész egyszerűen azért is, mert szeretem az ízét.
- Akkor jó késő van. – a megjegyzés nem is neki szól igazán. Persze, kinek mi a korán vagy a késő, de aki általában hajnalban kel – ehhez képest meg pláne – annak bizony ilyenkor már későre jár. Nem mintha amúgy hétvégén bármi vagy bárki is hajtana, hogy előbb keljünk ki az ágyból.
- Minek örülsz ennyire? – sandítok rá és az én ajkaimra kerülő mosoly is szélesebbé válik az övét elnézve, noha még nem tudom mitől is van ilyen láthatóan jó hangulatban. Oké, sejtéseim vannak.
- Mint, akit fejbe vágtak. Azt hiszem. – már amikorra végre el tudtam aludni, azt pedig elhallgatom, hogy sokáig nem jött álom a szememre. Tudom-tudom, megígértem, hogy nincs több titok, de ez nem is annak számít, nem?!
Amíg ő a teába, addig én a kávéba kortyolok és leplezetlenül élvezem az ízét. Illetve csak élvezném, ha nem lepne meg azzal, amilyen gyorsan félre teszi a saját bögréjét. Felszaladt szemöldökkel pillantok rá kérdőn, szavak nélkül várva bárminemű magyarázatát annak, hogy mit is csinál. Mert az egyértelmű, hogy készül valamire.
Lassú mozdulattal teszem le én is a bögrét, ahogy a tenyere a térdemre siklik.
- Persze, kérdezz. – automatikusan válaszolok, de ez nem jelenti azt, hogy nem gondolom így; nyugodtan kérdezhet. Sejtem, hogy miről vagy mivel kapcsolatban és azt hiszem a lehető legjobb az lesz, ha túlesünk rajta. Kellemesebbé akkor sem válik a dolog, ha halogatjuk.
- Mit szeretnél tudni? – igazság szerint több minden is a listán lehet a tegnap éjszakát tekintve és még ha van is elképzelésem arról, hogy mi foglalkoztathatja, inkább meghagyom neki a lehetőséget, kérdezzen.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Pént. Júl. 29, 2016 10:53 pm
 



 

Késő.. Az elmúlt időszak hétköznapjaihoz, de főként hétvégéihez képest valóban, egy apró biccentéssel jelzem; osztom a véleményét. Más asztalra tartozik, hogy lehetne sokkal későbbi is az időpont, amikor egy ugyanilyen mosoly ragad át rá és nem rontják el a hangulatot később gondterhelt gondolatok.. Valóban más asztalra. Sajnos.
Aprót rántok a vállamon válaszelőzményül.
- Le kéne szűkítenem a kört azért, hogy pontos indokkal szolgáljak vagy elég az is; egyelőre fogalmam sincs azon kívül, hogy elragadó vagy kissé kómásan? – sandítok vissza az ő pillantását próbálva meg döntött fejjel, szolidabb verzióban tükrözni a részére, de nem bohóckodom el. A közelében sem járok, csak az átlagos jó kedély jellemez és vesz rá a dolgok mielőbb elővételére az alvás témaköre után, amit már jóval szerényebb somolygással nyugtázok. Az azt hiszem elég árulkodó, de nem kötöm az ebet a karóhoz.
A poharamat néhány korty tea elfogyasztása után a szekrényre száműzöm, hogy ne borítsam ki véletlenül se, miközben közelebb, de nem fullasztó, oldalába épülő közelségbe húzódok, némileg odatoloncolva a puha takarórétegeket a lába köré. Látom azt a csipetnyi zavart, mi szerint nem tudja hova tenni hová tűnt a reggeli teadélután idillje és nemes egyszerűséggel kategorizálom a korai reggel egyik mellékhatásának. Belekezdek, amire az érkező válasz gyorsasága meglep – jó értelemben, hiába kezdem érezni a keserű ízt a számban.
- Ezt egy szóval meg tudnám mondani, de.. – kérdéses lenne a mindent..? – Mi volt az orvosnál, pontosan mit mondott? – ..és még akad ezer meg ezer, ami rögtön odatolulna a nyelvem hegyére, ha nem zárnám le időben a becsekkolást; éppen elég lesz ebben a kettőben kifejtenem mire és azon belül is mire szeretnék kitérni, it szeretnék megbeszélni. Mik a kilátások? Mi a diagnózis? Mi a megoldás, a kezelési módszer? Azok közül is a legjobb, -eredményesebb? Mióta tudja? Általános vizsgálat során derült ki vagy..? Igen, ezer meg ezer, amivel nem akarom megfullasztani.
A kezemet a térdén pihentetem, de amint megérzem, hogy nem esik jól neki elveszem és a matracon támaszkodom meg, közvetlenül mellette.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Pént. Júl. 29, 2016 11:20 pm
 



 

- Határozottan szemüvegre lenne szükséged. – öltök rá nyelvhegyet, jelezve, hogy a kómásról nem éppen az elragadó az, ami mondjuk elmondható volna, de azért egyértelműen kiül a vonásaimra, mennyire jól esett hallani a szavait. Az utóbbi időben nem gyakran jegyzett meg ehhez hasonlót, mondjuk okot se nagyon adtam rá, ez is igaz. Van valami egészen mámorító, ahogy visszazökkenünk a megszokott dolgainkba, leszámítva azt, hogy most már nem üldögélek a titkaimon. Egy részükön.
A kíváncsiságomat nem húzza sokáig, hamar kiderül, hogy miért is rakta félre a teát és mit is szeretne megtudni. Mielőtt azonban belemerülnék a válaszba, hosszasan fújom ki a levegőt. Akármennyire is tudom, hogy nem tehetek róla, ettől még nem tudom így érezni magam.
Újra levegőt veszek és lassan belekezdek.
- Cisztáim vannak. Akkorák és annyi, hogy meg fognak műteni. Az egyik petefészkem nem menthető, a másik pedig… majd akkor derül ki, ha az orvos látja, ott a műtőasztalon. – foglalom össze és nem, nem hozzátenni azt is, hogy Dr Roux bizakodó módon nyilatkozott, mert tartok attól, az inkább szólt a megnyugtatásomnak, akkor is, ha a végén tényleg a lehetőségekhez képest jól jövök ki az egészből. Már amennyire bármit is „jó”nak lehet definiálni ebben az esetben.
- Hát ezt mondta. – vonom meg a vállam, de nem az érdektelenségem jeleként, hanem, mert nem tudom ezt jobban vagy szebben megfogalmazni.
- Keith, nem biztos, hogy lehetnek gyerekeim valaha is. Az esély megvan rá, de arra is, hogy kiújuljanak a ciszták, hogy újra műteni kelljen... – és így tovább. Amennyire pozitív volt az orvosom, én annyira nem tudok az lenni. Talán érthető, én élem át és nem más…
A nem sokkal ezelőtti reggeli jókedvnek már nyoma sincs a vonásaimon.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Júl. 30, 2016 1:04 am
 



 

- Hm. – hümmentek talányosan, mint aki épp megfontolni készül a látására vonatkozó figyelmeztetést, de elég gyorsan  megszületik a konklúzió. – Nem, határozottan nincs probléma a látásommal. – ingatom tovább a fejemet még kétszer, hogy a mondat végéhez érek és elhelyezem a pontot az őt megillető pozícióra. Ha nekem szemüveg, hát neki az az üveg, amin keresztül már egy jó ideje nézem..
Nem először hallom a műtét szót ebben a vonatkozásban, de tegnap este túl sok minden került terítékre ahhoz, hogy most ne ugyanakkora görcsként vágódjon a gyomromba, mint legelső alkalommal tette. A figyelmem egyik részletnél sem lankad, végighallgatom anélkül, hogy körbeszólnék, pedig egy ponton ezt határozottan nehéznek bizonyult és az ingert kénytelen voltam lenyelni. Szószerint, szolidan, de kétlem ne vette volna észre. A botlás nyomai gyorsan eltűnnek, finoman megszorítom a térdkalácsát.
- Lehet. – ismétlem el röviden, tömören. – Mit mondott a műtétről, mikor lenne a legjobb elvégeznie vagy esetleg már megvan az időpont? – arra nem merek kitérni mióta ismeri az orvos szakvéleményét, még most se. – Nem játszok vakot, félre ne érts, érzem a helyzet súlyát. Az kiújulásra azt mondtad, hogy megvan az esély, de emellett ne feledd, nem csak erre van.. Értem, nem egyszerűen arról van szó, hogy ötven-ötven százalék, hanem kevesebb, de igenis van lehetőség, hogy legyenek. Nincs kőbe vésve, hogy nincs. – nem arra akarok koncentrálni, azt mantrázni egyre, hogy mi nem lehet.. Veszettül az ellenkezőjét se, de Anna úgy tűnik nagyon elhúzódik az egyik irányba, muszáj vagyok pozitívabban látni, mint ő és rávilágítani arra, amivel kevésbé foglalkozik – teljesen érthető módon.. Sajnos teljesen.
Most rajtam a sor, hogy hosszabban fújjam ki a levegőt.
- Bízol az orvosod képességeiben, a hozzáértésében?keressünk másikat? Nem kell kimondanom, kiérezhető a kérdés mögött húzódó szándékból, amiért puhatolózásba kezdtem. A tények, a statisztikák nagyobb megnyugtató erőkül szolgálnak és tudom, a fene egye meg tudom, hogy az én spekulációm vagy próbálkozásaim azok közelébe sincsenek. Én csak itt lehetek, nem hozhatom helyre, nem tudok javítani az orvosi körülményeken vagy az állapotán..
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Júl. 30, 2016 1:52 am
 



 

Az orrom alatt somolyogva rázom meg a fejem, de szavakkal már nem illetem a válaszát. Egyfelől elütni sem akarom valami nem ideillővel, másfelől pedig a ló másik oldalára sem esnék át, így inkább csak elfogadom a kedveskedést.
Hogy ezt követően valami egészen más hangulatú témát kezdjünk el feszegetni. Rólam van szó, de rá is tartozik, főleg, hogy összekötni kívánjuk az életünket és így igen nagy mértékben érinti őt is az egész.
Hálás vagyok, amiért nem akaszt meg vagy szakít félbe, pedig van egy pont, ahol látszik, hogy megtenné.
- Várhatunk az esküvő utánig. – vagy elhalasztjuk az egészet, mert ha most fekszem kés alá, akkor nem lesz esküvő, ez egészen biztos. Lefújni, eltolni pedig nem szeretném, senkinek semmi köze hozzá, hogy mi történik velem, mi folyik az életünkben. Halálos veszély nem fenyeget, így pedig nem látom okát annak, hogy miért ne csúsztathatnánk addig, amíg lehet. És lehet, van rá mód, hogy megtegyük.
Csendesen hallgatom a szavait – és egyben a vigasztalást –, félbe nem szakítva őt.
- Nem, semmi nincs kőbe vésve. – szusszanok egyet, kicsit fészkelődve a takaró – és a keze – alatt az matracon.
- Tudom, hogy az éjjel azt mondtad, egyszer majd szeretnél gyereket és más körülmények között nem is hozakodnék elő ezzel, de mivel úgy érzem az idővel kell versenyt futnom, ha akarom, ha nem… muszáj megkérdezzem... – levegőt veszek, mielőtt folytatnám.
- Ha a műtét után megmarad az esélyem arra, hogy… szóval hajlandó lennél... – sokkal nehezebb erre úgy rákérdezni, hogy még nincs itt az ideje, de mégsem marad más választásom.
- Ha úgy alakul, hogy van még lehetőségem megfoganni, akkor szeretném addig megpróbálni, amíg még lehet. – feltéve, ha ebben ő is partner óhajt lenni és ez nyilván a félig kérdés, félig vágyakozás mellett, a sorok között ott van. Nem akarom erőltetni, de tudni szeretném, mire is számítsak a közel- és távol jövőben, amikor az egyáltalán nem áll mellettem ilyen tekintetben.
A kérdésére bólintok egyet.
- Igen, bízom. – nem akarok másikat keresni, nincs rá okom.
- Nem ő volt az első, akihez elmentem és még mindig messzemenően jobb kilátásokat festett le, mint előtte más. – és igen, ezen a ponton vallom be, hogy egy ideje már tudok a dologról, akkor is, ha a jelenlegi orvosomnál mostanában jártam. Szóval nem, nem akarok újabbat keresni.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Júl. 30, 2016 2:49 pm
 



 

Csak magamban ismétlem el a mondatot kérdő végződéssel ahelyett, hogy feleslegesen arra kérném mondja el újfent a műtét idejére vonatkozó információt. A várhatunk azt jelenti, hogy érdemes is várni..?
- Azt mondta, hogy nem sürgős beavatkozásról lenne szó és ezért várhat? Az ellenkezője esetén őszintén, engem nem érdekel az esküvő, azt el tudjuk tolni bármikorra és csak a foglalókat bukjuk el, nem nagy dolog. Nem szeretném, hogy emiatt visszakozz. – ő az elsődleges, az egyetlen és kizárólagos. Világosan áll a soraim között, hogy nem fog szívügyemként érinteni a ceremónia elhalasztása miatt szájukat húzkodó vendéglátósok vagy épp vendégek sora. A fontossági sorrend legvégén kullognak és ez nem fog változni számomra abban az esetben sem, ha Anna lesz az, aki jobb szeretné mindezek ellenére megtartani az esküvőt s helyette a beavatkozást átütemezni. Ez igazán nem jelent kényelmetlenséget, semmi neműt, erről biztosítom a folyamatos szemkontaktus megtartásával, a nyomatékos érdeklődésemmel, valamint a mozdulatában is változatlan támasztással a térdén – a mozgolódása idején egyaránt.
A rövidebb levegő kifújásból már sejtem, hogy a gondolatainak összeszedését előzi meg. A rövidebb választ egy hosszabb kifejtés fog követni, ismerem és lélekben már készülnék arra az eshetőségre, hogy a nemrég elhangzottak nem sokat segítettek a helyzet megítélésén sőt, a kurta beleegyező beletörődés csak azért volt, hogy azt halljam, amit hallani szeretnék.. A valóság azonban merőben mást tartogat és igyekszem leplezni az ebből adódó meglepettségemet, aminek a kellemes utóíze annyira furán veszi ki magát – öröm az ürömben..? Talán ez a legjobb kifejezés rá. Nem akarnám, hogy túlságosan nagyot billentsek a mérleg nyelvén, ami rosszul venné ki magát a szemében, de ezt már nem bírom megállni; elmosolyodom. Valóban azt mondtam majd egyszer és valahol ez a válasz nem vált valami egészen mássá a téma felhozásáig, mostanáig nem beszéltünk róla, bele sem gondoltam, de..
Bólintok. Nem elkapkodottan, mint aki azért teszi, amiért feladják az utolsó kenetet, sem kívánság teljesítésért.
- Számíthatsz rám. – elveszem a kezemet a térdéről és közelebb húzódok, hogy a csípője mellett leljek támaszt, félig áthajolva felette, szemtől szembe helyezkedve. – Szeretném én is megpróbálni, mégha nem is készültünk rá az nem jelenti azt, hogy ne csinálhatnánk jól, szóval.. Igen, teljesen benne vagyok. – szélesedik a számra települt ív, amiben van egy csipetnyi félsz, aggodalom az állapota felé, keserédesség, de főleg megerősítés; ha az orvos sikerrel jár benne vagyok a családalapításban.
Csendben veszem tudomásul a hírt, hogy másokkal is értekezett a helyzetéről, de nem teszem szóvá, nem, nem akarom a szemére hányni és a legkevésbé, hogy akként érezze, miközben távol állnak tőle a szavaim.
- Rendben, ha bízol benne, akkor biztosan jó kezekben leszel. – nem szorul kifejtésre a dolog miértje, alapos, semmit sem hagy a véletlenre, nagy gonddal válogat, hogy minden a lehető legnagyobb rendben zajlódjon le és bízom benne. A haja nem bukott előre a füle mögül rakoncátlanul, de emelem a jobbomat, hogy visszasimítsam, egyúttal finoman előrébb húzzam az üstökét, a homlokát a pontosság kedvéért és csókot nyomjak rá, mialatt hosszan kifújom a levegőt, ami szertefoszlik a szeplőkkel teli bőrén.
- Ismertette a beavatkozás menetét? – nem húzom el a kezemet, ha csak nem mozdul úgy vagy olvasom ki a tekintetéből, mi szerint nagyobb térre vágyik. Megérteném, elhúzódnék, de nem szívesen.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Júl. 30, 2016 3:56 pm
 



 

Határozottan bólintok egyet, mielőtt szavakkal is válaszolnék a kérdésére.
- Igen, várhatunk vele. – persze, ha más lenne a helyzet, én sem játszanék ezzel – illetve most sem játszom –, de úgy tűnik, hogy egy hónap még belefér a kés alá fekvés előtt.
Jól esik, hogy így figyel, hogy ennyire törődő és az érintése is a térdemen.
Nem könnyen hozakodom elő azzal, amit kérdezni vagy talán inkább kérni szeretnék tőle. Főleg annak okán, hogy sosem beszéltünk a témáról – az előző éjjelt leszámítva –, valahogy nem volt se fontos, se sürgető vagy csak nem jött szóba, így pedig nagy részben vakterepen tapogatózom. Nagy családból jövök – három teljesen egyforma testvérrel –, de neki is van fivére és húga is, és habár nem feltétlen ez határozza meg ki mennyire szeretne családot alapítani, számomra sosem volt igazán kérdés, hogy egyszer valamikor akarok-e gyereket vagy gyerekeket. Egészen mostanáig.
Kicsit talán tartva attól, hogy miként is reagál, várom a válaszát, aminek az előszele egy mosoly. Majd pedig egy bólintás.
Nem merek előre gondolni bármire is – hiába a ráutaló magatartás –, egyszerűen hallanom kell. És végül ki is mondja.
A mosolya ragadóssá válik, olyan könnyedén és észrevétlenül szalad szét ajkaimon az örömgörbe, hogy fel sem fogom igazán. Nem addig, míg közelebb nem hajol és újra meg nem erősít, számíthatok rá. Ettől pedig olyan megkönnyebbültség önt el, logikátlanul nagy örömmel, hogy kék íriszeim csillogóvá válnak a többlet könnytől. Ki ugyan nem buggyan egyetlen csepp sem, de ott van.
Bólintok egyet és bár bután érzem magam a bugyuta reakciómtól, eszembe sem jut véka alá rejteni.
- Köszönöm. – suttogom el, egyszerre túl sok mindent sűrítve ebbe az egyetlen és kicsit talán elcsépelt szóba. Nem csak azt, hogy benne van, hogy támogat, hogy velem van, hanem minden mást is. Tudom, hogy nem könnyű velem és gyakran sikerül a tűréshatára széléig – vagy tovább is – eltáncolnom, mégsem adja fel vagy fordít hátat.
Újra bólintok egyet az orvos kapcsán és, ahogy a fülem mögé simítja a hajamat és közelebb húz magához, automatikusan mozdulok. Egy pillanatra lehunyt pillákkal fogadom a homlokcsókot, tenyeremet a mellkasára-vállára csúsztatva, ahol elérem.
- Igen. – sóhajtom halkan, lassan újra megtalálva a hangomat, ahogy belekezdek ezen részlet elmesélésébe is. Nem megyek bele a végletekig, csupán a laparoszkópiát említem meg, az apró kis hegeket, amik a műtét után maradnak és ennyiben is hagyom a dolgot.
Fél órája még sokkal nehezebbnek éreztem ezt az egészet, most azonban… ha könnyebb nem is lett, de mindenesetre már ketten vagyunk rá. Furcsa érzés… a húgaimon kívül még sosem bíztam meg ennyire senkiben, mint most benne.


//ez lenne a záróm, köszönöm szépen, ismételten nagyon élveztem //


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Júl. 30, 2016 7:23 pm
 



 

Ha sokat nem is, egy kevés megnyugvást hoznia kellene a hírnek, hogy nem rohamosan rosszabbodó a helyzet, nem igényel relatíve mielőbbi cselekvést, de nem így történik.. Az ellenkezőjét éri el, inkább és ezt szusszanással tusolom el. Érdemtelen okot nem akarok ezüst tálcán felszolgálni az aggodalomnak, ami hívatlanul érkezett házhoz és igazi kihívás lesz a kitoloncolása, mert ott van mindenütt. Bravúrosan beitta magát minden sarokba, szegletbe, van mozdulat, amelyikben észrevesszük és van, amelyikben nem; a feszült várakozásában vélem felfedezni, ahogy egy újabb „mi lesz, ha..” gondolat fejben való motoszkálása asszisztál hozzá. Nem nagy titok mi buktatta le, az az egyetlen elsuttogott szó jóval többet mesélt a mosolya kíséretében, mint hinné.
Nem mondom ki, hogy szívesen vagy szóra sem érdemes, a nincs mit-ről nem is beszélve, mert az az egy szót nem miattam mondta ki; látom rajta és tudom, hogy mi minden húzódik mögötte, nem igényeltem, nem tartok igényt rá, ez igaz volt az eddigi időinkre is – nem kell megköszönnie. Megszokásból megköszönjük a kikészített ételt, a reggelit kísérő italt, az apró, kért vagy épp nem kért szívességeket, de mindketten tisztában vagyunk fordított esetben mit felelnénk egymásnak, miért nem látjuk értelmét ezt hangosan is megtenni – függetlenül a neveltetésünktől –, mégpedig azért, mert ez annyira természetesnek hat.. Végtelenül annak, ami nem mindig tűnik fel, ritka alkalmakkor, mint most vagy a nagy veszekedésünk idején a levett kép kapcsán, hiába nem az valójában. Nincs olyan, hogy természetes személy. Ez döntésen, választáson alapszik és ilyetén szélesebbe szalad a szám, csak ennyivel fejezem ki mi a válaszom a köszönetnyilvánítására; ő.
Engedtem a késztetésnek és megérdeklődtem a műtét velejáróit, miközben igyekeztem nem kínvallatóként sorjázni a kíváncsiságom aggályaim morzsáit; apró bólogatások, rövid megjegyzések, simítás az arcélén, kézpihentetés a vékony vállán.. Teljes és egyáltalán nem tolakodó figyelmemmel tüntettem ki. A nap hátra levő részében is.

// //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Júl. 31, 2016 11:26 am
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
 



 

Vissza az elejére Go down
Hálószoba (Keith & Annaleigh lakása)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Otthonok
 :: 
Lakások (Belváros)
 :: 
Keith & Annaleigh lakása
-
Ugrás: