HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)

Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Pént. Márc. 25, 2016 6:17 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Pént. Márc. 25, 2016 7:12 pm
 



 





Észre sem veszem, ahogy a forró vízpermet és páragőz a bőrömre enyhe pírt húz a hőmérséklet okán. Az apró hajszálerek kitágulnak és a vér könnyedebben zubog át rajtuk, megszínezve ezzel porcelánfehérségem az apró szeplőpöttyök alatt. Vörös tincseim nedvesen tapadnak a vállaimra és a hátamra, bal tenyeremet pedig a csempe sima felületére csúsztatom. A szemeim lehunyva a gondolataim pedig messzire szállnak téren és időn át. Sosem lett volna szabad engednem akkor és ott a börtönigazgató irodájában, ki kellett volna állnom Hales mellett, nem számít mit is tett. Mert akkor is a húgom, a testvérem, akivel nem csak életem mind a huszonnyolc évét osztottam eddig meg, hanem még az anyaméhben töltött hónapokat is, ahogyan Callie és Marlie is. És mégis, ennek ellenére, képesek voltunk mind a hárman arra, hogy ne látogassuk őt. Azt, hogy a másik két húgom miért tette, nem tudom – Hales börtönbe kerülésének témája valahogy nem vált a vasárnapi ebédek velejárójává –, és nem mentség, hogy engem konkrétan és nyomatékosan erre kértek. Nem kellett volna, de ahogy tartja a mondás, késő bánat, eb gondolat, nem mintha ez segítene a mardosó bűntudatomon.
Gondolataimból az ránt ki, amikor meghallom Keith hangját, de nem értem, hogy mit mond. A csobogó víz elnyomja a szavait, a hanglejtését viszont nagyobb zajban is felismerném. Borzasztóan vágyom most az ölelésére, régen voltam már annyira pocsékul, mint ma, akkor is, ha visszakaptam, visszakaptuk Halest.
Elzárom a vizet, kinyitom a zuhanyzó ajtaját és bár nem ér fel az üvegfal a mennyezetig a páragőz gomolyogva ömlik ki a fürdőszobába, hogy aztán páralecsapódást képezzen a csempéken és a tükrön. És ekkor találom magam szemben a vőlegényemmel. Szeretnék a karjaiba repülni – nem foglalkozva azzal, hogy ő is csurom vizes lenne –, de még mielőtt bármit is tehetnék, a meg sem született mozdulataim elhalnak a kérdése következtében.
Először elkerekedett szemekkel nézek rá, automatikusan felelve a köszönésére.
- Szia! – és nagyjából itt el is akadok, mert ha őszintén felelek erre, akkor attól tartok, abból megint vita lesz, de az idők végezetéig sem állhatok itt hirtelen tett némasági fogadalomban.
- Bevittem a hálóba, az asztalod mellett van. – legalább őszinte vagyok – félig – már ami a kép tartózkodási helyét illeti. Ami pedig az igazság másik felét illeti, nos…
Halkan szusszanást engedek ki mellkasom ketrecéből és engedem legördülni ajkaimon, ahogy kilépek és egy törölközőbe csavarom magam, mintha az meg tudna védeni bármitől, ami ezután fog jönni. Mert abban szinte biztos vagyok, hogy valami jönni fog, főleg, ha megint kinyitom a számat és már pedig ki fogom.
- Halest ma kiengedték. – a fürdőszobaszekrény felé fordulva ejtem ki a szavakat és csak azután fordulok ismét szembe vele. A húgomat – akit szintén nem ismer, nem csak Calliet és Marliet – az egy éves börtönbüntetése után ma végre szabadlábra helyezték. Azt hiszem nem kell folytatnom, hogy miért is vettem le azt a képet a falról...


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Pént. Márc. 25, 2016 9:15 pm
 



 

Az anyámmal folytatott telefonbeszélgetés nem farag le a jó hangulatomból, hiába nem örülök a híreknek. Egy hiánypótló látogatásnak sokkal másabb visszhangja van, mint egy olyannak, amit szívességként kényszerítenek ki az emberből. Mondhattam volna 'nem'-et is a kérésre, vállalva a kockázatát annak, hogy ezt a húzást még sokszor fogják a fejemhez vágni és egy ideig apa oldalára állva gyarapítanám a rosszak sorát, de időben elhessegettem az ítélkezést a gondolataim körül. Adok neki egy esélyt.
Ahogyan azt most is teszem.. Először valóban csak ártatlan furcsállást vált ki belőlem a kép hűlt helyének a látványa. Számtalan oka lehet neki, hogy lekerült onnan, nem? A legrosszabbat nem tudom elképzelni egy ilyen piti esetet illetően mi lehetne, nem hiszek azokban a fanatikusokban, akik lakásról lakásra járnának Gyűrűk Ura ereklyéket lopni. Némi értetlenséggel dobom le a cuccokat a pultra, szó sincsen többről egészen addig, amíg fel nem tűnnek a könyveim. Újabb szürke szamár a ködben? Bogárként ültet el bennem egy késhegynyi rossz érzést és ez az első pillanat, amikor egy kicsit megcsappan a jó kedvem, az ábrázatom egy komolyabb formát ölt magára. Nem szálldosnak a fejemben értelmetlen ostobaságokat generálva a tippek, amik összekapcsolják a két esetet. A víz elcsendesül, mire a fürdőig érek, hogy kiderítsem hogyan kelt ezeknek lába. Számon kérésnek túlzás lenne hívni, csak sima kíváncsisággal teszem fel a kérdést, de a reakciója láttán ez fokozatosan alakul át valami egészen mássá.
Egy laza estét terveztem a szeretett nőmmel, akit a menyasszonyomnak hívhatok.. és tessék, megint itt tartunk: ezt egyedül én teszem. Nem vágytam semmi extrára, különösen nem erre a témára, aminek az előjövetele úgy ér, mint egy gyomorszájon vágás. Nem tudom eldönteni melyik lett volna a jobb. A mostani elállt szavú, szolidnak látszó megrökönyödésem vagy ha valóban megfordult volna a fejemben a gondolat és már meg sem lepődnék ezen az egészen. Pontosan min is? ..hogy egyszerűen nem létezem a családja számára, akik még akkor is ugyanolyan fontosak mindenkinek, amikor épp a hátuk közepére sem kívánná őket az ember? ..hogy a jelenlétem nyomait tüntette el ennek érdekében?
Vártam valamit azután, hogy elmondta hová került pontosan a kép, de ezt a legkevésbé sem.
- Váó.. - elsőre csak ennyit tudok kinyögni. Más esethez képest ez nyilvánvalóan vérszegény megnyilvánulás, ez pedig önmagában is árulkodó, főként, hogy a tekintetem is a csempében keres nyugalmi pontot magának, nem a márványos bőrfelületen, a vöröslő tincstekeredések között randalírozva. Az ajtófélfához közelebb eső kezemmel megtámaszkodok, a súlyommal neki-nekidőlök és aprókat bólogatok, miközben beharapom a számat. Ez a pára most kifejezetten fullasztó..
- Tudod, legközelebb szólhatnál. Időben összeszedem a cuccaimat és visszaviszem őket, hogy ne neked kelljen ezzel bajlódnod. - ez volt az a pont, amikor nem csak, hogy nagyjából nullára redukálódott a kedvem, de át is ment minuszba. Nem közvetlenül a testvére miatt. Az, hogy a mai nap volt az utolsó, amit a fegyházban kellett töltenie egyáltalán nem bosszant, dehogyis, alapvetően örülnék neki. Viszont, hogy miatta kozmetikázta a lakást.. Vagyis technikailag miattam.. Veszek egy mély levegőt, mielőtt teljesen ellökném magam a támasztékomtól és kifelé fordulnék a helyiségből.
- Van kint kaja az asztalon. Nekem elment az étvágyam, hívd fel nyugodtan a húgodat, hogy jöjjön át, ha gondolja. Ígérem, nem fogok zavarni. Szerintem elmegyek futni. - nem az új, noha nem tiszta lappal induló testvéri kapcsolatát akartam bántani, de ezt akarta, nem? Nem, mintha bármi magyarázatot adott volna eddig akárhányszor is, amikor szóba került az eset. A különbség csak annyi, hogy most nem is kérdezek rá.. inkább aszisztálok ehhez, mert kezdem úgy érezni magam, mint Schrödinger macskája.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Pént. Márc. 25, 2016 9:47 pm
 



 

zene

Köpni-nyelni nem tudok, a szó legszorosabb értelmében. Állok a fürdőszoba forró gőzében és közben belefagyok a pillanatba, a mozdulatba, a jelenetbe. Mintha hirtelen kívülről látnám elkerekedő arcomat és ezzel együtt pengevékonnyá préselődő ajkaimat, és Őt is, ahogy sértetten vágja fejemhez minden – jogos – fájdalmát.
Szeretnék megszólalni és megmagyarázni, vagy csak mondani valamit, amivel érthetőbbé tehetném azt, hogy mégis miért tettem… teszem, amit teszek, de esélyét sem kapom meg ennek. Illetve… ha meg is kapnám, akkor sem vagyok biztos benne, hogy sikerülne elmondanom, mert nincs a helyemben. Mert aki nem mondhatja el magáról, hogy három másik is létezik belőle, az, hogyan is érthetné meg azt, amiben lassan majd' három évtizede létezem?!
Nagyot nyelek, keserűségem és felgyülemleni készülő könnyem maradnak bennem, égetve-perzselve torkom és szemeim sarkát, ahogy a kirohanását hallgatom. Ha eddig nem éreztem volna amúgy is nyomorultul magamat, akkor most egészen biztosan így lenne, de tekintve, hogy amúgy is pocsékul voltam… nem ismerem azokat a szavakat, amelyek igazán leírhatnák, miként is vagyok ezután.
Gondolataim a koponyám belsejét vésik hatalmasra nőtt karmaikkal, miközben az egész testem zsibbadni kezd.
- Keith... – szólok utána, mielőtt még a háta eltűnne a szemeim elől, de a hangom reszelősen és rekedten halk, az sem biztos, hogy meghallotta egyáltalán.
Tenyerembe temetem a homlokomat és amikor már nem látja, útjukra szabadulnak forró könnyeim, amelyeket egyetlen mozdulattal törlök le, míg a többit visszapislogom.
Nagy levegőt veszek és utána indulok, de arról még fogalmam sincs, hogy mit is fogok mondani neki. A torkomban gombóc feszül, amiről igyekszem nem tudomást venni. Mindenesetre próbálom még azelőtt elcsípni, hogy futni menne.
- Ma szabadult, mégis mit kellett volna tegyek? Dörgöljem az orra alá, hogy amíg ő bent volt, addig én boldogan éltem a világomat?! Tudod, hogy a szüleinket sem akarja látni, úgy szégyelli magát? Hogy Marlieval mentünk el érte, de mielőtt még ideértünk volna lelépett és csak én maradtam vele? Hogy szinte az első kérdése az volt miért nem mentem be hozzá egyszer sem? – a hátának teszem fel a kérdésimet, talán kicsit indulatosabban, mint kellene vagy illene – feltéve, ha nem vágta rám az ajtót közben – és magam sem tudom miért így kérdezek, mert honnan is tudhatná azt, ami alig pár órával ezelőtt történt?!
Hirtelen döbbenek rá arra, hogy ezt nagyon nem így kellett volna – örülhetek, ha nem vág valamit a fejemhez, fordított esetben én lehet azt tenném – és hirtelen kapom el róla a tekintetem, hogy a padlóra szegezzem kék íriszeimet.
- Sajnálom… én… én nem úgy értettem. – tisztában vagyok azzal, mennyire rosszul esik neki, amiért „rejtegetem” a családom elől, de közel sem azért, amit gondol. Vagy gondolhat… és mégsem tudom feloldani eme rossz érzését, pedig szeretném. Mert szeretem. Akkor is, ha ezt mostanában nem érzi úgy, mint régen...


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Márc. 26, 2016 1:02 am
 



 

Csak áll. Szótlanul, mint akiben nem fogalmazódott meg semmilyen cáfolat az előbb elhangzottakkal kapcsolatban és ez csak olajként szolgál a tűzre. Hozzám vághatná védekezésül, hogy egyedül arról van szó félreértem mit szeretne vagy megpróbálhatná kifejteni miért nincs úgy, ahogy mondtam, bármikor közbe szólhatna, mégsem teszi. Az emberi kommunikáció legnagyobb baja, hogy a ténylegesen kimondottakat is könnyen félre lehet érteni, de még annál is könnyebben azokat, amikről mélyen hallgatnak mások.. Hamar elkönyvelem hát egyetértésnek részéről a feszültségtől terhes csendet, amibe beburkolózik. Az erőtlenül megbicsakló hangja is későn szeli a levegőt, mikor már a besokalltságtól kifelé fordulok a helyiségből és többek közt emiatt eresztem el tudatosan a fülem mellett a szólítást. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem a legkedvesebb lépés tőlem, megtorpanhatnék, tovább várakozhatnék egy ésszerűbb.. nem is, inkább akármilyen válaszra, de ennél most többre van szüksége a halk kérlelésemnél. Nem fair természetesnek venni a türelmemet, a megértésemet, újra és újra kihasználni - most itt is van a nem kívánt következménye..
A lelkiismeretemet mégis megkarcolja hátulról, ahogy utoljára elér, mielőtt a fal takarásába lépnék és ez csak szítja a potenciálisan megugró dühömet, mert mintha összesen két választásom lenne: őt vagy magamat köpöm szemen. Nagyszerű. Az orrnyergemhez nyúlok, hogy megdörzsöljem, miközben hosszúra nyújtott léptekkel indulok egyenest a szekrény felé lecserélni a jelenlegi öltözetemet egy futáshoz sokkal ideálisabbra. Nem, mintha a jelenlegi kedélyállapotomban akadályt jelentene az elegánsabb öltözet. Nemes egyszerűséggel: hidegen hagy, mint minden más a mai napot illetően. Elképesztő egyetlen momentuma mekkora hatással van az egészre, nem jó értelemben. Megrázom a fejemet, mielőtt lekapnék egy pulóvert az egyik polcról. Szándékosan kerülöm a lakásban való nézelődést és ez szintén hozzátesz a feszültségi szintemhez, aminek tanúja lesz Anna is, ahogy utol ér. Közvetlenül nem nézek felé, a szemem sarkából érzékelem a törülközőbe csavart jelenlétét és ezt többnek is vélem, mint elégnek abban a szekundumban, hogy vetíteni kezd. A figyelmem teljes egészében az övében lesz, félbemarad a megkezdett mozdulatom, tükörképeként sajátjának. Nemrég gyomorszájon, most arcon..?
Szeretem, de az nem kifejezés mennyire megnehezíti ezt a mostani viselkedésével és a mindig felszínre bukó titkolózásával. Mély lélegzetvételekkel nyugtatom magamat, egyben emlékeztetem, nehogy előbb nyissam ki a számat és olyan csússzon ki rajta, amivel bizony elhallgattatom egy jó időre. Feszült tartással és állkapoccsal hallgatom a szóáradatot, nem fogom félbeszakítani tekintettel arra mennyire lendületben van. Szemmel láthatóan, kristálytisztán hallhatóan forró kásaként kerüli az én problémámat; Ne próbáld meg úgy beállítani, hogy miatta tetted volna. Hihetetlenkedve fújtatok egyet és halkabban kezdenék bele a mondandómba, ahogy a végére ér. A feltételes módon van a hangsúly, csak az első szóig jutok.
- Komolyan.. - a végét egy sóhajjal zárom le érzékelve a benne egyik pillanatról a másikra beálló változást. A fájdalmas felismerést?
A húgomra hasonlít, miként gőzerővel a valódi ok elrejtésén ügyködik azáltal, hogy újabb mondvacsináltakat generál. Nem Hales-szel van bajom, az ég szerelmére, nem is ismerem, hogyan lehetne?!
- Meséld el hát hogyan. Egy ideje már várok rá, nem hittem, hogy külön kérvényt kell benyújtanom ehhez vagy egyáltalán külön szóvá kell tennem. Pontosan tudod mi a bajom és ne takarózz a húgoddal. Téged ismerve ő sem lehet porcelánból - hiszen rokonok vagytok -, arról nem beszélve, hogy kétlem ne lenne tisztában vele: nem állt meg az élet, míg ő odabent volt. - veszek egy levegőre elegendő szünetet és csillapítom a hangomat. - Aznap vagy eggyel előtte akartál volna szólni nekik? Várj, bocsánat, azt se tudom akarsz-e egyáltalán.. Akarsz? - szegezem neki a kérdést úgy, hogy közben ha lehetőségem adódik akaratosan a szemeibe fúrjam a sajátjaimat. Na ez már számonkérés és jut eszembe..
- Mellesleg anyám üdvözöl. - nem nevezném fair-nek, hogy pont most említem, de ha erre van szüksége ahhoz, hogy beszélni kezdjen: ki vagyok én, hogy megvonjam az elengedhetetlen ösztönzéstől..?
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Márc. 26, 2016 2:32 am
 



 

Akár egy ketrecbe zárt vad. Ezt juttatja eszembe és ettől a felismeréstől összefacsarodik a szívem. Én hajszoltam ebbe és nem szabadulok ettől a gondolattól. Miattam ilyen és miattam nem tud másként viselkedni vagy reagálni. A feszültségét szinte tapintani lehet a levegőben, észrevétlenül kúszik a nyakam köré és von vaspántokat a mellkasomra, majd araszról araszra szorít a fogáson. Nem szól, de nem is kell neki, így is pontosan tudom, hogy mire is gondol(hat) és nem tudom hibáztatni érte, de ugyanennyire arra is képtelen vagyok, hogy mindent elé tárjak, amit gondolok, érzek és megélek. Követeli az őt megillető jussot és mégis, hogyan lehetnék képes arra, hogy megvalljam, nem állok még készen arra, hogy neki adjam ezt a részem?! Hogy nekem nehéz még egy egy embert bevonni a már így is népes körbe, hogy nem véletlenül váltam titkolózóvá és, hogy ez a tulajdonságom nem fog kámforrá válni, akkor sem, ha én magam akarnám elűzni. De nem akarom. Mert szükségem van rá…
Látom, ahogyan az izmai – egyik a másik után – feszül meg sorra és vágja az egész testét egyetlen ideggombóccá, míg én rázúdítom a magam gondolatait, hogy aztán megütközve és rettegéssel telve hallja az ő válaszát. És nem azért rettegek, mert bántana – legalábbis nem fizikailag –, hanem, mert ennyire még sosem éreztem magamtól távol őt. Félek, hogy elveszítem abban a körforgásban, amiben pont ezt akarom elkerülni, többek között.
Nem vágok közbe, hagyom, hogy ez alkalommal Ő mondja el a gondolatait és válaszát, közben pedig nem tudok szabadulni a gondolattól, átlát rajtam, mint a szitán…
- Hihetetlen vagy... – bukik ki ajkaim között a megrökönyödött felelet első ízben, sokkal meggondolatlanabbul, mint kellene.
Fájdalmának és – a szememben – meg nem értésének terhe mázsás súllyal ül meg a vállaimon.
Első körben csak a hápogásig jutok – legyen ez akármennyire is ciki – és végül csak becsukom a szám, hogy aztán megint nyissam, de ez alkalommal valamiféle hangot is kipréseljek rajta.
- Akartam… Akarok, de nem ez a megfelelő pillanat és... tudod mit? Inkább hagyjuk…! – intek egyet bosszúsan felcsattanva, mondván minek is győzködjem bármiről is, amikor szemmel láthatóan teljesen feleslegesen próbálkoznék, mert hiszem, hogy nem hallana meg egyetlen szót sem abból, amit mondanék neki. Most nem.
Sarkon fordulok és kicaplatok a helyiségből és úgy nagyjából tíz másodpercig jónak is tűnik ez a megoldás, csakhogy közben rájövök, ennél nagyobb idióta alig lehetnék. És ezen felismerésnek köszönhetően vissza is trappolok a szobába – ha tényleg felsőt cserélt, akkor nagyjából sikerült belé is gyalogolnom a nagy lendülettől, meg a közben megtalált hangom felett érzett felbuzdulásomban –, mert ez így nem fog menni.
- Az apám nagyjából árnyéka önmagának, amióta a húgomat lecsukták, aki úgy bevert valakinek, hogy az azóta is kómában fekszik. Az anyám élete a partiszervezés volt, de most otthon gubbaszt, mert elvették a munkáját, szintén Hales miatt, aki az elmúlt egy évet szögesdróttal kerített falak között töltötte. A másik két húgom pedig... – megakadok és úgy maradok. Felszívva magam, dühtől csillogó szemekkel, szomorúan, készen arra, hogy bármelyik pillanatban elsírjam magam, de mindeközben megpróbálok erős és határozott maradni, mert az vagyok én. Az i-re a pontot pedig az utolsó megjegyzése teszi fel. Anélkül nyitom ki a számat, hogy végiggondolhatnám, amit mondok.
- Mégis melyik sztorit vennéd elő az anyáddal való vasárnapi csevegés közben? Azt, hogy a leendő menye testvére börtöntöltelék vagy azt, hogy az anyját kirúgták, esetleg azt, hogy az apja... – ezen a ponton csuklik el a hangom és kénytelen vagyok elfordulni, mert ha továbbra is az általam olyannyira szeretett szempárba kell néznem, akkor egészen biztosan neki állnék bőgni, mint egy gyerek és ezt nem fogom megengedni magamnak.
Részigazságok. Ezeket tudom adni neki, magamból. Mert nem megy több, főleg nem egyszerre. Akkor sem, ha szeretném, pedig szeretném.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Márc. 26, 2016 10:39 pm
 



 

Az intermezzójának köszönhetően csak félbeszakadt nemrégiben a megkezdett mozdulatom, míg most egyenest megfagy az egyik másodpercről a másikra felerősödő döbbenetem hatására. Én lennék a hihetetlen..? Mindjárt kihajítom az ablakon a maradék józan eszemet.
- Tessék..? - kérdezek vissza, hogy jól hallottam-e mi csúszott ki a száján. Nincs kedvem leplezni a nyilvánvaló véleményemet, ki van írva az arcomra mennyire eltérő az övéhez képest, mi több, mennyire elképeszt, hogy azzal a természetesnek ható közlékenységgel talán komolyan is gondolhatta a megjegyzését.
Az akadozó válaszadási kísérlete sem billent a nyugalmi állapotom felé. Nem zökkent ki az adott hangulatomból, hanem rátesz egy lapáttal az igeidők korrigálásával és ha bárki megkérdezte volna hogyan lehetséges ezt tovább fokozni csak egy kínból született fújtatást kapott volna jussául. Nem a megfelelő embertől kérdezné. Az a személy itt áll velem szemben és az este legnagyobb meglepetésével int le. Mit int? Csap. Fájdalmasan visszhangzik a fejemben a becsapódás zaja és nem szólok utána, hogy jöjjön vissza befejezni, amit elkezdtünk. Nem nyúlok kérlelve a vállához, nem kezdek finom noszogatásba, amitől meggondolhatná magát, mert őszintén csodálom a pofátlanságát, a bátorságot, amivel mindezt meglépte. Kell egy kis idő, mire ebből a transszerű állapotból visszatérek a valóságba és elszakítom a tekintetemet a saroktól, ahol eltűnt.
- Remek. - a morgás közben levedlett inget ingerülten hajítom a székre gombóccá gyűrt formájában és ezzel egy időben lerúgom a lábamról a cipőimet is. Sürgősen ki kell szellőztetnem a fejemet, egyedül ez foglalkoztat perpillanat. Az elmart felsőbe gyors mozdulattal bújok bele, amit nagyszerűen megzavar a döntését vétózó nőszemély azzal, hogy lendületből jön az oldalamnak a jobb ujjal történő bíbelődésem közepette. Az ég szerelmére már, ne viselkedjen mini tankként! Felocsúdni sem hagy időt, menten kifejtésre kerül miért jött vissza, ami miatt változatlanul csak sokadiknak érzem magam a sorban és úgy döntök nem állok meg, hogy figyelmesen végighallgassam. Illem ide vagy oda, ellépek mellette, hogy hozzáférjek az egyik nadrágomhoz. Észreveszem, tudattalan észreveszem a kritikus lelki világát, ahogy a szembogaraiban szikrázik, de nem realizálódik most eléggé, nincs kellő méretű hely számára. Legfeljebb a széken, ahol a farmerem is landol.
- Tehát röviden amiatt aggódsz hogyan érintene másokat a létezésem? Hümm, biztos bennem van a hiba, de én az ellenkezője miatt jobban aggódnék fordított esetben.. - nem recseg a kattogó idegtől a hangom. Azon a holtponton túlléptem a 'Hagyjuk.' elhangzásakor, inkább elmélkedésre emlékeztető a felvázolt gondolatmenetem, de nem foglalkozom vele többet és talán most először nézek rá normálisan a visszatérése óta. Csak azért tenném, hogy átadjam anyám üzenetét. A rögtönzött terveim között az következne, hogy megkeresem a futócipőmet és becsukom magam mögött az ajtót kifele menet, de ahelyett, hogy ennyiben hagyná, rám sütné a bunkók bélyegét, majd utamra engedne elkapja a fonal másik végét. Nem, nem csak azt.
Egy helyben maradok és némán figyelem a hátát, amit hirtelen felém fordít. Tökéletes másolataként a fürdőszobában megtettnek egy apró eltéréssel. Közelebb lépek hozzá, de nem teszem a vállára a kezemet, nem érek a törékeny alakjához, hogy én legyek az, aki most megtöri. Semmi mást nem csinálok csak odahajolok, oldalról, ugyanabba az irányba révedve, amibe feltehetőleg ő is teszi.
- Azt, hogy a leendő menye mennyire csapni való szakács, menthetetlen csokoládé függő, melyik munkáján dolgozik épp és mekkora elképesztő odafigyeléssel teszi azt, hogyan hoz színt az életembe emellett, mennyire csodálom érte.. de igazad van, téged idézve: hagyjuk. - fordítom oda az arcomat az utolsó szekundumban, ami nem csak ebben a tekintetben számít utolsónak. A bejárati ajtóhoz indulok, csak még elő kell kerítenem a lábbelimet és felvennem.
Dühös vagyok-e? Még szép! Minden okom megvan rá, hiába próbál rábeszélni az ellenkezőjére azzal, hogy lényegében semmiségnek állítja be a sorozatos mellécsicsergéssel az álláspontomat.
Dühtől fröcsögtek-e az iménti szavaim? Nem. Csak egy egészen kicsit a legvége..
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Márc. 26, 2016 11:40 pm
 



 

Visszakérdezésére nem felelek szavakkal, de az arcomra van írva; jól hallotta.
Tudom, hogy dühös. Ha nem ismerném őt, ha nem tudnám a legapróbb rezdüléseiből is, akkor is érezném. Benne van a szoba éterében, beleitta magát a levegőbe, szoros bilincsbe zár. És én is dühös vagyok, mert látom, tudom, hogy nem ért és most az sem menti fel a szememben, hogy a felét sem tudja annak, amit részben megpróbálok elmondani neki. Ott van a sorok között, csak éppen vaknak látszik rá. Vagyis jelen esetben siketnek.
Ott hagyom hát, mielőtt még bármi olyat mondanék, aminek visszafordíthatatlan következményei lennének. Az a bizonyos tízig való elszámolás most nagyon is időszerű. Csakhogy a bibi ott van, mire kiérek és elméletileg lecsillapodnom kellene, csak még inkább idegessé válok. Amit nem is átallok az ő tudomására is hozni, ezért is sikerül belegyalogolnom és ha épp nem egy kevésbé átgondolt, de annál indulat gazdagabb pörölésre készülnék, akkor bizonyára bocsánatot is kérnék. Ez azonban érthető – vagy nem annyira – okokból elmarad.
Figyelem, ahogy eldobja a levedlett inget – utálom, amikor ezt csinálja, nem szeretem a széthagyott ruhadarabokat a lakásban –, így amíg ő morogva válaszol, addig az ing után megyek és felveszem, hogy aztán a cipőit is összeszedjem. Igen, azokat sem tudom szanaszéjjel elviselni, főleg, mert stressztakarító (is) vagyok, ha valami nem okés az életemben annak az a legnagyobb árulkodó jele, hogy csillog-villog az egész lakás. Vagy muffint sütök – főzni ugyan nem tudok, de a sütés az nem főzés –, amit egyébként ki nem állhatok, nem eszem meg, csak akkor, amikor ideges, dühös, zaklatott vagy szomorú vagyok.
Szúrós tekintettel nézek rá, ahogy ellép mellettem a nadrág után nyúlva, mintha itt sem volnék.
- Remek. – duruzsolom az orrom alatt, ahogyan korábban ő is tette. Azonban a mérgem hamarosan mély döbbenetbe csap át. A szavai jobban ütnek, mintha a keze járna el és hosszasan vernek visszhangot füleimben és a szívemben is.
- Miért csinálod ezt? – vonom összébb a szemöldökeimet, a hangom kicsit reszelős, a szám hirtelen kiszáradt, ahogyan a torkom is.
Az egész veszekedés ezen a ponton szüli meg az egyetlen kérdést, ami úgy hasít, éget, váj árkot belém, hogy félek, megfojt. El akarsz még venni egyáltalán?
A sarokba szorított kutya is visszaharap – és ehhez még én is értek – hát kimondom, amit kimondok, akkor is, ha a végén bele is bukom, mert ránézni sem megy tovább, nemhogy folytatni. Akarod tudni mi ez az egész? Akkor miért nem hallgatod meg? Miért nem hagysz időt és teret arra, hogy az egészet meglásd és ne csak a részeit?
Bal kezemben még ott az ing, a cipői és kézfejemet a csípőmre helyezem, jobbom hosszú ujjaival a homlokomat érintem meg. Érzem a pillantását a hátamon, égeti a bőrömet.
Nem látom, mégis tudom, hogy közelebb jön és hajol. Hangtalanul nyelek nagyot, amikor megint megszólal.
Elszégyellem magam.
Ráemelem csillogó íriszeimet és levegőt venni is elfelejtek, ahogy a vonásait figyelem. Mondanám, hogy sajnálom, megpróbálnám kiigazítani a dolgokat, de ebben a beszélgetésben én is sérültem és én, aki minden munkájával, hitével és gondolatával amellett áll ki, hogy ne nyomják el semmilyen módon – legyen szó az élet minden területéről – nem tehetem meg, mert akkor saját magamat köpném szembe és belefáradtam abba, hogy továbbra is ebben a mókuskerékben tegyek újabb köröket.
- Azt hiszed, hogy én ezt élvezem? Annak kellene a legnagyobb gondomnak lennie most, hogy melyik fazonú fehér hógolyó ruhát vegyem majd fel és idegesítenem a lányokat, hogy rózsaszín vagy lila ruhát adok rájuk és ehhez képest folyamatosan vitatkozunk… Mert nem tehetem meg, hogy így készüljek. És értem én, hogy azt akarod, állítsak veled haza, de az én családom nem olyan, mint a tiéd és nem attól tartok… rendben, nem csak attól tartok, ők, hogyan fogadnának téged, hanem az ellenkezőjétől, és attól jobban, és ezt még csak észre sem veszed. És ezt most nagyon kérlek ne forgasd ki. Fáradt vagyok és szomorú... – mély levegő szakad a tüdőmbe, ami megállásra késztet, de csak egy pillanatig, mielőtt folytatnám.
- ...egy hihetetlenül pocsék nap után. Nekem ez most nem megy. – szusszanok végül. Ha menni akar, hát menjen, én mindenesetre lassú léptekkel, de elindulok vissza a fürdő felé – hacsak meg nem állít –, hogy kidobjam az inget a szennyesbe, útközben pedig elpakoljam a cipőit.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Márc. 27, 2016 3:15 pm
 



 

you're gonna hate me so much for this, but it's okay, love

A friss levegőn kívül semmire sem vágyom most jobban. Magamra kell erőltetnem ezt a gondolatot és minél kevesebbszer lepörgetni az előző jelenet képi s hangi világát, ahogy kiviharzik a lelki békéjének megőrzéséért, mert minél többször gondolok rá, annál jobban beleég az agyamba. A legkisebb részleteivel együtt. Emiatt törődök szemmel láthatóan csak a nadrág elővételével, emiatt reflektálok csak fejben az engem ismétlő megjegyzésére: Nagyszerű! Nem akarom ezzel újból vitára buzdítani, egymást követő szavak hajigálására, mert idegdúcként lesz közöttük a lehetőség, hogy megint elővegye ugyanazokat, amiknek köszönhetően végül utat tör magának, kibukik belőlem az elmélet. Nem éppen kedves és amennyire egyszerű igazságnak hangzik számomra a feltevés, aminek mindennemű célzási szándék nélkül adok hangot.. Láthatóan sokkal mélyebbre szánt a tervezettnél és ez a felismerés, a kérdésével, a hátat fordításával egybe kapcsolva megállásra késztet. Gondoljak arra, hogy ne gondoljak rá? A huszonkettes csapdájába estem. Egy pillanatra leszegem a fejemet. Tudom már hogyan hangozhatott, sajnos csak utólag és a legrosszabb valahol nem is ez, az, hogy bele sem gondolva mondtam ki, szinte nemtörődömül.
Az eddig fortyogó epém görcsöt okoz a gyomromban, mert halljuk mit mond a másik, mert értjük és mert mégsem. Nehezen mondunk le a saját nézőpontunkról és még annál is jobban ragaszkodunk saját magunk védelméhez. Igen, az az átkozott sértettség nem hagyja egyikőnket sem tiszta fejjel gondolkozni és az istenért, pontosan emiatt mantrázom újra s újra: kell a levegő. Ki kell szellőztetnem a fejemet, erre van szükségem ahhoz a rendhez, aminek a hiányát az övének a felrúgásával kompenzálom akarva akaratlanul is.
Megtehetném, hogy nagyobb békét remélve szótlanul távozok. Ugyanúgy cselekszem, mint ő csak meghagyom a tüdejében a levegőt.. de sajnos nem megy. Nem vagyok elég összeszedett ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a tüskét és éppolyan könnyű s nehéz egyszerre odaszúrnom a visszacsatolást az igazság végére. Megérdemelten tartom, de a rezdüléseit, a tartásában kibontakozó megbánást látván elönt az undorító, fojtó bűntudat az önzésemért. Mélyet süllyed a mellkasom, ahogy kiszalad belőle a levegő a következő lépésnél. Megállni? Nem tudok jobbat annál, hogy mindkettőnkre ráfér néhány percnyi csend. Vagy több is a lehiggadáshoz, hogy - relatíve - normális emberek módjára beszélhessünk. Az elhatározásom, mi szerint valóban lemegyek futni azonban megdől. Kezdetben biztos voltam benne jó ötlet, de ismét az a huszonkettes.. Borzalmasan éreztem magam tőle.
Nem az első mondatnál torpanok meg, hogy először csak a vállam felett pillantsak hátra, végül egészen odaforduljak hozzá. Egyenletesen veszem a levegőt, legalábbis igyekszek ezen lenni és hallgatok. Hallgatom annak a válasznak az egy részét, amire mióta vártam már, de nem vagyok benne biztos, hogy máskülönben megkaptam volna, ha nem hajtom erősebben. Persze, sejtem milyen lehetett a napja.. Lökött tyúk. Útját állom, ha a fürdő felé akarna menni és kilopom a kezei közül a cuccaimat. Neheztelek rá, de legalább már azt tudom, hogy nem kellene ennyire. Ez is valami, nem?
- Menj, öltözz fel. Kérlek. Én ezeket lerendezem és kicsomagolom a vacsorát, rendben? - ..leeresztettem és félreteszem a bennem zajló bojkottot a kedvéért. Közel sem egyszerű, kifejezetten nehéz. Halkabban szóltam, reszelősebben, mintha csak fehér zászlót lengetnék az ideiglenes megadásom jeléül. Tűzszünetért, mert egyikőnk sem fog felejteni, nem is áll szándékomban. Részben, de csak részben kezdem érteni miért húzza, vonja a dolgot, ami miatt hibásnak kezdem érezni magamat. Fogalmam sincs mivel értem ezt el, hogy így érez, ennyire fél hogyan fogok szemtől szembe viszonyulni a családjával..
Kérlelőn nézek rá és egy tapodtat sem mozdulok a helyemről, amíg ő maga elsőként el nem indul, hogy aztán bedobjam a helyére a szennyest, végül a cipőmet, mielőtt a konyha felé vezetne az utam. Talán még nem kell melegíteni az ételt..
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Márc. 27, 2016 4:09 pm
 



 


A csend üvegfalként feszül közénk. Vállaim megereszkednek a szavak súlya alatt, nem csak az övéi, az enyémek is rám telepszenek. Nehéz, ragacsos masszaként vonja be a lelkemet és nem tudom, hogyan űzzem el. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megszabadulhatok-e még tőle, vagy sikerült végleg tönkretennem az egyetlen dolgot, amihez még volt értelme ragaszkodnom.
Vajon elkéstem?
Nem nézek rá, miközben beszélek. Nem tudok. Nem a harag miatt, hanem, mert tartok attól, ha megtenném, ha megint megtenném, akkor nem tudnám magam tovább tartani. Az életem egy része már darabokra hullott egy évvel ezelőtt. Már nem vagyunk olyanok a lányokkal, mint régen, a felhőtlen, boldog napok régen elmúltak, ott maradtak, ahol a szivárvány véget ért. És hiába teszünk úgy, mintha minden rendben lenne, a dolgokon ez semmit sem változtat.
Most pedig úgy tűnik szilánkjaira kezd törni az életem másik része is, ami eddig a tündöklő napsütés, a remény és boldogság szigete volt a keserűség tengerében.
Hagyom, hadd menjen, ha akar, engedem, mert úgy érzem ma ennyi az, amit elbírok és nem több. Úgy tűnik tévedtem magammal kapcsolatban, koránt sem vagyok olyan erős, mint amilyennek gondoltam magamat.
Csak azt tudom, hogy a szennyest ki kell tennem, a cipőket a helyére és ha elment, akkor nekiállok kitakarítani a fürdőszobát. Hirtelen ez tűnik a legfontosabb – és egyelőre az egyetlen általam kontrollálható – dolognak, amire képes vagyok. És meg is tenném, ha nem állná utamat.
Megtorpanok, távolabb tőle, mint szoktam, tartva a lépésnyi távolságot tudattalanul.
Így fújok visszavonulót és csak lassan emelem rá tekintetem.
Szeretnék megszólalni, érdemben is válaszolni a szavaira, kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok, amiért marad és amiért hajlandó félretenni a vitánkat. Amiért még most is képes figyelmes lenni, azok után, amit műveltem, művelek vele. Én is tudom, hogy nem helyes, nem így kellene és mégsem tudok másként tenni. Nem megy.
Válaszként csak bólintok és átnyújtom neki minden ellenkezés nélkül, amit a kezemben tartok, hogy aztán ugyanilyen engedelmesen menjek felöltözni… én aki mindig a saját, vörös üstökű feje után megy. Lenyelem a szégyenem és magam előtti bukásom keserű ízét, miközben egy kényelmes pamut nadrágot rángatok fel magamra, majd egy trikót és végül Keith egyik régi, formátlanná nyúlt pulóveréért nyúlok.
Fél órája is mindennél jobban vágytam az ölelésére, most pedig… ez egy kicsit olyan érzést kelt bennem. Mert rajta van az illata, mert az övé, mert körbe fog, amikor majd felveszem. Az arcomhoz emelem a puha anyagot, mielőtt belebújnék, hogy beszívjam azt hosszasan, lehunyt szemekkel idézve fel, amikor még az eljövendő házasságkötés gondolata nem változott a fejem felett lebegő Damoklész karddá.
Belebújok a meleg felsőbe és a hajkefe után nyúlok. Végighúzom a vizes tincseken párszor és a tükörképemnek grimaszolok. Annaleigh Devonshire, feltörekvő filmrendező, kapcsolat gyilkos, a világ legrosszabb társa és testvére egyben. Díjnyertes együttes…
Nagyot szusszanok és lemegyek a konyhába. A pulcsi ujját lehúzom a kézfejemre és a kezeimet a pultra teszem, ujjaim egymásba kapaszkodna, ahogy csendesen megállok a konyhabútor mellett.
- Köszönöm. – csendesen szólalok meg – egyelőre – sutba vágva sértettségem és mindenre értem ezt az egyetlen rövid szót.
- Én eltörtem ma két bögrét. – könnyed, semmiről sem szóló témaváltás – bárcsak semmiről sem szólna! -, de ezzel könnyebb megbirkózni jelenleg, mint visszatérni a negyedórával ezelőttihez.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Hétf. Márc. 28, 2016 11:07 am
 



 

Csak egy dolgot várok tőle.. Kérek. Nem kell egy szót sem szólnia és még inkább, nem kell rosszabbul éreznie magát, mint amennyire már eleve van a stresszes napja után. Az egyetlen egy, amit tennie kell az az, hogy kiengedje az ujjai közé szorított ruhákat a cipővel egyetemben és talán egy kicsit, egy egészen kicsit pihenjen az öltözködés perceiben, mert nem ő az egyedüli, akinek szüksége van rá. A futás ötletét sutba vágtam a kedvéért, de kell valami hiánypótló helyette, jelen esetben a pakolászás, szélesre tárt ablakoknál, hogy frissebbre próbáljam cserélni az elnehezült levegőt. Illetve mindezt határozottan egy hideg vizes arcmosással előtte.
A megadás tanúsításakor a világ egyik legvérszegényebb mosolyára rezzen a szám, egy másodpercig sem látható. Én magam sem mondanám meg mit akart sugallni, talán keserű, gyér örömöt, ami a helyzetünket tekintve annyira nem lehet elhanyagolható, talán bátorításul szól, talán kifejezi, hogy értékelem a jámbor engedelmességét, talán a pillanatban aljasul jelen levő kínosság érzetét, de talán ezeket egybe gyúrva, mind. Egy hosszúra nyújtott másodpercig még figyelemmel kísérem az induló lépteit, végül nehéz sóhajjal kísérve orientálom a sajátjaimat a fürdőszoba felé. Az előbb gombóccá formált inget egy mozdulattal kirázom, mielőtt bedobnám és ugyanezt megismétlem a nadrágnál is, hogy semmi ne maradjon a zsebeiben. Tudom, hogy mennyire utálja, ha mégis. A cipőket, pedig addig kiviszem, míg a kinyitott csapból folyó hőmérséklet jéghideggé nem lesz. Pont a visszaérésemre. Felgyűröm a pulóver ujjait és hiába érzem a frissítő hűvösségét a víznek, az arcom azért továbbra is ég. A törülközőért hajolok, hogy letöröljem a felesleges cseppeket és ahogy a tükörképem visszaköszön a froncsorozott felületről, akkor hatványozódik az érzés, miként visszajátszom gondolatban miket mondtam neki. A bántó szurkálódásomat.
Az idézetekhez visszakanyarodva: remek!
A felerősödő feszültségnek köszönhetően kapkodóvá váló mozdulattal teszem vissza a helyére, hogy mielőbb a konyha helyiségébe szabaduljak és arcon csapjon az ablakon betoluló légáramlat az evőeszközök, tányérok elővételének ideje alatt. A poharak elővételénél megállok egy pillanatra, de a kezem végül az egyszerű vizesért nyúl a boros helyett. A márványsajtos tapashoz még mindig van a legutóbbi édes vörösből, ami olyan remekül passzolt hozzá, de hogy emiatt innánk abban erősen kételkedem egyelőre.. Ekkor ér le, pont, mikor kiveszem a két üvegkristályt. A beszervezett hideg most csap meg igazán. Nem zavarna, de ez csak én vagyok. A poharak a pulton koppannak, egy időben a köszönet nyilvánítással. Tudja, hogy nem kell.. Csak finoman megdörzsölöm a vállát menet közben a nyitva hagyott nyílászáróhoz, a beszéd most nehezebbnek bizonyul, mint szeretném. A bor lehet segítene. Lehet túlságosan is. Elhessegetem a gondolatát és a szatyrok kiürítésével folytatom a dolgom. Továbbra is csendben, amit nagy könnyebbségemre az ő kezdeményezése tör meg.
- Melyik kettőt? - Mondd, hogy azokat amelyikeket Danáéktől kaptunk és csak tisztességből nem dobtunk ki.. Némi cinkosság tükröződik a tekintetemben és a hangomban. Nem ugyanazzal az intenzitással, mint máskor, de.. Mindketten tisztában vagyunk az okaival, az előzménnyel, úgyhogy ha még sután is, de próbálkozunk.
Addig is sorba egymás mellé helyezem a dobozokat. Kezdve a gofrival, ami a tetején volt az egész csomagnak, hogy ne törjön össze a súlytól és utána random módon az összes többi. A paradicsomos gazpacho, a serranó sonkába tekert füge, márványsajttal tálalva, a paella, csípős és kevésbé csípős változatban, az escabeche sügér, végül a ragus megoldással elkészített polip. Kisebb adagokban a könnyebb bűnözés végett..
- Én megnyertem magamnak a Sony-konferenciát jövő héten. - csepegtetek egy kevés élménybeszámolót hozzá hasonlóan, de ezen - és a nemrég történteken - kívül egyáltal nem nevezhető különlegesnek a mai nap számomra. Az övével ellentétben. A kérdés is ott rezeg a levegőben. Feltegyem, ne tegyem.. Végeredményben már hallottam rá a választ. A dühösebbik változatát.
- Mi volt Hales-szel? - nem azért kérdezem tőle, hogy felelevenítsem a vitánk egy részét vagy visszaemlékeztessem a részleges okára. Nem, szelíden érdeklődöm és remélem - igyekszem remélni - ezáltal fokozatosan érthetőbbé válnak az indítékai.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Hétf. Márc. 28, 2016 2:19 pm
 



 

zene

Nincs egyetlen másodperc sem, nem tart addig, míg egy szívdobbanás, hamarabb elillan, mint egy szempillantás… mégis élesebben ragad meg bennem az a bizonyos vérszegény mosoly, mint az este folyamán elhangzott szavak többsége.
Levegő szökik a tüdőmbe, a szavak pedig nyelvem hegyére szöknek és ott is halnak el, mielőtt még legördülhetnének ajkaimról. Hagyom, hogy a pillanat tovaszálljon és maga mögött hagyja a nyílt sebként tátongó, lüktető fájdalmat, ami kettőnk közé feszül. Hirtelen nagyon távolinak érzem őt és magamat is.
Utamra indulok, visszavonulok, el tőle, el magamtól, a vitától, az elmúlt percekbe hasított szavak emlékétől, a mosolytól, ami rövidsége ellenére hatalmas jelentéstartalommal bírt.

A hideg szinte megcsap a konyhába lépve. Némán figyelem, ahogy a szekrénybe nyúl és leveszi azokat a poharakat. Hangom gyérebben cseng a kelleténél vagy, mint azt szerettem volna.
Érintésére a keze után fordítom a tekintetem és így is maradok néhány másodperc erejéig, míg az ablakhoz lép.
- Öhm… – szaladnak feljebb szemöldökeim a homlokomon, ahogy próbálom felidézni mégis melyik két bögrét sikerült eltörnöm. Érzékelem a hangjában megbúvó cinkosságot és, ha nem is olyan, mint lenni szokott, ahhoz elég, hogy egyetlen vaspántot felpattintson lelkemen, könnyebbé téve a lélegzetvételt egy hajszálnyival.
- ...azt hiszem azt szögletes formájút, nem használtuk túl gyakran. – megvallom őszintén, nem teljesen emlékszem, mert sokkal inkább égett belém az, ami miatt elejtettem, semmint maga a bögre.
- Halesre figyeltem és kicsúszott a kezemből. – talán így érthetőbb, miért is nem vagyok biztos a válaszban pontosan, nem az emlékezőtehetségem a ludas, hanem inkább a sokk, amit szándékosan nem említek meg.
- Tényleg? Ez nagyon jó, örülök neked. – bólintok egyet és halvány mosoly költözik ajkaimra, ellágyítva vonásaimat.
Figyelem, ahogy a vacsora kipakolásával foglalkozik.
- Segítsek? – lépek felé közelebb egyet, majd tekintetem a kezeiről újra íriszei felé vándorol a kérdést hallva.
Torkot köszörülök, megsimítom a halántékom, majd újra összefonom az ujjaimat, így kapaszkodva saját magamba. Nem mondhatom el neki, amit a húgom megosztott velem – mégis milyen testvér volnék, ha ezt tenném, főleg azok után, ahogy viselkedtem vele (is) –, de ezzel együtt ha nem teszem, már megint visszaszállok ugyanabba a mókuskerékbe vele szemben. Újabb titok, amit nem osztok meg, ami közénk feszülhet. Vajon mennyi hely maradt még ott?
- Callie el sem jött, egyelőre nem tudom miért. Azt hiszem történt valami közöttük, ami... – feljebb húzom a vállaimat és megrázom a fejem lassan. Tudta ő is, hogy mikor szabadul Hales, vártuk őt is, de nem bukkant fel, ennek pedig kell, hogy legyen valami oka.
- Marlienak meg közbejött valami, még útközben kiszállt a kocsiból. – és aztán… aztán sok minden és egyszerre nagyon kevés minden történt és gőzöm sincs, hol is kezdjem a mesélést.
- Haragszik ránk. Nem… nem mondta, csak érzem, tudom. – ikrek vagyunk, nem kellett, hogy mondja, a kérdései is épp eléggé beszédesek voltak, de a nonverbális kommunikáció is többet elmondott minden szónál, ráadásul pont azért, mert a létezésünktől fogva osztoztunk mindenen, egyszerűen csak tudom.
- Beszélgettünk, aztán gyakorlatilag elviharzott, mondván ez még túl korai neki. – korai, hogy húsz percnél többet töltsön el azzal, akivel az elmúlt egy évet leszámítva az egész életét megosztotta. Nem mondom, hogy nem jogos, ha velem tennék azt a lányok, amit mi vele, azt hiszem én is így éreznék, de ezzel együtt azt sem tudom mondani, hogy nem esik rosszul. Amitől meg lelkiismeret-furdalásom van. Mert megértem, hogy miért tette, amit tett, még büszke is vagyok rá, amiért így kiállt magáért, de dühít is, amiért nem beszélt arról korábban, ami valójában történt, ami idáig vezetett. Az egész eset megváltoztatta a családunkat, megtörte a szüleinket, széthúzott egymástól minket, amit nem könnyű feldolgozni, mert fáj, mert visszafordíthatatlan károkat okozott, de közben pedig… Hales nem érdemelte meg, amit kapott és szégyellem, amiért nem álltam mellette. Főleg azután, ami vele történt. Az egész túlságosan zavaros, bonyolult és fájdalmas.
- Figyelj én... – megállok, mély levegőt veszek és megvárom, amíg abbahagyja, amit csinál.
- Beszélek velük. – nem tudom mikor és nem tudom, hogyan, de szeretném, ha tudná, megteszem. Meg fogom tenni.
- És kérlek ne haragudj, ha nem úgy fog az egész elsülni, ahogy kellene. – nem lesz az kitörő az öröm, a szüleimet ismerve ezt biztosra veszem, a lányok pedig… nem tudom. Szeretnek, tudom én is, és ez talán elég lesz, hogy örüljenek nekem, nekünk, de fogalmam sincs, hogy mennyi üröm fog kerülni ebbe az örömbe.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szer. Márc. 30, 2016 11:23 pm
 



 

Az ablak becsukását követően láthatóan lefoglal a - nevetséges - tálalás. Figyelek rá, de kell valami, aminek a segítségével nem csak rá kell odafigyelnem, éppen ezért csak a testvére szóba kerülésekor pillantok fel legközelebb. Kicsúszott? Sejtheti, hogy első sorban nem Hales miatt emeltem fel a tekintetem. Egy hümmentéssel egybekötve bólintok, mintegy megértésem jeléül, pedig az igazság távolabb áll ettől. Csendben tartogatott furcsállás. Egy kezemen meg tudnám számolni hány hasonló esetre emlékszem, amikor csak úgy kicsúsztak a dolgok a kezéből és ha valóban nem rontottam el a számolást, akkor abban is biztos vagyok, hogy egyik alkalommal sem sima ügyetlenkedésből.. A részleteket tehát visszatartja.
- Hm, legalább nem fognak hiányozni. - ha magától nem mondja el, akkor nem fog rá fény derülni, most biztosan nem, mert kihagyom a kérdezést. Az igazat megvallva nem szívesen kockáztatnám, hogy darázsfészekbe nyúljak, miközben nemrég éppen csak sikerült kihúznom onnan a kezemet. Egyszerű lezárást adok a magam részéről a bögre témának, könnyedet, ugyanolyan semmiről sem szólót..
- Igen, nagyon jó lehetőség. Nagy a felhajtás körülötte, a jelentősége miatt, pedig a szokásostól eltérően kétnapos. - főként azért, mert New York-ban tartják és többfelől várják a résztvevőket, akiknek a hosszabb utazás miatt igyekeznek kényelmesebbé tenni a konferenciát azzal, hogy csak a második napon veszi kezdetét ténylegesen. Említettem már, de akkor még nem volt végleges, hogy kit küldenek.
A felajánlásra megrázom a fejemet.
- Mindjárt meg vagyok, legfeljebb annyit kell, hogy ha az asztalnál eszünk, akkor odavinni a tálakat. - máskor jobban veszem a segítségét, olyankor nem ragaszkodom ennyire se az utolsó mozzanatok befejezéséhez, de most nyilvánvalóan nem az a pillanat van. Minimális az eltérés, ahhoz a kevéshez viszont némi önzéssel ragaszkodom. Akaratlanul is, így a válaszától függően és mégis függetlenül pakolok vagy az asztalhoz, vagy rakom a pult közepére a csomagolásától megszabadított ételeket, amik még hátra vannak a sorban.
Fel-felnézek futólag, miközben beszél, de nem áll szándékomban félbe szakítani spekulálgatással egy-egy elhangzott részre vonatkozóan. Nem látom értelmét a családi háló bonyolultságának fényében, amit sosem firtattam és nem most fogok elkezdeni. Helyette vizet töltök a poharakba s így, közvetlenül a folyó csap mellől fordulok hátrébb a vállam felett, amikor érezhetően kerekebbnek, majdnem egésznek tűnik a beszámoló történetileg. A többivel már kész vagyok..
- Az ő szemszögéből érthető. Az egyik testvére nem megy el a kiengedésekor, a másiknak, pedig hirtelen megváltozik a programterve.. Mégha tőle függetlenül is, akkor is nehéz elkerülni, hogy ne haragudjon miatta. Ha jól tudom nem gyakran látogattátok meg odabent. - nem szemre hányóan jegyzem meg, inkább tényszerűen, amit kijavíthat, ha rosszul mondom.. - Nem is érezhetne másként. - magyarázatok ide vagy oda, ez húzza meg a vonalat, emiatt fejezem be éppen itt. Ide vagy oda, de rosszul esik az embernek és a vitánk után nem nehéz észrevenni a párhuzamot a kettő között, amint szavakba öntöm a véleményemet. A két pohárral a kezemben indulok, hogy a tányérok mellé helyezzem őket, amikor újból felszólal Anna. A mondatkezdésből, pedig nem nehéz rájönnöm, hogy nem bögrékről lesz szó.. és megállok, egy az övéhez hasonlóan mély levegővétellel hallgatva végig mit szeretne.
Hogy egyszerű eset lenne? Dehogy. Mérhetetlenül súlyos.. emiatt, pedig nehéz haragudnom rá, akkor is, ha szeretnék.
- Elképesztően szerencsés vagy, hogy téged veszlek el és nem a családodat, nem gondolod? - nem hagyok neki időt, hogy bármit is mondjon, akárcsak szóra nyissa a száját, mert lépek. Közelebb. Csókot nyomva a vörös búbjára, majd pedig tovább, hogy végre letegyem a poharakat és helyet foglaljak. Lökött tyúk.. Mikor fog vajon rájönni, hogy egyáltalán nem úgy és annyira foglalkoztat a családja, mint ahogy ő képzeli?
Veszekedés lesz a vége? Az lesz. Kínos lesz? Kínos. Jól jövünk ki belőle? Jól. Nem lényegtelen a számomra, persze, hogy nem, de nem fog semmit sem változtatni a végeredményen, ha csak ő nem hagyja, hogy mégis..
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Csüt. Márc. 31, 2016 1:24 am
 



 

Az évek alatt megtanultam titkolózni a lányok előtt. Eleinte ügyetlenül, aztán egyre jobban és ha néha talán érzik is, hogy nem mindig teljesen kerek minden, az esetek többségében, amit szeretnék megtartani magamnak, azt sikerül is.
Most azonban… Megint úgy érzem magam, mint gyerekkoromban a testvéreim előtt. Átlátszónak, akin könnyedén keresztül látnak, lemeztelenített lélekkel és csupasszá vált szívvel. Mert itt van Ő, aki egyre közelebb és közelebb férkőzik a maga elragadásával bensőm legmélyéhez, legeldugottabb rejtekeimhez. Nem kell mondania, elég látnom, ott van a tekintetében, hogy gyakorlatilag a vesémbe lát, érzem én is. És ez megijeszt.
Szeretem, ez nem kétséges. Érzem, mint ahogyan a napsütést a bőrömön nappal odakint, vagy az eső hideg vízcseppeit, amikor nincs nálam esernyő. Olyan megfoghatóan a megfoghatatlant, hogy ennél biztosabban aligha érezhetnék bármit is. A bőröm alá férkőzik, itt lüktet minden egyes porcikámban
Vele akarok lenni életem hátralevő részében. Ezt tudom, úgy tudom, ahogyan azt, hogy a víz megfagy nulla fok alatt vagy azt, hogy a tavaszt a nyár követi. Tudom, mint valami megcáfolhatatlan tényt, bizonyítékokkal alátámasztva.
És mégsem olyan könnyű nekem beengedni. Próbálkozom, igyekszem és mégis attól tartok, ha nem leszek elég gyors, akkor feladja a várakozást és ez ugyanannyira megrémít, mint az, ha nem teszi.
Tudom, hogy tudja, nem a teljes igazságot mondom el, hogy van még valami. Azaz egyetlen beleegyező és megértő hümmentés elég volt, hogy érezzem, tökéletesen átlát rajtam. És most, ez alkalommal szeretném elmondani neki, de ez… ez nem az én titkom, nem adhatom ki, ezért csendben maradok. Nyelek egyet hangtalanul és engedem, hogy mélyebbre fúródjon belé a tüske, amit én szúrtam a lelkének szegletébe.
Megrázom a fejem, a bögrék nem-hiányával kapcsolatban, elengedve ezzel az egészet, újabb koporsószeget ütve magunk közé.
- Ó, igen? És mikor mész? – gyakorlatiasan fogom meg a hír végét, de ez nem jelenti azt, hogy ne örülnék a sikerének. Egyszerűen csak ilyen vagyok, szeretem tudni a dátumokat, azt, hogy mi, hogyan és mikorra van meg- és leszervezve.
- Ez tényleg nagyon szuper. Egyedül utazol New Yorkba? – emlékszem, hogy említette korábban és oda is figyeltem, de mivel még semmi nem volt biztos, így maradtak olyan részletek, amik értelemszerűen még nem kerültek megbeszélésre.
- Oké. – várok hát, amíg befejezi az étel rendezését és ha elkészült, csak akkor lépek majd oda az egyik tálért, hogy az asztalhoz vigyem azt. Utána pedig evőeszközöket is veszek elő, hogy azok is kövessék a vacsoránkat és a terítéssel a helyükre kerüljenek.
Mesélek Halesről, a napunkról és a válaszát hallva – még ha teljesen igaza is van – megállok, bal kezemet a mellkasom alá csúsztatom, félig átkarolva így magamat, jobb könyökömet pedig a csuklómhoz szorítom, ahogy az ujjaimat arcomhoz emelem, végigsimítva az orrnyergemen, majd a homlokomon a halánték felé. Összepréselem az ajkaimat és elveszem róla a tekintetem. Eddig is rém pocsékul éreztem magam a dolog miatt – noha egészen a mai napig csak annyit tudtam én is, hogy a kómáig vert valakit – amióta pedig Hales hajlandó volt beavatni az eleddig elhallgatott, nagyon is fontos kiváltó okba, legszívesebben Kínáig süllyednék a föld alá szégyenemben.
Az egészben pedig a számomra is világossá váló párhuzam már csak lágy érintés lelkem pokoltáncának kavalkádjában.
Ígéretet teszek és be is tartom, de még fogalmam sincs miként is viszem véghez a dolgot. Kívülről talán pofonegyszerűnek tűnik, hiszen csak a családomnak kell elmondani, nincs abban semmi nehéz. Ez azonban csak a habos felszín, ami alatt minden sokkal bonyolultabb.
Válaszra nyílnának ajkaim, de a hajamra kapott csók belém fojtja a szavakat.
- Szeretlek. – fordulok utána. Nem mondom gyakran – nem annyiszor, mint kellene – de itt és most, ideje van. Így érzem.
- Szeretnék mutatni valamit. – ahelyett, hogy az asztalhoz követném a táskámhoz lépek és a tárcámmal érkezem vissza. Leülök az asztalhoz, kinyitom és egy fényképet veszek elő. A szélei már meggyűrődtek, több, mint négy éve készült a húgaimról és rólam. Tökéletesen egyforma ruhákat viselünk – már nem is emlékszem, valami vicc miatt csináltuk – a hajunk is pontosan ugyanúgy áll. Gyakorlatilag, mint egy sorozat, pontosan olyanok vagyunk, egyformák. Mutattam már képeket a lányokról, meg amúgy is, ha rám néz, ugyanazt látja, mintha bármelyik másik lányt pillantaná meg, nem azaz érdekes, hogy látszik, ikrek vagyunk. Hanem az, hogy az egypetéjű ikrek nem mindig tökéletes másolatai egymásnak. Mi viszont…
A képet odaadom neki, ha érdekli és elveszi.
- Meg tudod mondani, hogy melyik vagyok én a képen? – lesz ennek értelme, szeretnék valamit elmondani neki, beszélni valamiről, ami nekem fontos és nem lehet egyetlen legyintéssel átlendülni rajta. Nekem nem. De ehhez szeretném, ha valamit kicsit az én szemszögemből is meglátna.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Ápr. 03, 2016 10:44 am
 



 

Szeretném azt mondani, hogy.. Nem helyezek rá nyomást. Nem várok el tőle semmi olyat, ami rákényszerítené arra, hogy kilépjen a komfortzónájából. Nem kell elmesélnie mi történt, ha nem akarja, mert tudom, egyáltalán nem tartozik rám. Nem kell magyarázatot adnia, mert mindent értek, anélkül is, hogy részletekbe menően elmondaná vagy mert nincs szükség rá. Nem kell semmit se és csak túlreagáltam a negyed órával ezelőtt történteket..
Igen, szeretném, de nem tudom, ami végül egy sokadik ördögi kört eredményez és újfent beletenyerelek a jogosság kérdésébe, amire teljesen mindegy milyen válasz születik, az eredmény ugyanaz marad: én leszek az, aki rosszul érzi magát tőle. A jó - vagy csak próbálom magammal elhitetni, hogy jó? - szándékkal helyben hagyott bögrék esete ehhez volt egy újabb lépcsőfok. Lejjebb és lejjebb.. A konferenciáról is látszólag nyugodtan beszélek, a hangom nem hordoz magában feszültséget, neheztelést sem. Nem reszel, végképp nem hasonlít elégedetlen morgásra, erőltetett puffogásra. S a fejemben, hogy hangzik..? Ehm..
- Péntek reggel és ha minden igaz szombat estére vissza is érek. Későn, de vissza. - teszek ki még egy dobozt a pultra és a tenyeremben összegyűröm a zacskót, hogy méltó helyéül kapja a szemetest. Onnan vetek egy laposabb pillantást felé, majd hümmentek. Tényleg szuper, sőt, király igazából. Jelentősen megnöveli az előre lépési esélyeimet a vállalatnál mindamellett, hogy nem is kell csűrni-csavarni, mindent magába foglal: Sony.. Nagy márka, nagy lehetőségek.
- Nem, Lance-szel. - kimentem hazulról.. - Úgyis addig szívózott volna, amíg nem az ő nevét adom le, úgyhogy elébe mentem. Csak erről még nem tud. - koppantok egyet a kézfejemmel az asztalon az utolsó adag tálba helyezésének befejeztével. Csak gyorsan összerakom őket, hogy ne foglaljanak annyi helyet és elméletben már csak a.. Az evőeszközök kellenek, amiket Anna már hoz és a poharak. Azokról gondoskodom a csapnál, miként kieresztem a hideg vizet és innen reflektálok a húgával kapcsolatos délutánra. Nem ismerem a teljes sztorit mi történt vele, ők sincsenek minden részletnek a birtokában, de nem nehéz az eddig elhangzottakat alapul véve, külső szemlélőként összefoglalni a véleményemet.
Háttal állva nem látom a gondterhelt mozdulatát. Nem kell, sejtem anélkül is a beálló, terhes csendből kikövetkeztetve. Mély lélegzetvétellel zárom el a folyó vizet és fordulok, hogy a teríték mellé helyezzem a megtöltötteket. Megint előtérbe kúszik a gondolat: lehet most inkább meg se kellett volna szólalnom.. Remek, hogy megint. Az előzőleg magamhoz vett mély levegővételt megismétlem, amikor várakozón félbe hagyja a mondatát. A teljes férfi társadalom legnagyobb és elkerülhetetlen terhe, hogy a nők fogják valamennyiüket a sírba vinni, a kérdés egyedül csak az, hogy vajon hány? Én azt hiszem hatnál járok.. Úgy, hogy az egyikőjükből rögtön négy is van.
Legszívesebben infantilis módon egy hajborzolással intézném el az előzetesben megejtett bocsánatkérését, hogy a tudtára adjam az én szememben milyen kis jelentőségű és aggodalomra legkevésbé okot sem adó a félelme. Kedvesen, mert nem akarom arról van szó, hogy ostobaságnak tartom a problémáját és ezért neheztelnék. A biztatás a foglalt kezeim miatt viszont más formában érkezik. Jobb is..
Az ellépésem után tett, perdülésből elejtett megjegyzésére megismétlem a váll felett hátra nézést és egy tudálékos mosolyt küldök felé: Tudom.
- Én is szeretem a néha nagyon is makacs fejed. - nem álltam meg a mindössze pár lépésnyire lévő asztal előtt. Nem, mert ne tiszteltem volna a tőle ritkább gesztust, hanem, mert ezzel ő is ugyanannyira tisztában van - kell legyen -, mint én. Mi végre lennék még itt ahelyett, hogy lent futnék, ha nem emiatt? Felé fordulva foglalok helyet, hogy lássam minek a hozatalán ügyködik és eközben szinte én sem veszem észre, hogy milyen gyorsan ittam meg a vizemet. Az üres poharat félre tolom és közelebb helyezkedek kissé, ha esetleg kifejezetten rá szeretne világítani valamelyik részletre a felém nyújtott képen, amit nem habozok az ujjaim közé csippenteni a alsó két sarkánál fogva. A tekintetemet visszavezetem egy másodperc erejéig az arcára - pontosan mit is szeretne ezzel..? A lányok közti hasonlóság.. Elképesztő, de hogy meg? Photoshoppal is meg lehetne vádolni a képkészítőjét, olyannyira egyformán festenek rajta. Egy ideig bűvölöm a sormintát, próbálok ismert részleteket kiszúrni, amiből biztosan arra következtethetnék, hogy az adott iker az Anna.. de itt most nincs olyan. Egyáltalán.
Megdörzsölöm a halántékomat és végül a jobb szélsőtől eggyel beljebb lévőre mutatok.
- Talán ő? - sandítok rá fél szemmel, kicsit hátrébb dőlve. Nem állítom be magam minden tudónak, ez vagy egy szerencsétlen vagy egy szerencsés tipp lesz..
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Ápr. 03, 2016 12:35 pm
 



 

- Akkor feltételezem örülni fog neki. – halvány mosoly ül ki ajkaimra Lance-el kapcsolatban, az időpontot illetően pedig egy bólintással jeleztem, hogy tudomásul vettem.
Halesről vagy azzal kapcsolatban amit tett és amit ma elmondott, nem tudok többet beszélni és valójában nem is akarok. A történet egészét véltem tudni – mint mindenki más is – és két megkésve kimondott szó sok mindent teljesen más megvilágításba helyezett. És még csak nem is sejtem, hogy ennél sokkal több minden rejtezik a felszín alatt. Nem kellene, nem lenne szabad, hogy ilyen titkok vájjanak közénk árkot és mégis megtörténik. Nem csak Hales teszi, én is és azt hiszem Callie és Marlie is. Túl sok titkunk van és talán egyre messzebb szakadunk egymástól anélkül, hogy valójában tudatában lennénk ennek…
Vallomásomra kapott válaszát hallva szusszanva bukik ki belőlem egy rövid nevetés és kéretlenül tolul elmémbe a jól ismert közmondás, bagoly mondja verébnek..., elvégre makacsságért neki sem kell a szomszédba mennie. És mégis, hihetetlenül jól esik hallani, akkor is, ha tudom – tudni vélem –, érzem.
Míg a fotóért megyek, azon gondolkozom, tényleg jó ötlet-e beavatnom abba, amiről a lányoknak sem meséltem soha. Talán, mert nem volt rá szükség, mert ők is átélték, átélik ma is.
Nem tudom, hogy mennyire fogja érteni vagy megérteni, mert szinte biztos vagyok abban, hogy kívülről teljesen máshogy fogja látni, de ennyivel tartozom neki. Igaz?
Amíg a képet és olykor engem is szemrevételez, csendben várok, mindvégig az ő arcát fürkészve. Ugyanazt látom rajta, kiütközni vonásain, mint mindenki másén is, amikor együtt látnak minket – mindegy, hogy mind a négyünket egyszerre vagy csak kettőnket, hármunkat – és hiába nem lep meg – ennyi év alatt bőven hozzászoktam –, attól még mélyen sajgó fájdalomként lüktet lelkemen. Talán sosem fogja megérteni, de amíg lehetett, ezt próbáltam elkerülni. Ostobaság igaz? Az örökkévalóságig nem odázhattam volna sosem ezt a pillanatot, de tényleg akkora bűnt, hogy nem siettettem az eljövetelét?
Mikor döntésre jut, nem árulom el – egyelőre – a vonásaimmal, hogy eltalálta-e vagy sem – igen –, mert akkor talán pont a lényeg veszne el.
- Biztos vagy benne? – látni akarom az arcát, a bizonyosságot, vágyom arra, hogy ott legyen a tekintetében, mégsem szólok erről. Csak a kérdést hagyom lógni közöttünk egy ideig és akár bizonyos a választásában, akár nem, az a folytatáson tulajdonképpen nem változtat.
- Szeretném, ha... – bele sem kezdek szinte és már megakadok. Elveszem róla a pillantásom és a mennyezet felé fordítom, amíg a szavakat – a megfelelő szavakat – keresem. Mély lélegzet tolul mellkasom mélyére, hogy aztán lassan kifújva távozzon onnan, mígnem ismét az arcát keresem meg kéklő lélektükreimmel.
- Oké. – újabb levegővétel.
- Nem te vagy az első, aki pontosan ugyanilyen kifejezéssel az arcán nézte meg ezt a képet vagy akármelyiket, amelyiken rajta vagyunk. És az arckifejezés akkor is ugyanez, ha együtt látnak minket. Mindig… – még egy lélegzetvétel.
- Olykor beleértve a szüleinket is. Nem egyszer voltam már Callie, Hales vagy Marlie és igen, előfordul rendszeresen az is, hogy a képeinken vagy akár szemtől szemben is, anya sem biztos abban, hogy melyikünk kicsoda. Az esetek nagy részében persze végül eltalálja, de az arcán ott a kétkedés, akkor is, hacsak egyetlen másodpercre, de ott van. Mindig ott van... És ez lehet szórakoztató vagy érdekes, elvégre hány ember mondhatja el magáról, hogy gimiben elég volt a vizsgái egynegyedére felkészülnie, mert egymás helyett is vizsgáztunk, ha épp úgy alakult. És milyen különleges, hogy csak mi négyen tudjunk azonnal és pontosan melyikünk kicsoda… és még számtalan nagyon is pozitív dolgot tudnék felsorolni, mert mindig ott lehetünk egymásnak, mert közelebb állunk vagy legalábbis álltunk egykor egymáshoz, mint a testvérek szoktak… – gőzöm sincs, hogy mennyi értelme van számára annak, amit eddig elmondtam, de most már nem állok meg.
- De ez csak az egyik fele az egésznek. Mert egészen odáig szórakoztató tud lenni, amíg a húgom kedvese össze nem kever minket és balesetből szájon nem csókol vagy ott nem érint meg, ahol egészen biztosan nem a barátnője nővérét akarta. Mégis hány embert smárolnak le balesetből? És a végén mindenki oltári zavarban érzi magát és hiába nem hibás senki, nem mondhatom azt a húgaimnak, hogy bocs, de merő véletlenségből sikerült közelebbről is megismernem a kedvesedet… Vagy amikor egy vad idegen és harcias lány felképel az utca közepén, mert azt hiszi, hogy én ütöttem ki a ringből barátnőjét és véleménye szerint sportszerűtlenül. Pedig sosem ütöttem meg senkit. Nem én… És… – megrázom a fejem leveszem a tekintetem Keithről.
- Számtalan ilyen történetem van és tűnjön bármennyire is szórakoztatónak… valójában egyik sem az. Mert mindig olyan érzés ez, mintha nem volnék különálló ember, személy. És amint megismered őket, ha együtt látsz velük, mindig ott lesz az arcodon az a kifejezés. Vajon melyikünk is melyik? Akkor is, ha csupán egy pillanatig, egyetlen másodpercig, mielőtt tudnád a választ a fel sem tett kérdésedre. Akkor is, ha rendszerint nem úgy festünk, mint egy sorminta, mint ezen a képen. És igen, eltaláltad, az vagyok én. – bökök a képen oda, ahová ő is tette. Ha tudta a választ, ha nem, a kétség ott volt benne is és ott is lesz, így hiszem, mert ezt ismerem, mert egész életemben ezt ismertem.
- És igen, ez önzőség én is tudom. Mert egyszerűen jól esett, hogy te nem kételkedsz… annyira, hogy nem akartam ezt elveszíteni... – csendesedek el végül. Neki talán nevetséges ez az egész, nekem sokkal fontosabb, mint hitem szerint szavakkal ki tudtam vagy valaha is ki tudnám fejezni.
Ráadásul ez még csak nem is a teljes egésze annak, hogy miért nem mutattam be a húgaimnak és a szüleimnek… de egy fontos része. Számomra fontos része.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Hétf. Ápr. 04, 2016 1:37 am
 



 

A fénykép részletein egyre hosszabb s hosszabbnak tűnő másodperceken át elidőzve be kell ismernem: sosem gondoltam bele mennyire hasonlíthatnak, hasonlítanak egymásra ők négyen. A szándékos ruhaválasztás, a nagy műgonddal elrendezett, színpadias kompozíció, ahogy beálltak.. Kísérteties. Szó szerint. Kereshetném a megkülönböztető jegyeket, az eltéréseket, de oly mértékben számot tevőre nem bukkannék, amiből biztosra azt mondhatnám, hogy igen, ő az én Annám.., megingathatatlan bizonyossággal nem, így egy haloványabb, ám annál jelentőségteljesebb megérzésre hivatkozva választom ki a lehetséges alakot. A mosolyából eredő kisugárzás rá emlékeztet.
A kérdésére csak egy aprót bólintok. Teljesen biztos? Nem, szeretném, de nem. Csak a kis kapaszkodómra hivatkozhatok, ami önmagában lehet kevésnek fog bizonyulni és ha valóban annak fog.. Szőnyeg alá seprem a gondolatot és igyekszem egyedül rá összpontosítani, nem elcsalinkázni a gondolataim között ez alatt, mégis..
Ahogy előrébb halad minden egyes mondatával óhatatlanul is a közelembe férkőznek az otthon gyakorta - főként gyerekkorunkban - szajkózott frázisok, amik messzemenően alulmaradnak az általa felhozott példákkal szemben.
„Miért nem ment ő is az orvosira, mint Avery?”
„Ha egy kicsivel szorgalmasabb lenne, mint az öccse vagy lelkesebb, mint a húga, mi mindenre vihetné..”
„Igazán példát vehetnél a bátyáidról kisasszony!”
„Ugyanolyan makacsnak kell lennetek, ha a nagybátyátokról van szó. Már a húgotokat is megfertőztétek, tényleg kell ezt?”

Ha a köztünk lévő hasonlóság bármilyen módon akárcsak egy kis töredékével is vetekedne az övükével.. Tisztán emlékszem az éles puffogásokra, az ingerült szemforgatásokra, mekkora feszültséget generáltak az ilyen megjegyzéseket tartalmazó beszélgetések és családi találkozók. Konkrétan nem kevertek össze bennünket, nem azokat a tulajdonságainkat emelték ki általában, mégcsak a külsőnk kapcsán sem, amikben egyeznénk - és ha mégis, a fehér holló gyakoriságával tették -, de már ezektől is herótunk volt. Nekünk csak ez volt.. Halk szusszanás képében szakad ki belőlem az empátia egy darabkája, amikor félrevonja a tekintetét. Nem egyszerűen bosszantják a felidézett történések, nem csak karcolgatják a felszínt és emiatt nem merném készpénznek venni, hogy csak ennyi lenne, ennyi zavarná, mint amennyit elmond - beismer?
Jelen pillanatban egy fikarcnyit sem érzem győzelemnek a találatomat.
- Hé, nem érthetem meg teljesen milyen lehet, lehetett ez az egész további három van belőlem, nem is próbálok úgy tenni, mivel sosem voltam a helyedben és nem akarok álszent lenni. Azzal sem, hogy azt mondom ennek akárcsak egy kis része is megfordult a fejemben, mielőtt ezt megosztottad volna velem. - hajolok úgy, hogy ha eddig sem fordította vissza rám a tekintetét, hát látványosan kutassam a szempárját és addig noszogassam, míg vissza nem terelem. A képet leteszem, hogy helyébe az apró kacsóját vegyem, ha hagyja és nem kapja el.
- Azt viszont tudom, hogy ha négy egyforma tojást tesznek az ember elé, akkor az normális, hogy nem tudja egyértelműen megmondani A, B, C vagy D van az aljára írva, ezáltal megmondani melyik-melyik. A külső alapján nem, de.. Ti nem tojások vagytok. Persze, lényeges és igen csak szem előtt van az.. - keresem ő hozzá hasonlóan a megfelelő kifejezést némi gesztikulálással próbálva segíteni a dolgomon, de végül túlgördülök rajta. - ..egyik meghatározó tényező, amivel általában egy embert azonosítanak, emelnek ki a tömegből. Elismerem, ez nálatok nehezebb, bonyolultabb, de nem hiszem, hogy aggódnod kellene emiatt a minimális kételkedés miatt, ettől az én szememben nem leszel más. Nem leszel csak egy kis része az egésznek, nem leszel kevesebb.. Te, te vagy és leszel is. - félre döntöm a fejemet, de továbbra sem keresek más támpontot a szobában a kékjei helyett. Az utolsó, felettébb Coelho-sra sikeredett mondatom elhangoztával, pedig résnyire szűkülnek a szemeim, kissé sunyin, ahogy a mosoly is a szám sarkában.
- Mint mondtam: nem tojások vagytok. Van személyiségetek és kétlem, hogy lenne még egy Anna. Az első megütközésen túl lehet lendülni, tekints rá.. Küszöbként. - hasonlatnak , talán egy félnek elmegy.. - Ha itt is állnátok mind a négyen, vagy külön-külön és úgy kellene megállapítanom melyik lobonchoz tartozol: nem mondom, hogy az előző szerencsés próbálkozáshoz hasonlóan tutira beletrafálnék, de csak, ha egyikőtök se nyitja ki a száját és szoborként álltok ott. Ha el is hibázom attól még nem lesz a másik testvéred jobban Anna, míg te kevésbé. - tartok egy lélegzetvételnyi szünetet. Azaz kettőre elegendőt.
- Összegezve, próbálva: ha azt mondod elsőre nem is tudnálak egyértelműen megkülönböztetni tőlük.. Az az elején lenne, nem gondolod? Kétlem, hogy egy bizonyos idő után az adott ruha összeállításoddal, hajaddal is tisztában léve - amellett, hogy az ott létükről is tudnék - komoly baklövést követnék el. Továbbá tudom hogyan szoktál nézni, amikor valamin nagyon töröd a fejed.. ha nyűgös vagy.. vagy ha éppen jó kedved van.. vagy legszívesebben lelőnél. Az aggályaid tudatában, pedig - szerintem - ismét csökken ennek az esélye. Nem azt szeretném mondani, hogy nem értem meg miért szóltál nekik eddig. Azt hiszem megértem, de szerintem egy hangyányit túlgondolod és nem adod meg a lehetőséget arra, hogy ne egy hatalmas szörny legyen ez az egész, hanem annak csak egy kisebb változata, ami nem okoz ekkora riadalmat s tántorít el ilyen könnyedén. - ..hogy mennyire sikerült helyesen megfogalmaznom, amit szerettem volna..? Sssh, azt a konkrét szálat már pár lélegzetvétellel ezelőtt elvesztettem, azt hiszem.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Hétf. Ápr. 04, 2016 6:20 pm
 



 

zene

Úgy érzem magam, mint aki éppen most árulta el a tulajdon testvéreit. A húgait. Az ikerhúgait. Szerencsének, áldásnak kellene éreznem, amiért a részese lehetek, amiért ennyire közel állhatok hozzájuk és ők is hozzám, amiért együtt lehettünk életünk legeleje óta, amiért tulajdonképpen valahol egyek vagyunk mi négyen… és legyen ez bármennyire is hihetetlen – a vallomásom után – valóban így érzek. Szeretem őket és nincs, amit ne adnék meg nekik.
De…
Mindig ott volt az a bizonyos de, és azt mondják, ha az egy mondatban szerepel, akkor lényegtelen minden, ami előtte elhangzik. Ettől pedig úgy érzem szépen lassan kettészakadok belül. Szeretem őket és mégsem akaródzik bevonni életem legnagyobb döntésébe és eseményébe a tulajdon húgaimat. Koránt sem miattuk, inkább a saját magam önzősége okán. Mert nem akarok egy lenni a négy közül, főleg nem valaki olyan szemében, akivel együtt szeretném tölteni az egész életemet. Egyszerűen csak zavar a gondolat, hogy ezután fenn áll majd a lehetősége annak, ő is összekever majd minket. Akkor is, hacsak egy pillanatra vagy annak tört részére is. Tudom, butaság…
Ha nem ebben nőttem volna fel, akkor ostoba dolognak tartanám, talán az is, nem tudom.
Ahogy meghallom a hangját, gondolatainak mondatba formálódását, úgy emelem rá lélektükreimet, csendesen, figyelemmel kísérve minden egyes szavát. Tenyeremet – amikor érte nyúl – erős, számomra biztonságot jelentő kezébe csúsztatom. Szeretem az érintését, mindig is szerettem. A bőre melegét, ami cirógatja az enyémet.
- Ez nem… nem is igazán aggodalom. És igen, ez a normális, én is tudom... – ez a lényeg. Pontosan ez, hogy mindenki ugyanúgy reagál ránk a legelején. Aztán pedig… mintha az első benyomás sosem múlna el, mintha az árnyéklenyomata mindig ott maradna. Talán Marlie, Hales és Callie számára fel sem tűnik vagy feltűnik, de nem lényeges, nem tudom, velük sosem beszéltem erről. Senkivel sem ezelőtt. Én azonban nem tudok szabadulni ettől és egyszerűen csak jó volt, hogy a velem szemben lévő személlyel, sosem éreztem így… apróság ez, ami valószínűleg csak számomra bír jelentőséggel.
A szavai persze, jól esnek és nem csak azért, amit mond, amiért elhiteti, nem leszek kevesebb attól, hogyha a lányokat is beengedem a kettőnk közös életébe, hanem legfőképpen azért, mert figyel rám. Mert nem csak a szavai fejezik ki, fontos vagyok neki – én és a gondolataim –, hanem érezteti is. Ezért pedig végtelenül hálás vagyok.
- De, de igen, csak az elején... – nem attól tartok, hogy egyáltalán nem ismerne fel, hiszen ismer. A lényeg inkább az, hogy a kétely minimális szikrája mindig jelen lesz, véleményem szerint. Mint másoknál is. Ennyi az egész.
Mosolyt csal az arcomra. Szeretem, hogy képes erre, hogy nem számít mi történik, megtalálja a módját.
- Igazad van, talán csak én gondolom túl. – logikusan gondolva, így van. Kétségtelenül így van. Ez azonban még nem hallgattatja vagy törli azt, ahogyan érzek. Ami ellen valójában nem lehet mit tenni. Elvégre megígértem, a lányoknak is – és a szüleimnek is – bemutatom és idővel majd meg- belenyugszom a dologba, más választásom nem igazán van.
Előre hajolok, szabad kezemet az arcához emelem, ujjaim végével pedig a halántékát érintem meg, hogy aztán gyengéden simítsak a hajába. Kicsit köszönet, kicsit hálaképpen, amiért meghallgatott, amiért nem nevetett ki. Puha, futó csókot lehelek ajkaira, homlokomat pedig az övének támasztom rövid időre, ha hagyja.
- Ki fog hűlni a vacsora. – halvány mosoly ül ki ajkaimra mielőtt ismét röviden az övéire illeszteném sajátjaimat és elhúzódnék tőle.
Felhúzom az egyik térdem, talpammal a szék ülését érintve és bár a kezembe veszem az evőeszközt, valójában nem vagyok éhes, sem pedig túl jól.


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Ápr. 09, 2016 9:33 pm
 



 


„..én is tudom..”
Kristálytisztán hallom a szavait. Az általános igazságokat, amikkel meggyőzni próbál, rövidre fogni a nekilóduló beszélgetést és megértem, tényleg megértem, hogy nem egyszerű ennél is jobban belebonyolódni a témába. Könnyű elmondani, de megvitatni..? Sssz.
„..de igen..”
Egyfajta kockázattal jár. Mi történik, ha túlságosan alábecsülöm a félelmét? Ha semmibe veszem? Ha láthatóan elcsúszok a gondolatmenetemen és erőltetettnek fog hatni, szánakozón udvariasnak? Ha olyan kérdést is felvet, ami meg sem fordult a fejében és csak jobban ráhozza a frászt? Ha túlságosan megértem, bosszantóan jól? Kiderülhet, hogy a legkevésbé sem vagy a lehető legjobban..
„..talán csak én..”
Nem bolygatom tovább a pillanatnyilag csillapodni látszó kedélyeket, a hamis békét. Ma már többször is megtettem ahhoz, hogy elég legyen belőle erre a napra. Megadom neki a vágyott és csendbe burkolózó lehetőséget arra, hogy ne kockáztasson többet az este folyamán, mint szeretne, mint amennyit már így is kikényszerítettem belőle a hirtelen felindulásommal fél órával ezelőtt. Csak némán figyelem a felém irányított kézmozdulatot és próbálom leplezni, hogy az én fejem is tele van a gondolatok káoszával, melyik közül - idővel - az egyik nevetségesebbnek fog tűnni, mint a másik.. Helyben hagyom egy visszafogott mosollyal, amivel valószínűleg azt érem el, amit általa akartam elkerülni: a helyzet kínos, kellemetlen tényének az elismerését. Én is tudom, de igen, talán csak én.. A még mindig enyémben tartott kezére siklik a tekintetem a lágy csókját követően és megismétlődik a folyóbéli jelenet a szám sarkának megrándulásával, miközben a hüvelykujjammal finoman simítok egyet hóka bőrén. A vacsora említésére nézek csak vissza a szemeibe és nyitom ki a tenyeremet, hogy szabaddá tegyem az övét.
Ismét nem szólok. Sőt. Egy megfagyottnak érzett másodpercig nem is fordulok hozzá hasonlóan az asztal irányába vagy ragadom meg a villát. Persze.. Megdörzsölöm az államat, amikor észbe kapok és végül a pohárért nyúlok, hogy a csaphoz lépve vizet töltsek bele, mielőtt visszacsatlakoznék. Az egyezményes hallgatást a vacsora ímmel, ámmal történő elfogyasztása alatt csak akkor töröm meg, amikor megemlítem a közvetlenül anyámnak, közvetetten Audrey-nak tett szívességet és hogy zavarná-e, ha a vendégszobában szállásolnám el az albérletként kiadott lakásom helyett. Trevor mellé nem biztos, hogy szívesen beadnám, ha valóban csak egy hétig fog amerikai földet tapodni. Őt ismerve talán elhamarkodott ennek a gondolata is..
Ha pedig végeztünk a tányéraink piszkálásával felajánlom az asztal leszedését, menjen előre nyugodtan lefeküdni, én rám még amúgy is vár egy zuhany is. Egy jó hosszú zuhany.

// Hát én nagyon..  //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Szomb. Ápr. 09, 2016 9:43 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Dec. 04, 2016 7:10 pm
 



 

Azt nem mondanám, hogy olyan nagyon aggódni kezdtem volna már, elvégre még csak négy hónapja kezdtünk próbálkozni baba ügyben a fenéket nem aggódom, de még ezzel együtt is elmondhatatlan mennyire idegőrlő minden egyes alkalommal szembesülni azzal, most sem sikerült. Persze, igyekszem elengedni és nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki, teljesen egészséges pároknál sem azonnal jön a csoda – vagy nem mindenkinél –, nálam pedig pláne nem. Tudom-tudom. Ettől azonban még nem lesz könnyebb vagy jobb érzés.
Leszoktam a csokiról és a kávéról. Majd' belehalok mindkettő hiányába, de mivel sem az édesség, sem pedig a koffein nem segít – egyes tanulmányok szerint még hátráltat is –, nem akartam kockáztatni. Igyekszem a kávét teával helyettesíteni, de nem mondanám, hogy ugyanazt a hatást éri el a kettő. A csoki pedig.. lecseréltem zöldségre és gyümölcsre. Mondanom sem kell, hogy az sem ugyanaz. Ha viszont segít, akkor bánja a fene ezt az időszakot.
Igyekszem nem nagyon beletemetkezni a munkába, na ezzel már akadnak problémák, mert a határidőket nekem is teljesíteni kell, a producereket aligha érdekli, hogy nincs szükségem a stresszre. Mondjuk amióta megvan az új asszisztensem, azóta egy kicsit könnyebb. Legalábbis nem éjfél után érek haza egy-egy forgatási napról, hanem valamivel hamarabb.
A mai még pluszban is kivételes nap. Vasárnap lévén elvileg szabadnap lett volna, gyakorlatilag az időjárás és jó néhány külső felvétel okán áttoltuk a pénteki forgatást mára. Viszont a szokásos éjjel tíz magassága helyett már nyolc előtt sikerül belépjek az ajtón, egy nagy adag szusival – az enyém szigorúan vega, a nyers halat is jobb, ha kerülöm egyelőre –, merthogy főzni azt még mindig nem tudok. Taz nem tud a kövön időben lefékezni, ahogy elém rohan, az utolsó métert csúszva teszi meg a lendülettől és érkezik a lábamnak. Leteszem a táskám és a szatyrot, majd felkapom a szőrgombócot.
- Sziaszia, hát milyen napod volt, hm? – az, hogy a kutyához gügyögök a mindennapok része lett. Választ nyilván nem kapok, leszámítva az orron nyalást tőle.
- Keith merre van, nem tudod? – folytatom a szőrgombolyag abajgatását, mielőtt még letenném és megint belemarkolnék a zacsiba, ami a vacsit rejti.
- Megjöttem, itthon vagy? – emelem meg kicsit a hangom, hogy a férjem után kérdezzek, már, ha egyáltalán a lakásban van. A pultra teszem az ételt, és, ha közben férjuram is előkerült, akkor neki is kijár az üdvözlés.
- Szia! – mosoly szalad az ajkaimra, ahogy odalépek hozzá és egy futó csókot illetek ajkaira, mielőtt még az emeletet céloznám meg.
- Rögtön jövök. Azóta kell pisilnem, hogy elindultam a stúdiótól. – adok magyarázatot a gyors odébb libbenésem okára. Azt hiszem a sok tea lehet a felelős…
- Hoztam vacsit, megterítesz? – már a lépcsőn haladok felfelé, hogy a hálóból nyíló fürdőbe menjek.
Nincs különösebb oka annak, hogy miért veszek elő egy újabb tesztet a tükrös kis szekrényből. Még csak egy napja késik, ami gyakorlatilag semmi, tudom én is. Inkább csak, azt hiszem a bizakodás vagy a türelmetlenség, aminek okán úgy döntök, hogy teszek egy próbát. Maximum nem lesz semmi, mint eddig is.
Három perc. Mindösszesen ennyi, amíg eredmény lesz, amíg kezet mosok, felkötöm hanyag copfba a hajamat és kényelmesebb göncbe bújok, ami Keith egyik kinyújt pólóját és egy melegítő nadrágot jelent. Mindenféle különösebb várakozás nélkül pillantok a mosdókagyló szélére fektetett digitális tesztre, éppen mielőtt lemennék a földszintre a vacsihoz, amikor is földbe gyökerezik a lábam és hiszem, hogy valószínűleg nem jól látok.
- Mi? – rebegem el halkan, de mikor tíz másodperc múlva is ugyanazt az eredményt bámulom, újra megszólalok.
- Keith! – hangosabban ejtem ki a nevét, hogy meghallja lent is.
- Keith, gyere gyorsan! – oké, van egy egész kicsi pánik a hangomban, leginkább a megdöbbentségtől, ami gyakorlatilag fel sem tűnik...


Testvérek vagyunk. Egymáson kívül

nem segít rajtunk senki.

Lilypie Maternity tickers
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Vas. Feb. 05, 2017 9:50 pm
 



 

Fogalmazzunk úgy abban a pillanatban, amikor Anna megérkezik a vacsorától zörgő zacskóval a kezében, nem csak a CPU, hanem az én agyam is erősen a boot-oló fázisban tart még néhány másodpercig, mire realizálom miért karistolják a járólapot olyan lelkesen Taz körmei a lábszáram helyett. Hat előtt nem sokkal sikerült elszabadulnom bentről és szégyen vagy sem: bealudtam a kanapén rögtön azután, hogy tiszta vizet adtam a padlócirkáló szőrlabdának, aki nagy keggyel a cipőimet mostanra megkímélve csak a példámat követve nyúlt el rajtam. Pár perccel ezelőtt ébredtem Lance hívására, akinek szüksége van a belépéshez a közvetlen felhasználói engedélyemre, emiatt kapcsoltam be a gépet, emiatt igénylem azt a rövid időt, ami alatt nem csak az én rendszerem áll fel működőképes állapotba. A gyomrom éhes korranása is mellékes addig, mondhatni ügyet se vetek a jelzésre csak a fejemet fordítom a bejárat irányába, ahova éppen hogy rálátok a nappaliból. Más kérdés, hogy szigorúan csak a fejem fordul a megfelelő irányba, a tekintetem ott ragad a képernyőn a jelszavam utolsó tagjának beírásáig.
- Vagyok. Vagyok. – érkezik a röviden ismételt helyzetjelentés a részemről a hangos kérdezésre. Az Enter lenyomásakor kecmergek fel a kanapéról, laptoppal a kezeimben megindulni a konyha hozzá közelebb eső csücske felé és egyszerre engedélyezem Lance-nek a projekthez való hozzáférést, valamint egyelőre a néma intést Annának. A gyűrött arckifejezésemből meg az elaludt hajszerkezetből előre sejtheti miért akadoznak a kommunikációs készségeim. Mire konkrétan odaérek hozzá már végzek a művelettel és lecsukom a laptopot.
- Szia! - a ragadós mosoly rám telepszik róla és futólag a derekán pihentetem meg a kezemet a csókkal való üdvözléskor, a hónom alá csapva a masinát. Marasztalnám még, ha nem érezném meg a sietséget az odébb libbenésében, ami után érdeklődnöm sem kell, máris megkapom a miértjét, melyre egy velős, határozott fejmozdulat lesz a kontrám. Nyomós érv, nyomós.
- Persze, intézem, intézem. – már két különböző szó egy mondatban..! Percek kérdése és a rendes mondatalkotás is terítékre kerül a japán konyhával együtt, aminek csak tányérokat kapok elő. Szalvéta, evőpálcika ahogy látom van a zacskóban, azokra nincs szükség. Az alátétet még le se rakom, de az előbbihez hasonló kaparászásra leszek figyelmes a lábszáramon. Újabb éhenkórász áll a sorba, huh? Lehajolok egy kobakdörgölésre és dünnyögve veszem tudomásul a kérelmét, veszem elő a szekrényből a tasakost még a mi vacsoránk megterítése előtt.
- Lassan gurulni fogsz, nem vetődni. – jegyzem meg, mintha egy szót is értene belőle Taz, de nem nehéz átvenni ezt a szokást az ember feleségétől.. - Jó étvágyat! – helyére igazítom a tálkát, amit illedelmesen megvár a falatozás előtt, majd kidobom a szemetet, a mosdóhoz caplatok alapos kézmosásra. A sushi szétválogatása van csak hátra tulajdonképpen. A vegetáriánusokat könnyen el tudom különíteni az ő részére, hogy a legkevésbé se keveredjenek a nekem szántakkal. Látom mennyire igyekszik a lehető legtöbb módon, elvégre a kedvenceiről majdnem létszükségleteiről is lemondott, hogy véletlenül se vethessenek gáncsot a baba-ügyben és az a legkevesebb, hogy szó nélkül elfogadom mindegyiket, legyen bármilyen furcsa is néhányójuk, ha úgy érzi szükség van a tudomány hétköznapibb támogatására is. Elfogadom, támogatom benne. Ez természetes.
Az utolsót helyezem rá a tányérra, amikor megüti a fülem botját a nevemen szólítás. Egyből felkapom rá a fejem, kissé szemöldök ráncolva az élesebb hangszínén és moccanok, a pálcikát ráfektetem a tányérra.
- Remélem nem pókot találtál....vagy rágott cipőt. Add, hogy ne megrágott cipőt. Gyorsan felérek az emeletre és az ajtófélfába kapaszkodva lassítok le Annára szegezve a fel s alá járó tekintetemet, mi szerint vele történt-e valami vagy..?
- Mi történt? Pók? Vagy kettő? Vagy több..? Minden rendben? - körbepislogok, de ebből a szögből nem látok rá olyannyira a riadalomnak tetsző felhívás okára. Mondhatni elsiklok felette a szememmel és átsiklok rajta gondolatban is.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
 



 

Vissza az elejére Go down
Fürdőszoba (Keith & Annaleigh lakása)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Otthonok
 :: 
Lakások (Belváros)
 :: 
Keith & Annaleigh lakása
-
Ugrás: