HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Neurológia

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Neurológia
Szer. Ápr. 06, 2016 11:27 pm
 



 

First topic message reminder :



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:52 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Vas. Okt. 02, 2016 8:56 pm
 



 


Adrian & Cory

I’m sick, or…? Surprise!





Két hete megállás nélkül plusz órákat vállalok a kórházban, műszakokat cserélek el, hogy ne kelljen kettesben maradnom a vőlegényemmel, mert azonnal elborul az agyam. Nem vagyunk képesek megmaradni egy légtérben, és ha még egyszer szapulni próbál, akkor kígyóként fogom kitépni a nyelvét. Még a feketeleves mellé, hogy édesanyám valamelyik nap beállított hozzám, hogy az egyik neves esküvői ruhaszalonban lebeszélt egy időpontot, és mekkora szerencse, hogy az éppen azon a napon délután esedékes. Aljas húzás volt a részéről, mert elhívta az egyik barátnőmet is, de azt már túl alantasnak tartotta, hogy Livnek is küldjön egy sms-t. Seattle-ben nem könnyebb az élet, mint a messzi északon volt, és meg kell szoknom az új környezetet is. Barátokból nem sok akad, és éppen emiatt ragaszkodom az egy szemhez olyan erősen, de valahogyan a szüleim, mintha meg se hallanák, amit kérek. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy élő próbababa leszek, és ez nem is múlt el, mert mindvégig úgy kezeltek. Az öltöztetők édesapám neve hallatán szinte a seggünket is kinyalták volna, és hozták a pezsgőt, a különtermet, és a legdrágább modelleket. Egyik sem nyerte el a tetszésemet, és leszavaztam a mamám összes javaslatát. Igen, az egész klán eljött velem, hogy véletlenül se maradjon titokban, hogy Cornelia Jones milyen lelkesen készül a nagy napjára. Apukám édesanyja még szigorúbban vélekedett az elit tagjainak magánéletéről, de egyetértett édesanyámmal abban, hogy erről el kell ejtenünk egy hírmorzsát, hogy a kellemetlen pletykáknak ne adjunk további táptalajt. A világ számára úgy nézhettem ki, mint aki örömittasan, szinte kiugrik a bugyijából, hogy férjhez mehet a sármos William Waldorfhoz, csak éppen azzal nem számoltak, hogy egyeseknek a kép a foghúzás előtti pillanatokra emlékeztet inkább. Vicsorogtam, pózoltam a Versace modellben. Anyukám és a mamám is könnyekig hatódott, de én belül üresnek éreztem magam. A következő napokban kerültem a családomat, és a munkára fogtam, hogy nem érek rá. A fülembe jutott a hír is, miszerint új főorvos érkezett a gyerekosztályra Jamie Woodward személyében. A híre megelőzte őt, és a férfi lába nyomát is csókoltam volna, csakhogy egy kis ideig együtt dolgozhassak vele. Ez jelentené nekem az ugródeszkát, de senki nem tudja megérteni, hogy mennyire fontos nekem a kórház, és az itt töltött idő. Anya szerint több időt fordíthatnék a karitatív tevékenységekre, az adománygyűjtő eseményekre, mert a jövőben úgyis arra kell koncentrálnom majd, de hallani se akartam róla. Apa új taktikát váltott, és inkább nem szólt bele az életembe, bár ezt nem tudtam, hogy miért teszi. Az Adriannel történtek után bűntudatom támadt, de Will érintését se bírtam volna elviselni. Fejfájásra, és rosszullétre hivatkoztam, és elvonultam a saját lakásomba. A szüleim örültek volna, ha a házukban maradok, ahol szolgák hada vehet körül, de makacsul álltam a sarat, és megoldottam egyedül is az életemet. A főzés sajnos nem volt az erősségem, így kaját rendeltem, ha szabadnapom volt, és a legújabb orvosi szaklapokat bújtam. Kutattam a híres gyereksebész után, megrögzötten faltam a sorokat a munkásságáról. Nekem ez a születésnapi, és a karácsonyi ajándékom volt egyben, mert a pletyka igaznak bizonyult, és már párszor láttam a folyosón is. Őrület, hogy mire képes az ember, hogy a legjobb mentorra csaphasson le a kórházban. A rezidensek között éles verseny folyt, de én még nem tettem le a gyakornoki vizsgát le, hogy egy magasabb szintre léphessek a hierarchiában. Még jó hosszú út vezetett oda, de előtte még rendbe kellett tennem a magánéletemet is, mert a százkilencen centis herceg minduntalan megzavarta az éjszakáimat, és nem hagyott nyugodtan aludni. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, és mosott szarként jelentem meg a munkahelyemen. Livvel előző este legalább egy műszakba kerültem, és átbeszélhettem nagy vonalakban a problémáimat, de arról nem beszélhettem mégsem nyíltan, hogy lefeküdtem a szexi építésszel.

Ma reggel se indult jobban a napom, de legalább elértem, hogy a neurológia után a rezidensem a gyerekosztályra tegyen át. Mindenki arra pályázott, és a szerencsések között lehettem. Nekem elég egyetlen nap is, hogy testközelben láthassam dr. Woodwardot. A fél kezemet odaadtam volna érte, ha még műthetek is vele, de attól nagyon messze álltam. A vezető neurológus hiányzott már két napja, és egy másik orvost kaptam, aki pitiáner feladatokkal látott el. A nővérekkel karöltve tettem a dolgomat, és nem panaszkodtam. Az öregekkel különösen szépen bántam, mert az egyikük olyan agytumorral feküdt itt, melyen már nem tudnak segíteni. Milyen érzés lehet úgy létezni, hogy már csak az égiek tudják, mennyi van hátra neked? Elképzelni se lehetett ezt a bizonytalanságot, de igyekeztem tisztelettel bánni a haldoklókkal. A másik kedvenc betegem egy régi balettos, aki az unalmas óráimat színesíti meg. Alzheimer-kórban szenved, és kezdi elveszíteni az emlékeit, így még értékesebbek a Moirával töltött percek. Éppen tőle jövök kifele, amikor két olyan embert veszek észre a folyosón, akikkel nem szerettem volna találkozni a közeljövőben, mégsem kerülhetem el őket. Egy mosolyt erőltetek az arcomra, és indulok meg az édesapám, és Mr. Skyberg felé. A szívem vadul verdes, mert az együtt töltött éjszaka emléke ötlik fel. Nem gondolhatok arra, hogyan zárt a karjaiba, milyen édes szavakat suttogott a hallójáratomba. Megtörtént egyszer, de többször nem fog, mert nem tehetem meg. Egyikünknek sem tenne jót, ha szeretőkké válnánk, de a legnagyobb visszatartó erő az édesapám. Iszonyúan kiborulna, ha rájönne, hogy annak a fiával osztom meg az ágyamat, akit mindenkinél jobban utál. Soha nem árulta el, hogy mi vetett véget a barátságuknak, de tudom, hogy egykor egymás bizalmasai voltak. Éppen a sors fintora, hogy én meg az ifjabb Skyberggel futottam össze, és estem bele a csapdájába.
- Nahát, apa, te errefelé? Sajnos nem érek rá, mert dolgozom, de megígérem, hogy fel foglak keresni a napokban… - hiába beszélek, mert a tekintetemet úgy vonzza a másik úriember, mintha mágnes lenne. Legszívesebben felüvöltenék, és a nyakába borulnék, de csak kínos csend telepszik ránk, vagyis telepedne, de előveszi az úriember oldalát. Micsoda öröm, hogy Ms. Jones vagyok számára, mert két héttel ezelőtt még „Édes, drága Cory” voltam, aki feljuttatta a csúcsra. Nagyot nyelek, mert megint rám tör a hányinger, de egyelőre vissza tudom tartani.
- Üdvözletem Mr. Skyberg. Igen, egy párszor már találkoztunk. – hagyom apára, higgyen, amit akar, de az újságcikket ő is látta, bár nem borította ki annyira, mint a drága vőlegényemet, aki tajtékzott, mint valami begőzölt vadállat.
- Cornelia nem lenne kedved velem ebédelni? – nem lep meg apa váratlan kérése, de az igen, hogy ilyen hamar faképnél hagy bennünket Adrian. Szólnék én utána, de csak biccentek, amikor elkanyarodik a folyosón.
- Sajnálom apa, de ma nem fog menni. Átadod anyának az üdvözletemet, és a héten benézek hozzátok. – adok egy puszit az arcára, de megint jön az inger, és a szám elé kell kapnom a kezemet. Pár napja rám törtek ezek a fura délelőtti rosszullétek. Fogalmam sincs, hogy mi állhat a háttérben. A mosdó messze van, és már érzem, hogy a torkomat kaparja. Nem szép látvány lenne a folyosón okádni, de nincs más választásom. Éppen befordulok, és meglátom a liftet. Igen, mellette van a szemetes. Az egyetlen célként lebeg előttem, hogy elérjem, különben végem lesz, így arra sem figyelek fel, hogy az új nővérke lecsapni készül Adrianre.
- Mr. Skyberg…várjon, kérhetnék egy autogramot? – menten rosszul leszek ettől a behízelgő hangtól is, de sajnos valóban nem vagyok jól. A mellettük lévő kuka fölé görnyedek, és kiadom a reggelimet. A gyomrom háborog, és verejtékezem is. Idegesen a zsebkendőt kutatom a köpenyem zsebében, és arra fordulok meg, hogy két szempár szegeződik rám, ezek közül az egyik az ismerős égszínkék. Na…csodásan beégtem a Szívtipró előtt. Gyorsan megtörlöm a számat, de ez már nem fog segíteni rajtam.



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 06, 2016 10:51 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Vas. Okt. 02, 2016 10:18 pm
 



 

Cory& Adrian

I had my heart set on you
But nothing else hurts like you do
Who knew that love was so cruel
And I
Waited and waited so long
For someone who'd never come home
It's my fault to think you'll be true
I'm just a fool


A nem várt találkozás Coryval nem kellemes. Sértett hiúságom még mindig haragra gerjeszt, fájó szívem újra bánatos ütemre dobban miatta. azon az éjszakán, bármilyen részeg is voltam nagy részében, azokban a percekben míg a karjaimban tartottam, valami olyat adtam neki, amit eddig senkinek. Először akartam életemben helyesen cselekedni. Először helyeztem egy nő értékeit, érdekeit a sajátom elé. Én táncoltam vissza a kísértés elől, csak azért, hogy védjem őt. Mégis én lettem elhajítva aztán. Magához édesgetett, mikor tehetetlen voltam előtte. Kitárulkoztam előtte, legalábbis rémlik valami az érzésből, mennyire fájt bevallani valami fontosat. Azt nem tudom mit mondtam pontosan, de azt igen, hogy fontos volt, mert emlékszem, hogy nagyon fájt a szívem miatta és nagyon nehéznek éreztem a vállaimat. És azt hittem akkor, mikor együtt voltunk, hogy ez talán több volt annál, mint aminek látszott. Több volt talán annál, hogy kihasználja a helyzetet, több annál, hogy én kihasználjam őt. Azt hittem, legalább egyetlen éjszakára, de enyém lehet. Hogy kicsit megmutathatom neki, hogy több rejlik bennem, mint egy toronymagas fickó, aki történetesen jól használja a fúrót és a kalapácsot. De aztán mikor aznap éjjel kiléptem a fürdőszobámból csak egy cetli várt. Nem lehetünk együtt. Soha.
Most tehát így is állok hozzá. Soha nem lehetünk együtt, nyilvánvalóvá tette. Hiába vártam napokon át, hogy majd felhív legalább, hisz a névjegykártyámat odaadtam neki...semmi. Hiába vártam, hogy sms-t kapok, e-mailt, postagalambot...semmi. Sem magyarázatot, semmiit. Ha legalább tudtam volna, hol hibáztam. De talán ott, hogy engedtem a vágyimnak. Valószínűleg Cory rájött míg a nappalim fekete bőrkanapéján maradt egyedül, hogy ez nem az ő világa. Ő magasabb körökhöz szokott, limuzinokhoz és luxusházakhoz, szolgákhoz és sofőrökhöz. Én csak egy egyszerű vállalkozó vagyok, nem több. Nem keresek rosszul, de hol vagyok egy kormányzó fizetésétől? A lakásom szép és egyedi, mivel minden centijét én terveztem, de hol van ez egy többszintes villától? S rendezett és tiszta is, de ezt a heti kétszer idejövő takarítónőnek köszönhető és ha főttétel is van, a pedig nekem, ha főzök magamra vagy rendelek valamit. Tehát Cory és Adrian meséje azon az estén teljesedett ki és zárult is le. Miért emészteném hát magam miatta? Miért fájdítom a szívem még mindig? Miért akarom újra látni a mosolyát, és azt a pillantását, ami csak az enyém volt? Miért akarom újra megérinteni és a karjaimba vonni, hogy édes semmiségeket suttogjak a fülébe? Miért akarom a csókja ízét?
Megőrültem, ez már biztos, ez már kezd átmenni valami megszállottságfélébe, annyit gondolok rá. Tönkreteszi a nappalaimat, kísért éjszakánként, bolondja vagyok ennek a nőnek, és ennek itt és most kell véget vetnem. Egy politikus elképzeléseit megvalósítani több, mint kihívás, a róla vagy a lakásról szóló cikkekben meg szokták említeni a kivitelezőt, és az még több bevételt jelentene nekem, így muszáj kivernem a fejemből. Elbúcsúzok hát és magára hagyom apát és lányát. Magamban dühöngve tuszakolom előre testemet, hogy mielőbb a lifthez menjek és elmenekülhessek innen. Mégis egyre fáj és sajog a szívem a barna szépség után. Mikor a nevem hallom, hirtelen felkapom a fejem. A fiatal nővérke, vagy orvos, nem is tudom micsoda egész csinos. Természetes vörösnek tűnik, zöld szemei akár a macskáké, és egész érdekes barna kör fut végig a szivárványhártyája körül. Az orra szeplős, amúgy hófehér, és a melle...hát az nem igazán van, ahogy elnézem a segge sem lehet túl kerek, mivel elég cingár a szentem, na de ez legyen a legnagyobb bajom. Kutyaharapást szőrivel.
- Kedvesem, autogrammot, tőlem? Ugyan, miért tennék ilyet? Nem én vagyok aki nap mint nap életeket ment! Inkább nekem kéne öntől autogrammot kérni. - mosolygok rá kedvesen, majd hirtelen egy test vágódik mellettem a kukának, és valaki belerókázik. Odakapom a tekintetem, és mikor felismerem Coryt, kicsit elképedek, aggódás lesz újjá rajtam. Mi baja lehet? Talán beteg?
- ú, ez kínos...- sóhajt mellettem a cingár vöröske, majd újra tekintetem kezdi fürkészni. - Ugyan, Mr. Skyberg, nagy rajongója vagyok az építészetnek, és Ön fantasztikus. Mindig szerettem volna megismerni azt a férfit, aki a kedvenc házaimat, lakásaimat, épületeimet tervezte és építette meg. - rebegi, és rácsimpaszkodik az alkaromra. - Ú, milyen erős karjai vannak. Lefogadom a fizikai munka mindig jó kondiban tartja, már megbocsásson a kijelentésért.
Hallom mit mond, de a tekintetem egyre csak Cory felé irányul.
- Bocsásson meg egy percre. - mondom, és közelebb lépek Coryhoz - Ms. Jones...Cory...mondja kérem, jól van? Hívjak valakit? Van szüksége valamire? - kérdezem, és tényleg segíteni akarok neki. Férfi vagyok, és legyek bármennyire megbántott is, ettől még ha egy nő bajban van, nem fogok elsétálni mellette szó nélkül. A vörös nő azonban eléggé tolakodó, mert mellém lép és belém karol, zavartan pillantok is kezére és rá, hogy mégis mi a fenét művel? Ő persze mit sem törődve velem ábrándos tekintettel pillant rám.
- Tudja odáig voltam az eddigi munkáinak, leginkább az tetszett amikor azt a régi építésű házat újította fel, és meghagyta a konyha rusztikus mivoltát. Órákig tudnék beszélgetni róla. Akár egy egész estét végig tudnék beszélgetni Önnel az építészet csodáiról.
Magas labda és nyilvánvaló. Szívem szerint leráznám. Tudom mit akar kisajtolni, nem vagyok hülye. De ahogy Coryra pillantok, felevenedik az az este, felelevenedik minden, a cetli, amiben elutasított minden közeledést. S utolsó lökésként Cory ujján megcsillan a gyűrűje. A gyűrűje, amit én magam adtam vissza neki akkor ott a kórházi ágyán. Hirtelen fordulok a vörös felé.
- Elnézést, a nagy kavalkádban be sem tudtam rendesen mutatkozni. - villantom rá legszebb mosolyomat, majd kezét felemelve kézcsókot hintek kézfejére. - Kisasszony, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Adrian James Skyberg. Önben kit tisztelhetek?
A nő felkuncog és arca lángvörössé válik.
- Megan. A nevem Megan Devine.
- Miss Devine, kérem bocsásson meg, de nekem rohannom kell, várnak az embereim, és a munka. De engedje meg hogy udvariatlanságomért kérpótolhassam és elhívjam vacsorázni. Ma este ráér esetleg? Tudok még érdekes történeteket mesélni az építészetről. - mosolygok rá, és kevélyen, büszkén húzom ki magam. Tessék, lám, kinek kell Cornelia Jones alamizsnája? Hiszen én vagyok az egyik legnagyobb nőcsábász Seattleben, miért akarnék olyan szekér után futni amelyik nem vesz fel, mikor van olyan, amelyik utánam fut? Dölyfös szenvedéllyel pillantok Coryra, de a pillantása egyben átkom és áldásom is. A szívem belesajdul a látványába, de makacsul tartanom kell magam. Ő hajított el, neki vőlegénye van.
- Igen, persze, hogy ráérek. - mondja lelkesen mosolyogva. A mosolya szép, és kedves, még akkor is, ha nem annyira jó csaj, azért nem vállalhatatlan. Neki is megvan a maga bája. A zakómba nyúlva átnyújtok neki egy névjegyet.
- Akkor kérem erre a számra itt fent írjon egy sms-t amikor ráér, és megbeszéljük a vacsora részleteit, foglaltatok asztalt. Miss Devine, öröm volt önnel találkozni. Ha most megengedi, megyek a dolgomra. Viszlát.  
A nő lelkendezve indul el a folyosón, amikor szólítják, én pedig a liftbe lépek, Coryt pedig ha engedi bekísérem, ha nem, hát nem. Megnyomom a földszint gombját, és az ajtó becsukódik. Ketten maradunk.
- Biztos jól van, Ms. Jones? - kérdezem meg újra, és kicsit most valójában bunkónak érzem magam. A nő előtt bájologni és randit megbeszélni, akivel alig pár hete még szerelmesen fonódtam össze, nem hamis érzéseket táplálva iránta, még tőlem is szokatlan. De már mindegy. Ha bántani akartam, azt hiszem megtettem a lehető legdurvább módon. Ennél csak az lenne durvább ha az orra előtt dugtam volna meg a csajt. Vagy egyre megy? Amúgy meg miért is érdekel?
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Csüt. Okt. 06, 2016 7:59 pm
 



 


Adrian & Cory

I’m sick, or…? Surprise!





A napokban újra mintadiák lett belőlem, és az otthon melegében bújtam a könyveket, de a pillantásom megállás nélkül a könyvespolc egy régi darabjának a gerincét simogatta. Tudtam, hogy nem kellene beleolvasnom, mert akkor nem fogom tudni letenni, és amikor felemelkedtem a bézs színű kanapémról, már tudtam, hogy elvesztem. Még a nagymamám példánya volt ez a Shakespeare mű, de jobban vonzott az egyik behajlított oldal. Szamárfüles, kopott, de az enyém. Olyan örökség ez a mamámtól, amit nem cserélnék el a mesés Kelet egyetlen kincséért sem.

„Még az erény is bűn lesz, rossz erőtül,
S egy tettől a bűn is széppé dicsőül.”


A betűk szavakká formálódtak, jelentéstartalommal töltődtek meg, és bármennyire is nem akartam kivetíteni a híres drámaíró költeményét az életemre….már elkéstem vele. A bűnöm igen nagy, ha hívő lennék, akkor naphosszat a templom hűvős padlóján fél térdre ereszkedve imádkoznék, hogy megbocsájtást nyerjek. Az eszem harcolt a szívem ellen, de abban a bűnös szekundumban a mellkasomban dübörgő szerv nyert, és engedett a csábításnak. Ledobtam a terhet a vállamról, és önmagam mertem lenni. Néhány röpke órára is, de az igazi Cornelia Jones bontogatta a szárnyait, és olyasmit mutattam Adriannek, amit másnak nem, de még a tulajdon anyámnak sem. Túlcsordultak bennem az érzelmek, égtem a tűzben, melyet ő szított fel. Vele együtt égtem volna el, ha arra kérnek minket, de közbeszólt az élet, a valóság. A gyűrűmtől, és az ezzel járó kötelezettségektől nem szabadulhatok, ahogyan attól a ténytől sem, hogy Michael Jones legnagyobb ellensége fiának a karjaiba rohantam. Elgyengültem, és nem mértem fel, hogy mekkora kárt okozhatunk mi ketten, ha engedünk az érzéseinknek. Adrian ellenkezett, józanabbul viselkedett még alkoholmámoros állapotában is, mint én. Nekem mi a mentségem? A sértettség, az elnyomás, a lázadás? Nincsen válasz arra, hogy akkor miért is engedtem Adriannek, ha már előtte is megtehettem volna a teraszon, vagy az elmúlt másfél hónapban a kórházban. A jelenléte perzselt, már kilométerektől rájöttem volna, hogy ő az, aki belépett a földszinten a liftbe, ha nem is láttam volna az érkezését a két szememmel. Úgy vonzott magához, mint még soha senki. Nem tartom magam szentimentálisnak, hiszen a szerelem is olyan fogalom számomra, ami megmagyarázható racionálisan. A hormonok, a kémiai vegyületek, az emberi természet csodái, ha durva akarok lenni, és nincs benne semmi extra. Willtől soha nem ugrottam ki a bőrömből, nem ujjongtam, ha viszontláthattam. Szerettem, de inkább az eszemmel. Egyetlen férfi sem ragadott meg annyira, mint Adrian, és ez ijesztő. A nappalok, és az éjszakák felcserélődtek, lopott pillantásokkal mértem fel a helyzetét a kórház folyosóján, néha már ott tartottam, hogy telefont ragadok, és felhívom. Mégsem tettem meg, mert tisztában voltam a velem szemben felállított elvárásokkal. Feleség leszek, aztán idővel anyuka. Az emlékeim maradtak az egyetlen kapaszkodók egy olyan jövő felé, mely soha nem fog valóra válni.

Az újratalálkozás nem szerepelt a terveim között, és még jobban letaglóz, hogy apa kíséretében látom őt. Tudja, hogy kinek a fia, direkt akarja bántani? Ezzel akar nekem példát állítani, ha azt a férfit sértegeti, aki megmentette az életemet, akkor kvittek lesznek? Idegesen kapkodom a tekintetem hol rá, hol pedig az édesapámra. Az előbb még elkalandoztak a gondolataim, de így, hogy a legrosszabb rémálmom válik valóra, ez a nap egyre rémesebb. Apát minél hamarabb le szeretném rázni, de tudom, hogy illetlenség lenne, de ami még ennél is jobban bosszant, hogy Adrian megint az úriembert játssza, és faképnél is hagy minket. Mi a jó istenről tudnak ők még beszélgetni?! Felháborít a tény is, de aztán kimentem magam a neves politikusnál, és megindulok a liftek felé, hogy keressek egy olyan helyet, ahol lehiggadhatok, de rám tör a hányinger. Erőteljesen zakatol az agyam, hogy mitől vagyok immár lassan négy napja rosszul, mert semmi használhatót nem tudnék mondani. Nem ettem rosszat, talán a vizsgák miatti stressz így jön ki rajtam? Az első kukát veszem célba, mert a mosdót hasztalan lenne megkörnyékezni, és meg is könnyebbülnék, ha nem szégyenülnék meg az egyetlen olyan személy előtt, akit az előbb még a pokolra kívántam. A zsebkendővel némiképp felitatom a szám szélén maradt hányadékot, és nem lehetek túl vonzó sem, de ami jobban bánt a mellettem kibontakozó beszélgetés. Megan…meg a csini pofikája. Új még a kórházban, de a legtöbben már rámozdultak, de neki ki kell? Természetesen az én…ó, ő nem az enyém, csak egyszer feküdtünk le. Cornelia kit akarsz becsapni? Autogramot kérni? Ki ez, valami rajongó kis picsa? A szemetesbe kapaszkodom, mert enyhén megszédülök. Kínos? Megemelkedik az egyik szépen ívelt szemöldököm, és a kukába hajítom a használt zsepimet, és távozni készülök, de Adrian lép oda hozzám. Azonnal megcsap a parfümje illata, és a gyomrom megint felkavarodik.
- Köszönöm jól vagyok, nem kell segítség. – közlöm tárgyilagosan, mert ennél jobban nem semmisülhetek meg a közelében, de tévedni emberi dolog, mert a következő jelenetnél már én érzem magam felesleges harmadiknak. A rosszullétem kapóra jön a kis csirkének, és rámászik Adrianre, pont előttem. Soha nem fitogtattam, és hangoztattam még, hogy a kórházi ranglétrán én állok fölötte, de a jövőben meg fogom tenni, mert már most nem csípem az új kollégát. Két perc sem telik el, és Adrian elfeledkezik rólam, majd előkapja a Don Juan énjét, és nyájasan bemutatkozik a nőnek. Ó, már értem, szóval így játsszunk. Megvolt a „az arab telivér”, így már tovább is állhatok egy másik kancát keresve. Olcsó nőcskére lettem ledegradálva, így már cseppet sem érzek bűntudatot miatta, hogy faképnél hagytam aznap hajnalban a lakásában. Michael Jones lányát is megdugtam, igazi skalp, amivel menőzhetek a munkásaim előtt. Felmegy bennem a pumpa, és észre se veszem, hogy a parányi ökleim összeszorulnak. Adok én neked építészetet kis vöröske. Megtörténik a nagy randevú elhívás, így háttal fordulok nekik, és megvárom az ajtó nyitódását. Nem is érdekel, hogy követnek-e, de hideg zuhanyként ér, hogy kettesben maradok Adriannel a felvonóban.
- Ms. Jones? – kerekednek el a szemeim, és úgy kell visszanyelnem a szavakat, meg az indulatomat, hogy ne essek neki.
- Soha többet ne merj a keresztnevemen szólítani. Neked nem Cory vagyok, hanem Cornelia, vagy ahogyan szeretnéd. A szerelmi légyottjaidra, meg nem vagyok kíváncsi, így jó lenne, ha nem mellettem szerveznéd le a legújabb numerádat. – vészesen közel járok ahhoz, hogy egy utolsó pöcsfejnek tituláljam, de a kék íriszeim már így is egy háborgó tenger színéhez hasonlítanak.
- Jól vagyok, és nem kell megjátszanod, hogy érdekel a hogylétem. – állok be az egyik távolabb eső sarokba, és összefűzöm a melleim előtt a kezemet. Lehajtom a fejemet, mert nincs kedvem továbbkommunikálni vele, de egy pillanatra elmegy az áram is a liftben, és némi rázkódás után megállunk.
- Mi a fene? – kapom fel a fejemet, de a világító számok egymásután villognak, aztán még egy rántást érzek, és ki kell támasztanom a két tenyeremet, hogy ne essek el. Két emelet között ragadunk, amikor a tekintetem az égszínkék szivárványhártyákba fúrom.

Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Vas. Okt. 09, 2016 12:24 pm
 



 

Cory& Adrian

I had my heart set on you
But nothing else hurts like you do
Who knew that love was so cruel
And I
Waited and waited so long
For someone who'd never come home
It's my fault to think you'll be true
I'm just a fool


Ha bűn vágyni valaki után, akit az ég nem nekünk szánt, én a legelvetemültebb bűnt követtem el. Cornelia Jonest nem szerettem. Nem voltam szerelmes belé soha. Felkeltette az érdeklődésemet. És vágyat ébresztett bennem. Sokan megtették már, és a vége mindig ugyanaz lett. Kedves búcsúzás, esetleg könnyes lemondás, de sosem harag és gyűlölet. Minden volt nőmmel a mai napig leülhetek kávézni, gyakran hívnak fel csak, hogy beszéljünk, pasikról, barátnőkről, sőt, egyszer- mint utóbb megtudtam- leánybúcsús ajándék is voltam, bár ez a tény eléggé meglepett, mert nem tudtam róla. Azt tudtam hogy a lány menyasszony, de nem tudtam, hogy már az esküvő küszöbén állt. Mindegy is, később aztán jót nevettem a dolgon, és biztos voltam abban, ennél furább dolog nem történhet már velem, mint, hogy tudtomon kívül kiárusítsanak, mint valami bakancslistás - Ezt meg kell tenned mielőtt férjhez mész! - tételt. Most azonban percekkel az után, hogy Cornelia apja megbízott a lánya és a veje lakásának megálmodásával és megcsinálásával, és Cory épp telerókázta a szemetesvödröt a sarokban, már úgy érzem, mit sem számít, mit is éreztem valaha iránta. Hazudok magamnak? Nyilvánvalóan. Mert szerelem? Nem, az még nem volt. De kezdődött. Valami gyönyörű elkezdődött, amit egyetlen pillanat alatt tett tönkre egy üres kanapé és egy papírfecni. Sokan azt gondolják rólam, hogy csak egy szoknyapecér vagyok, csak egy érzéketlen pasas, aki megdugja a nőket és aztán továbbáll. De a látszat ellenére nekem is vannak érzéseim, és engem is meg lehet bántani. Azt hittem nem sok ember lenne képes erre, főleg csak olyanok, akik jól ismernek. De mint kiderült, ez nem fedi a valóságot. Cory jobban megsebzett, mint gondolhatná, és mint ahogy be merném vallani. Vágytam rá, ez tény. De sosem gondoltam volna, hogy a lopott pillantások, a folyosón elrebegett "Jó reggelt!"-ek, a néha napján elejtett néhány mondatos beszélgetések után majd épp én leszek az, aki elindul egy olyan úton, amire nem is akart rálépni. Mégis megtörtént. Szép lassan gondoltam rá egyre többet és többet, és a végén...a végén amikor ellen kellett volna állnom, megtörtem. Hibáztam, és ennek most megiszom a levét. De miért van akkor, hogy míg egy új csaj épp az ölembe hullajtja magát, még csak törnöm sem kell magam, és megkaphatom, és mégis a segítségre szoruló Coryhoz rohannék? Miért rohan felé minden gondolatom? Miért várok még mindig rá?
Felajánlom a segítségem, mert bár megbántott és tényleg haragszom, ettől még nem fogok elmenni mellette szó nélkül, de élből elutasít. Megértem, így nem szólok. Mit is adhatnék én Michael Jones lányának, ami már eleve nem az övé? Hisz rám is úgy tekintett, nem? Egy kísérlet voltam. Talán épp azt tesztelte velem, vajon hozzá akar-e menni Willhez, biztos akart lenni az érzéseiben. A megerősítést megkapta. Engem meg el lehetett intézni egy cetlivel. Ennyit ér ő, és ennyit én. Tényleg segíteni akarok neki, de egyfelől ő utasít el, másfelől a nő mellettem eléggé tolakodóvá válik, belém karol. Sértettségemben hát afelé fordulok akit érdeklek is, így vállat vonok, és a lelkes, nem annyira dögös de amúgy bájos és kissé talán erőszakos nővel lebeszélek estére egy vacsorát. Nem nagy ügy, általában véve szoktam vacsorázni, és hogy ezt egyedül teszem-e meg, vagy esetleg valaki mással, annyira nem izgat. Valamikor úgyis el kell kezdenem továbblépni ebből a faramuci helyzetből, nem? Megan Devine lelkes kiskutyának tűnik ebben az állapotomban, kicsit idegesít is, így mielőbb szeretném lerendezni a dolgokat, s utána Coryval együtt belépek a liftbe. Fáradt vagyok, rettenetesen feszült és ideges, bár ezt tényleg igyekszem mindenki előtt titkolni. Nem vagyok kifejezetten ordibálós típus, a haragomat sikerül általában elég jól lepleznem, visszafojtanom. A liftben kettesben maradok Coryval és igyekszem ebből nem nagy ügyet csinálni. Hisz semmi közünk egymáshoz, miért is kellene kínosnak lennie, hogy egymás mellett álljunk egy liftben röpke tizenhat másodpercig?
Azért még egyszer rákérdezek, biztos jól van-e, mert az arca...nem is tudom, olyan furcsán elgyötörnek tűnik. Megint megesik rajta a szívem. Egy kórházban annyi betegséggel találkozik az ember, hogy őrület, biztos elkapott valamit szegény. Még egyszer rákérdezek, de aztán...Cory reakciója teljesen meglep. Döbbenten nézek a magából kikelő, haragos nőre, és csak pislogok mikor kioszt. Arcának sápadtságát megtöri az orcáinak pirossága, ahogy dühtől villámló szemekkel teszi helyre a szerinte sértésnek számító megszólítást, s aztán már engem is felpaprikáz. Lenézek rá, arcizmaim megfeszülnek, és bennem is feléled a dacos önvédelem és a visszacsapásra való óhaj.
- Hogy...én...hogy mi? - horkanok fel, majd kissé széttárva a kezem nézek a sarokba húzódó lányra. Most meg mi a franc baja van? Mikor ott voltam, nem kellettem, mikor nem vagyok, nem zavarom, akkor meg nekem támad mert a szabadidőmet mellette táblázom be? Mi a jó franc történik itt, de tényleg? Próbálom megérteni ezt a fúriát, de képtelen vagyok. Ellök, hiszen vőlegénye van, oké, megértem, botlás volt, vagy a franc se tudja, de zavarja, hogy...mi is zavarja tulajdonképpen? Én jóeszű, éles meglátású és racionális férfinek tartom magam, de most nem tudom mit gondoljak. Szembe fordulok kissé vele.
- Elárulná Ms. Jones -  hangsúlyozom ki nyomatékosan a nevét - hogy mégis mi a jó franc baja van? - kérdezem, de mielőtt választ kaphatnék, hirtelen a lift megakad. A kezemből kihullanak a tervek, a papírok a padlóra, megkapaszkodok a korlátban. Építész vagyok, értek az épületgépészethez is, így hallgatózok.
- Maradjon csendben és ne mozduljon. - mondom, és próbálok arra figyelni, amit az épület, a gépezet mond nekem. A hangokból ítélve kisebb mechanikai probléma van. Remélhetőleg nem lesz belőle nagyobb. Cory felé pillantok, és látom rajta az ijedtséget, ahogy tekintete rám szegeződik. Emlékeztet ez a tekintet. Egy másik napon, egy másik órában hasonló riadtsággal nézett rám. Akkor nem az életét féltette. Hanem a tettei következményeitől rettegett.
- Nem lesz semmi baj, bármi történik is, csak ne essen pánikba. - mondom feszülten, s mikor végre a lift nem moccan tovább, mélyet sóhajtok, éa megnyomom többször is a vészcsengőt. - A lift tartózsinegei jóval nagyobb terhelést bírnak el, mint gondolná. Amíg a fék jól fogja az acélsodronyokat, addig csak az a dolgunk, hogy várunk amíg a hibát helyrehozzák, vagy a tűzoltók kiérkeznek és kivisznek minket. Már biztosan észrevették, hogy valami nincs rendben. - mondom, majd fújok egyet. Tudom, hogy nem kérdezte, de mégis meg akartam nyugtatni. Itt most nem számít mi volt köztünk. Már nem számít. A papírjaimhoz fordulva elkezdem összeszedegetni őket, de aztán Cory felé fordulok.
- Nem fogom ezentúl...én...- kezdenék bele, de csak makogok, míg idegesen a papírjaimat próbálom összevakarni. Szerencsére pótolható elemek, de kell, hogy valamivel lefoglaljam magam, mert a tudatom mélyén ezernyi eset villog, amikor épp így kezdődött el egy katasztrófa. - Én nem játszottam meg, hogy érdekel hogy vagy. Mellesleg ott beszélek meg vacsorát...vagy nem is, igazad van. Nem annak indult, de tudod mit, legyen igazad. Ott szervezek randit, ahol akarok. Emlékszel? Nekem csak Ms. Jones lehetsz, vagy Dr. Jones, vagy Cornelia. Mert én vagyok neked a cetlis pasas. - állok fel, és dühödten mélyesztem a tekintetem az övébe. - Miért érdekel, hogy mit teszek? Ki is lesz hamarosan boldog Mrs. Waldorf? Ki is megy hozzá ahhoz a...ahhoz az intelligens, kedves és jó családból származó férfihez, aki majd boldoggá fogja tenni? Hmm? Hát nem én. Úgyhogy ne szabd meg nekem, mikor mit tehetek. Mert egyelőre nem vagy sem a főnököm, sem pedig a nejem. Lehet, hogy te vagy Michael Jones lánya, de felettem akkor sincs hatalmad. - mondom, és türelmetlenül fújtatok egyet, majd legyintek. - Mindegy is. Nemsokára érkezik a segítség.
Ám mielőtt még megnyugodhatnánk, hirtelen furcsa hangokat hallok odafentről, és a lift újra megrándul. A világítást hirtelen felváltja a gyérebb vészfény, a liftkezelő panel pedig teljesen kialszik. A plafonra nézek, és észreveszem, hogy a tető felől vékony csíkban füst szivárog. Nos, hát ez nagyon nem hangzik jól.
- Oké, ez már nem vicces. - morranok, majd Coryra nézek. - Most megpróbálom szétfeszíteni az ajtót. Ha nem megy...- nyelek egy nagyot - akkor fel kell másznunk a lift tetejére. - pillantok rá. Nem akarom megrémíteni, tényleg nem. De nem díjaznék egy több emeletnyi zuhanást, csak azért, mert kigyulladt a liftakna, és megolvadtak a sodronyok. Biztonságosak a liftek, de nem tönkretehetetlenek. És én sem vagyok szuperhős. Az ajtóhoz lépek, és minden erőmmel megpróbálom szétfeszíteni, miközben odafentről füst szivárog egyre jobban befelé. Úgy látszik ez nem az én szerencsenapom.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Vas. Okt. 16, 2016 6:29 pm
 



 


Adrian & Cory

I’m sick, or…? Surprise!





Mostanában rám jár a rúd, és a legapróbb lehetősége is annak, hogy teherbe estem a legrosszabb végkimenetele lenne a jövőmnek, több szempontból is. Az apám, és a vőlegényem is megölne, ha nem tudnám beadagolni, hogy Willtől van a gyerek, és erre mostanság nem sok lehetőség volt. A rideg, és seggfej vőlegényemmel maximum annyi testi érintkezésem volt, amíg a fotósok lencse végre nem kaptak, és el nem kattintották a vakut. Nem hinném, hogy be tudnám adagolni, hogy az övé, még apának úgy, ahogy menne, de neki nem. A másik, és talán ez a legfontosabb érv, hogy nem állok készen rá. A karrierem az utolsó mentsváram, és ha már eljutottam odáig, hogy egy épületben tartózkodhatok dr. Woodwarddal, akkor ki is akarom használni, mert arra születtem, hogy orvos legyek. Gyermeksebész, vagy nőgyógyász, és ott is inkább a szülészet felé orientálódnék, de ha közbe jön egy váratlan incidens, akkor erről is le kell mondanom. Mi a legidegesítőbb tény? Élveztem a szexet, érzelmeket vittem bele, és ez nem jellemző rám. Nem szokott elragadni a hév, és mindig megfontolt vagyok, ezért úgy éreztem, hogy a gyógyszer szedése sem szükséges. Nem szerettem volna felborítani a hormonháztartásomat, ezért maradtam a hagyományos védekezés mellett, de Adrian mellett még erről is megfeledkeztem. A pasik hülyék, és egyik sem érdemli meg, hogy feláldozzuk miattuk az életünket. Nem tartozom azon nők közé, akiknek azaz életcélja, hogy anyává avanzsálódjanak, és boldog háziasszonyként éljék le a hátralevő életüket. Nem a múlt században élünk, de apám tett róla, hogy kicsit úgy érezzem mégis. Mióta kell a felnőtteknek beleavatkoznia két gyermek életébe? Nem használtak már eleget? Most is gyertyatartónak érzem magam, aki arra jó volt, hogy elvegye a jelen lévő férfi eszét a Revoir-ban, de azóta már túl is lépett rajtam. Milyen kétszínű pöcs, hogy még érdeklődik is a hogylétem felől. Nem sül le a vastag bőr az arcáról? A liftbe dühödten lépek be, és el is határozom, hogy többet nem nézek rá Adrian Skybergre, de az égiek ismét vicces hangulatban vannak, és egy négyzet alapú felvonóba zárnak össze vele. Csendben maradnék, hogy ne kelljen még beszélgetnünk se, de úgy érzi, hogy muszáj megérdeklődnie tőlem megint valamit, és ekkor elborul az agyam. Hát köszönöm, de ne közvetlenkedjünk, és ne érdeklődjünk már a másik iránt. Egy éjszaka. Ennyi jutott a jóból. Paprikavörös arccal kérem számon, holott már akkor tudom, hogy ostobaságot követek el, amikor megszólalok. Mi közöm van nekem ahhoz, hogy randit szervez le? A nővérke se kéne, hogy izgasson, mert szabad világban élünk, ahol bárki találkozhat a másikkal, és nekem valóban ott van a gyűrű az ujjamon. Jön az első értetlen kérdés, és már ott vagyok, hogy minél hamarabb ki akarok innen szabadulni, de ekkor valami meghibásodik, és megmozdul a lift, de nem a jó szögben. Megijedve lapulok az egyik sarokba, és a gyomrom újabb bukfencet vet, holott már nincs bennem semmi szilárd. A reggelinek már régen vége, az ebéddel meg még vártam. Egy óra múlva a műtőben lenne a helyem dr. Norton mellett, és mi van? Egy szar, működésképtelen liftben ragadtam azzal a férfival, akit megvetek a női elcsábításai miatt. Hogy lehettem olyan naiv, hogy bedőltem neki?
- Maradjak csendben? – emelkedik meg egy oktávval a hangom, hiszen egyértelmű, hogy baj van, de neki tényleg most kell arra kérnie, hogy hallgassak el? A tervei a földön kötnek ki, és közben még van ideje fülelni is. Ez aztán a férfias hozzáállás.
- Ezzel kicsit elkésett. – jegyzem meg halkabban. Nem feltétlenül ijedek meg mindentől, de a magasság, és a bezártság ez alól kivételt képeznek. Az ablakon való kiesésem is a frászt hozta rám, akkor majd egy felvonó, ami két emelet között akadt, nem fog?
- A tűzoltók? Ez egy kórház, naponta több beteget szállítanak ezzel. Itt minden perc számít, és nem tudok türelmesen várni. Egy óra múlva a műtőben a helyem, és nekem innen ki kell mennem. – túrok idegesen a barna hajzuhatagomba, amíg ő lehajol, és a papírjaival van elfoglalva. Nem vagyok egy türelmes típus, de erre bizonyosan nem jött még rá. Felállva egy olyan témába kezdünk bele, amit megint nem itt, és nem most kellene megvitatnunk. Sajnos nem menekülhetek sehova, mert nem tudok, és kelletlenül hallgatom végig a kirohanását. Nagy szemeket meresztek rá, és most már végképp úgy érzem, hogy hiba volt lefeküdnöm vele. A sértettsége óriási, vagy csak a fellengzős viselkedése juttat el arra a pontra, hogy megölje bennem az együttérzést az irányába.
- Oké…tudod mit… - veszek egy mély levegőt, és a csipogómra tekintek, aztán felnézek rá, de még ez is nehezemre esik.
- Nem érdekel, hogy mivel, vagy éppen kivel töltöd a szabadidődet, de ez, hogy mert Michael Jones lánya vagyok…na ez volt az utolsó, amit elviseltem tőled. Bunkó vagy Adrian, és nem látod a fától az erdőt. Nem érdekelsz, oké? – tartom fel mindkét kezemet védekezően, aztán megrázom a fejemet. Egy beképzelt, sznob picsának lettem elkönyvelve, és ő az utolsó ember, akitől ezt vártam volna. Még, hogy látja az igazi Corneliát? Ugyanazt látja, mint a többiek, és nem tart többre. A beszélgetésünket egy ismételt rántás, és a vészjelzés váltja fel. A panel megbolondul, és vörös színben kezd el pompázni. A félelem jeges vasmarkába szorítja a szívemet, és a sarokba hátrálok vissza, sőt még le is csúszok háttal. Nem hallom, hogy mit mond, és mit tesz, mert már nem érdekel. A két térdem közé szorítom a fejemet, hogy elkerüljem a pánikrohamot. A sírás fojtogat, és gombóc nő a torkomban. Feszegeti, de nem megy neki, és a füstöt már én is észreveszem, mégsem mozdulok.
- Nem megyek veled sehova. Nem mászok fel a lift tetejére. – rázom meg a fejemet, és a hisztérika kezd eluralkodni rajtam.
- Hívj valakit. Nem akarok itt maradni. Haza akarok menni. Az istenit…csinálj már valamit. – remeg meg a hangom, és elerednek a könnyeim.
- Jó napot kívánok, itt Gale Andrews. A katasztrófavédelmi csapat vezetője vagyok. Kérem, nyugodjanak meg. Már megindultak az embereim, hogy ellenőrizzék a felvonót, de lehet, hogy fel kell majd mászniuk a tetőre. Megmondják a nevüket? – a fenti hangszóróból jön a hang, de nekem egyetlen szó se hagyja el a torkomat. Összenézek Adriannel, és némán hullik alá az első könnycseppem.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Kedd Nov. 01, 2016 8:57 pm
 



 

Cory& Adrian

I had my heart set on you
But nothing else hurts like you do
Who knew that love was so cruel
And I
Waited and waited so long
For someone who'd never come home
It's my fault to think you'll be true
I'm just a fool


A váratlan technikai zűr kiveri a fejemből hirtelen a zavaros gondolatokat. Nem szabad most azzal foglalkoznom, mi a problémája éppen velem, mert nagyobb gondom van ennél. A lift megakadása nem épp a legkellemesebb esemény, ami itt érhetett minket. Veszélyhelyzet, amit a lehető leggyorsabb módon orvosolni kell. Próbálom minden figyelmem az épületnek szentelni, Cory éteri magasságú sápítozása azonban nem túl nagy segítség jelen esetben. Csendre intem, de nem is ő lenne, ha nem kontrázna rá. Nem válaszolok semmit a felháborodására, de magamban megjegyzem, hogy Cory nem képes elviselni, ha nem az övé az utolsó szó. Irritáló és idegesítő szokás. Próbálom megnyugtatni, de persze ebbe is csak belekötni tud. Megforgatnám a szemeimet, de még erre sincs most energiám. Pánikol? Nekem az is jó, csak tegye magában és csendben. Ha a hisztijével kell foglalkoznom, nem tudok arra figyelni, ami a feladatom, nevezetesen, hogy megmentsem az formás kis seggét a veszélytől. Az emberek két dologban tudnak ilyen eseteknél hibázni. Vagy túlságosan felfújják a kicsi problémát, vagy épp ellenkezőleg, nem veszik a lapot, és lekicsinylik a nagyon is veszélyes helyzeteket. Ez véleményem szerint jelenleg egy egyelőre még kezelhető és jó esélyekkel szerencsésen záródó helyzet. De ez bármikor rosszabbra fordulhat. Cory számára megnyugtató magyarázattal állok elő. Tudom, hogy a levegőben lógunk több emeletnyi magasságban. Azt is tudom, hogy ez bármikor fordulhat sokkal rosszabbá, mert ami elromolhat, az el is romlik, ráadásul gyakrabban, mint hinnénk történhet mindez egyszerre. A fék meghibásodik, a vészfék nem kapcsol be, a sodronyok meglazulnak, elszakadnak...A baj, a veszély mindenkor ott leselkedik. Coryt azonban nem szeretném megijeszteni, ezért próbálok higgadt maradni, és megnyugtatni őt addig, amíg más helyzet miatt kénytelen nem leszek minden eshetőségre figyelmeztetni. Egyszer megígértem neki, hogy tőlem az igazat fogja hallani mindig. Eddig pedig ezt sikerült betartanom, és nem most szándékozom elkezdeni az ellenkezőjét bizonyítani.
- Van jobb ötleted? - morranok rá idegesen, mikor azt mondja, nem tud türelmesen várni, de aztán sóhajtok és kissé higgadtabban tudok válaszolni - Megértem, hidd el, nekem sem kéjutazás ez a helyzet. De a legkisebb gondunk most az, hogy a betegeket hol szállítják fel, majd használják a többi liftet, nem érdekel. Más orvos is létezik rajtad kívül, azt is megoldják. Nekem negyed órán belül egy tárgyaláson kell lennem, mégsem verem a fejem a falba. Nyugodj le, a pánik nem fog használni. Ki fogunk jutni. - nyugtatom, és nem teszem hozzá, hogy ezzel a viselkedéssel engem is csak még jobban felidegesít. Amúgy is rettenetesen feszült és ideges vagyok, nem hiányzik most a hisztériája.
A figyelmem el akarom terelni a valós veszélyről, ezért a papírjaimért nyúlok. Miért csinálom? Nem tudom igazán. Érzem a veszélyt, de tényleg biztos vagyok benne, hogy jobban járunk, ha megvárjuk, míg a tűzoltók vagy a katasztrófavédelmisek értünk jönnek. Egyrészt, mert a magánakciók rendszerint mindig nagyobb tragédiával zárulnak, a hősködést a sors halállal jutalmazza, másrészt pedig jobb ezeket a helyzeteket olyan emberekre bízni, akiknek ez a munkája. Én sem műtöm meg magam, ha a lábamba áll egy százas szög, és nem próbálok meg kisgyerekeket írni és olvasni tanítani, azon egyszerű oknál fogva, hogy sem orvos nem vagyok, sem pedig tanár. Mástól is elvárom, hogy ha a házán akar javítani, vagy átépíttetni valamit, akkor azt csak akkor tegye, ha tudja is mit csinál, lehetőleg ne verje ki a főfalat, mert a fejére dől az egész ház. Miért? Mert én vagyok az építész. Én tudom mikor minek és miképpen kell következnie, ezért tanultam. Azonban a gondolatoknak - főleg stresszhelyzetben - nem lehet parancsolni, és Cory az imént igencsak beletaposott ismét a lelkembe, még akkor is, ha ezt igyekszem tagadni minden erőmmel. Ezért most, hogy nem tud hová menni előlem, kimondom a gondolatokat, amik foglalkoztatnak. Azt mondta, többé ne legyünk közeli viszonyban. Azt érzem ettől, mintha én támadtam volna le őt és erőszakoltam volna rá magam. Fáj a szívem, ha arra gondolok, az életében nem vagyok más, mint egy óriási hiba. Arról az estéről nem sok emlékem maradt, eléggé kiütöttem magam. De arra emlékszem, hogy én próbáltam távol tartani magamtól. Aztán valahogy emlékszem egy villanásra egy elzárt folyosón az emeleten, és aztán foszlányok, villanások csupán az emlékeim. Egy csók, egy fedetlen váll, a tűzben izzó szemei, ahogy a testünk egybeforr...Ha csak rágondolok is izzani kezd minden sejtem. Aztán a hazaérkezés már kicsit tisztább, mert a fejem akkor kezdett kitisztulni a hideg levegőtől. Eljött hozzám, és a zuhany után nem találtam mást, csak a bizonyítékot arra, hogy nem voltam több, mint egy eszköz. Tárgyként kezelt, és ezzel nagyon de nagyon megbántott. Nem is értem, hogy hihettem egyetlen percig is, hogy több annál, mint aminek beállítják, mint aminek látszik a fotókon, az apja vagy a vőlegénye mellett? De nem baj, megtanultam a leckét, soha többé nem követem el ugyanezt a hibát. De mégsem hagyhatom szó nélkül a kirohanását. Ezért kezdek bele a mondandómba, és bár eleinte nem akarom nagyon belelovalni magam, azért mégis sikerül. Látom rajta, hogy a szavaim elevenébe találnak, és bűnös élvezettel nézem, hogy megbántom. Nem vagyok kíméletes, keményen a képébe vágom, mit is gondolok. Őszinteség. Meglepheti, hiszen többet él a hazugság gyűrűjében, mint én, hiszen egy politikus lánya már az édes anyatejjel is ezt kapta, de én nem így nevelkedtem. És nem kérek érte bocsánatot. Felháborodására csak a szemöldököm húzom fel. Még neki áll feljebb? Méghogy én vagyok bunkó? Ismét felhúzza az agyam, és bár alapvetően sziklaszilárd és higgadt embernek ismerem magam, ez a nő képes rá, hogy újra és újra előhozza a legrosszabb formámat.
- Ezt eddig is észre vettem. - mondom fogaim közt sziszegve, tekintetem pedig villámokat szór felé. Nem kell bemutatnia, eddig is észrevehettem volna, hogy csak felhasznál a kis játszmáihoz. - Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Látom, megint sikerült az egészből kiragadnod a számodra fontos információkat. Oké, bunkó vagyok. Élj boldogan ezzel a tudattal.
Mellkasomban fájón dobban a szívem, majd nagyot nyelek, és elfordulok. Nem érdekel mit gondol rólam. Nem érdekel mit csinál a továbbiakban. De akkor miért bántanak ennyire a szavai? Gondolataimból a lift újabb rándulása ragad ki, papírjaim újra  a padlóra hullanak, és ahogy feltekintek észreveszem, hogy a lift tetején lévő réseken át vékony füstcsík szivárog be. Hangokat hallok odafentről, a fények kialszanak, bekapcsol a gyér vészfény. Mellkasomban a félelem kezd sátrat verni, és aggódva pillantok a félelmében a sarokba kucorodó Coryra. Nem tehetek róla, de a helyzet komolysága miatt megesik rajta a szívem. Megbántott pedig nem számítottam erre, ezt elismerem, de mégsem vagyok képes ridegen és kegyetlenül bánni vele, mikor ennyire fél. Hisz csak egy törékeny nő, és én édesapámtól azt tanultam, a hölgyeket védeni és oltalmazni kell, nem bántani. Én bántottam őt. Nem a kezemmel. Szavakkal. Ezért immár kissé enyhültebben készítem fel a következő lépésre. Nem akarom megijeszteni, de ez már tényleg nem egy hétköznapi liftmeghibásodás, ezt még nekem is el kell ismernem. A veszélyfaktor megsokszorozódott. Ha tovább maradunk itt, a lift lezuhanhat, megfulladhatunk füstmérgezésben, a tűz továbbterjedésével bennéghetünk. Ha a lift tetejére mászunk. a felettünk lévő emeletre ki tudnak húzni minket a tűzoltók. Ha ideérnek végre. Mikor érnek már ide? Mintha órák óta itt lennénk beragadva, pedig tudom, hogy alig telt el talán tíz perc, vagy még ennyi sem. Corynak elmondom a tervemet, majd az ajtóhoz lépek és megpróbálom szétfeszíteni, de nem megy. Eszköz nélkül a liftajtók túl szorosan záródnak, nem tudom közéjük dugni az ujjaimat. Idegesen próbálkozok, és hallgatom közben, ahogy ellenkezni kezd, majd követelni kezdi, hogy tegyek már valamit.
- Azt csinálom, nem látod? - kérem ki magamnak a tétlenség feltételezését, de aztán lihegve feladom. Az ajtó nem fog kinyílni, ez már biztos. Cory azt hiszem a félelem hatására nem bírja tovább tartani magát, és elerednek a könnyei. Már hozzá lépnék, hogy valamiképp vigaszt nyújtsak neki, de ekkor megszólal a hangszóró, én pedig inkább a fontosabb dolog felé fordulok. Ahogy meghallom a katasztrófavédelmis hangját, kissé megnyugszom, és egyben még idegesebb leszek. Míg a pasas beszél, hallgatom, de az utolsó mondatnál ránézek a félelmében reszkető nőre. A szívem belefacsarodik, ha arra gondolok, mit kell átélnie. Ezt senkinek nem kívánnám. Látom, hogy sírni kezd, és szívem szerint megint vigaszt nyújtanék neki, mint akkor ott a kórházban, de most nincs erre idő. Megnyomom a gombot amelyik bekapcsolja a mikrofont, és beszélni kezdek.
- A nevem Adrian Skyberg, és velem van Dr. Cornelia Jones, a kórház egyik dolgozója. Füstöt észlelünk a tető felől szivárogni, a lift többször megmozdult, az ajtót nem tudtam szétfeszíte...- mondom, de ekkor a férfi hangja félbeszakít.
- Halló? Van ott bent valaki? Halló? - kérdezget, bennem pedig a félelem és a felismerés rettegéssé alakul át. Nem hallanak minket. - Dave, én nem hallok semmit, Biztos, hogy vannak bent? - kérdezi valamelyik kollégájától, kissé távolabbról érkezik a válasz -  Állítólag vannak bent, de lehet, hogy tévedés, nem tudom. Hé, biztos, hogy beszálltak? ... Biztos kiszálltak a következő emeleten. Ok, akkor először biztosítsuk a földszintet....- hallom a beszélgetést, majd a kapcsolat megszűnik. Rémület lesz úrrá rajtam.
- Hey, hallanak minket? Hahó! Itt vagyunk bent! Hahó! - kiáltom a mikrofonba teljes erőmből, és mikor újra meghallom ahogy Gale Andrews minket szólongat, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg nincs bent senki. Már biztossá válik, hogy esélyünk sincs rá, hogy halljanak bennünket. Ha pedig így van...magunkra maradtunk. Cornelia felé fordulok.
- Cory, a helyzet az, hogy...- guggolok le elé, és ha nem figyel, felém fordítom az arcát. - Tudom, hogy rémült vagy. De most muszáj együttműködnöd. Nem hallanak minket, azt hiszik hogy a lift üres. Ami azt jelenti, hogy előbb fognak a biztosítással foglalkozni, semmit azzal, hogy kivigyenek innen minket. A liftnek dupla ajtaja van, közte hangszigetelő réteg van. Hiába kiabálunk, egy ilyen zsúfolt kórházban nem fognak meghallani minket. A tűz odafent terjed, úgyhogy a lehető leggyorsabban ki kell jutnunk innen. - mondom, és megfogom a kezét, és a szemébe nézek -  Most kinyitom a tetőt, amin keresztül hirtelen sok füst fog beömleni. Próbáld meg az arcod elé kötni a köpenyed, hogy valahogy levegőt kapj majd. Felmászok, és felhúzlak, onnan nagyobb eséllyel hallanak meg majd minket, oké? Bízz bennem, nem lesz semmi baj.
Megvárom, míg bólint, vagy jelez. A hangomon érezni, hogy én sem vagyok túl nyugodt, de megpróbálom azért higgadtan kezelni a helyzetet. Ha beleegyezik, ha nem, én felállok, és megpróbálom elérni a tetőt. Nincs nehéz dolgom, a magasságommal lábujjhegyre állva elég egy kicsit ugranom, és a tető elmozdul. Az első döbbenet ekkor ér, ugyanis ahogy elmozdítom, hirtelen valami alázuhan a padlóra. Ijedtemben hátrahőkölök, mert a sűrű füst ellenére is megállapítom, hogy az egy...emberi kar. Egy kormos, égett, koszos, és véres, de felismerhető emberi kar. A bőrön még látszik a kórházi szalag, amin a neve állt. Egy beteg lehetett. Köhögni kezdek, a füst csípi a szemem, a torkom, égeti a tüdőmet
- Mi a... - hördülök fel, de aztán megrázom magam, és s nyíláson át felnézek, újabb bezuhanó testrészeket várok, de nem jön több. Megmakacsolom magam, és az egyetlen célt tűzöm ki magam elé - ki kell jutnunk innen. Ki kell juttatnom Coryt. Így felülemelkedve az undoron és a pánikon, megkapaszkodok a lift tetejében, és erőfeszítések árán, de felhúzom magam. Köhögnöm kell, a füsttől a könnyeim folynak, de még elviselhető a helyzet. Hozzá vagyok szokva, hogy olykor fojtogat a levegő. Odafent újabb meglepetés vár, egyéb testrészek hevernek, a liftakna fala csupa vér, és a tűz jól látható narancsszín lángjai zabálják odafent a lift motorját, de ég a sodrony, sőt részben az akna fala is. Mintha valaki szándékosan locsolta volna fel benzinnel az egészet. Érezhető az égő benzin szaga. Nem várok, gyorsan lehasalok, és lenyújtom a kezem Cory felé.
- Gyere, add a kezed, felhúzlak. Bízz bennem! - köhögök kissé, és biztatóan nyújtom felé a kezem, tekintetünk össze akad. Látom rajta mennyire fél, és megértem, mert istenemre mondom, én is rettegek. De ez az egyetlen esélyünk. A szakemberek azt hiszik nem vagyunk bent, ennek megfelelően is kezelik a helyzetet. Remélem nem fog akadékoskodni, mert akkor nagy szarban leszek. Nem világosítom fel, mit látok idefent, de okos nő, nyilván ki fogja találni.

Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Vas. Nov. 06, 2016 3:22 pm
 



 


Adrian & Cory

I’m sick, or…? Surprise!




Össze vagyok zavarodva. Az elmúlt napokban azt hittem, hogyha otthagyom Adriant a lakásában, akkor egyértelművé teszem számára, hogy kettőnk között nem lehet semmi. Férjhez fogok menni, az apáink ellenségek, és nem engedhetem, hogy….hogy a szívembe férkőzzön. Ha csak egy percig is elhallgattatok minden zajt, akkor be kell vallanom, hogy könnyen tudnék fordítani a helyzeten, és szerelembe esnék. A vágyakozás ama fokán égek vele kapcsolatban, ami már aberrált viselkedést okoz nálam, és a realitás talajától elszakadva egy másik Cornelia Jones-szá változtat át. Egy olyan nővé válok, aki nem fél remélni, változtatni a múltján, és kimutatni az érzéseit. Alapvetően azonban nem ilyen vagyok, és a megszokott sémától nem térhetek el. A környezetem, de még én magam is harcolok, hogy ne lázadjak túlságosan, mert annak végzetes következményei lehetnek. Ellentmondhatok az édesapámnak, Willnek is, de attól még mindannyian tudjuk, hogy ott fogok állni a templomban, és hozzá fogok menni. Egy másik életet akarok élni, egy másik ember bőrébe szeretnék bújni, de nem tehetem meg, és éppen emiatt fáj, hogy ennyire távolságtartónak kell mutatkoznom Adrian előtt. Nem ért ő semmit, nem tudja, hogy mi játszódik le bennem, de még az igazság közelében sincs az, amit állít velem kapcsolatban. A hőst látom benne, egy olyan férfit, aki könnyen okozhatja a vesztemet. Egyszerű lenne csak átadni magam az érzésnek, hogy szabad vagyok, és független nő, akinek nem számít se rang, se a család hírneve. A rengeteg sérelem ellenére sem kívánom apa bukását, és azt sem, hogy anya miatta bánkódjon. Az egyetlen gyermekük vagyok, az egyetlen reményük. Keménykezűen neveltek, és abba a hitbe ringatták magukat, hogy mindig szófogadó, és engedelmes lányuk leszek. Egy darabig működik is ez, de nem adhatom fel teljes mértékben önmagam. Az orvosi pályám bármelyik pasinál többet jelent nekem, és ha ezzel kivívom a világ ellenszenvét, akkor sem fogok tudni változtatni rajta. Gyermekgyógyász, vagy szülésznő akarok lenni, és ehhez az kell, hogy a célomra koncentráljak…ne pedig a mellettem álló férfira. Nem tetszik, hogy elhívta Megant randizni, és mindezt úgy tette, hogy a fültanúja voltam az enyelgésüknek. Nem sajátíthatom ki, de nem is kell elviselnem, hogy mellettem szedjen fel nőcskéket. Nem használtam ki, nem kértem arra, hogy vegyen el. Tisztában vagyok vele, hogy a kettőnk együttlétének én vagyok a felbujtója, de sosem állítottam, hogy nem akartam, hogy nem vetettem bele magam ugyanolyan hévvel, mint ő, hogy nem játszottam el a gondolattal, hogy több is lehetne közöttünk, mint egy este…mégsem lehet. Ha önzőnek kell lennem, akkor azt mindenképpen a szakmám sikerességében érjem el. Valahol az igazi Cornelia Jones kell, hogy legyek. Ó, tudom én, hogy nem kaphatok meg mindent, amire vágyom, de ha választanom kell, akkor inkább a szerelemről mondok le, mintsem az életmentésről.

Elhallgatok. Nem is tehetnék többet jelenleg, mert megbántottam, mert látom rajta, hogy rosszul esnek a szavaim, de ez fordítva is igaz. Egymást mérgezzük, és nem veszi észre, hogy ezzel csak még inkább eltaszít. Nem illünk össze, és azt a törékeny varázst, amit bebeszéltünk az együtt töltött estébe, talán nem is létezett. A liftben ragadás alkalmat nyújtott nekünk arra, hogy még egyszer utoljára a másikba marjunk, így elengedve azt a jövőképet, ami nem teljesülhet. A gondolataimból nem tudom elűzni, de azt megtehetem, hogy a fizikai távolságot fenntartsam. A jövőben aligha lesz időnk összefutni a kis jelenetünk után, és hamarosan az újság is elhallgat. A média nem fog azon csámcsogni, hogy mi történhetett közöttünk a Revoirban, és én is megőrizhetem annak az estének a szépségét. A dulakodás nem vezet célra, de a kettőnk közötti ellentét mind a háttérbe szorul, amikor a felvonó egy újabb rántással adja a tudtunkra, hogy itt a vége. A falhoz simulok, és a hátammal együtt ereszkedem le. Rettegek, klausztrofóbiás vagyok, és nem igazán segít a helyzeten, hogy vele lettem összezárva egy ekkora területű helyen, ami ráadásul még mozog is. Kitör belőlem a hisztérika, és a másodperc törtrésze alatt szakad el nálam a cérna. Hektikusan, szinte már rapszodikusan szólítom fel, hogy csináljon már valamit, mert mindketten idebent fogunk meghalni. Az ajtónyitásával kapcsolatban nem ér el semmit, és hamarosan bejelentkezik a felmentő sereg is. Hallom a nevét a parancsnoknak, de nem tudok törődni vele jelenleg, mert minden porcikámban reszketek, és a sírás ráz. Füst szivárog be a lift tetejéről, és ha az érzékeim nem csalnak, akkor majd ki kell másznunk, ha segíteni akarnak. Hogyan fogok a magasban megint helyt állni, amikor alig néhány hónapja zuhantam ki a kórház ablakán? Megint a halálfélelem szorítja vasmarkába a szívemet, és ha ott úgy viselkedtem, mint egy ijedt kismadár, akkor itt már egy cincogó egér szintjén működöm. Valakinek legalább van lélekjelenléte, és a mikrofont megnyomva kapcsolatba lép a lehetséges megmentőnkkel. A fülemre igazítom a két tenyeremet, és a könnyfátylon keresztül én is észlelem a kellemetlen szagot, és a befelé áramló füstöt. Ha nem szabadítanak ki minket, akkor le fogunk zuhanni, és szörnyethalunk mindketten. Micsoda remek befejezése az életemnek. Cornelia Jones élt huszonöt évet. Szerettük mindannyian…Will mást vesz el, apa és anya meg olyan előadást kerekítenek a temetésemből, hogy az összes televízió csatorna azt fogja vetíteni. A saját nyomorommal vagyok elfoglalva, amikor Adrian leguggol elém és a keresztnevemen szólít. Kerülöm a pillantását, de az arcomat maga felé fordítja, és esélyem sincs másfele nézni. Az égszínkék íriszek mélyén komolyság csillog, és most nem fogja elviselni a női hisztit sem tőlem.
- Nem hallanak minket? – csuklik el a hangom, és feltekintek hüppögve a hangszóróra, de olyan néma, mint a szomszéd fiú. A kezem után nyúl, és mint egy kisgyermeknek olyan gyengéden fogja meg azt, majd magyarázza el, hogy mi lesz a teendő, ha kinyitja a tetőt.
- Megértettem. – harapom be az alsó ajkamat, és még néhány szekundumig a kezét fogom, hogy erőt merítsek belőle. Szívtelen némber vagyok, aki nem érdemli meg a figyelmét. Most is velem foglalkozik ahelyett, hogy mentené a saját bőrét. Azt érdemelném tőle, amiért úgy beszéltem vele az előbb, pedig csak őt akarom megvédeni saját magamtól, és a velem járó világ mocskától. Nincs idő a további zokogásra, hát lelkileg felkészülök arra, hogy ki kell másznom innen. A hajamat eligazgatva tekintek fel, amikor kilöki a tetőt, és a töménytelen füst szivárog be a kis helyiségbe. A köpenyemet a szám elé húzom, de így is eléri a torkomat, és köhögési roham tör rám. Az ingerlés miatt egy ideig azzal vagyok elfoglalva, de egy tompa puffanás jelzi, hogy odakintről aláhullott valami. A szemeim kikerekednek, ahogyan tudatosul bennem, hogy mi is az. Egy emberi kéz. Valaki megégett. A hányinger kerülget, és úgy kell visszanyelnem a maró hatású hányadékot. A légzésem felgyorsul, és menekülni támad kedvem. Adrian nem is tököl, mert felhúzza magát, és a kezét nyújtja felém. Nincs időnk a gondolkodásra, hát veszek egy mély levegőt, aztán visszatartom, amíg felhúz engem is. Összekuporodva keresek menedéket, de nehéz egy ekkora területen. A köpenyem a szám elé húzom, de rettenet, ami itt vár ránk. Egy női holttest maradványai hevernek szanaszét. A liftaknát vér borítja, és egyből Adrianhez kell bújnom. Nem beszélünk, de nem bírom elviselni a látványt. Máskor nem jelentene gondot, de itt a vészhelyzet mást hoz ki belőlem. A füst csípi a szememet, és jobban könnyezem, mint odalent. A fölöttünk lévő emelet nincs messze, de a tűz narancssárga lángjai már a fölötte lévőt nyaldossák. Perceink lehetnek hátra? A közelben azonban egy beszélgetés foszlányai jutnak el hozzám.
- Biztosan senki nem volt a liftben? Nézzük meg azért… - a fölöttünk lévő ajtó kinyílik, én meg Adrian karjai között pillantok fel, majd sikítom el magam.
- Itt…itt vagyunk. – nyújtom a kezemet, hogy észrevegyenek, és nem is kell csalódnom, mert felhívom a figyelmüket.
- Dave…itt vannak. Jesszusom, az egy emberi… ez undormány. Várjanak, segítünk… - megindul a mentésünk, én viszont nem akarok elmozdulni mellőle.
- Előbb a kisasszonyt húzzuk fel. Adja a kezét… - a tekintetem Adrianébe fúrom, de a tüdőm kapacitása már nem bírja sokáig, sőt alig látok valamit. A férfi kitartóan tartja felém a kezét, és ha nem lökne meg valaki hátulról, akkor el se kapnám, de így kénytelen vagyok elsőnek menni. A szememet behunyom, mert szédelgek, és nem sok kell, hogy elájuljak, de aztán engem felemelnek, és Adrian jönne, amikor a lángok felcsapnak, és a lift megmozdul. Lepillantok a mélybe, és elfehéredek.
- Basszus.. – szólal meg a mellettem térdelő, és mindannyiunk fejében ugyanaz fordul meg….le fog zuhanni. Az egész liftaknát az én velőtrázó sikolyom tölti be.
- MENTSÉK MEG AZ ISTENIT. ADRIAN A KURVA ÉLETBE, NEM HALHATSZ MEG… - üvöltök a mélybe, és a kezemet tartom lefelé, mintha meghazudtolhatnám a fizika törvényeit, és felhúzhatnám őt is. Egy kötelet dobnak le mellettem, de nem érdekel. A tekintetem az övébe fúrom, és sírva kérlelem az égieket, hogy ne vegyék el tőlem. Nem tehetik meg, mert….mert már érzek iránta valamit.




A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 13, 2016 5:16 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Szomb. Nov. 12, 2016 9:05 pm
 



 

Cory& Adrian

I had my heart set on you
But nothing else hurts like you do
Who knew that love was so cruel
And I
Waited and waited so long
For someone who'd never come home
It's my fault to think you'll be true
I'm just a fool


Bármennyire szeretnék jó hírekkel szolgálni, nem tudok. Jó hír, hogy élünk, de a tényeket figyelembe véve, mintha minden baj percről-percre a duplájára nőne. A füst egyre jobban szivárog, a helyzet cseppet sem rózsás. Nem tudok nem aggódni, és amikor a mikrofonon hiába kiáltozok a kintről bennünket szólongató katasztrófavédelmisnek, már tudom, hogy nekem kell valamit lépnem, hogy mielőbb kijussunk ebből a lehetetlen helyzetből. Hiába haragszom Coryra, hiába érzem, hogy elárult, és megvezetett, mégsem akarom, hogy baja essen. Valójában az ő életéért jobban aggódok, mint a sajátomért. Felkészítem a kemény és embert próbáló helyzetre, és míg a kezét fogom próbálok annyira összeszedett és higgadt lenni, amenyire csak tudok. Pedig én is félek. Ki lenne az az őrült, aki egy ilyen helyzetben nem lenne teljesen betojva? Fogalmam sincs, de én sem őrült nem vagyok, sem öngyilkosjelölt, evidens, hogy az adrenalin az egekben van a véremben. Mégis megpróbálom minden tudásom összeszedni, hogy mikor bebizonyosodik, hogy semmiképp nem kapunk segítséget egyelőre, valamilyen ésszerű ötlettel álljak elő. Corytól ismét valamiféle ellenkezést várnék, de szerencsére nem ellenkezik, bár előtte az értésemre adta, semmi esetre nem hajlandó kimászni velem a tetőre. Kérdésére, mellyel csupán bizonyosságot szeretne kapni, hogy jól értette-e a hallottakat, csak megrázom a fejem. Nem, nem hallanak. Szorítom a kezét. Bátorságot akarok adni neki. Azt, ami talán bennem sincs meg. Fáj látnom, hogy könnyben úszik a két szeme, de sajnos értésemre adta, nincs szüksége rám. A vigaszt nem tőlem várja, hát nem is adom meg a lehetőséget neki, hogy az illendőség határain túl esetleg azzal szembesítsen, hogy túl közeli kapcsolatba akartam vele kerülni. Örülök, hogy nem akar megint ellenkezni, másra nem koncentrálhatok. A saját félelmeimre sem. Nem tudom, hogy a döntésének változását minek köszönhetem, a sokknak, vagy a nyugodt, határozott fellépésemnek, de nem is érdekel jelenleg. Csak az, hogy kijussunk innen. Mikor kilököm a lift tetején a nyílást, pontosan az történik, amire számítottam: a füst úgy ömlik be rajta, mintha csak folyó lenne, pillanatok alatt meg fogja tölteni a kicsiny helyiséget. Ami azonban a füsttel együtt érkezik, azzal nem számoltam. Egy kar esik be a nyíláson, test nem tartozik hozzá. A gyomrom bukfencet vet, de most gyorsan kell cselekednem, az agyam távoli zugába száműzöm a számomra nem mindennapi képet, amely még nagyon sokáig fog kísérteni álmaimban, úgy érzem, ahogy a vér vörösre festi a lift padlóját, ahogy a kormos, koszos, égett, és véres kar - mint valami brutális művészi alkotás - hever a lift padlóján, az füstrengetegen átlátva még rémisztőbbé téve a látványt. Horrorfilmbe csöppentem, és nem tudok róla, hogy én vagyok a főszereplő? A füst azonban egyre fojtogatóbb, a légvétel egyre fájdalmasabb. Felugrok, elkapom a lift nyílásának a szélét, és felhúzom magam. Odafent pokoli meleg fogad, a liftaknában lángok festik narancsszínűre a sötét helyiséget. Egy holttest darabjai hevernek szanaszét, megállapítani nem tudom, hol kezdődik az ember, vagy valaha valóban az volt-e. Én nem vagyok orvos, de úgy tűnik, valaha valóban közénk tartozott szerencsétlen, akinek a vére vörösre festi a liftakna falának egy részét. Levegő alig van, látni is alig lehet, mást már tényleg nem tudok megfigyelni, csak amit hirtelen felfog az agyam. A lift billeg, nyekereg, minden pillanatban leszakadhat, attól félek. Gyorsan Coryért fordulok, hasra vágom magam, és a kezem nyújtom neki. Bizalmát kérem. Megérdemlem vajon? Tettem-e olyat egyszer is, amivel kiérdemelném azt, hogy megbízzon bennem? Hisz hol szavakkal bántottam meg, hol...hol nem tudtam megvédeni saját magától és a döntéseitől. Ha azon az éjszakán ellenálltam volna neki, talán...
Nincs értelme a talánokkal foglalkozni. Egy másik univerzumban talán másként alakult közöttünk a viszony, de itt, ebben alaposan elcsesztük. Ő hozzámegy a Waldorf köcsöghöz, én az orra előtt hívtam randira egy kollégáját, és egy liftben rekedve vágtunk el minden utat egymáshoz. Mégis, ahogy felhúzom, és felállva hozzám menekül a csúf látvány elől, könnyeivel áztatja ingem, ölelésében benne van minden félelme, nem tudom ellökni magamtól. Csak ölelem szorosan magamhoz, és másik kezemmel vagyok csak képes a lift külső ajtaját verni az öklömmel a felettünk lévő emeleten. Túl sok füstöt nyeltem már, nem tudok kiabálni, köhögnöm kell. Szédülök. Mégis szorosan fogom magamhoz Coryt, és szabad kezemmel megkapaszkodok a liftajtó peremében, lábammal igyekszek megfelelő támasztékot találni, hogy ha a lift elindul lefelé, mi ne zuhanjunk vele együtt a mélységbe. Rémisztő belegondolni, hogy míg ezen emeletnél nagyjából az emberek bokájának magasságában van a fejünk, addig az alattunk lévőnél tulajdonképp az emelet felső szintjén, a plafon alatt nem sokkal lógunk egy instabil szerkezet tetején, amely ha lezuhan, garantálja mindkettőnk halálát, de legalábbis súlyos sérüléseit. Amikor Cory felsikolt, az ajtóhoz kapom a tekintetem. Nyílik. Egy kéz, majd kettő tűnik fel, az ismerős egyenruha, majd a hangokhoz arcok társulnak. Bátorságot merítek a mindennapjaink igazi hőseinek tekintetéből. Nem tudom kihez tartozik az első szempár, amit megpillantok, Galehez, Davehez, vagy akárkihez, de az a zöld szempár, a ráncokkal övezett, sötét pillákkal körbeölelt lélektükörben annyi remény és segíteni akarás látszik, hogy úgy érzem, megtáltosodok tőle. A lift újra nyikorogni kezd, érzem a talpam alatt a mocorgását, nyughatatlan rezdüléseit. Vészjósló érzés kerít hatalmába, mintha hideg fuvallat ölelne hirtelenjében körbe. Az agyam kitisztul, és csak egy dolog lebeg a szemem előtt: Coryt ki kell innen juttatnom. Hiába nyújtja felé a kezét a tiszt, magától nem mozdul, hát közelebb vonom a kézhez, amely megmentheti az életét. Elengedem a liftakna szélét, és kiszolgáltatva magam a vak szerencsének, inkább teszem, amivel segíthetek - megemelve Coryt óvatosan feltolom, hogy kihúzhassák a nyíláson. Mikor már tudom, hogy biztos kezekben van, elengedem, és felkészülök, hogy hamarosan itt a veszély vége. De előre iszok a medve bőrére. Lángok csapnak fel ismét, de most olyan közel, hogy vállamon lángolni kezd a zakóm, pillanatok alatt érve el az ingem anyagát, hogy beleégjen a vállam bőrébe. Alig bírom eloltani, addigra már eléri a bőrt, és alaposan megéget egy kb. hat-hét centiméter átmérőjű darabon. Feltételezem véletlenül a lelocsolt benzinnek dőlve átitatódott az anyag, vagy olyan alapanyagból készült, amelyik könnyen meggyullad. Végtére is lényegtelen, mert bármelyik is volt az eset kiváltója, elárulom, kibaszottul tud fájni, mikor elkezd égni a bőröd. Máris könnyebben értem meg a máglyahalálra ítélteket. Rest in peace. Mikor végre Cory kijut, baromira örülök, de bevallom, rohadtul szeretnék én is kijutni innen. Az egyik felém nyújtja a kezét, de százkilencven centi magas vagyok, és röhögve vetekszek a kilencven kilóval.
- Nem fogsz...elbírni...- köhögöm erőtlenül, de mielőtt még bárki meghallhatna, vagy reagálhatna, hirtelen a lift megmozdul. Ugyan csak pár centit zuhan, de mégis mozdul. Rémület ül a szemeimbe, meg kell kapaszkodnom a sodrony egyikébe, amely már átforrósodva kissé megégeti a bal tenyerem. Ez is piszkosul fáj. Cory velőtrázó sikolya hallatán ledermedek, újra felpillantok, az immár még távolabb került segítségre, a biztonságot nyújtó nyílásra. Azt hiszem itt tudatosul bennem igazán, mikor már nem kell másra figyelnem, hogy kurva nagy szarban vagyok. Azt hiszem meg fogok halni. Próbálok gyorsan cselekedni, egy kötelet dobnak le, de én csak nézek a könnyektől csillogó kék szemekbe, és eszembe jut minden, amit átéltem vele. Talán másnak nem sok. Talán semmiség. Hiszen csak pár beszélgetés, egy csók, egy észveszejtő pásztoróra egy üres folyosón a vörös bársony függöny mögött. Pár keresetlen szó, haragos csatározás a semmiért. Olyan távolinak tűnik. De be kell vallanom, hogy soha annyira nem éreztem élőnek magam, mint mikor vele voltam. Vonz magához, mint a mágnes, képtelen vagyok egy percre is elszakadni tőle. Kár lenne tagadni, hogy többet jelent nekem, mint amire számítottam. És többet, mint amennyit szabadna, hogy jelentsen. Mozdulnom kell. Figyelmeztetem magam, de mire megtehetném, hirtelen a lift megadja magát a gravitációnak.
- Vigyázz! - hallom odafentről, és még látom, ahogy Coryt elrántják a nyílás közeléből, nyilván azért, hogy nehogy véletlenül egy kábel eltalálja. Már nincs mit tenni. Testem észrevétlen ideig marad csak mozdulatlan, majd megadva magam a tehetetlenségi erőnek, a súlytalanság állapotába kerülök. Szívem üteme kihagy, és rémülten kapok kapaszkodó után, míg eltűnök a sűrű füstben. Hallom, ahogy a vészfék megpróbálja megtartani a lift zuhanó súlyát, éles szikrák pattannak fel, csikorgó hang és sikoltások töltik meg a liftaknát, míg a tehetetlenül zuhanó fémdoboz az alagsor felé száguld. Az utolsó pillanatban sikerül elkapnom valamit, amibe úgy kapaszkodok meg, mintha az életem függne tőle. De mit is beszélek? Hisz az életem függ tőle. A karom fájdalmasan csapódik a kiálló betondarabhoz, testem belendülve himbálózik a sötét magasságban, fejem felett sűrű füstön át kiabálás hallatszik, majd hirtelen óriási robaj hangjai szakítják be a dobhártyámat. A lift földet ért. Egy huzal végigvág a hátamon, éles hasítással kettészeli átlósan a ruhámat, érzem, ahogy vér serken ki a fájdalom nyomán. Felordítok ismét. Szédülök, a füst már olyan sűrű, köhögni sem tudok. Pillanatokon belül el fogom veszíteni az eszméletemet, és a testem is egyre nehezebben tartom meg, hiába próbálom meg felhúzni magam, nem megy. Friss levegőre lenne szükségem, de erre esélyem sincs. Már feladnám. Már lemondani készülnék az életemről, utolsó pillanataimban a családomra gondolok, a szüleimre, a barátaimra. És Coryra. Őszinte megbánást érzek, és valami olyat, amit eddig sosem éreztem: a halandóság erejét. Pöttyök táncolnak a szemem előtt, és erőm egyre inkább érzem, hogy elhagy, mikor hirtelen kezek nyúlnak a hónom alá, és mire észbe kapok, egy folyosón találom magam. Utolsó pillanatban találtak rám.
- Jól van? Hé, hall engem? Ezt vegye fel! Hé, valaki hívjon egy orvost! Oxigént kérek. Úgy, ezt vegye fel. Csak lélegezzen! Nyugi, már nem lesz baj, lélegezzen. Volt még valaki a liftben? - hallom magam mellett, és egy maszkot tesznek rám, hirtelen újra köhögnöm kell, de már attól, hogy kristálytiszta oxigént lélegezhetek be, a tüdőmből távozni kényszerül a belélegzett mérgező füst. Megrázom a fejem, értik. Nem volt már más. Valamit beszélnek mellettem. De nem értem mit. A hátamon fekszek, aztán az oldalamra fordulok, nem érdekel, ki látja, és ki nem a zsúfolt folyosón, hogy az életemért küzdök. Mikor az ember az utolsó pillanatait éli, hirtelen nem számít már dicsőség, nem számít elért eredmény vagy kudarc, sem szerelem, sem háború. Csak még egy korty levegő, csal még egy lélegzet. Ez az, ami érdekli az embert. Hogy még egyetlen másodpercig élhessen. Valaki a karom rángatja, a szemembe világítanak, és isten a megmondhatója, mit művelnek velem. Nem ellenkezek. De az első lélegzetvételek után tisztulni kezd a fejem, és visszafelé kezdenek el a fejemben pörögni az események. Az emlékeimből egy sikoly jön elő. Egy nő sikolya, ahogy a nevem kiáltja. Szívemet elönti egy érzés, amely keveréke az elégedettségnek, a diadalnak, az oly régen vágyott bizonyosságnak, mégsem lehetne ennek betudni. Egyszerűen csak ismét remény gyullad bennem, és rádöbbenek, hogy a halál torkából megmenekülve, én még nem tudom elengedni őt. Felpattanok. Kissé megszédülök, és kezek kapnak utánam, de mindet lesodrom magamról.
- Engedjenek már, mennem kell. Jól vagyok...csak mennem kell...
- De nem mehet el, még meg kell vizsgálnunk...uram, kérem jöjjön és üljön le.
Leveszem a maszkot, valaki gézt nyom a vállamra, piszkosul fáj, de nem érdekel. Nem tudnak megállítani, és mivel látszólag nem esett nagyobb bajom, nem tartóztatnak fel. Sietősen, amennyire csak tudok, a lépcsőhöz megyek, és felkapaszkodok. Egyik lépcső a másik után következik, nyomomban egy ápolónő és egy orvos lohol, magyaráznak. De nekem csak az lebeg a szemem előtt, hogy látnom kell őt. Őt, aki többet jelent nekem annál, amit be mertem vallani, és többet annál, hogy csak úgy hagyjam kicsúszni a kezeim közül. A megfelelő emeletre érve befordulok a sarkon és megtorpanok. Egy csapatnyi ember gyűrűjében hallom a szívettépő zokogást. Könny szökik a szemembe, a szívem vadul tépi bordáim börtönét, és bár a mozdulat mindegyike égbekiáltó fájdalommal jár, közelebb botorkálok. Coryt egy egyenruhás öleli át, karjába csimpaszkodik, ujjai vadul tépik a vastag ruhát. Nem értem minden szavát, érthetetlen, amit kínban fetrengve mond. Aztán...rám néz. A szó benne akad, lélegzete is csak megrekedt hüppögés. Könnyáztatta arcáról eltűnik a gyötrődés.
- Életben van! Hé, életben van! Hála az égnek...a kurva életbe, ez közel volt...- az egység többi tagja egy emberként sóhajt fel a megkönnyebbüléstől, a hátamon lévő vágást egy újabb sebtapasszal próbálja lezárni a lelkes nővérke, miközben az orvos kivizsgálásról, komplikációkról, megfigyelésről hadovál nekem. Fel sem fogom mit magyaráz. Nem is érdekel. Csak nézem, ahogy Cory hüppögve, kifürkészhetetlen arccal feláll, és remegve felém lépked. Életemben nem éreztem még ekkora hatalmat valaki felett. Hisz aggódott értem, nem igaz? Nem aggódunk valakiért, akit utálunk. Sem olyanért, aki iránt közömbösek vagyunk. Magabiztosan lépek felé én is, ajkaimon elgyötört, fáradt mosoly. Szemeimet az övéibe fúrom.
- Sajnálom, ha megijesztettelek...egy ölelés? - kezdek bele, és ölelésre tárom ki a karjaimat. Megáll velem szemben, magabiztos mosolyomat le sem lehetne törölni. Ő közelebb jön, és egy pár pillanatig kifejezéstelen arccal mered rám, aztán...mire felkészülhetnék, mire felfoghatnám a mozdulatát, akkorát húz be nekem, hogy hallom, ahogy az orrom reccsen, a fájdalom elhomályosítja a látásom, hátrahőkölve majdnem rázuhanok a mögöttem álló orvosra és a nővérkére. A vérem fémes íze tölti meg a szám belsejét, és érzem, ahogy lefolyik a számon, az államon. Döbbenten nézek a gyönyörű fúriára, aki épp letörli az könnyeit, majd egy lépést még közelebb jön. A pillantásától a vér is meghűl bennem.
- Dögölj meg, Adrian Skyberg! - mondja dühös hangon, majd mint egy díva, magasra emeli az orrát, és elviharzik mellettem. Fájdalmasan mozgatom meg a számat, szerintem életemben ilyen fájdalmat nem éreztem még. A folyosón mintha megfagyott volna a levegő is, mos hirtelen feléled mindenki.
- Jesszusom, mi történt itt? - kérdezi a nővérke, miközben az orrom kezdi el vizsgálni az elém lépő orvos. De én csak mosolygok zavaromban. Mit feleljek erre? Hogy most döbbentem rá, hogy nagyon is csípem ezt a csajt? Vagy arra, hogy ő is bír engem? Legalábbis...azt hiszem...

//Imádtam minden percét, köszönöm a játékot, és akkor jöhet a következő menet! Very Happy //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Hétf. Nov. 14, 2016 1:13 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Eva Green

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Kedd Dec. 27, 2016 12:11 am
 



 

To Jake

Dr. Jake Lester. Az internet szerint ex-katonai orvos, volt harvardi diák és kutatás vezető, egyébként pedig rengeteg neurológiai publikáció szerzője és társszerzője. Nagy tudású orvos, akit valahogy a seattle-i kórháznak sikerült megszereznie én pedig még akkor foglaltattam nála időpontot, amikor biztossá vált, hogy mikor kezd. Igaz, így sikerült éppen az ünnepek utánra megtennem, majd kapnom halasztást a tömegkatasztrófa miatt, de nem bánom, mert egyre sürgetőbb szükségem van egy konzultációra. Általában teljesen kordában tudom tartani a betegségemet, a receptek miatt nem kell aggódnom, mert az orvosom bármikor felírt újabb adagot abból a sok fajtából, amelyeket rendszeresen szedek, de most közölte velem, hogy januártól ő is nyugdíjba szándékozik menni és választhatok, hogy helyette egy másik neurológust szeretnék az osztályáról vagy a helyettesét, akarom mondani utódják, aki hamarosan költözik a városba. A másodikkal győzött meg, mert szinte a név hallatán biztos voltam benne, hogy ezt a férfit ismerem és ő az, aki velem egyszerre tanult a Harvardon. Még emlékszem is rá egy-egy buliból vagy közös szemináriumról, ráadásul kívülállóként neki nem lesz oka sem a papírjaimat másoknak mutogatni, így úgy döntöttem, kikérem a teljes kartonomat és egyenesen hozzá fogok bejelentkezni a megérkezése után. Január közepe nem az a nagyon jó nap orvos látogatásra, jó, nekem egyik sem az, de ha ő itt van, nekem pedig sikerül kiszabadulni a munkahelyemről, az csak öröm. A pár hete történt tragédia áldozatainak egy része még mindig a hűtőkamrákban sorakozik és várja, hogy ideérjen egy hozzátartozó azonosítani és kikérni, szóval a szünet igazán rám fér. Sőt, mivel a táskámban kivételes nincs laptop, könnyedén el tudom rejteni a vaskos orvosi kartotékot arra az időre, amíg reggel ellenőrzöm a helyet. Tudom, a szabad nap mit jelent, de valljuk be, ha sokan sérülnek meg és vannak halottak, akkor bizony ritkán kapunk mi szünetet. Sőt, már a gyakornokom és a félállású segéd is extra műszakban van, önként, mert a nagyon roncsolt testeknél szinte lehetetlen a teljesen biztos azonosítás dns nélkül, amire meg heteket kellett várni és elvileg ma délután végre érkezik az eredmény. Tényleg ki kell szabadulnom végre, még ha ez csak egy túrát jelent is a kórházig.
Annyit jártam már ide, hogy meg sem kell kérdeznem, merre találom a neurológiát, csak belépek, elmegyek az információs pult mellett a liftek felé és irány a megfelelő emelet és szárny. Csak onnan tudni, hogy nem itt vagyok orvos, hogy velük ellentétben szürke kosztümben és magassarkúban közlekedem. Egy kórházban 24 órás műszaknál a sarok kizárt dolog, még a gyógypapucs is fájdalmas tud lenne a fele után. Ellentétben a boncteremmel. Oda úgy is spéci cipő kell a hőmérséklet miatt, utána meg alapos tisztálkodás, az irodában ülni meg akár lehetek dögös is. Ezzel pedig vége a különbségnek, mert menet közben könnyedén kerülgetem a rohanó rezidenseket, húzódok félre az ágyak elől és adom fel az elejtett papírokat. Tudom, hogy a tablet sokkal környezet barátabb megoldás, de attól még könnyebben is törik. Bár a dokik meg rondán írnak...
Az új főnök irodája korábban a régié volt, ami elég jó megoldás, mert csak a név táblát kell cserélni a beosztásét nem, könnyedén kopogok kettőt az ajtón, mielőtt megpróbálnék benyitni. Ma én vagyok az első páciens, nagy eséllyel semmibe nem gyalogolhatok bele, de aztán ki tudja. Kicsit megszokás nálam, hogy ebben a kórházban zárják az ajtókat, akik nem akarnak lebukni valamivel. Ellenkező esetben a pletyka gép beindul...
- Jó reggelt Dr. Lester, én lennék a mai első időpontos páciens. Korán jöttem? - teszem fel a kérdést, miközben belépek az ajtón és becsukom magam után, miután megbizonyosodom róla, hogy megtehetem. Igazából szinte azonnal felismerem a dokit, hála az arccsontjainak. Még mindig jóképű, bár egy ideje már nem láttam. De kicsit viseletesebbnek tűnik. Mindenkivel történnek dolgok, ugyebár...
// Kinézet
Vissza az elejére Go down
Jake Lester
avatar
Inaktív

Kor : 36
Avataron : Jesse Lee Soffer

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Szer. Dec. 28, 2016 12:14 am
 



 


Nyssa & Jake

I don’t believe this…





Alaszka után Seattle némiképp sokként ért. Nem voltam hozzászokva a nagy nyüzsgéshez, és az előző munkahelyem a korszerű műszerek mellett adott arra is, hogy nehogy óriási méretekkel rendelkező kórtermeket hozzunk létre. A kutatási projektekről ne is beszéljünk. A mai napig fáj a szívem, hogy ott kellett hagynom a várost, és Leevyt is, az egyetlen lehetséges sebészpalántát, akiből neurológust faraghattam volna. A kötelesség, és a testvéri szeretet azonban nagyobb úr, és félre kellett tennem a munkamániámat. Jason fontosabb nekem még az életemnél is, de lassan öt éve a remény utolsó szalmaszálába kapaszkodom, de mindhiába, mert abban se vagyok biztos, hogy életben van. Ha ugyan hihetek annak a névtelen levélnek, ami ide csábított, akkor ebben a közel félmillió fős városban rá is lelek, de ez még a jövő zenéje, és nekem illene beilleszkednem az itteni környezetbe.
- Mit gondolnak, ez itt egy babaprojektre szakosodott osztály? – teszem csípőre a kezemet, és az íróasztalom előtt álló két zöldfülű gyakornokot fürkészem.
- Nem…Dr. Lester…mi csak.. – kezdene bele Rapunzel, meg a felizgatott WC kefe barátja, de az ujjammal csendre intem őket, és úgy folytatom, mintha meg se hallottam volna ezt a dadogást.
- A neurológia nevében nem szerepel a szex, de még a szülészet sem. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a mai generációjuk milyen fura helyektől jön izgalomba. – vakargatom meg az államat, és hangosan gondolkodom tovább.
- A kíváncsiság, a kalandvágy, a lebukás veszélye? Rapunzel az arcára van írva, hogy attól csinál a bugyijába, ha egy megkopott, műbőrös vizsgálóágyon csinálhatja. Ízlésficam az van rendesen…mit eszik rajta? A göndör fürtöket, a barna, őzike szemeket? Undorító, és még a kotonra se gondolnak. Az óvodában is érettebbek a gyerekek, mint az osztályomon dolgozó gyakornokok. Tudják mit, szépen jelentkezzenek le Lauránál, és ajánlom, hogy fogadják meg a tanácsát, mert ma bizony az infektológián fognak dolgozni. A fertőző betegek székletének tanulmányozása kiváló büntetés lesz. Ne akarjon nagy babérokra törni az, aki szarban nyúlkál előtte… - zavarnám el őket, de kopognak az irodám ajtaján, és kénytelen vagyok moderálni magam.
- Na, húzzanak el, mert konzultációm lesz. – megindulok az ajtó felé, hogy kitárjam. A fekete hajú, fehér bőrű nő ismerős, de még egyelőre csak egy gyors csekkolásra futja, mert a két jómadarat terelem ki a folyosóra.
- Laura…a nővérpultnál. – mutatok egyenesen az osztály főnővérére, és betessékelem az új pácienst. A kellemesebb hangnem miatt én is visszaveszek magamból, és hasonló kedvességgel válaszolok a reggeli köszöntésre.
- Jó reggelt! Nem jött korán, csak nekem akadt egy kis incidensem az osztályon dolgozó gyakornokokkal, de már megoldottam. Foglaljon helyet. – mutatok az egyik üres székre, de még mindig bennem van a gyanú, hogy mi már találkoztunk valahol.
- Milyen ügyben szeretne konzultálni velem….Nyssa? – most esik le a tantusz, hogy honnan ismerem, és hamar váltok tegeződésre is. Mielőtt leülne, megkerülöm az asztalt, és széttárva a karjaimat egy ölelésbe vonom bele, ha nem ellenkezik.
- Hány éve is? Úristen nem most volt az egyetem. Mi újság veled? – engedem el, és az asztallapnak döntöm a hátsó fertályom. Micsoda véletlenek. Még a végén jól fogom magam érezni Seattle-ben. Az el nem kezdődött csevejünket egy pofátlan kopogás szakítja félbe, és ekkor már kezd felmenni bennem a pumpa.
- Tessék? – kiabálok ki, és az előbbi szöszi tér vissza.
- Mit akar Rapunzel? Kotonokkal sajnos nem szolgálhatok, azt dr. Roux emeletén keresse, vagy az első emelet, bal oldali folyosószakaszán az automatában. Irány az infektológia. – nézek farkasszemet az elvörösödött nőszeméllyel, aki nem mer kérdezni, inkább becsukja a nyílászárót.
- Hol is tartottunk? Ó, mi járatban errefelé? – érdeklődöm őszinte kíváncsisággal. Nyssa nagy agytröszt volt az egyetem alatt is már, sok tanár fényes karriert jósolt neki sebészként, vagy neurológusként.


A hozzászólást Jake Lester összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 28, 2017 11:47 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Eva Green

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Csüt. Dec. 29, 2016 4:45 pm
 



 

Jake nem ismer fel. Ezt azonnal látom abból, amilyen feszülten áll még azután is, hogy kiterelte a megszeppent gyakornokokat. Oké, nem vagyok atomtudós, de szinte biztos vagyok benne, hogy miért kapták a letolást. Azt hiszem, van egy verseny a kórházban a legextrémebb szexhelyszínt illetően és most igyekeznek egymásra licitálni a gyakornokok vele. Mert eddig a pihenők, zuhanyzók és a felettes kanapéi nem voltak nyilván elég meredek ötletek. Ezek után viszont kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy őket hol kapták el. Remélem nem az asztalon. Az azért már tőlük is durva lenne. Ilyet még én sem teszek. Már ha nem a másik fél az asztal tulajdonosa és egyezik bele, úgy elmegy, megtörtént és valószínűleg meg is fog még. Egek, de romlott tudok lenni...
- Az a vezetéknév árulkodó, mi? - kérdezem halványan, miközben felállok és táölelem Jake-et. Ugyan ezer éve nem láttam, pontosan azóta, hogy elment a Harvardról, de azért jó tudni, hogy emlékszik rám. Megvolt diákként az az idegesítő szokásom, hogy kiderítettem, előző években kiket értékelt a legjobban egy-egy tanár és azokat a diákokat kivallattam róla, mégis mit csináltak az óráján. Hogy is mondjam, nagyon ott akartam lenne a legjobb három között. Szóval a sztár diákok még emlékezhetnek is rám. Meg egyébként is, szerettem azért a szakon belüli rendezvényekre járni, függetlenül attól, hogy szeminárum vagy vodka ivó verseny volt. Milyen csodákra nem képes az orosz vér, ugye?
- Harvard, John Hopkins sebészképzése, egy turnus a békehadtesttel, majd visszaköltöztem Seattle-be és elég jó kis munkám van a körülményekhez képest... - itt viszont a szavaimat újabb kopogás szakítja félbe, amire nem tudok nem az ajtó felé nézni és igencsak mindentudó fejjel figyelni a gyakornokot, aki visszatért. De mielőtt szólásra nyithatná a száját, szépen le lesz torkolva, nekem pedig remegni kezd a szám a visszatartott nevetéstől. Fogalmam sincs, hol a fenébe kapták őket rajta, de fogadok, hogy Jake irodájában belül történt. És arra is, hogy tíz percen belül kiszedem belőle a részleteket. Mert mennyivel érdekesebb ez a téma, mint az én ezer és egy egészségügyi problémám, ami megmaradt egy ronda baleset emlékeként. Nem mintha magától nem jönne elő...
- Függetlenül a képzettégemtől az állam nem kedveli, ha egy orvos önmagát diagnosztizálja, így szükségem van egy neurológusra, aki felméri a helyzetet és engedélyezi vagy elutasítja a döntéseimet - foglalom össze, miközben kiemelem a nem túl apró paksamétát a táskámból. Három év vizsgálati eredményei nem férnek meg egyetlen apró dossziéban, főleg, mivel negyed évente az elején, később pedig fél évente készítettek rólam új vérképet, ct felvételeket, és nagyjából minden lehetséges mintát, ami jelezhetné, ha a fémszilánkok kezdenek korrodálódni vagy elmozdulnak. Mellé pedig van egy rakat gyógyszerem, amelyeknek nagy részét már kisebb adagban szedem egy ideje, de végre kellene arról is pecsét, hogy nem kell marokszámra tömnöm magamba a mérgeket. Mert esetemben tényleg azok, túl sok ahhoz, hogy a májam és a vesém kifogástalanul bírja, arról az apróságról nem is beszélve, hogy sok egyedül töltött estémen a vodka volt a legjobb melegítőm. - Röviden és tömören, volt egy robbanás, jó néhány repeszt kaptam, három még mindig az agyamban maradt inoperábilis helyeken, egy a látóideg mellé ékelődött be, kettő pedig a mozgásért felelős régióban. Az időm 99%-ában gyógyszerekkel tünetmentes vagyok, időszakos végtag gyengeség a bal oldalamon előfordul. A ct időrendi sorrendben van, jól láthatóan a repeszek körül tok alakult ki és több mint egy éve nem mozdultak el. Az extra ct egy fejsérülés után készült augusztus végén, a trauma sem okozott eltérést. A decemberi vizsgálatok szerint kezdődő veseproblémáim vannak, így szeretném a meglévő gyógyszereim adagját lecsökkenteni vagy egészében elhagyni azokat, amelyeket szükségtelennek tartok, mert például nagyobb esélye van, hogy a zebrán halálra gázolnak, mint annak, hogy pont ez mentse meg az életemet. A végén vagy a gyógyszer lista és a javaslataim a módosításra - mert a legfontosabbakkal nem fogok leállni, a gyenge kilökődés gátló és a vérsűrítő még életet menthet nálam csökkentett dózisban is, de például a fertőzés elleni teljesen felesleges már. Amit eddig nem kaptam meg, azt biztosan nem most fogom. Az életmódom mellett, amely alapvetően sportos és egyre inkább háttérbe szorul az alkohol és a gyors kaja, nem látom okát, hogy a vitaminokat is extrán egyem. Azok célja egyébként is az esetlegesen felszabaduló fém megkötése volt, amit paszolok...
Vissza az elejére Go down
Jake Lester
avatar
Inaktív

Kor : 36
Avataron : Jesse Lee Soffer

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Vas. Jan. 01, 2017 4:47 pm
 



 


Nyssa & Jake

I don’t believe this…




A gyakornokok ma túlléptek egy határon, de mit számít, hogy mivel tömöm az agyukat? A farkuk meg a vaginájuk iránti szeretet nagyobb, ahelyett, hogy arra a nyamvadt dologra figyelnének, amit tanulásnak nevezünk. Túl sokat várok a mostani generációtól, talán nem is lesz több olyan diákom, mint Alaszkában. A megaláztatás, és a kemény hónapok dacára is egy lángelme volt…és nekem ott kellett hagynom. Átengedtem másnak, és hagytam elillanni a lehetőséget. A család az első, és ez ellen nem tehetek semmit. Az öcsémet erre látták utoljára, így összepakoltam, és költöztem. Meg kell találnom, tisztáznom kell vele a múltat. A belépő páciensre nem is figyelek eleinte, mert forr bennem a düh, de aztán kitisztul a kép, és felismerem az egyik alattam járót. A légkör azonnal megváltozik az irodámban, és egy ölelésben részesítem őt.
- A te neved összetéveszthetetlen. Nincs akkora szerencsém, hogy ennyi gyökérrel rendelkezzem, mint te, de igyekszem, hogy másképpen szerezzek hírnevet magamnak. – kacsintok rá, és hellyel kínálom. Még nem tudom, hogy mi járatban van itt, de reménykedem benne, hogy nem akkora a baj, hogy rám szoruljon. Az elvem nem változott meg. Nem vállalok el mindenkit, mert megtehetem, hogy válogassak már. Nem disznóságból teszem, csak úgy gondolom, hogy akadnak olyan emberek is, akik más neurológushoz is fordulhatnak, ha nem akkora a baj. A menthetetlen esetek az én szakterületem, és ebben a szellemben írtam alá az igazgatóval a szerződésemet is. Mennyi engedményt kaphatok? Azt döntse el mindenki, de a magam ura vagyok, és ezen még egy intézmény sem fog változtatni.
- John Hopkins, akkor nem vagy egy elveszett lélek ezen a területen. Békehadtest? Nem is gondoltam volna rólad. – mérem végig ebben az elegáns megjelenésben, és elidőzök az arcán is. Nagyok sokat változott, az egyetem alatt sokkal élénkebb, és nyitottabb nőnek ismertem, nem kellett akkor sem félteni, ha ivásról volt szó, sőt…ha tudná, hogy hányan fogadtak arra, hogy az ágyukba csábítsák őt! A felette járók körében is nagy elismerést szerzett, nekem meg külön pont, hogy jó pár órát eltöltöttem vele, és ezáltal többet is megtudtam azonkívül, amit a szép kis pofika rejt. A beszélgetésünket az egyik szerencsétlen szakítja félbe, és most már végképp felmegy bennem a pumpa. Ha még egyszer meglátom ezt a kettőst az emeleten, azt hiszem a szarelemzésen kívül rosszabbat is kaphatnak. A neurológia nem gyerekjáték, csak egyesek még nem fogták fel. Hamar lerendezem, és miután már biztos vagyok benne, hogy eléggé megaláztam a szöszit, ismételten a régi batáromra fordítom a figyelmemet.
- Ezt az okosok találták ki, de ki tudná nálunk jobban, hogy mi játszódik le a szervezetünkben, ha már a szakértői vagyunk a témának, nemde? – egy mosoly kíséretében veszem el tőle a paksamétát, és lapozok bele. Több lelet, évekkel ezelőtti diagnosztizált zárójelentések sorozata. A tekintetemmel végigfutok rajta, de a hallásom inkább arra koncentrálódik, amit Nyssa mond.
- Ejha, nem apróztad el az elmúlt éveket. Arra még nem gondoltál, hogy jelentkezz a Hihetetlen betegségek műsorába? A viccet félretéve ez elég komoly, és összetett probléma. A másodvéleményem érdekel, vagy orvost akarsz váltani? – lapozok bele a dossziéhalmazba, és megállok az augusztusi helyzetjelentésnél. A robbanás már megérne egy újabb találkozót, de abban biztos lehet, hogy nem ma fog mindenre választ kapni.
- Nem vagyok egy könnyű eset Nyssa, ezt szögezzük le most. Az agyad állapota percről percre változik, és jobban örülnék egy friss CT-nek, ha már felmerül a kérés, hogy átvegyelek. A veseprobléma újabb indok arra, hogy mindenről azonnali eredményeket lássak. Szép hosszú ez a lista, és több időre lesz szükségem, hogy áttanulmányozzam. – csukom össze a kartont, és az asztalom szélére helyezem. A két karomat a mellkasom előtt fűzöm össze.
- Először is milyen robbanás következtében kellett az orvosi kamarának lemondania az egyik legígéretesebb neurológus jelöltről? A békahadtest is megérne egy beszélgetést, de érdekel, hogy mi van veled, és erre mindenképpen vissza fogunk térni. Mit szólnál, ha lemennénk enni egyet a büfébe, vagy rendeljek ide fel valamit? – mosolyodom el, miközben őt szuggerálom.
- Még mindig nem változtál semmit, a lábaid nagyon szexisek. – mérem végig a lábfejétől kezdve egészen az arca vonaláig, amíg össze nem akad a tekintetünk.


A hozzászólást Jake Lester összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jan. 05, 2017 10:46 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Eva Green

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Szer. Jan. 04, 2017 4:21 pm
 



 

- Mintha olyan sok jót jelentene, hogy ember nem tudja leírni vagy kiejteni a nevemet. Hidd el, mindenki, akinek napjában használnia kell, komolyan szid érte, én pedig erős késztetést érzek, hogy csináltassak az aláírásomból egy pecsétet, mielőtt ínhüvely gyulladást kapok - mert a megnövekvő felelősség mellé bizony a papírmunka is exponenciálisan szakadt a nyakamba, minden jelentésre nekem kell a végső szignót rakni átengedés előtt vagy visszaküldeni kijavításra, ha úgy ítélem meg, hogy nem volt elég alapos és pontos a vizsgálat, netalán feltételezésekbe bocsátkozott az írója. Mert lehet, hogy a családot megnyugtatja ideig-óráig egy talán válasz ellentétben a halál oka megállapíthatatlan című könnyfakasztó fejezettel, de a bíróságon a védőügyvédek bizony nagy örömmel cincálják szét az egész jelentést is egyetlen ilyen szó miatt. Ami annyit tesz, hogy nekem kell tartani a hátamat és én bizony igencsak megválogatom, mikor fogom megtenni. Mindegy, eltértem a tárgytól ezzel, csak Jake-et akartam kicsit jobb kedvre deríteni, ha már szemmel láthatóan az ő irodája is felkerült a legextrémebb helyszín listás versenyzők céltáblájára. Hm, lehet nem elég ijesztő számukra a büntetés? Nem tudom, Jake mennyire van hozzászokva a kegyetlenséghez, de én speciel mindig találok valami nagyon pocsék kulimunkát, ha a diákjaimról vagy újabban a gyakornokomról van szó.
- Mindenki változik, Afrikában pedig kevésbé merevek és elzárkózóak az emberek a kísérleti kezelésekkel szemben. Talán, mert a gyógyszer szállítmányok hiányában igenis az az egyetlen valódi esélyük - tudom, kegyetlennek hangzik, de csak úgy nem küldik ki az embereket oda, ahova kéri. Én együtt akartam lenni a vőlegényemmel, így mindketten egy nehéz helyszínre kértük maguknak, ahol kevés az önkéntes és még inkább az orvos. Szó nélkül kaptuk meg a beutazási engedélyeket és kiképzést is kaptunk, amelynek része volt a nyelv alap szintű ismerete. Mázli, hogy az iskolában mindketten franciát választottuk, mert még mindig az az állam hivatalos nyelve és mindenhol beszélik. Talán évente csak maroknyi ilyen gyors elbírálás volt eddig...
- Már van másod-, harmad- és talán ötöd- is. A német katonai kórház neurológiájáról, a John Hopkins sebészeti vezetőjétől, a harvardi kutatóösztöndíjasoktól és az elődödtől is. Mind ugyanazt látják, mint én, nem garantálható, hogy nem vakulok meg van bénulok le. Mostanra megtanultam együtt élni a betegségemmel és olyan ágazatot választottam, ahol tovább praktizálhatok mellette. De nincs döntéshozásra jogom. Az elődöd a nyugdíjba vonulás előtt kiadta a papírjaimat, hogy szabadon választhassam meg az új kezelőorvosomat. Benned bízom és hiszem, hogy tiszteled annyira az elméleti tudásomat, hogy legalább megvitassuk az ötleteim helyes vagy helytelenségét - mert nem vagyok hülye, ha valamit ő sokkal indokoltabbnak gondol, mint én és érveket tud mellette felhozni, akkor nem fogok szembe menni vele és beszedem igenis a gyógyszereket. Most mégis biztos vagyok benne, hogy túl sok, amit kapok. Lehet, hogy nem vagyok a világ legjobban tájékozott neurológusa, de hogy kevés olyan írás van a testben maradt idegen tárgyakról az utóbbi évekből, amivel még nem találkoztam, arra is bátran fogadni merek. A témáról egy kisebb könyvtárnyi anyagot gyűjtöttem már össze, minden friss eredmény, publikáció, különleges eset, gyógyszerkísérlet a világ fontosabb részéről megvan. Angol, orosz, francia és koreai nyelven is átkutattam a szak folyóiratokat és netet friss adatok után, rendszeresen levelezem külföldi orvosokkal és egyetemi tanárokkal. Az emailek korában ez elég gyorsan megy...
- Jövő héten van időpontom új ct-re és teljes laborra, azért kerestelek még előtte meg, egyenesen neked küldhetnék az eredményt. És lehetne rendelni? A kettő össze függ, ez pedig olyan történet, amelyet csak zárt ajtók mögött szeretnék felidézni - teszem hozzá és most meg sem próbálok mosolyogni. Álságos lenne. Én tisztában vagyok a helyzetemmel, a múltammal és az egészségügyi állapotommal is, elfogadtam a velejárókat, de attól még örülni neki egy teljesen más dolog, amire soha nem leszek képes. A múlt idézés is olyasmi, amihez idő kell. - Egyébként jártál már a kantinban, hogy ilyen nagy bátran ajánlod a rendelést? Mert nekem eddig minden alkalom erős zsákba macska volt - teszem hozzá apró grimasszal. Kórházban vagyunk, még szép, hogy van itt étel, de attól még, hogy egészséges is, finom nem nagyon szokott lenni. Nekem legalábbis általában csak a lisztérzékenyeknek kitalált menük jönnek be, vagy a nem sonkás szendvicsek. Mindkettő azért, mert valami csoda folytán a zöld salátát még nem rontották el, soha. Egy gyors menü nézés után pedig nem is nehéz a tonhal saláta mellett döntenem az ajánlatból...
- Tudod, amikor azt mondtad, hihetetlen betegség, nem tippeltél rosszul, csoda, hogy élek. Négy és fél éve kaptam meg a sebészi engedélyemet és azonnal jelentkeztem a békehadtesthez, Afrikába. Jó ötletnek tűnt, remek tanulási lehetőségnek. Egy vörös keresztes kórházba kerültem, Guinea és Sierra Leone határán. Az első másfél évben semmi olyasmi nem történt, amire egy ilyen helyen ne lehetne számítani. Utána... 2014 március, Guinea, mi jut róla eszedbe? - ez általában ritka gonosz találós kérdés lenne egy orvos számára, de nem ebben az esetben. Ugyanis akkor a világ sajtó ettől volt hangos, több mint 200 beteg kellett, hogy azonosítsák a történelem eddigi legnagyobb vérzéses láz okozta járványát. Az ebola kitört Guineában és végig söpört a környező államokon, Sierra Leona, Szenegál, és még néhány érintett volt. Azóta sem tudták kiirtani a fertőzést és jelenleg huszonötezer felett van az azonosított betegek száma. A halálozási arány pedig még mindig hatvan százalék...
- Szerintem te viszont megváltoztál, Jake. Vagy ilyen az, amikor már nem vagy fülig szerelmes? - mérem végig, mert ugyan már régen sem éppen a kedvenc esetem volt, de tiszteltem benne a hűséget, amit a barátnője felé fordított. Vagy menyasszonya volt? Talán később majd megkérdezem...

//bocsi, azt hittem rövidebb lesz x"D
Vissza az elejére Go down
Jake Lester
avatar
Inaktív

Kor : 36
Avataron : Jesse Lee Soffer

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Csüt. Jan. 05, 2017 10:55 pm
 



 


Nyssa & Jake

I don’t believe this…




- Te is meg én is tudjuk, hogy Afrika egy egészen más hely. Még azt bánom, hogy nem jutottam el oda egy hosszabb időre, de ami késik, az nem múlik. – nem tagadom, hogy egy kevés ideig megfordultam ott, de nem eleget ahhoz, hogy maradandó emlékem legyen róla. A jövőbeli terveim között szerepel az Orvos határok nélkül program. Valahogyan nem működik nálam ez a megállapodás, a telepedés, egy örökmozgó vagyok, aki világot akar látni, és még tudja a farkam, de ég bennem a kalandvágy, meg a kihívás. Már régen nem a pénz éltet, mint régebben, de azért nem is vetem meg. Nem panaszkodhatom, mindig van egy kisebb takarékom, de jönnek majd ínségesebb idők is, így nem árt spórolni. Figyelmesen hallgatom ettől függetlenül, amikor a felvezetés után áttérünk a balesetére, és annak körülményeire, vagy reménykedem benne, hogy azt is meg fogom tudni, de egyelőre csak a másik feltett kérdésemre jön felelet.
- Soha nem voltál egy könnyű eset, kell a biztonság, ugye? Lassan úgy érzem, hogy az én véleményem csak ürügy, de persze…több szem, többet lát. – bólogatok, és az elődöm említésére el is mosolyodom.
- Az öreg veterán…de komolyra fordítva a szót, én örülök annak, ha engem választanál új kezelőorvosnak, és eszem ágában sincs feletted önkényesen dönteni. A betegek amúgy is félnek, ha nincsenek tisztában az állapotukkal, de te különleges eset vagy. Az orvosok a legrosszabb páciensek, nem is hazugság ez. A látóideg közelében elhelyezkedő szilánk állapotáról még beszélnék veled később, mert engem jobban aggaszt a másik kettő repesz. A mozgásért felelős agyközpontban lévőek miatt nem produkál a tested remegést, olykor zsibbadást? Gondolom…igen. – igaz, nem nagyon mélyedtem nagyon bele a dokumentumhalmazba, de az agyam képes hamar megjegyezni a gyógyszerlistát…elvégre minden egyes nap én felelek a betegekért, és a beadott pirulákért is.
- A béta blokkoló adagod is magas, nem beszélve a Xareltoról. Nem örülök, hogy emellett még akad itt egy-pár károsító is. A veséd miatt le kellene csökkenteni a vitaminokat, de ha már van időpontod, és vérképet is látni fogok a közeljövőben, akkor ezt átbeszéljük részletesen. Az első kettő nem elhagyható, a munkád miatt sem. – fejezem be átmenetileg, és most elmosolyodom.
- Semmi akadálya, hogy rendeljünk. Még talán jobban is járunk, ha nem tesszük ki innen a lábunkat. Annyi idétlen emberke jár erre, hogy a két kezemen nem tudom már összeadni őket. Ma reggel is…á hagyjuk, mert be kell majd néznem az infektológiára is, hogyan haladnak a székletvizsgálattal az újoncok. – vigyorodom el, és ha megosztja velem, mit is kér, akkor megkerülöm az asztalomat, és helyet foglalok a bőrfotelomban. Istenem, ez az egyetlen jó, ha már a kényelmi szempontokat nézzük. A vezetékes telefon kagylóját emelem a fülemhez, de azért felpillantok Nyssára.
- Akkor csak nem jókor érkezel, vagy nem vagy elég meggyőző. A kedvesség mindennek a kulcsa, és hidd el még itt is akad egy-két finom falat. – egy vigyort megejtek felé, és a közeli étteremből hozatok egy tonhal salátát, meg magamnak egy tojáskrémes szendvicset. A kávé nélkül létezni se tudok, viszont azt itt helyben készítem el, így maximum majd ásványvizet töltök ki mellé. Hamar végzek a telefonhívással, és ezután a két tenyerem összeillesztve hallgatom a velem szemben ülőt. A békehadtestes története miatt teljesen le vagyok nyűgözve. Kevés olyan nővel hozott össze a sors, akik tiszteletet váltanak ki belőlem, de Nyssa közéjük tartozik.
- Mi más, mint az ebola. Erről szólt minden médiafelület akkor… - tárom szét az ujjaimat, és elmosolyodom.
- Fantasztikus lehetett. Kevesen értik meg, hogy mit jelent a hivatásszellem, a tenni akarás. – sóhajtok fel, aztán hirtelen érdekes fordulatot vesz a beszélgetésünk. A lábamat feldobom az asztallapra, és ott teszem keresztbe.
- Valóban megváltoztam, de ez másik történet. Ugyan már, a szerelem és én már más vizeken evezünk… - masszírozom meg a fejemet, mert kezd fájni, de a halk kopogás azt jelzi, hogy gyorsabbak voltak a kajánkat illetően, mint gondoltam volna, vagy megint egy szerencsétlen talált be.
- Tessék.. – szólok ki, és az ajtóra függesztem a tekintetemet, de nem Rapunzel az, hanem az egyik nővérke egy fehér szatyorral a kezében, aki belép.
- Elnézést dr. Lester, de megérkezett az ebédje. Én már kifizettem, és hoztam mellé kávét is. – csillogó pillantással mér be, nekem meg majdnem röhöghetnékem támad.
- Missy…ez igazán figyelmes magától.. – pattanok fel, és elé sietek, nehogy kárba menjen az ingyen ajándék. Elveszem tőle, de alig érek a kézfejéhez, már fülig vörös lesz.
- Nem tett semmit… - kíváncsian nézelődik a vendégem felé, én meg nem vagyok rest most egy nagyobb kést odadöfni neki.
- Ó, igen…ez most egy randiféle..szóval, ha nem zavarja, akkor…még egy menetet is be kell iktatnunk a következő páciens előtt, tudja ilyen az orvosok élete. – kísérem ki a megszeppent nővérkét, és kulcsra zárom az ajtót, majd az ebédünkkel együtt telepszem le a helyemre, és tolom át Nyssa részét.
- Ne is kérdezd…fogadások mennek, hogy melyik kórházi alkalmazottal fogok ágyba bújni, mert valahogy kiszivárgott, hogy mostanában nem voltam nővel. Ne tudd meg, milyen rámenősök tudnak lenni. – forgatom meg a szemeimet, de ott bujkál a szám szegletében egy pikáns vigyor.
- Jó étvágyat, na és te szerelmes vagy…mert nem úgy látszik? A bókokat nem fogadod túl jól. – mosolyogva nyitom fel a műanyag, átlátszó doboz tetejét, és kiveszem belőle a szendvicsemet.

Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Eva Green

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Csüt. Jan. 12, 2017 1:52 pm
 



 

- Mindennek megvan a maga varázsa, de attól még... egy két hetes nyaralásnál többre hat lóval sem tudnának elrángatni - kacagok fel, bár az én fülemnek kissé hamisan cseng ez a nagy jókedv. Egyszerűen megvannak a magam kis, kellemetlen emlékei arról a vidékről, amelyek miatt nem akarok ismételni. Egy kirándulással Egyiptomba vagy Marokkóba nincs gond, szerintem még élvezném is a forgatagot és a meleget, de a határ a Sahara környékén lehet. Etiópia, Csád, Szudán, Sierra Leone, Szenegál, Guiena, Kongó és a többi békehadtest által látogatott rész biztos, hogy soha nem fog felkerüli az úti céljaim listájára. Inkább Korea és Kína, azzal kapcsolatban nekem nincsenek rossz emlékeim és érdekel a valódi kultúra, amit ott találni...
- Ürügy, de nem úgy, ahogy te gondolod. Tisztában vagyok a helyzetemmel és alkalmazkodtam hozzá. Tisztelem a tudásodat is, de nem csodát várok, hanem egyességet - valószínűleg még akkor sem hinnék neki, ha megkeresne azzal, hogy képes valamilyen módszerrel kiszedni a szilánkokat, mert túl rizikósnak tartanám.  Ezek a repeszek évek óta a fejemben vannak, szerves részét képezik az életemnek és az eddigi felvételek alapján olyan szinten bele is nőttek a szövetek közé, hogy látványos negatív hatással lehetne bármelyiket is kikaparni. Akkor már inkább a fokozott óvatosság és kerülöm a fémdetektorokat is...
- Zsibbadás ritka, inkább időszakos remegés a bal kézben és lábban. Általában túlzott igénybe vétek után, stressz helyzetben és akkor jelentkezik, ha a gyógyszer nem tudja kifejteni a hatását, ritka keresztreakcióként néhány mesterséges összetevőre - ezért válogatom meg erősen az italokat, amelyeket fogyasztom és szokásom alaposan megmosni mindenki fejét, aki jó poénnak tartja az én jelenlétemben felturbózni a puncsot. Az ételben lévő színezékek, ha éppen gyors kaja vagy valami iparilag feldolgozott kerül elém, általában kisebb hatással van, észre sem veszem, de a folyadékokban lévő ki tud ütni. Ezt nekem is kellett pár hónap, hogy pontosan meg tudjam különböztetni, azóta pedig elég egyszerűen ügyelnem az arányokra. Gyümölcslevekből kizárólag száz százalékos, szénsavas ásványvizek, tonic, friss teafűből készült teák és kávék beleférnek, de az üdítők nem igazán. Az alkohol képlékeny, kisebb adagban biztosan nem árt, nagyban pedig már nehéz megmondani, hogy pontosan ki okozza a gondot. Le nem állok vele, az biztos, de óvatos vagyok, már ami a fogyasztását illeti. És a bolti likőrök meg ízesített vodkák elmehetnek a fenébe...
- Jó, eddig bírtam, de most már meg kell kérdeznem, pontosan hol kaptad rajta a párocskát? Milyen helyszínnel akartak nevezni a házon belüli legextrémebb szex versenyre? - igen, van ilyen, minden egyes évben. A merészebbek már januárban elkezdenek rá gyúrni, hogy decemberben övék lehessen az éves nyeremény. Van néhány rezidens, akik az én kezem alól kerültek ki és beszédesek, szóval tudom, hogy idén elég sok pénz forog kockán. Minden jelentkezőnek be kellett fizetnie pár dollárt a végeredmény pedig jelenleg majdnem ezernél járhat. Bizonyítani kell a dolgot egy selfievel a helyszínen és feltölteni egy zárt fórumra. A partner nevének elárulása nem kötelező, de eléggé sok találgatásra ad okot, ha nem teszi meg az ember. Régi szép idők, mi történt a jó öreg, gyors menet az orvosi pihenőben résszel? Azt még ki is bírták volna a többiek, ellentétben a mai káosszal. Azt hiszem, ideje szigorítani a ne bukj le részfeladaton.
- Szerintem mást gondolunk fantasztikusnak, mert ott és átélve nem volt az. Mikor gyanítani kezdtünk, több száz beteg volt már, majd emberek ezreit kellett kivizsgálni, akik kapcsolatba kerültek velük. Hatalmas káosz volt, késtek a gyógyszer szállítmányok, a vörös keresztnek egyedül nem volt elég gyors a forrása. Tucatnyian haltak meg csak azért, mert a teherautók elakadtak, folyamatosan 18 órákban dolgoztunk. Ott sérültem meg. Az egyik oxigén palackokkal megrakott kocsi ütközött... igazából erre nem emlékszem. Szinte azonnal eltaláltak a repeszek, csak egy hét múlva tértem magamhoz egy német katonai kórházban. Két agyműtét és három másik, kisebb kellett, hogy minden lehetséges szilánkot eltávolítsanak. Hónapokig nem tudtam jól mozogni, a bal lábam egy időre le is bénult. Újra meg kellett tanulnom járni többek között - eleve a gyerek halál nem az a program volt, amit szívesen választottam magamnak, de hozzá még a sérülés. Mondjuk úgy, ha még a következő három életemben sem találkozom újra azokkal az országokkal, az is túl korán van. És mielőtt valaki fennakadna ezen, igen, hiszek valamennyire a lélekvándorlásban. Pontosabban elég erősen ahhoz, hogy tisztában legyek az alapjaival, eddig csak a buddhizmus kapott el, aminek ez elég sarkalatos pontja tud lenni. Az enyém pedig a baleset. Annyira, hogy még ruhán keresztül is simogatni kezdem a tetoválást a bal csuklómon. Azóta sem bántam meg, hogy a dátumot a bőrömbe vésettem...
A beérkező nővérke aranyos, szolid mosollyal a számon figyelem, ahogyan próbál valami kis kedvességet kicsikarni Jake-ből, nem sok sikerrel. Látszik rajta, hogy nagyon oda van az új főnökéért és igazából nem is tudom miatta hibáztatni. Tényleg jó pasi. De azért nehezen tudom az arcomat fegyelmezni, amikor ecsetelni kezdi, hogy velem még egy gyors légyott is tervben van neki. Azt hiszem, valaki kicsit előreszaladt. Ugyanakkor tőlem nem új, hogy sebészeket zaklatok szexuálisan az irodájukban, szóval meg sem lepődöm rajta, hogy a nővérke megeszi. Milyen kár, hogy attól még mára ezt éppen nem terveztem be. Nem mintha máskor előre készülnék egy konzultáción a szex tanfolyamra is... - Esetleg nem tudod, mi az a nyeremény, amiért becsengethetek a nővérkédhez, ha kijutottam innen? Vagy azt is elvárod, hogy magunkra zárjuk az egyik pihenő ajtaját pár percre? - rajtam ne múljon, értem én a poént és igazán nem veszem zokon, hogy megpróbálja menteni magát. Nem annyira titok, hogy a kutya sem tudja, milyen kapcsolatban állok jó néhány férfi orvossal a kórházból, még egy a velem kapcsolatos rejtélyek listáján már meg sem fog kottyanni. De ha a hírnevemet éri hátrány, akkor minimum a díjat is kérem érte...
- A bókokkal nincs gondom, az összehasonlítás üt ki, teljesen másnak érzem magamat, mint egykor voltam. És attól, hogy nem zavar a stírölés, még észreveszem - halvány mosoly csúszik az ajkaimra az utolsó szavak után, miközben látszólag gondosan próbálom kinyitni a salátás dobozt és ez esélyt ad nekem arra is, hogy keresztbe pakoljam a lábaimat, amíg támaszt nyújtok az egésznek. Nem szerencsétlenkedem, ismerem ezeket a dobozokat már, de azért kell egy kis idő, mire az ember megtalálja, hogy nyílik az a francos műanyag. - Oh, egyébként talán illene szólnom, a nővérkés program után szemérmetlenül flörtölni fogok veled nyilvánosan egy hónapig - teszem hozzá, mielőtt az egyik villát beleszúrnám a salátába. Semmi extra, keverék zöld saláta, paprika, uborka és paradicsom, mellé pedig egy kis joghurtos öntet és tonhal. Talán azért szeretem ennyire, mert még ők sem tudják elrontani...
Vissza az elejére Go down
Jake Lester
avatar
Inaktív

Kor : 36
Avataron : Jesse Lee Soffer

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Vas. Jan. 15, 2017 12:28 am
 



 


Nyssa & Jake

I don’t believe this…





Nyssát nagyon régen láttam, és őszintén megvallva eléggé meglepett a látogatása, de ahogyan elkezd mesélni a kalandjairól, és a hivatásáról, másképpen látom őt. Nem mindennapi dolog, hogy valaki ennyire komolyan belevág egy utazásba, és nem izgatja az ottani környezet veszélyessége sem. Csakis a legrátermettebb emberek képesek bevállalni ennek a kockázatot. Nagyon jól tudom, hogy milyen érzésekkel jár ez, hiszen közéjük tartozom én is, de amint meghallom a csilingelő nevetését, meg a viccet a pihenőről, azonnal leesik, hogy ez csak a látszat. Nem tudom, hogy mi áll pontosan a balesete hátterében, és a magánéletével sem vagyok tisztában, de ott ül a kék íriszek mélyén a szomorúság, és egy különös fájdalom…talán éreztem hasonlót, de nem vagyok benne biztos. Megtévesztő lehet, de hamar elkanyarodunk, és immár az állapota kerül terítékre.
- Gondoltam, hogy nem csodát vársz tőlem, és ha már képes voltál eljönni, akkor számít a véleményem. – hallgatok el, és összeérintem az ujjbegyeimet.
- Az egyesség teljesen reális kérés. Nem is szeretek kertelni, meg hazudni sem, de azért egy orvos-orvos felállásban nehezebb is lenne meggyőzni olyasmiről, amivel te is képben vagy. Nem sima páciens kategória. Tanultad, tudod, hogy mi, mivel jár, és mire mekkora esély van. – fejezem be, mert eszem ágában se volt előállni valami csoda módszerrel, meg kísérleti stádiumban lévő gyógyszerrel sem. A repeszek helye nem éppen a legjobb, de ott vannak, és ehhez mérten kell kialakítani a kezelést is, a megfelelő gyógyszerezéssel, hogy ne rontsunk még jobban az állapotán, inkább stagnáljon, bár a vesék működésének romlása nem éppen a legjobb hír.
- Erős gyógyszereket szedsz a listád alapján, és tényleg meglepő, hogy nem érzékelsz zsibbadást. – hallgatok el, és végigmérem őt. Az arcán először nem is lenne szembetűnő a változás, de ha jobban megfigyelem az arcmimikáját, a haja tövének a vonalát, akkor látszanak az agyműtétek jelei.
- Az alkoholokkal hogyan állsz, ritkán fogyasztasz, vagy a stresszesebb napokat azzal oldod meg? – macskakörmöt imitálok a levegőben, mert bizony mi orvosok egy külön faj vagyunk, és a szervezetünk sem úgy reagál a piára, mint egy átlagnak. Nekem például elég sok kell, hogy beüssön, nem rendszerességgel iszok, de ha rossz napom van, vagy felidegesítenek idebent, akkor közelebbről is megismerkedem az aranyló párlatok egyik válfajával.
- Tessék? – majdnem elnevetem magam, hogy a gyakornokok, meg a rezidensek versenyére tér ki.
- Akkor úgy tűnik, hogy csak én vagyok az újonc erre, ha már te is tudsz róla, akkor ez nem egy új keletű dolog. Hát…a folyosókkal nem lett volna gond, de azért az irodámhoz tartozó mellékhelyiség, hogy is mondjam…nem szívlelem, ha a magánterületemre pisilnek. Az én szentélyem, de az a két mihaszna nem tudta, hogy hol a határ…még az a szerencse, hogy nem sikerült a képeket elkészíteniük. Kikaptam a telefont a kezükből, de várjunk csak… - gondolkodom el félhangosan, és kihúzom a fiókomat, ahova bedobtam az előbb a készüléket, még Nyssa érkezése előtt.
- Ez az…nézzük miből élünk. – húzom el a képernyőn a billentyűzárat, és feltűnik a turbékoló pár egy pikáns képe. A galériából csemegézek egy sort…amikor elképedek.
- Ez…ezért nemcsak szart fognak nézegetni… - akadok ki, és Nyssa felé tartom a telefont.
- Az asztalom…leszedem a tökeit Rapunzel pasijának. – átküldöm magamnak a képeket, hogy legyen mivel zsarolnom őket, aztán törlöm is az övéből. Elég, ha nekem megvannak vissza is dobom a helyére, és becsukva a kis kulccsal el is zárom. Nem is meglepő, hogy a következő percben már alaposan sikálom az íróasztalom tetejét. Ezután az ebéd megrendelése nem tart sokáig, így meghallgathatom a baleset teljes történetét, a végére szinte ledöbbenek.
- Ejha…ez így azért nem illik egy tündérmesébe. A mostoha környezet mellett elviselni a harci helyzeteket is, de még a járványok is pluszban…a gyerek halálok, a választás, hogy kihez menj előbb. Nem tudom, hogyan tudtál annyi ideig ott maradni. Én se bírtam sokáig Moszkvában. – sóhajtok egyet, de hamarosan megérkezik a kaja, és muszáj lefoglalnom addig a nővérkét, aki önként hozta fel nekünk. A párbeszéd nem nyúlik hosszúra, és a végén elé rakom a tonhalas salátáját, én meg helyet foglalok, és nekilátok a saját szendvicsemnek.
- Nem várok el semmit, szerintem most totál kiakadt, de nem az a fajta, aki pletykálna, bár az összes azt teszi. – fejezem be, és a vizemből kortyolok egy keveset, hogy jobban csússzon.
- Csak egy hónapig? – törlöm meg a számat a kikészített szalvétával.
- A végén úriember leszek, és küldök neked virágot, sőt nem lenne kedved eljönni velem egy különleges helyre ebédelni? Remek salátákat lehet rendelni ott is, és a műsor egészen szórakoztató tud lenni, ha benne vagy. – kacsintok rá, de nem ragozom tovább a dolgot, mert eszem ágában sincs elárulni a helyszínt, hacsak nem megy majd bele.
- Visszatérve a gyakornokokra, csak nem te is részt vettél benne már? Illetve nem zárkózom el a büntetési módszereid elől sem, ha megosztanád velem… - mosolyodom el, és egy jó nagyot harapok a friss kiflibe.

Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Eva Green

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Szomb. Jan. 21, 2017 3:00 pm
 



 

- Az elején még érzékeltem zsibbadást, de jó ideje nincs ilyen tünetem. Én sem tudom miért, de az első ct képek alapján még azt sem merték mondani az orvosok, hogy valaha újra tudok járni, így ezt a témát különösebben nem piszkáltam. Ha fogadnom kéne, azt mondanám, van valami köze ahhoz, hogy enyhe áramütés is ért, ráadásul máig nem sikerült kideríteni, pontosan mit is adtak be nekem az első műtét alatt. Beszéltem az orvossal, őszintén bevallotta, hogy akkor és ott mindennel megpróbálkoztak, hogy időben kivehessék a repeszeket - ami még így sem sikerült tökéletesen, azért kellett alig pár napon belül a második kör immáron egy német kórházban, ahova gyorsan el tudtak juttatni. Én ebből semmire nem emlékszem, a robbanás előtti utolsó pillanatokról is inkább csak benyomások és nem emlékek formájában vannak elképzeléseim, külső szemlélők és jelentések alapján raktam össze a történteket. Mire magamhoz tértem, már nem is azon a földrészen voltam és a szüleim mellettem sírtak a kórházi ágynál. Szinte csak az arcukra kellett néznem és tudtam, hogy valami nagyobbat is veszítettem mint a mozgáskészségem. Egyszerűen nem tudtak titkot tartani. De harcolni annál inkább. Komoly vitába keveredtek a vőlegényem családjával a temetést illetően és elérték, hogy addig ne legyen döntés, amíg én magamhoz nem térek és részt nem vehetek a szervezésben. Még így is két részben lett megoldva az egész, félig a közös kívánság listánk alapján, félig, ahogy a családja szerette volna. Kár, hogy az utóbbit nem sikerült megemésztenem még mindig. Jó, igazából ez így is van jól...
- Más orvosnak talán lódítanék, de te úgyis tudod, hogy fél üveg vodka még soha nem ártott meg nekem. Nem minden este, de mondjuk két naponta biztos, hogy lecsúszik egy gin-tonic munka után. Több csak ritkán, társaságban - tudom, hogy általában inkább a vörösbort tartják az úrinők italának és azt is kellene fogyasztaniuk, de az nem én vagyok. Ráadásul nem is vagyok nagy bor bolond, számomra a szőlőlevek egy olyan világ, amit soha nem fogok megérteni. Remek szemem és tapintásom van, de az íz érzékelésem nem az igazi, oda azért kell egy kis segítség, hogy meg tudjam különböztetni az öt és a száz dolláros bort a pohárban. Bár ez utóbbit úgy önti a pincér, mintha folyékony arany lenne, ami azért elég árulkodó az értékével kapcsolatban. Az egyetlen, amit fel tudok ismerni, az a minőségi pezsgő még. Művész családban épp elég fogadásra jár az ember, hogy ezeket végigkóstolja... - Régebben többet is ittam, kellett valami, hogy segítsen felejteni, de egy ideje már figyelek a mértékre és az alkoholizmus soha nem volt veszélyességi faktor, annál én is jobban ismerem a gyógyszer listát - csak sajnos tisztában vagyok vele, hogy lehet, ez így is kicsit későn jött. A vesének nincs karórája, nem tudja, mikor kell jeleznie pontosan, csak megteszi valamikor. És az most jött el, amikor már több mint egy éve nem volt részegen ágyba szédelgős epizód az életemben. Ugyan nem vagyok nefrológus, de ehhez nem kell külön diploma, hogy tudjam...
- Pontosan azért tudom, mert hivatalosan nem a kórháznak, hanem a városnak dolgozom, meg gyakorlatokat tartok anatómiából. Próbáltak ők már a boncterembe is visszalógni, ami után választhattak, vagy ők lesznek a személyes pletyka szállítóim, vagy teszek róla, hogy az életben ne tudják letenni a szakvizsgát - válaszolok halvány mosollyal, ami csak szélesedik az elém tolt kép láttán. Hoppá, látom, nem csak én gerjedek az asztalokra szexuális szempontból, hanem az egyik gyakornok lány is. Vagy csak erősen kísérti a sorsot, már ami a verseny megnyerését illeti. Igazából engem nem érdekel annyira, de mindig jó poén tudni az összes pletykáról a kórházban. Lassan hála a diákoknak, akik időnként felbukkannak a boncolásaimon és az óráimon, hogy felfrissítsék az ismereteket és persze kiderüljön, nem ők ölték meg a betegüket; minden fontosabbról tudomást szereztem. Meg az összes irreális sztoriról is, amivel próbálták egymást ijesztgetni. Sőt, ami azt illeti, van olyan doki az ismeretségi körömben, akinek neki szegeztem a kérdést, hogy tényleg igaz-e a történet arról, hogy valamelyik diák fenekelő pálcát talált az asztalfiókjában...
- Az első évben még nem volt járvány, csak egy csomó beteg és néhány eset, amit még csak képen láthattam korábban. Azt tudtam kezelni. Másfél év után kezdtek felbukkanni a  fertőzöttek és fordult minden káoszba. Azóta megkaptam a jelentéseket a betegekről és a halottakról, de még nem tudtam rávenni magamat, hogy kinyissam az aktát... - ott van a hálószobámban az egyik mindenes fiók mélyén évek óta az egész. Nem mertem még hozzányúlni. Egyszerűen valamit jobb nem tudni. Szeretném hinni, hogy a betegségük ellenére is vidám gyerekek, akiket korábban szívesen láttam esténként egy mesélés erejéig és néha virágot vagy ajándékot hoztak nekem, jól vannak. Sőt, máig emlékszem néhány kislányra, akik imádták a hajamat, a tényt, hogy amilyen fekete, olyan egyenes is. Bonyolult és csodaszép fonásokat készítettek bele esténként két fésű és pár bőr zsineg segítségével akár percek alatt is. Engem nem zavart, mert szép volt, ők pedig örömmel gyakoroltak. Így akarok rájuk emlékezni, nem akarom tudni, mikor ragadta el őket a betegség vagy hogyan nyomorította meg a testüket és a családjukat. Szerencsére ezt már tovább nem kell fejtegetnem, mert megérkezik a nővérke az ebéddel és gyorsan enyhül a feszültség és a téma is. Pontosabban a szexualitás nem az, ami engem olyan gyakran zavarba tudna hozni...
- Ha azt hiszed, nem fog pletykálni, naiv vagy. Itt mindenki él-hal az új témákért - én pedig olyan régóta vagyok a kérdések tárgya, hogy vissza sem tudok emlékezni rá, mikor kezdődött a dolog. Valamiért mindenki roppant érdekesnek tartja, ha jóban tudok lenni a legdögösebb férfi orvosokkal anélkül, hogy bevonulnánk a pihenők egyikébe és magunkra zárnánk az ajtót. Oké, nem mondom, hogy nem tettem ezt már meg kalandvágyból, mert hazugság lenne, de jó ideje nem ismételtem és nincs is hozzá kedvem. Ha már muszáj, akkor a kevésbé nyilvánvaló választásokat kérném, mint a randi munka után vagy az iroda. Igen, még mindig van egy enyhe asztal fétisem...
- Virágot ne, a végén még azt hinné az egész hivatal, hogy bepasiztam. Harminc nyomozóval egy épületben ez húzósabb, mintha a nővérpult előtt kapnál tőlem egy szenvedélyes csókot - mert ha van valaki, akik még az unatkozó betegápolónál is kíváncsibb tud lenni, az bizony egy zsaru. Ők aztán tényleg mindent és mindenkit észre vesznek és hajlamosak addig kutatni, amíg nem sikerül teljesen kielégíteniük a kíváncsiságukat. Nálam csak annak köszönhető, hogy a vőlegényem tényét nem nyomozták ki, hogy nem szerepel a dolog a feljegyzésekben, mivel házasok még nem voltunk. Így megelégednek annyival, hogy amikor ide jöttem, még mindig kicsit magam alatt voltam, hála a balesetnek... - Az ebéd jól hangzik. Azért most szólok, ha a szórakoztató műsor alatt valaki vetkőzését érted, akkor minimum egy izmos pasi is legyen azon a színpadon - és ez csak félig ugratás. Mert félig komolyan gondolom, hogy engem nem zavarna, ha ilyen helyre vinnének, amíg találok magamnak néznivalót, értelmesebben mondva egy férfit is. A nők még mindig nem érdekelnek, hiába kaptam néhány ajánlatot rá az elmúlt időszakban...
- A játék csak gyakornokoknak és rezidenseknek szól, így nem - ráadásul a pihenő valljuk be, eléggé átlagos helyszín tud lenni, nem első és nem is utolsó alkalommal zárkózott be oda egy párocska néhány nyugodt perc erejéig. Akkor már inkább a tetőt kellene megnézni. - Ugyanakkor az orvostan hallgatók büntetésében jó vagyok. Egy boncteremben van jó csomó megvizsgálásra váró folyékony vagy zselé szerű anyag a hullák testén belül, amelyekből mintát kell venni és kielemezni az összetételt - kezdve a tüdőfolyadék, gyomor, bél, epe folyadékkal, de az agyból, székletből, szemből és nagyjából minden szervből kell valami használhatót kiszedni időnként, így mindig van jó néhány embernek való takarítási munka is. Rossz esetben a test eleve rothadásnak indul, mire bekerül és kész élmény olyankor a darabolása is... - Esetleg küld le őket a klinikára is, mindig van pár rektális vizsgálat és gennyes kelés raktáron - a hányásról és hasmenésről nem is beszélve. Vagy a gyerekekről, akik lenyeltek valamit és most ellenőrizni kellene, ki jött-e belőlük a cucc. Minden kulimunka, amit a kezdők végeznek biztos, hogy örömmel kiutalható nekik egy hétre, ha már előre kipróbálták az új főnök íróasztalát...
Vissza az elejére Go down
Jake Lester
avatar
Inaktív

Kor : 36
Avataron : Jesse Lee Soffer

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Szomb. Jan. 28, 2017 11:57 am
 



 


Nyssa & Jake

I don’t believe this…




Nyssa esete különleges, és eléggé összetett is. A koponyájába fúródott repeszek nagy része el lett távolítva a baleset után, de a műtét részletei homályosak, az ott alkalmazott módszerek kétségesek. Életben van, de hogy milyen fokú sérülést szenvedett valójában…arra csak egy feltáró beavatkozás adná meg a választ. Három kis fémdarab az agyába ékelődött, és betokosodott, de nincs biztosíték rá, hogy örökre így marad. Az állapota folyamatosan romlani fog, a sok gyógyszer csak átmeneti megoldást nyújt. Nagy elme, okos nő, és hihetetlenül vonzó is. A belőle áradó feminizmus, és magabiztosság a férfitársaim jó néhány részét már az egyetemen elijesztette, mert feltörekvő stílusával egyetemben hamar döntötte el a kétes helyzeteket is. Nem mondom, hogy elítéltem volna, hiszen ugyanabban a cipőben járok most, hogy nem számít senki és semmi, de Mia lelépése bennem akkora zűrt hagyott, ami miatt képtelen vagyok egy normális párkapcsolatba belemászni. Félek az újrakezdéstől, az érzelmek kusza hálójába kerülni. Nem nekem való, és meg is fogadtam, hogy nem kezdeményezek, vagyis nem olyan értelemben. Nem leszek a kitárulkozós pasi, aki elmesélni, hogy Oroszországban töltött majdnem négy évet, katonaként a legrosszabb rémálmai váltak valóra, aztán visszavonult ettől az életformától. Nem szeretném, ha más rajtam csámcsogna. Tiszteletben tartom az életterét, és csak annyi információt raktározok el, amennyit megoszt velem. Az alkoholfogyasztási szokásaihoz nem fűzök sokat, csak összeérintem az ujjbegyeimet. Már elárulta, hogy nem vonja meg magától a nap végén, ha úgy alakul, és ezért nem is tudom hibáztatni. Tisztában van vele, hogy milyen kockázattal jár, a mértékletesség az irányadó az életében, de mégsem tehet úgy, mintha egyáltalán nem élne. A percei megvannak számlálva, és nem vagyok borúlátó, sem jövendőmondó…csak neurológus. A gyógyszerek szedésének átütemezése csak időleges megoldás, mielőtt valamelyik szerve feladja a küzdelmet. Vajon felkészült rá, hogy a veséi helyett a dialízis fogja az egyetlen lehetőséget jelenteni, vagy a mája adja fel hamarabb, esetleg elmozdul valamelyik repesz, mert történik valami….jaj sorolhatnám még, de felesleges. Nem fogom elmondani neki, amit én már most tudok. Nem úszhatja meg a következő agyműtétet, ha meg akar öregedni. A fiatalság elmúlik, de ekkora veszéllyel…minden nap ajándék. Nem is fárasztom tovább az orvosi szövegekkel, mert mindketten tudjuk, hogy el fogom vállalni, mint pácienst, és meg fogom tenni a lehetetlent is, de nem kényszeríthetem semmire.
- Anatómia órákat tartasz? Erről nem is hallottam, mondjuk a kórházi gépezet még nem igazán indult be. Nem tudom, hogy kiben bízhatok meg, kivel szervezhetek majd külön programot. A barátkozás nem az én asztalom, de igyekszem beolvadni a környezetbe, de az asztalom akkor is egy meredek helyszín volt... – fújom ki a levegőt, és a velem szemben ülő nőt figyelem. Micsoda kisugárzása van. Meglepő, hogy nincs mellette egy állandó partner sem…igen ez a pletyka elért hozzám is. Tudom, hogy nem egy közös kollégával osztotta már meg a pihenőszobáját, de lényegében nem sok közöm van a témához. Nekem is megvannak a keresztjeim, és ami Alaszkában történt, az ott is marad.
- Jártál valamilyen szakembernél, aki segített a traumát feldolgozni? Hülyeség, tudom, én se hittem benne, hogy Oroszország után segíthet bármi a rémálmaimon, a dühkezelési problémáimon, de végül az egyikük bevált. Nem hiába vagyok két husky gazdája. Samira és Dózer mentettek meg. – halovány mosoly varázsolódik az ajkaimra, ha eszembe jut, hogy mennyi mindent köszönhetek a kutyáimnak. Ha ők nem lennének, akkor valószínűleg nem praktizálnék, és élni se nagyon élnék „viszonylag normális életet”. A nővérke meg az ebéd kicsit félbeszakítja a mai nap menetrendjét, én meg pofátlanul előveszem a nem túl kedves énemet is, mely táptalajt adhat egy újabb szaftos élménybeszámolóra az ügyeletes nővérkék körében.
- Sajnálom, ha belekevertelek, igazából nem volt túl lovagias lépés a részemről. A virág akkor elfelejtve, de az ebéd, vagy egy vacsorameghívásom még áll. – fejezem be a szendvicsemet, felhajtom a maradék vizet mellé, és az asztalom melletti kukába dobom ki a tartóját.
- A rendőrség mindenbe beleüti az orrát, abba is, amibe nem kellene. – hiába szeretném kizárni az életemből őket, nem egyszer hallgattak már ki az öcsém miatt, de egyik tuskó se akadt a nyomára. Nem szívesen vonnám bele őket a magánakciómba, mert senkinek, semmi köze hozzá. Az én vérem, nekem kell lejátszanom vele a harcot, ha újra egymásra találunk. Bízom benne, hogy nem időpazarlás a Seattle-be való költözésem. Meg kell találnom őt, mielőtt más akad rá.
- Minek nézel engem? Valami idiótának? Természetesen különleges szórakozásban lesz részed. – vigyorgok rá, és több helyszín is szóba jöhet, ha már kórházon kívül találkozunk.
- Milyen kár, hogy ilyesmikben már nem lehet részt venni, de az ötleted támogatnám. Összeírom a listát, hogy kiket érdekelne egy kis plusz meló nálad. A mai napon az infektológia a nyerő, de ha nem tud a kisasszony a bugyijában maradni, akkor meg fognak látogatni. Ezt veheted ígéretnek is, sőt le is szervezem. – a dokumentumomat visszahelyezem a mappába, és elrejtem az egyik fiókomba. Nem hiányzik, hogy belepofátlankodjanak mások kórtörténetébe, mert ezt is kinézem belőlük. A csipogóm jelzése szakítja félbe a beszélgetést, így rögtön meg is nézem.
- Két kocsi ütközött a belvárosban. Két perc múlva itt a mentő, hív a kötelesség, de ha neked is megfelel, akkor jövő szerdán megejthetjük azt az ebédet. A vizsgálatokra előjegyeztesselek, vagy simán bejutsz mindenre? – állok fel, és a kulcsot, meg a csipogót a köpenyem zsebébe süllyesztem. Ha ő is feláll, akkor kikísérem, és elővigyázatosan kétszer fordítom el a kulcsot a zárban.
- Miranda kérem, hívja ide Rapunzelt, vagyis Dr. Samuelt, meg a kis társát. Köszönöm. – intek a középkorú, őszbehajló, negyvenes nővérnek, aki már kiérdemelte a tiszteletemet az osztályon. Kevesen tudhatják a magukénak. Rövid időn belül feltűnik a két jómadár, én meg kárörvendő mosollyal az ajkaimon mutatok a mellettem állóra.
- Dr. Kaianae-Plyseckaja várja Önöket a héten a boncteremben. Amint elnézem hiányos az anatómia tudásuk is, így nem árt felfrissíteni azt. Nekem most dolgom van, eredjenek el, de ha Nyssa hívja magukat, ugyanúgy ugraniuk kell, mint nekem, érthető? – az éles bólogatások közepette küldöm el őket, és egy féloldalas ölelésen szorítom magamhoz Nyssát, ha engedi.
- Öröm volt látni, és nem hivatalos formában bepótoljuk a lemaradásunkat, ami az elmúlt éveket jelenti. Szia. – engedem el, és elindulok a mentőbejárathoz…

/Köszönöm a játékot, nagyon élveztem. Várom a következőt, ha igényt tartasz a társaságomra. Razz /

Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Eva Green

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Szer. Feb. 08, 2017 8:01 pm
 



 

- Igen, hetente kétszer tartok gyakorlatot egyetemistáknak. Frissen tart és legalább részben rákényszeríti a diákokat a logikus gondolkodásra - de hogy ebből a két fő szempontból melyik volt az, ami inkább engem az órák felé terelt, na azt nem tudom megmondani. Csak néztem a boncteremben a mentoromat, amint egyetemistáknak magyarázza az emberi test működését és a részleteket, irányítja őket, hogyan vágjanak és miképp tartsák helyesen a vizsgálati eszközöket, és kedvet kaptam hozzá. Mikor először hívták helyszínelni és nem volt ideje megtartani az órát, beugrottam helyette és megpróbáltam legalább olyan jól csinálni, ahogy ő tette korábban. Utána az az óra hetekig vagy hónapokig eszembe sem jutott, amíg nem kaptam egy megkeresést a dékántól arra, hogy folytassam a tanítást. A főnököm akkor már erősen nyugdíj előtt állt és feladta a munkáját az egyetemen, és bár elméleti óraadó tanárt találtak helyette, de a gyakorlatokra csak egy ex-sebészt kaptak, akinek a stílusa nem jött be nekik. Konkrétan petíciót indítottak azért, hogy más valakit kapjanak és az első javaslatok között voltam a szerepre. Biztos, hogy azóta mindenki megbánta, mert ritka szigorú tudok lenni...
- Mondhatni volt egy köröm a kötelező pszichológiai kiértékelés előtt. PTSD nincs a jövőbeli valószínűsíthető szövődmények között, de egyébként nekem nem sokat segített a dolog. Mindig tudtam, milyen választ vár és úgy nehéz megfogalmazni, amit valójában gondoltam - kellett nekem beülni pár pszichológia szemináriumra is az egyetemen. Bár már nem ma volt, attól még nem bírtam ki, hogy az akkori jegyzeteimet ne nézzem át minden más mellett és így tisztában voltam azzal is, mit vár tőlem el a beszélgető partner. Mindig volt egy jó és egy igaz válaszom a kérdéseire, de ez a kettő csak nagyon ritka alkalmakkor mondhatta el magáról, hogy közel áll egymáshoz. Leginkább csak hasonlítottak a távolban és mutatták, mekkora utat kell még megtennem, ha tényleg át akarok menni ezen az egészen és kijelenteni a végén, hogy egészséges vagyok. A három lábú macska mondjuk szerintem pont ugyanolyan mérföldkő, mint nála a két kutya. Egyszer megkérdezem majd, ki sétáltatja őket, ha a beosztása miatt napokig kell benn lennie...
- Nyugalom, engem nem zavar a dolog. Nincs dolgom a szép reményű nővérkékkel - tetszik, nem tetszik, vannak dolgok ebben a világban, amelyek még nem változtak az évek során és az egyik ilyen a nővéri hivatás ténye. A legtöbb törtető arról álmodik, hogy csinosan és fiatalon elkezd egy kórházban dolgozni, ahol megakad rajta a szeme valami jó kiállású, nőtlen és jól kereső orvosnak, akivel lefekszik és meg is van oldva a következő jó néhány évben az élete. Ha teherbe is esik, onnantól biztos a dolog, mert remek összegű gyerektartást lehet egy válóper alatt kicsikarni, ha a másik félnek esélye sincs a beosztása mellett gyerek felügyeletre. Kegyetlennek hangzik? Az is, de attól még nem hazugság. Jó néhány sebész kollégával megesett még a rezidens évei alatt hasonló és még most is nyögik az eredményét. Fogalmazzunk úgy, van az a tapasztalat, ami után a karrierista nők máris szimpatikusabbá válnak az ember számára...
A beszédes ebédből a csipogó jelzése ránt ki, ami nekem egyben a végszavam is. A sebészeknél már csak így van, ügyeletben ha valami trauma jön, akkor öt percen belül jelenésük is van. Átéltem és elfogadtam, sőt, egy időben még imádtam is, hogy senki nem tudja, mi fog beesni azon az ajtón. Így csak elnéző mosollyal az arcomon dobom ki a salátás tálat a kukába és kezdem el összeszedni a papírjaimat, amíg ő felkészül a fogadásra. - Akkor szerdán ebéd, a vizsgálatokat meg majd szervezem. Itt nem olyan hosszúak a várólisták - és ze nem is hazugság, elég sok jól működő gép van ahhoz, hogy ne kelljen hónapokig sorban állni, ha valaki valamit ki akar deríteni. Éppen elég helyette a szenvedés, mire valaki időpontot egyeztet a szakorvossal, de szerintem ezt én le fogom majd rövidíteni személyes ismeretség révén. Kifelé menet mellé még jön az is, hogy felírom az ebédet a programomban szerdára. Oh, csak előtte leszek beosztva, ez de jó buli lesz. Mindegy, tizenkét órázás után azért nem olyan húzós a dolog, még mindig jó vagyok éjszakázásban...
A két felbukkanó rezidens ismerősnek tűnik, azt hiszem, őket pont nem tanítottam, de vezettem már körbe, így pontosan tudják ki és mi vagyok. Ha nem lenne egy zsarolásra alkalmas mobil valakinél, akkor nyilván egyből tiltakoznának, így viszont lehajtott fejjel várják meg, amíg a doki kiosztja őket és elbúcsúzik tőlem. De jó, megint egy kis pletyka. Letojom, mindenki tudja, hogy jó pár férfi dokival barátkozom itt, néhánynak még a barátnőjével is. Ebből nem lesz nagy botrány úgy sem. - Remek, ma még tudják mi a dolguk, holnap reggel nyolckor pedig nálam jelentkeznek a városi boncteremben munkára. És mielőtt elkezdenék, hogy ez nem a feladatuk része, a másik lehetőség, hogy én most körbe hívok néhány barátot a kórházban és holnap rektális kenetet vesznek aranyeres hajléktalanoktól, utána pedig a gyermek onkológia elfekvője és az urológia között ingázhatnak - lehet, hogy nem hangzik kegyetlenül elsőre, de attól még az. A gyerek rákosok a legkegyetlenebb osztály, ott mindenki súlyos beteg és az elfekvő az a rész, ahol a haldokló kicsik vannak, körbevéve síró szülőkkel és csillapíthatatlan fájdalommal. Ezerszer inkább a holttesteket kérem, mint őket, mert még engem is iszonyúan megviselnek. Nem véletlenül van azon az osztályon folyamatosan szakorvos hiány, senki nem bírja sokáig...

//én is köszönöm, élveztem Smile
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
Vas. Feb. 12, 2017 10:57 am
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Neurológia
 



 

Vissza az elejére Go down
Neurológia
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: