HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Baleseti ambulancia

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Baleseti ambulancia
Szer. Ápr. 06, 2016 12:15 am
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:46 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szer. Ápr. 06, 2016 1:13 am
 



 




zene


Kitartóan csörög a telefonom, miközben a forgalom kellős közepén nagyjából úgy vezetek, ahogy épp érzem magam. Figyelmetlenebbül, mint szabad lenne, gyorsabban, mint engedett volna és úgy általában kapkodósabban, mint bármikor máskor. És még a telefonom is cseng, kitartóan fütyülve ugyanazt a dallamot. Idegesen kapok utána és ingerültebben sikerül beleszóljak, mint általában.
- Igen? – közben pirosra vált a lámpa előttem, én meg úgy taposok a fékre, minta az aszfaltba szeretném a pedált beépíteni, keresztül az autó alján.
- A francba! – morgom a telefonba félig, de korántsem a vonal végén lévő kollégámnak szánom, hanem csak kicsúszik, ahogy ránt egyet rajtam a hirtelen megtorpanó tonnányi fém.
- Nem, ez nem neked szólt. Miért hívtál? – csicsergek közben koránt sem szép virágos, harmatos jókedvű hangon a készülékbe.
- Nem, csak a fénybeállításokat vegyétek fel a testdublőrrel és utána a statisztákkal a tömeg jelentet. Semmi mást. Igen. Nem. Jó. Köszi. Szia. – hadarom el gyorsan, majd megint a gázpedálra lépek, ahogy zöldre vált a lámpa, de úgy tűnik a fény távolabbra gyorsabban terjed, mert majdnem beleszaladok az előttem haladó - azaz nem haladó - kocsiba, aminek a sofőrje még nem igazán fedezte fel, hogy akár el is indulhatna.
A munkatársamtól pedig alkalmasint majd bocsánatot kérek, amiért kicsit ingerültebb voltam annál, mint illett volna. Igaz, mondtam, hogy miért hagyok ott csapot-papot - na jó, nagyvonalakban -, de ez még nem jelenti azt, hogy ilyennek kell lennem vele. Egy-két óra és végtelenül szégyelni fogom magam miatta...
Ha így folytatom – megint a fékre lépek – lassan én is bekerülök a balesetire, de nem valószínű, hogy látogatóként. Viszont igen nehéz lenyugodnom, amikor jelen pillanatban annyira haragszom a húgomra, hogy az szinte elmondhatatlan. Nem is az bosszant, hogy csakúgy beállított hozzám – bár egy telefonba azért nem halt volna bele –, hanem, hogy még neki áll feljebb. Ohóó, alig várom, hogy az orrom alá dörgölje a miért nem szóltam arról, hogy… lesz egy-két szavam ehhez az egészhez. Másfelől viszont… tényleg nem ártott volna beavatni őket, főleg, mert egy hónap múlva ki kell küldjük a meghívókat és van egy olyan érzésem nagyobb balhé lenne abból, ha a szép fehér, szalaggal átkötött papírból értesülnének a dologról…
Bármiben lefogadom, hogy ma megkapom még, én tehetek mindenről, ami történt, mert nem szóltam… nos kezdjük ott, ha Hales szól arról, hogy jön, akkor sem fajult volna odáig a dolog, hogy most az ambulanciára kelljen mennem Keithért vagy -hez, mert fogalmam sincs, hogyan fogja kezelni ezt az egészet, de nyilván nem túl jól.
Úgy kapaszkodok a kormányba, hogy az ujjaim fehérbe fordulnak és nem tudom eldönteni, hogy sikítani, bőgni, tombolni vagy csak egy sarokba leülni és csokit tömni akarok-e nagy hüppögések közepette a számba. Esélyesen egyszerre mindet, ha lehetne… de nem lehet.
Tulajdonképpen sikerül a kórházhoz elérnem anélkül, hogy másban vagy magamban kárt tennék, de azt hiszem annyi büntetést szedtem össze, hogy öröm lesz mindegyiket kézhez kapni, ha azt veszem figyelembe, hogy hányszor szegtem szabályt. De nem érdekel. Pillanatnyilag ez a legkevésbé.
Bemegyek az épületbe – feltételezem, hogy a balesetire jönnek – és a nővérpultnál próbálkozom elsőkörben.
- Üdv, jó napot! Keresek valakit, ha esetleg segítene, Keith Daniel Lott, orrtöréssel jött be, ha minden igaz. – nem cifrázom túl. Nincs se indíttatásom, se kedvem, se semmi bennem, ami arra inspirálna, hogy apró bájcsevejt is ejtsek jelen pillanatban.
- Á Dr Devonshire, máris nézem, csak egy pillanat. – vidul fel a nővér és ezzel nem sikerült sokkal jobb kedvre derítenie.
- Nem Dr. Devonshire vagyok. – szusszanok egyet fáradtan és lemondóan.
- Ó bocsánat Ms Devonshire, akkor ön bizonyára az egyik testvére. Megdöbbentő a hasonlóság maguk között.
- Igen, bizonyára az. Megnézné kérem, hogy...
- Mit is mondott, Keith Daniel Lott, igaz? És ön a…? – pillant fel rám a pult mögül és hirtelen nem értem mit akar megtudni ezzel a jelentőségteljes nézéssel. Mígnem leesik a tantusz.
- Oh, igen… A menyasszonya vagyok. – ha most azzal jön, hogy nem adhat még annyi felvilágosítást sem, hogy egyáltalán hol van Keith, szerintem esélyesen meghajigálom a pultra kitett tollakkal. Az meg eszembe sem jut, hogy nagy valószínűséggel ha más nem is, de ez a nővér esetleg megemlítheti Marlienak, hogy az egyik húga bent járt a törött orrú vőlegényével a kórházban. És így így omlik össze titkaim légvára...
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Pént. Ápr. 08, 2016 4:44 pm
 



 

Mit kerestem pontosan a lakásban a tulajdonosa távollétében..? Jobb, egyúttal hihetőbb választ nem tudtam kitalálni, mint a konyhában lévő képért mentem - amit amúgy sem láthatott, mert a látogatása előtt el lett távolítva a bejárattal szemközti falról.. - és néhány munkát ott hagyni a laptopomon. Ismerős ismerősének a.. CGI-os munkája, ízelítő, ha úgy tetszik. Portfólió. Szívességtétel. Ezerféleképpen lehetett volna nevezni és ezért nem is határoztam meg pontosan, kényelmesebbnek, nem utolsó sorban egyszerűbben lerendezhetőnek találtam, ha nem cifrázom túl az esetlegesen még nagyobbá növő kíváncsiságának felpiszkálásával. Hosszú távon nem vagyok valami jó színész, nem tudom minden mélyebbre tenyerelő témából csettintésre kivágni magam azáltal, hogy rögtönzéshez folyamodok..
Talán csak pár perc különbség lehetett az érkezéseink között.
Talán láttam is az autóját, amikor a mi sávunknak előbb jelzett zöldet a lámpa.
A fájdalmas zsibbadás nem múlt el, de jelentősen kezelhetőbbé vált a jegelés jóvoltából, amit Hales szponzorált. A legnagyobb megkönnyebbülést viszont nem az ideiglenes kezelési mód okozza, hanem amikor kiszállhatok végre a járműből és kinyújtóztathatom a tagjaimat. Végtelenül hosszúnak éreztem az utat, a feszültségtől dobolásba kezdtem a térdemen, de fabatkát sem ért az arcomba toluló levegővel ellentétben, ami az ajtó kinyitásakor rohant le. Kis híján egy ismételt felismerésbe csapott át a mély lélegzetvételre való felbuzdulásom, épp időben kaptam észbe az elkerüléséhez. Nagyszerű.
- Még elkerülheted. - szólok át az autó teteje felett, hogy ha gondolja kihagyhatja az este további részét. A válaszát megvárom, mielőtt a bejárathoz indulnék, aminek a szárnyai automatikusan nyílnak szét és engednek be a klórszagú épületbe, ahol készséggel irányítanak tovább engem vagy minket a megfelelő osztályra.
Őszintén, nem csak miatta szóltam odakint Hales-nek. Nem vagyok jelen hangulatomban nagy társasági figura, sőt. Szívesebben intézném egymagam, kíséret nélkül a doktort, a kezelést, de a tartásomból nem vesztettem, hogy nyíltan közöljem az előzmények ismeretében és azokat a képemen viselvén. Udvariasan maradok, befogom a számat és a hagyom körém gyűlni csendet beszélni. Az eligazításig és a betegfelvételig legalábbis, ahol muszáj lesz megadnom az adataimat.. de legalább félrevonultabban, az egyik kezelésre kijelölt ágynál. Oldalra nézek a megtévesztésig hasonlító nőre - most már tényleg mehet. Van esélye elkerülni, őt valószínűleg a megnövekedett forgalom jobban megfogott, mint a taxinkat.
..és pont ekkor csípem el a közeledőt. A doki következő kérdésénél, ahogy vizsgálat közben kicsit hátrébb dönti a fejemet.
- A doktornő bizonyára hallott már róla mennyi kemény oszlop található Seattle utcáin.. - avagy ne firtassuk az orrtörés okát és módját. Eleget találkozhatott ezzel a válasszal ahhoz, hogy elmenjen a kedve a további faggatózástól: egyértelműen öklei is voltak annak a bizonyos oszlopnak. Bajnokhoz méltóak.
Vagy ezer másik szituációt tudnék felsorolni, amiben szívesebben részt vennék, mint ebben és ezt nem palástolom különösebben, a figyelmemet visszairányítom a rajtam ügyködő szakértőre. (Rezidens, rendes orvos.. Értek én ehhez? Dehogy.) Látom, hogy mindjárt ideér. Csak sajnos most még néhány percig eléggé lefoglal a rögtönzött orrplasztikám és nem ártana nem mocorogni ez idő alatt..
Vissza az elejére Go down
Haleigh Devonshire
avatar
Törvényen kívüli

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Pént. Ápr. 08, 2016 11:41 pm
 



 

Lenyelem a naugyét, s bár kicsit sajnálom és fájlalom hiányát, még csak egy halvány cinkos-kedvellek mosoly se jár a de-telen mondata után. Stílusok és pofonok - bár erről aligha kellene nyilatkozzam, sőt, gondolnom sem kellene rá. Hiszen nem csak egy egyszerű kis pofon volt, amit sikerült elővezessek itt.
Telefonálok, mintha muszáj lenne, majd pedig a korábbi fásult szégyenem és csalódottságom emésztő haragba csap át a beszélgetés alatt. Anna hangja legalább olyan hegyeket és völgyeket jár be idegességében, mint az enyém, le sem tagadhatnánk egymást, mennyire ikrek is vagyunk. A készülékre egyre szorosabban fonódnak ujjaim, s akár Nobel-békedíjat is kaphatnék azért, mert nem hajítom el a vonal bontása után. Igazán büszke lehetek magamra.
- Is-is. Nyilván. Mondjuk jó tudni, hogy mekkora királyság lehet a haverjának lenni. Így akkor se tajtékzott, amikor közölte vele Marlie, hogy rácsapta a kezemre a fürdőszobaajtót, s esélyesen eltörte az ujjamat.
Voltunk vagy hatévesek, Anna a "nagy és idős" vigyázott ránk, amíg anyáék elmentek a boltba. Nos, jól sikerült, négyen négyféle katasztrófát tudtunk csinálni. Lényeg a lényeg, valahogy még a testvéri szeretetnél is erősebbnek érzem nővérem felháborodásának gyökerét, ami kifejezetten sért, hisz csak - de jó vicc - egy barátról van szó. Hát mi történt az elmúlt egy évben? Mikor törlődtem ki a nővérem szívéből és erről nekem miért nem szólt senki? Ennek a mérlegnek rohadtul rossz serpenyőjében vagyok, s üvölteni tudnék az egésztől.
- Plusz-mínusz két hónap, gondolom. Minden világos.
Hangom keserű epével telik, képemben érzem a belevágott börtönnapok találtam helyetted mást, akivel cseverésszek-jét Anna részéről. Komolyan nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek? Inkább segíteni szeretnék, mert nem vagyok szörnyű ember, nem vagyok az, akinek hisznek, ahogy Callie sem az, aminek hinnék, ha kiadnám a titkát. Nem fogom megtenni. Sem itt, sem másutt, erre semmiféle felháborodás nem adhat okot. Épp csak beledöglöm lassan, pedig alig vagyok három napja szabad. Szép élet lesz ez így.. markáns. Súlyos. Gyűlölöm előre is.
Átnyújtom Keithnek a jeget, melyet szinte szeretettel - és nagy adag bűnbánattal - dédelgetve csomagoltam előzőleg a rongyba, a férfi vállához érek, leheletnyit szorítok rá, mintha mondani akarnék még neki valamit és a figyelmére vágynék ekképp. Végül néma maradok, s inkább a taxiban sem szólok semmit, mert aligha hiszem, hogy tudnék olyasmit mondani - legyen bármilyen udvarias és tegyen tanúbizonyságot ennek ellenkezőjéről - ami érdekelhetné őt.

//Én is köszönöm, fantasztikus játék volt! És bocsi, hogy megy ekképp egy záró is, de.. nem bírtam válasz nélkül hagyni. //


Anna :: Keith :: Hales

Nem tudok sokáig hallgatni. Akartam, de nem ment, hát az út első negyedének megtétele után mégis fecsegésbe bocsátkoztam, vagyis inkább kérdezősködésbe. Gyanakvó típusnak ismer a világ, de isten bizony semmi kivetnivalót nem láttam a kapott válaszokban. Hihető volt mind, épp csak egyik sem támasztotta alá Anna dühének még mindig dobhártyámban doboló - ismerem, a nővérem, az ikrem - szólamait.
- Inkább megvárnám. Valahol.
Vonom meg a vállamat, ezzel engedve útjára, hadd szabaduljon tőlem, mint nem kívánt, harcias kullancsától. Semmi közöm az adataihoz, a betegfelvételnél sincs rám szüksége, sőt úgy nagy általánosságban sehol. A bűntudaton felül azonban van más is, ami itt tart, s ez a nővéremmel való találkozás lehetősége. Mert tudni akarom, választ akarok kapni a bennem éledő rossz érzésekre. Megyek hát a saját fejem után a nővérpult szomszédságában nézve ki magamnak ülőhelyet. Épp hallótávolságban ahhoz, hogy megüssék füleimet a jól ismert hangon trillázott szavak.
- Hát persze! Csak egy rohadt barát!
Csattanok fel, ikerhangom fel fogja lármázni a baleseti légterét.
Magyarázat várása nélkül pördülök meg tengelyem körül, megindulok az egyik - ki a fene figyeli melyik? - irányba, kijárati ajtót keresve. Értem már a dühöt. Az aggodalmat. De rohadtul nem érdekel, nem akarom hallani.
A szirénázó mentő hangjáról tudomást sem véve - miért lenne ez fura egy kórház körül? - csörtetek ki a kórház elé, kezemet nyújtom, mintha ugyan itt és most tudnék fogni akárhány taxit. Azt hiszem, kissé elszoktam a szabad léttől.
Valaki dudál, talán kiabálnak is, de a saját mérgem dübörög dobhártyáim mögött, nem hallok tőle mást. A robbanás hangját sem. Vajon a bennem tobzódó méregtől sötétülhet el külvilág?
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szomb. Ápr. 09, 2016 12:17 am
 



 

- Igen, egy pillanat és mondom is... – a nővér szemei újra a képernyőt pásztázzák, amíg arra várok, hogy végre megtudjam, ideért(ek)-e egyáltalán már vagy még nem és akkor aztán hiába is próbálkozom.
Már kezembe fogom a telefonomat, készülve arra, hogy egyiküket vagy másikukat hívjam, bár Halesel nem sok kedvem van beszélni és attól tartok Keithnek meg ahhoz nem lesz, hogy az én hangomat hallja. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán az arcomat lássa… a húgoméval tökéletesen egyező arcot…
- Meg is van, már vizsgálja a doktornő a kettes vizsgálóban, ott szemben. – szólal meg újra a nővér, mutatva is az irány mögöttem, én pedig egy bólintással és egy elhadart köszönömmel lépek tovább, de az elhúzott ajtónál megtorpanok. Meglátom Keitht és az orvos hátát és hirtelen nem tudom, hogy bemenjek-e, hogy akarja-e egyáltalán, hogy bemenjek. Túl sok időm viszont nincs ezen lamentálni, ugyanis meghallom Hales dühös szavait és a hang irányába perdülök.
- Igen, mint neked John, igaz húgi?! – csattanok fel ugyanolyan stílusban, ahogyan ő is tette. Ha nem áll meg, hanem továbbra is kifelé masírozik hagyom, hát hadd tegye, én ugyan utána nem megyek.
Újra feltoluló mérgemben megtalálom a bátorságom és belépek a vizsgálóba, de ahogy a lábam átkerült a küszöb felett, újra csak megállok.
- Sajnálom, hogy... – nem fejezem be a mondatot, ajkaim összepréselem és megrázom a fejem miközben tekintetem a mennyezetet pásztázza. Szavaimat természetesen nem az éppen a vőlegényemen ügyködő orvosnak szánom, de ezt talán a helyiségben tartózkodók mindegyike tudja. Vicc, hogy én kérek bocsánatot – és én magyarázkodhatok megint – Hales miatt.
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Vas. Ápr. 10, 2016 12:03 am
 



 

Egy bólintással veszek tudomást a döntéséről, aminek megint az az eredménye, hogy egy pillanatra a kelleténél jobban érzem a nyomást az orromnál. Elhúzott szájjal teszem meg az első lépéseket a bejárat felé és akaratosan mindig csak a következő köré építem a gondolataimat. Ne kelljen addig se azzal törődnöm, ami elkerülhetetlenül közeleg, mint azt a telefonbeszélgetésük után a húga egyértelműen a tudtomra adta, enyhítésként a kíséreti elhatározásának a végére. Hazudnék, ha azt állítanám az volt a napom híre.. Szívesen kezeltem volna a helyzetet telefonos üzenet formájában, egy „Minden rendben. Kiszellőztetem a fejemet, majd megyek.”-el hangozzon bármennyire is önzően, nem fordult meg a fejemben, hogy felhívjam. Vagyis nem elhatározott döntésként.
Az adataimat egykedvűen diktálom be. Türelmetlenségnek egy árva jelét nem mutatom, egy külső szemlélő a rajtam ülő higgadtságot látva könnyen elkönyvelhetne érdektelennek is a mielőbbi orvosi ellátást illetően. Meglepő módon nem vagyok lelkes, izgatott, de feldúlt sem, aki a vizsgálatot megelőző kötelező köröket olyan nehezen tűrné a változatlanul fortyogó indulatai miatt. Csak akkor feszülök meg, amikor a látóterembe kerül a második vörös fejbúb is, amikor kettejüket egyszerre látom a köztük - egyelőre meg.. - lévő távolság ellenére. A kezelőorvosom remek időzítéssel teszi fel a kérdéseit, mondja el a figyelmeztetéseket, hogy okkal figyeljek rá és ne csak azért akarjak, mert ideig-óráig nem szeretnék Anna jelenlétére koncentrálni. Más asztalra tartozik, hogy az igyekezete - ami vagy hozzáértésen alapszik a testtartásomból és a kinti tértől befelé forduló pillantásomból levonva a saját következtetéseit - kevésnek bizonyul.
Egy mélyebb lélegzetvétellel igyekszem kontrollálni magamat és nem mozogni, ahogy azt a doki is meghagyta, mert különben a kelleténél jobban fog fájni a porc helyre tétele. Azt hiszem 1-0 az ő javára, amikor a kinti jelenetet nem hagyja annyiban Anna.
- Auh.. - erősen marok bele a térdembe kapaszkodóul és egy hosszú sóhajt formálok a halk feljajdulásomból. (Minek érzéstelenítés? Aljas..) Pont a belépésének másodpercében, remek.
- Melyik részét? - merthogy több közül lehet válogatni.. Csak ennyi, ez is visszakézből. Nem tapintható a hangomban tobzódó feszültség, de nem kell találgatnia ahhoz, hogy tudja, ott van az. Ismer annyira és nem kell messzire visszamenni a múltban, hogy egy hasonlót felidézhessen. Csak a cinizmus maradt ki és a 'váo'..
Ahogy a doktornő végez a korrekcióval és a rögzítésért nyúl megrázom a fejemet. Nem, előbb hadd fejezze be a munkáját. Ezt - szerintem - nagyon is ráérünk utána lerendezni.
- Megvárnál odakint, kérlek? - hogyne, udvariasan, mint mindig..
Vissza az elejére Go down
Haleigh Devonshire
avatar
Törvényen kívüli

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Vas. Ápr. 10, 2016 11:29 pm
 



 

Mi a p..? A legszókimondóbb filmben is kisípolnák azt, amit reagálok gondolatban Anna megjegyzésére. Annyira dühös vagyok attól, amit sikerült meghallanom, hogy még reflektálni is elfelejtek. Úgy csörtetek kifelé, mint egy dúvad, még arra sem sikerül odafigyelnem, hogy ne lökjek fel senkit. Még jó, hogy a kórházi személyzet szokva van a kitéréshez - bár az is igaz, hogy általában nem egy dühös vörös, hanem egy száguldó hordágy és az orvosok hada elől szokták ezt csinálni - így nem ütközöm bele senkibe és semmibe.
Nagyot szippantok a kinti, esőfelhőszagú levegőből, a szirénázó mentőautó hangjára koncentrálok, nem másra. Inkább ez, mint sem a nővérem méltatlan hangja, a hír, aminek örülnöm kellene, aminek hallatán a nyakába kellett volna ugornom és addig rágni a fülét, amíg én lehetek a koszorúslánya. Egy a háromból, természetesen.
Földhöz vág a döbbenet, nagyot csattanok, egy pillanatra minden világomat elvesztem. Nem hallom már a sziréna hangját, s ahogy kinyitom szemeimet kénytelen-kelletlen veszem észre, hogy nem a történtek súlya, hanem valami más terített le. Feltápászkodásom közepette - melyet süket csend övez - úgy érzem, láthatatlanná váltam. A lángoló mentőautó képe és a körötte zsibongó orvosi tömeg hangyabolyként tobzódik, én pedig nem akarok ennek a részese lenni.
Erőszakkal megakasztott távozásom mezejére lépek ismét, de egy tátogó - mi van itt mindenkivel, hogy nem tudnak beszélni? - nővér elkapja a karomat és visszarángat a kórházba. Tajtékozva közlöm vele, de fojtott hangon - valójában elég rendesen kiabálok, hiszen a robbanástól cseng a fülem és nem hallom a saját hangomat - a véleményemet.
- Hagyjon már békén az istenit! Nincs énnekem semmi bajom.
Odanyúlok a fülemhez, valamitől ragacsosak lesznek ujjaim. Hurrá. Vérzek. Berzenkedésem addig tart csak, amíg olyan vizsgálóra nem ültetnek, ahonnan tökéletesen rálátok az ismerős vörös üstökre. Megforgatom szemeimet.
- Nincs is köztünk semmi. - morgom az orrom alatt, majd elhallgatok. Az elém keveredő orvos a szájára tapasztja mutatóujját, jelezve ezzel, hogy fogjam be. Nekem nem tűnik fel jelenleg, hogy kiabálok, de van egy orgánumom, Annáig is nyilván eljutnak szavaim.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Hétf. Ápr. 11, 2016 12:32 am
 



 

zene

Tekintve, hogy válaszra sem méltat – elkönyvelem annak, hogy gyakorlatilag nem tudom mivel visszarukkolni, mégsem érzem győzelmem édes ízét a vita felett, a keserűséget viszont annál inkább… - én is hátat fordítok neki. Ha nem érdeklem, akkor ő sem engem – ebben a pillanatban legalábbis – és maradok, ahol vagyok. Pontosabban mégsem, mivel hirtelen felindulásomból erőt és bátorságot merítve lépek be a vizsgálóba, ahol Ő van. És még nem tudom, bár ne tettem volna...
Azt hiszem ez lehet(ne) a tökéletes szótári definíciója annak, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Pontosan így érzem magam és ez is történik.
Másodpercek leforgásának törtrésze alatt a perzselőből időközben lángoló magasságokba emelkedett haragból zuhanok mélyrepüléssel a fájóan kietlen, bűntudattal mardosó belső, lelki szemeim előtt megelevenedő tundrára, mindenféle létező vagy nem létező védőháló nélkül.
A tapinthatatlan, de mégis jól ismert, korábban már megtapasztalt, belső és érezhetően felém áramló feszültsége úgy fog hirtelen jegesen szorító satuba, hogy szinte kipréseli a megmaradt levegőt is mellkasom legmélyéről.
Egy arcul csapás nem fájt volna ennyire, nem hatolt volna valahová a gyomrom mélyére, kéretlenül marva ki magának egy-egy darabot útközben a szívemből és a lelkemből.
Melyik részét?
Újra és újra keményen cseng vissza fülembe kérdése és míg csak másodpercek telnek el a realitásban, addig számomra olyan, mintha egy végtelenített szalag volna egy körbe-körbe járó körhintán, amire kéretlenül ültettek fel.
Egy év titkolózása sajgón fájó mételyként ömlik nyakamba, tapad a bőrömre és talál utat magának az alá is, mígnem minden porcikámban egyszerre lesz jelen.
Indulatból azt felelném; azt, hogy bejöttem.
Lényem mélyéről igazul azt felelném; azt, hogy nem voltan nyíltan őszinte sem veled, sem pedig a családommal.
Sértettségből azt felelném; azt, hogy Hales váratlanul bukkant ma fel.
Önzésből pedig azt felelném; azt, hogy úgy érzem, lassan elveszítelek és félek, hogy nem tehetek ez ellen semmit sem...
Végül pedig ezek egyike sem gördül le kövéren ajkaimról, helyettük csupán egyetlen szó az, ami olyan halkan hangzik el, talán meg sem hallja.
- Mindent... – elveszett és megtalált bátorságomat így roppantja szét és sodorja el Ő. Mert igaza van. Mert jogosan érez úgy, ahogy. Mert én tehetek erről. Hát persze, hogy én… Tudom. Elismerem. Belátom.
Mikor pedig úgy hiszem mélyebbre már nem szúrhatna, a szavai a maguk udvariasságában olyan élesen és intenzíven fúródnak belém, hogy kételkedem abban is, megtartanak-e még a lábaim egyáltalán… Azt mondják a szavaknak teremtő erejük van, én úgy hiszem ugyanennyire pusztítóak is.
- Igen. – szusszanok és mielőtt még torkomra forrnának a szavak, az előtt engedem, hogy beleegyezésemmel együtt szökjenek le ajkaimról udvarias kísérői is.
- Természetesen. Ahogy szeretnéd. – szinte hallani vélem, ahogy lelkem egyik ajtaja becsapódik és kattan a zár rajta. Míg neki az orra tört, addig valami mélyen bennem is hasonló sorsra jutott.
Emelt fővel vert hadként fordulok sarkon. Ha elküldött, hát elmegyek, nincs rám szüksége. Kifelé menet véletlen sikerül az üveg ajtónak gyalogolni egy hangos koppanó hang kíséretében és egy halk felszisszenést, majd a kezem a homlokomhoz – ami bánta az ütközést – való emelését követően kerülöm meg az áttetsző akadályt, hogy kívül kerüljek. Kívül a vizsgálón és kívül azon kevesek körén, akiket maga mellett akar tudni.
A folyosóra érve a fal mellé lépek, ahol nem láthat az üveg ajtón át, hátamat és fejemet a zöldre festett falnak vetem, azon igyekezve, hogy ne törjön el az a bizonyos mécses. A homlokomat még mindig dörzsölgetem ott, ahol közelebbi ismeretségbe került az ajtóval, úgy tűnik kis púp lészen emléke majd a nagy találkozásnak.
Robaj rettenetes zaja üti meg a füleimet és rántom azonnal a hang irányába púposra ütött fejemet, a legkevésbé sem értve, hogy mégis mi a franc történt. Azonban a másodperc törtrésze alatt önt el a páni félelem, mivel Hales is azon az ajtó távozott, amerről az iszonytat hang hallatott.
Gondolkodás nélkül szaladok abba az irányba, ameddig tudod, mivel azonban utamat állják, végül nem jutok ki.
- Hales! – kiáltom egyszer, majd még egyszer a húgom nevét, bízva abban, hogy bárminemű választ hallok majd a tömeg zajongásában és jajveszékelésének láthatatlan függönyén át.
Megkönnyebbüléssel, időközben nem is realizált könnyzáporral, ami arcomat áztatta el, észrevételezem Hales senkiével sem összetéveszthető, az enyémhez nagyon is hasonlatos hangját. Ostoba, hülye liba... Kiáltanám az üvöltözésen túl, de torkomra forr minden szó, amikor meglátom véres, vörös üstökét.
Átverekszem magam a tömegen – nem egyszerű feladat –, hogy eljussak az ágyáig és nem foglalkozva az orvosok hadával – nyilván nem örülnek nekem – repülök szinte Hales nyakába, nem izgatva magam akkor sem, ha nem veszi szívesen rövidre engedett ölelésemet.
Lefejtenek róla és hátrébb lépést kérnek nyomatékosan, én pedig lassan szétszakadok a szeretteimért való aggódás közepette...
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szer. Ápr. 13, 2016 9:00 pm
 



 

Először azt hittem könnyen megfeledkezhetek a sérelmemről, amikor Hales levált tőlem és az orvos kezelésbe vett, kezdve az adatok leadásával. Másra fókuszálni, a pontos diktálásra, majd hagyni, hogy a helyre tétel következtében felerősödő fájdalom elterelje a gondolataimat, de a felbukkanásával hiú ábránddá degradálta ezt a lehetőséget. Ezt a számomra szükségessé vált lehetőséget. Tudtam, hogy ami késik az nem múlik, meg fog jelenni. Hallottam a húga tájékoztató szavait, számítottam rá, de ennek ellenére a visszapattanó megjegyzésemből lerí: várhatott volna még a bátor aggodalmával, ami egészen a vizsgálóig vezette.
Nem várom meg, hogy választ adjon a költői kérdésemre. Igyekeztem nem elmozdítani a fejemet, de a szakmailag helyén való roppantás után ez óhatatlanul is sikerült - ezt jelzi az állam visszavezetésével a doktornő is, ami jó okként szolgál arra az elhatározásom mellett, hogy ne Annára kelljen összpontosítanom. Elcsípem a szemem sarkából a tekintetét, egyúttal a némán megformált feleletet, de meghallani már nem sikerül. Jelenleg bánom is én, ha azt akarta volna, hogy meghalljam hangosabban kellett volna mondania és nem arra számítani, hogy mint olyan sokszor, most is eljut hozzám az üzenet. Rengetegszer hallottam már a megfogalmazatlan mondandóját is, ezúttal tehetne egy szívességet azzal, hogy ő teszi meg ugyanezt..
Dobolni kezdek a lábfejemmel a padlón és az ujjaimmal a nemrég eleresztett térdemen. Gondolatban megköszörülöm a torkomat a reszelősre kanyarított kérésem előtt, nem vágyok egyelőre arra, hogy az incidens helyre hozatala előtt több toleranciát mutassak annál, mint amennyire úgy érzem képes vagyok. Kényelmesebb, ha kint vár és emiatt nem is rabolom az idejét azzal, hogy szóban fejezem ki a köszönetemet a beleegyezéséért cserébe. Feszülten nyelek egyet és szisszenek is azon nyomban, ahogy erősebben nyúl az érzékeny részhez a nő. Ajánlom neki, hogy ne direkt csinálja..
A makacs távozásával járó koppanást szintén csak a perifériám széléről érzékelem, hátrébb döntött fejjel, hogy jobb rálátással végezhesse a munkáját az erre szakosodott kolléga. Nem ő lenne, ha higgadtságot magára erőltetve sikerült volna elhagynia a helyiséget és ettől a gondolattól mély, fojtott sóhajt préselek ki magamból. A kinti szirénázás sem tűnik fel, akárcsak a megnövekedett számú fehér köpenyesek vagy a mentősök jelenléte, bosszúsabb annál a hangulatom, csak akkor tulajdonítok neki jelentőséget, amikor ismételten megrezegteti a dobhártyámat egy ismerős hang nagy erejű bizonygatása.  ..és annak egyensikolyú párja.
- Rövidesen kész vagyunk, egy gondot letudhat mára. - a megjegyzésre közel sem barátságosan sandítok fel a dokira. Tudomásom szerint nem tartozik a munkaköri leírásába az ilyen kommentárok megosztása a páciensével, de nyugodtan kijavíthat, ha nem ért egyet a rosszallásommal, amit egyenest neki szegezek. Jobb híján neki. Magamra erőltetett türelemmel és szüntelen dobolással várom ki a procedúra végét, ahogy az orrnyergemre kerül a keményebb szövetű rögzítő, leginkább egy sebtapaszra emlékeztető formával.
- Végeztünk. Folyamatosan jegelje és nem lesz baj. Itt írja alá. - nyújtja a kórlapot és egy gyors szignót firkálok rá, mielőtt egy Köszönöm. kíséretében távoznék a vizsgálóból. Az iménti visszhangból nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy valami történt.. A dacos összeszólalkozásuk után, ilyen hangsúllyal.. A tarkómhoz nyúlok, miközben a benti népseregletet fürkészem legalább az egyik vörös fejtetőt keresve a kettő közül.
A megoldáshoz végül a sietős léptekkel közeledő rezidensek párbeszéde segít hozzá, mi szerint néhány perccel ezelőtt egy őrülten csörtető vörös lépett ki a mentőautó elé. Egy hajszál választ el a káromkodástól, amikor elindulok a nyomukba szegődve, hogy elvezessenek a balesetet szenvedőig, ahol bizonyosan Annát is meg fogom találni. Egy másodpercre meg is torpanok, ahogy meglátom az ijedt alakját és a véráztatta arcfelű testvérét.
- Oh, hogy ti végtelenül makacs öszvérek.. - morgom jóval kevesebb méregtől telten, változatlan nehezteléssel, ami mellé az aggodalom is beeszi magát az altomba. Hallhatja a hangosan kimondott megnevezést, de ez nem az a lelki állapot, ahol ezt tényleg meg is hallja.. Vagy az, aminek a fennállása mellett képes lennék ragaszkodni a haragtartásra, még ha nem is könnyű feladat félretennem..
- Mi történt, mit mondtak? - a megnyugtatására el kellett ejteniük pár szót a szétválasztásukat követően - hiába fest továbbra is elevennek Hales.. A kezemet a vállára teszem, míg a másikkal a kabátzsebemből előrángatok egy zsebkendőt. Nem hiszem, hogy észrevette volna..
Vissza az elejére Go down
Haleigh Devonshire
avatar
Törvényen kívüli

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Vas. Ápr. 17, 2016 2:19 am
 



 

Van az a mondás arról, hogyha valaki nem akar meghallani valamit, akkor azt nem is fogja, tesz róla a természet, hogy így legyen. Nos, nem neveznék természetnek egy rendesen el nem zárt oxigénpalackot és egy kretén mentőst, aki rágyújtott a kocsiban, de ettől még elrendezték a dolgokat nekem.
Nem hallom a nővérem kiáltását, az ép fülem cseng, a másikból pedig a szivárgó vér egyértelműen dobhártyaszakadás tünete - nem mintha én tudnám ezt - szóval csak azt látom, hogy közeledik. Nagyon remélem, hogy nem leszúrni akar, ha újrakezdi a témát esküszöm, hogy felpofozom!
Nem kell. Nemes egyszerűséggel mindenkin átverekedve magát a nyakamba vetődik, könnymaszatos arcát vállgödrömbe fúrja és egyszerre minden mérgem elmúlik.
- Megmaradok, hé!
Suttogom - próbálom, de tényleg, ám nem sikerül, hangos vagyok így, hogy nem hallom kívülről saját hangomat - miközben átölelem, s a nagy szeretetrohamban dacosan arrébb teremtek lábbal egy ápolót, aki közeledni akar felénk. Legalább fájlalja egy kicsit a sípcsontját, mielőtt eltessékelné a közelemből a nővéremet.
Keithre csak egy "bocsi" pillantást vetek újfent - vajon mikor fog ez elmúlni, s mikor nem fogom magam kellemetlenül érezni amiatt, mert bevertem az orrát? - majd elfordulok tőlük, s inkább próbálok az orvos szájáról olvasni, semmint azt figyeljem, ahogyan a férfi, akiről azt hittem, hogy csak egy barát a nővéremet vigasztalja. Nem mondom, hogy nem vagyok zabos, ám Anna aggodalma legalább valamelyest csökkentett a mérgem intenzitásán.
- Leírná?
Mutatok füleim felé, méltatlan hangoskodással illetve az orvosom. Az, hogy bekötötte a fülemet, s oldalra fektetett, hogy a vér kifelé távozzon a fülemből már nem rontott az amúgy is szinte nullára csökkent hallásomon. Ám ez a homlokráncolás nem tetszik nekem. S eléggé utálom, hogy nem tudom mi történik körülöttem.
Fáj a feje? - rója papírra, mire megrázom az emlegetett testrészemet. Semmi bajom, megmondtam! A fülem ugyan hasogat, de azt meg nyilván tudja, hisz vérzik.
- Asszonyom, ön a sérült rokona? - teszi fel közben az egyik ápoló a kérdést Annának. Még jó, hogy nem hallom, mert kioktatnám, hogy vegye fel a szemüvegét. ennél ikrebbek nem is lehetnénk.
- Valószínűleg nincs koponyasérülése, de felvisszük CT-re. Megvárhatja, ha gondolja, de akár órákat is igénybe vehet. Eléggé túl vagyunk terhelve.

//Itt ha gondoljátok én kiszállok egy időre, folytassátok, ameddig jólesik, aztán ha olybá tetszik, hogy elértek oda időben, alant olvasható a folytatásom. ^^//

Órákat. Egészen pontosan kettőt vesz idénybe, mire megint visszakerülök a kerekesszékbe. Hiába magyarázom - már nem annyira emelt hangon, hiszen az egyik fülemre kezdem visszanyerni a hallásomat úgy-ahogy - hogy tudok sétálni is, nem engednek. Van hát időm smst írni Annának, míg úton vagyok a földszint felé egy ápoló - beteghordó - kíséretében. Nem küldtem el, de őszintén, baromság lett volna, ha megvár. Haza tudok menni egyedül is. És talán jót tenne mindenkinek egy kis távolság..
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Vas. Ápr. 17, 2016 5:30 pm
 



 

Nemcsak az nem tűnik fel, hogy könnyben úszik az arcom, az sem, hogy remegek, hogy valószínűleg kiszaladt minden vér az arcomból, a falfehér árnyalathoz közeli színt kölcsönözve ezzel ijedt ábrázatomnak. Mindezek ellenére pedig eszembe sem jut mást tenni, mint menni, akarva-akaratlan lökve arrébb másokat, mígnem elérem a húgomat és a karomba zárom szorosan.
Érzékelem, ahogy mozdul, talán még az ápoló rosszallása is eljut a fülemig, de az egyetlen akire figyelek, az most csak Hales. A sokk és a harag keveredik zavaros masszává az ijedtséggel és az aggodalommal. Túl sok érzés, túlságosan is rövid idő alatt…
Tenyereim közé fogom az arcát, hogy lássam a szemeit, mondani azonban már nem sikerül semmit, mert csak addig noszogatnak, amíg le nem fejtenek róla és arrébb nem állítanak.
Nem kell oldalra néznem, hogy tudjam, időközben Keith is ideért és nem a hangja árulja el. Egyszerűen csak… csak minden egyes porcikámban érzem, hogy itt van, hogy figyel és pár másodperc sem telik bele, hogy szavai elérjenek a tudatomig.
A több milliónyi lehetőség közül, ami eszembe juthatna, csak egyetlen dolog van, ami azonnal bevillan, de mielőtt még kimondanám, összeszorítom ajkaimat, gátat vetve ezzel a szavaknak.
Pedig még nem láttál belőlünk semmit...
Négyünkből együtt. Nem az ő hibájából, az enyémből, nem kell mondania, hogy tudjam, tisztában vagyok vele, nagyon is. És akkor is… mi négyen… attól félek, sosem fogja igazán megérteni, miért is tettem és teszem azt, amit. Hiába van ezer oka.
- Még semmit. – szakadnak ki belőlem a szavak. Még vizsgálják, még nem tudnak semmit, csak azt közölték, hogy ne legyek láb alatt.
Mikor megérzem a kezét a vállamon, megfeszülök az egész testemben. Hiába érzem a törődést és vigaszt, a harag is ott pulzál a felszín alatt, a feszültséggel együtt, ami pillanatnyilag több, mint, amit kezelni vagy elviselni tudok. Mégsem szólok miatta. Visszanyelem a szavakat a könnyeimmel együtt, tenyeremmel törölve el azokat, amelyeket már kibuggyantak korábban.
- Köszönöm. – csendesen fogadom el a zsebkendőt és a kezemben szorongatom, amíg arra várunk, hogy bárki bármit is mondjon Halesről.

- Igen. – bólintok az orvosnak az egyértelműt megerősítendő, majd figyelmesen hallgatom a szavait.
- Szeretném megvárni, köszönöm. – az orvos bólint és elmegy, én pedig Keith felé fordulok, hogy a vizsgáló óta most először megint a tekintete után kutassak.
- Ha nem bánod, maradnék. – a hangom szelíd és még mindig aggodalomtól terhes. A testvérem, nem akarom itt hagyni, de természetesen Keitht sem arra kényszeríteni, hogy maradjon, ha nem akar.
Ha marad, akkor feltételezem a társaságában megyek át a balesetiről a váróterem felé, hogy egy széken foglaljak helyet.
- Mennyire vagy dühös? – töröm meg a csendet – hacsak ő meg nem tette korábban – miközben oldalra fordulva, rápillantva teszem fel a kérdést.
Sejtéseim vannak, mégis jobb volna hallani és felkészülni rá, már, ha egyáltalán lehetséges ez.
Bármi is legyen a válasza, néhány bólintással konstatálom, nem akarván tovább fűzni a szavakat.
Kisimítok egy tincset az homlokomból és ekkor tűnik fel, hogy fáj, ahol bevertem a fejem – púp is nőtt rajta – némi homlokráncolásnál azonban nem adom több jelét a kellemetlen érzésnek.
A kezeim még mindig remegnek, így keresztbe tette lábaimon kulcsolom őket egymásba, előre hajolva, csendesen, amíg az eredményre várok.
Órákkal később rezzen meg a telefonom és olvasom Hales üzenetét. Rövid választ pötyögök neki vissza.

Földszint, váróterem. Itt találkozunk.

Nem cifrázom tovább, csak elküldöm és Keith felé fordulok.
- Ha jól értelmezem, akkor kiengedték, bár ez az egyetlen, amit nem írt meg, szóval még nem tudom. Mindjárt itt lesz. Beszélni akar velem, én is vele. Haza vigyelek előbb? – próbálok minden érzelmet eltüntetni a hangomból, nem akarok most még egy vitát vagy bármit elkezdeni és így a legjobbnak azt érzem, ha csak a lényegre szorítkozom.
- Vagy elviszed a kocsim? – mehetünk mi is taxival, ha nem akarja, hogy én vigyem haza. Akármelyik megoldást is választja, nem ellenkezem, elfogadom.
- Otthon találkozunk. – búcsúzok el végül tőle, felállva a székről.

//nos drágáim, akkor folyt. köv. mindenkivel úgy, ahogy megbeszéltük, köszönöm a lehetőséget itt és akkor Hales, neked megy a kezdő is mindjárt <333 Keith veled meg otthon megy tovább a dráma Razz <333//
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Pént. Ápr. 22, 2016 10:17 pm
 



 

Sok mindent mondhatnék most. Megfogalmazhatatlanul sokat, mint például, hogy mennyire szokatlan, furcsa érzés kettejüket egyszerre látni. Ténylegesen. Nem csak egy kópiáról visszaköszönve. Vérmaszattal az arcán, a haján és mindhiába tudni melyikőjük melyik.. Igen, szokatlan. Vagy mondhatnám mennyire fekete humora van a sorsnak, ezért a sorozat-húzásáért.. Vagy mennyire utálom azt a kettős vihart, ami bennem tombol.. Mennyire szívesen adnám ki magamból ezt az egészet és közben mégis mennyire nem akarom megtenni.. Mennyire felhúzott a lábunk alól kihúzott talaj és mennyire nehéz félretenni egy időre a tényadatokat, amik az elnyomott haragom táptalajául szolgálnak.. Egy szusszra könnyítem meg a tüdőmet és megingatom a fejemet, amikor a balesetet szenvedő vörös tekintetét magamon érezve ránézek. Nem, felesleges ezen rágódnia, nem hibáztatom - tehetném..?
A testvérét sem lehet a jelen körülmények között. Piszkosul szeretném, hogy ezáltal rendezzem fejben a dolgaimat, de nem lehet. Nem vonhatom kérdőre mégis hogyan érzi, jó döntés volt-e eddig húzni a beismerést. Nem a barátja vagyok, nem a titka.. A vőlegénye, hamarosan a férje, de nem érzem ennek a súlyát a négy fal közé beskatulyázva az ő döntésének árnyékában.
Az ujjaim alatt futó feszültséget érzékelem és tudomásul veszem, hogy nincs szüksége az efféle nyugtatásra. Szó nélkül eresztem el, amint átadom a zsebkendőt, hogy felitassa a könnyeit és ugyanígy fogadom az elrebegett hálát, csendben. Összeszorított fogakkal, akárcsak a hátra lévő időben, amíg az eredményeket várjuk a húgával kapcsolatban. Nem megyek el, hogy teljesen belefeledkezve az aggódásba egyedül várakozzon az arra kijelölt helyen. Az orvos által javasolt kétóránkénti jegelést nem érzem létszükségletemnek a zsibbadás miatt, de ez nem jelenti azt, hogy nem esne jól - más apróságokkal egyetemben, de nehogy nagy igényekkel állítsanak a vádlottak pódiumára..
Veszek egy kávét az automatából - neki.. -, újból kommentár nélkül hagyva, vagy a kezébe nyomva vagy a karfára téve. Nem, nem akarok beszélni és a felmerülő kérdésre sem akarok válaszolni: rövid leszek.
- Erről majd máskor. - tudja. Tudnia kellene legalábbis a szűkszavúságomból, hogy sok jót ne várjon. Csak rosszabbat a mostani visszafogottságnál és passzivitásnál, de célszerűbb, ha nem foglalkozik vele. Célszerűbb szőnyeg alá söpörni, mint ahogy én is teszem a két óra hosszánál merőben többnek tűnő várakozási idő alatt.
Fészkelődtem, doboltam az ujjaimmal hol a széken, hol a térdemen, végül nem bírtam egy helyben maradni a fülsértő hallgatás közepette. Ülni és külső szemmel tudomást is alig venni a másikról.
- Nem kell, fogok egy taxit. Tolmácsold neki a jókívánságaimat. - az otthon említésére átsuhan az agyamon, hogy talán jobb volna egy hosszabb sétát eszközölnöm, mielőtt hazavitetem magam a sofőrrel. A saját mérgem csillapításának érdekében, a fájni kezdő fejemében is, illetve megannyi más, megnevezhetetlen katyvasz miatt, de elvetem az ötletet és az ebből fakadó őrlődés következtében válasz nélkül marad a búcsúszó.
Persze, elkerülhetetlen..

// Nagy-nagy imádat van és bocsánat a megkésett zárásért! <33333 //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Pént. Ápr. 22, 2016 10:33 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szomb. Jún. 04, 2016 2:19 am
 



 





Csak hét perc telt el a riasztástól számítva, amikor kiértünk a lángoló családi házhoz, elsőként. Bementünk az épületbe, hogy megtudjuk van-e valaki, aki bent ragadt.
Volt.
Először egy nőt találtam, aki a gyerekei, a férje és az apja miatt aggódott. Megígértem neki, hogy megkeresem a fiait, ha kimegy Cooperrel. Az egész nem tartott egy percig sem, és tudom, hogy maradni akart volna, de a dolgok nem így működnek.
Míg őt kikísérte az említett társam, addig folytattam az emelet átkutatását. Megtaláltam az egyik fiút, kilenc év körüli, a sarokban kuporgott. Őt óvva vezettem ki a lángok között lavírozva. Az édesanya odakint még mindig jajgatott a szerettei után. Közvetlen mögöttünk jött Andrews, egy idősebb férfit kísérve. A gyereket a mentősökre bíztam, majd indultam is vissza, hogy megkeressem a másik kisfiút is. Messzire azonban nem jutottam, az egyik födémgerenda megadta magát a lángoknak és gyakorlatilag alázuhant annak rendje és módja szerint, magával sodorva a mennyezet nem kevés darabját. Nem a gerendát, de egy jó adagot a mennyezetből sikerült a nyakamba kapnom és a törmelék szó szerint ütött le.
Elvesztettem az eszméletem. Mire pedig magamhoz tértem egy mentőautó belsejében voltam, oxigénmaszkkal az arcomon. Zsibbadáson kívül nem sok mindent éreztem, azt hiszem az adrenalin még bőven szaladgált a testemben, ami aztán a sürgősségin üldögélve alább hagyott és szépen lassan kezdtem megérezni a vállamba álló fájdalmat.

- Ms Collins, igaz? – a függönnyel elválasztott ágyak egyikén üldögélek. A fájdalmat leszámítva jól vagyok, nem ítéltek sürgős ellátásra szorulónak, így várnom kellett, egészen eddig.
- Eltalálta. Helló. – bólintok az orvosnak, aki épp a kezében tartott tabletbe feledkezik bele.
- Üdv, Dr Blake vagyok. – bemutatkozás ezzel letudva és végre rám is pillant.
- A légutak tiszták a kartonja szerint, de nézzük meg még egyszer a biztonság kedvéért. Vegyen mély levegőt kérem. – közelebb lép és felteszi a sztetoszkópját, amivel a hátamat hallgatózza. Teszem, amit mond, mély levegőt veszek, majd amikor a torkomba akar belenézni, engedelmesen hagyom a dolgot.
- A válla miatt... – nincs esélye befejezni a mondatot, mert megzavarja az egyik férfi nővér, pardon betegápoló.
- Dr Blake, a rendőröknek van pár kérdésük.
- Csak egy pillanat és megyek. – fordul hátra, én pedig nem követem a pillantását. Tűzeset és személyi sérülés esetén a rendőrség is vizsgálódik minden alkalommal, ez nem ritkaság. Pedig, ha felnéznék, esélyesen kapnék egy kisebb sokkot már előre.
Visszafordul felém a doktornő.
- Szóval, a válla miatt felküldeném röntgenre. A kórlapján az áll, hogy állapotos. Hányadik hétben jár?
- A hetedikben. – válaszolok automatikusan.
- Fájdalom vagy bármi egyéb jelentkezett?
- Csak a vállamban. – mást nem érzek igazság szerint. Fáradt vagyok és füstszagú, nagyjából ennyi, ami jelenleg tudatosul bennem, semmi más.
- Rendben, ez jó jel. Lehívok valakit a nőgyógyászatról, hogy azért nézzen rá a magzatra, utána meglátjuk, hogy mi legyen a vállával, oké?! – bólintok egyet, határozottan és röviden. Nem állok neki magyarázni, hogy – szerintem – felesleges kört fut le. A dolgát teszi, hadd tegye.
Mivel nincs több megbeszélnivalónk egy gyors vizsgálat céljából még közelebb lép, hogy megnézze a vállam és amikor elmozdul akkor fagyok le szó szerint.
Azt hallottam, hogy itt vannak a rendőrök és várnak rá, csak éppen arra nem voltam felkészülve, hogy pont Ő is itt lesz.
Rohadt élet...
Fogalmam sincs, hogy meghallotta-e vagy figyelt-e, de ha tippelnem kéne, akkor nem fogadnék arra, hogy megúsztam a dolgot. Ennyit arról, hogy a megfelelő alkalommal avatom be… Basszus.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szomb. Jún. 04, 2016 9:29 pm
 



 



Egy bolti rablás helyszíne felé irányítottak tovább a központból. Az elkövető nem hagyott különösebben nagy felfordulást maga után, tiszta munkát végzett, kifejezetten a szalmalángos esetek közé sorolnám az ügyet. Csak pánikot hagyott maga után a többi vevő körében és egy - az apró kivételével - majdnem üres kasszát a tulajdonosnak. Magas, húszas éveinek elején járó, nyúlánk srácot említettek, vörös pulóverben, fekete Yankees feliratú baseball sapkát, további ismertetőjegyként a fekete tornacipőt tudták felhozni. Nagyszerű, kész információáradat.
Az oldalsó utcában sikerült elcsípnem, konkrétan a szemem sarkából ahogy hirtelen megindul a másik irányba. Vélhetően az egyik beugróban akarta megvárni, amíg elcsendesül a környék, de eddig bírta idegekkel. A leírás illett rá, ami egyet jelentett: futást. Az épületek közötti rész meglehetősen szűk volt, tele szeméttel, dobozokkal és a belsőbb részeken az elmozdítható kukák sem voltak nagy segítségemre. A kölyöknek könnyebb dolga volt, neki nem egyenruhában kellett lefutnia az akadálypályásított terepet.. Ügyesen kikerülte őket. Az első, második felszólításra nem hallgatott. A harmadiknál, amikor már a szankciókat is kihangsúlyoztam: rosszul vette be a kanyart - hála az égnek, utálom a fogócskázást.. Ez volt az első alkalma. Rá volt írva az arcára mennyire tele van a gatyája, amikor a csuklóján kattant a bilincs és az autóhoz vezettem. A rádióba pont akkor érkezett az újabb bejelentés: tőlem négy utcára tűz ütött ki az egyik lakóházban. Oda kellene menni távol tartani az embereket. Addig kényelmesen el lehetsz a hátsó ülésen kölyök..
A helyszínen nem sok teendőm volt, az autót közvetlenül a felállított kordon mellett hagytam és látó távon belül. Bezártam, persze. A szirénával érkező és távozó mentőre nem volt alkalmam figyelni, mert a kapitány máris a továbbirányításomról tájékoztatott. A bolti szarkáról majd gondoskodnak, a kórházba kellene mennem Cross-szal, hogy a hozzájuk bevitt sebesültekről kérdezzük ki a dolgozókat.
Az eligazítónál egyenesen az ambulanciára irányítottak minket. Közvetlenül dr. Linda Blake, akihez már az érdeklődésünk pillanatában szalajtottak egy betegápolót, hogy előre bejelentsen bennünket. Az ő lépteit követtem a tekintetemmel, ahogy magunk is követtük az útját.
- dr. Blake, ő lesz ott. Máris szólok neki, hogy várják. - fordulok az említett irányába, amikor is meglátom Jacks-t az orvossal szemben. Láthatóan nincs komoly sérülése, ami kötözésre szorult volna vagy vérzés, ami csillapításra, de nem lehet elmenni a tény mellett, hogy itt van. Valószínűleg ő volt az egyik mentőben, azért foglalkozik vele maga Blake. A páciensre való tekintettel nem léptünk, léptem volna közelebb, amíg a doki nem fejezi be vagy hagyja félbe a munkáját, így viszont.. Nem, nem akarok és nem is fogok zavarni, de nem tehetek róla: érdekel, ha csak pár kifejtett szóban is, hogy mi történt vele. Annyi még beleférne munka közben.
Pontosan, csak férne. Közelebb érve jobban kivehetőek a beszélgetés foszlányai is és hiába hallom tökéletesen mit kérdezett tőle az orvos: az agyam nem akarja feldolgozni először. Nem, nem, ilyen baszd meg nincs. Hetedik hét, nőgyógyász, magzat.. Észre sem veszem, hogy mennyire befeszítettem az ökleimet egészen addig, amíg nem roppan a csuklóm a nagy nyomás kifejtés következtében. A fogaim is fájdalmasan csúsznak el egymáson, ahogy összeszorítom az állkapcsom és minden öntudatlan igyekezetemmel azon vagyok ne most robbanjak bombaként. Egyenruhában, egy kórház kellős közepén.. Nem tudnám meghatározni pontosan hogy is érzem magam az elcsípett beszélgetést hallva, de nincs is lehetőségem erre, a vörös köd fokozatosan borítja el az agyamat és ez csak hatványozódik, amikor észrevesz. Mint egy lőtt kutya.. Szinte egyből hozzákezdek a száznyolcvan fok bevételével. A szájmozgásomról leolvasható a káromkodások sora, amiket magamba fojtok. A fordulás figyelmetlen kivitelezésű, az egyik nővért majdhogynem fellököm. A magával hozott tálcáról lerepülnek a sterilizált eszközök, én meg csak idegtől feszülten tartom fel a kezeimet. Megadón, de nulla bocsánatkérési szándékkal, függetlenül a feszültségből kinyögött..
- Bocs, bocs. ..elhadarásától. Még Cross is odébb áll, ahogy felé indulok. Vette a célzást. Békén hagy, ahogy kábé minden más is, akinek van szeme és nem a biztonságiak közé tartozik: ők vészmadarakként mozdulnak egyszerre. A rendőrtársam utánam kiáltott ˝Minden rendben?˝ kérdésére nem is válaszolok. Szarok rá. Oldja meg egyedül. Feljegyzést is készíthet arról, hogy teljes egészében ráhagytam a feladatot. Jogosan tenné, de nem érdekel. Csak az, hogy levegőhöz jussak a kórház falain kívül. Idebent még a falba se üthetek bele anélkül, hogy ne lenne komoly következménye és jelenleg nem vagyok benne biztos, hogy soká tudom kontrollálni magamat a szabályokra hivatkozva. A mentő bejárathoz közelebbi, kőből készített virágosládákig tartok ki.. Ott ugyanis erőből rúgok bele az egyikbe. Kurvára nem kellemes, de még mindig jobb, mint a rajtam uralkodó méreg saját magam elviselése.
Bassza meg.
..amiért nem mondta el.
..amiért így kell megtudnom.
..amiért ettől az egész szituációtól olyan érzésem van, mintha csak apámat látnám: aki mindent elbasz. Szó szerint is.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szomb. Jún. 04, 2016 10:30 pm
 



 

Meghallotta.
Kétségem sincs efelől, amikor látom szó szerint sarkon fordulni és a káromkodások egy részét is sikerül leolvasnom ajkairól, miközben maga mögött hagy.
Ebben a pillanatban tudatosul bennem, hogy ostobaság volt egyáltalán megfontolni azt, hogy beavassam bármibe is, de ennek már egészen biztosan lőttek.
Látom, ahogy neki megy a nővérnek és az elejti, ami a kezében van, én pedig automatikusan kezdek mozogni, törökülésből előbb az ágy szélére tornázva magam, majd lehuppanva róla, nem igazán tudomást véve Dr Blake szavairól.
- Ms Collins mit csinál? Üljön vissza kérem! – nem is nézek rá, csak Ron egyre távolodó alakját látom, miközben ketté szakadnék a két gondolat között; hagyjam futni, elvégre minden joga megvan hozzá, vagy menjek utána, mert nem akarom, hogy elfusson.
Rohadt élet!
Basszus.
A fene egye meg!
Kurva élet...

- Ms Collins! – szólít meg újra a doki, mire felé fordítom az arcom.
- Mindjárt visszajövök. – intek és indulok el a mentő bejárat felé, mire persze a doki hápogni kezd.
- Nem mehet el, nem engedhetem! – tanácstalanul, de dühösen áll, míg elfelé haladok tőle.
- Mondtam, hogy visszajövök. – bocsánatkérő arckifejezéssel nézek rá, mielőtt hátat fordítanék elképedt arckifejezésének és ki nem lépnék Ron után az épületből.
Még sikerül elkapnom, ahogy a kő virágosládába rúg. Sietősre vett lépteimet lelassítom és megállok és bár közelebb megyek hozzá, azért jócskán kartávolságon kívül maradok és nem is szólalok meg azonnal.
- Nem így terveztem, hogy megtudd. – szólalok meg mögötte, mellkasom előtt karba font karokkal. A fájdalomtól torzul valamennyit az arcom, de összeszorítom az állkapcsom, hogy visszafogjam magam és lenyeljem azt az érzést, ami éppen a vállamba nyilall.
Valójában nem igazán akartam beavatni és, ha mégis, akkor azt nyilvánvalóan nem így.
- És csak nem rég tudom én is. – két hete, hogy egészen pontos legyek, bár nem tudom, hogy számít-e bármit is. Gondolom nem sokat. Mindegy. A történteken változtatni már nem tudok.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szomb. Jún. 04, 2016 11:33 pm
 



 

Eltorzul a fájdalomtól az arcom, amikor a tömör és stramm kőszerkezettel találkozik a lábfejem. Ez rohadtul fájni fog később a megerősített falú bakancs ellenére is. Nem zúzódott, de ha más cipő lett volna rajtam: ezer százalék, hogy meg lett volna a dühkitörés következménye. Egyáltalán nem figyeltem a környezetemre odabent és ez nem változott a klórszagú falakon kívül sem, túlságosan is egy irányba fókuszálok hozzá. Váratlanul és nemkívánt módon ér, egyenesen megcsap a hátam mögül érkező hangja - igen, ez már határozottan közelít ahhoz, ahogy érzem magamat: mint akit hátba döftek.
Nem tör fel belőlem száraz, erőltetett nevetés. A nevetséges helyzet mégcsak egy kínos mosolyt sem vetít az arcomra. Itt és most egyáltalán nem vagyok abban a hangulatban, ahol ez lehetséges lenne.
- Vállon veregesselek, hogy más terved volt vagy megtapsoljalak érte? Nekem most rohadtul mindegy, úgyhogy nem tudok választani, bocs. - nem megy. Nem tudok féket kötni a nyelvemre, nem tudok finomkodni sem és meg sem fordul a fejemben, hogy talán így kellene tennem, nem kellene teljes egészében rázúdítanom az indulataimat. Egy része őt illeti, a nagyobb hányad, de a másikhoz az ég egy adta világon semmi köze sincs és talán emiatt is szólok vissza figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy terhes. Nem ez a bajom vele.
Nem csillapítom magamat mély lélegzetvételekkel, hagyom hadd tomboljon bennem a méreg.
- Mit takar a nemrég? Tegnap? Tegnap előtt? Jah nem, gondolom a havid régebb óta késik. - nem tartom számon a hónap melyik napjai karikázhatóak be pirossal, utólag ezért főleg nem tűnik fel és meg lehet kövezni érte, hogy nem nézek a kuka mélyére mit dob bele. Legyen akár teszt vagy tampon, de mindegy is. Teljesen mindegy az egész. Jelenleg nem tudom elképzelni, hogy ennél jobban súlyosbítsam a helyzetet, hogy ennél rosszabb legyen, pedig pontosan ezt teszem. Felégetek mindent. Nem lesz könnyebb nekem ettől, nem lesz elviselhetőbb, nem oldódik meg egycsapásra semmi, de legalább ideig-óráig a viselkedésem miatt nem fog fájni a fejem. Ha ez az idő letelik: csak akkor fog a képembe csapódni.
- A rohadt életbe is, belegondoltál milyen lesz utólag meg tudnom? Jézus, mekkora barom vagyok: nyilván nem érdekelt. - teszem ki oldalra a karjaimat és egy kicsit belehajolok az utolsó tagmondatba. Fejrázással, rövid fújtatással zárom le a jelenetet, mielőtt egy lépéssel eltávolodnék és hátat fordítanék neki.
- Menj vissza. A doki bizonyára még nem végzett veled. - nem kérdezősködöm mi történt a vállával. Megmarad, ha idáig ki tudott jönni és magyarázkodásba kezdeni.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Vas. Jún. 05, 2016 12:07 am
 



 

Lenyelem amit mond. Első körben legalábbis biztosan. Ha nem is velőig hatóan, de ismerem. Tudom, hogy milyen és azt is, hogy nem kell neki a szomszédba menni ahhoz, hogy seggfej legyen, ha épp az akar lenni.
Csakhogy.
Eddig még nem kerültem a haragja kereszttüzébe, ahová egyébként nélküle el se jutottam volna. Mert ezt a gyereket nem egyedül sikerült összehoznom és legjobb emlékeim szerint én voltam az egyetlen, akinek eszébe jutott a védekezés, az pedig, hogy azon kevesek közé kerültem, akik beleesnek a kivételbe… hát erről rohadtul nem én tehetek. Ő sem, de ez most mindegy.
- Mit számít? Már úgyis eldöntötted, hogy erről én tehetek, akkor is, ha amúgy fizikailag képtelenség teherbe ejtenem saját magamat... – keserűen és halkan jegyzem meg. Nem támadok vissza, nem látom értelmét, de attól még csípős marad a nyelvem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy összetörjön, akkor is, ha tudom, hogy nem ezért viselkedik úgy, mit egy vadbarom.
- Mégis mihez képest utólag? – elvégre nem szültem meg és ha még lenne is ilyen célom – ami nincs – akkor sem tettem semmi végzetes dolgot.
- Egyébként, csakhogy világosan lássak, mégis mikor kellett volna szóljak neked, tudva, hogy így fogsz reagálni? Amikor pozitív lett a teszt két hete, ami még rohadtul nem jelent semmit, max egy csomó idegeskedést vagy egy hete, amikor az orvos is megerősítette? Csak érdekel, hogy mikor is akartál volna szívesebben baromként viselkedni. – nem vagyok se visszafogott, de kedves. Akkor sem, ha tudom, nekem volt két hetem hozzászokni a tudathoz, neki meg két perce sem, viszont én nem is borítottam rá a dühöm, pedig elhiheti, hogy nem akartam teherbe esni.
- Ne csinálj úgy, mintha én terveztem volna ezt a gyereket. – halkan és keserűen jegyzem meg, azt pedig figyelmen kívül hagyom, hogy beküld. Nem teszem, amit mond, nem vagyok idomított kiskutya, ráadásul – annak ellenére, hogy egy idióta perpillanat – nem fogom magára hagyni. Akármennyire is pipa.
- Egyáltalán te belegondoltál abba, hogy nekem milyen ez?! Elvégre nem a te testedről van szó vagy arról, hogy neked milyen itt állni és szégyellni azt, amiről mindketten pontosan ugyanannyira tehetünk, mint amennyire nem. Nem jobban az én hibám, mint amennyire a tiéd is. – vele ellentétben, nekem nem az a célom, hogy beleszaladjak, mégis megteszem. Önmagam védelmében és azért is, hogy elérjem Őt. Ha tehettem volna bármi többet a dolog ellen, akkor megtettem volna.
- Egyébként nem áll szándékomban megtartani. Leveszem a válladról ennek a terhét, ne aggódj. – halkan jegyzem meg, minden köntörfalazás nélkül, keserűen. Azt tudtam – éreztem –, hogy nem lesz könnyű menet ez az egész, de amíg nem tapasztaltam meg, addig fogalmam sem volt, hogy ennyire nehézzé válik majd az egész, pedig eddig sem volt egy gyaloggalopp és most nem csak a fizikai kellemetlenségekről van szó.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Vas. Jún. 05, 2016 1:26 pm
 



 


Elképedten nézek le rá a tényközlését követően egy ˝Hogy tessék?˝ kérdéssel a képemre íródottan. Abban a hitben él, áll itt előttem a vállát fájlalva, hogy azért borultam ki, mert állapotos és ez az ő kizárólagos hibája..? Könyörgöm, pofozzon fel.
Nem teszek hozzá semmilyen megjegyzést, nem javítom ki, pedig nyilvánvalóan más oldalról közelíti meg a problémámat, mint azt én teszem. Akár az övével is. Hátrébb döntött fejjel keresek másik pontot a tekintetemmel, amit szemmel verhetek, amíg vissza nem ránt a talajra a száján kieső kérdés. Jobb híján nevezzük ezt az észhez térítő pofonomnak, mert egyből megint elememben érzem magam a hatására.
- Oh, nagyszerű: ezzel nyugtatod magad? ˝Mihez képest?˝ - az ujjaim ropogtatását abbahagyom az ideges lábdobolással együtt és összefont karokkal állok meg előtte. - Remélem használ és könnyebben fogsz aludni a tudattól, hogy te a értelmezésed szerint totál időben vagy. Sőt aggodalomra sincs okod, felnőtt nő vagy, mindent a helyén kezelsz. Megfelelő időben, megfelelő emberrel. - nem, nem célzok senki konkrét személyre, mert hülye lennék magamra mutogatni vagy éppen a munkáját végző orvosra. Abban sem vagyok biztos van egyáltalán megfelelő ember a helyzetben, csak azt tudom kik nem azok és ez egy újabb adag olajat önt a tűzre. Még kevésbé látszok tőle az empátia nagykövetének, pedig nem véletlenül nem adom egyenes választ, amit hallani szeretne. Egy hete. Igen, ezt gondolkodás nélkül rávágnám: az lett volna a leghumánusabb.. Csak még mindig nem arról van szó, hogy ez borít ki.
Az utcafront felé fordulok, hátam mögé utasítva a kórházat és abba be Jackie-t. Egyértelmű voltam és kiroppan az állkapcsom, amikor hallom, hogy egy tapodtat sem mozdult az ambulancia belterének közelébe. Most először veszek a tüdőm számára is elegendő mennyiségű levegőt. Ne kezdje..
- Eszem ágában sem volt azt gondolni. - ..és egyáltalán nem teszek úgy, mintha ennek ellenére így gondolnék rá. Ismerem annyira, hogy számításba se vegyem ezt az undorító konspirálást. Az imént feleannyi bántó él volt a hangomban. Nem telt el sok idő az ő szavai és az enyémek közt, nem hezitáltam kivágni őket, egyszerűen csak le akartam zárni, nem akartam volna egyből visszafordulni. Kényelmesebb volt így, de tehetsége van hozzá, hogy kikényszerítse belőlem a hevesebb reakciót. Pont a jó húrt akarja elszakítani.
- Én belegondoltam-e..? Két perce szereztem tudomást róla abból, hogy az orvos rákérdezett.. - nincs mit szépíteni a kifakadásomon, amit gesztikuláció kísér ahogy az épületre mutatok. Ott bent tudtam meg. Ott bent borult a nyakamba hideg zuhanyként. Ott bent, ahol az orvos is előbb volt ezzel tisztában, mint én.
- A rohadt életbe már, szerinted mibe tudtam egyáltalán belegondolni ennyi idő alatt azon kívül, hogy elcsesztem?! - bukik ki belőlem és egyúttal a mérhetetlen dühöm mellett a kétségbeesésből is jut a felszínre egy leheletnyi. Ez nem ˝csak˝ egy terhesség. Nem csak róla van szó, nem csak egy emberkezdeményről a méhében, nem csak rólam.. Számomra nem.
A büdös francokat hibáztatom azért, hogy ez megtörtént. Rá azért vagyok dühös, mert kurvára elhallgatta és nem vagyok biztos az eddig elhangzottak alapján, hogy meg akarta volna említeni valaha is. Nem véletlenül jutott így a tudomásomra. Csak egy újabb véletlen. Egy baleset. Ennyi az egész.
Megkönnyebbülök a mondani valójától - egyáltalán nem kellene ezeket a géneket továbbörökíteni -, de nem, nem érzem magam jobban utána, ami fogalmam sincs hogyan lehetséges. Nem vagyok kibaszott pszichológus, nem találok ebben sem logikát, értelmet, azt se tudom hol kéne keressem.
Szívesen belerúgnék újfent a kőbe, de az előző alkalommal is többen látták és mentek el mellette fület-farkat behúzva, mint kellene. Ezt akarom igen, hogy vetesse el, de ahogy megfogalmazza.. Nem tudom mit mondjak, mit kellene..
- Menj vissza. A kezelés. - nyögöm ki a tömör tőmondatokat és levágom magam a kőszerkezet szélére. A kezeimmel a combom mellett támaszkodom meg, de egy másodpercnyi ideig sem maradok így, a következőben már a térdemre könyökölve dőlök előre. A kurva életbe..



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Vas. Jún. 05, 2016 2:29 pm
 



 

Dühös. Nagyon.
Nem csak látom, hallom, érzem is. Gyakorlatilag perzseli a bőröm és kövezzenek meg azért, hogy arra a következtetésre jutok, azért a haragja, mert terhes vagyok. Valahogy nem tudom elképzelni, ha bármelyik este nyögöm be a vacsora mellé vagy szex után mintegy levezetőként, akkor békésen és nyugodtan fogadta volna. Ugyan.
Nyugtatom magam. Hát ez marha jó. Persze, teljesen relaxált vagyok, pont úgy nézek ki. Nyelvemen van egy hát persze visszavágás, de inkább elharapom a meg sem kezdett mondatot. Nem használna az égvilágon semmit.
- Úgy tűnik mégsem. – akár céloz bármire is, akár nem – nyilván igen – nem tudok elmenni a cinikus(nak ható?) megjegyzése mellett.
Remek, nem arra akart célozni, hogy akartam volna ezt a gyereket, mégis így hangzott a vád a hangjában, miszerint nem törődök azzal, hogy esik ez neki vagy egyáltalán milyen az egész. Épp ez az, hogy törődöm. Pont ezért nem feltétlen akartam beavatni, amiről nem tud, az nem fáj ugyebár, amiatt nem kell se idegeskedni, se dühöngni. Minden maradt volna szimpla és egyszerű és sosem lépett volna a könnyed élvezet szintjéről ez az egész tovább. Mert ez nem rólam szólt vagy arról, hogy nekem mi a kényelmesebb. Egyáltalán nem volt kényelmesebb tök egyedül lenni az egész helyzettel és attól sem jobb, hogy tudja már a dolgot. Jah, tudom, szar alak vagyok, amiért inkább megkíméltem volna ettől az egésztől.
Állom a szavait, a tekintetét, a haragját, hallgatom és bár igazat adok neki – tényleg lófaszra se volt ideje – attól még ez nagyon megy neki. A düh, a veszekedés, az ingerült reakciók és mindent nekem szánja, én nyelem be.
Elcseszte.
Ketten csesztük el.
- Semmibe. – szusszanok egyet. Aláírom, tényleg nem volt lehetősége végigvenni akármit is. És nem tudom nem észrevenni a harag mellett a kétségbeesést a hangjában. Pont ettől szerettem volna megkímélni.
Ahogy leül és a térdeire könyökölve dől előre, mozdulok, de még mindig nem be az épületbe, hanem mellé lépve. Leülök a virágosláda szélére és pillanatnyi hezitálás után teszem a kezem a hátára.
- Sajnálom, hogy nem szóltam. – előbb vagy egyáltalán vagy, hogy az orvostól tudta meg véletlenül, válassza ki, amelyik jobban bántja vagy az összeset. Jár neki a bocsánatkérés, akkor is, ha mostanra egészen biztos vagyok abban, nem kellett volna ennek az egésznek a terhét rátenni.
Védekezhetnék azzal, hogy nem tudtam, hogyan mondjam el, de felesleges magyarázkodás lenne, ráadásul csak félig igaz, mivel nem döntöttem el, hogy el akarom-e egyáltalán mondani. Vagyis most már csak akartam volna-e.
- És nem csesztél el semmit. – egyedül legalábbis biztosan nem. A felelősség épp annyira az enyém, mint az övé. Vagy inkább jobban az enyém, azt hiszem.
Ha (még?) nem ugrott fel vagy rázta le magáról a kezem, akkor felé fordítom az arcom és elveszem a kezem a hátáról, hogy a keze után nyúljak és tenyerébe csúsztassam a sajátomat.
- Ron... – szólalok meg újra, ha a eddig nem értem volna el, hogy rám nézzen, akkor így próbálkozzak ezzel.
- Terhes vagyok. – szusszanok egyet. Elkéstem a vallomással, de most legalább tőlem hallja és nem az orvostól, egy olyan beszélgetésből, aminek nem hívták fültanújául, mégis az lett.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Vas. Jún. 05, 2016 11:42 pm
 



 

Nem az a típus vagyok, akit kímélni kell. Rohadtul nem vagyok cukorból. Épp ellenkezőleg, elvárom, hogy minden egyes saját magamat is érintő dologról szóljanak. Nekem kell megbirkóznom az információval, neki csak a reakciómmal, nem? Tudom, hogy nehéz eset vagyok, de senki ne várja el tőlem - én se várom mástól -, hogy higgadtan üljön a seggén és úgy kezelje le az adott helyzetet, mintha mi sem történt volna. Kiborul? Kiborul, nem nagy dolog. Idővel majd túlteszi magát rajta, ahogyan én is tettem minden alkalommal - az esetek többségében -, szóval igen, elképesztően dühös vagyok Jackie-re, amiért nem adta meg a lehetőséget arra, hogy ez az eshetőség következzen be és most egy annál sokkal rosszabb módon kellett szembesülnöm mindennel. Ez nem arról szól kinek a lelkét balzsamozgassuk, szar ügy, de senkinek sem lesz jobb az ilyen ˝kímélgetésektől˝, mert jogomban állt volna normális körülmények közt megtudni. Bassza meg igen, a szemembe kellett volna mondani egy hete és hagynia kellett volna kiborulni, várni, hogy utána lenyugodjak, ami most nehezemre esik. Sőt, kilátástalannak tűnik a jelenlegi tényállás szerint. Még szép, hogy mégsem tartotta kézben a dolgait mindezek fényében.. Még szép, hogy  alig gondolok bele milyen lehet, lehetett a másik oldalról, ahová alig volt belátásom, a belátásra időm.. Még szép, hogy egyelőre nem is akarom megérteni, mert még gőzerővel a feldolgozás fázisában vagyok és védem a frissen bekapott sebet..
Csoda számba megy, hogy végül egy egyszerű beküldéssel és helyfoglalással próbálnám lezárni ezt az egészet további kéretlen tombolás helyett. Röviden fújtatok ahogy mozdulni látom: komolyan nem képes még most sem rám hallgatni és bemenni..? Nem hiszem el. Félre fordítom a fejemet és automatikusan moccanok, húzódok el az érintésétől. Nem, megoldom egyedül, ahogyan ő is akarta eredetileg. A kezem feltartásával is jelzem, hogy nem vagyok vevő erre, ami végül egy szájelhúzással és fogszívással egybekötve feszül ököllé a bocsánatkérésekor. Leengedem, vissza a térdemre. Nem vagyok kevésbé dühös rá, de egyikünk sem szokott nagy szavakkal dobálózni anélkül, hogy komolyan gondolná. Ennek a megállapításához nem kell kopószimat, ilyen téren határozottan hasonszőrűek vagyunk. Ha nem is feltétlen az adott pillanatra értjük.. Később attól még valóban bánhatjuk, csak ideiglenesen megelőlegeztük szóban. Nem mondok semmit, csak egy újabb mély levegőt préselek a tüdőmbe. Csillapodni látszok, fokozatosan, kis lépésekben, de igen. Ez nem változik a mostanit követő másodpercben sem, egyből, visszakézből érkezik a válaszom, de egyáltalán nem emelkedett hangon, mint az eddigiek legjava.
- Még szép, hogy de.már ne haragudj.. Nem csak erre értem, arra, hogy a gyereket vár, nem kifejezetten, de ez nem az idő és hely, ami arra motiválna, hogy bevalljam azt, ami a gondolataim között is nem kívánatos tény. Ugyanez harmincegy évvel ezelőtt megtörtént. Más körülmények között, más szereplőkkel, más hozzáállással, de meg és rohadtul nem vágyok az újrajátszásra a másik oldalról követve sem, mert az elbaszott dühkezelésem sem nem a semmiből, senkitől kaptam. Ez itt van mindennapos emlékeztetőként.
Ha hónapokkal ezelőtt kiadtam volna az útját, nem kényelmesedtem volna el nem jutottunk volna el eddig a pontig. A francba már..
- A doki még mindig vár a kivonulásod miatt. - laposan nézek oldalra, rá, de nem sokáig. Meredten bámulok előre és próbálom lábdobolással levezetni a feszültségemet. Az isten szerelmére most már igazán hallgathatna rám..



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Hétf. Jún. 06, 2016 12:40 am
 



 

Valahol mindig is szerettem azt a gondolatot – amiben talán részben van igazság –, hogy csak valami elcseszett, a természet fricskájának köszönhető hiba miatt születtem nőnek. Nem tudok annyira érzelmes lenni, mint a nemem legtöbb képviselője, nem hezitálok szinte semmin, elég jól megállom a helyem mindig és mindenhol, pontosan tudom mit akarok és mit nem, nem kell félteni, hogy valamit nem tudok megoldani a magam erejéből, nem vacakolok egy ruha vagy egy pár cipő felett azon hezitálva, hogy meg- vagy felvegyem-e, mert egyszerűen nem tudok leakadni ilyesmiken. Férfiakkal dolgozom, férfias munkám van, nem félek kockáztatni az életem másokért – ez a munkával jár, takarózhatnék ezzel, csakhogy –, nincs aki miatt féltsem. Olyan egyedül vagyok, mint a kis ujjam, de ez sosem zavart vagy érdekelt különösebben. Megszoktam, amikor egyik családtól a másikig vándoroltattak gyerekkoromban, hogy nem érek annyit másoknak, hogy érdekeljem őket vagy, hogy mellém álljanak.
Talán tényleg a természet fricskája volt, hogy nőnek születtem és úgy gondolkozom, mint egy férfi. Talán csak a körülmények miatt váltam ilyenné, passz, hogy mi az igazság, sosem firtattam és most sem igazán szeretném. Egész életemben nem hiányzott, hogy igazán, mélyen együtt érző legyek vagy érzelmes legyek, azt hiszem egészen mostanáig. Mert nem tudom úgy látni a dolgokat, ahogyan Lee – aki férfi létére sokkal jobb nálam mindazon jellemvonásokban, amelyek hiányoznak belőlem – próbálta megmutatni vagy, ahogyan Meg. És most itt vagyok vele, aki észrevétlen kúszott be az életembe és úgy tűnik a habkönnyű élvezetnél már többet jelent. Mert igen, egyszerűbb volna hátat fordítani és bemenni, ahogy azt már nem egyszer mondta.
Sokkal-sokkal egyszerűbb.
Megoldhatnám a dolgot magam, egyedül, ahogyan eddig is mindig mindent az életemben. Nem volna min aggódni, miért dühöt vagy megbánást érezni, nem volna mit lenyelni, elviselni vagy megérteni, nem kellene olyan mélységekig lenyúlni, ami szerintem bennem meg sincs.
Nem kellene mást tennem, mint sarkon fordulni és csak az ajtón át visszalépdelni a kórházi folyosókra, magam mögött hagyva mindent. Őt, a haragját és mindent, ami annyira komplikálttá tette az eddig pofátlanul kényelmes és egyszerű életemet.
És mégsem megyek.
Leülök mellé, megérintem, de nem kér belőle. Visszahúzom a kezem és az ölembe ejtem. Mindig is így működtünk, nem igaz? Ha egyértelműsítette, hogy nem akar beengedni, nem erőltettem a dolgot. Ezért van az, hogy gyakorlatilag alig tudok róla, a családjáról vagy a gyerekkoráról bármit is. Nem faggattam, cserébe ő sem engem és minden olyan légiesen könnyű és egyszerű volt. Mikor vált ez az egész közöttünk másmilyenné…?
- Akkor ennyi?ennyi, amit reagálsz? Ennyi, amit gondolsz? Hogy elcseszted? Mégis mit? A saját életed, az enyém, a gyerekét bennem, akit vagy akarsz vagy nem?
- Hadd várjon. Megmaradok, ráér. – ez érdekel most a legkevésbé. Nem, nem fogom magára hagyni. Maradok.
Felállok, elé lépek és leguggolok és a keze után nyúlok, már ha hagyja. Arcának vonásai, tekintete után kutatok, már amennyiben hajlandó arra, hogy rám nézzen. Nem kérdezek, nem nyugtatom, csak várok. Kellenének a szavak, az övéi, mert gőzöm sincs arról mit gondol vagy mit érez és nagyon-nagyon nem vagyok jó abban, hogy kitaláljam.
Kicsit előre hajolok még így, ebben az összegömbölyödött testtartásban és oldalra billentem a fejem, hogy elérjem, rám nézzen, ha még nem tette meg.
- Nem abból jöttem rá, hogy kimaradt a havim. – nem maradt ki egyébként és nem, konkrétan nem is erről akarok beszélni, hanem valami másról, de ha már felhozta valamivel korábban, akkor itt kezdem el, amit mondani akarok.
- Hanem abból, hogy több, mint két hete hányok. – ciki vagy sem – főleg konkrétan így kimondani, de mit szépítsem, az nem csak émelygés, ami a testemmel történik, szóval, jah ez a helyzet.
- És pokolian fájnak a melleim. És álmos vagyok, nagyjából mindig. És, hogy bármit megadnék a tejszínhabos ecetes uborkáért, annyira kívánom. Amit aztán kihányok. – komoly arccal, de a végén egy nagyon halvány csibészes félmosollyal az ajkaimon fejezem be a beszámolómat. Tekintheti úgy, hogy megérdemlem mindezt, amiért nem szóltam neki. Vagy nem így hoztam a tudtára a dolgot.
Nem tudom mit tegyek azért, hogy ne legyen ennyire dühös vagy ne érezze azt, hogy elcseszte. Sajnos ebben nem vagyok jó, hát marad az, amit nyújtani tudok. Ott voltam neki, amikor kellettem, itt vagyok, amikor nekem is kellene Ő, de úgy tűnik neki van nagyobb szüksége arra, hogy mellette legyen valaki. Jobb híján sajnos – vagy sem –, én.
Az uborka tejszínhab gusztustalan kettősén kívül más merényletet nem követtem el magammal szemben, Ő azonban ennél agresszívabb és valahol drámaibb megoldást választott és aggódom, hogy esetleg másodjára is megpróbálja szétrúgni a kő virágosláda oldalát.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szer. Jún. 08, 2016 12:07 am
 



 


Lustának, lassúságában érdektelennek tűnhet a mozdulat, ahogy ráemelem a tekintetemet.. Ennyi? ..pedig éppen arról van szó, hogy nagyon is figyelek. Már-már hangosan kattog az agyam, ahogy a tekervények egymásba akaszkodva, újabb és újabb kapcsolatot létesítve forognak a válaszon dolgozva, de ez nem ilyen egyszerű. Nem ennyi és ha egy kis részem el is akarná magyarázni az jelenleg eléggé el van nyomva.
- Támogatlak a döntésedben. Ennyi. - mindazok után, hogy elhangzott tőle egy ˝sajnálom˝ a titkolózásáért még nem leszünk kvittek, még nem érzem magam kitárulkozós kedvemben - túl nagy az egom, túl makacs vagyok.. - és az igazat megvallva jobban sem, pedig az lenne a normális. Vagyis gondolom az lenne a normális, mert mások általában meg szoktak ilyenkor könnyebbülni az elmondásaik alapján, én viszont rohadtul nem tartozok ebbe a kategóriába. Nem támad kedvem tőle kiadni azt, ami bennem van, megvitatni vagy mélyebbre ásni, mert ez kurvára nehéz és még annál is kényelmetlenebb, mint amennyire már a meglévő szituáció kiléptetett a komfortzónámból. Nekem, pedig van lehetőségem a rövidebb utat választani, legyen bármennyire is gyáva önző döntés. Vállalom, az vagyok a meghozásakor, kövezzenek meg érte. Ezerszer kellemesebb, mint a másik út, ezt legalább ismerem.
Kimondtam. Száraz toroknak megfelelően reszelve a választ, amire kíváncsi volt, mert arra volt, hogy akarom-e vagy sem a gyereket, nem? Helyben hagyom-e a döntését vagy ellenzem, nem..? A lényege ez, ahová ki akar lyukadni.
Visszafogott fújtatással könyvelem el neki ismételten az idegesítően makacs jelzőt, hogy még most sem megy be. Mi van a nőkkel, hogy folyton szembe mennek mindennel?! Nem húzom el a kezem, csak egy apró csuklómozdulattal adom tudomására: a kezének érintését nem csak a hátamon nem viselném szívesen. Egyedül a szemkontaktusért nem kell nyújtózkodnia, semmit sem tennie. Rá figyelek. Hallgatom és miként ezt teszem nekem is hányni támadna kedvem. Nem a tejszínhabos ecetes uborkától, az csak másodlagos. Mindenképp szabaddá tett kezeimmel végignyúzom az arcomat és egy gyors fejrázással teszem helyre magamat. A rohadt életbe.. Nem tudtad volna fapofával befejezni..?
- Nem csodálom, hogy nem marad meg benned. Csak attól, hogy hallom már hányingerem támad. - tisztában vagyok vele, hogy szar alak vagyok és mekkora szemét bunkó tudok lenni, amikor elkap a gépszíj, de azt már nehezen viselném el mindennek a tetejében, hogy amikor többek közt önnyugtatásként is elmondja a velejárókat, csak egy szégyent előidéző szájízt adjak neki vissza. Akkor is, ha változatlanul dühös vagyok, akkor is, ha változatlanul nem akarom, hogy megtartsa; emiatt, miattam ne tegye, ne érezze magát rosszul azért, amivel egyikünk sem tervezett.
Az enyém nem lesz csibészes, nagyon halványan se. Helyette zavart, sajnálkozó, bocsánatkérő.. Enyhült.
- Figyelj. - benedvesítem a számat, mielőtt folytatnám; a fenébe, hogy ezeket elmondta.. - Nem mondok semmi újat azzal, hogy egy gyerek nagy felelősség. Fogalmazzunk úgy: nagy falat nekem, amúgy sem vagyok egy életbiztosítás. - logikamorzsa.. - Ettől függetlenül. Ámblokk. - meggondolom magam és csak úgy kibököm. Nem mesélek róla bővebben miért, de ez mégis több, mint amit félmagyarázattal nyújtanék. - Nem vagyok erre megfelelő ember, nem akarok sajátot se és nem akarom, hogy amiért ezt mondom rád háruljon az én felelősségem, úgy érezd magad ahogy nem kellene. Az, hogy elcseszettül kezelem az én dolgom, nem.. - megdörzsölöm az orrnyergemet. - Nem rád, rátok irányul. Ez tudatosuljon benned, jó? - az ˝oké?˝ azt jelentené, hogy megtartom magamnak a titkaimat - csakúgy, mint eddig, mélyre temetve őket - és most sem adok lehetőséget megérteni mit miért teszek. A ˝jó?˝ azt jelenti elmondom, idővel, de.. Elmondom. Nem tudom miért ezt biggyesztettem oda a mondat végére, de talán úgy érzem tartozok ennyivel. Talán.. Nem tudom. Teljesen összezavart és ez frusztrál.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szer. Jún. 08, 2016 1:07 pm
 



 

Támogat.
Hát persze. Mi sem egyszerűbb ennél. A döntést így nem neki kell meghoznia. Nem az ő teste, nem az ő dolga, de támogat.
Hiába találom szemben magam a leginkább várt és vágyott válasszal, mégsem esik jól hallani és nem azért, mert meggondoltam volna magam. Hanem, mert talán ennyit – sem – ér mindaz, ami történik velünk.
Nem kértem vagy kérdeztem, így ennyi jár és ha nem is minden jó érzéssel, de elfogadnám, kategorizálva ezáltal magamat és kettőnket az életében és mégis, ahelyett, hogy faképnél hagyva sétálnék el, maradok.
Vele.
Érte.
Miatta.

Meg kellene könnyebbülnöm, ez a rész jönne, amikor áldását adja arra, amit talán a háta mögött is megtettem volna és mégsem érzem a feloldozást, azt, hogy könnyebb lenne és még csak egyetlen szavam vagy ellenvetésem, sem lehet, hiszen én mondtam, hogy nem áll szándékomban megtartani. És ő támogat.
Akkor mégis mi a baj?!
Kezem érintését újra lerázza. Hát térdeimet ölelem át szabaddá vált tenyereimmel és valahol megtörök szavak nélküli elutasításában.
Vállvonással rendezem le, hogy gusztustalannak találja kívánósságom egyik jellegzetességét, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a szavai valami egészen másra utalnak. Nem attól van hányingere, mert az uborkát a tejszínhabbal említettem egy mondatban. Bólintok egyet, lassan, valahol talán jelezve, hogy vettem a célzást.
Akkor ennyi.
Már felállnék, már feladnám előtte guggolásom látszólag értelmetlen próbálkozását, amikor megint megszólal. Hang nélkül hallgatom végig, talán enyhén felvont szemöldökkel, vajon milyen mondanivalója van még.
Zavart, sajnálkozó vonásokba váltó ábrázatát pedig nagyon nehéz másként értelmezni, mint amilyenek, vagy aminek hatnak.
Nem szakítom félbe, nem vetek közbe semmit, tisztelettel hallgatom végig gondolatait és szavait.
Nem tudom pontosan, hogy mikor jövök rá, otromba és végtelen ostoba dolog volt tőlem, amikor előre eldöntöttem – a megkérdezése nélkül –, hogy az lesz a baja és haragjának legfőbb kiváltó oka, hogy teherbe estem. Azelőtt ítélkeztem, hogy egyetlen szót szólhatott volna. Elszégyellem magam saját hülyeségem okán és szembesülök azzal, tényleg alig ismerem.
Nem válaszolok azonnal, nem tudok. Felállok és el kell lépjek tőle egy lépést ahhoz, hogy felelni tudjak. Előbb csak bólintok egyet, majd még egyet.
- Jó. – úgy kezeli, ahogy tudja, ezért nem tudom hibáztatni, nem is akarom.
Az ő dolga. Világossá tette.
- Én azt hiszem jobb, ha most visszamegyek. – vállam felett bökök ujjammal a kórház bejárata felé. Igazából nem arra vágyom, hogy még órákon át itt rostokoljak, várva különböző vizsgálatokra. Egyszerűen csak ebben a percben nem akarok tovább itt maradni. Nem akarom megismételni gyakorlatilag ugyanazt, amit az imént elmondott.
Ha nem tartóztat, akkor megfordulok és visszaindulok.


Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
Szer. Jún. 08, 2016 4:58 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Baleseti ambulancia
 



 

Vissza az elejére Go down
Baleseti ambulancia
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: