HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Kantin (kórház)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Kantin (kórház)
Vas. Márc. 27, 2016 2:05 pm
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:45 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Vas. Márc. 27, 2016 2:29 pm
 



 

TO JOHN

[időben amikor már felkelhetsz és/vagy tolókocsival mozoghatsz a kórházban]

Általában nem szokásom hamarabb érkezni sehová sem – inkább az elkéső típus vagyok –, de ez alkalommal már bő félórával hamarabb befutok, mint ahogyan kellene és egy kedves hölgy a bejelentkezésnél közölte, hogy a doktor úr éppen műt, így csúszik a találkozóm vele.
Azt hiszem a stressz kezdi kikészíteni a gyomromat – én legalábbis erre tudok gondolni –, mert pár napja folyamatosan fáj a hasam. Nem nagyon, nem elviselhetetlen, de ahhoz épp elég kellemetlen, hogy megkeserítse az amúgy sem túlságosan boldog napjaimat. Abban bízok, hogy pár pirula majd helyre hoz, de az orvosom ragaszkodott a teljes kivizsgáláshoz, amikor említettem neki néhány görcsölős estét is, de könyörgöm, melyik nőnél ne lépne ez fel időnként?! Mindegy, ha már itt vagyok, remélem, hogy gyorsan az egész végére járhatunk, mert szinte biztos vagyok abban, hogy nincs semmi komoly bajom, némi túlhajszoltságon kívül.
Szinte biztos...
Mivel időm van még és ne akarok a váróteremben ücsörögni, ezért a kantin felé indulok el. Kávéra vágyom, de mivel pont a gyomrom rendetlenkedik, így azt hiszem inkább tea lesz belőle, noha nem mondhatni, hogy nagyon szeretném.
Az ücsörgést azonban egy idő után elunom – borzalmas Keith, hogy rám ragasztotta ezt az egy helyben ülésre való képtelenséget, kivéve, amikor dolgozom, mert olyankor, akár tíz órákat is képes vagyok egy helyben eltölteni, amíg a forgatás és annak utómunkálatai folynak – így felkelek és utamra indulok a kórházban.
A telefonom azonban megcsörren és míg egyik kezemben a papírpohár, addig a másikkal próbálom kiügyeskedni a táskám mélyéről – hol máshol is lenne?! - a készüléket. Kisebb artista mutatvánnyal, de végül csak meglesz, viszont mielőtt még rákoppinthatnék a tapitelefon kijelzőjén a hívásfogadásra, a másik fél elunja a zaklatásomat és nem fogadott hívássá válik az előbb még nagyon is aktív csörgés.
Szusszanok egyet, közben sétálok tovább, mert visznek a lábaim és igyekszek egy visszahívást is kezdeményezni, amikor hirtelen sikerül valamibe – valakibe – belegyalogolnom. A papírpohár és a telefon repül, én meg kis híja, hogy egy vadidegen – ráadásul a kórházi ruháját figyelembe véve még beteg is – ölében ki nem kötök. Szerencsére az utolsó pillanatban megtartom az egyensúlyom és nem borulok, de azért így is elég kellemetlen az egész szituáció.
- A francba! Jaj, de haragudjon, igazán nem akartam! Ugye nem sérült meg? Basszus, de figyelmetlen vagyok, nagyon-nagyon sajnálom! – hadarom el a pasasnak és ha csak egy kicsit is sejteném, hogy kicsoda ő, akkor valószínűleg nem így reagálnék rá. De tekintve, hogy kerülök mindennemű sajtót – pont azért, mert én is szereplője vagyok olykor cikkeknek – ezért nem nézek TV-t, nem olvasok újságot és nem guglizok hírekre sem. Így pedig nem kapcsolom össze a látott arcot, a tárgyaláson megismert névvel...
Vissza az elejére Go down
John S. Goldberg
avatar
Inaktív

Kor : 31
Avataron : Luke Mitchell

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Vas. Márc. 27, 2016 11:22 pm
 



 

Mikor a folyosón, mondhatni majdnem mindenki hangosan kezd el beszélni, azzal egyenes arányos foszlik szét minden álmom, miszerint most kellemesen, mély álomba szenderültem. Mintha nem aludtam volna eleget az egy évben. Egy év! Hihetetlenül hangzik. Számomra legalábbis.
Furcsa ébren lenni. Nem rossz, csak furcsa. Kicsit talán idegen is, még ha az arcok, amik visszanéznek rám és köszönnek, ugyanazok is, mint amikor "elszenderültem". És nem csak az arcok maradtak változatlanok, hanem mellettük még rengeteg más, de már nem akartam belegondolni, vagy rágódni, tipródni rajta. Egyetlen nyugodt percet akarok, csak egyet, nem nagy kérés, ugye? Igaz, hogy az itteni kórházi szobám is kényelmes, van tv, meg minden más, még internet lehetőség is… két testőr a szoba ajtaja előtt. Mégis úgy tűnik, ez nekem nem jár, immúnis vagyok az ilyesmire, mert mikor máskor szólal meg a telefon, ha nem pont most? Kb. úgy meredek a kütyüre, mintha most nyílt volna meg a pokol alattam. Nem hiszem el, tényleg csörög. Kinyomom a picsába és feltornázom magam ülő helyzetbe. Azt hiszem a második napom ébren. Kapaszkodva állok fel, a lépéseim is bizonytalanok még, hiszen a főorvos is megmondta, hogy idő kell mire az izmok helyre állnak. Masszőr, gyógytornász és minden más a rendelkezésemre áll.  De nem játszok hőst, nem vagyok, így a tolókocsiban végzem hamar. Kigurulok a szobámból, majd elindulok csak úgy valamerre, fogalmam nincs merre, eddig csak az emeleten grasszáltam. A folyosón…nem tovább. Az őreim jönnek mint pincsi kutyák, de ez a dolguk. Fegyverük van, pedig ebbe a korházba tilos fegyvert hozni, de megtehetik. Apám miatt.
Ébredésem napján, tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy képes voltam magamhoz térni, láttam Hales-t. Szinte létszükségletemmé vált, hogy Ő éljen, legyen biztonságban és ne kelljen minden egyes nap azzal a tudattal kelnem és feküdnöm, hogy olyan helyen van, amiről biztosan tudom, hogy bármelyik pillanatban előrukkolhat valami elkerülhetetlennel. Nem akartam átérezni, hogy sanyargatja őt valami, mert ártott nekem. Legalábbis ezt adta elő nekem. Érte jobban aggódok, mint saját magamért.
Üzemi étkeztető, kantin, étterem. Bepillantok, nem sokan nyüzsögnek bent, de a hely alkalmas pillanatnyi hangulatomnak. Intek a srácaimnak, maradjanak, közben már fel is pattantam – öregesen- a székemből és besétáltam. Olykor belekapaszkodtam a falba, székbe, vagy amit épp értem. Az elhatározás buzog bennem, a tettrekészség is.
Tökéletesen egykedvű, vagy inkább kedvetlen voltam. Hiányzott…. besoroltam pár asztalhoz és amint egy másodpercre nem figyeltem, nekem jönnek. Illetve egy nő. Egy kicsit morcosan kapaszkodtam meg a lendülettől, amit okozott… szabadkozott. Alig csóváltam meg a fejem, rápillantottam, láttam az arcot. Meghűlt bennem a vér is. - Mit keresel itt!? - kaptam el a vállait két kezemmel, hangom suttogó volt, de mégis aggodalomra adott okot. - Ugye nincs semmi baj, Hales? - hajoltam hozzá közelebb, hogy szemeibe mélyedjek, amelyek most különösek voltak. Nem is… ismeretlenül csillogtak.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Vas. Márc. 27, 2016 11:52 pm
 



 

Minitank. Neveztek már ekképpen és úgy tűnik nem is alaptalanul, mert ebben a pillanatban annak is érzem magam. Pedig alapvetően nem vagyok kétbalkezes – kivéve, ha főzni kell –, de ez az előbbi megérne egy misét. Mármint csak képletesen természetesen.
Hála az égnek az áldozatom, sem terül ki, itt helyben leégne a bőr a képemről, ha kiterítettem volna egy beteg ipsét a kórházban. Na szép.
Bocsánatkérésem közepette alaposan szemügyre is venném, hogy tényleg jól van, de úgy kap el a vállaimnál, hogy köpni-nyelni nem tudok, viszont annál kerekebbé válnak a szemeim. Közben egy ápoló érkezik meg mellénk és a fickó felé fordulva kérdez, nagyjából egy időben azzal, amikor a húgom nevét hallani vélem.
- Uram, jól van? – faggatja, megnézi – gondolom látta az iménti kis akciónkat a majdnem felborulással – én meg a zavarodottság közepette elfelejtek kilépni ebből a bizalmas közelségből.
Tulajdonképpen először nem is vagyok abban biztos, hogy egyáltalán jól hallottam-e, amit hallottam, mert hát Hales még csak most szabadult, az kizárt, hogy ennyi idő alatt máris ilyen aggodalmaskodó barátokat gyűjtött volna, ha meg mégis, akkor igazán gyorsan nyomja. Végül elkönyvelem magamban, hogy biztosan félrehallottam valamit és eddigre az ápoló is megnyugszik, miszerint csak nem dózeroltam le a kedves beteget.
- Hogy mi? – visszakérdezésem közben, ahogy ő közelebb hajol, én úgy el tőle – na kérem a túlzott bizalmaskodás azért annyira nem tetszik –, arcomra pedig néminemű értetlenkedés ül ki.
- Nem, nekem nincs bajom, de te egészen biztosan jól vagy? – mivel ő is hasonlóképpen szólított meg, én is áttérek a kicsit barátságosabb mondatalkotásra, nem szándékosan, automatikus a dolog.
- Ne hozzak esetleg valamit? Kávét, teát, vizet? – azt hiszem ezzel minimum tartozom és ha engedi, akkor finoman és nem túl feltűnően, de igyekszem kislisszanni a kezei közül.
- Nem gond, bármit választhatsz, tényleg nagyon szívesen megteszem. – biztatom egy kicsit, de azért nem tolakodón és nem tudok nem arra gondolni, hogy esetleg tényleg Hales nevét hallottam-e vagy sem. Marlie még logikus lett volna, elvégre az ő neve előtt van a doktor rövidítés. Nem tudom, szerintem csak beképzelem, és biztosan nem a frissen szabadult testvéremet emlegette az imént. Ugye?
Vissza az elejére Go down
John S. Goldberg
avatar
Inaktív

Kor : 31
Avataron : Luke Mitchell

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Hétf. Márc. 28, 2016 5:09 pm
 



 

Ennél nagyobb gyanút akkor sem kelthetnénk, hogyha a homlokunkra írnánk, hogy titkolózunk. Ez a gondolat mindazonáltal megmosolyogtat.
- Jól. - szúrom oda az ápolónak, végig Halesnek tűnő nőt nézve. Mert ő az. Neki kell lenni, ugye?
Mintha halálsoron várnék a hóhéromra, olyan feszültségtől terhesek a pillanatok.
Elmosolyodom, reflektálva a kérdésére, jól vagyok-e? Ezek szerint akár viccelhetnénk is. Nem gondolom azt, hogy túlságosan jó humorral áldott volna meg a sors. Persze nekem is vannak vicces megszólalásaim, ámbár a legtöbb helyzetkomikumként ölt testet, mintsem briliáns odaszólások formájában. Ha létezik definíció a láncreakciószerű kellemetlenségérzetre, akkor azt hiszem, hogy ezt jelen pillanatban gyönyörűen prezentáljuk. - Egy kávé jöhet… - sóhajtom, majd el is eresztem a vállát, mert menne a drága.  Elmosolyodom, persze elég vérszegény, de legalább őszinte. Igazság szerint kedvem volna megölelni, de az a gát, ami bennem most erődként húzódik, ezt talán túl korainak vélné. Ahová indul, arra indulok meg én is, de ahogy eltűnünk majdnem mindenki szeme elől, megragadom a karját és a falhoz irányítom, háta annak simuljon hozzá. Nem vagyok tolakodó, a mozdulatsor is kissé lassú, de elszánt. A szívem továbbra is szaporán dobog, és mielőtt bármit is kérdezhetnék kissé zavartan figyelem. De hátrébb lépek... csak egy lépésnyit is, de megteszem.
- Tudnál szánni rám néhány percet?
Teszem fel a kérdést óvatosan és közben a kezeim is felteszem, nem óhajtom bántani. A végén még visszaküld a kómás állapotba. - Az a kávé még ráér...
Az meg sem fordul a fejemben, hogy a sokk, vonásaik hasonlóságában vélt sértettségérzet vezérli. De majd megtudom. Mert ahogy én is magyarázatot adok neki mindenre, úgy ő is azt fog adni nekem. Mert megkövetelem majd tőle.
- Ne haragudj, hogy rád ijesztettem, kicsit... magányos voltam nélküled. Nem jöttél be tegnap. Valami baj történt? - érdeklődök finoman...
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Hétf. Márc. 28, 2016 7:54 pm
 



 

Mosolyog. Az jó jel, ugye? Mármint nem tettem benne kárt vagy ilyesmi. Mielőtt még azonban elindulnék a beszerző körútra, azért összeszedem a telefonomat, meg a papírpoharat, utóbbit ki is dobom az egyik kukába.
- Rendben, akkor egy kávé, máris hozom. – fordulok sarkon, hogy kikérjem neki a fekete – és számomra a mindennapokhoz alapvető – koffeinlét, csakhogy útközben valamiért a karom után nyúl – mit nyúl, konkrétan megragad – és eltérít a röppályámról, akarom mondani a kantinban lévő pult felé vezető utamtól, és nemes egyszerűséggel a fal tövében kötök ki. Hátam a hideg és zöldre festett kemény felületnek simul, a szívverésem meg hirtelen gyorsul dupla olyan sebességre.
- Bocs, de mégis mit csinálsz? – döbbent kíváncsisággal kérdezek. Félelem nincs bennem, mégiscsak egy zsúfolt kórházban vagyunk – jó most éppen nem annyira szem előtt – és ha elkiáltom magam, akkor tuti, hogy vagy negyvenen is meghallanának. Meg, amúgy se vagyok ijedős, soha nem is voltam. Csak jelen pillanatban épp nagyon értetlen.
Ellép, én meg maradok a fal mellett és várok némi magyarázatot vagy akármit, ami értelmet ad ennek az egész őrületnek.
- Persze. – perceim azok bőséggel akadnak, de ahogy beszél tényleg nem igazán értem őt. Legalábbis nem az első néhány másodpercben.
- Nem, egyáltalán nem haragszom és nem is ijesztettél meg, csak… Ó te jó isten! – kikerekednek a szemeim és a szám elé kapom a kezem. Nem mondom, az első gondolatom Marlie, hiszen neki van a legtöbb köze a kórházhoz – a másik két lehetőség, ami Calliet vagy Halest érintené valahogy még hihetetlenebbnek tűnik – így első körben nem jut más eszembe.
- Mármint… bocs, öhm… én nem Dr. Devonshire vagyok. – nézek rá bocsánatkérően, nem mintha tehetnék arról, nem a saját testvérem vagyok, de az most más kérdés.
- És nagyon remélem, hogy nincs semmi baja. – nyilván nem mondta volna le a betegét – mert ez a fickó csak a betege lehet, nem?! Akkor is, ha ő gyermekpszichológus, mert akár szívességet is tehet valakinek... vagy a szeretője lenne Norman mellett? Jesszumpepi, ha utóbbi, akkor basszus, nem akartam én a saját húgom titkába gyalogolni… - egyszóval fogalmam sincs, hogy miért maradt távol, de aggódni kezdek.
Vissza az elejére Go down
John S. Goldberg
avatar
Inaktív

Kor : 31
Avataron : Luke Mitchell

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Hétf. Márc. 28, 2016 10:45 pm
 



 

Nyugtom van. Furcsán idegen ez az érzés, de mégis jobban érzem magam az elmúlt időszakban. Mondogatom, mintha csak magamat győzködném arról, hogy valóban helyes volt az, amit akkor tettünk. Mert annak kell lennie.
Furcsa ma mindenki… legfőképp ő. De van egy furcsa érzésem. Nem ide való és zavaró apró kis tényező.  A nő furcsa, zavart, mintha… nem is ismerne, mintha nem is örülne hogy látna. Pedig ébredésemkor őt láttam… nem? Nem.
Tisztában voltam azzal, hogyha valóban befejezem, amit mondani készülök, nem köszönetet fogok kapni érte. És nem is hálát, hiszen miért lehetne hálás nekem ezzel kapcsolatban? Ahogy a szavai elakadnak és csendben marad egy kis ideig, na ez az ami meglep. Hogy valóban van-e értelme és hogy nem hiba, hanem a sors akarata …elválik ez még. Örömmel és felszabadultsággal tölt el a válasza, de mindezen gondolatsorok tökéletesen érdektelenné válnak az elhangzó név hallatán, valamint a szövegkörnyezet kapcsán, amibe ezt a nevet helyezte. Meredten, szoborként nézek rá, és csak akkor mozdulok meg, amikor reflex szerű lesz a válasz is.
- Dr. Devonshire Marleigh … - suttogom, hangom elcsuklik egy pillanatra, de magamra találok azonnal. - Értem. - bólintok, jelezve, hogy most már minden világos. Nem is Hales ezek szerint. Akkor jó volt a megérzésem… akkor ő ki? Hányan testvérek? Mi folyik itt igazából?
Nem fogok hazudni neki, mert semmi értelme nem volna. Higgadt, ám mégis valamelyest fegyelmező erőteljességgel szólalok meg. - Nem, nincs Halesnek semmi baja… illetve nem tudom. Tegnap nem láttam. Te bizonyára beszéltél vele.
Igazán nem állt szándékomban senkit felzaklatni vagy lehengerelni a "belépőmmel", ez tűnt praktikusnak, így megtettem. De aztán meghökkenek, én tapló, a kezem nyújtom. - Még be sem mutatkoztam, John Goldberg. - a szenátor édes jó fia, az ártatlan, aki egy teljes évet és kitudja hány napot feküdt kómában egy incidens végett. Hogy így kellett-e lennie? Fogalmam sincs.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Kedd Márc. 29, 2016 1:41 am
 



 

A húgom nevének visszhangzása – és keresztnevével való megfejelése – után bólintok egyet röviden. Ő bizony. Most már csak a hang-elcsuklást nem tudom hová tenni. Kezd valahogy nagyon zavaros lenni ez az egész szituáció. Pontosabban folytatólagosan, mert már három perccel ezelőtt se volt teljesen tiszta.
- Hales? – szaladnak egyből feljebb szemöldökeim a homlokomon, hát ő meg, hogy jön ide?!
- Te azt gondoltad, hogy Hales húgom vagyok? – lassan, de biztosan, azért kezdem összerakni a képet, de ahelyett, hogy a puzzle darabok egy nagy egészet kezdenének kirakni, olyan, mintha csak még több hiányzó darab tűnne fel.
- Legjobb tudomásom szerint jól van. – és akkor itt álljunk csak meg egy pillanatra. Már rákérdeznék, hogy akkor ez az iménti kis jelenet, amíg azt gondolta, hogy Hales vagyok, tulajdonképpen mi is volt, de esélyem sincs szóra nyitni a számat, mert, amit hallok, az totálisan kiveri a fejemből, ami még az imént megfogalmazódni szándékozott.
- Tessék?! – nem a legudvariasabb módon kérdezek vissza, de, ha tényleg azt a vezetéknevet hallottam, amit hallottam, akkor igencsak megnőne bennem a vágy, hogy minimum lekeverjek neki egyet. Aztán meg még egyet. Akkor is, ha a családban nem éppen én vagyok az, aki elmenne a fizikai tettlegességig.
A kinyújtott kezére meredek és nem tudom, hogy ezt most viccnek szánja, vagy Hales annyira megütötte, hogy életre szóló agylágyulást szenvedett el?! Mert aki molesztálni próbálta a testvéremet – Hales szavaival élve – az csak nem próbálkozna most – tulajdonképpen mivel is? - nálam vagyis megint nála, mert eddig Haleighnek nézett.
- Ezt ugye nem gondoltad komolyan?! – megkeményednek a vonásaim és a hangom is, ahogy egyre szúrósabb tekintettel méregetem a fickót.
- Mégis mi a fenét akarsz te Halestől? Nem tettél még bőven eleget?! – és Hales vajon mit akar tőle? Minek jár be hozzá? És egyáltalán mi a fészkes jó fene folyik itt???
Vissza az elejére Go down
John S. Goldberg
avatar
Inaktív

Kor : 31
Avataron : Luke Mitchell

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Kedd Márc. 29, 2016 12:17 pm
 



 

Bármit megtettem volna azért, hogy ez a pillanat várasson még magára legalább egy kis időt. Félek. És ez a félelem beleissza magát a zsigereimbe és nagyon kellemetlen érzést szül... És ahelyett, hogy ez valamicskét oldódna ebben a pillanatnyi társaságban, csak egyre zavaróbb és hatalmasabb gombócként gyűlik össze a gyomromban.
Egyetlen mondat, egyetlen szó miatt kavarodott fel a levegő, és vált annyira súlyossá az élet, hogy mindketten a nyomása alá kerültünk. Az egyetlen dolog, amit a kérdéseim párájának ködén látni vélek, az pusztán az, hogy így aztán soha az életben nem fogjuk megismerni egymást.
Mert ő nem Hales és nem is a... nem a másik. Harmadik. Ez a család egyre csak jobb és jobb lesz. Ha valamikor azt mondta volna nekem valaki, hogy eljön még ez a nap, sokkal könnyebb lett volna.  A világért sem szeretnék hangulatromboló lenni, de ami tény az tény. Ideges feszültség ébred a gyomromban, amikor meg kell tudnom, hogy ő is részese volt ennek. Vagy csak hallotta Nem tudom, hogy szükséges lenne-e beavatnom abba, hogy mi történt. Mit várok?
Úgy tűnik, hogy a kedvesnek szánt szavaim soha nem találhatnak meghallgatásra.
Mintha elakadna a szava, azt gondolom egy pillanatra, hogy már nem fogja majd folytatni, de mégis megteszi. Az izmaim görcsösen keményednek meg, ahogyan a borongós felvezető után eljutunk a poklok kapujába, a kínok közé.
De ha egyszer nem ért semmit...? Miért nem kérdez ahelyett, hogy vádol? Hol itt az érdeklődés, hol itt a nyíltság?
Miért tartoznék elszámolással neki? Nem tartozom elszámolással senkinek. Legalább is a mostani véleményem szerint már elszámoltam neki(k) mindennel, ráadásul micsoda abszurd gondolat ez...Ez lett belőle, ezt tette velem, csak ki kellene nyitnod a szemedet, és észrevenni!
Ezeknek az érdeklődő kérdéseknek sokkal szebb körülmények közt kellett volna elhangozniuk, bár kételkedem abban, hogy ez valaha megvalósulhat. A tekintetemben továbbra is ott van a tudni akarás, az őszinte érdeklődés, mindamellett, hogy már amolyan csak azért is makacsság is vegyül a faggatózásba.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy komolyan itt tartunk. Visszavágnék. Közölném vele, hogy nem én választottam ezt a sorsot, ahogy nem én akartam itt lenni sem. Nem akartam ide kerülni. Én bőven megelégedtem volna azzal, ha elvehetem Haleightot feleségül, és életem derekán megkértem volna a családomat, hogy temessenek majd az Otthonom mellé. Ennyit kértem volna, nem többet. De most mégis itt tartok és ez nem is Hales hibája, de nem is az enyém!
- Azt hiszem most megkönnyebbültem kicsit... nem Hales vagy és nem is... a doctor. - sóhajtottam kisebb mosollyal, mindvégig őt figyelve. - Nem tudom mit tudsz, vagy mit nem, de az egész helyzet teljesen abszurd. Amit tudsz, annak a negyede ha igaz. - vagy annyi se, a szálakat nem én kevertem, a testvérem van ebben benne ez már biztos. De amíg ki nem derítem mi is folyik itt és úgy hogy ne keverjem bele a titkosított testvéremet... olykor utálok az "egyetlen" lenni. - Nézd, sajnálom. Beszélhetnénk egy kávé mellett? Vagy tea. Akármit. Csak tudni szeretnék pár dolgot. - a lépteim még nem az igaziak, szóval egyelőre a fal a támaszom. Elszaladhat, úgysem tudnék rohanni utána. Sem lépést tartani kocogásban. Az még várat magára.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Szer. Márc. 30, 2016 2:30 am
 



 

Látom rajta, hogy nincs igazán ínyére, ahogy fellépek meg, amit mondok, de hát kérem, abból, amennyit tudok az egész ügyről, meg róla, még egész visszafogottan és finoman sikerül egy csokor kérdéssel megtámadnom.
Egyre elkerekedőbb szemekkel fogadom a szavait, mint aki nem hiszi el, amit hall. Merthogy tényleg nem hiszem el. Még van képe azt mondani, hogy nem igaz, amit Hales mondott??! Tehát nem elég, hogy erőszakoskodni próbált még hazugnak is titulálja a húgomat. Hát ez a történet tényleg egyre cifrább lesz.
- Miért, utazol a családunkra, vagy mi? – húzom összébb a szemöldökeimet, mert az első mondatát nem nagyon tudom hová tenni – mondjuk a többit se – és igyekszem valamiféle logikát találni abban, amiben látszólag nincs.
- Ezzel meg mégis mi a fenére célzol? – bőven eleget tudok, a képlet igen egyszerű; megtámadtad a testvéremet, ő meg lecsapott. Te a kórházba, ő meg a sittre ment.
És ha eddig nem lett volna épp eléggé bizarr az egész helyzet, most még bocsánatot is kér.
- Most szórakozol velem? Vagy ezt valami viccnek szánod? – megütközve pillantok rá, de amilyen elszánt és amilyen furcsa és érthetetlen ez az egész, azon kapom magam, hogy megrázom a fejem és beleegyezően szusszanok.
- Jó, beszéljünk, de akkor én is tudni akarok jó néhány dolgot. – leginkább azt, hogy miért döntötte romba az egész családunkat és, hogy mennyire érte ez meg neki, de mielőtt még kibuknának belőlem a kérdések, a nyelvemre harapok.
- Mi ez az egész közted és Hales között? És miért viselkedtél ilyen bizalmaskodóan? És, hogy érted azt, hogy a negyede sem igaz annak, amit tudok? – azért így is vannak kérdéseim bőséggel.
Vissza az elejére Go down
John S. Goldberg
avatar
Inaktív

Kor : 31
Avataron : Luke Mitchell

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Szomb. Ápr. 02, 2016 11:00 pm
 



 

Ezzel majdnem annyira letaglózott, mint én a személyazonosságom felfedésével őt. Végre rám figyel, én pedig látom az arcán, mikor jut el a felismeréshez. A döbbenet és a meglepettség tisztán leolvasható róla, úgy érzem magam, mint aki tükörbe nézett.
Tudom jól, hogy a jelenlétem nem segít, sőt mi több felkavarja őt érzelmileg, s előhozza a múltbeli emlékeket, de minden helyzetben van valami másik út, s mint láthatja nem szándékozok ártani.  Nem tudom, s nem is akarom tudni, hogy mire gondol. Talán már rég elhordott mindennek, avagy azt képzeli, hogy hogyan szed szét cafatokra. Megérteném, de nem lesz előrébb.
- Utazni? Nem…soha! - ráztam meg a fejem. - Rendben, tessék. - mutattam végig magamon, egy kellemes mosollyal kísérve a mozdulatot, majd a hátam mögött összekulcsoltam a kezem. - Szerinted képes lennék bárkit is bántani?
Megráztam a fejem. Kezdtem érezni, ahogy az új élet rám nehezedik, a múlt összefolyik a jelennel, s egy pillanatra a tanácstalanság környékezett meg. Kezdem azt hinni, hogy jobban járok, ha hallgatok és pár napig csak az kórtermemen belül mozgok. De hogyan lehetne ezt megállni, hogyan lehet kibírni ennyi hónap után, hogy ne ugorjak fejest mindenbe, ami élő, eleven és azt mutatja, hogy valóban létezem, hogy hús-vér vagyok újra?
Visszakérdez, fürkész, mérlegel, felmér. Sejtem a képeket, amiket rólam őrizhet a gondolatai között, így cseppet se lep meg, hogy kételkedik.
- Halálosan komolyan. - mondtam végül, majd vettem egy mély levegőt, amit lassan kifújtam és elnéztem a kantin felé, ám tekintetem valójában a semmibe révedt.  Egy darabig szóhoz se jutottam, hol a nő arcát, hol a falat, hol pedig a sima asztallapot néztem, s csupán akkor fogtam fel, hogy enyhén reszketek, mikor pillantásom a saját kezemre tévedt. Épp csak egy pillanat, míg megfeszül kissé állkapcsom szavait hallva, töredéknyi időre, de megfagy köröttünk a levegő, s idő. Ökölbe szoruló jobb kezem pedig nem sok jónak az előfutára lehet.
Fél kézzel megsimítottam a fejem. A gondolataim és a szavaim is csapongtak, kusza volt minden, zavarosabb annál, semmint hogy hirtelen rendet tudjak tenni. Az igazság az, hogy amennyire örültem annak, hogy újra élek, annyira féltem is, pontosan az ilyen helyzetek, az ilyen találkozások miatt. Az elkövető tesz, cselekszik, az áldozat csak tűr, lehajtott fejjel, ellenkezésre képtelenül. Ez történt egy éve és ki tudja hány napja. Én kaptam azt, amit nem nekem szántak, ebben 100%-ban biztos vagyok.
Kérdéseire válaszra nyitottam a szám, majd rájöttem, hogy hirtelenjében nincs is válaszom. Elgondolkodva összeráncoltam a szemöldököm, magam elé meredve próbálva visszaemlékezni a visszatérésem közvetlen előzményeire, de az emlékeim erről az időről nevetségesen ködössé váltak.
Az agyam önkéntelenül is magyarázatot keres a történtekre, a körülöttem lezajló dolgokra. De magamtól képtelen vagyok egy használható vagy legalább értelmes feltevést kieszelni. Az agyam le van blokkolva, úgy érzem képtelen vagyok gondolkozni...
Azt mondják minden találkozás sorszerűen történik… hát ez inkább balsors, méghozzá az én balsorsom.
- Figyelj…Hales és én…ez elég érdekes… fogalmam sincs, hogyan mondjam, de ha hinni akarsz valakinek, akkor higgy a testvérednek.
Ez nem ilyen egyszerű, főleg egy ilyen helyzetben.
- Nem tudom én sem a teljes igazságot, de azon vagyok, hogy tisztázzam a szemetekben mindezt... Nem volt rám jellemző, hogy ennyire mélyen érintsen. felzaklasson bármi is, negatív irányban persze, hisz igyekeztem mindent a kellemesebb oldaláról megfogni, de most nem igazán láttam azt a bizonyos fényt az alagút végén. Csak igyekszem lenyugodni, kell, hogy tiszta fejjel gondolkodhassak. Ám bármennyire is akart jót, ezeket a szavakat kimondani olyan volt, mintha kést állított volna a hátamba. Az sem fájt volna jobban...
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Vas. Ápr. 03, 2016 2:09 am
 



 

Na jó, ez kezd egyre bizarrabb és bizarrabb mértéket ölteni. Persze, hogy meglepődök, megdöbbennek, mert nagyon nem illik össze – egyelőre – semmi semmivel sem, az pedig végképp érthetetlen, hogy ő is úgy fest, ahogyan én.
- Mondd, te skizofrén vagy? Csak, mert, hogy válaszoljak a kérdésedre, nem, nem tűnsz olyannak, most így perpillanat ebben a kórházi ruhában, de Hales mesélt rólad és... – egyszerűen elakad a szavam. Nem értem. És nem sértegetés miatt, de most már tudni akarom, hogy zizzent-e vagy mi ez az egész. Bár, ha skizofrén, lehet nem is tudja magáról vagy akkor is ott a lehetőség, hogy csak játszik vagy nem bomlott az elméje, csak szimplán szocio- vagy pszichopata vagy tudom is én. Csak tippelni tudok, de valahogy egyik verzió sem illeszkedik teljesen a helyére – az pedig meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg őt is megáldotta a sors egy ikerpárral –, vagy ami esetleg illeszkedne úgy, ahogy, az meg kb olyan mint valami kalandregény. Bizarr. Tényleg bizarr.
- Oké. – ujjaimat a homlokomhoz emelem, amíg gondolkozni próbálok. Végül feladom, vagyis elindulok vele a kantin felé és csak akkor kérdezek megint, amikor már oda is értünk.
- Emlékszel egyáltalán arra, ami egy éve történt? Vagy bármire? – kezdjük itt. Lehet, hogy a kómában maradtak az emlékei és ezért nem kerek semmi sehogyan sem?!
Látom közben az ökölbe szoruló kezét és nem mondom, hogy nem jön a frász egy pillanat alatt és hátrébb is hőkölök kissé.
Kivárok, nem szólok, csak épp a tekintetem nem tudom levenni az ökléről és közben minden idegszálam pattanásig feszül, a nyakamon a kis pihék pedig glédába állnak.
- Ő azt mondta, bántottad. Bántani próbáltad... – amikor végre meg tud szólalni, akkor reflektálok én is, még mindig feszültségtől idegesen figyelve őt és minden mozdulatát. A hangomnak nincs már támadó éle, de azért még barátságosnak sem nevezném.
- Miért jár be hozzád Hales? – utalt rá, hogy volt bent nála a húgom, és egyszerűen érteni szeretném mi ez az egész, ha már így alakult, hogy egymásba futottunk.
- Tényleg bántani akartad? Máskülönben miért ütött volna meg? – kérdések tömkelege villog most is az agyamban. Mert minél többet mond, annál kevésbé tiszta a kép és annál inkább zavaros az egész ügy.
- Miért akarod tisztázni magad előttünk, miért fontos ez neked? – nem kell ahhoz nagy zseninek lennem, hogy lássam, ezt a részét nagyon is komolyan gondolja és mivel színészekkel dolgozom, a legtöbb esetben elég jól be tudom lőni, ki mikor játszik – játssza meg magát – és mikor nem. De tévedhetetlen természetesen nem vagyok.
És akkor hirtelen bevillan valami, amitől sikerül eltátanom a számat is…
- Neked fontos Hales... – olyan elemi erővel csap le ezen felismerés – vagy vélt felismerés, de a következtetésemet erősíti, hogy amíg azt hitte a húgom vagyok, a viselkedése több, mint bizalmaskodó volt és így már helyre billen a kép egy része –, hogy elkerekedett szemekkel nézem csak egy ideig, mint aki köpni-nyelni nem tud.
Vissza az elejére Go down
John S. Goldberg
avatar
Inaktív

Kor : 31
Avataron : Luke Mitchell

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Hétf. Ápr. 04, 2016 9:31 am
 



 

Skizofrén….ez most komoly? Ránézek. És érzem, hogy a szám sarka görbülésnek indul, a szemem enyhén hunyorgósba vált, hogy a végére egy őszinte mosoly kerekedjen ki. Ó édes ez a lány! Azt hiszem, ebbe jobb lesz minél előbb beletörődnöm és valamiféle „pajzsot” növesztenem ellene, mert ez hosszútávon nem fog jót tenni se a renomémnak se a lelkivilágomnak. Van benne valami... nem tudom még, hogy mi, de kicsit olyan érzés, mint amikor Halessal összetalálkoztam még a kezdet kezdetén. Rettenetesen felpaprikázta magát, mondjuk fordított helyzetben esélyes, hogy engem is majd' szétvetne az ideg. Csakhogy nem fordított eset volt, így én csak figyeltem őt és nyeltem minden szavát lefelé. Újra visszafelé vesszük az irányt, mert én beszélni akarok erről, a helyzetről és a történtekről.
- Csak annyira, hogy bemostak nekem egy oltári nagyot, majd a kórházban ébredtem…egy évvel később. - azt viszont nem tudom elhinni, hogy Haleigh ilyet művelt volna… hiába az ő arcát láttam, a kettő nem illett össze és egyszerűen nonszensz az egész komolyan. Nem vettem észre, hogy mikor tört el a mécses, de arra eszmélek, hogy a lány hátrál… - Miért bántanám Halest? Vagy bárki mást? Aktívkodom, jótékonysági bálokat rendezek...segítek a rászorulóknak meg ilyenek…és akkor én bántanám… - akad el a szavam, majd megnyalom szám, hogy felnézzek rá. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem akadt ki a mutatóm. Sosem volt bajom a titkokkal, mindig kellemesen el tudtam lavírozni a tengerükön, de azért ami sok(k) az sok. Elszoktam már attól, hogy ilyen szinten ne tudjam hová tenni a lelkivilágomat. Hales miért jár be hozzám? - Ezt tőle kellene megkérdezned, nem gondolod? - villantok rá egy mosolyt, én pontosan jól tudom miért….de az a mi dolgunk, nem fogom pont a testvére orrára kötni. Majd ha kicsit enyhülnek a dolgok körülöttünk esetleg akkor, de addig…
- Mert nem tettem semmit, amiért bűnhődnöm kellene… - de kiderítem, csak kapjam az öcsémet a karjaim közé, hogy mi volt ez az egész… - ennyi az egész. - sóhajtottam, közben a többiekre pillantottam, szavaimat komolyan gondoltam, sose hazudtam, főleg ilyen fontos dolgokban. Fontos nekem Hales, elnevetem magam, jólesően és hosszan. A lányra pillantok befejezve… - Szeretem a testvéredet. - vallom be neki, mert őszintén nagyon szeretem őt… most hiányzik…örülten hiányzik, kedvem lenne felhívni… - A történteket nem lehet visszafordítani. Együtt élni vele? Lehet, csak felemészt, s mire észreveszed, már véged. De ha ez megoldódik... minden rendbe fog jönni. - felelem halkan, de csak annyira, hogy ő hallja, mert nekem ez igazán fontos...
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Hétf. Ápr. 04, 2016 9:22 pm
 



 

Egyre kevésbé van értelme az egész kis jelenetünknek, én legalábbis így érzem. Nem értem a mosolyát – amúgy kompletten a viselkedését úgy alapból véve –, mert az alapján, amit tudok – amit mindenki tud, hála a húgaim titkolózásának – egy kicsit sem passzol ez a férfi annak a szerepébe, akiről Hales mesélt. Ez pedig így több, mint zavaró.
- Bocs, hogy megkérdezem, de az előttről emlékszel bármire, ami értelmet adna a történteknek? – visszaveszek magamból, mert összezavar ez az egész annyira, hogy jobban érdekel, mi a fészkes csoda folyik itt, semmint a haragom.
- És arra emlékszel, hogy Hales ütött-e meg? – valaminek csak lennie kell(ene). Fogalmam sincs minek, de valami biztosan van, ami a helyére illesztené az egyelőre nagyon nem összeillő részeket. Ami egyszerűen meg tudná világítani az igazságot, azt, hogy mi történt egy évvel ezelőtt. Mert úgy tűnik, minél több minden derül ki, annál lesz zavarosabb az egész és annál több kérdés merül fel.
- Nézd John, nem tudom. Fogalmam sincs. Hales annyit mondott, bántani akartad... – itt megállok egy pillanatra, félbehagyva a mondatot, mert gyakorlatilag nem azt mondta Hales, hogy John próbálta molesztálni. Név nem hangzott el, csupán én raktam össze a dolgot, a történtek ismeretében.
- És aztán őt lecsukták, te meg ide kerültél. Ennyit tudok… ennyit tudunk. – és ebből ő mást tud leszűrni, mint akárki más eddig, akkor… őszintén, nyitott vagyok arra, hogy halljam.
Összébb húzom a szemöldökeimet, ahogy visszakérdez és már megint mosolyog. Kezd egy gondolat megszületni elmém zugában velük kapcsolatban, de egyelőre némileg képtelennek tűnik.
- Oké, de valaminek akkor is történnie kellett... – ebben talán egyetérthetünk – bár a franc se tudja – máskülönben ő nem lenne itt, Hales pedig nem volna börtönviselt.
Magasba szaladnak a szemöldökeim a hosszas nevetését hallva, majd gyakorlatilag a számat is eltátom – nem színpadiasan, de azért csöppet sokkolt, amit mondott – és a szemeim elkerekednek. Hát sok mindenre számítottam, csak épp erre nem.
- Ez kacifántosabb, mint gondoltam... – inkább magamnak, mint neki jegyzem meg, amikor már képes vagyok értelmesen is megszólalni és nem csak hápogni.
- Nézd, ne vedd sértésnek, de egy kicsit zavaros ez az egész és Hales a húgom, és ha úgy bántott valakit, ahogyan téged… vagyis… kómába kerültél, és ennek oka kellett legyen és… csak azt akarom kinyögni, hogyha nem is bízom benned, mert nem ismerlek, de ha tényleg szereted Halest és ő is téged, akkor… - el sem hiszem, hogy ezt mondom -, de akkor mellettetek állok. – nem miatta, a húgom miatt. Főleg, mivel az elmúlt egy évben nem voltam valami jó testvére és ez nyilván bánt és szeretném, ha jóvá tenni nem is tudom, de legalább valamilyen módon megmutatni neki, hogy szeretem és itt vagyok neki.
- És bocs, hogy úgy lerohantalak, de hát lássuk be, eddig úgy tudtam, hogy bántani akartad őt és ezért ütött meg, most viszont gőzöm sincs, hogy mit is gondoljak...
Vissza az elejére Go down
John S. Goldberg
avatar
Inaktív

Kor : 31
Avataron : Luke Mitchell

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Szer. Ápr. 06, 2016 6:56 pm
 



 

- Haverokkal mentem bulizni… - igen, mert nekem - nekünk - is vannak haverjaink, meg a testőrök, akik figyeltek majdnem mindenre. - Ők leléptek csajozni, én meg a húgodat kerestem. – fogalmam nem volt hogy ott lesz-e, de kerestem őt. Megvakartam a fejem, utána a hajamba túrtam, majd sóhajtottam. Tuti nem Halest találtam meg, ő nem ijedt volna meg tőlem, nem lett volna gyűlölet a szemeiben. - Megtaláltam és hát… itt ébredtem fel… - ennyire emlékszem, ennél többre már nem sokra, az hogy mi történt a likvidálásom után, hogyan, s miként kerültem ide, teljes képszakadás. Gondolataim talán szabad útra is kelhetnek. - Nem, nem hiszem… - ennyi, mert tényleg nem hiszen hogy képes lett volna bántani… nem kérdezett, csak ütött, Hales kérdezni szokott, s csak utána ütni… Bántani akartam… soha senkit nem tudnék bántani. Se nőt úgy, se férfit… Se tettekkel, se szóban. Csak aki már nagyon a bögyömben van, de azt is elhajtom melegebb éghajlatokra… Halest börtönbe csukták, én meg ide kerültem. Bonyolult eme ügy.
Szép kilátás.
De itt vagyok, élek és Hales is itt van. Hosszú fájdalmas perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat éltem meg egymást követően, s mostan itt állok. Élek, mert élni akartam.
A bizalom nagy szó.. az elvesztés fájdalmas.. a kínok meggyötörnek, és amikor a magány tetőfokán vagy őrültségeket teszel. A lány mellettünk áll. Tudom, hogy hihetetlennek tűnik ez az egész, de amint az öcsém a kezem ügyébe kerül, meg fogom tudni az igazságot. Mert nem fogom hagyni! - Nem bántottam. - ismételtem el újra, mélyen bele nézve a szemeibe. - Egy kávét? - mosolyodtam el, újra a hajamba túrtam és aprót szedtem elő. Mert attól, hogy a szenátor fiacskája vagyok, az nem jelent semmit…
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Csüt. Ápr. 07, 2016 9:51 pm
 



 

Eddig nem tudtam, hogy Halesnek volt valakije azelőtt, hogy megtörtént volna… szóval, hogy az egész élete – életünk – felfordult volna. Fogalmam sincs, hogy ő miért kezdett el titkolózni – főleg előttünk –, de eszemben sincs elítélni emiatt, főleg, hogy egy fikarcnyival sem vagyok jobb ebben a kérdésben, mint ő. Mindannyiunknak vannak titkai és nyilván okkal, akkor is, ha nem értem még, mi vitte rá arra, hogy eltitkolja előlünk Johnt.
- Őt találtad meg? – pillantok rá és közben kezd bennem feléledni a gyanú, hogy megeshetett az, amivel kamaszkorunkban erőteljesen éltünk, amikor egymás helyett vizsgáztunk… én megfogadtam, hogy soha többé nem adom ki magam egyik húgomnak sem, de ez csak én vagyok. És most sem vehetem biztosra azt, ami a fejemben kezd maszlaggá összeállni, ráadásul nincs se bizonyítékom, se semmi másom, amire támaszkodhatnék vagy alapozhatnék, de mégis él bennem a gyanú, hogy az igazság magában rejti azt a tényt, miszerint képesek vagyunk egymás helyébe lépni. Már csak az a kérdés, hogy miért? MIÉRT?
És az érzésemben csak megerősítenek a szavai. ”Nem, nem hiszem”, akkor viszont… hiába vagyunk négyen, valljuk meg Halesen kívül csak egyetlen húgom van, aki elég képzett és erős ahhoz, hogy megtegye, ami megtörtént. Te jóságos isten, mi a fene folyik vagy folyt itt??!
Zsibbadni és kicsit talán szédülni is kezdek, de eszemben sincs ezt John tudtára adni. Egyszerűen nem tudom hová tenni mindazt, amit ma – most – megtudtam és zsong ettől a fejem, mert hiába lelek egyre több válaszra, csak a kérdések is sűrűsödnek közben…
- Oké John. Hiszek neked, mert Hales is ezt teszi, máskülönben nem látogatna. – ennyire – még – ismerem a húgomat és az már egyértelművé vált számomra, hogy igenis bejár hozzá.
- Van bármi ötleted, hogy miért téged… szóval, hogy miért ütött meg… a húgom? – fejezem be a mondatot így, kerülve azt, hogy bármelyiküket is bármivel gyanúsítsam.
- Szeretném, de lassan mennem kell. Viszont… ha benne vagy és még nem ástam el magam teljesen a szemedben, akkor szeretnék még találkozni veled. Ez a számom, bármikor elérsz rajta. Hales miatt segítek, még nem tudom, hogyan vagy miként, de fogok. – veszek elő egy névjegykártyát és ha elfogadja, akkor átadom neki. Nem bízom benne jobban, nem tudom még, hogy mit gondoljak róla, de ha jó felé tapogatózok, akkor azt hiszem nem hoztam rossz döntést. Egy évig egyáltalán nem voltam jó testvér, jó nővér és ezen változtatni akarok, mert szeretem a húgomat. Mindegyik húgomat.
- Viszlát John. – köszönök el végül tőle és, ha nem akaszt meg valahogyan, akkor magára hagyom. A fejem még mindig zsong attól, amit megtudtam – vagy megtudni vélek – és gőzöm sincs, hogyan is tovább, de azt tudom, hogy Hales mellett fogok állni, történjék akármi…

//nagyon köszönöm a játékot, ha nincs már más, akkor ez volna a záróm és bármikor benne vagyok a folytatásban, ha esetleg van/lesz hozzá kedved *-* //
Vissza az elejére Go down
John S. Goldberg
avatar
Inaktív

Kor : 31
Avataron : Luke Mitchell

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Pént. Ápr. 08, 2016 1:37 pm
 



 

Kérdésére lassú fejingatást végzek. Nem. Biztos vagyok benne, hogy nem ő volt. De ezt tőle, tőlük akarom hallani. Tudni, érezni. Mert hiszek. Ez pedig fontos! Rettentően. Mert csak egy bűnöm volt, azt pedig nem Halesék ellen követtem el. Magam ellen, hogy hagytam magam bele menni a buliba a haverokkal. De ezt már nem lehet visszavonni. Megtörtént. A nevem hangzik el ajkai között, s én minden erőmmel rá figyelek. Nem fizikai erő az, mire ezekben a percekben szükségem van... Megtapasztalom jelen helyzetben, hogy a lelkem az, ami nem képes felfogni a jelenséget. A lány hisz nekem, már csak azért is mert Haleshez kötődök valamilyen mód. Nem fogom rákényszeríteni ezt a dolgot. Bár egyikünk sem tudja, hogy ez csak átmeneti- e? Bár én szentül hiszek a kettőnk közti állapotban, hogy hosszabb távú lesz. Én nem mondok le róla! Képtelen vagyok rá. Lebilincselnek az érzelmeim vele kapcsolatban.
Szorongás, félelem, mintha valahol néha-néha máshol kalandozna, mint akárcsak én. Persze nem vagyok én annyira érdeklődő típusú, hogy mások magánéletébe másszak bele, így hagyom is.
Csendben hallgatom végig a következő gondolatait, hiszen látom a szemeiben, hogy egy pillanat alatt meggyőzte saját magát arról, hogy nem én voltam, nem én lehettem. De csakis Hales miatt(?).
Nem tudom miért? Az illető, akit szeretett volna kiütni… szarakodott vele. Most már ezt is tudom. Ezt egy pillanatig nem tudom hova tenni, de mivel egy egész beszélgetést zárt le ezzel, így inkább csak annak veszem ami.
Lezárásnak nem rakok hozzá több jelentést.Csak bólintok és elveszem a számot, egy ideig figyelem, majd az elköszönőre pillantok.
- Örültem a találkozásnak... - mondom búcsúzóul, ahogy hátat fordít és elindul. A nap pedig megállíthatatlanul pörög tovább… egyre több kérdés zakatol a fejembe...most kellene inni egyet.

/Én is köszönöm!  Ezer örömmel benne vagyok egy újabb játszmában!    /
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Pént. Ápr. 08, 2016 6:13 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Vas. Ápr. 10, 2016 12:53 pm
 



 

Oliver and Chole


Pocsék napom volt. Sokan azt hinnék, hogy túlzok, mert kórházban vagyok, gyógyulófélben, de ez nem igaz. A helyszín maximum csak még jobban hozzájárult ahhoz, hogy az első éjszakám után kijelentsem, hogy többet nem akarok egyetlen percet sem itt tölteni. Mikorra is kellene visszarepülni az időben? A pontos dátum a hajnali három óra lenne, amikor egyedül aludtam a szobámban, és egy hörgés rémisztett fel. A szemhéjaim úgy pattantak ki, mintha nem is aludtam volna odáig. A takarómat még jobban magamra húztam, hogy ne halljam ezt a borzalmas hangot, de akármennyire is küzdöttem a hang nem halkult el, hanem felerősödött. Az orvosi utasítás ellenére felültem, és a telefonom után kutattam a sötét szobában. Valakit behoztak volna mellém? Igen, ez lett volna az ésszerű magyarázat, de azonban ahogyan egy kicsit kitisztultak a kép, már jól tudtam, hogy a folyosóról érkeznek ezek a borzalmas zajok. Egy kis sustorgás követte, aztán meg csend. Ez a csend rémisztőbb volt, mint eddig valaha. A rettegés hulláma járta át minden porcikámat, amikor eldöntöttem, hogy az ügy végére járok. A tappancsoktól megint megváltam, de most már tudtam, hogy a mi a teendő, hogy ne rontsanak rám. Szépen felálltam, és a monitort is kikapcsoltam, és bizony a rossz páciensek között számon tartva leállítottam az összes létező berendezést a termemben. Óvatosan dugtam bele a lábamat a papucsomba, és álltam odébb. Először csak az ajtóra tapasztottam a fülemet, és úgy hallgatóztam, aztán amikor tisztának véltem a terepet, akkor résnyire nyitottam ki az ajtót, és egy vizsgálóasztalt tekintettem meg odakint. Már hajnalodott, így némi fény vetült ide is, de a kép, ami fogadott bármennyire is sötét lett volna, örökre az agyamba vésődött. Egy félig letakart testet toltak éppen a patológia felé. A fiatal nő üveges tekintete a semmibe meredt, és hollófekete haja még inkább azt a benyomást keltette, hogy már régen nem ehhez a világhoz tartozik. A két ápoló akkor takarta be a fejét is, amikor észrevették, hogy őket figyelem.
- Menjen vissza. Ez nem magának való dolog, és különben is aludnia kellene. – nem ellenkeztem én, sőt szinte egyből be is csuktam az ajtót, de a képet már nem bírtam kiverni a fejemből. Beleivódott az agyamba a nő arca, és egyből összeroskadtam az ajtónál. Ülésbe csúsztam le, és a hátamat a tokos nyílászárónak támasztottam neki. A hajamba túrtam mindkét kezemmel, és legszívesebben kitéptem volna a hajamat a hajhagymáikkal együtt, de helyette csak néma zokogás tört rám. Nem jöttek könnycseppek, és nem bírtam igazán megemészteni sem a dolgot. Mi zajlott le bennem? Csupán édesanyám vonásait, és utolsó halálhörgését azonosítottam az előbb elhunyt nőjével. Két éve fojtottam el ezt az érzelmet, de most képtelen voltam magamban tartani, és az örvénylő felszín alatt kontrollálni. Miért utáltam kórházban lenni? Mert itt a halált még közelebb éreztem magamhoz, mint bárhol máshol. Még a temetőben sem kísértett ennyire a sors, és az a nyamvadt kaszás. A halál angyala mindenhol jelen volt, de legfőképpen az olyan helyeken, mint ez, ahol percenként dől el egy sors, és ér véget egy élet. Hosszú percekig szótlanul ültem a földön, és a térdeimet átölelve ringattam a testemet előre és hátra, mintha ezzel a mozdulattal megvédhetném magam a széteséstől. Minden porcikámat egyben akartam tartani, hogyha felkel a nap, akkor ne legyek árnyéka önmagamnak. Apa és Amy is meg fognak látogatni, de így nem láthatnak. Talán az lenne a legjobb, ha megkérném őket, hogy ma ne tegyék meg. Apa azt hiszi, hogy túl vagyok már anya halálán. Két éve történt, de nekem olyan, mintha tegnap esett volna meg. Az ablakon beszűrődő fényből már tudtam, hogy nemcsak perceket töltöttem a földön, hanem valószínű órákat is, mert a végtagjaim elgémberedtek, és a combjaim elzsibbadtak annyira, hogy nehézséget okozzon a felállás. Botladozva tértem vissza az ágyamba. A reggeli vizitre csak félig-meddig emlékszem, amikor dr. Stevens mosolyogva megjelent a szobámban, de amint meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, már nem is forszírozta, hogy vidám oldalát mutassa nekem. Nem szúrt le, de még csak nem is bántott. Egyszerűen meghallgatott, és a mellette álló nővérnek azt suttogta, hogy ma nem igazán lenne jó, ha látogatókat fogadnék. Kedvesen érdeklődött tőlem, hogy történt-e valami az éjszaka, és szükségem lenne-e egy kis nyugtatóra, hogy aludni tudjak. Megráztam a fejemet, és csak egy teát kértem, amit fel is hozatott, de többet nem piszkált, és ezért hálás voltam neki. Talán mégis akadnak még jó orvosok ebben a kórházban, és nem kell abból kiindulnom, ahogyan az este viselkedtek velem. Néhány órával később, amikor már teljesen világos volt a szobámban, akkor felültem, és meglestem a telefonomat. Apa megkérdezte, hogy biztosan ne jöjjön-e be hozzám ma, mert a főorvos telefonált, hogy egy kis pihenésre, és nyugalomra lenne szükségem. Megírtam neki, hogy igaza van, és majd holnap meglátogathat, de ma nem érzem jól magam. Nem is hazudtam neki, hiszen tényleg nem voltam a helyzet magaslatán. Kicsivel később egy másik nővér jött be, hogy a hogylétem felől érdeklődjön, és egy kis teát, meg pirítóst is hozott fel nekem, de nem volt étvágyam.
- Elmehetek sétálni egyet? – érdeklődtem meg tőle, mire bólintott, és megkérdezte, hogy nem lenne-e szükségem társaságra, vagy egy tolókocsira. Megráztam a fejemet, és a pongyolám után nyúlva belebújtam. Erősen összehúztam magamon, és elindultam kifelé. Még nem volt célom, hogy merre is menjek, de legalább már nem erőszakoskodtak velem. Egy központi helyre vágytam, ahol meghúzódhatok a háttérben, de közben emberek vesznek körül. A kórház kantinja tűnt a megfelelő célnak erre. Hamarosan útbaigazítást kaptam, hogy merre is találom. A folyosón előrehaladva egy kisebb csoportra lettem figyelmes. Nem értettem, hogy mi ez a nagy felfordulás, de nemsokára megértettem, hogy miből fakad ez. Egy férfi körül gyűltek össze a kórház dolgozói, és olyan szeretettel köszöntötték, hogy egyértelművé vált, nem egy átlagos beteg lehet. A kíváncsiságom feléledt a rossz kedvem ellenére is, és megkerülve a tömeget kerestem a tekintetemmel a forrást. Végül, mikor megláttam, hogy ki az, lefagyott minden körülöttem. Ott álltam esetlenül egy kicsit hátrébb húzódva, és Őt figyeltem. Az egykori gyermeksebészt, volt kollégái gyűrűjében, legjobb barátjával karöltve. Kedvesen beszélgettek vele, érdeklődtek a hogyléte felől. Összehúztam a pongyolám kötőjét, és a sokk hatására a szám elé kaptam a kezemet. Egy idő után, mintha észrevette volna, hogy én is ott vagyok és őt figyelem. Akkor végre találkozott a tekintetünk. Az a pillantás, az az ismerős nézés. A gyerekkorom hőse, az istenített rokon. Viszontláttam benne elvesztett édesanyámat. A sós könnycseppek maguktól buggyantak ki kéklő íriszeimből, és még mindig nem fogtam fel, amit a két szemem látott. Oliver Storm felébredt. A nagybátyám élt.  



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 09, 2016 2:31 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Oliver Storm
avatar
Egészségügy

Kor : 37
Avataron : Jensen Ackles

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Vas. Május 22, 2016 8:09 pm
 



 

Chloé & Ollie


Say what you wanna say
And let the words fall out
Honestly I wanna see you be brave

Ismerős falak fogadnak, ahogy Tristannal beszélgetve a kantin felé veszem az irányt. Alig töltöttem pár napot otthon, újra vissza kellett térnem, hogy megvizsgáljon a neurológusunk, és fizioterápiára jöjjek. Persze szerencsére vezetni még tudok, de sajnos engedni nem engednek, hiszen az orvosi alkalmassági vizsgám lejárt, így amíg meg nem erősítik a kollégák, hogy alkalmas vagyok autót vezetni, nem vezethetek. Valahogy nem is igazán bánom. Mintha most egy kicsit élénkebben élném meg az életem. Érdekesen csodás és ijesztő volt az utcán sétálni ma reggel. Virágot vettem a buszmegállóban a nagymamámnak, és friss pékárut a nagyapámnak. Menet közben felhívtam anyut, megérdeklődtem, hogy van, beszélgettünk. Újra megkérdeztem, hogyan halt meg a testvérem. Fájt beszélni róla. Anya megint elsírta magát. Rossz volt. Nem mondom, hogy nem, nekem még mindig friss az élmény. Rosszul indult, hogy beszélnem kellett róla, de ezt nem lehetett halogatni. Mert én úgy érzem, mintha bennragadtam volna egy átkozott időgépben, és körülöttem, mintha mindenki gyorsabban mozogna, mindenki tud mindenről mindent. Róla is tudtak. Két évvel előbb tudták meg, hogy meghalt, és én nem voltam mellette, nem tehettem semmit, nem búcsúzhattam el tőle. Fontos volt a testvérem számomra? Nagyon az volt. Csodás ember volt, inspiráló és megértő. Nem volt szent, ahogy senki nem az, de jól kijöttünk, ahogy a férjével is, a lányával is. Szerettem őket. Még most is szeretem. És bűntudatom van, amiért a legnagyobb szükségben nem voltam mellettük, ahogy anyuék és a nagyiék mellett sem, annak ellenére, hogy butaság részemről, hiszen kómában voltam, nem nyaralni. Mégis...És tudom, hogy a kérdéseimmel feltépem az éppen csak gyógyult sebeket, de azt hiszem...nem tudom. Én csak tudni szeretnék róla. Máshogy nem tudok elbúcsúzni. Nem tudok tovább lépni. Vagy ilyesmi. Sok minden még nagyon zavaros. Itt vagyok én, a munkám, a barátaim, a kollégáim, a családom, és Garce. Néha el szeretnék szaladni. Csak el, el, amíg mindent magam mögött hagyhatok, hogy távolról lássam a dolgaimat, önmagamat, néha pedig mindenkit túl távolinak érzek, és szeretném az összes szeretett és kedvelt embert egy légtérbe gyűjteni velem, és megölelni őket, elmondani, mennyire sokat jelentenek. Még a bolondos aneszteziológust is, aki azelőtt az agyamra ment az unalmas anasztes vicceivel, de most...bármit megadnék, hogy vele műthessek, és lássam, ahogy a buta viccelődésével megnyugtatja a gyerekeket a műtét előtt. Mikor lett minden ennyire bonyolult? Mikor lett ennyire más. És én? Én mikor változtam meg?
- Na és, Dr. Storm, mikor térsz vissza közénk? Van már valami egyezkedés közted és a főnök közt? - kérdezi Dr. Crane, az ortopédia egyik elismert orvosa. Mellette mosolyog Dr. Ned Wyatt, az onkológiáról, és Tristan, és még két ember csapódik oda. Látom rajtuk, hogy választ várnak, infókat, és én képtelen vagyok választ adni. Azt sem tudom, valaha visszatérhetek-e még dolgozni. Grace állandóan azzal biztat, ne aggódjak, az én múltammal biztosan nem lehet probléma. Nekem nincs szívem a reményeit eltiporni. Mit kéne mondanom? Hogy úgysem értheti? Mert ha ő egy másodpercre elfelejti, hogy mennyi négyszer nyolc, nem számít? Hiszen vár pár másodpercet, amíg eszébe jut, vagy kiszámolja. Nem számít. Van ideje javítani, van ideje, hogy javítson. Nekem nincs. Ha én elfelejtem, hogy valamelyik gyógyszerből mennyit kell adni, vagy hogy miként kell elkötni egy eret, miként varrok be egy sebet, az a betegem életébe kerülhet. Nekem nem elég a 90%, még a 100% sem elég jó. Erről voltam híres. Hogy csak a 200% volt az elég. Most pedig fogalmam sincs, mi az, ami kiesett a fejemből, és mi az ami megmaradt. A neurósok sem tudják megmondani. Végül is nem náthám volt, hanem összezúzott egy átkozott kocsi. És még erre sem emlékszem!
Arcom vonásait kellemes, begyakorolt mosolyba rendezem, elgondolkozásom csupán néhány másodpercig tart, a kantin megszokott nyüzsgésében talán fel sem tűnik senkinek. - Még nem tudom. - mosolygok. - Egyelőre várunk még az eredményekre, még sok munka vár rám. - mosolygok, mire bólogatni kezdenek, vállon veregetnek. Egyiküket megcsipogtatják, int, és már rohan is, egy másik éhségre és az időre hivatkozva a sorba áll, hogy kifizethesse gyorsan a tonhalas szendvicsét.
- Nyugi, cimbora, hamarabb visszatérsz közénk, mint ahogy Davidson megdönti az új intenzíves nővért. - vigyorog rám Tristan, mire Wyatt a mellette álló pasas sokat mondóan bólint.
- Ha ez igaz, már holnap jöhetsz is a reggeli vizitre. A nővérke ma ügyeletes, Davidson pedig szőnyegbombázásra készül.
Az említett orvos sejtelmes mosollyal, büszkén kihúzza magát.
- Mit mondhatnék? Csábítok és élek!
Nagy nevetés tör ki, és valahogy elnézve őt, ezt el is tudom képzelni róla.
- Dr. Storm! Csak nem visszatért közénk máris? Hogy érzi magát? Hozhatok önnek esetleg valamit enni vagy inni? - simítja végig a vállam a gyerekosztály főnővére, Nancy Duke. Kedves, szeretetre méltó nő, testes, igazi, belevaló afrikai istennő. Szemüvege arany karatén át csokoládé íriszeivel szinte megfürdet a szeretetében. A kezei alatt vált belőlem igazi orvos, nagy segítségemre volt mindig is, igaz, akkor még kevesebb ősz hajszál vegyült fekete hajába. Ölelésembe vonom a kedves, méz illatú, hangos nőszemélyt.
- Nancy Duke!- szorongatom meg kedvesen, mosolyogva fogadom bátortalan ölelését. - Két évig voltam kómában, és arra kell magamhoz térnem, hogy már nem vár rám tovább? Összetörte a szívemet, ugye tudja? Talán vissza is fekszek arra az ágyra, és kérek egy újabb évnyi álmot, hogy feldolgozzam ezt a szörnyű sokkot.
- Dr. Storm, ugyan már, ne vicceljen! - nevetgél zavartan, ahogy a többiek is örömmel fogadják őt. Nancy ugyan nem orvos, mondhatnánk, hogy nem közénk való. De már jóformán megjárta az összes osztályt, ő fogja össze a nővéreket, még ott is gyakran, ahol nem is ő a vezető. Olyan, mint egy nagyon régi bútordarab. Képtelen az ember megválni tőle.
- Gratulálok, szívből. Sajnálom, hogy nem lehettem ott a csodás eseményen.
- Ott voltál, Oliver. - szólal meg a hátam mögött Tristan. értetlenül fordulok felé. Ott voltam? Hogy érti ezt? Talán kitoltak a kórházból és az gépek csipogása adta meg a megfelelő ritmust a násztánchoz?
- Sosem mentem volna férjhez maga nélkül, Dr. Storm. Egy helyet üresen hagytunk a templomban, és a vacsoraasztalnál is. Az ön kedvenc zenéjére vonultunk be és táncoltuk el a menyasszonytáncot a férjemmel. Ott volt, Dr. Storm. Mégha nem is tud róla.
Nancy meghatottan pislog rám, én pedig nem tudok szóhoz jutni. Mindenki hallgat. Hogy lehetséges ez? Hiszen én...én nem tettem semmit ezekért az emberekért. Mégis ekkora áldozatot hoztak értem? Mégis ennyire fontos voltam az életükben, hogy akkor sem feledkeztek meg rólam, amikor még azt hitték, hogy sosem térek magamhoz? Szeretettel nézek Nancyre, és bár közel állok hozzá, megállom, hogy elsírjam magam. Elég ciki lenne, nem?
- Ez nagyon megtisztelő Nancy, hálásan köszönöm. De hogy válaszoljak a kérdésére, nem, nem kérek semmit, köszönöm, és még nem térek vissza egyelőre. Csak egy kontrollja jöttem. De remélem hamarosan újra találkozunk az osztályon. Addig tartson rendet helyettem is, rendben? És még egyszer gratulálok, sok boldogságot kívánok, kedves. - fogom meg a vállát gyengéden, mire bólint, majd elnézést kér, és ellép előlem. Mennie kell, hiszen a munka ezer, nem vár. Itt sosincs nyugis nap, mindig történik valami. Ahogy ellép, azonban valami más hirtelen teljesen megbénít. Vagyis...valaki más. A többiek hallom, ahogy jókedvűen nevetnek, mindenkin érezni a megkönnyebbülést. Mégsem vagyok képes továbbra is rájuk figyelni. Ugyanis a kantin túloldalán ott áll teljes életnagyságban az unokahúgom. Az unokahúgom, akit nem láttam már több, mint két éve, köntösben és benti papucsban áll velem szemben, kék szemeiből pedig ezüst könnypatakok indulnak a föld felé. Megdermedve nézek rá, szinte el sem hiszem, hogy itt van. Nem találkoztunk, mióta magamhoz tértem, csak az apjával beszéltem, aki átadta a jókívánságait, és akivel én is jókívánságaimat üzentem meg. Mi nem beszéltünk. Most mégis itt van. És istenemre, a szívem darabokra szakad, hogy ennyire hasonlít Rá.
Tétován indulok el felé, Tristan zavart kérdését, hogy hová megyek, szinte fel sem fogom.
- Hé, és a vizsgálat? Storm! Hé, hallod? Oliver!!! - lépked utánam, ahogy szemem le sem véve Chloéról elindulok a lány felé. Tekintetébe mélyesztem a szemem, ami tudom, hogy annyira hasonlított az anyjáéhoz.
- Öhm..menj csak előre. Majd megyek én is. - nyekergem, aztán egyszerűen otthagyom őket. Szétszélednek? Bámulnak utánam? Nem érdekel. Néhány lépéssel a lány előtt termek, és lepillantok rá. Az én drága, kicsi unokahúgom. Aki gyermekem helyett gyermekem volt, akit piciként a térdemen lovagoltattam, akinek az első kifestőjét és az első kis gyerekkonyháját is én vettem, most itt áll előttem, gyönyörű felnőtt nőként végre. Meghatottan, mégis fájdalommal nézek a kéklő íriszekbe. Miért van itt? Talán baja esett?
- Chloé! Édesem, jól vagy? Minden rendben? Miért sírsz? Talán bántott valaki? Segítségre van szükséged? - nézek végig rajta, majd keresem a...nem is tudom. Bármi jelét annak, hogy nem miattam sír. Pedig legbelül sejtem, talán tudom is, hogy ez nem igaz. Tudom, mennyire emlékeztetem az anyjára, akit mindenek felett imádott. Ahogy azt is, hogy nem voltam vele, amikor szüksége lett volna rá. Mégis van bennem némi bizonytalanság, hiszen a jelek szerint a kórház vendége, az pedig nem ok nélkül szokott történni.
Aztán nem bírom tovább, és ha valami módon megnyugtat, gondolkodás nélkül vonom az ölelésembe, ha engedi.
- Drága kicsi Chloé! Istenem, mennyire hiányoztál már! Annyira sajnálom, hogy elvesztetted Őt. Nem lehettem melletted, és ezt...mindegy. Fogadd őszinte részvétem. - sóhajtom, majd elengedve őt újra a kéklő íriszekbe mélyedek. - Van kedved meginni velem egy kávét? Vagyis nem kávét, mert azt nem ihatok a vizsgálatok előtt, de ha te akarsz, ihatsz, vagy bármi mást, esetleg ehetsz is, nekem pedig megfelel a narancslé is...szóval...nos? Van kedved pár percet a bácsikáddal tölteni és elmesélni miért is kerültél be ide?
Kérdőn pillantok rá, és ha megfelel számára, egy asztalhoz vezetem, majd néhány perc leforgása alatt kerítek két megfelelő italt, és kérdőn pillantva rá várom a válaszát. Nem mindennapi család vagyunk, ez már biztos. Remélem még visszatalálhatok hozzá. Még nem került túl messzire tőlem. megbocsájtja valaha, hogy nem voltam mellette,a mikor szüksége lett volna rá? Hiszen a baleset előttig elég közel álltunk egymáshoz. Vajon megmaradt ez a kapocs? Vagy én is egy leszek a "kötelező szeretni" rokonok közül?

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Csüt. Jún. 09, 2016 2:45 pm
 



 

Oliver and Chloe


Az előbb történtek eléggé mélyen belekaptak a lelkem hegébe, és ismét felszakították a sebet, melyről azt hittem már beforrt. Édesanyámat nem tudom elfelejteni, de az idő megszépítheti az emlékeket vele kapcsolatban, és nem kell arra gondolnom, hogy milyen soványka, és beesett arcú nő volt a halálos ágyán. Zöld íriszeiben már nem tündökölt az a fény, ami szebbé tette a napjaimat. Átvettem tőle a fény szerepét a családban. Én lettem a reménysugár, aki fogta a kezét az újabb kemonál, és biztattam, hogy végigcsináljuk. Feladtam az utazásaimat is, hogy mellette lehessek az utolsó időkben. Apa próbálta tartani magát, de mégis én lettem az, aki az utolsó szívdobbanásig az ágya mellett ült, és nyugtató szavakkal segítette át a másvilágra. Úgy kellett itt hagynia ezt az árnyvilágot, hogy biztonságban tudjon minket. A szívem ezer darabra hullott szét, és nincs az a ragasztó, mely gyógyír lehetne erre. A családunkban nem az első tragédia volt már, hiszen a nagybácsikámat súlyos autóbaleset érte, és kómába esett. Az első három hónap kritikusan telt el, mert mindenki azt várta, hogy magához fog térni, de mégsem történt meg. Az agyi funkciók nem lassultak, így aggodalomra nem volt ok, de mégis meddig csinálhattuk, hogy gépek tartsák életben? Lelkiekben készültem a következő csapásra, de helyette csoda történt.
A neurológián töltött estém a fagyizást leszámítva borzalmasan alakult, ezért nem érthette Joel, hogy miért kínszenvedés nekem minden perc, amit az ágyhoz szegezve kell töltenem egy fehér kórterem keretei között. Rettegtem, hogy a halál engem is utolér, és fiatal korom ellenére a jussát követeli. Nem álltam készen, hogy feladjam az életem, de elgondolkodtam azon, hogy mekkora az esélyem rá, hogy hajlamos legyek egy súlyosabb betegségre, mint a leukémia? A számokkal, és a százalékokkal játszottam el, miközben a kantin felé vettem az irányt. Nem vágytam kimondottan társaságra, de kerülni szerettem volna a magányos perceket, hogy nehogy még jobban beleássam magam a depresszióba. A nagy zűrzavar, és a rengeteg ember örömteli ujjongása sértette a fülemet, és már bántam, hogy lenéztem ide, talán a parkba kellett volna kimennem. Már éppen elhatároztam volna, hogy itt hagyok mindent, mert idegennek, kívülállónak éreztem magam egy összeszokott csapat közepén, amikor megláttam Őt. Nem a nagybetűs Ő, aki levesz a lábamról, és ellovagolunk a naplementébe, hanem az a férfi, aki apám helyett apám volt, és nem a gépekhez kötve feküdt pár emelettel feljebb. Miért nem szóltak róla, hogy magához tért? Miért hagytak függőben? Hát nem érdemeltem volna meg, hogy tudjak róla? Az én nagybácsikám. Szükségem van arra, hogy átöleljen, hogy valaki mellettem álljon, ha összetörök.
Megáll az idő körülöttünk, és nem számít, hogy mi zajlik a kantinban. Ő engem néz, én őt, és így létezünk ketten. A lelkem húrjai életre kelnek, és az ismerős dallamot játszva csábítják hozzám. Rokonok vagyunk, vér a vérből, hús a húsból. Nem tagadom, hogy az idő kissé elkoptatta a róla kialakított képemet, de a valóságban sokkal intenzívebb minden. Az arcvonásai, a tekintete, a homlokán ékeskedő barázdák, az ajkainak íve. Felpillantok rá sűrű szempilláim alól, és lélegzetvisszafojtva várom, hogy elérjen hozzám. A hangja. Istenem mennyire hiányzott egy kedves szó, ez a mély, és simogató meleg, ami szétárad bennem, ha ő beszél hozzám. Az az este jut eszembe, amikor édesanyámmal karöltve meséltek nekem. Férfi és nő, de nekem szinte egyek voltak.

- Chloe szívem nem unalmas már egy olyan hercegnő története, aki lenyel egy almát, és megmérgezik? – anya mosolyogva túr bele barna hajzuhatagomba, és magához ölel, miközben a másik oldalamon Ollie bácsi fekszik, és a történet elejére lapoz.
- Anya olyan izgalmas. A vadász az erdőben, és a sok kaland, amit a hét törpével él át. Szeretném, ha értem is így harcolna majd egy herceg, mint Hófehérkéért. Az élet is lehet ilyen izgalmas? – pillantok fel a hozzám hasonló kék íriszekbe, amikor anya egy puszit ad az arcomra.
- Rajtad áll, hogy milyen életet fogsz élni. Ha tündérmesét szeretnél, azt is megkaphatod, csak a valóságban nem úgy fog zajlani, ahogyan a könyvben, igaz Oliver? – pillant az öccsére, én pedig átfordulva hozzábújok a nagybácsikámhoz, és széles mellkasának dőlve letekintek a színes Walt Disney történetre.
- Ollie bácsi leszel az én hősöm, mint Hófehérkének a herceg? Megmentesz a csúnya mostohától? – vigyorgok, miközben az első fogam éppen hiányzik. Két napja járt nálam a fogtündér, és vitte magával, de cserébe egy meseszép sütibabát hagyott itt nekem. Biztonságban érzem magam. A nagybácsikám elűzi a rossz álmokat is, ha apának dolgoznia kell. A mindennapi hősök a közvetlen környezetünkben élnek.


Visszatérve a jelenbe már nem az a kislány vagyok, aki pár évvel ezelőtt, de még mindig hiszek a tündérmesékben. Anya természetesen nem hazudott, mert az élet magában is egy izgalmas kaland, csak nem éppen úgy megírva, ahogyan a mesekönyvekben szerepel. Nem kell szuperhősnek lenni ahhoz, hogy felnézzünk valakire, és példaértékűvé váljon a szemünkben. A nagybácsikám orvos létére a legjobbak között volt, és úgy vigyázott rám, mint évekkel ezelőtt. Az ígérete nem illant el, csak éppen nem tudta betartani.
- Oliver.. – hangom egy kisegér cincogásához hasonlít éppen, amikor ezer kérdéssel bombáz. Földbe gyökerezett a lábam a viszontlátás pillanatában, és nem hiszem el, hogy tényleg felébredt. Egyedül az ölelése, és a személyes kontaktus az egyetlen bizonyíték erre. Kismajom módjára kapaszkodok bele a meleg és szoros ölelésbe, és hagyom, hogy az érzelmek elárasszanak. Ismét kislánynak érzem magam a karjai között, és nem bírok megszólalni. Hiányzott a nevetése, az ölelése, az együtt töltött idők, de legfőképpen Ő maga.
- Köszönöm. – szipogok bele a pólójába, és sajnálom, hogy eláztatom könnyekkel, de valamiért a könnycsatornám újabb gyöngyszemeket termel, és a sírás jön magától.
- Igen, megiszok veled egy teát. A kávét majd máskor. – válunk el egymástól, de nem akarom, hogy túl messze kerüljön tőlem, ezért arra a székre huppanok le, ahova meginvitált, és idegesen kulcsolom össze az ujjaimat. A narancslére most nem vágyom, de hamarosan meg is érkezik, és leül velem szemben. Olyan fura megint látni, hallani magától lélegezni, beszélni, járni.
- Oliver… - csúsztatom a tenyeremet a kézfejére, és rá is kulcsolok. A könnyeket nem tudom megállítani, hiszen felesleges is lenne.
- Annyira hiányoztál. – remeg meg a hangom, de megajándékozom egy aprócska mosollyal.
- Mióta elment azért imádkoztam, hogy legalább te felébredj…mikor történt mindez? – célzok a csodás magához térésére, mert nekem senki nem mondta el, még apa sem, pedig ők tényleg jóban vannak.
- A neurológián fekszem, mert agyrázkódást kaptam. Nem túl kedvesek a nővérek, és a fiatalabb orvosok sem odafent. Muszáj volt kiszellőztetnem a fejemet. – lehorgasztom a fejemet, és a hüvelykujjammal rászorítok a kézfejére. Úgy kapaszkodom belé, mint az egyetlen mentsvárba jelenleg, ami megvédhet ettől a helytől, és az emlékektől.

Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Pént. Aug. 19, 2016 9:27 pm
 



 





játék vége




Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Csüt. Aug. 25, 2016 10:22 am
 



 



Gregory & Raina


Helyszín: (Lépcső) Folyosó (Helyszín foglaltsága okán)

Azt már elég korán meg kellett tanulnom, hogyan kezeljek bizonyos helyzeteket, ezek közé tartozik például az is, hogy hogyan álljak ki a nyilvánosság elé. Az én drága, jó apám ugyanis már egészen fiatalon elkezdett erre megtanítani. Nem csak engem, hanem mindenkit a családban.
Egy fényes jövőt, s egy bombabiztos karriert épített fel magának, na meg nekünk lényegében a semmiből. Sok mindent lehetett mondani Klaus Dion Reinheärd-ra, mint például, hogy sosem az atyai jóságáról, a kedvességéről, vagy a megértésről volt híres, de egy dolgot senki sem vitathat el tőle, még én sem: mindig több lépéssel járt mások előtt. Ezt pedig megpróbálta átadni nekem is, még ha ugyanakkor ezt meglehetősen megkérdőjelezhető nevelési metódusokkal tette meg.
Megtanított arra, mik azok a dolgok, melyek valódi fontossággal bírnak az életben, s mik azok, melyek csupán a gyengébbek szemében számítanak értéknek. Bár eközben engem lényegében ugyanúgy kezelt, mint ahogy mindenki mást is maga körül, irányítani próbált, uralkodni az életem felett, akárcsak XIV. Lajos tette a franciákkal.
Viszont ezzel meg is erősített, tagadhatatlanul.
Otthon, édes otthon.
Ja... persze. Sokan megkérdőjelezik a jelentőségét a puszta ténynek, miszerint fontos, hogy ott legyünk, ahová a gyökereink vezetnek vissza bennünket. A bátyám évekkel ezelőtt lelépett, miután a testvérünk meghalt. Nem kért ebből a csili-Vili életből többé… néha azért ez még nekem is sok…
Egyik zabolázatlan barna tincsem a fülem mögé simítok majd egy utolsó réteg szájfényt is felkenek ajkaimra, hogy ezután máris rohanhassak a megbeszélt helyszínre, már így is késésben vagyok. Dugó állt fent, baleset volt és a sofőröm nem tudott gyorsabb tempót diktálni.
Hajamat egyszerűen csak kiengedve hagyom, nem akarom túlzásba vinni a dolgot elvégre nem bálra megyek. Dr. Roux a látogatásom oka...
Megigazítom újra a csokoládé színű tincseimet, miközben felkapom a dzsekimet. Az idegeimre és türelmemre ható megpróbáltatások után, melyek árán végre megérkeztem a kórházba, most már nagyon reménykedek, hogy további problémákra nem kell számítanom.
A testőröm a folyosón maradt, ugyan figyelte a lépteimet, de nem követett… szerencséjére.
Folyton a fülembe visszhangoznak anya szavai, és esküszöm, igyekszem is ehhez tartani magam, de piszok nehéz… utálom ezt az egész rivalda fényt… de leginkább ezt a tetves betegséget.
Nem akartam lifttel menni, így is liftezik a gyomrom az idegességtől, lépcsőn siettem fel. Egy pillanatra néztem hátra, olyan mintha elejtettem volna valamit, de nem… hamar visszapillantottam, hogy újabb lépcsőfokot tudjak a magaménak… de neki ütköztem valakinek… Az egyensúlyom elveszítve a talaj is kiszökött alólam….
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Hétf. Aug. 29, 2016 11:49 am
 



 

Raina & Bennett


Közel sem merném kijelenteni, hogy életem legbékésebb időszakár élem, de ettől még a meló nem vár meg, az mit sem segítene a helyzetemen, hogyha még ezt is elhanyagolnám, és esetleg kitennék a szűrömet. Az viszont tény, hogy még nagyobb pokróc vagyok, mint eddig, és szinte senkihez sem szólok a kötelezőnél többet. Vagyonelosztásra készülni csupa mámor, kérem szépen. Az ügyvédem legalább tökéletesen a pártomat fogja, mármint, nyilván hülyének néz, hogy a kutyán kívül mindent hajlandó vagyok az ex asszonyra hagyni, de azt megérti, hogy inkább menekülnél ebből a rémálomból.
Műtétem nincs előjegyezve, így csak a már meglévő betegeimet viziteltem le, és nagyjából várom, hogy elteljen a napom, majd ha olyanom van, beülök a vizsgálóba, amennyiben éppen szükség van rám, de jelenleg nem az én rendelési időm zajlik, következésképp most látom idejét egy kiadós kajálásnak.
A lift nem akarja az igazságot, azaz, akárhányszor kinyílik előttem, mindig tömve van, a harmadik után már azért elnyomok egy közel sem szolid basszameget, és nem kifejezett lelkesedéssel indulok meg a lépcsőház felé. Intek az egyik traumatológusnak, valószínűleg egy korábbi betegét látogatta meg, aztán már lököm is be a lépcsőkre nyíló ajtót. Elég nyúzott vagyok, nem is figyelek oda tökéletesen a környezetemre, meg egyébként is teszek arra, mi rajlik körülöttem, azzal sincs tisztában senki, hogy jelenleg egy elbaszott, szó szerint is, házasság romjain csücsülök, és a drága feleségem meg akar kopasztani.
Tekintettel arra, hogy gondolataimban lavírozva közlekedek, nem meglepő, hogy az egyik fordulóban nemes egyszerűséggel belém szalad valaki. Ugyanakkor a reflexeim szerencsére elég gyorsak, még ha nem is edzek mindennap, nem rajongok kifejezetten a sportokért, néha lejárok a konditerembe, de nem mondható gyakori esetnek. Sikerül a felkarja után nyúlnom, hogy elkapjam, és meg is tartsam, illetőleg relatíve lassan visszahúzzam függőleges állapotba a hölgyet. Közölhetném, hogy a szeme azért van, hogy lásson rajtuk, de be kell vallanom, én sem figyeltem oda, éppen ezért nem szólok egy szót sem. Kiváltképp azért, mert mire végre mindketten rendezzük a sorainkat, már ott tartok, hogy döbbenten nézem az előttem álló lányt, nőt. Ijesztően régen volt, és halál biztos, hogy nem így akartam újra látni, de a jelek szerint mint oly sok mindenbe, ebbe sincs beleszólásom.
- Szervusz Raina! – Meg is ölelhetném, de nem érezném fairnek azok után, hogy a családunk nevével együtt őt is kénytelen voltam elhagyni, kötve hiszem, hogy a szíve csücske volnék ezért. Az meg, hogy mit keres itt, éppen annyira nem tartozik rám, mint hozzám a vezetékneve immár. Így hát nem térek ki rá, meglátjuk, miként reagál rám, ha nyitottabbnak tűnik, akkor talán nem olyan reménytelen a helyzet.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
Vas. Szept. 25, 2016 2:05 pm
 



 

Rettentően ijesztő és kellemetlen helyzetet szül egy ehhez hasonló esemény. Főleg ha majdnem leesik az ember a lépcsőn… néhány figyelmetlen lépés végett. Kinek a hibája? Mindkettőnké. Hiába vagyok, az aki, attól még igenis figyelhetnék jobban, hogy történjenek balesetek… bár kórházban vagyunk, a segítség is hamarabb érkezne.
- Nem is tudom U… - felpillantottam az arcra és egy közeli ismerős fogadott. Tulajdon bátyám személyében.
- Gregory… - halkan ejtettem ki a nevét, jobbára meglepetés szerűen és elcsodálkozva, hogy tényleg ő az.
A koncentrációtól megfeszült vonásaimon látható, hogy még mindig az egyensúlyommal küszködök. Igaz, ez már nem a korábbi majdnem baleset miatt van, hanem egész más miatt, amiért berendelt dr Roux. Mély levegőt véve viszont ismét kihúzom magam, feloldva a védekezési mechanizmus által okozott feszültséget a végtagjaimban. Pár pillanatra lehunyt szemekkel próbálom kizárni az idegen közeget, de sajnos kénytelen vagyok rájönni, hogy a belső sötétségem ugyanolyan rémisztő, mint a színpompás külvilág. A hajam eltűröm és megigazítom a ruhámat is, majd úgy pillantok újra fivéremre.
- Mi járatban erre? - nem tudnék szótlanul elmenni mellette, komolyan. Nagyon szeretem. Ugyan bánt a dolog, hogy elment, eldobva ezzel a nevét és a vagyonát, de attól még a testvérem marad és szeretem, bármit is vétett.  
- Tudsz szánni az idődből pár percet rám? Vagy sietsz valahová? - érdeklődöm, hiszen nem tudom miért is van itt, és fordítva persze. Vissza lépek lefelé a lépcsőn, hiszen az útjára engedem, ha nagyon siet. - Miért vagy itt? - érdeklődöm újra, majd aggódva pillantok rá.
- Valami baj adódott? - ha el akar menni, akkor menjen, nem tartom fel, de beszélni szeretnék vele. Nem szeretnék úgy járni, hogy neki meg sem említem mindezt és tudatlan marad a halálos ágyamon. Nem tudni, nem igaz?
- Amúgy meg, nagyon örülök, hogy látlak. - húzódik arcomra őszintén hatalmas boldog mosoly. Az hogy ez vissza is igaz-e, nos az sem zavar, ha nem akarna látni se és menne a világ végére előlem.... Azzal meg teljesen megbántana.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Kantin (kórház)
 



 

Vissza az elejére Go down
Kantin (kórház)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: