HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

The Revoir

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: The Revoir
Vas. Ápr. 17, 2016 7:45 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Vas. Ápr. 17, 2016 8:39 pm
 



 

Vivie and Chloe


Ma este rám köszöntött a vég. Pierre rám bízta a konyhát, és én lettem a vezető séf. Még soha nem fordult volna elő, hogy ilyen simán átadta volna az irányítást, de elutazott a feleségével valahova, és kénytelen voltam vállalni a kihívást, és ha őszinte akarok lenni, akkor magamnak is bizonyítani akartam, hogy képes vagyok levezényelni egy estét a Revoir-ban. Nem mindennapi lehetőség ez, és ha meg akarom nyitni a saját éttermemet, akkor nem árt tapasztalatot szerezni még előtte máshol. Szerettem itt dolgozni, és a munkatársaimmal sem voltak gondjaim. A fiatal korom ellenére megbíztak bennem, és nem kételkedtek abban, hogy képes lennék egy ekkora személyzetet elvezetni. A mai este azért is különleges, mert a polgármester érkezik vacsorára, és a kedves delegációja. Nem akarok felsülni előtte, így egy kisebb gyűlést hívok össze a főzés előtt, hogy mindenkit biztassak, és elmondjam a menüsort is. Pierre-rel ellentétben én a pincéreket is bevonom, mert nélkülük nem valósulna meg a tökéletes est, és szeretem, ha összhangban működik a benti munka, a kintivel együtt. A fiataloké lesz a főszerep, mert a főpincérünk sincs ma este, így Vivie-vel az egyik pincérlánnyal fogok egyezkedni. Pár hete egy rendezvényen alkottunk jó kis csapatot, és kellemesen elbeszélgettünk utána. Nagyon megkedveltem őt, és láttam benne a spirituszt, ami bennem is mélyen égett, főleg, hogy ilyen fontos esemény elé néztünk. A séf kabátom gombját igazítom meg, és a fejemre húzom a híres sapkát is, de előtte még ellenőrzöm, hogy a hajam szorosan fel van-e kontyolva, és ha ezzel végeztem, akkor magam mellé rendelem Scott-ot, és Emmát is, akik ma a kezem alá fognak dolgozni. Tapssal jelzem, hogy legyen csend, és végre enyém legyen az utolsó szó.
- Jó estét kívánok a kis csapatnak. Tudom, hogy szokatlan a mai felállás, főleg mivel a kinti személyzetet is berendeltem, de szerettem volna, ha mindenki tisztában lesz az este menetével. A polgármester nyolcra érkezik meg a delegációjával az étterembe. John fogja fogadni őket a különteremben, miközben Edward, Sophie, és José előkészülnek a welcome drinkekkel. Az előételek pontban nyolc óra nulla perckor kerülnek ki a vendégek elé. Nagyon szeretném, ha nem csúszna hiba a gépezetbe, de mint tudjátok, emberek vagyunk, és fel kell készülni arra is, hogy valami nem fog stimmelni. Most van öt óra, szóval összesen három óránk van elkészíteni az ételeket, de kezdjük a hideg előétellel. Paradicsomsalátát fogunk felszolgálni zöldfűszeres friss kecsketúróval, és bazsalikommal, ezután jön egy kis vaníliás Szent Jakab-kagyló rügysalátával, és citrusfélékkel. Itt elő kell venni a citromot, a lime-ot, és a narancsot is. A főétel tengeri süllő lesz édesköménymártással, illetve ha a vendégek mást akarnak, akkor egy b verzióval is készülünk, ami nyúlnyárs vörösboros aszalt szilvával. A desszert pedig Crème caramel, melyet egyedül fogok elkészíteni a huszonöt fős társaságunknak. A felszolgálási ütemterv miatt szeretném Vivie, ha diskurálnánk négyszemközt egy kicsit. – mosolygok rá a szőke lányra, és intek a többieknek, hogy lássanak munkához.
- Mindenkinek sok sikert kívánok. Na, hajrá. – félreállok az egyik tűzhely közelébe, és megvárom, hogy Vivie is odaérjen hozzám, csak ezután pillantok rá.
- Jaj, nagyon izgulok, és remélem minden rendben lesz ma este, mert az én nevemet fogják emlegetni, ha véget ér a vacsora. Szeretném, ha átvennénk a menük sorát, és a hozzájuk passzoló italsort is, rendben? – a pultról elcsenek egy tollat, és ez papírt, és megvárom, hogy csatlakozzon hozzám.

Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Szer. Május 11, 2016 12:26 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Cory & Adrian - Kis éji zene
Kedd Aug. 16, 2016 9:58 pm
 



 

Cory & Adrian

CAN'T KEEP MY HANDS TO MYSELF
NO MATTER HOW HARD I'M TRYING TO


Egy unalmasnak ígérkező este unalmas kezdete után alig tizenöt perccel acélkék zakóban, fehér ingben állok az alig ismerős társaságban. Drága parfüm eszenciája ölel körbe, férfias illatom azonban nem hivalkodó. Kissé borostás vagyok ma ismét, úgy döntöttem, nem csupaszítom le a képem még a hacacáré kedvéért sem. Hajam hátrafésülve, megint kicsit hosszabb, mint szokott lenni, de nem zavar, mert tudom, hogy ez is jól áll nekem. Meg amúgy hidegen hagy mások véleménye. Mégis, hiába a nagy előkészület a rendezők részéről, hiába minden igyekezet, engem a dögrovás környékez minden percben, annyira utálom ezt az egészet.
~Valaki adjon egy maroknyi xanaxot. ~
A gondolat újra és újra végigcikázik az agyamon, míg a kedvesnek cseppet sem mondható, ám annál inkább tenyérbemászóan udvarias és lekezelően nyájas Mr. Robinst hallgatom. Természetesen az újonnan építtetett és csodálatosan kivitelezett házáról áradozik nekem még most is, pedig a társaság már fél órája unja, de legalább nem kritizál, hanem dicsér, és ha dicsér, az azt jelenti, hogy hamarosan névjegykártyákat kell osztogatnom. Tettetett érdeklődéssel nézek a köpcös, alacsony, és kissé kopaszodó üzletemberre, és a nála jó huszonöt évvel fiatalabb, igencsak csábító menyasszonyára, és kényszeredetten mosolygok rájuk. A nő úgy néz ki, mint egy szupermodell, hosszú combok, formás mellek, vastag, csókos száj. A szemeivel jóformán nyíltan markolássza a farkam, ami már alapból sem túl illedelmes dolog, de egy ilyen nívós bálon már-már vérlázító. Mármint nem nekem, hanem annak, aki látja.  Mindegy, nem az én dolgom, amíg nem nyúl hozzám, és én hozzá, ártatlan vagyok, mint a ma született bari, márpedig hiába néz úgy rám, mint a hentesbolt előtt a kolbászokra a kóbor kutya, tőlem ma nem kapja meg azt amire számít. Hogy miért? Csak. Ma nincs kedvem semmi kalandozáshoz, sem pedig kielégítetlen nők hajkurászásához. Magam is meglepem, de tényleg nincs kedvem ma a kacérkodáshoz. A pezsgőspoharam emelve lassan körbetekintek a termen, csak hogy valamiképp elvonjam a figyelmem a felhívásról keringőre. Szokásos bálzene szól, kristálypoharak csilingelve koccannak egymáshoz a The Revoir nevű nívós hely bálteremnek is beillő éterében. A meghívott vendégek az évente megrendezésre kerülő Vállalkozók báljára jönnek, aminek a hivatalos neve Terry Griffin Alapítványi Díjkiosztó Gála. Évente összegyűlnek az seattle-i vállalkozók, hogy a legjobbakat jutalomban részesítsék, ezzel is ösztönözve a kisvállalkozásokat a további munkálatokra. Régen az apám jött el, és zsebelt be sok-sok trófeát, amióta átvettem a céget, pedig én vagyok itt, természetesen Roberttel és a feleségével együtt. Nem mintha díjra számítanék, de lévén, hogy Ő az ügyvezetőm, itt van a helye neki is, hogy egy estére kikapcsoljon, és a nejével lehessen egy csodás bálon. Igen, a látszat ellenére nem vagyok egy beképzelt köcsög, aki azt képzeli, mint a legtöbben, hogy mindent egyedül ért el. Én nem ilyen vagyok. Nem felejtettem el, mennyit tanultam apámtól, mennyi segítséget és lehetőséget adott nekem, hogy tanuljak, és azokat sem, akik mellettem voltak, amikor kezdtem a szakmát, vagy amikor belevágtam az önállósodásba. Rob a kezdetektől mellettem áll, és nagyon becsülöm a kitartó munkáját és a lojalitását felém, és az áldozatkészségét a munkánk és a cégem felé. Őt, ha hajnali kettő van is hívhatom, és sosem ignorálja a hívásom, sosem mondja, hogy nem ér rá, ha épp szükségem van rá. Szóval megérdemli, hogy itt legyen. Tekintetemmel épp őt kutatom a tömegben, hátha ki tud menteni a szorult helyzetemből, mert ha még egyszer meg kell hallgatnom a pasas áradozását, mennyire tökéletesre alkottam meg azt az akváriumot, amely a nappali padlója alatt kapott helyet, félek, olyat mondok, hogy magam is megbánom. De még hallgatok, egyelőre csak Robot vagy Estellát keresem a tekintetemmel, de hiába. Egyesek a táncparketten táncolva andalognak, mások - épp mint én - társaságba vegyülve beszélgetnek, de Robék sehol. Sóhajtva kortyolok bele a pezsgőmbe újra, hátha az enyhíteni tudja az unalmasnak ígérkező este már-már bosszantóvá váló kezdetét.
Hirtelen azonban moraj fut végig a termen, és először fogalmam sincs mi lehet az, de aztán rájövök alig néhány másodperc alatt. Tapsorkán kezdődik, hangos éljenzés, és már tudom is, mi az oka annak, hogy hirtelen megélénkült a társaság. A bejáratnál tömörülnek a keselyűk. A polgármester a feleségével az oldalán épp belép az ajtón, és mosolyogva köszönti az embereket, akikkel összefut. A polgármester az est díszvendége, és az érkezésével egy időben el is kezdődik az igazi bál. Ahogy azonban előre halad, észreveszek valami olyat, ami azonnal felélénkít engem is. A nagybecsű vezér mögött ugyanis észreveszem, hogy egy nagyon is ismerős pofi válik láthatóvá a tömegben és a reflektorfényben. Barna haj, ábrándos kék szemek... Akaratlanul lépek közelebb a család felé, pedig még fel sem figyelhettek rám, hiszen hosszú méterekre tőlem járnak még és sok-sok ember köszönti őket. Én azonban nem tudom levenni a szemem róla. Cornelia Jones. Álmaim kísértője, nappalaim megrontója. A nő, aki majdnem a szemem láttára halt meg, ha nem léptem volna időben közbe, és aki azóta sem hagy nyugodni. Élénk tekintetemmel szinte falom a látványát a fiatal és lélegzetelállítóan gyönyörű teremtésnek, ahogy apjával karöltve pózol a fotósoknak, mosolyog és illendően bájolog, a szívem vadul verdes a mellkasomban és szinte levegőt is alig kapok, ahogy meglátom mellette a tőlem fiatalabb, nyájas képű ficsúrt, ahogy ölelgeti. Érthetetlen módon féltékenység önt el, és eszembe jut az a nap, amikor a balesete történt, és az ágyán fekve hozzám bújt. Ajkaimon érzem a könnyes csók ízét, agyam kegyetlen kínzásomul újra felidézteti velem az illatát, a hangját, az érzést, ahogy hozzám simult. Nem értem miért viselkedem így, miért önt el a harag és a féltékenység, hisz tudtam, hogy vőlegénye van, az első perctől. De azóta sem megy ki a fejemből a kérdés, miért nem lökött el magától, amikor megcsókoltam? Mintha ő maga kérte volna azt a csókot, mint a fuldokló az utolsó korty levegőt, mint éhező egy falatnyi kenyeret. S én? Én nem kívántam épp ennyire? Ezernyi csókom volt már, mégis mitől különbözik ez annyira a többitől? Miért nem tudok túllépni rajta? A válasz egyszerű. Fogalmam sincs. Nem tudok rá magyarázatot találni, ahogy arra sem, most miért nézek úgy rá, mint a vadász a prédára.
Pár percnyi alkudozás után önmagammal erőt veszek magamon, és míg nem vesz észre, gyorsan visszavonulót fújok, hiába indultam el, hogy köszönhessek neki. Nem, be kell látnom, badarság lenne részemről ha csak így rátörnék azok után, hogy majd másfél hónapja épp csak néha, pár másodpercre láttuk egymást a kórház folyosóján, vagy az épület előtt, hiszen a felújítások még most is tartanak, a munka mindkettőnket oda szólít. Miért is formálhatnék jogot arra, hogy egyetlen percre is a figyelmét követeljem? Nem. Helyette inkább csak megbújva a tömegben figyelem, ahogy forgolódik, ahogy pezsgőt kortyol, ahogy mosolyog, ahogy fesztelenül, csendesen hagyja, hogy mindenki más háttérbe szorítsa. Elgondolkozok rajta, amíg figyelem, hogy vajon csak én veszem észre rajta azt az időnként átsuhanó árnyékot az arcán? Csak nekem tűnik fel, hogy néha elgondolkozva maga elé mered, és mosolya olyankor nem tűnik annyira őszintének? Hogy olyankor a fénye, ami beragyogja, fakóvá és erőtlenné válik? Nem tudom, talán nevetségesen szentimentális lettem, vagy talán az eszem vette a pezsgő és az időközben leöntött három pohárnyi tiszta whiskey, de ahogy a fiatal férfi magához öleli a lányt, hirtelen elborul az agyam. Olyan düh önt el, ami ritkán esik meg velem. Így inkább a mosdók felé veszem az irányt, és ahogy odaérek, perceken át hideg vízzel mosom az arcomat. A tükörképem felé nézve önmagammal farkasszemet nézek.
- Mi a jó fenét művelsz, AJ? megvesztél? Nap mint nap láttad, mosolyogtatok, integettetek egymásnak heteken át. Láttad életet menteni, ő látott téged dolgozni, mégsem szólítottad meg egyszersem. Tudtad, hogy vőlegénye van és amúgy is távol kell maradnod tőle, mert a vesztedet okozná. Bárkit megkaphatsz a világon, neked meg hirtelen eszed veszi a féltékenység, ami eddig sehol nem volt? Térj észhez, ez a lány nem lehet a tiéd és kész! - győzködöm magam szigorúan, és addig maradok a mosdóban, míg teljesen ki nem tisztul a fejem. Aztán visszatérek a vendégek közé, és megfogadom, hogy nem fogok ebből nagy ügyet csinálni. Minek? Csak egy kis dőreség részemről, ez az este az ünneplésé, a jókedvé, és a táncé, nem azé, hogy egymagamban nyafogjak valami megmagyarázhatatlan érzés miatt.
Az este további részében táncolok Rob feleségével, Estellával, és természetesen más hölgyekkel, persze csak illedelmesen, nevetek, beszélgetek, vitázok a vendégekkel, jót beszélgetek Robbal, kiosztok pár névjegykártyát azoknak a vendégeknek akik kérik, és minden erőmmel azon vagyok, hogy figyelmen kívül hagyjam a tényt, hogy nem tudom még erőszakkal sem rávenni magam arra, hogy lopva ne nézzek arra a gyönyörű lányra. Miért vagyok így megkergülve? Afrodiziákum volt a pezsgőben? Nem tudom. De tényleg próbálom megregulázni magam. Mielőtt a díjkiosztó ünnepség kezdetét venné, azonban úgy érzem, ideje lenne egy kis friss levegőnek. Így átvágva a tömegen a vastag kárpitozott függönyök mentén a bálterem legvégén lévő kisebb terasz felé indulok. Úgy láttam, ott épp nincsenek, és a nagy terasz épp tele van, mindenki a polgármester körül őgyeleg, nekem pedig nincs kedvem őket bámulni. Nem teketóriázok, átsétálok a termen, és határozott léptekkel a kicsi, alig hét négyzetméteres teraszra lépek. A hűvös nyári levegő megcsapja az orrom, és kicsit észhez is térít. A korlátra könyökölve összekulcsolom a kezem magam előtt és a holdfényben fürdő kicsi kerti tóra szegezem a tekintetem. Odabentről a zajok szűrődnek ki, de idekint...most minden olyan békés. Csupán néhány lépés lenne, hogy arrébb lépjek, átmásszak a korláton, és a zseniális tervezésnek köszönhetően egy nagyobb lépéssel a másik terasz felől levezető lépcsőkön keresztül lesétáljak a kertbe. Ám mielőtt megfoganhatna a gondolat a fejemben, cipők lépteinek hangjai közelednek szédítő sebességgel felém. Nem tudom miért, de hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan a fal mentén lelógó bársonyfüggöny mögé rejtőzök, ami nem nehéz, tekintve, hogy az ajtó maga tárva nyitva áll, s úgy figyelem, ki az, aki úgy közelíti meg ezt a csendes kis zugot, mintha tatárok üldöznék. Kíváncsian lesek ki a vörös bársony mögül, kezeim közt fogva tartva annak aranyszín zsinegét, s nem kis meglepetésemre kit látnak meg szemeim? A drága kicsi Corneliát. Most nyoma sincs bennem az órákkal ez előtti féltékenységnek. Csupán élénk érdeklődés ölt bennem testet.
- Nocsak, nocsak  A híres Cornelia Jones. - szólalok meg még mindig a függöny mögött rejtőzve, kellemesen érces hangon - Talán megunta a kisasszony a táncot és a mulatságot? Vagy csak a kert szépségére kíváncsi így éjnek évadján? -  kérdezem, és még mindig nem lépek elő a függöny mögül, nem árulom el magam. Valamiféle furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy a teraszon álldogáló, lélegzetelállítóan gyönyörű lányt nézem. Tudom, hogy nem szabadna. Tudom, hogy nem kéne. Mégis, most, ahogy rejtekből figyelve az ősi vadász és prédája esetének érzete kerít hatalmába, ahogy a bennem lapuló hegyi farkas felmordul...nem tudom nem élvezni a helyzetet. Bűn ez? Talán. De követtem el már rosszabbat is. És az az érzésem, fogok is még.  

Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Szer. Aug. 17, 2016 10:56 pm
 



 


Adrian & Cory

Am I dreaming or is it true?




Az életem fenekestül felfordult mióta kiestem a belgyógyászat ablakán, és majdnem elveszítettem az életemet. Ha akkor nem jön a hős megmentő, akkor már alulról szagolnám az ibolyát, és nem lenne többé Cornelia Jones, aki gyermeki rajongással viseltetik a munkája iránt. Orvos akarok lenni, és nem is akármilyen. A célom, hogy gyerekorvos, vagy pedig szülész váljon belőlem, de addig még hosszú az út, és rengeteg feladat vár rám…többek között, hogy férjhez menjek. Apám és Will apja olyan egyezséget kötöttek a fejünk felett, amiről egészen a bejelentésig nem is tudtunk semmit. Műmosollyal pózoltam a fotósok előtt az újdonsült vőlegényemmel, akihez nem akartam még hozzámenni, és abban is kételkedtem, hogy valaha hozzá akarok menni. Nem feltétlenül Willel volt bajom, mert szerettem a barátomat, csak korainak tartottam három év után, hogy összekössem vele az életemet úgy, hogy még nem is laktunk együtt. Édesapám nagyratörő vágyai mellett az már nem fért bele, hogy még együtt is éljek a jövendőbelimmel, akit szintén a politikai pályára szántak. Két testőr ügyelt a mindennapjaimra, hiszen a baleset óta extra védelmet élveztem. Michael Jones nem adja csak úgy a pici lányát, és az újságok is felkapták a hírt, így nem mondhattam ellent az apámnak. Jó képet vágtam hozzá, és eltűrtem, hogy a kórház falain belül is árgus szemekkel figyeltet, mint az egyetlen befektetését. Nem voltam több neki, és bár néha tényleg úgy éreztem, hogy szeret, akkor jött egy fordulat, és azonnal megváltozott a véleményem róla. A felső tízezerhez tartozni kínszenvedés volt számomra, de mivel születési jogon kerültem bele, így nem menekülhettem a kötelezettségeim elől…ehhez pedig hozzátartozott, hogy hamarosan férjhez menjek. Mennyi álmom volt még, mielőtt elvesz valaki! El akartam menni Afrikába az Orvosok határok nélkül nevezetű program önkénteseként, igazgatni akartam az alapítványaimat, és világot akartam látni. Az aranykalitka túl szűk korlátokat szabott, és sokszor úgy éreztem, hogy fulladozom tőle. A gyakornoki vizsgáim közeledtek, ami azt jelentette, hogy heteken belül rezidenssé válok. Huszonöt évesen eljegyezve lenni nekem felért egy öngyilkossággal. Hiába küzdöttem ellene, mindenki összefogott, és fehér ruhát aggatott rám.

Huszonnégy órája vagyok talpon, és csak három órát aludhattam, mert apa a lelkemre kötötte, hogy ma este mindenképpen meg kell jelennem vele a Terry Griffin Alapítványi Díjkiosztó Gálán. Mit érdekelt engem, hogy a vállalkozókat megjutalmazzák? Nem fűlött a fogam a puccparádéhoz, de hogy mondhattam volna nemet anélkül, hogy ne tűnjek hálátlannak, vagy visszakozónak? Két hatalmas karikával a szemem alatt kóvályogtam ki a biztonságot nyújtó ágyamból, hogy aztán két szobalány betámadjon.
- Ms. Jones az édesapja mérges lesz, ha egy órán belül nem készül el. A vőlegénye negyedórán belül itt lesz. – pukedlizett előttem Martha, és a lánya, aki csak nemrég lett alkalmazva nálunk.
- Értettem. Megengedné nekem a vizet? – egy valamiben jó voltam, és az nem más, mint a késés. Egy nőnek soha nem róhatták fel, hogy sokat készülődik, mert hozzátartozott a női jellemhez. Komótosan váltam meg a hálóingemtől, és másztam bele a kádba. A buborékok, és a habréteg alatt elmerültem a gondolataim kusza világában. A fejemben lévő idegpályákon száguldozó neutronok teremtették meg a tökéletes képet…ne. A szőkésbarna fürtök, és a rikító kék szemek nem szerepeltek a terveim között. Kissé mélyebben csúsztam bele a kádba, és kisebb fuldoklás árán sikerült visszatérnem a valóságba. Az arcomra fröccsentettem néhány vízcseppet, hogy észhez térjek, de minduntalan meg akartam szabadulni Adriantől, annál jobban ette bele magát a mindennapjaimba. Lassan hat hét telt el az ominózus eset óta, amit én csak a CSODÁNAK tartottam számon az emlékeim között. A balesetem délutánján esett meg, hogy meglátogatott, és érdeklődött a hogylétem felől. Az egyetlen olyan személy volt akkor, akit szívesen láttam, bár bevallom, hogy jobban megnyíltam neki, mint kellett volna. A félelem uralt, hiszen majdnem meghaltam, és az ő jó szerencséjén, és segítőkészségén múlott, hogy még mindig életben vagyok. A virág, és a jó szándék nem lett volna gond…de az a csók. Kislánykoromban odavoltam a tündérmesékért, és főleg azokért a jelenetekért, amikor a herceg megcsókolta a hercegnőt, és egymásra találtak. Soha semmihez nem tudtam hasonlítani azt az érzést, amíg az ajkaim nem találkoztak az ő ajkaival. A szívem az övével pendült egy húron. A lelkemig hatolt vele. Bármennyire is el akartam felejteni, nem tudtam, és szomjaztam a folytatásra. Vőlegényem van, két hónap múlva William Waldorf felesége leszek, de miért álmodozom akkor egy másik férfi csókjáról? Reménytelen vagyok.
- Ms. Jones itt van a vőlegénye. – és így törték össze az ábrándképeimet. A foghúzást is jobban viseltem volna, és nem voltam rest többször ránézni a csipogómra, de nem hívattak be a kórházba. Ilyen az én szerencsém. Martha és Eugenia a fésülködő asztal elé ültettek le és röpke húsz perc alatt úgy átváltoztattak, hogy nem ismertem volna rá önmagamra. A fekete estélyi a csípőmnél erősen tartotta a vonalat, és a hajamat erősebb kontyba tűzték fel, hozzá pedig nem maradhatott el a gyémánt fülbevalóm, és a bazinagy „Enyém vagy nem lehetsz másé” eljegyzési gyűrűm. Sóhajtva bújtam bele a fekete cipellőmbe, és indultam meg a kivégzőosztagom felé.

Édesapám fekete frakkja sármos megjelenést kölcsönöz neki, és amint elérünk a Revoir bejárata elé szinte mindenki elhallgat, és a mi belépőnket figyeli. A polgármesterrel érkezni nagy megtiszteltetés, és Michael Jones nem hagyná ki, hogy ebben a rivaldafényben tündököljön. A jobb felkarjába karolva, lépem át a küszöböt, és öltöm fel az álarcomat a sznob társaság körében. Az etikett szabályainak eleget téve mosolygok, megállok, és pózolok is a fotók miatt. Már a génjeimbe van kódolva a műviselkedés, egyszerűen egy másik Corneliává válok, és követem a nagyok szabályait. Anya büszkén csiviteli a barátnőinek, hogy nemsokára férjhez megyek, és már a jövő héten a ruhapróbán is túl leszek. Mekkora lelkesedéssel fogom belevetni magam a temérdek undormány közé, hogy aztán valami habos-babos csodát kiválasszak, mely megfelel a vőlegényem, a koszorúslányok, és az édesanyám igényeinek is. Unottan pillantok körbe, miközben Will belém karol, és ezerwattos mosolyával csábítja el a körülöttünk álló hölgyeket.
- Igazán lehetnél lelkesebb Cornelia…ez fontos a szüleinknek. – noszogat, amikor már senki nem hallhat minket. Meg tudnám fojtani a fellengzős hanghordozása miatt.
- A nevem Cory, és Will már így is túlmutatok önmagamon. Ne várj nagyobb lelkesedést, ha összesen három órát aludtam az ügyeleti műszakom után. – sóhajtok egyet, és megragadom az első pincér kezét, aki pezsgőt szolgál fel az étteremben.
- Ezért kellene inkább felhagynod ezzel az álmoddal. Dolgoznod se kellene Cory…hiszen mindened megvan. Példát vehetnél az édesanyádról, aki remek feleség. – én tényleg nem tudom, hogy hol vesztettem el a barátomat. Néhány hónappal ezelőtt még az én oldalamon állt, mikor kiderült az eljegyzésünk, de azóta úgy követi apámat, és az ő apját, mint egy pincsi kutya. Felfordul tőle a gyomrom.
- Én boldog vagyok, és nem fogom feladni az álmomat, hogy egy üresfejű feleség legyek az oldaladon. – negédes mosollyal ajándékozom meg, de sokáig nem beszélgethetünk, mert apa és a polgármester tart felénk.
- Jó estét Mr. Waldorf, Ms. Jones. – a kezemért nyúl az idősödő férfi, és felkér egy táncra. Nem mondhatok nemet, így azonnal követem is a táncparkettre, és az andalító akkordok felhangzása közben körülnézek a teremben. Nem sok ismerős arc akad, és kezdem unni, hogy bábként kezelnek.
- Ms. Jones elbűvölő ma este. Hallottam a szenzációs hírt az apukájától, hogy ősszel férjhez megy. – ki tudnám kaparni az apám szemét, de csak szelíden görbülnek felfelé az ajkaim.
- Így van. Nemsokára Mrs. Waldorf leszek. – mereven, szinte idegenen tekintek a gyűrűmre, és kissé meg is szédülök.
- Elnézést, de szükségem van egy kis friss levegőre. – legyezem meg magam, és a polgármester úr nem is tart fel sokáig. Elillanok, és elnézések közepette megyek ki az egyik teraszra. Az esti levegő megnyugtat, és a mellkasom fogságában dübörgő szívemet is kicsit lelassítja, amikor meghallom valakinek a hangját, bár a forrása nem tudom, honnan jön.
- Ki az? – fordulok körbe, és a háttal állok meg a korlátnak.
- Ha már tudja a nevemet, akkor legyen annyi vér a pucájában, hogy kijön elém. – nyelek egy nagyot, és a bársonyfüggöny felé tekintek. A hang ismerős, és hatással van rám, de mégis reszketek, mint egy kismadár.
- Hahó… - gyengédebben próbálkozom a nyers bemutatkozás után. Kitekintek oldalra, és akkor meglátom az álmaim kísértőjét. Azt a kék szempárt, melynek tulajdonosát két hónapja lassan nem tudom kiverni a fejemből.
- Adrian… - akadozó lélegzettel kérdezek rá, bár félek csak az érzékeim csalnak meg. A szívemre teszem a kezem, és úgy lépek közelebb a függönyhöz…



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 4 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 18, 2016 6:44 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Szer. Aug. 24, 2016 2:47 am
 



 

Cory & Adrian

CAN'T KEEP MY HANDS TO MYSELF
NO MATTER HOW HARD I'M TRYING TO


Az unalmas bál csak akkor vált egy kicsit érdekessé, amikor észrevettem Coryt. Tudtam, hogy nem szabadna foglalkoznom vele. Tudtam, hogy sosem szabadna olyan nő után sóvárognom, aki a vesztem okozhatná. Apám egyre megtanított, méghozzá arra, hogy tudjam, hol kell meghúzni a határt. És most nagyon is jól tudtam, hogy ez a fa, amibe akaratlanul vágtam a fejszémet, túl nagy falat lenne nekem. Mégsem tudok szabadulni a képzelt hálóból, amit én magam fontam kettőnk köré. Egyetlen csók volt csupán, egy véletlen szülte, könnyektől édes csók, amelynek már nem is emlékszem az igaz indíttatására, de amely azóta is kísérti az álmaimat. Cornelia kéklő szemeivel ébredek hajnalonta, vele alszom el éjjel, és sóvárgok utána. Nem beszéltünk azóta. Köszönés, pár kedves szó, de ennyi. Illedelmes távolságot tartottunk. De napról-napra égette a tudat az elmém, hogy ő az a nő, akinek sosem kellhetek. Bárkit megkaphatok, de ő nem lehet az enyém, és én sem kellhetek neki. Apáink ellenségek, talán a legnagyobbak. Az apja polgármester, nagy hatalma van, az enyémnek is megvan a maga befolyása. Cory fiatal, ambiciózus orvos, engem az építészet láncolt magához, két külön világ. Nem lehet. Újra és újra meggyőztem magam arról, hogy butaság ez a vétkes vonzódás, csak azért kellene mert nem kaphatnám meg. Minden akadály amit csak felállíthattak ellenem az égiek, ott volt az orrom előtt. Menyasszony, családom esküdt ellenségének a lánya, ráadásul látván a vőlegényét egyáltalán nem a magam fajta kétkezi melósokra bukik. De abban a csókban ott, a kórházi ágyon, abban a kétségbeesett ölelésben volt valami, ami nem hagyott nyugodni. Az érzés, hogy ő nem oda tartozik. Baromság, én is tudom. Az érzést is utálom.
Megregulázom hát magam, és bár legbelül érzem a fel-fellobbanó harcias vágyat, az ellenkezést a rendszerrel, mégis jó ideig bírom, hogy felé sem nézek. Táncolok és nevetgélek, és teszem amit mindig. Élek. Ám amikor a teraszra menekülve az unalom és a magány elől végül egy vörös bársony függöny mögött talál rám ismét, mikor megpillanthatom egyedül... Hallgatnom kéne. Csendben várni, míg kifújja magát és elmegy. Az lenne a helyes. És az angyal a vállamon erre biztat. Hallgassak. Legyek csendben, hunyjam le a szemem, míg meg nem hallom a magassarkúba bújtatott csöppnyi lábak koppanó lépteinek a távolodását. Hallgassak az okos szóra, és ne hozzam a fejemre a bajt. A pokol kapujában állok. Csak egy mozdulat lenne hátat fordítani. Itt és most el tudnám érni, hogy túllépjek rajta. Erőszakot vehetnék magamon, a bál után elvihetnék egy spicces, kielégítetlen feleséget, valamelyik pincércsajt, vagy akárkit, akit csak akarok, és élhetném tovább az életem. Egy mozdulat lenne, hogy a pokol kapuját magam mögött hagyva ismét élhessem a nyugodt kis életem, ahogy eddig. De nem teszem. Nem hallgatok az okos szóra. Nem hallgatok a megérzéseimre. Hiába tudom, hogy a tűzzel játszom, mikor megszólítom aljasul meglapulva a vörös bársony puha, hívogató anyaga mögött, képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek. Belépek az árnyak világának bejáratán, tűz gyullad talpaim alatt, körém sereglenek a démoni lények, hogy első sorból nézhessék végig a bukásomat. Megszólítom. Még csak rejtőzve, kiélvezve a meglepetés erejének hatását, a cseppnyi izgatottságot, reszketeg félelmet az ismeretlentől, amit rajta láthatok. Édes ajkai dacosan szólítanak fel, és eme gyenge harciasság hallatán ajkaimra gonosz, élveteg félmosoly kúszik. Élvezem, hogy fél, és kíváncsi vagyok, miként változik ez meg, ha felismer. Vajon az a vibrálás amit éreztem kettőnk közt csak rajtam áll bosszút újra és újra? Csak az én fejemben létezik? Az én elmém-lelkem bomlasztja, marcangolja helyes karmaival a gonosz bestia addig, míg teljesen megtébolyodok?
Lopva lesek ki rá, de sem utasítására nem válaszolok, sem riadt kutakodására. Gyötrő élvezettel lesem a függöny mögül, miközben az éji bogarak és madarak halk beszéde szűrődik a báli muzsika hangjai közé, pohárcsilingelés jár táncot egy kabóca énekével, az éjszaka bársony takarójának sötét szálai közé a bentről kiszűrődő kedélyes beszélgetések moraja kúszik. Idekint mégis csend honol. S én csak nézem ezt a földöntúli szépséget, ahogy mélykék szemeiben ott ragyog a félelem és a bátorság keveréke. Mosolygok még, mikor szívére teszi a kezét, s szívem észrevétlen facsarodik, mikor meglátom a kezén a jegygyűrűt. A gyűrűt, amit megtaláltam a hóban a kórház előtt, s amit én magam adtam vissza neki a baleset után. A csók után. Miért lettem megszállottja ennek a nőnek? Mit tud, amit ezer másik nem? Nem értem. Ahogy közelebb lép, úgy döntök nem kínzom tovább. Kissé oldalra billentve a fejem lesek ki rá a függöny mögül, s amikor a nevem suttogja reszketőn, kissé felnevetek.
- Ms. Jones, Ön ismét lélegzetelállítóan gyönyörű! A vőlegényének jobban kéne a menyasszonyára vigyáznia, a végén még valami gaz csábító szemet vet Önre, és lecsapja a kezéről. Én a helyében résen lennék.
Érces hangom egy pillanatra betölti a köztünk lévő távolságot. Csupán két lépés. Végtelennek tűnik. Gondolat fogan meg a fejemben. Nem kéne. Nagyon nem kéne. És hajlok rá, hogy ez egyszer tényleg megtegyem, amit a józan ész diktál. Ám hirtelen lépést hallok a teraszajtó felől, s ez...mintha jel lenne az univerzumtól. Kilépek a függöny mögül, és Coryt ellenkezés ide vagy oda, de karom kinyújtom egy röpke másodperc alatt, kezem a karjára csúsztatom, mint egy bilincset, és berántom a függöny mögé, ahol senki nem láthat meg bennünket, hisz a nehéz anyag jól elrejt minket. Gyengéden a falhoz szorítom, háta a hideg falnak simul, és bár itt még nagyobb a félhomály, a Hold fénye épp oldalról csókolja arcunkat, így a mesterséges fények után ez a kis zug nagyon is jól belátható, legalábbis számunkra. Mutatóujjammal a számat keresztezve csendre intem a bájos leányzót, miközben elmélyedek a gyönyörű kék szempárban. Milyen rég volt ilyen közel hozzám. Mikor a léptek elhalnak, pimasz mosollyal pillantok le rá.
- Bocsásson meg a faragatlanságomért. Eddig nem volt lehetőségem igazán, hogy tisztességesen bemutatkozzak, Ms. Jones. Vagyis leendő Mrs. Waldorf. - mormogom, majd felemelve a kis kacsóját, mélyen, amolyan veséig hatolóan tartom fogva a tekintetét. - Adrian James Skyberg. Enchante Mademoiselle. - emelem ajkaimhoz a kezét, és alig érezhető, lágy csókot adok kézfejének selymes bőrére. Határozottan élvezem ezt a helyzetet, és nem áll szándékomban abbahagyni. Igaz, hogy eléggé be vagyok már csípve, de még tudom, hogy hol van a határ. Vagy azt már rég elhagytam?
Lassan engedem le a kezét, és ha csak el nem rántja, bizony nem engedem el, ujjaimmal gyengéden tartom a kecses kis kacsót. Alig egy lépésnyire állok tőle, orromba kúszik parfümjének édes illata, és kedvem lenne beleharapni abba a kecses hattyúnyakba amelyre tekintetem lesiklik. Az alkohol sosem tett jót a libidómnak. Vagyis inkább a jómodoromnak. Látványára az ádámcsutkám liftezik egyet, állkapcsom megfeszül, ahogy összeszorítom a fogaimat. Nem szabadna, hogy így elbolondítson. Megtörve a pillanatot közelebb hajolok hozzá, egy apró lépést közelebb is lépek. Fölé tornyosulok, hisz a magasságom több, mint százkilencven centi. Egészen közel merészkedek a csábító ajkakhoz, ha engedi, de csupán centikre tőle állok meg, majd néhány szívdobbanásnyi időt hagyva arra, hogy várjak, vajon ellök-e vagy megdermed, esetleg ő kezdeményez-e valamit...mielőtt azonban ténylegesen bármelyik bekövetkezhetne, pimasz, nagyképű vigyor kúszik ajkaimra, és kettőnk közé suttogom kissé spicces hangon:
- Hiányoztam?
Nagyképűség arra gondolni, hogy igen? Az, valóban az. De nem tudom elfogadni a tényt, hogy ez szinte lehetetlen. Hiába tudom, hogy nem is szabadna itt lennem, főleg nem vele. És főleg nem így. Mégsem tudok ellenállni a csábításnak. Túl erősen vonz magához ez a nő. Hogy miért? Mert tiltott? Mert minden ellene szól? Mert veszélyes? Nem tudom. De azt igen, hogy itt és most egyre kevésbé érdekelnek a következmények. Mintha közös titkunk lenne. Ami csak rajtunk áll, mennyire növi ki magát.

Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Pént. Aug. 26, 2016 9:22 pm
 



 


Adrian & Cory

Am I dreaming or is it true?




A teher, ami az életemet jelentette nem engedett el, és béklyóba kötött. Bármilyen szerencsésnek is tartanak egyesek, mert Michael Jones lánya vagyok, én cseppet sem éreztem, hogy ez így lenne. A pénz, és az elit világában nőttem fel, de sohasem áhítottam a luxust, és ugyanúgy eléldegéltem volna egy szerényebb környezetben is, de a szüleim jogot formáltak a hatalomra, és ezzel nekem is szembe kellett néznem. Az apám nem állt meg egy város vezetésénél, mert miért is tette volna. A kormányzói székre fájt már nagyon régóta a foga, és hiába láttam én a buktatóit ennek, sajnos eszköze lettem az álmának. Már nemcsak a kislánya voltam, hanem a bizonyosság arra, hogy általam elérheti a célját. Mr. Waldorf nagy befolyással bírt a politikai közegben, és apám ezt az ugródeszkát használta arra, hogy az ujjai köré csavarja a férfit, és hozzáadjon a fiához. Nem állítanám, hogy nem szerettem Willt, csak az elmúlt két hónapban valami megváltozott közöttünk. Előtte úgy éreztem, ha egyszer szembe kellene szállnunk a szüleinkkel, akkor mellettem állna, de a mai megnyilvánulása után aligha lesz ez így. A karácsonyra kapott fényképezőgépe már a sarokban hever, és letett azon álmáról, hogy fotós legyen belőle. Imádta a természetet, az emberek megfigyelését, és úgy rajongott a pillanatokért, mint senki más. Az apja vasszigora, és az apám szentbeszéde után azonban én lettem az ő ellensége, és mindenáron sürgette, hogy hagyjak fel a gyógyítással. Nem akartam kirakati feleség lenni, mint az anyám, aki csak otthon ül, és a karitatív tevékenységeknek hódol. A társadalom hasznos tagjává akartam avanzsálódni, de most már több oldalról nyomást gyakoroltak rám, és nem tetszett. Lázadni lett volna kedvem, valami megbotránkoztatót csinálni, hogy apám lássa, nem az a kicsi, buta fruska vagyok, akinek gondolt. Meghunyászkodtam előtte, de a lelkemet már nem vagyok hajlandó eladni érte. A szüleim befektetése lettem, és nem az ajándéka, ahogyan régebben hittem. Fuldokoltam a felső tízezer tagjai között, és menekülni akartam. Már az is megfordult a fejemben, hogy az esküvő előtt meglépek, és Afrikában kezdek új életet, de bármennyire is szerettem volna, tudtam, hogy szembe kell néznem az apámmal. Fájni fog, rettentően el leszek árvulva, ha kitagad, de nem élhetek ilyen korlátok között.

A terasz az egyedüli menekülő útvonal ebből a pokolból, de észrevétlenül kívánom elhagyni a táncteret. A friss levegő, a szabadság mámorító ízét hordozza magában, és igyekszem élni is a felkínálkozó lehetőséggel. A korlátnak dőlnék neki, de ekkor valaki megszólít, és az a vágyam, hogy magányosan álldogáljak egy kicsit, hamar semmissé foszlik. A fekete estélyim a padlót súrolja, és a hajamon is érzem, hogy megigazításra szorulna, de jobban leköt, hogy ki az a galád, aki még egy nyugodt percre sem tud békén hagyni. A félelem munkál bennem, és hiába tekintek körbe a szűk területen, egyszerűen nem találom meg a hang forrását. Kis idő elteltével azonban meglibben a vörös bársonyfüggöny, és a legkékebb szempárral nézhetek farkasszemet. Ezer közül is felismerném, ez tény, de akkora hatással van rám, amire még én se voltam felkészülve. A mellkasomban dobogó húscafat ismeretlen ritmusra dobog, és a torkomon is érzem, hogy szinte felkúszik rajta. Finoman megérintem a ruhámat, amikor ismét megszólal. Karcos, mély baritonja kellemes lúdbőrözést vált ki belőlem, és óvatlanul egy lépést közelítek a függöny felé.
- Maga az Mr. Skyberg? – erősítem meg az előző feltételezésemet, hiszen nem szólít a keresztnevemen, és kerüli a tegeződést is.
- A vőlegényem kezéről csak akkor fognak lecsapni, ha én is úgy akarom. Egy elcsábítás kétoldali, szóval úgy gondolom, ez rajtam éppúgy múlik, mint azon az úriemberen, aki megpróbálja. – szelíd mosoly bontakozik ki az ajkaimon, de a felfelé görbülő formák ne tévesszenek meg senkit. Nem vagyok egy elveszett bárány, és bár igen nagy hatással van rám az előttem álló férfi, attól még megtanultam elrejteni a valódi érzéseimet. A kórházban megláthatta, hogy milyen, ha sérülékeny vagyok, de ez többször nem fog előfordulni, mert visszaélhet vele. A távolság olyan kicsi, a közelsége meg túl vonzó. Egyszerűen faképnél hagyhatnám, és visszatérhetnék a bálterembe, de semmi kedvem a puccos úri társaság középpontjába kerülni megint, mert akkor meg kell játszanom magam, és nincs kedvem hozzá. Levegőre van szükségem, gondolkodnom kellene, mert vészesen közeledik az esküvőm napja, és úgy bólogatok apám kéréseire, mint egy bábu. A hangom megreked félúton, mikor lépések zaja üti meg a fülemet. A függöny takarásában álló férfi hirtelen lép elő a semmiből, és ragadja meg a kezemet, hogy magával együtt visszarántson a sötétbe. Ellenkezni se marad időm, mert a falhoz szegez, és mutatóujjával jelzi, hogy maradjak csendben.
- Cornelia szívem merre vagy? – édesapám hangja csapja meg a fülemet, és levegőt se merek venni jelen pillanatban. A szívem vészesen közelít afelé, hogy feladja a harcot, és kitörjön a mellkasom fogságából. Nagy őzikeszemeket meresztek a fölém tornyosuló monstrumra, aki széles vállaival véd, mintha bárki is megpróbálna ma este a közelembe jönni rajta kívül. Kínosan lassan telnek a másodpercek, mire édesapám feladja a keresésemet, és visszamegy az étterembe, így újra kettesben maradunk a holdfény takarásában.
Ismeretségünk legelső percétől megfogott benne valami, de akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Most, amikor kis kezem után nyúl, mely szinte elveszek az ő kezében már sejtem, hogy mi lehet a háttérben. A nők imádják, ha egy férfi az úriembert játssza, de közben megvan benne az a leheletnyi veszély, ami ahhoz kell, hogy lábra boruljunk előtte. Nem szeretném, ha elbódítana a finom modora, és a kézcsók is hatással lenne rám, de elkéstem. Elkéstem azzal, hogy ne gondoljak rá nap, mint nap, ne keressem a tekintetét, ha elhalad mellettem a kórház folyosóján, és ne keressem az alkalmat, hogyha nem is feltűnően, de összeakadjak vele. Az álmaimat nem irányíthatom, de minduntalan szereplő lesz benne, és éjszakánként visszatér, hogy az ágyába csábítson. Ó, most is a csók jár a fejemben, amikor mélyen, és kutakodóan tekint kék szivárványhártyáival az enyémbe. A lelkemet, a titkaimat keresi, a gyengepontomat, de nem adhatom meg neki újra.
- Cornelia Hannah Jones, szolgálatára Mr. Skyberg. – nyújtom el a pillanatot, és beharapom az alsó ajkamat. Felhívás keringőre, túl fojtogatóvá válik a levegő, és melegem lesz hirtelen. Pimasz mosolya és az a pár centiméter távolság nem könnyítik meg a dolgomat, és kezdem úgy érezni, hogy csak játszik velem. A világért se ismerném be, hogy tetszik ez a játék, de ott van az önérzetes oldalam, akit sért, ha egy férfi ki akarja használni. Apa, Will után nem hiányzik még egy arrogáns ficsúr ma estére, pár pedig, amikor ajkai vészesen közel kerülnek az enyémhez, és nem rest szinte csiklandozva érzékeltetni az erőfölényét, akkor bennem is életre kell a harcias amazon. Pillantásom az övébe fúrom, és úgy teszek, mint egy szende kislány, akit teljesen megbabonázott a környezet, a hirtelen romantikussá vált titkos légyott ígérete.
- Hiányzott-e? – rebegtetem meg a szempilláimat, és ekkor nagyot nyelek. Kívánom őt, de annyira nem, hogy feladjam önmagamat. Nem leszek Adrian következő skalpja. Mézédes szirmaim szétnyílnak, és már azt hitetem el vele, hogy meg fogom csókolni, amikor a kezem az arcán csattan.
- Úgy nézek ki, mint egy játékszer Mr. Skyberg? Egyet jegyezzen meg rólam. Nem tűröm, hogy hülyének nézzenek. Hallottam a kis kalandjairól, és én se vagyok egy ma született bárány, de még nem jutottam el odáig, hogy megcsaljam a vőlegényemet. A kórházban egy gyenge pillanatban kapott el, de többet nem fog előfordulni. – tartom vele a szemkontaktust, és bármennyire is határozott vagyok, attól még tudom, hogy ez hazugság. Már majdnem belesétáltam a csapdájába, és az ujja köré csavart, de egy valamit megjegyeztem az életem során. A jó híremet fenn kell tartanom, vagy pedig diszkréten intézni a piszkos ügyeket. Nem vagyok egy olcsó nőcske, aki könnyen adja magát, még ha a fölötte álló férfi roppantul vonzza is.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Szomb. Aug. 27, 2016 2:08 am
 



 

Cory & Adrian

CAN'T KEEP MY HANDS TO MYSELF
NO MATTER HOW HARD I'M TRYING TO


Egész életemben szabad voltam. Nem kötöttem le magam, még akkor sem, ha olykor úgy is tűnt a dolog. Szabad voltam, tettem, amit akartam, ahogy akartam. A szívemre vigyázva lakatot tettem, és ezzel tökéletesen ki is voltam békülve. Nem azért tettem ezt, mert egyszer régen volt egy lány aki megbántott és féltem. Én nem féltem szeretni. Csak nem érdekelt. Nem tartottam fontosnak az egész maszlagot ahhoz, hogy az érzéseimet egyetlen nőre pazaroljam. Minek? Mikor mindet megkaphattam. Enyém lehetett bármelyik, bármikor. Voltam olyan attraktív, volt bennem annyi kurázsi, vakmerőség és kalandvágy, hogy bármelyik nőt meg tudtam bolondítani. Miért fonnyadtam volna el egyetlen mellett? Hogy hetek, hónapok alatt, mint ahogy megtörtént többször is mint kéne, egyszerűen kifordulva önmagukból az addig édes és gyengéd fehérnépek házisárkánnyá válva követelték a több figyelmet, a romantikát, hogy megszakadva erőszakoljam meg magam minden nap? Nem. Az én igaz és egyetlen szerelmem csakis az építészet lehetett, a házak, amelyeket megterveztem, az otthonok, amelyeket felépítettem, a projektek, amelyeknél ott virított a nevem. Ez voltam én. Ez akartam lenni. Nem vágytam másra, sem többre, de kevesebbre sem. Mégis, ahogy először találkoztam Cornelis Jonessal, mintha szó szerint az ölembe hullott volna egy új és teljesebb élet ígérete. Nevetséges elgondolás, tudom én is, hiszen az, ahogy hozzá viszonyulok már-már kimerítik a megszállottság fogalmát. Nem követem, sosem mentem direkt oda, ahol épp volt. De azért a kórházban valahogy mindig sikerült kitérőt tennem, ha tudtam, hogy épp dolgozik. Vagy kicsit tovább bent maradni, ha később kellett jönnie. Óramű pontossággal számon tartottam mikor vannak a műszakjai, mikor merre dolgozik, és bár sosem beszéltünk igazán, gondolatban sokkal többet is megtettem vele, mint amire pironkodás nélkül gondolni mertem volna. Miért volt ez? Nem tudom a pontos okát. Volt benne valami, ami miatt képtelen voltam elszakítani tőle a gondolataimat, ott kísértett minden pillanatban. S most, ahogy az erkélyen áll, tényleg, csak egy lépés lenne, hogy elrejtőzzek a függöny mögé. Észre sem venne. Hagynám, hogy rémülten, attól tartva, hogy egy tébolyult őrült próbálja zaklatni hagyhatnám, hogy elmeneküljön. Ezt kéne tennem. Túl lépni a múlton. Túl tenni magunkat azon, hogy mi történt. Véletlen baleset, az ijedtség, és a "hős megmentő" iránt érzett irreálisan mély és nagy mértékű hála, amely egy könny áztatta csókban teljesedett ki. Az ember a halál torkából menekülve sok mindent megtesz, amire nem lenne hajlandó egyébként. hagynom kéne, hogy elmenjen. Hogy elmeneküljön és visszamenjen a vőlegényéhez, akivel boldog és akihez hamarosan hozzá fog menni. Akivel élhetik a tőlem oly távol álló fényűző, csillogó életüket, a gyémántokkal kirakott pezsgős pohárral a kezükben élvezhetik a partikat, a kampányvacsorákat, sajtósok hadának szeme láttára kelhetnek egybe, lehetnek boldogok. Én snowboardozhatok, jégkorongozhatok, és kalapáccsal a kezemben, koszosan, izzadtan, de szabad emberként élhetek tovább. És én is boldog lehetnék. Nyugodt, kiegyensúlyozott, és boldog. Minden bajtól megvédhetném magam, érzem, tudom jól. Ám ahogy meghallom a hangját, ahogy utasítja a számára még idegen, ismeretlen embert aki nem láthat, muszáj vagyok minden ellenkezés ellenére is a tettek mezejére lépni. Rejtekhelyem már nem tartogatom csak a magaménak többé, elárulom, ki rejtőzik a hang mögött. Dicséretemre azonban nem egészen azt a választ kapom, amire számítottam.
- Micsoda magabiztosság. Valóban, Önön is múlik, ezzel nem vitatkozom, s biztosra veszem, hogy a drága vőlegénynek nincs oka egyetlen percre sem aggodalmaskodni. - mosolygok töretlenül, és bár kedvem lenne emlékeztetni arra, hogy legutóbbi direkt találkozásunk alkalmával nem egészen ezt a benyomást keltette bennem, mikor nyelvével nagyon is odaadóan tört előre a számba, hogy aztán megmételyezzen a vágyakozás mérgével, mégsem szólok semmit. Nincs is rá idő hiszen közeledő léptek zaja zavarja meg a feszült pillanatot, s Cory mielőtt bármit tehetne hirtelen a függöny mögött rejtőzve találja magát. Terveztem-e ezt a lépést? Rohadtul nem. Fekete ruhába öltöztetett teste, csókra csábító ajkai kissé - de tényleg csak kissé - ittas fejemnek túl nagy kísértést jelentenek. A tökéletes példája annak, amikor olyat akarunk, amit nem szabad, a tiltott gyümölcs kívánalma az édenkertben. Testét finoman a falhoz szorítom, ujjammal csendre intem. Nem megijeszteni akarom, egy percig sem szeretném ha feszélyezve érezné magát mellettem. Önző és aljas módon csak szeretném még egyetlen percig a magaménak tudni. Csak az enyémnek. Csak rám figyeljen, rám nézzen, engem lásson. Botor gondolat, nemde? Mégsem tudok szabadulni tőle. láthatóan nincs ellenére a dolog, mert hallom, ahogy egy férfi keresi. Az apja szólongatja. A vőlegénye bizonyára keresi már. Elmélyülök a kéklő szempárban, a tökéletesre sminkelt macskaszemek tündöklően néznek vissza rám. Barna haja keretezi alabástrom bőrét, fekete ruhája kiemeli hattyú nyakát, különleges arcának csodás keretet adva, és ez a vörös bársony mellette...mint egy festmény. Tekintetem mégsem marad ott, egyre lejjebb kúszik, szinte falom a látványát. Férfi vagyok, és korántsem vagyok vak. Cornelia gyönyörű nő, miért is kéne tagadnom, hogy a vonzódás igaz, még akkor is, ha bűnös? Csókolni kívánom. De tudom, hogy nem lehet. A kisördög bennem viszont tudni akarja, vajon mennyire volt hatással rá a múltkori eset? Hiszen úgy sóvárgott a karjaimban, hogy akár a homlokára is ragaszthatták volna, hogy SZABAD, és mikor megízleltem a sós ajkakat, cseppet sem ellenkezett, sőt, még hergelt is, és érezhetően nem volt ellenére, hogy hosszú másodperceken keresztül csókoljam, csábítsam azon a kórházi ágyon, alig néhány órával a balesete után. És lehetne csak ennyi. De tudnom kell, hogy valóban csak az ijedtség beszélt belőle, vagy valami más is közrejátszott? Vannak állítólag sorsszerű találkozások. Ez is az lenne, ezért nem megy ki a fejemből, vagy valami más oka van?
Közelebb hajolok hozzá, pimaszul kihasználva, hogy én tudok mozdulni, az ő mozgástere viszont testi fölényemnek hála le van korlátozva. Leheletemmel csiklandozom meg a dús szirmokat, és magabiztosságomat fitogtatva kérdezek rá arra, amire nem akarom hallani a választ. Ittam. Épp abban az állapotban vagyok, amikor bátorságom lesz, és kevesebb józan eszem, de még nagyon is tudom, mit csinálok. Legalábbis jó azt gondolni, hogy tudom, mit teszek. A következmények azonban már kevésbé érdekelnek, mint illene. Tekintetem ajkaira siklik, mikor visszakérdez. Csábító szirén hangjától megrészegülök, és az elégedettség úgy árad szét mellkasomban, mint a forralt bor egy hideg, téli éjszakán kint a jégpálya mellett. Igen, ez kellett nekem, a tudat, hogy nem képzelődtem. Nem számítok másra, csak annak a csóknak az ismétlésére, amit azon a napon kaptam, amire azóta is sóvárogva gondolok. Félmosoly kúszik ajkaimra, és még közelebb hajolok, szemeim fedelét lassan ragyogó íriszeimre húzom. Végzetes hibát vétek ezzel, mert az édes, forró és hívogató szirmok helyett hirtelen valami csattan az arcomon, de akkorát, hogy talán még a zenekar is új ritmusra kezd el játszani odabent a díszes vendégseregnek. Fejem kissé megbicsaklik az ütésre, borostás állkapcsomra simítom hirtelen jobbomat, majd figyelmesen hallgatom végig a hirtelen nem is olyan kedves és kacér nő vallomását. Érzem, hogy az arcom égni kezd keze nyomától, ujjaimmal hiába szántom végig újra és újra a borostával borított arcbőrt, ettől még igenis nagy sallert kaptam. Megérdemeltem? Nem vagyok benne egészen biztos. De ismerve önmagam, nem tudom elvetni a gondolatot, hogy talán mégis tettem olyat, amivel túlléptem egy határt. Minden nő más, ezt megtanultam már rég, úgy látszik Cory kissé idegesebb típus. Vagy csak szexuálisan frusztrált? Akkor szoktak a nők jobban hadakozni. És bármennyire is elítélendően hangzik, számomra épp itt lesz édesebb a dolog. Ajkaim mosolyra húzódnak, bár bennem a feszültség egy perc erejéig a tetőfokára hág, és esküszöm, legszívesebben a térdemre fektetném és elfenekelném.
- Au. Ez fájt. - mondom, és cseppet sem mutatom, hogy megdöbbentett. Sőt, valójában többet árult el magáról, mint amit szeretett volna, azt hiszem. - De ez...mindegy. Szóval hallott rólam. Érdekes. - jelentem ki csak úgy mellékesen, és elengedve a kezét, oldalra lépek, hogy ha kedve van, nyugodtan lépjen ki a függöny mögül, majd -függetlenül attól, hogy ő mit tesz - a korláthoz lépek és arra támaszkodva a park sötétségébe nézek. A kis kerti tó sötétlő vize, a víztükörben táncoló csillagok, a fák, bokrok sziluettjei, az égen a csillagok és a Hold ragyogása elvonják a figyelmem a lüktető arcomról. Már feltételezhetően senki nem fog minket zavarni, azt hiszem a díjátadó gála elkezdődött. Mulattat a dolog, és magamban többször átrágom amit mondott. Ha hallott, feltételezhetően kérdezett is, de legalábbis fülelt. Az emberek nem szoktak olyan dolgokat megjegyezni, amikre nem kíváncsiak. Márpedig miért érdeklődött volna irántam, ha valójában nem érdeklem? És nekem miért olyan fontos, hogy bebizonyítsam az igazam?
Egy pofon után az ember fia általában megfutamodik. Van-e erőteljesebb jele az elutasításnak egy nőtől, mint egy jól elhelyezett pofon, nem csak az arcnak, hanem a szívnek is. Engem mégsem az rémít meg, hogy többé nem akar megcsókolni. Hallottam már ilyet, és egy nőnél sosem azt szabad alapul venni, amit mond. Kell tudni olvasni a tekintetéből. És én olvastam belőle. Nem kellett volna, de olvastam. És amit ott láttam, az nem egészen állt összhangban azzal, amit hallottam a szájából. Hallom a lépteinek koppanását. Nem tudom, közeledik-e felém, vagy épp távozni készül. Én felnézek az égre, és a hallgatásból mély bariton hangomon halkan beszélni kezdek miközben tekintetemmel a végtelen csillagtengert vizsgálom. Szívembe egyszerre keveredik szomorúság és vidámság, öröm és bánat.
- Tudja, Cory, sok mindent hallhatott rólam. Sok minden igaz is a hódításaimról, nem tagadom. Szabad ember vagyok, és sosem kötöttem béklyóba magam. De egyet sosem vethetett senki a szememre: hogy nem voltam őszinte, és hogy játékszernek használtam volna bárkit is. Lehet, hogy egy mocskos gazember vagyok, mert mások többre vágytak tőlem, mint amit adni tudtam. De sosem hazudtam szerelmet ott, ahol nem volt, sosem hitettem el senkivel, hogy többet jelent, mint amit előre lefixáltunk. Magával kapcsolatban pedig sosem feltételeztem, hogy megcsalná a vőlegényét. Tudom, hogy Ön tisztességes, és  feddhetetlen, és nem is állt szándékomban ezen meggyőződéséből kizökkenteni. Ha nem lenne az egész "én vagyok a tökéletes, hűséges, és címlapra kozmetikázott mintamenyasszony" egy kibaszott, kurva nagy kamu. Egy akkora kamu, amivel nem tud lépést tartani az egész kurva szenátus sem. De győzködje csak tovább magát, talán olyan sokáig képes lesz ismételgetni, hogy a végén maga is elhiszi majd. - mondom, és tovább bámulom a csillagokat. Úriember vagyok, ez tény. De azért nem kell azt hinni, hogy idióta is. Ismerem a nőket, méghozzá sokszor jobban, mint ők saját magukat. Márpedig Cory viselkedése és az előadása nekem úgy ahogy van, bűzlik, a megérzéseim pedig sosem csalnak. - Tudja, kicsit félre lett informálva, ha azt hiszi rólam, erőszakkal vettem rá bárkit is, hogy rám szánjon az életéből akár egy percet is. És magát sem akartam semmi olyanra rávenni amit nem akar. Nem akartam játékszernek nézni. Attól Ön sokkal de sokkal többet ér, hogy ezt megtegyem. Ha pedig modortalan voltam vagy arrogáns, ez esetben elnézését kérem. Nem akartam megbántani. - zsebemből előhalászva egy névjegykártyát fordulok meg, és szembe állok vele, bárhol is legyen, majd újra elmélyedve a kéklő szempárban a kezébe csúsztatom.
- Ne higgye, hogy bármit is magára akarok erőltetni. De tőlem sosem fog hazugságot hallani. Ha szüksége lenne rám, valakire, akivel beszélhet, vagy bármiben segítségére lehetek, ha szeretne egy kis időre olyan ember társaságában lenni, aki előtt nem kell megjátszania magát, csak hívjon fel. - mondom és rámosolyodok. Barátságos, cseppet sem gúnyos vagy lenéző mosoly ez. Miért teszem? Nem igazán tudom. Valamiért az az érzésem, jól jöhet még. Talán újabb pofon lesz a jussom érte. De nem fogom azt mondani, amit hallani akar, csak azért, mert ő Michael Jones lánya.
Odabentről felhangzik a felszólítás, hogy a jelölt cégek vezetői jelenjenek meg a díjkiosztón. Mennem kéne. Jobb lenne mindenkinek. Itt túl nagy a kísértés.

Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Hétf. Aug. 29, 2016 2:23 am
 



 


Adrian & Cory

Am I dreaming or is it true?




A gálák, és a bálok világában nőttem fel. Alig töltöttem be a tizenhatot, és máris bevezettek a társaságba, mint a régi idők letűnt filmjeiben. Apa nem tagadta a nagy nyilvánosság előtt, hogy egy szem lánya van, és ő még sokra viheti. Na, nem azért, mert az eszem, vagy a szépségem lett volna a tét, hanem az értékem, a bennem rejlő lehetőségek tárháza. Utálom ezt mondani, de egy portéka lettem, melyet a piacon részesítettek előnyben, vagy éppen befektetés, aminek az ára úgy ment feljebb, ahogyan közeledtem az eladáshoz. A férjhez menés volt a sorsdöntő fordulat, ahol bekötik a fejemet, és egy neves ember oldalán pózolhatok életem végéig. A szerencsés ebben az esetben William Waldorf lett, akivel három hosszú éve alkottam egy párt. Nem mondanám, hogy szerelem lett volna első látásra a miénk, vagy a tagadhatatlan vonzalom húzott volna hozzá. A családjaink jó kapcsolatot ápoltak egymással, és emiatt evidens lett, hogy barátokká, vagy egy szerelmesekké váljunk. A történtünk alakulását tekintve előbb mondtam volna, hogy egy rémálom, mint egy tündérmese. A Rómeó és Júlia nem illett volna ránk, bár bíz, ha Willre osztom Paris szerepét, akkor még igaz is lenne. A jó viszonyból egy kirakati műjegyesség lett, ahol az apámmal, és Mr. Waldorffal azt számolgatták, ha nyélbe ütik a frigyünket,  - igen így fogalmaztak – akkor minden bizonnyal apa elindulhat a kormányzói posztért, és Will lehet a szárnysegédje majd. A fiatal politikus palánta egy rátermett vezető oldalán….hmm mennyire kiábrándító. Más életet képzeltem el magamnak, ahol nem a pénz, hanem az érzelmek dominálnak, és beérem azzal is, ha egy viskón kívül más nem jut nekem. A felszínes elit tagjaként tartanak számon, és úgy állítanak be, mint valami szamaritánust, aki csak azért akar orvos lenni, mert mennyire nagy dics övezi az életmentőket. Annyira álszent az egész társaság, hogy felfordul tőlük a gyomrom. A friss levegő lenne a menekülési útvonalam, és a teraszon éppen ezt tenném, de Adrian James Skyberg keresztülhúzza a számításaimat.

A férfivel a közös múltunk nem olyan messzire nyúlik vissza az időben, de annál nagyobb ráhatással van az életemre, mint bárki más eddig. A kórház, a napi stressz kihozta a legrosszabb énemet, amikor szájalásba kezdtem a munkásokkal, és kiestem az ablakon. Ez, a százkilencven centis, szőke herceg érkezett a megmentésemre. A riadtság, a sérülékenység megmutatta a valódi énemet, így nem volt nehéz közel engednem magamhoz a kórteremben. Kedves volt, és türelmes, vagy annál sokkal több? Nem tudtam eldönteni, hogy a hála miatt kezdett-e gyorsabban verni a szívem az elcsattant csókunk alatt, vagy tényleg egy olyan férfihoz lett szerencsém, aki iránt azonnal fellobbant a szenvedély? Az elmúlt hat hétben igyekeztem rájönni az igazságra, de eddig nem sikerült, és saját magamat kergettem az őrületbe. A megszállottja nem voltam még, de nyomozni kezdtem. A vezető poszt kicsit meglepett, mert nem úgy tűnt az emberei között, mint a főnök, hanem mintha egy lenne közülük. Imponált-e, hogy nem vágott fel a cégével az első percben, amikor kiderült számára, hogy ki vagyok? Nem akart rám erősen hatni? Benne van a pakliban, hogy Adrianben láttam a saját vágyamat a szabadságra. Nem kötik gúzsba a felső tízezer merev szabályai, és úgy élhet, ahogy akar. Irigykedtem rá, és sóvárogtam utána. A legváratlanabb helyzetekben lopakodott be a gondolataim közé, aztán továbbment, és az álmaimban kísértett már. Ajkai az enyémeket súrolták, és édes szavakat suttogott titkon a fülembe. A valóság váratlanul csapott le rám, és nem tudtam eldönteni, hogy engedjek-e neki, vagy sem.
Apám megjelenése és a függöny mögé bekerülés összezavarták a fejemet. Más fantáziálni valakiről, és más, ha a valóságban megtörténik veled. A közelsége megbénított, a rikító kék szivárványhártyák rabul ejtettek, és már majdnem beadtam a derekam, de a hangjában rejlő fennhéjázás, a játszadozás ma este már nem volt kenyerem, és nem tűrtem az effajta lerohanást. A várva várt csók elmaradt, és helyette pofon csattant a borostás arcélen. Felhúztam magam, és távozni készültem, de még nem menekülhettem előle.
Csendben hallgatom, fel kell tekintenem rá, annak ellenére is, hogy magassarkú van a lábamon. A pofon helyét simogatja, és kicsit zavarba jövök, mert ez még talán tőlem is sok volt.
- Igen, hallottam magáról, de ez nem olyan csoda. Megmentette az életemet, és akik jelen voltak aznap, számukra többet mondott a neve, mint kellett volna. – nem ítélkezhetek felette, mert nekem is vannak sötét foltok a múltamban, de a csaj, aki a projektekért volt felelős a kórház gazdasági osztályán, és a vezetőség keze alá dolgozott, hogy is mondjam, de eléggé zavarba jött, mikor megérdeklődtem, hogy a cégnek lesz-e kára a történtekből, mert ha igen, akkor szeretném a felelősséget magamra vállalni. Nem sejtettem akkor még, hogy ez a nőszemély megfordult Adrian ágyában, ha már férjnél van, de úgy tűnik, hogy egyeseknek ez nem akadály. A korláthoz lép, és egérutat ad nekem. Meggondolom, hogy érdemes-e ennyire feldúltan visszamenni a terembe, de nem kockáztatnám meg, ezért még egy kicsit várok, de ekkor az égre emeli a tekintetét, és végig kell hallgatnom őt. Nem, mintha bánnám, mert képes lennék az életem végéig ezt a mély, és karcos baritont hallgatni, de attól tartok, ha nem szabadulok meg tőle rövid időn belül, akkor ostobaságot fogok művelni a mai este. Veszélyes férfi…nagyon. Hirtelen kapom fel a fejemet, mikor mondandója végére ér, és arcul csap a rólam kialakított véleményével.
- Hogy merészel beállítani egy agyon kozmetikázott menyasszonynak? Mr. Skyberg az előbb egy pillanatra meginogtam, hogy talán messzire mentem a pofont illetően, de teljes mértékben megérdemelte. Nem ismer engem, és fogalma sincs, hogy milyen életem van. – a felháborodás nem lenne jogos a részemről, de fáj, hogy ennyire belém látott, hogy valakinek feltűnt, hogy mennyire nem élvezem a mostani helyzetet. Ha neki ennyire nyilvánvaló, akkor lehetséges, hogy mások is rájöttek már? Kiráz a hideg, és kapkodom a levegőt, de nem fejezi még be, és muszáj az öltönyének megmunkált anyaga alatt megbúvó hátizmait figyelnem, mert egyelőre nem fordul felém.
- A bocsánatkéréssel elkésett… - ott száll inába a bátorságom, mikor felém fordul a felsőtestével, és a kék íriszek az enyémekbe mélyednek. Tátognék, de egyetlen hang se jön ki a torkomon, és szinte lefagyok a felém nyújtott névjegykártya láttán.
- Tessék? – pici tenyeremben landol a téglalap alakú iromány, és rá is kulcsolom az ujjaimat, de nem mozdulok. Odabentről hallani, hogy elkezdődött a díjátadás, és mennie kellene, de egyikünk se mozdul, és egy harmadik fél szakítja félbe a párbeszédünket.
- Ms. Jones és Mr. Skyberg kérhetnék egy közös képet az estéről? – a profi fotós már az előbb is bent flangált a táncparkett környékén, de így, hogy nem a vőlegényemmel vagyok, tudom, hogy nagy botrány lesz, ha megjelenik a holnapi sajtóban.
- Öhm Ms. Jones odaállna az úriember mellé? – a tekintetem a meleg barna szempárra kapom, és csak bólintok egyet. A bal oldalán helyezkedem el, és kerülve a szemkontaktust, a névjegykártyát a dekoltázsomba rejtem még a fotózás előtt.
- Mr. Skyberg átölelné a hölgyet? Ó, szuper lesz ez a háttér. – a férfi túl lelkes, én meg egyre közelebb kerülök Adrianhez. A szívem vadul verdes, akár egy ijedt kismadáré, és az előbbi szavai járnak a fejemben. A tenyerem a kemény, és izmos mellkasára siklik, és egy szende mosolyt ejtek meg a vaku villanása közben. Zúg a fejem, és megrészegít a belőle áradó parfüm illata.
- Cornelia mit jelentsen ez? – észre se vettem, hogy Will az ajtóban állt eddig ledöbbenve.
- Egy fotót… - hebegek neki, és amint ellépnék Adrientől már tudom, hogy taccsra vágom a fél estét, de megszédülök. Vészesen közeledik a terasz padlója, ha nem kap el senki…


Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Pént. Szept. 16, 2016 2:01 am
 



 

Adrian James Skyberg írta:
Cory & Adrian

CAN'T KEEP MY HANDS TO MYSELF
NO MATTER HOW HARD I'M TRYING TO


Meglepő fordulatot hoz az a pofon amely az arcomon csattan, nem számítottam rá. De hevesen nem reagálok. Nem az első eset, talán nem is az utolsó, bár igen ritkaság számba megy, hogy egy nő ütlegeljen csókok helyett. Talán túl messzire mentem? Nem igazán tudom felmérni, mivel a szervezetem igencsak küzd az alkohol bódító hatásai ellen, bátrabb és pimaszabb is vagyok, mint amennyire annak kéne lennem. De ez egy ilyen este. Ha kocsmában lennénk, talán már az asztalon táncolva énekelnék (meglehetősen hamisan - megjegyzem). Mivel azonban ez egy bál, és egészen eddig egészen jól türtőztettem magam, nem borultam ki, és senki szoknyája alá nem másztam be, azt hiszem egész jól viselkedek. Viszont ténylegesen meglep, hogy lekevert egyet a velem szemben álló szépség. Nem hittem volna, hogy ilyen kis szeszélyes. Tetszik. A mondatára csak magamban reagálok egy pofátlan vigyorral. Miért kötném az orrára, hogy nem az a lényeg, hogy milyen vagyok a világ szemében, hanem az, hogy erre felfigyelt. Vagyis...ha haragos is, ha utál is, azért még érdeklem is. Ez pedig felettébb mulatságos ahhoz mérten, hogy valaki más menyasszonya. William helyében nagyon kezdenék aggódni. No, nem miattam. De Cory nem igazán tűnik ezek után magabiztosnak a frigyüket tekintve, ha egy egyszerű építőmunkás is képes kizökkenteni a szerepéből, nemde? Vagy csak az én magabiztosságom lett túl nagy az alkohol miatt? Az is előfordulhat. De ostoba sem vagyok. Hamar észreveszek apró dolgokat, amiket nem igazán szoktak mások figyelemmel kísérni. Olvasok a testből, a hangsúlyból, még a mimikából is, ahol csak tudok. Kiismertem már az embereket annyira, hogy amikor elveszítik a kontrollt a testük és az elméjük felett, megnyíljanak számomra. Nem azért mert vérprofi szemfényvesztő lennék. Csupán napi szinten meg tudtam figyelni ezeket az apróságokat, és talán van hozzá egy kis érzékem is.
Hajlanék rá egyébként, hogy higgyek neki. Hinném, hogy nem akar tőlem és senki mástól sem semmit. Boldog, kiegyensúlyozott nő, felnőtt, a pasija mondhatni jóképű és ugyan alacsonyabb nálam, de ettől még nem vállalhatatlan, ezt elismerem. Igaz, hogy egy arrogáns pöcs, de kinek a pap, kinek a paplan, ugyebár. Otthagyom. Ha menekülni akar, menjen, én nem fogom feltartóztatni ebben. Sosem voltam erőszakos egy nővel sem, hacsak kifejezett óhaja nem volt az adott hölgynek, de senkit nem korlátoztam abban, hogy mikor mit tegyen. Most sem kívánok így tenni, bár a vérem eléggé feltüzelte a nő, ettől még nem fogom sem erőszakkal sem félelemkeltéssel olyan helyzetbe hozni, amelyben esetleg fenyegetve érezhetné magát. Hiszen TUDOM, hogy vőlegénye van. Igen, újra és újra elmondom magamnak, mint egy utasítást, hogy nem szabad vágyakoznom utána, nem is szabadna gondolnom rá. Mert nem szabad. Nem lehet. A családom az apja legnagyobb ellensége, az apám egy kanál vízben meg tudná ölni, ahogy feltételezem nem repesne az örömtől Jones papa sem, ha észrevenné, hogy szemet vetettem a lányára. Nem vagyok olyan jó üzlet, mind a Waldorf gyerek. De véleményem attól még van, és bizony egy pofon után úgy érzem jogom is van kimondani amit érzek és gondolok. Legalábbis nagyjából. Rávilágítok, hogy számomra mi az, ami baromságnak tűnik. Észrevettem apró jeleket, amik mellett nem mehetek el szó nélkül, ez van. Hallom, hogy lépked mögöttem, és nem vagyok benne biztos, hogy meghallgat-e, de csak kibököm. Mert szúrja az oldalam, mert feszít belülről. Mert bűzlik az egész úgy ahogy van. Mert egy boldog, fülig szerelmes menyasszony nem csókolózik úgy, és olyan fullasztó odaadással percekkel az után, hogy lezuhant egy fél kórháznyit egy ablakból. Mert egy szerelmes nőt nemhogy megcsókolni, de még megölelni sem lehetett volna az adott helyzetben, ő mégis úgy menekült hozzám, mint egy halálra rémített, csapdába esett kis őzgida. Mert egyszer, egyetlen egyszer sem tett említést nekem arról a bizonyos vőlegényről. Mert ma este sem tűnt úgy egyetlen percre sem, hogy annyira odáig lenne a történésekért, és ezt még ki lehetne magyarázni a fáradtsággal, rosszkedvvel, bármivel. De láttam, hogy néz, mikor kirohant ide. Láttam, hogy szorítja magához a kezét, hogy mennyire megfeszülnek a vállán, a hátán az izmok, amelyek nagy stressz és nyomás alatt rajzolódnak ki leginkább. És biztos vagyok benne, hogy ha szakértő kezeim között Coryt csak két percig masszíroznám, megtalálnám azokat a begörcsölt, állandó feszültségre utaló izomkötegeket, amelyek miatt folyton fáj a háta és a válla, és amelyektől nem tud rendesen aludni. Mint mondtam, lehet, hogy nem vagyok zseniális orvos, de a nőkhöz...azokhoz bazira értek. Coryból pedig szinte olvasok. Nem akarok olvasni belőle. Tényleg nem. De nem megy. Nem tudok nem figyelni rá. Nem tudok eltekinteni a ténytől, hogy megakadt rajta a szemem. És minél jobban ellenkezik, mint most is, amikor felháborodottan rám förmed, amiért szerinte baromságokat hordok össze, bennem csak egyre magasabbra hág a vadászösztön. Küzdök ellene, még megy. De vajon meddig? Meddig tudok még küzdeni a nyilvánvaló vonzalmam ellen? Meddig akarok még küzdeni? Minél jobban figyelmen kívül akarom hagyni, annál jobban figyelek rá. Minél jobban ellenkezik velem, annál közelebb ér el. Csókolni való paradoxon. Felháborodott kérdésére csak mosolygok.
- Nem merészség kérdése, Ms. Jones. Figyelmesség, éleslátás és élettapasztalat. De ne firtassuk. - jegyzem meg halkan, majd inkább nem gyötröm tovább. Bocsánatkérésem őszinte, ám sajnos nem kapok rá engedélyt, hogy megbocsássam magamnak, amiért túl őszinte voltam. Talán tényleg túl messzire mentem. Ha iszok, néha olyat is kimondok, amit nem szabadna. Nem sértegetni akartam, egyszerűen csak tudnia kellett, hogy én látom. LÁTOM. Nem csak a testét látom. A gyönyörű, ragyogó szemeit, a mosolyánál a gödröcskéket az arcán, vagy azt a csodálatos, elbűvölő kézmozdulatát, ahogy a füle mögé tűr egy tincset a hajából. Én ŐT látom. Felfigyeltem rá, és nem tudom kiverni a fejemből. Látom, ahogy pózol, ahogy mosolyog. Látom, ahogy elgondolkozik. Azt is látom, amikor kibámulva az ablakon az az érzésem, az elmúláson mélázik. Vagy ahogy elszomorodik a tekintete, amikor egy pillanatra azt hiszi, senki nem figyel rá. Látom, hogy vergődik, hogy fulladozik, és az egyetlen, tudat alatt megszületett gondolattal próbálok neki segítő kezet nyújtani, ahogy tudok: átadom számára a névjegyem. Nem nagy dolog. Csak egy telefonszám, egy e-mail cím, az irodám címe, ahol megtalálhat. Mégis, valamiért úgy érzem, meg kell próbálnom. Keselyűkkel van körbe véve, és ha nincs más, talán megteszi egy magam fajta seggfej is, hogy egy picit kiereszthesse a gőzt, egy kicsit olyannal legyen, aki előtt nem kell tartania magát. Miért fontos ez nekem? Nem az. Nem akarom, hogy az legyen. De mindig segítő szándékú, lelkiismeretes gyerek voltam, férfiként pedig nagyon megtanultam, mikor kell odaállni, mikor kell olyan felé nyújtanunk a kezünket, akinek szüksége van rá. Talán nem fog felhívni sosem. Ez az ő döntése. De az én lelkem megnyugszik, hogy amit lehetett, én megtettem.
Szemben állni vele nagy kísértés nekem. Nézem a dacos ajkakat, amelyeket hónapokkal ez előtt csókoltam néhány szívdobbanásnyi ideig, és tudom, hogy nem lehet, nem szabadna gondolnom a folytatásra. Nézem a szemeiben felcsillanó értetlenséget, ellenálló haragos csodálkozást, és mikor kezébe csúsztatom a kis névjegykártyámat, kicsit talán félek is, mi lenne, ha valóban felhívna egyszer. De kitartok. Ha kellek, ott leszek, amikor csak akarja, úgy, ahogy csak akarja. Persze anélkül, hogy bármiféle hátsó szándék vezérelne. Engem csak a szívem vezet ezen az úton, az okokra felesleges is rákérdezni. Most még én is túl sokat ittam ahhoz, hogy mérlegeljem, tényleg megéri-e az egész. Vagy hogy magyarázatot találjak pontosan arra, mit is teszek.
A fotós megjelenése megzavarja az idilli, zavarba ejtő pillanatot. A férfi olyan hirtelen bukkan fel a semmiből, hogy időm sincs lereagálni a szövegelését, mintha hipnotizáltak volna, úgy követem az utasításait. Mi van? Fotó? Rólam? Meg Coryról? Meg van ez hibbanva? Magamban ezerféle módon tiltakozok. Ha az apám meglátná, hogy Jones lányával pózolok, engem tutira bevágna a betonkeverőbe. Nem Cory miatt. Hanem az apja miatt. Most mégis úgy teszek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Cory és én egymást átkarolva mosolygunk, míg a gép a fotós kezében sűrűn kattanva jelzi, a képek dokumentálásra kerültek. Megrészegít a közelsége. A hajának, bőrének illata, a keze érintése a széles mellkasomon, ahogy derekánál fogva közelebb húzom magamhoz. Olyan pici hozzám képest. Jó, végül is hozzám képest minden nő pici, mivel az a közel 190 centis magasság nem éppen női nemhez idomuló méret, de ő mégis, sokkal kisebbnek és törékenyebbnek tűnik. Furcsán jó érzés magamhoz ölelni. Testemben vágyak gyúlnak, ahogy simul, és egy pillanatra eszembe jut, mit tehettem volna vele a függöny mögött...Észre sem veszem, hogy időközben újabb arc tűnik fel az ajtónyílásban. Will döbbent kérdésére és tekintetének zavart sértettségére elengedem a lányt. Egy lépést oldalra teszek, kissé feszülten túrok a hajamba, torkom köszörülöm. A francba, nem tudom...nem tudom...mit tegyek? Pacsizzak le vele? Zavarban vagyok, mert legszívesebben...ha őszinte akarok lenni, legszívesebben megütném ezt a pojácát. De tudom, hogy nem tehetem. Tudom, hogy semmi közöm Coryhoz, sem a családjához, sem a kapcsolatához. Ahogy neki sem hozzám. Csak túl sok whiskey és pezsgő ment már le a torkomon, kaja meg semmi, és rá vetítem ki a szexuális frusztráltságomat, mert hetek óta nem döngettem. Vagy nem tudom. Talán csak agyamra ment a túl sok meló. Talán csak érdekel, vajon volt-e értelme egész évben kidolgozni a belem is, érek-e annyit a két kezemmel, a kalapácsommal és a fejemben lévő gondolatokkal, mint mások. Pedig nem is érdekel az a kurva díj. De másra nem tudok gondolni, valami magyarázatot kell majd adnom holnap magamnak, mire fel viselkedtem így. Cory elindul a jegyese felé, miközben a fotós tovább kattintgat szenzációt szimatolva. Tekintetem összeakad Willével, és látom rajta, hogy mint egy dühödt bika, úgy néz rám. Szóra nyitná a száját, de ebben a pillanatban észreveszem, hogy a lány megbicsaklik, és a föld felé kezd el zuhanni. A barom pasasa pedig ahelyett, hogy őt fogná meg, felém akar indulni. Szívdobbanásnyi idő sem kell hozzá, és ugrok oda, hogy elkapjam a zuhanó testet, mielőtt összeölelkezhetne a márvány járólapokkal. Karomba csapódik ájultan, én pedig aggódva próbálok rájönni, mi lehet a baja.
- Cory... - nyögöm aggódva, miközben kisöprök gyengéden egy elszabadult tincset az arcából, és próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy Will orvosért kiált, és megpróbál félrelökni onnan. Már nem az a fontos, hogy engem móresre tanítson. Kelletlenül adom át a karjaiba óvatosan Coryt, majd szó nélkül hagyom, hogy a bordáimra könyököljön teljes erejéből és megtántorodva leüljek a földre. Felállok, szó nélkül távozni készülök. Nincs már itt helyem, ez az ő terepe, az ő szerepe. Nem nekem kell megvédenem azt a lányt minden bajtól, hanem neki. Csendesen indulok az ajtó felé,és már majdnem kifordulok onnan, meghallom, hogy a fotóssal beszél.
- Kap 20.000 dollárt, ha az előbbi képeket kitörli róluk, és helyettük most csinál néhányat, és ír egy cikket arról, hogy a menyasszonyom elájult, de én éppen az utolsó pillanatban mentettem meg...
- De uram, hiszen Mr. Skyberg....- nyögi a fotós zavartan, de aztán Will úgy vág a szavába, hogy még engem is megdöbbent vele.
- Magasról teszek arra a segédmunkásra, az egy senki. Én William Waldorf vagyok, Michael Jones leendő veje, a leendő utódja a polgármesteri székben. Az apámnak több pénze van, mint egy Dubaii iparmágnásnak, nekem pedig szükségem van még pár ütős kampányfotóra, amin én vagyok a főszereplő, a pozitív személy, szóval jobb lesz, ha teszi amit mondok, világos? - sziszegi, miközben Cory a karjaiban fekszik.
- De a kisasszony tudni fogja...
- Azzal ne törődjön. Cornelia azt fogja hinni, hogy csak képzelte az egészet. Végül is elájult, nem? Szóval..gyerünk. Vagy garantálom, hogy többé nem lesz munkája, még igazolványképeket sem csinálhat majd, ha nem teszi azt, amit mondok.
Döbbenten hallgatom a férfi panaszos nyögését, és Will sértett, haragos fújtatását. Mellkasomban feszíteni kezd valami megmagyarázhatatlan érzés. Mintha béklyóba kötöttek volna, mintha megmérgeztek volna. Mintha...elárultak volna. Nem tudom miért. De a szomorúság úrrá lesz rajtam, annyira, hogy nem akarok a közelükben maradni. Miért fáj az igazság? Miért baj, ha tudom? Hiszen igazam lett, nem? Cory azt hitte, hülyülök, hogy hazudok. Most örülnöm kéne, bebizonyosodott, hogy az aranykanál a szájában nem más, csak hamisítvány, egy gyönyörű, de hamis utánzata az igazinak. Miért fáj mégis, hogy igazam van?
- Innom kell. - sóhajtom magam elé, és magukra hagyom őket. Nem kívánok belemászni senki kapcsolatába. Rádöbbenek, hogy túl messzire mentem Coryval. Nem szabadott volna ilyen nyíltan kimondanom, amire gondolok. Túl hamar ítélkezek. Túl hamar ártottam bele magam abba, hogy ítéletet hozzak felettük. S most megfizethetem az árát. Mert tudok valamit, amit etikátlan lenne továbbadnom neki. Amiről talán tud, talán nem. Ami egészen más megvilágításba helyezi őt. Elhaladva a folyosón orvos és ápoló rohan el mellettem, próbálnak diszkréten közlekedni, de az ott állók így is felfigyelnek a sietős közlekedésre. Én az ellenkező irányba tartok. Az este további egy óráját masszívan a bárpultnál töltöm. Félrészegen átveszek valami díjat, amit szerényen megköszönök, ajánlom szüleimnek, munkatársaimnak, megbízóimnak, és mindenkinek magamon kívül. Fogadom a kézszorításokat, a gratulációkat. A díjjal járó kis szobrot szorongatom és mosolygok míg fotósok kattintgatva örökítenek meg, bár fogalmam sincs minek. Nagyot nyelek mikor Michael Jones megszorongatja a kezem.
- Mosolyogjon a kameráknak, Mr. Skyberg, jót fog tenni a vállalkozásának ez a reklám. Talán hamarosan felkeresem egy üzleti ajánlattal. Úgy hallottam igencsak megérdemelte azt a díjat. Remélem nem riad vissza a kihívásoktól. Nálam nagyon magasan van a mérce.
Megszólalni sem tudok a rideg, tárgyilagos mondataira, csak nyelek egy nagyot, és ész nélkül rázom a kezét és mosolygok míg vakuk villannak a szemembe. Mintha direkt az orrom alá akarná dörgölni, hogy hamarosan elkel a lánya, és az ifjú párnak saját fészek kell majd. Cory hamarosan férjhez megy.

*Órákkal és jópár whiskeyvel és egyéb itallal később*


Bódultan állok a fal tövében, mélyet sóhajtok. Utáltam ezt az estét. Már mindenki kezd fáradni, hajnali negyed kettőt mutat az óra. Lágy báli zene szól, és én az utóbbi órákban hol masszívan ittam, hol pedig vadidegenekkel táncoltam - és ittam. Nem tettem mást. Nem beszélgettem, csak úgy ímmel-ámmal válaszolgattam a feltett kérdésekre. Nem ismerkedtem, a névjegyeimet egyszerűen kitettem az egyik asztal gyümölcsös kosarának a közepébe, ha jól emlékszem jól elrejtettem őket a szőlő alatt. Felváltva döntöttem magamba minden elérhető piát. Rob és Estella már rég lemondott róla, hogy bármit is kiszedjenek belőlem miért vagyok ilyen letargikus, aztán meg feldobott, aztán meg bevadult. De én sem tudnám rá a választ. Csak azt tudom, hogy Coryt minden erőmmel el akartam kerülni, de ahogy megláttam, kényszerem volt, hogy kirángassam onnan, ahol volt arra  a teraszra, ahol nem kellett mással is osztoznom rajta. Ahol megpofozott, ahol engedtem volna inkább, hogy a lelkembe taposson, hogy addig üssön míg bele nem kékülök, csak kiszabadíthassam a keselyűk karmaiból. De én nem voltam épp ennyire csapdába zárva? Mint egy tigris a ketrecben, aki sosem látott napfényt, meg voltam kötve. Szabad voltam, mégis, jobban kötöttek az íratlan szabályok mint valaha. Így valahányszor megláttam, hogy leküzdjem a saját késztetésem, inkább ittam. És most, órákkal később, nyakkendő nélkül, félig kigombolt ingben, kezemben egy üres whiskeys pohárral állok egy mellékfolyosó falának támaszkodva, hogy kicsit összeszedhessem magam és hazamehessek aludni. Nem tudom mióta bámulok így ki a velem szemben lévő ablakon át a sötétségbe, másik kezemmel egy vastag, vörös bársony függöny aranyszínű rojtjával játszadozva, de most így jó. Itt csend van és nyugalom. És itt nincs...
Lépteket hallok. Magassarkú cipő koppan a sima márványon. Nem nézek az irányába sem. Nem akarom tudni ki az. Mégis arra pillantok. Mikor azonban meglátom a közeledő sziluettet, bárgyú mosolyra húzódik a szám.
- Co...- csukok egyet, majd még szélesebben vigyorgok a nőre, ha közeledik felém - Cornelia J...Jones...a bájos, az édes, a feledhetetlen... Sajnálom, hogy egyetlen táncot sem adhattam önnek. De tudja, nagyon be voltam táblázva. Remélem a rosszulléte csak múló volt, és...hogy is mondják? Már nem kínozza sem a migrén, sem a...amúgy mitől ájult el? Elárulja? - kérdezem, aztán kissé döbbent arcot vágok. - Csak nem terhes? Máris jön a Waldorf trónörökös? - kérdezem, majd elröhögöm magam. - Istenemre az baromira kínos lenne. Nemde? Bár tény, hogy magácskánál szebb kismamát elképzelni sem tudnék drága, drága, gyönyörű, édes, bűbájos, és egyébként nagyon verekedős Ms. Jones, leendő Waldorfné.
Részeg vagyok. Annyira részeg, hogy a gondolataimat sem értem. Főleg, mert igazából nincsenek is gondolataim. Vagyis vannak,de az lekorlátozódik arra, hogy valahogy állva tudjak maradni, és hogy türtőztessem magam attól, hogy a nőt pucéran képzeljem magam elé. Bárgyún vigyorogva a fejem a fajnak döntöm, lehunyom a szemem.
- Tudja, mi a döbbenetes? Hogy minden igyekezetem ellenére, az egyetlen dolog, ami ma este boldoggá tett az a néhány perc volt, amit egyedül tölthettem magával. Röhejes, ugye? De így van. Most is...itt állok, azt hiszem eléggé részeg vagyok, és bevallom, minden második szavamnál pucéran látom magam előtt. Főleg, ha így, mint most, csukva van a szemem. Akkor nem is kell a második szóra várni. Jaj, magának nagyon jól állnék. - sóhajtom, majd halkan, sóhajtozva mondom tovább - Nagyon, nagyon jól állnék. És maga is nekem. Mondtam már milyen csinos ma este? Bírom a ruháját. Szexis. Jobban bírnám, ha a szobám padlóján heverne, de ez most nem lényeges. Tudja miért nem? Mert én nem akarom magát tárgyiasítani. Sem pedig elvenni imádott vőlegényétől. Nem én. Én tisztelem magát. És a hazug, képmutató jegyességét is tisztelem. Én egy ilyen fickó vagyok. Mindenki az hiszi, csak egy jól sikerült hajvágás, szuperkék szemek és néhány oltári csípőmozdulat van bennem. De nem, Én jófiú vagyok valójában. Csak aki rossznak akar látni, az rossznak lát. És nem akarom magát kellemetlen helyzetbe hozni. Csak vannak ösztöneim. És mivel vannak, ezért nem is tagadhatom, hogy bizony itt és most legszívesebben bebújnék emögé a szép vastag és széles függöny mögé és úgy, de úgy maga alá vágnám magam...már ha érti...tudja...hogy egy hétig fel se tudnék állni. De nem akarom tárgyiasítani. És amúgy is, ez csak egy álom. Ugyebár.
Elhallgatok. Kicsit nehezek a szemhéjaim, és nem vagyok róla meggyőződve, hogy valóban Cornelia áll-e előttem. És mikor lettek szárnyai? Kinyitom a szemhéjaim. Most mégsem álmodom? Kinyújtom felé a kezem.
- Cory...kérlek...- nem tudom mi üt hirtelen fejbe, de kicsit felbátorodok, és ha engedi, magamhoz húzom. Nem szólok semmit. Nem teszek semmi illetlenséget. Csak a derekánál ölelve át a homlokának szorítom a fejem, ha engedi. Miért vágyom ennyire a közelségére? Mit akarok tulajdonképpen? Mert nem tudnám megfogalmazni sem, de úgy mar belülről, mintha savat csepegtetnének a gyomromba. Döbbenetes. Részeg vagyok. Sosem szabad ennyit innom, azt utólag mindig megbánom. Most is bánnom kéne.

Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Vas. Szept. 18, 2016 7:04 pm
 



 


Adrian & Cory

Am I dreaming or is it true?





Az öntudatlanság áldott állapota úgy teríti leplét rám, mintha tudná, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy ép bőrrel megússzam a találkozást a fotóssal, a vőlegényemmel, és azzal a férfival, aki az álmaimat kísérti. Felborult az estém, előre nem tervezett események láncolata következett be, amiről maximum rosszabb pillanataimban álmodoztam, vagy amikor egyedül maradtam a szobám magányában. Céltudatos, akaratos nőszemély vagyok, aki nem engedi, hogy akárki belelásson, nem akarok kinyílni, mint egy babarózsa, a virágszirmaimat az olyanoknak tartogatom, akik nem csak a szépséges növényt látják bennem, hanem annál sokkal többet. Törődésre vágyom, szomjas vagyok, napsugarakra éhezem. A szeretet apró morzsáit kívánom, hogy elém vessék, mint a cirkuszi hősöknek. Így történhetett meg az is, hogy egyetlen személynek mutattam meg ezt az oldalamat eddig. A halál bárkire a frászt hozná, és engem is utolért a riadalom. Rájöttem a saját halandóságomra, hogy nem fogok örökké élni, bármelyik pillanat lehet az utolsó. Adrian ott volt, amikor Will nem, amikor a szüleim nem, és ez sokat jelentett. Az igazi Coryból kaphatott egy szeletet, és talán emiatt vágytam annyira a tiltott csókra is. A biztonságot nyújtotta nekem, a gondoskodást, amire a leginkább áhítoztam. Nem vagyok egy bonyolult lélek, egyszerű nő vagyok, aki szereti, ha bókolnak neki, aki elvárja, hogy kinyissák előtte az ajtót, és megdicsérjék, ha éppen most jött ki a fodrásztól. Becsüljék meg, és ne tárgyként kezeljék, mert lassan elhiszem az édesapámnak, és a vőlegényemnek is, hogy nem érek többet, mint valójában. Egy kirakati porcelánbaba vagyok, akit csak akkor vesznek le a polcról, ha mutogatni kell, vagy ha dicsekedni akarnak vele. Az elit tagjaként nőttem fel, így megtanultam, hogy mennyit ér egy elejtett bók, a presztízs, a rang. Az apám egy pénzéhes, hírnévre szomjazó ragadozó, aki képes a saját lányát is áruba bocsájtani, hogy elérje a célját. Eszköze vagyok az ördögi tervének, és nem a lánya. Mindezekért vagyok hálás, hogy a huszonnégy órás ügyelet, az állandó idegeskedés megviselte a szervezetemet, és pont akkor nem hagyott cserben, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
- Túlhajszoltság állhat a háttérben Mr. Waldorf, és Mr. Jones. A mennyasszonya, és uram Önnek a lánya túlontúl fáradt lehetett. A levegő jót tehetett, de valószínű többet kellene pihennie. Azt ajánlom, hagyják egy kicsit pihenni, és itassanak vele sok vizet, bár a legjobb az lenne, ha valaki hazavinné… - hangzik el dr. Merly tanácsa, de az apám éles hangja szakítja félbe ezt.
- Kizárt. Ha felébred, kap vizet, de innen nem mehet haza. A sajtó már így is szaglászik. Mi volt az a kinti jelenet William? Cornelia és a Skyberg sarj? Fiacskám a lányom mellett kellene lenned éjjel-nappal, és nem engedni, hogy elmeneküljön. Megszorongatni egy fotóst? Öreg hiba volt, még van mit tanulnod. Adrian is a fültanúja volt…elment a józan eszed?! Többet nem akarom meghallani, hogy így intézed a dolgainkat. Cornelia fényét nem tiporhatod el, amíg nem vetted el. Ne feledd, hogy ő a lányom, és nem te…addig nem leszel a család tagja, amíg nem veszed el. Cornelia az egyetlen örökösöm, és a legtöbbet róla írnak. Úgy kell tekintened rá, mint egy aranyat tojó tyúkra. A kalitkát ki kell nyitni előtte, hogy visszajöjjön. Fogalmad sincs, hogy nekem mennyi időmbe, és energiámba telt, hogy ezt elérjem nála. A nagyapjára ütött, hirtelen haragú, és ha megszagolja, hogy ellene szövetkezel, akkor robbanni fog. A kampányodnak nem tenne jót egy sárkány. Hozz vizet. – zavarja ki a vőlegényemet, én meg végre úgy tehetek, mint aki most tér magához. Az elejétől az utolsó szóig hallottam mindent. A tulajdon apám idomítja a vőlegényemet, hogyan is kellene bánnia velem. Abszurd, és ironikus. Anya a közelemben áll, és azonnal ugrik.
- Hogy vagy édesem? Will olyan lovagias volt, azonnal elkapott, amikor elájultál.. – édesanyám olyan naiv, de nincs szívem őt is megbántani.
- Biztosan. – megpróbálok felülni a vékonyka díványon, de a hajam már így is szétjött.
- Vissza kellene mennünk a terembe. Tíz perc elegendő, hogy összeszedd magad? – tekint rám apám, így csak egy bólintással válaszolok, és el is hagyja a magántermet.
- Gyere, menjünk ki a fürdőbe, és rendbe szeded magad. Egyszer én is elájultam egy bálon, amikor téged vártalak. Akkor vált világossá számomra, hogy a szívem alatt hordalak édesem. – simogatja meg az arcomat édesanyám, de én szótlan maradok. Még az hiányozna, hogy egy átokfajzatot hordjak a szívem alatt. Most áldom az eget, hogy sebészgyakornok vagyok, és ráfoghatom a fáradtságra, ha nincs kedvem Willel ágyba bújni.

Tíz perccel, egy vakolat sminkkel, és újabb konttyal később már a díszvendégünket nyugtatgatom, hogy semmi bajom, csak egy kis kimerültség, és már sokkal jobban vagyok. A fenéket érzem jobban magam, és most a legszívesebben hazamennék, vagy leugranék egy hídról a folyóba. Ki nem állhatom az itteni embereket. Nem rejtem véka alá, hogy a tekintetemmel idegesen pillantok körbe többször is a bálteremben, de nem látom az igazi megmentőmet. Will elkapni se tudna, még abban is kételkedek, hogy panaszkodás nélkül elbírna a kezeiben. Az alkohol már nem tenne jót a szervezetemnek, így csak vizet kortyolgatok, és bájcsevejt tartok a Seattle-i Szépségek vezetőjével. Mrs. Harrison az elit egyik legkiemelkedőbb alakja, és már több ízben elhívott a country klubba ebédelni, de minden alkalommal kimentettem magam. Nem hiányzik, hogy üresfejű libákkal legyek körülvéve, és arról csevegjek, hogy melyik virág illene jobban egy puccos eseményhez. Nem vagyok ennyire felszínes, és soha nem is voltam. Egyesek nagyon félreismertek, de abban apámnak igaza volt, ha William nem állítja le magát, akkor hamar találkozhat Élete Rémálmával. Nem is kell sokat várnom arra, hogy az emlegetett szamár feltűnjön mellettem.
- Elnézést hölgyeim, de elrabolhatnám a mennyasszonyomat? Élet-halál kérdés. – ezzel a mosolyával évekkel ezelőtt még engem is levett volna a lábamról, de most már én is átlátok a szitán, de hogyan is mondhatnék nemet a leendő férjemnek? Negédes mosollyal kérek elnézést, és követem őt egy félreesőbb helyre.
- Mi volt ez a teraszos kis incidens a segédmunkással? – hirtelen azt hiszem, hogy rosszul hallok, de süt a gúny a hangjából, na meg a számonkérés, amit szívből gyűlölök.
- Kimentem levegőzni, és nem történt közöttünk semmi. Nem kell féltékenységi jelenetet rendezned. Nem vagyok a tulajdonod Will, és vésd az eszedbe, hogy orvos leszek, ha akarod, ha nem. Ajánlom neked, hogy fogd vissza magad, mert hamar kieshetsz az apám kegyeiből. Lehetséges, hogy jóban van az édesapáddal, és közös vállalkozásuk is van, de még én vagyok a lánya. – tekintek rá szúrós szemekkel, de mintha nem rettenne meg, sőt gúnyos vigyorba torzulnak az ajkai.
- Cornelia…mindig is imádtam, hogy ennyire tüzes vagy, és vad. Nem kell emlékeztetned, hogy még nem vagy a feleségem, de hidd el, hogy az leszel hamarosan. Élvezd ki a kórházat, a túlórákat, a szabadságodat, mert röpke nyolc hét múlva már nem lesz sehol. Én nem az apád vagyok, és ha az én feleségem leszel, akkor minden álmodról lemondhatsz. Nem vágyom annyira az apád hírnevére, csak egy jó ugródeszka. További jó szórakozást, kicsi Cornelia…leendő Mrs. Waldorf. – kacsint rám, és az arcomon simít végig, de ellököm a tenyerét.
- Rohadj meg Will. – ott is hagyom azzal a lendülettel. Már nem sokan lézengenek erre, így feltűnésmentesen hagyhatom el a terepet. Nem tudom, hogy merre visznek a lábaim, de hamarosan abba az illetőbe botlok bele, akit órák óta keresek, vagy próbálok szóba elegyedni vele, de a látványa letaglóz. Túl lezser, túl közvetlen. A tekintete alkoholtól mámoros, és a félelmem be is igazolódik, amikor észrevesz, és a faltól elrugaszkodva a nevemen szólít.
- Adrian… - tekintek végig rajta, szinte a lélegzetem is eláll. Miért kell ilyen hatással lennie rám? Miért kell, hogy minden egyes alkalommal a pokolba csábítania? Egy szó nélkül égnék el vele, csak egyszer megízlelhessem újra az ajkait. A szavai savként marják végig a belsőmet, amint a rosszullétemre tér ki. Az anyám története jut eszembe, de a pillanat törtrésze alatt váltok át, és válaszolok neki. Nem megyek közelebb, nem is fogom ismét pofon vágni.
- Mr. Skyberg az utolsó dolog lenne a Földön, aminek szívesen örülnék, ha gyermekét várnék a vőlegényemtől. Lehetséges lenne, hogy ne bántson meg újra és újra? – zokon veszem, mert tőle már nem viselek el ma estére több igazságot. Nem vagyok hajlandó még egy szót ejteni a tökéletes jegyességemről, a közeledő álomesküvőmről.
- Húha…ma este nem hallottam ehhez hasonló bókot. Tudja a szomorú ebben, hogy erre nem fog emlékezni, de én igen. Tudni fogom, hogy maga az első férfi, aki a lelkemig lát, és azokat a szavakat mondja, amire szívesen igent mondanék. Nem vagyok olyan lány, aki titkos viszonyokba bonyolódik, de minden lánynak szüksége van arra, hogy legalább egyszer nőnek érezhesse magát. Annyiszor álltam ellen a késztetésnek, úgy játszottam, ahogyan azt mások elvárták tőlem, de ma este…ma este már nem tudok megfelelni az elvárásoknak Adrian… - tekintek kéklő lélektükrei mélyére, és amikor a kezét nyújtja felém, akkor hezitálás nélkül lépek oda hozzá. A méretbeli különbségek még így is megmaradnak, de hozzábújok. Lehunyom a szemhéjamat, és a homlokomat a fejének döntöm. Az ajkai olyan közel vannak az enyémhez, a vágyódás túl nagy, és a ma este megér egy botlást. A következményekkel majd számolok később. Beszívom férfias illatát, és hagyom, hogy a két szirmom szétnyíljon, és enyhén rekedtes hangon szólaljak meg.
- Adrian had legyek ma este igazi nő, csábíts el, vegyed el, amit akarsz. Nem akarok megállni, csak élvezni. Nem akarok ma este az a Cornelia Jones lenni, akit a világ ismer. Önmagam akarok lenni. – suttogom bele az ajkaiba, de még így is fennáll a közöttünk lévő milliméternyi távolság. A kezét átirányítom a derekam fölé, és segítek lehúzni neki a ruhámat. A fekete anyag könnyedén adja meg magát, de a fél kezemmel még megragadom a mellem magasságában, mielőtt a földre hullana, és feltekintek a kék szivárványhártyákba.
- Itt vagyok Adrian… - kérlelően tekintek rá, és beharapva az alsó ajkam peremét várom, hogy elragadjon. Felkínálom magam, az övé akarok lenni…mióta megláttam.



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 30, 2016 8:59 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Vas. Szept. 18, 2016 11:52 pm
 



 


Cory & Adrian

CAN'T KEEP MY HANDS TO MYSELF
NO MATTER HOW HARD I'M TRYING TO


Szeretnék magam maradni. Részeg vagyok, alig állok a lábamon, és ez a bódulat, ez a tompaság is fáj. Szeretném kitisztítani a fejem, de mégsem akarok igazán tisztán látni. Mire volna jó? Így is többet tudok, mint amennyit szeretnék, és sokkal többet, mint amennyit szabadna. Sosem akartam a politika mögé látni, nem érdekelt a taktikázás. Hittem, hogy ha valaki keményen dolgozik, ha szívvel-lélekkel teszi azt, amit tennie kell, ha jól figyel és szorgalmas, és becsületes, akkor is boldogulni tud. Talán nem lesz sosem ezzel a módszerrel yachtja az Adrián, sem nyaralója Mexikóban, de meglesz mindene, amire szüksége lehet. Egy otthon, egy jármű, és étel az asztalon. Szerencsém van. Több is jut nekem ennél. Ezért tehetem meg, hogy olykor jótékonykodjak, olykor ajándékba adjam valakinek a kezem munkáját, mert mást nem nagyon tudnék. Megtehetem, hogy ha egy nőt ágyba is csábítok, azt végül mégse bánja meg, mert adok. Talán nem az igaz valómat, de tényleg adok. Maximális figyelmet, csodálatot, az őszinte gondolataimat. Mert én csodálom a nőket, mindegyiket. Azt is, amelyik fiatal, és tökéletes, azt is, amelyiknek a terhességek nyomot hagytak a testén, amelyiknek a szívén vannak sebhelyek. Nincs különbség. Mert látom őket. Amennyit kell, látok belőlük, és ehhez nem kell diploma, hogy tudjam, melyik nőnek van szüksége arra, hogy csodálják, melyik vágyik figyelemre, és melyik szenvedélyre. Cornelia? Ő más. Ő tudom, hogy valami egészen más. Mert minden szavával, minden mozdulatával megváltoztat bennem valamit. Nem tudom mit, nem tudom, hogyan. Azt sem, miért teszi, talán minden szándékosság nélkül, de így van. Ezért nem szabad a közelében maradnom. Amit William mondott a fotósnak, rádöbbentett, hogy ez...ez nem lehetséges. Cory az övé. Cory hozzá tartozik, Cory a menyasszonya. Nem a semmiért mondott igent neki, nem a semmiért mosolyog mellette szívet facsaróan gyönyörűségesen, karol a vőlegénye karjába, ad neki száz és ezer csókot éjszakánként. Talán hazugság az a kapcsolat, ami köztük van, talán csak nehéz időszakon mennek át, de nekem nincs jogom ítéletet hozni felettük. Hogy is lehetne? Nekem? Akinek csak hónapos-hetes kalandjai voltak? Ugyan már, hát pont én nem adhatnék párkapocslati tanácsokat nekik. Nem is szabadna. Még így, részegen, mámoros delíriumban ölelgetve az emlékek szürke, fájó foszlányait, így is tudom, hogy nem tehetem azt, amit az ösztönöm diktál. Nem szólhatok neki arról, mit hallottam, nem kezdeményezhetek semmit. Hisz bármit tennék, fegyver lenne ellenem. Fegyver ellene is. Nem ismerem annyira, hogy tudjam, miként reagálna erre. Azt mondaná, hazudok? Kitaláltam? Én sem hinnék magamnak. Ha meg tud róla, talán gúnyos nevetést kapnék, és kioktatást, mennyire nem tudom, hogy működnek a dolgok a felsőbb tízezer köreiben. Talán feldühödne, és jelenetet rendezne, én pedig...bárhogy is, senkinek nem lenne jó. Mégis nehéz leküzdeni a késztetést, hogy valamiképp kimenekítsem onnan. Közülük. Miért érzem úgy, hogy nem közéjük való? Miért érzem azt, hogy nem jó ott neki? Talán mert láttam néhány olyan pillanatban, amelyben épp senki nem figyelt rá? Talán mert láttam rajta mennyire szomorú? Talán mert ott a kórházban láttam rajta az őszinte kétségbeesést? Talán mert annyira magányosnak és elveszettnek tűnt akkor? Nem tudom. De ezt érzem, minden pillanatban mikor a szemébe nézek, ezt érzem. Az egész lényéből az elmúlás érződik. Az a dacos harag, az akaratos, makacs ragaszkodás valami iránt, amit már valójában elengedett talán. Szárnyaszegett madár. Szinte látom, ahogy percről-percre sorvad el. Miért látom ennyire élesen? Miért látom, hogy szenved? Még akkor is, ha tagadja? Miért látom őt ennyire élesen? Miért?
Nem tudok rá választ adni. Felejteni szeretnék. Felejteni a kórházban történteket, a csókot, őt is. De nincs hozzá merszem. Mi maradna bennem akkor? Életemben először érzem valamiről azt, hogy fontos. Fontosabb, mint a cégem. Mint a családom. Fontosabb, mint megfelelni valami ősrégi viszály szabályainak. Részeg vagyok. A hideg márványon csodás női lábacskák közelítenek felém. A léptek hangjaira felkapom a fejem, és mikor felismerem, hogy Cornelia jön felém, a torkom is összeszorul. Álmodom talán? Meggyőzöm magam, hogy biztosan csak álom. És akkor mondhatok bármit, úgysem számít, nem? Homályos látásomon át szinte ragyogni látom őt, mintha tűz ölelné körbe, és mennyei dicsfény, esküszöm, még talán a hatalmas angyalszárnyait is látni véltem egy röpke pillanatra. A rengeteg alkohol megtette a hatását, már hallucinálok is. Cseppet sem bánom. beszélni kezdek, akadozva jönnek ajkaimra a szavak. Köszöntésemben azonban igazi köszönet nincs. Hiába röhögöm el, attól még tudom jól, mit miért teszek, bár ez jelenleg inkább ösztönös, semmint tudatos cselekedet részemről. Mert egy szavam bókot, másik ostorcsapást mér rá. Kérdése szíven talál, hát megpróbálok hasonló hangnemben válaszolni is.
- Akkor lehetséges lenne, hogy ne másszon folyton a fejembe? - kérdezem, majd legyintek - Nem látja, mert nem érti. Nem ért engem. Nem érti, hogy ha csak kedves lennék, és nem gúnyolnám, nem vágnám a fejéhez azt, amit látok, ha nem mondanám újra és újra, hogy vőlegénye a Waldorf örökös ficsúr, akkor egyszer arra eszmélne, hogy megfeledkezek erről a tényről. És nekem nem szabad...nem felejthetem el, hogy maga Cornelia Jones. Maga William Waldorf jegyese, Michael Jones lánya. Én pedig csak egy egyszerű melós vagyok, AJ Skyberg. Egy egyszerű melós pedig nem ábrándozhat így...én nem gondolhatok rád, Cory. Nekem nem szabad.
Szavaim lemondással teliek, és meglepően összeszedettek ahhoz képest, hogy azt sem tudom mit beszélek. Ez lenne a szív szava? Azt mondják részeg embernek és gyereknek a szava mindig színtiszta igazság. Most is így lenne? Ez lenne igazán bennem? És ezekre józanul miért nem tudok emlékezni? Miért nem tudok felelni önmagamnak a kérdéseimre? És miért látom magam előtt egyre többször meztelenül? Mi történik velem? Ahányszor lehunyom a szemhéjamat, Cory tökéletes teste már a fekete selyem nélkül áll előttem, arra várva, hogy magamhoz vonjam, és csókokkal borítsam be. Képzelődök. De ha Ő amúgyis csak egy ábrándkép, miért ne engedhetnék a csábításnak? Szavaim őszinték felé. Őszintén mondom azokat a szavakat. Nem is tagadom. Hiszen csak képzelődök, egy ábrándképnek pedig azt mondunk, amint csak akarunk, ezért szuperek, nem ütnek meg újra, nem küldenek el a francba, és nem is nevetnek ki. Mégis, mikor beszélni kezd hozzám, értetlenül pillantok rá. Mit akar ezzel mondani? Miért mond nekem ilyeneket? Fájdalmas érzés így nézni őt. Ahogy a béklyók alatt nyögve, láncokkal lekötözött kezekkel nyúl felém, ahogy a képzeletem összemossa a valósággal a jelen pillanatait, révületben esedezem érte és lökném el, mégsincs hozzá bátorságom. Nem szabadna felé nyújtanom a kezem, nem szabadna kérlelnem. De mit is kérek? Hogy jöjjön? Hiszen felé nyújtottam a kezem. Hogy menjen el? Hisz tudom, hogy ezt kéne tennie. Elmenni, elfutni tőlem. Mert én csak fájdalmat hozhatok számára. Csak bajt és bánatot, nem szabadna velem foglalkoznia, nem szabadna egyetlen percet is rám áldoznia az életéből. Mégsem vagyok képes ellökni magamtól. Odakint a sötét ék árnyai nyúlnak felénk, a félhomály lágyan burkol körbe minket az elhagyatott emeleti folyosón, a vörös bársony takarásában, míg odalentről már alig hallatszik fel a bál zenéjének taktusa, és én magamhoz húzva őt fejemet a fejének döntöm.
- Kérlek, ne mondj ilyeneket, mert...én nem tehetem...nem lehet. Miért kell ilyeneket mondanod nekem? - nyögöm szavaira végül, és lassan ingatom a fejem. A szívem szakad meg érte. Elvárásoknak mindenkinek meg kell felelni, de rá annyi terhet pakoltak. Annyi minden nyomja a vállát. És az a barom Will, aki úgy használja, mint valami díjnyertes lovat...fel tudnék robbanni a gondolatra is. Nem tudom kifejezni mi mindent érzem most ebben a percben. Nem tudom elmondani neki, nem tehetem. Csak próbálok ellenállni szirén énekének, még akkor is, ha csak egy nagyon valóságosnak ható ábrándkép. Fogaim közt szűrve szívom be a levegőt, állkapcsom megfeszül, és fizikai fájdalmat okoz ellenállnom, hogy lecsapjak éhes ajkaira, hozzám simuló testének csábítására. Szavai szíven találnak.
- Cory, kérlek...ne kínozz. Így is minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy bírjak magammal. Szerinted miért kerültelek egész éjjel? Mert nem bírok a közeledben maradni anélkül, hogy ne sóvárogjak. Nem szabad...nekünk nem szabad...- nyögöm, míg magamhoz ölelem, és kényszerítem magam, hogy ne menjek túl messzire. A vágy már ostorával korbácsolja bennem a szenvedélyt egyre feljebb, és ahogy a tekintetünk összeakad, lángra lobbanok, érzem, hogy égek, egyre jobban éget a tűz, ami hozzá hajt. Nem akarom, hogy így legyen, de megőrjít. A kérlelés a szemében, mint egy fuldokló utolsó segélykérő pillantása. Épp így nézett akkor is, amikor kizuhant az ablakon. Ugyanez a kétségbeesés, ez a könyörgés volt akkor is a tekintetében. Most itt nincs ablak, ahonnan épp kizuhanna. Akkor mitől kéne megmentenem? És mondhatok-e nemet ebben a helyzetben? Képes lennék rá? Ahogy kezemet a derekára húzza, hogy így szabadítsam meg a ruhájától, kezem önmagától cselekszik. A fejemben ordítok: Nem szabad! Hagyd abba! De ahogy megérzem bőre selymességét a kezem alatt, tincseinek puha ölelését ujjaim körül, tudom, hogy végem.
- Cory, kérlek, ne gyötörj tovább, nem bírom el. Ne kísérts meg jobban...Légy önmagad, semmit nem szeretnék jobban, de nem biztos, hogy ezt épp velem kéne... -  sóhajtom csendesen, vágytól elfúló hangon, és tényleg minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy visszafogjam magam. De ő olyan gyönyörű, annyira kívánatos, és annyira régen sóvárgok már utána. Legvadabb álmaimban vagyok így vele, és most megint itt van, ez tehát csakis álom lehet, és most lehetne, hogy megkapjam amire valójában vágyok. Miért nem? Akkor miért nem engedek a csábításnak? Égszín íriszem azonban falják a látványát, ahogy telt keblei előtt fogja a ruháját, már tudom, egy mozdulat lenne, hogy a gyönyörű selyemruha a földön landoljon, és én végre megkaphassam, amire vágyom. Már nem tudom, mi álom és mi valóság. Szerencsére vagyok annyira részeg és elkeseredett, hogy ne is akarjam tudni igazából. Melleit sejtető dekoltázsáról újra tekintetére vándorol szemem, ölem lüktet, férfiasságom majd kiugrik a nadrágomból, szívem hevesen ver, és megőrülök mindjárt, de kicsit az adrenalintól tisztul a kép a fejemben, igaz, tényleg csak hangyányit.
- Cornelia...nem szabadna...komolyan mondom...annyira akarom, hogy az már fáj, de nem kéne... - nyögöm, és legszívesebben a falhoz csapkodnám a fejem, amiért ennyire hülye vagyok, hogy képes lennék elküldeni, mikor itt a kínálkozó alkalom, hogy enyém lehessen. Röpke, mámoros percekre csupán, de enyém lehetne. Mégis próbálom észhez téríteni, mert nekem már nem megy, és meg akarom védeni. A becsületét. Őt. Mindentől. Tőlem. De ahogy ajkába harap, és azt mondja, itt van, mintha vörös köd borulna az agyamra. Az ajkába harapás pillanatában elborul az agyam, már képtelen vagyok mérlegelni, józanul gondolkozni.
- Ó, az istenit! - morgom mélyről jövő hangon, majd engedve azoknak a könyörgő pillantásoknak, erősen magamhoz vonom. Még nem csapok le ajkaira, bármennyire is sóvárgok utána. Csak megfogom a kezét, és elvonom a melle elől, s hagyom, hogy a fekete anyag a földre hulljon, susogva terüljön el a bokája körül. Ezt akarta? Kiszolgáltatva lenni számomra? Itt állni csábítóan, meztelenül és arra ösztönözni, hogy megtegyem azt, amire tudatom legmélyén az első találkozás óta vágytam? Nem mérlegelek. Már nem akarok. Csak végignézem, rajongó, csodáló tekintettel simítom végig tekintetemmel a folyosó félhomályában tökéletes testének domborulatait, sziluettjének vonásait, a fény és árnyék játékát a hamvas bőrön, s aztán még jobban magamhoz húzom, majd ahogy a teraszon is tettem, egy mozdulattal rántom a függöny takarásába, és nyomom a falhoz. Ha engedi, őrülten forró, heves és fájdalmasan gyönyörrel teli csókot lopok tőle, alkoholtól cserepes ajkaim újra puhák és forrók lesznek szájának ölelésében, miközben kezeim finom bőrét cirógatják. Egy teremtett lélek sem jár erre, ez egy nagyon eldugott része a helynek, és nekem ez épp elég ahhoz, hogy engedjek a csábításnak. Ha segít, fejemen át lehúzom fehér ingem, nyakkendőm, a földre dobom, hogy aztán újra vadul csókolhassam. Miért van rám ilyen őrületes hatással? Miért érzem úgy, hogy erre a percre vágytam már hetek óta? Testének bűvkörében megfeledkezve magamról csókolom, simogatom, ajkairól áttérek a nyakára, állára, vállainak gödrébe sóhajtok, fogaimmal gyengéden harapom meg lehajolva mellének dús halmait, majd csókolom újra meg újra.
- Nem tudok ellenállni neked te boszorkány! Képtelen vagyok...- sóhajtom, és ha engedi, újra visszatérek ajkaihoz.  - Minden erőmmel próbálok, de nem megy, nem tudlak elengedni.  A francba is, megőrjítesz. - morranok, miközben ajkait ízlelem újra és újra kifulladásig. Szeretném finoman kiélvezni a pillanatot, de túl részeg vagyok és túl régóta vágyok rá. Nem tétovázok, ha az övemhez nyúl, segítek neki megszabadítani a nadrágomtól, az alsómtól, amely alatt vágytól duzzadó igen méretes és betonkemény férfiasságom lüktet, hogy nem törődve az illemmel, nem törődve azzal, hogy vőlegénye van, hogy ki ő és ki vagyok én, alig néhány pillanat leforgása alatt, szenvedélytől hajtva szó szerint letépjem róla a bugyiját, és ölembe kapva ott, állva a fal mellett elmerüljek benne. Nem érdekel ki hall meg és ki nem, nem érdekel semmi, csak vele akarok lenni, érezni akarom, és azt akarom, hogy élvezzen és érezzen. Minden érzésem benne van a pillantásomban, minden vágyam, félelmem, el nem mondott szavam ott dobban a szívemben, érezheti a csókomból, a mozdulataimból azt, amit szavakkal nem tudnék elmondani. Nem létezik más, nem akarok mást. Nekem ő kell, és senki más, mert érzem, tudom, hogy nekem lett teremtve. Érzem, hogy ő az enyém. A lelkek ezt megérzik. És az én lelkem most fájdalmasan vérző szívvel örvend a boldog pillanatnak: végre hazaértem. Még ha csak röpke pillanatra is. De mellette itthon vagyok. Mert Ő az otthonom. Részeg ember őszinte? Talán tényleg jobb, ha ezekre a gondolatokra holnap nem emlékszem majd.

Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Pént. Szept. 30, 2016 9:12 pm
 



 


Adrian & Cory

Am I dreaming or is it true?




+18 Felnőttes tartalommal bíró olvasmány.


„Vágytól szikra lobban két szívben. Nem tudják, hogy szerelmük átkozott, de képesek a végletekig elmenni, hogy csak egyetlen cseppjét a boldogságnak megízleljék.” Cornelia Hannah Jones

Will megalázott. Tárgyiasított, kiveszett belőlünk minden jó, ami egykor összekötött bennünket. Az első szerelem könnyed emléke hirtelen csap át utálatba, talán már a gyűlölet határát súrolja, de őrületes szenvedély nélkül. Az a William Waldorf, akibe beleszerettem életerős, kedves, és figyelmes férfi volt, de kivetkőzött önmagából. A politika mocskos világa magába olvasztotta, és most már rosszabb volt, mint az apám. Ő legalább a céljait akarta elérni, nem fogom felmenteni a bűnei alól, de az apám, és ha még el is ítélem a viselkedése miatt, attól a név kötelez, és a lánya vagyok. Willhez mi köt? Egy gyémántgyűrű? Azonkívül több közös aligha akadna már bennünk. Hiányoznak a kettesben töltött esték, ahol kifiguráztuk az elit tagjait, és jókat nevettünk. Pattogatott kukoricával dobáltuk egymást, édes szavakat suttogtunk a másik fülébe. Már nem látom benne a társat, a támaszt. Nem is várom el, hogy megértsen, mert már régen más utakon járunk. Én nem nőttem ki a lázadásomat, a kalandvágyamat. Láncra vertek, mint egy kivert kutyát, arany cumit nyomtak a számba…de nem lettem elkényeztetve. Megtanultam, hogy a rangomhoz szabályok is kötődnek, csúnya és merev elvárások. Nem beszélhetek akárkivel, akármiről. Nem mondhatom ki a véleményemet egy emancipált világban, ahol egyenrangúnak kellene lennünk. Bábot akarnak csinálni belőlem, egy szép bólogatós fajtát, aki belekarol a férjébe, aki nem mond ellent neki, és az unalmas gazdag, eltartott asszonyok életét élik. Mikor voltam én ilyen? Hányan próbáltak birtokolni? A testem nem számít, de a lelkem, a személyem nem adom. Az utolsó lélegzetemmel is kapaszkodni fogok a szabadságomba, mert csak ez maradt nekem a munkámon kívül. Ott élhetem ki magam….és ott találkozhatok olyan emberekkel is, akik megváltoztatnak.

Egyetlen pillantás, egy rossz mozdulat, és már nem is létezett a régi Cornelia Jones. Léteznek sorsszerű találkozások, hiszen nekem mindenképpen meg kellett ismernem Adriant. Ebben biztos vagyok. Egy aprócska csók, egy óriási löket, és már magam se tudom, hogyan vagyok képes felkelni, munkába menni mindennap. A rabja lettem, de jól titkolom a külvilág elől. A kinézetem kifogástalan, de a szívem vadul verdes a mellkasom fogságában. Ijedt kismadárként menekülök a rideg valóság elől, egy kis vigaszra vágyom, a lelkem szomjazza a szeretetet, és a törődést. Nem érdekelnek a láthatatlan rabigátok, csak megyek előre. A bálteremtől jó messzire akarok kerülni, nem szeretném, ha a fejemben ezer kérdés zsongana. Ma este már nem akarok az észérvek előtt meghajolni. Az eldugott folyosószakaszon botlok bele a nem várt gyógyírba. Adrian James Skyberg teljes valójában támasztja a falat, maga elé motyog, és jócskán felöntött a garatra, de még ez sem tántoríthat el. El kellene mennem, ezt tenné a felelősségteljes Cornelia, de valahogyan a lábaim a maradás mellett döntenek, és csak az elveszett, a bánatát italba fojtó férfit figyelem. A tekintetem égeti, és végre feltűnik neki, hogy én is jelen vagyok. Fura, már-már nyersen őszinte beszélgetés indul meg közöttünk, és miközben én minden egyes perccel tisztában vagyok, a velem szemben álló egy jelenésnek vél, vagy csak egy álomképnek. Én emlékezni fogok, ő nem. Elmondhatom neki a magamba zárt kételyeket, a hat héttel ezelőtt elcsattant csók édes memoárját. A levegőben különös vibrálás érződik, a felkaromon felállnak a kis pihék, és lúdbőrözöm az égszínkék tekintet kereszttüzében. Megváltásért könyörgök, a számunkra kijelölt ösvényen haladok. A pokolban fogunk elégni, most már tudom. Nem szabadna, hogy ennyire vonzódjak egy férfihoz, hiszen férjhez fogok menni. A vőlegényem mellett lenne a helyem, de nem visz rá a lélek, hogy megkeressem. Birtokolni akar. Én önszántamból akarom odaadni magam, és tudom, hogy Adrian csak annyit vesz el, amennyit hajlandó vagyok adni neki. Nem várja el, hogy az övé legyek, nem is lehetnék. A józanész határait már régen átléptük, így behódolok az égiek akarata előtt, és közelebb lépek hozzá. Szavakkal édesgetem magamhoz, a Kísértés bőrébe bújok. A nagybetűs változat vagyok számára, kár lenne tagadni, mely a kék szivárványhártyák mélyén is regél helyette.
- Adrian…kérlek…így nem tudok létezni. Csak egy este. – esetlenül zár a karjaiba, de nem néz a szemembe. Az akaratereje megdöbbent. A bársonyfüggöny mögött, odalent a teraszon egy szó nélkül csókolt volna meg, és most mégis harcol ellenem. Féloldalasan bújok hozzá, hogy meleg bőrét a sajátomon érezzem. Reszketek a fekete selyemruhámban. Védelemre szorulok. Szükségem van a hősömre.
- Akkor kivel Adrian? A vőlegényemmel, azzal a férfival, aki kalitkába fog zárni, aki elzár a külvilágtól? – könyörgő tekintetem rabul ejti, és többet már nem vagyok hajlandó szólni. Sérülékeny vagyok, immár másodszor előtte. Lecsupaszítom a lelkemet, és felkínálom magam, de ha ő se kér belőlem, akkor már végképp nem tudom, hogy mit csinálok rosszul. Tagadjam a tagadhatatlant? Mondjam a szemébe, hogy nem forr a vérem, ha hozzám ér, ha legelteti rajtam a pillantását? Tiltott percek ezek, de annál édesebbek. Be kell teljesülnie a táncunknak. A kezét óvatosan irányítom a cipzárra, és vele együtt húzom le. A kezemmel tartom meg a kebleim magasságában a ruhát, mielőtt még meztelenné válnék előtte teljesen. Az ajkamba harapok a tiltakozás nálam süket fülekre talál, de ha nem él a lehetőséggel, akkor elmegyek. A torkom elszorul, és a szemem bekönnyesedik, de megteszi az utolsó lépést, és mindkettőnket a pusztulás útjára lök át. Erősen csapódok neki az acélkeménységű mellizmoknak, és félve pillantok fel hosszú szempilláim alól a tűzben pompázó, kék szempárba. A légvételeim kapkodóvá alakulnak át, és egy szekundumig el is felejtek szippantani a friss oxigénből, mert elvonja a kezemet a telt idomaim elől, és a minket elválasztó selyem estélyi a földre hull. Melltartó nélkül, egy szál bugyiban, és a magassarkúmban állok előtte. Tekintete végigperzsel, nem mozdulok, nehogy elmúljon a pillanat varázsa. A rajongását nem nehéz kiolvasni az égszínkék íriszekből, és ettől új életre kelek. A nő éled bennem fel, a nagybetűs NŐ, aki eddig szunnyadt, és most olthatatlan étvágyát akarja csillapítani. A lendület visz magával, ahogyan a falnak nyom, és nem tudok másra koncentrálni, csak a testi érintkezésre. Felszökik a hőmérséklet, az alhasamban pillangók egész armadája repdes, sőt inkább vergődik, hogy kiszabaduljon. A hideg falfelület lesz a menedékem, de a sóvárgás újabb hulláma sodor magával. A nyaka köré fonom a karjaimat, és mohón igyekszem egyesülni húsos szirmaival. Olyan tökéletes az egyvelegünk, a férfias pézsmaillata, mely betölti az egész tüdőmet, a borostás arcélének a csiklandozása. Az orrunk találkozása. A szánkat is egymásnak teremtették, mintha mindig is erre vártam volna. Nem tudtam, hogy mi hiányzik, mitől leszek egész. A felhőkig emel. A fejemet a falnak vetem, és kéjesen nyögök fel ajkai játékától, ahogyan bebarangolják a nyakam ívét, a dekoltázsom felső részét. A hátára simítom a kezemet, a lapockáinál pihentetem meg őket. Nem érek fel hozzá, olyan erős, és izmos. Muszkuláris testfelépítését bármelyik hímnemű megirigyelné. Páratlan, és erőteljes deltás vállak, a felkarja megfeszül, de ójaj nekem. Lehunyom a szemhéjaimat, és esdekelve kérem, hogy csillapítsa a bennem tomboló tüzet. Idő előtt fogok elégni, ha nem segít rajtam.
- Adrian. – fogom át a derekát, de újra rátalál a szirmaimra, és belém fojtja a szót. Boszorkány vagyok, aljas áruló, egy csaló. Minden egybevan, de nem veszek tudomást róla. Miért ne lehetnék önző? Ez a férfi csakis engem akar, úgy ölel, úgy csókol, mintha az egyetlen nő lennék számára a világon. Elhiszem, hogy nálam nincs szebb.
- Nem kell elengedned Adrian, csak uralj. Ma este a tiéd vagyok. – suttogom bele ajkainak vehemens táncába, nem tudom, hogy hol az ő nyelve, és az enyém, mert összegabalyodik minden. Már nincsenek gondolataim, csak az egymásnak feszülő két test, az eldugott zúg, a mámoros varázs. A bugyim elvesztése sem okoz bennem kárt, de még hiányt sem. Az alhasamban feszülő érzés, robbanásszerű sürgetéssé válik, és a türelmem vészesen közeledik a zéró felé. Felkap, a vállaiba kell kapaszkodnom, hogy ne dőljünk el. A hideg támasztékom előkerül, és megérzem magamban. Készen vártam, a kelyhem csordultig telt nedvvel, és már nem bírtam volna tovább. Látni akarom. A két kezem közé fogom az arcát, ahogyan megszokjuk a másik jelenlétét. Szűk vagyok, egy ideje nem voltam férfival, és meglep ez a telítettség, de élvezem is.
- Adrian James Skyberg elvesztem. – kék íriszeim az övébe fúrom, és válaszra se hagyva időt kezdem falni a szirmait. A lábaim összekulcsolom a csípője körül, és hozzásimulva leszünk egyek. A mellem a mellkasának préselődik, a mozdulat a kettőnké, ahogyan elmerül bennem, és mozgásra késztet. A fenekem alá nyúlva kissé megemel, de amint megérzem a mélyebbre hatolást csak hangosan nyögök fel. A ritmikus mozdulatsor közepette a füléhez hajolok, és ráharapok a kis porcra. Kéjesen, már-már néha fülsértően magas hangon adom a tudtára, hogy megőrjít, hogy nincsen egyetlen épeszű agysejtem se, aki felérne hozzá. A hátán simítok végig, és mocskos dolgokat lehelek a hallójáratába.
- Kibaszottul kívánlak….Adrian. Az első pillanattól kezdve azt akartam… - kényes területre lép, és helyezkedünk is kell, de nem gátol meg semmiben.
- El akarok égni a karjaid között, el akarom felejteni a nevemet, a rangomat.. – túl hosszú lenne a lista, és az idő véges. Most megfordul velem együtt, és a saját hátát veti neki a falnak. Megülöm a csípőjét, és ügyesen mozgok is, a hajam a vállamra omlik, és erőteljesen lovagolom meg a gyönyör első hullámait. A késztetés, vagy az irányítás az erősebb bennem, azt nem tudom, de a hüvelyem összehúzódása pillanatában Adrian arcát a két mellem közé fúrom, és szabadon nyújtom át magam ezüsttálcán a beteljesülésnek. A pihegésem még várat magára, hiszen neki is el kell jutnia oda, ahol én várom. Nem is kell sok idő, hogy belém élvezzen, magával vigyen az ár kettőnket. Csatakosan, a mámortól megrészegülten bújok a nyakához, és itatom fel az alsó ajkammal a verejtékcseppeket sós bőréről. A sarkam a fenekébe nyomom, hogy éreztessem vele, nem egy vagyok a sok közül. A szívem a torkomban dobog, még talán szédülök is az ájulás, és a kimerültség miatt, de jobban megrémiszt a sugdolózás.
- Már mindenki hazament. Be kellene zárnunk… - ekkor eszmélünk rá mindketten, hogy az idő elszaladt, és talán már kerestek is minket, de engem biztosan. Azt hazudom, hogy Oliviánál aludtam.
- Nem mehetek haza. – tekintek a kék íriszekbe, mert elfog a bizonytalanság. Most már mindketten bűnösek vagyunk, és osztozkodnunk kell a titkunkon. Szeretőkké váltunk.



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 02, 2016 2:27 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Szomb. Okt. 01, 2016 12:42 am
 



 


Cory & Adrian

CAN'T KEEP MY HANDS TO MYSELF
NO MATTER HOW HARD I'M TRYING TO


Távol akarok maradni tőle. Olyat távol, amennyire csak lehet, mert minden lépéssel, amivel kicsit közelebb kerülök, egyidőben a szakadék széléhez is lépek. Nem szabad rá gondolnom. Nem járhat rajta az eszem, sem ma, sem holnap, sem soha. Eddig sem szabadott volna rá gondolnom. A családjaink ellenségek, ha történne köztünk valami és kitudódna...belegondolni is rossz, mi minden történhetne. Kitagadnák. Kitagadnának. Botrány. Címlapok. Borzalom. De ha tudnám irányítani az elmém ezen részeit, kölyökként nem lett volna gáz, mikor rám nyitott anyám rejszolás közben, és most is könnyedén tudtam volna tovább bájologni odalent, és nem kellett volna seggrészegre innom magam. Röhejes vagyok. Kínban fetrengek egy nő miatt, akihez egyetlen csók és pár percnyi beszélgetés köt. Ki csinál ilyet? Ki teszi ezt? Csak egy bolond. Egy megszállott. Egy olyan ember, aki nem meri bevallani, hogy az első pillanattól érzi azt a bizonyos szikrát. Egy idióta, aki az ellenkezőjét teszi annak, amit akar, és az ellenkezőjét annak is, amit tennie kéne. Csak egy barom. Csak én. De az ital már annyira elhomályosította az elmémet, hogy némileg képes elmosni az emlékek nyomait, megmásítani a valóságot, így Cory jelenléte is csak tűnékeny illúziónak hat. Így könnyebb. Rohadtul könnyebb elmondani ezeket így, mint bevallani józanul. Beszélek hozzá, s bár látni alig látok, és kihívást jelent az is, hogy állva tudjak maradni, ami egyrészről köszönhető a fáradtságnak, másfelől a nem kis mennyiségű italnak, mégis most talán először láthatna olyannak, amilyen igazán vagyok legbelül. Kicsit elesett, kicsit magányos, kicsit bolond, aki őszintén csodálja őt, aki messzebb lát a külsőségeknél. Nem tehetek róla, belém ivódott, hogy az apróságokra figyeljek. Ez lett a vesztem. Ha hagytam volna magam abban a hitben, hogy csak egy nagypofájú kis liba, akinek apuka a segge alá tolta a szuper egyetemet, akinek apuci elintézte a kórházi felvételijét is, most nem itt tartanék. Ha nem mentem volna akkor a szobájába...
Már hiába akarnék távol maradni tőle. Felfigyeltem rá. Mint egy vadászkopó a nádasban vergődő vadkacsára, úgy vetettem rá magam, és egyre nehezebb eleresztenem. Nemrég az erkélyen pedig bebizonyosodott a sejtésem, nem csak véletlen, hogy álmatlan éjszakákon és nehéz, fájdalmas álmokban is vele találkozom. Valamiként a vénámba jutott, elért az agyamig, a szívemig, minden sejtemig, és nem tudom miként szabadulhatnék tőle. Talán nem is akarok. S Cory mostani közelsége épp ilyen módon hat rám megint. Miért teszi velem ezt? Beszél, és beszél, és én tényleg, annyira akarnám, hogy önmaga legyen, de nem tehetem, és ezt tudja ő is nagyon jól. Eszembe sem jut, hogy játszana velem. A szemei tűzben égnek, és bár elhiszem, hogy csupán káprázat az egész, mégis ott motoszkál a tudatom a valóság mezsgyéjén, mégsem hárítok elég határozottan. Megadón sóhajtok minden kérésem után, minden ellenállásommal szemben megdönthetetlen érvet állít fel. Képtelen vagyok ellenkezni. Képtelen vagyok igazán, szívből elutasítani, azon egyszerű oknál fogva, hogy az hazugság lenne. Nyilvánvaló hazugság, és nem nem fogok neki hazudni. Így nem. Kívánom. Annyira kívánom, hogy az ágyékom lassan lángot vethetne, és a testem akkor sem lehetne felkészültebb, ha acélrudat operáltak volna a péniszembe. De mit tegyek? Férfi vagyok, és előttem ez a nő...ez a gyönyörű, csodálatos nő, ez a kívánatos, fantasztikus...
Eszem veszi. Nem tagadom, nem is akarom. Eszem veszi és én hagyom. Engedem, jajszó és ellenkezés, őszinte ellenkezés nélkül engedem, hogy leigázzon, meghódítson, és kikövetelje a hódítást. Szavai akár az Ördög suttogása, a kígyó sziszegése az Édenben. S talán lelkemen még soha ekkora foltot nem ejtett a bűn, az út, amelyre ráléptem még sosem volt ennyire ingoványos, s a figyelmeztető táblák, amelyeket elhagytam még sosem voltak ennyira nyíltak és rosszat sejtetőek. De elég volt hozzá az a kék szempár, az a kétségbeesett suttogás, az ajkakról elrebegett sóvár csábítás, és én eszem vesztve térek magamhoz, és lépek önszántamból a bitófa alá. Hányan fogják átkozni a nevem? Hányan fognak sírni miattam? És hányan akarják majd mindennél jobban, erősebben a bukásomat ezek után? Őrangyalom feladva a küzdelmet legyint, és könnyeit törölve röppen el a vállamról a semmibe, mikor Cory testét először barangolja be tekintetem, s hint csókokat ajkam a kerek vállakra, a kulcscsontra, és mélyed el az ajkak buja párnáin. A szavak amelyeket nyögök, butaságnak hangzanak, fellengzős ágybacsábítós dumának, mégsem tudnám jelenleg jobban kifejezni, részeg fejem mennyire tartani akarta magát. Megváltást kérek? Kitől? Vagy csak biztosítani magam, hogy később majd tudjak védekezni? De vajon akarnék-e ez alól a bűn alól feloldozást? Szavaira felnyögök.
- Az enyém vagy! Nem adlak senkinek! - suttogom, és ezzel mintha zöld utat adott volna vágyaimnak, szinte eszem vesztem. A falhoz szorítva testét büntetni akarom. Büntetni azért, amit velem tett, büntetni azért, mert annyira erősen tartottam magam, és összeomlott mint egy kártyavár minden ellenállásom, mikor legyőzőtt. Büntetni, mert arra vágyom, büntessen épp így, ahogy én őt. Édes, vad csókokkal, őszinte szívből fakadó szenvedéllyel, és kéjjel, amely örökre megperzseli a lelket. Hát büntetem. Az ingemből kibújva szabadítom meg a bugyijától, hogy nedves barlangját egy lökéssel töltsem meg férfiasságom tüzes lüktetésével. Ujjaim tökéletesen selymes bőrébe marnak gyengéden, ahogy lágyan erőszakolom a falnak döntve a törékeny, aprócska testet. Ordítani tudnék a gyönyörtől, és kéjes, már-már büszke és féltékenységből fakadó elégedettséggel tölt el a tudat, hogy szinte körém forr, annyira szűk tűzforró és nedves hüvelye. Nem lehetett mostanában férfival, és ez olyan löketet ad birtokló vágyaimnak, hogy szinte megveszek tőle. Miért van rám ilyen hatással? Mintha most először tapasztalnám meg a testi kéj gyönyörét, és bár számtalan tapasztalat beszél belőlem, mintha most érezném meg először, igazán mélyen, milyen az, amikor két tökéletesen összeillő test és lélek kapcsolódik eggyé. Ölemen tartva combjait csípőm köré fonja, kezem mámorban olvadva barangolják be a dús keblek halmait, eljátszadozva a bimbók érzékenységével, csókot csókra hintve ajkai játékában megmerítkezve a vágy és a kéj hullámain utazva veszítem el minden kapcsolatom a külvilággal. Mikor a fülemhez hajolva mocskosan, erőszakosan suttogni kezd, előtör belőlem a vadállat. Nem szoktam durva lenni, de ezzel mintha az ősembert keltette volna bennem életre. Erőteljesebben húzom magamra, arcomon vicsorgás fut végig, ahogy csípőcsontomnak ütöm a szeméremcsontjait, mellei úgy ugrálnak mellkasán, mint a gumilabdák. Mitől képes így megőrjíteni? Mert megőrülök érte, ez biztos.
- Kívánj, a kurva életbe, kívánj úgy, mint még egy férfit sem. Az enyém vagy, Cory...kibaszottul csak az enyém. - morogva marok combjaiba, kerek fenekébe, vadul csapok le a szájára újra és újra, gyengéden harapva alsó ajkaiba. Lüktetek. Nem csak odalent. Mindenhol. ÉN lüktetek, VELE lüktetek. Két test, egy szívdobbanás, ahogy karjaimban tartva testét tekintetünk lángolva kapaszkodik össze, még soha ilyen élesen nem láttam a világot, úgy érzem. Minden hang, minden szín, minden illat, minden tapintás új mércével mérettetik ezután. Felejteni akar, és azt kívánom, ne is foglalkozzon most mással.
- Felejtsünk. Felejtsünk el mindent. Most nincs más, csak te meg én, és ez a pillanat. Add nekem magad. És cserébe megkapsz engem.
Nem tudom miket beszélek, mégis érzem, hogy szívből szólnak, és cseppet sem vonja el a figyelmem attól, hogy ütemesen mozogva újra és újra hosszan és mélyen hatoljak belé, majd húzódjak ki belőle. Aztán helyzetet váltok. Megfordulok vele, immár én támasztom a hátam a hideg falnak, Cory tökéletes testét kezemben tartva emelem újra és újra lüktető férfiasságomra, élvetegen hajszolva őt a gyönyör felé. Nincs szebb látvány nála, talán soha nem is volt, ahogy arcán újra és újra az extázis hullámai vetnek barázdát, ahogy telt akjain újabb kéjes sóhajtások, nyögések születnek majd halnak el, és adják át helyüket az újabbaknak. Csípőjét tekeri rajtam, megőrjít vele, érzem, ahogy fenekének kerekded dombjai ingerelnek tovább hajszolva a beteljesülés felé. Élvezettel emelgetem magamon, csípőmmel segítve a lovaglását mélyebben és mélyebben merülök el benne, s mikor elélvez, akaratlanul rántja fejem a mellei közé. Megbolondulok úgy érzem, ahogy megérzem gyönyörének lüktetését, élvezetten hajolok a telt halmokra, hogy számba véve az érzékeny mellbimbókat gyengéden beszívjam, nyelvemmel nyalogassam, kezemmel maszírozzam először a jobb, majd a bal oldali gyönyörű halmot. Cornelia élvezete azonban magával sodor engem is, így hamarosan már én sem bírom tartani tovább magam. Az élvezés pillanatában megtöltöm őt nedvemmel, és összerándulok a gyönyörtől arcomon látszik a teljes beteljesülés édes kínja. Testem izzadt, Coryé szintén, mégsem zavar, hogy hozzám bújik, sőt, igénylem is, hogy magamhoz szoríthassam még. Lihegek, a szívem a torkomban, a gyomromban, a farkamban lüktet. Szétrobbantam. Csak szorítom magamhoz, kimerülten szuszogok a nyakába, haját símogatom. A testhejzetem kicsit kitekert, de meglepő módon nagyon kényelmes.
- Édes, drága Cory...- suttogom alig hallhatóan, és annyi mindent szeretnék mondani, de ekkor meghallom, hogy a lépcsőházban közlekednek felfelé. Lassú léptek, eltart még egy darabig, mire ide érnek, de...
Coryra pillantok, és látom rajta a döbbenetet, és a kétségbeesést. Ha mindenki elment, akkor a vőlegénye és az apja is. Nem kereste senki? Hogy lehet? Vagy keresték, de nem tudják hová tűnhetett? Mi történt? Riadt félelmére megrázom magam.
- Nem is kell hazamenned. - mondom, de a tervem további részleteit nem osztom meg vele, talán attól való félelmemben, hogy esetleg elutasít, és ma éjjel azt nem akarom. A fejem kitisztult. Legalábbis jelenleg nagyon is tisztán vagyok képes gondolkozni a röviddel ez előtti állapotomhoz képest. Gyengéden, de határozottan mozdulok, és teszem le Coryt magam mellé. Ölem még nedves és forró, orromat megcsapja a kettőnk illatának elegye, édesen kínzó érzéssel tör rám újra a vágy halvány érintése, de nem szórakozok, gyorsan felrántom a gatyám és a nadrágom a derekamra, majd lehajolva gyorsan felkapom Cory ruháját és a kezébe nyomom.
- Gyorsan bújj bele - mondom, majd az ingemért nyúlva szembe fordulok vele, és őt nézve ahogy öltözködik, cinkosan mosolyogva bújok a fehér anyagba. Miután becsatoltam a nadrágom övét és felkaptam a zakómat a földről, letérdelek, és kezembe véve a cipőit felpillantok rá. Mosolyogva pillantok a szemeibe, és a bokáját elkapva belecsúsztatom a lábát a csodaszép lábbalikbe. Nem tudok most nem boldognak lenni. Nem megy az aggódás és az önostorozás sem. Nem akarom megbánni. Ha belebújt a cipőibe, még gyorsan felkapom a nyakkendőmet a földről, és aztán egy gyors, futó csókot adva neki megfogom a kezét, és magam után kezdem húzni, épp abban a pillanatban mikor a sarkon befordul a két pincér.
- Hé, maguk mit kerestek itt? A bálnak már vége van, mindenki elment. - szól ránk az egyik pincér, mire intek neki. Megnyerő modorom elővéve pillantok feléjük.
- Szép estét Uraim, elnézést, kicsit elbeszélgettük az időt az egyik festmény előtt, Miss Evans igazán érdesek művészettörténeti meglátásokkal varázsolt el. Bocsássanak meg, már itt sem vagyunk. Köszönjük a csodás bált, remélem még lesz alkalmam ilyen fantasztikus összejövetelen részt venni. Jó éjt! - mondom, majd gyorsítva a lépteimen hangos léptekkel verve fel a csendet a parkoló felé igyekszek. A bálteremben már nyoma sincs az estély vendégeinek, üresség tátong az összekuszált svédasztalok között, a lecsengett dalok harmóniái emlékké homályosodva bujkálnak. Mennünk kell. A kocsim odakint áll, csak be kell ülnünk. Hideg van, kifejezetten hideg, én mégis, mintha ezer fokon égnék. Ahogy az ajtón kilépünk lekapom a zakómat és Coryra terítem. Nem tudom mit teszek, nem tudom mi a következő lépés, nem tudom mi ez az érzés, de olyan felszabadultnak érzem magam, hogy repülni tudnék. A terepjárómhoz érve kinyitom Corynak az ajtót, és segítek neki beülni.
- Ma nálam alszol.
Nem kérdezem akar-e, nem kérdezem azt sem, nem akar-e inkább máshová menni. Csak segítek neki beülni, és kényszerítve magam fogom vissza a vágyat, hogy újra csókra csábítsam. Inkább beülök mellé, és megrészegülten indítom a motort, majd indulok el hazafelé. A rádióból lágy melódia szól halkan, én a tekintetem az útra szegezem, majd mikor egy egyenesebb szakaszra érünk Seattle belvárosában, Cory keze után nyúlok, és ha engedi, kicsit közelebb hajolva puszit adok ujjaira, kézfejére, majd felé pillantok. Gyönyörű. Nem hinném, hogy láttam valaha nála szebb nőt, és nem tudom miért, de most úgy érzem bármire képes lennék érte. Valamit mondani szeretnék, de a szavak azelőtt jutnak ajkaimra, hogy végiggondolnám őket.
- Elhagytuk a bugyidat.
Nevetséges mondat, de valahogy ez jött. Coryra pillantok, majd...kitör belőlem a röhögés. Az a fajta röhögés, amit az ember ritkán tapasztal meg. Ami jó érzéssel tölti el, valami olyan, amire élete végéig emlékezni fog, amitől a könnye is kicsordul, de a szíve is megkönnyebbül és megtelik. Ebben benne van a cinkosság, benne a szövetség, a bűn egységes elosztása. Nem ő hagyta el. Nem is én. MI. Van értelme ennyit lovagolni egy mondatszerkezeten? Számít ennyit a többesszám? Nekem igen. Ma, itt és most igen. És neki?


Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Vas. Okt. 02, 2016 2:38 pm
 



 


Adrian & Cory

Am I dreaming or is it true?




„Mérgezett az éj veled, de vonz magához minden álma.
Kezed vezet e tiltott csendben és a vad bűntudat.”


Minden porcikám érzi, hogy bűnös vagyok. Nem szabadna engedem a szívemből fakadó vágynak, a sóvárgásnak egy idegen férfi irányába, mégsem érzem úgy, hogy teljesen az lenne. Adrian megmutatta nekem egyetlen este leforgása alatt, hogy milyen, amikor valaki önzetlenül ad, és kap is egyszerre. Nem érzem úgy, hogy alá lennék rendelve a másiknak, nem kell attól tartanom, hogy birtokolni akar, mert csak engem néz, nekem akar jót. A testem új életre kell, szárnyakat növesztek, és körbeölelem magunkat, egy védőburkot képzek körénk, miközben a világ le akar sújtani ránk. A lelkem tiszta, de a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Cornelia Jones nem ismeri a hűtlenség fogalmát, soha eszébe se jutott volna, hogy megcsalja a vőlegényét egy bál alatt, ahol a családja is jelen van. Nem ment volna bele ebbe a játékba, de már régen nem ő diktálja a játékszabályokat, hanem egy hatalmasabb erő, egy ismeretlen uralkodó, aki be akarja kebelezni a szívüket, de minduntalan ellenállnak neki. Nem merem bevallani, hogy a kémia törvényein túl, nemcsak a hormonok ugrálnak bennem, hanem egy egészen más érzelem is. Nem tudom megmagyarázni, sem orvosi szakszavakkal kifejezni, hogy mi ment bennem végbe, amikor megláttam azokat az égszínkék szivárványhártyákat. Nem hiszek a szerelem első látásra elméletben, mert nem abban a szellemben nőttem fel, hogy a légből kapott mendemondák alapján alkossak véleményt. Azonban kétségbe vagyok esve, mert nem találom a megfelelő kifejezést a gyorsan verő szívemre, a gyomromban bukfencet vető pillangókra, és még arra sem, hogy miért idegesít a jelenléte a kórház falain belül. Miért vártam az elmúlt másfél hónapban epekedve, hogy elhaladjon mellettem a folyosón, és rám villantson egy mosolyt? Már szánalmasnak kezdem érezni magam, hogy attól jobb lenne a kedvem, hacsak egy pillantást vetne rám. Éhezem a figyelmére, a hangjára, mégsem teszek ellene semmit, mert ennél sokkal büszkébb teremtés vagyok. A munkámmal, a barátaimmal ütöm el az időmet, és a közelgő menyegzőmmel. Szerelmes nem vagyok már egy ideje, de a szüleink szava szent és sérthetetlen. A mai estig így is gondoltam, mert mégis Michael Jones lánya vagyok, és nem mehetek az édesapámmal szemben. Nem lenne illendő, és összetörném vele az édesanyámat is. Több gyermekük nincsen, és ha kitagadnának, az apám politikai pályafutásának a végét is jelenthetné. Nem túlzok, és nem teszek olyan állításokat sem, amik nem felelnek meg a valóságnak. Ez a teher, mellyel nem tudok megküzdeni, mert a név kötelez, és nem fordíthatok hátat a családomnak, a tulajdon véremnek. Tisztában vagyok vele, hogy lázadok, és önszántamból szeretnék feleségül menni valakihez, de ismerem magam annyira jól, hogyha eljön az idő, akkor nem fogok veszekedni, hanem apám oldalán vonulok be a templomba, és mondom ki a boldogító igent, ami megpecsételi az egész sorsomat. Regényt lehetne írni az életemből, de itt nem a csodás happy end állna a végén. Mindezek ellenére betoppan egy százkilencven centi magas herceg az életembe, és nem kérdez, csak elvesz, és viszi magával együtt a mellkasomban dobogó húscafatot is. Igazi gyötrelmet jelentenek a nappalok, és az éjszakák is, ha beférkőzik a fejembe, és csókokkal, édes szavakkal csábít el. Az életemet mentette meg két hónapja, de ennél sokkal többet adott vissza. Elkezdtem reggelenként csinosítani magam, vártam az új napot, hogy láthassam őt. Bókokat zsebeljek be, mert az övé másik ezernél is többet jelentett. A józan eszem felfogta, hogy nem érhetek hozzá, nem bonyolódhatok bele semmilyen viszonyba, de mit mondhattam volna a legnagyobb ellenségének, a szívemnek? Külön életet élnek, és hiába reménykedtem…ma este Will törte össze az álmaimat, és ő sodort azokba a karokba, melyektől a legjobban féltett. Gyűlölettel gondoltam a vőlegényemre, miközben meghajoltam a vágyaim előtt, és a beteljesülés felé száguldottam egy másik férfi karjaiban. Adrian nem türelmetlen, a lelkemet simogatja, oltalmazóan ölel át, és nem is erőszakos. Teljes értékű nőnek érzem magam mellette, és ez fáj. Tudom, hogy többet nem lesz rá lehetőségem, mert bármennyire is ellepje a fejemet egyfajta mámor, még tisztában vagyok vele, hogy nem lesz folytatás. Nem fogok engedni újra a sóvárgásomnak, mert nem úgy neveltek. Nem leszek ismét gyenge, de ma este ennyi kitérőt engedélyezek magamnak. Úgy simulok Adrian mellkasához, mint egy bújós kiscica, talán még dorombolásnak is lehet nevezni, ami felszökik a torkomból. A gyönyörittas pillanatok kárpótolnak minden elvesztegetett időért, pénzért, és szerelemért. A nyakamhoz bújik, beleszuszog, de cseppet sem zavar. Lehunyva tartom a szemhéjaimat, és mélyeket lélegzek. Elraktározom a fejemben a ma este emlékét, mert tudom, hogy a jövőben ezeket fogom akkor is elővenni, ha már férjes asszony leszek. A varázsunk, a mi kis titkunk nem tarthat soká, mert ketten is közelednek felénk. Neki hamarabb esik le, pedig jóval többet ivott, mint én. Kicsusszan belőlem, és a ruhámat a kezembe nyomja. Nem tétlenkedek, hanem én is belebújok, és fél lábon ugrálva igyekszem felhúzni a cipzárt. A hajamnak már annyi, nem is agyalok azon, hogy elfogadhatóvá varázsoljam, csak egyszerűen végiggereblyézek rajta az ujjaimmal, és megállok. Adrian rám segíti a cipőmet, és egyfajta melegség járja a belsőmet. Hamupipőke álma is így válhatott valóra. Aprócska, szelíd mosoly bukjál a szám szegletében, és nem teszem szóvá ennek a mozdulatsornak a jelentőségét. Szerencsére elkészülünk, mire felér a két pincér. A számonkérésbe nem bonyolódom bele, de az meglep, hogy milyen ötlettel áll elő Adrian. A kezemet ragadja meg, és száguldunk is lefelé, bár kicsit meglep, hogy nem enged haza. Tisztában is vagyok vele, hogy ma még nem lennék képes Will szemébe nézni, majd ráérek ezzel foglalkozni később is.
- Viszlát, uraim. – integetek még, de már rohanok is lefelé a lépcsőn, és úgy érzem magam, mintha egy lányszöktetésen lennék. A hajnal első jelei látszanak az égbolt alján. Az éjszaka eltűnőben, a csillagok fénye halványodik, de a Hold még mindig derelyésen simul rá a fátyolfelhőkre. Nem is veszem észre, hogy rám teríti a zakóját, vagy, hogy hideg lenne, mert annyira nem számít jelenleg. Úgy tökéletes az este, ahogy van. A kocsija előtt összehúzom a zakót magamon, és kék íriszeimet az égre emelem.
- Csodálatos este. – suttogom bele a hajnali hidegbe, aztán beszállok a kocsiba. Nem szabadna hagynom, hogy vezessen, mert többet ivott a kelleténél. Félnem kellene mellette, mégsem ilyen érzések kavarognak bennem. Hamarosan elhagyjuk a helyszínt, és az utastérben felmelegszem, de olyan jól esik a rám terített ruhadarab, mintha egy része máris az enyém lenne. Vezetés közben őt figyelem, és beszippantom az illatát. Boldognak érzem magam, és ki vagyok békülve magammal. A fáradtságon már túl vagyok, hiszen elájultam, de ebből…nem tudom megnevezni, ami kettőnk között van, egyetlen percet sem szeretnék elszalasztani. A kezem után nyúl, és csókokkal halmozza el. A szívem árulóan dobban nagyot, és a bugyim felhozásán már én se bírom ki, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Így van, örökre ott marad az étteremben. – még a könnyem is kicsordul, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk. A nevetés lassan elhalkul, de máris könnyedebb a lelkem tőle. Közeledünk a rezidenciája felé, ahol még soha nem jártam. Nem is igazán tudok róla semmit, csak annyit, hogy az apja cégét vezeti, és remekül teszi azt. Az embereivel kedves, és semmit sem tesz félgőzzel. A szíve benne van az összes elkészült házban, falban. A háza nem hivalkodó, miközben leparkolunk előtte, és segít kiszállni is. Nagy szemeket meresztek rá, mert még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen helyen lakik. Csendesen követem őt, az előszobában kibújok a cipőmből, és a nappali felé veszem az irányt. A zakót leveszem magamról, és a kanapéra terítem. A tekintetem felszökik, és az arcán állapodik meg.
- Menj el zuhanyozni, utána pedig…itt foglak várni. – a szavak marják a torkomat, aztán fel is állok, hogy odalépjek hozzá, és könnyedén húzzam végig az ujjaimat a vállán.
- Megvárlak. – egy puszit nyomok az ajkaira, és illendően leülök. Bízom benne, hogy nem fog ellent mondani nekem, és ha tényleg elindul, akkor felállok. A pillantásom körbevezetem a bútorokon, és észreveszek egy képekkel kirakott polcot. Odasettenkedek lábujjhegyen, és az egyik családi fotónál állok meg. Nem lenne ismeretlen számomra a helyszín, de jobban letaglóz, hogy az édesanyám, és az édesapám is ott áll a képen az ő szülei mellett.
- Jézusom… - kapok a szám elé, és a fürdő felé fordulok. Fülelek, de még csobog a víz, így elhatározásra jutok. Előkeresek egy papírt, meg egy tollat, és levelet írok neki.
„Adrian…
Nagyon sajnálom, de nem maradhatok.
Örök emlék marad ez az este, soha nem foglak elfelejteni, de mi nem lehetünk együtt. Soha.
Cornelia”


Mielőtt még kijöhetne, felhúzom a magassarkúmat, és hangtalanul távozom a lakásából. A szívemet fájón hagyom itt, de vannak kötelességeim, és bizony idén még Mrs. Waldorf leszek. Ez többet nem ismétlődhet meg.

/Köszönöm a játékot, és várom a folytatást, Mr. Skyberg.     /



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 02, 2016 8:40 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Vas. Okt. 02, 2016 8:13 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Cory & Adrian - How to start a war
Vas. Nov. 13, 2016 2:33 pm
 



 

Olyan álom vagy, ami már függővé tett, rászoktam,
Egy olyan álom vagy, ami nem létezik, csak álmomban.

Ízlésesen megterített asztalok közt járok. Szüleim nyomába lépve követem őket és az étterem kísérőjét a lefoglalt asztalunkhoz. Apám egykori szőke tincsei már őszbe fordultak, az enyémhez oly hasonló kék szemei körül ráncokat gyűjtött az eltelt idő. Kiállása határozott, és tiszteletet parancsoló, de érződik rajta, hogy a beképzeltség és az önteltség igen távol áll tőle. Édesanyám még mindig gyönyörű és ragyogó, szőke haja egy része lágyan omlik a vállára, egy része elegáns kis kontyban van feltűzve, ezzel még fiatalosabbá téve amúgy is bájos arcát. Sötétebb kék szemeit sötétlő pillák övezik, natúr sminkje tökéletesen illik visszafogottan elegáns ruhájához, amely csak sejteni engedi formás alakját. Korából nevetve letagadhatna tíz évet. Amit a legjobban szeretek, mégsem az, ahogy kinéznek. Hanem az, hogy most is, míg az asztalok felé megyünk, egymás kezét fogják. Picit rossz belegondolni, hogy ez nekem valahogy sosem volt meg az életemben. Hogy ennyire kötődjek valakihez. Öltözékem Kinézetem elegáns, a helyhez épp megfelelő. Igaz, hogy szemem belső zugában még ott éktelenkedik a pápaszem oedéma, és orromon is apró ragtapasz mutatja Cornelia csodás jobb egyenesét, amivel sikerült eltörnie az orromat, de sebaj. A képem még vállalható. Legalábbis nagyjából. A szüleimnek azt mondtam, munkahelyi baleset. Bevallom, nem akartam megrémíteni őket azzal, hogy elmondjam, valójában mi történt a kórházban a liftben. Amúgy is elég zaklatott vagyok azóta, rémálmok gyötörnek, vagy álmatlanság, ráadásul képtelen vagyok lift közelébe menni...Keserűen marok magamba újra és újra: Én, a hős! Akit elver egy nő, és aki képtelen túllépni azon a szerencsés kimenetelű napon. Marhára büszke lehetek magamra.
- Parancsoljanak, az asztaluk. A pincérük hamarosan érkezik önökhöz, kellemes estét kívánok. - mondja, mialatt apám kihúzza anyámnak a székét, aztán elsiet. Helyet foglalunk mi is, először apám, utoljára én. Szemben ülök velük.
- Nos, fiam, rég beszéltünk úgy igazán. Hogy vagy mostanság? - kérdezi tőlem, és égszínkék szemeit rám emeli. Anyám a dekorációt nézegeti mosolyogva. Egy kihallgatáson kezdem érezni magam, pedig még jóformán meg sem szólaltunk.
- Khm...jól vagyok, apa. Sok a munkám, sajnálom, hogy mostanában nem beszéltünk annyit.
- Igen, azt sejtettem. Hogy mennek a dolgok a cégnél?
- Jól, jól. Megint fel kellett vennem három embert. Megnyertünk egy pályázatot, társasház belsőépítészeti projekt.
- Remek. Hány szintes? Belváros vagy külváros? Parkosítás is lesz?
Újra kölyöknek érzem magam. Diáknak, akit feleltetnek. Várom, hogy apám belekössön abba, mennyire túlterhelem az embereimet, mennyire felelőtlen vagyok, mert olyan projekteket vállalok, amihez nem vagyok elég jó, nem tudok eleget. Tudom, hogy csak szeret, és a legjobbat akarja nekem. Tudom, hogy tényleg sokkal tapasztaltabb, mint én vagyok. De közben tudom azt is, hogy én...én több vagyok annál, mint amit látni akar. Apám büszke ember. Rettenetesen nehéz volt rábeszélni, hogy két szívroham után adja át a stafétát nekem, mert féltettük az életét. A stresszt nem viselte jól, megártott neki. Épphogy túlélte. Mégis mindig úgy tesz, mintha nélküle minden pillanatban elbotlanék. Nem hajlandó elismerni. Nem számítanak neki díjak, sem elégedett ügyfelek százai. Neki még mindig az az öt éves kölyök vagyok, aki a kis műanyagkalapácsával játszott az udvaron. Mégsem tudok vele tiszteletlen vagy türelmetlen lenni. Csak elmondom az igazat, és csendesen hallgatom a tanácsait, válaszolok a kérdéseire. Bölcsen elhallgatom a mostanában ért dolgaimat, és kozmetikázom a valóságot az egészségügyi állapotomról. A pincér érkezése szakítja félbe a beszélgetésünket.
- Üdvözlöm önöket a The Revoirban, én Javier vagyok, a ma esti pincérük. Ha megengedik, máris adom az étlapot és az itallapot. Kívánnak egy kis előételt, míg döntenek? Tudom ajánlani a fokhagymás bruschettát, a fügesalátát kecskesajttal, esetleg egy sajttálat? Igazán ízletes görög sajtkülönlegességeket tudok ajánlani Önöknek ma este.
A pincér kedves, illedelmes, és profinak tűnik. Szimpatikus. Sötétebb, kreol bőre van, meleg, méz-barna szemei, és hosszú, -férfiaknál igen ritkán látható- szempillái.
- Igen, kérünk. Sajttálat. És mellé fehérbort - adja le a rendelést apám.
- Én inkább rosét kérnék, drágám. - fordul most felé anyám, és rá mosolyog. Látszik rajta, hogy még mindig odavan a férjéért. Apám bólint, és a pincérrel egyeztet, miközben kinyitom az étlapot. Egyelőre fogalmam sincs, mit is kívánnék enni.
- Sikerült befejezni azt a munkát...- kezdi apám újra feszegetni a témát, mire anyám rosszallóan megrázza a fejét.
- Na nem, édeseim, ha egész este munkáról akartok beszélni, akkor én inkább köszönöm, de távoznék.
Csend telepedik közénk. Mindketten megdermedünk. Kissé el is szégyellem magam, mert való igaz, eddig egy szót sem szóltunk hozzá.
- Bocsáss meg, igazad van. - ad az arcára egy puszi apa, mire vonásai ellágyulnak, és rám néz, majd meglep egy kacsintással. El kell fojtanom egy vigyort. Szóval csak azért csinálta, hogy megmentsen a kínvallatástól? Anya mindig is ügyesen taktikázott. Az étlapra fordítom a figyelmem, míg ők is ezt teszik. A választás nem egyszerű, a menü sokszínű és igazán ígéretes. Távoli emléknek tűnik csupán, hogy nemrég itt vettem át egy igen elismerő díjat a munkámért. És hogy ezen épület egy eldugott folyosóján...
Elmerülök a gondolataimban, így zavartan kapom fel a fejem, mikor anyám hirtelen felpattan az asztaltól.
- Jane! Drága Jane! - mosolyogva hagyja el az asztalunkat, és siet egy igen elegáns nő felé, aki mosolyogva üdvözli.
- Denise, ezer éve nem láttalak! Istenem, de jól nézel ki! - hallom a bársonyos, vidám női hangot, és kikerekedett szemmel nézek anyámra, majd apámra, majd újra anyámra. Alig fogom fel, hogy mi is történik. Apa arca kezd eltorzulni, de még nem figyelek igazán fel rá. Anya pillanatokon belül tér vissza hozzánk, miután pár szót váltottak egymással. Fogalmam sincs ki ez a nő, de valahonnan nagyon ismerős. Még nem tudom, hogy ez a kis intermezzo jelenti majd a vesztem.
- Egy régi barátunk is itt vacsorázik a családjával. Csatlakozni fognak hozzánk - mondja anya. Apa azonban dühös arccal sziszeg neki.
- Denise, ezt azonnal fejezd be! Nincs az az ég, hogy...
De hiába nézek oda, nem látom kikről is van szó. Anyám azonban tőle szokatlan daccal és keménységgel hajol közelebb hozzánk. Ekkor pillantom meg Michael Jonest, és mögötte...Corneliát. A szívem egy ütemet kihagy, arcom megnyúlik, még jó, hogy ő nem vett észre. Megrázom a fejem.
- Anya, kérlek...ne! - nyöszörgöm erőtlenül, mert mindenre vágyom, csak épp az ő társaságukra nem. Túl sok minden van, amit tudnak, és amiről a szüleimnek nem szabadna. Ráadásul Cory és én...épp ebben az étteremben...nem, én erre képtelen vagyok ma. A liftben történt baleset óta nem találkoztunk, és bár akkor úgy éreztem, félreértettem Coryt, sajnos a törött orrom a bizonyítéka annak, hogy nagyon és jól értelmeztem a jeleket. Már nem vádolom őt azzal, hogy kihasznált, azon túl léptem. De tudom, hogy nem akar engem, semmilyen formában, és ehhez is tartom magam. De bárhogy is tagadnám, a szívem a mellkasomban elárul, mert a vérem forrni kezd, az ujjaim bizseregni, a szám kiszárad abban a pillanatban, ahogy meglátom. Anyám az asztalra tenyerel kettőnk közt, és felváltva néz ránk. Tekintetében elszántság.
- Nem érdekelnek a kifogások, nem érdekel sem a nemtetszésetek, sem pedig az ellenkezésetek. David, évek óta nem tudtam együtt vacsoráznia barátnőm családjával, mert te és Michael összekaptatok. De ma...ma este nem érdekel, mi bajotok van egymással. Ő a polgármester, jár neki a tisztelet. A felesége a barátnőm, jár neki a tisztelet. Én pedig a feleséged vagyok. Szóval ha azt mondom, hogy ma este mindenki befogja a kis száját, és mosolyogva bájolog addig, míg tart ez a vacsora, akkor az úgy lesz. Ami pedig téged illet, Adrian, csalódtam benned. Nem is értelek, mi bajod lehet velük. - néz rám végül, és a pillantásától zavart pír önti el az arcom. Most mit feleljek erre? Hogy az utóbbi hónapokban a fél életemről sem tudnak? Vagy, hogy Michael Jones lányának a lakásán dolgozom apám tiltása ellenére? Vagy teregessem ki az intim viszonyomat az említett nővel? Nem teszem. Csak épp úgy, mint apám, fejet hajtok az akarata előtt. Hiszen olyan ritkán kér valamit. Ennyit talán kibírok én is. Nem? Így mikor Corneliáék megérkezne, illedelmesen felállok, üdvözlöm a hölgyeket, Cory anyjának is és a lányának is apró csókot adok a kézfejére, kezet fogok Michaellel, aztán hagyom, hogy átvezessenek minket egy nagyobb asztalhoz, és ott - lévén, hogy Cory apja és az enyém is a saját feleségeiknek segítenek leülni- a ma este a szokottnál is gyönyörűbb lánynak kihúzzam a széket, és aztán segítsek neki leülni. A szívem vadul dobog a mellkasomban, és az az érzésem, hogy hiába minden igyekezet, ez az este nem egészen azt fogja adni, amit szerettem volna eredetileg.
Anyám és Jane zavar és kellemetlenkedés nélkül beszélgetni kezdenek és láthatóan egyáltalán nem zavarja őket az, hogy apám és Michael feszélyezetten ülnek egymással szemben, míg én Cornelia mellett...megfeszülő állkapoccsal meredek előre, majd a beállt kényszerű csöndet megtörve Cornelia felé fordulok.
- Ön ma is elbűvölő, Dr. Jones. - fordulok felé -  Hogy van? Vége van már a vizsgáinak? Úgy hallottam, mostanában készül vizsgázni a kórházban.
A csevegés kicsit sután indul, de igazából fogalmam sincs, mit mondhatnék. Remélem nem hozza fel a betört orromat, mert arra inkább gondolni sem akarok, miért kaptam.
Miért van az az érzésem, hogy darázsfészekbe készülök lépni?


Zene


A hozzászólást Adrian James Skyberg összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 13, 2016 5:48 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Vas. Nov. 13, 2016 5:42 pm
 



 


Adrian & Cory

This is a family nightmare…





„Csak boldog akarok lenni, ha ez olyan nagy ár, akkor sajnos élni sem érdemes.”

Sokan úgy tartják, hogy egy érzéketlen, már-már elérhetetlen nő vagyok, aki az elit tagjaként jobban fennhordja az orrát, mint a tulajdon édesapja. Megannyi megtévesztő cikk, és újságrovat jelent meg rólam az elmúlt időszakban, de egyik sem közelítette meg a valóságot. Csak ámultam a színesebbnél színesebb hazugságokon. Ki ismer igazán, ki tudja, hogy mi játszódik le bennem? Unottan viselte a Versace modellt az esküvői ruhaszalonban. Nem unott voltam, hanem boldogtalan. Nem vágyom a rivaldafényre, a központi szerepre. Nyugodtan akarom élni a hétköznapokat, egy bérelt lakásban, a munkámnak szentelve. Nem kérek már többet az égtől, csak egy kis megértést. Orvos akarok lenni, és nem kirakati bábu. Nem tulajdon, és nem is használati tárgy, amely megékesíti a családi nevet. Jones. Michael Jones és Jane Howard lánya, a szeplőtlen, a visszafogott, mindig elegáns, ámbár felkapott sztárocska. Az üresfejű menyasszony, aki nem érzi jól magát az élet adta státuszában. Roppantul nehezemre esik belebújni a mélyvörös, már-már burgundi árnyalatú ruhába. Megint kezdődik az egész estés felvonás, és a színdarab főszereplőjeként az arisztokrata örökösnőt kellene megtestesítenem.
- Marion, ha megkérlek, akkor felhúzod a ruhámat? – újdonsült lakótársam, és azóta talán az egyetlen barátnőm segítségét kérem, hogy az estélyi ruhám hátán lévő cipzárt felhúzza. Szőke loknijaival, és Star Warsos, kinyúlt pólójával a békességet, a nyugalmat szimbolizálja nekem, ahol nem szükséges a megjátszás.
- A szüleiddel találkozol? – már az arcmimikámból sejti, hogy könnyebben viselnék el egy foghúzást, mint ezt a nagyszabású vacsorát.
- Apa tiszta vizet szeretne önteni a pohárba, és lefektetni a szabályokat, hogy nyélbe üsse mégis az esküvőt. Nem fogja annyiban hagyni a szakításomat. Nem érdekli. – húzom ki magam a tükör előtt. Idegen szempár tekint vissza rám. Megváltoztam az elmúlt hónapokban, és ezt részben egy óriásnak köszönhetem.
- Köszönöm, sietek is nehogy elkéssek. – egy csókot dobok neki a levegőben, és az előszobába kikészített fekete borítéktáskámat felkapva, elhagyom a terepet. A taxi már vár rám.

Az ismerős étterem előtt gombóc nő a torkomban, ahogyan kiszállok a kék taxiból, és megemelve a ruha szegélyét a járda peremére lépek. Még lélegzetvételnyi időt sem hagynak a fotósok, és azonnal kattan a vaku.
- Ms. Jones várja már az esküvőt? Hol van a vőlegénye? Valóban külön költöztek a hagyományok miatt? – a szőke hajú újságíró bárgyú vigyora sok mindent elárul, de válasz nélkül hagyom, és a bejárat felé sietek.
- Várjon Cornelia, nem nyilatkozik a házasság előtti szexről? Ártatlanul fog az oltár elé állni a jövő hónapban? – csak egy szekundum erejéig fékezek le, és pillantok hátra a vállam felett.
- Maga szerint? – kérdezek vissza, de a meghökkent tömegnek nem sok időt hagyok a további ostorozásra, inkább bemegyek a lengőajtón, ahol már a szüleim várnak rám. Anya a szokásos halványrózsaszín kosztümjében, feszesen felfogott kontyával vár rám. Apa megjelenése is kifogástalan ebben a fekete öltönyben, és a hozzáillő királykék nyakkendővel karöltve.
- Késtél. – hangzik el a tömör felelet, de az etikett szabályai most sem maradhatnak el. Magához ölel, a mellkasából jéghidegség áramlik felém, de atyai csókban részesít, aztán a karját nyújtva felém, hogy anya mellett én is belé karoljak.
- Nem állt szándékomban, de már nincs sofőröm. – suttogom neki vissza, erre csak megrándul a szája, de nagyobb figyelmet nem szentel a kijelentésemnek. A főpincér azonnal ugrik, és kimért pingvin jelmezében az apám előtt terem.
- Jó estét Mr. Jones, Mrs. Jones, és Ms. Jones. – hajlong előttünk, mint egy megtört japán diplomata, miközben idegesen feszülnek meg a barázdák a homlokán. A mosoly legkisebb jele nélkül csak egy biccentéssel viszonzom a gesztust. Anya érzékeli a hangulatomat, és apára tekintve elhúzza a kezemet, és maga mellé irányít.
- Istenem Cornelia, legalább próbáld meg jól érezni magad. Apád nagyon dühös rád, de ne itt, és ne most essetek egymásnak. William elutazott, ezért is bátorkodtam felvetni ezt az ötletet, hogy itt találkozzunk. Édesapád szeret, csak a makacs természetedet nem viseli túl jól. – simít végig az arcomon, de anyára egyszerűen képtelen lennék haragudni.
- Kihozom a maximumot az estéből, de ne várd el tőlem, hogy még a jókedvet is megjátsszam. Hetek óta nem érzem túl jól magam anya, és a gyomrom kikészült. Valószínűleg a stressz miatt. – fejezem be, és végre az ismerős szempárba pillantok. Rajong az apámért, egyszerűen nem tudom megérteni, hogyan képes elviselni ezt a sok álszent embert, és nyilvános megjelenést az oldalán.
- Rendben, kislányom. – időközben egy kis felfordulás keletkezik, mert apa fojtottan beszélget a főpincérrel, akinek most már kisebb vízesés gyűlt össze a nyakában.
- Sajnálom Mr. Jones, de nincsen… - a tekintetem a vendégeken hordozom végig, amikor anya felsikkant, és egy számomra ismeretlen nőhöz sétál. Mi a fene, éppen ma, és éppen most kell barátokkal találkoznunk? Sóhajtva követem őt, de menten földbe gyökerezik a lábam az asztalnál ülők láttán. Apa egy felfújt hólyag kinézetével vetekszik, de amint meglátja, hogy kik ülnek ott, szintén lefarol mellettem, és ökölbe szorulnak a kezei.
- Kizárt. – sziszegi a fogai között, és most sajnos én is osztom a véleményét. Nincsen kedvem a Skyberg családdal étkezni, ha nem muszáj, és főleg nem itt. Anya siet vissza, és apának magyaráz valamit. Megpróbálnak kulturáltan beszélni, de anya bizonyul most erősebbnek.
- Nem érdekel Michael. Ezer éve történt, és Deniset hónapok óta nem láttam. Nagyon is kedves tőle, hogy meginvitált minket az asztalukhoz, így nem maradunk parlagon. Vágj jó képet hozzá, mert nem megyünk innen sehova. – a párbaj el is dőlt, és kezdetét veszi a mézesmázos üdvözlés. A szüleink egymással vannak elfoglalva, így az a megtiszteltetés jut nekem, hogy Adrian húzza ki előttem a széket.
- Ezt nem hiszem el. – jegyzem meg annyira halkan, hogy csakis ő hallja, de a tekintetem nem tudom levenni az arcáról. Jócskán cserbenhagytam a liftes ominózus után, de ha engem kérdeznek, akkor megérdemelte. A nagyképű, és arrogáns képét helyre kellett tenni, hogy belássa, nem minden körülötte forog. Egyetlen estét engedélyeztem neki, és nem többet. Ezt a hibát a jövőben kerülni fogom, és arra koncentrálok, hogy a vizsgámat sikeresen vészeljem át. A táskámat közénk helyezem le, és veszek egy mély levegőt. A pokolba is hamarabb váltottam volna jegyet, mint ide. A sors most már biztos, hogy kegyvesztettként könyvelt el. Anya úgy veti rá magát Denise-re, mintha nem is számítana az eltelt pár hónap, és a delfinmentő alapítvány kerül szóba. Istenem, mi lesz még itt? Apa a nyakkendőjét húzogatja, és elterelésként felkapja az étlapját. A kezeimet összefűzve, meredten bámulok előre, amikor Adrian veszi a bátorságot, és megszólít.
- Köszönöm a bókját Mr. Skyberg, de se elbűvölő, se szép nem vagyok ma este. Kár a gőzért. – forgatom meg a szemgolyóimat, és végigmérem az öklöm eredményét. Kis elégtétellel nyugtázom, hogy nagyszerű munkát végeztem, de nagyobbat is megérdemelt volna.
- A vizsgáimra még pár hétig várni kell, és Ön hogy van? Gyógyul már az orra Megan ápolási tehetségének köszönhetően? – támasztom meg a kezemet, és ráfektetem az államat. A szempilláimat tökéletesen rebegtetve minden szóba belevegyítem, hogy vigyázzon, nem vagyok beszélgetős hangulatomban. A kínos csevegésünket apa kérdése szakítja félbe, mielőtt a pincér odaérhetne az asztalunkhoz.
- Adrian hogy halad Cornelia és William lakásprojektjével? – értetlenül kapom a tekintetem az édesapám felé, aki elégedetten pillant először rám, aztán Adrian édesapjára.
- Tessék? Lakásprojekt? Apa… - ingatom meg a fejemet, és lehajtva moderálom magam, mielőtt hirtelen felindultságomban olyasmit mondanék, amit megbánok. Elárulva érzem magam, és most már két oldalról.
- Közöltem veled, hogy jelenleg a kapcsolatunk is ingatag lábakon áll, de ez már túlzás, nem gondolod? – mindenki elhallgat, és az összes szempár egyidejűleg rám vetül.
- Te meg elvállaltad? – kapom oldalra a pillantásom, és a mai este folyamán először mélyülök el Adrian égszínkék íriszeiben. Áruló pöcs.



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 13, 2016 10:43 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Vas. Nov. 13, 2016 9:08 pm
 



 

Olyan álom vagy, ami már függővé tett, rászoktam,
Egy olyan álom vagy, ami nem létezik, csak álmomban.

Csak egy kellemes-kellemetlen kivégzésnek indult az este. A telefonom egész nap csörgött, Megan az idegeimre ment. Este kitalált valami programot, és az istenért nem értette meg, hogy ma nem érek rá, a szüleimmel kell vacsoráznom. Azt még kevésbé fogta fel, hogy nem akarom elhozni. Nincs baj Megannel, kedves nő, kicsit ugyan jobban tapad, mint szeretném, de még kezelhető. Eltereli a figyelmem a leli háborúmról, mert rengeteget beszél, így ha vele vagyok, kénytelen vagyok rá figyelni. Csak nem akarja felfogni valamiért, hogy vannak szabályaim, és alapvetően nem szokásom a nőimet a szüleimmel ismertetni. Egyfelől a szüleim az én szüleim, nem osztozkodom a figyelmükön, mikor így is olyan keveset tudok velük találkozni. Másfelől majd bemutatom a leendő feleségem, de nem az aktuális csajaimat, ágybetéteimet, vagy kezdődő kapcsolataimat. Én nagyon szigorúan védem a szüleimet a magánéletem ezen részétől. Tudják, hogy jól bánok a barátnőimmel, illedelmes és tisztelettudó vagyok - többnyire - és ennyi bőven elég. Ma este amúgy is tudom jól, hogy számonkérés lesz apám részéről, és anyám sem fogja véka alá rejteni, mennyire elhanyagoltam őket. Elég szoros a kapcsolatunk, és apám szakmailag nem bízik úgy bennem, mint szeretném, anyám pedig...ő az anyám. Szeret, és tudni szeretné mi van velem.
Az asztalnál apám máris támadásba lendül, és én türelmesen igyekszek kielégítő válaszokat adni számára. Az az érzésem, vagy a fülébe jutott valami, vagy egyszerűen csak megérezte, hogy nincs nálam minden egyben jelenleg. Arcom gondterheltebb, mint általában szokott lenni. A munkatársaim is észrevették, hogy egyre kevesebbet mosolygok. Pedig én egy mosolygós fickó vagyok. De mióta megismertem Corneliát, és megtörténtek azok az események a vörös bársony függöny mögött...a liftben...én egyszerűen nem érzem magam normálisnak. A balesetünk óta rémálmok gyötörnek, vagy épp a fájó orrom miatt nem tudok aludni. S ha nem tudok aludni, képtelen vagyok Őt kiverni a fejemből. Pedig jobban akarom, mint bármi mást ezen a világon. De nyitott szemmel, csukott szemmel, álmomban és ébren is folyton körülötte forognak a gondolataim. Miért? Miért nem tudok visszatérni a régi életemhez? Hé! Adrian elveszett! Kérem vissza önmagam!!!
Az este folytatódhatna ezen a vonalon, de az élet egy igazi vérszomjas dög. Mikor meglátom, hogy anyám épp Corneliáékat hívja az asztalunkhoz, és nyomatékosítja is az akaratát, meggyőződésem beigazolódik: Isten el akar tenni láb alól, és emiatt szövetséget kötött Luciferrel. Miért akarja mindenki az én lelkem felzabálni? Anya hajthatatlan marad, és amit a képembe vág...az ellen nincs fegyverem. Belátom, ahogy apa is, most az egyszer anya nyerte a csatát. Így mikor Jones család megérkezik, elkezdődhet a plasztikázás. Mindenki felvágja az arcára a legmoderáltabb ábrázatát, még akkor is, ha inkább nyelne pengét mondjuk egy tucatot, víz nélkül.
Átvezetnek bennünket egy nagyobb asztalhoz, ami már eleve meglepő, hiszen az asztalok elméletileg hetekkel előtte le vannak foglalva már. Mindegy, azért gondolom egy Revoir sem akar összetűzésbe kerülni egy híres politikussal, ezzel el is vágnák a saját torkukat. Cornelia és az apja sem örvend a helyzetnek, de Jane és anyám láthatóan egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy körülöttük az emberek mit gondolnak vagy éreznek. Megértem őket, egy idő után elég a báb szerepből, gondolom. Apám eléggé domináns jellem tud lenni, néha kell, hogy kicsit anya helyretegye, mert elszalad vele a ló. Én pedig igen ritkán nem teszem meg azt, amit a szüleim kérnek. Elmúltam harminc, saját cégem van, hírnevem a szakmában. Mégis, ha velük vagyok, úgy érzem, még mindig az a mafla tinédzser vagyok, aki ellopta a kocsikulcsokat és összetörte az apja autóját, vagy aki kiszökött éjszaka egy házibuli kedvéért, és a rendőrök vitték haza részegen. Az asztalnál egy pincér villámsebességgel osztja ki az étlapokat, és megérkezik az előétel is. Senki nem nyúl hozzá. Apám kerüli Michael pillantását, Michael láthatóan fel tudna robbanni, de tudja, hogy mindenki feléjük pillant az étteremben, tehát diszkrét mosollyal elbújik az étlap mögé. Én pedig...rettenetesen érzem magam. Coryval megvan a múltunk, és nem tudom, hogy ez a helyzet mennyire segíti elő a javulást. Szerintem semennyire. Én mégsem tudom feladni. Vesztes vagyok attól, hogy képtelen vagyok elfogadni, hogy valaki, akivel törődöm, velem nem törődik? Annak érzem magam. Béna, szánalmas alaknak. De mit tegyek? A szívemet nem tudom meghazudtolni. Pedig próbálom. Túl sokat is. Kedvesen próbálok közeledni felé, ártatlan bókot mondok, de őszintét. A válasza rendesen szíven üt. Elszorul a szívem.
- Ne te szabd meg, milyennek látlak. Amúgy nem volt semmiféle szándékom ezzel. Csak elmondtam. Ha tetszik, jó, ha nem, úgy is jó. - morgom neki halkan, majd picit közelebb hajolok -  Egyszer már mondtam neked, hogy tőlem nem fogsz hazugságot hallani, nem? - kérdezem, de választ nem várok, csak nézem, ahogy a szemeim helyett az orromat nézi. Még fel van dagadva, ott virít rajta egy ilyen fehér ragtapasz szerű sín, de szerencsére a vastag kötést már levehettem. Kérdésére meglepetten húzom fel a szemöldököm. Jesszusom, ez a nő ma jalapeño paprikát kapott intravénásan? Vagy csak csalánra pisilt? Mert az képtelenség, hogy féltékenységében beszéljen így, ugye?
- Köszönöm kérdését, az orrom szerencsére nem szenvedett maradandó károsodást, és Megan valóban nagyszerű segítségnek bizonyul. - mondom, és kezdem a türelmem veszíteni, pedig alig ülünk egy perce az asztalnál. Mi a franc baja van már megint? Semmit nem tudok jól csinálni neki? Vagy csak a közelgő vizsgái miatt ilyen lekezelő velem? Tovább nem tudjuk folytatni a megkezdett beszélgetést, mert ha azt hittem, nagyobb katasztrófa nem történhet, akkor Michael Jones gondoskodott róla, hogy a démonokat megszégyenítő lánya mellett a nyakamba zúdítsa az apokalipszist is.
Döbbenten meredek kékségeimmel a felém mosolygó Mr. Jonesra, és ádámcsutkám akkorát ugrik, mikor nyelek egy nagyot, hogy hirtelen félő, hogy kiugrasztja az állkapcsomat is. A számat eltátom, de válaszolni nem tudok, mert Cory, akár egy kitörni készülő vihar, vészjósló hangon kéri számon apját. Mr. Jones elégedetten néz apámra, aki rám néz. A szemében pedig akkora csalódás és harag látszik, hogy darabokra töri a szívemet. Szégyenkezem magam miatt. Lett volna lehetőségem elmondani, mégis hallgattam. Reménykedtem benne, hogy titokban maradhat. Reménykedtem. Mindig ezzel járom meg mostanában. A remény úgy tűnik a magam fajtának luxus. Cory kifakadása meglepetésként ér, nem tudtam róla, hogy a vőlegényével válságban vannak. A hír hallatán ismét kicsit jobban érzem magam, aztán rosszul azért, mert jó érzéssel töltött el, hogy náluk nincs minden rendben. De a kérdésére nem válaszolok neki, csak mikor a szemembe néz, elkapom róla a pillantásom, és apámra nézek. Valahogy mindenkit jobban érdekel, hogy Cornelia mit mondott, mint az, ami készülőben van. Nem becsülném le senki helyében apám haragját. A homlokán már kidagadt egy ér, és aggódva pillantok rá. Nem szeretném, ha rosszul lenne. Anyám is nyugtatón fekteti a kezét a férje karjára.
- Igen, Mr. Jones, már elkezdtük a munkálatokat, a terveket átküldtem a titkárnőjének, ahogy kérte, remélem elégedett volt az előzetes tervekkel, ha bármikor kérdése vagy észrevétele lenne, kérem keressen bizalommal. - nézek Cory apjára, majd a mellettem ülő nőre pillantok. - Apádat kérdezd, miért akarta titokban tartani, és egyelőre a megrendelőmnek vagyok köteles elszámolni, nem neked. Feltételezem amúgy gonosz és aljas szülő módjára orvul rád akart erőltetni egy lakást, amit tutira utálnál és rosszul éreznéd benne magad. - nézek le rá, de nem tudok többet foglalkozni vele sem, amit elmondhattam, elmondtam, most tárgyaljon az apjával. A sajátomra emelem a tekintetem, bár érzem, hogy  mellettem ülő gyönyörű nőt ennél jobban megsérteni nem is tudnám talán - Nézd, apa, tudom, hogy mit mondtál. De ez jó referencia a cégnek, és tényleg izgalmas projekt. Nem utasíthattam vissza. Kérlek, ne akadj ki...
Azt szeretném hozzátenni, hogy valójában utálom az egészet, mert tudom, hogy Corneliáé és a Waldorf baromarcúé lesz, mégis szívem-lelkem beleadom, mert még ha a szívem szakad is belé, tudom, hogy Corneliáé lesz. Ellentmondás munkál bennem, de túllendülök rajta, és arra fókuszálok, ami előre visz, nem ami lerombolhat. Talán életem leggondosabban megtervezett lakása ez, és benne van minden tudásom, bár még csak a tervezés utáni első lépéseknél tartok. Nem vagyok köteles elszámolni neki a saját cégem projektjeivel, már rég kivásároltam belőle, sőt, többet is adtam mint amennyit ért akkoriban. A belem kidolgoztam, hogy ott tartsak, ahol tartok, számára mégsem vagyok több egy zöldfülűnél. Ebből pedig kezd elegem lenni. Mégsem mutatom, hogy felhúzott, csak az asztal alatt szorítom meg a székem szélét. Apámat azonban nem hatja meg a dolog.
-Hogy tehetted ez, Adrian? Az életművemet adtam át neked, és te...- sziszegi nekem, ám a pincér ebben a pillanatban ér oda, és azt még mindig mindenki képes a szeme előtt tartani, hogy egy éttermi alkalmazott előtt nem teregetjük ki a szennyest. Az asztalnál a hangulat meglehetősen feszült, késsel lehetne vágni a levegőt is. A családfők leadják a rendelést, bár szerintem étvágy már nem sokunknak van, nekem legalábbis nem igazán. Mikor engem kérdeznek, a pincérre bízom magam. Képtelen vagyok arra figyelni, mit akarok enni, így rábólintok a chef ajánlatára. Mielőtt a pincér elmegy, még odaintem magamhoz.
- Hadd kérdezzem meg, hogy ki ma a főszakács?
- Monsieur Delacroix, egyenesen Franciaországból. - mosolyog rám, én csak csalódott képet vágva pislogok vissza rá.
- Ms Chloé Ward nem dolgozik már Önöknél?
- Ms. Ward időközben saját éttermet nyitott. Ha gondolja, uram, szívesen utána nézek mi lett az étterem neve.  
Csak nemet intek, így a pincér el tud suhanni a megrendeléssel. A hely dugig van tömve, és a hangzavar is egyre nagyobbnak tűnik. Vagy csak engem kezd el nyomasztani a tömeg. Ha meg akarom tudni, úgyis megtudom, nem gond, csak érdekelt. Legutóbb pazar ételek kerültek az asztalokra, reméltem, hogy még találkozhatok a séf izgalmas ételeivel, de egy próbát megér a francia szakács is, azt hiszem. Nem sűrűn vagyok válogatós, de ha rálelek valami különlegességre, akkor arra rá tudok kattanni rendesen.
Ahogy a pincér távozik, a pillanatnyi nyugalom is úgy szelel el tőlünk, mintha csak egy szappanbuborékot durrantottunk volna ki.
- Adrian, nem ezt beszéltük meg...- kezdi apám, és nagyon nem akarom, de lassan ott tartok, hogy kijátszom az "Enyém a vár!" kártyámat.
- De apa, érts már meg...- védekezek, és kezdek nagyon kiborulni tőle, amiért még mindig úgy bánik velem, mint valami taknyos kölyökkel, holott évek óta felfelé ível a karrierem.
- Nem értem meg. Mert egy ilyen esetben, elég egyetlen apróság, és nem csak a szakmai lapok lesznek tele a hibáiddal, hanem a világsajtó, érted? Hogy lehettél ennyire ostoba? Azt hiszed Jones nem csinálna azonnal hajtóvadászatot ellened, ha valami nem úgy sülne el, ahogy ő akarná? Bárkit képes felhasználni arra, hogy ő jobb színben tűnjön fel! - a hangja úgy csattan végig rajtam, akár az ostor. Az étterem egy része elcsendesedve fordul felénk. Én megsemmisülten ülök a székemen, és Corneliára siklik a tekintetem. Nem örülök, hogy ilyen helyzetben láthat. Tehetetlennek érzem magam. Lám, nem csak neki van meg a maga keresztje. Az enyém az, hogy apám sosem fog elismerni
- David, az ég szerelmére, nem akarok ártani a fiadnak. De ő a legjobb, és a lányom hamarosan férjhez megy, szükségük van egy saját otthonra. Erre pedig ő bizonyult a legalkalmasabbnak. Légy rá büszke! - csitítja Michael, de apámnak ez olyan, mint olaj a tűzre. Én anyám vérmérsékletét örököltem szerencsére, ő azonban olyan, akár egy puskaporos hordó.
- Te ebbe ne szólj bele! Azok után, amit tettél velem...- dörren rá apám.
- Nem tettem veled semmit!
Megfagy a levegő is, ahogy a két férfi lassan felemelkedik a székéről, és majdhogynem egymás torkának esnek. Anyám és Jane mindketten a férjeiket kezdik higgadtabb, nem ennyire feltűnő viselkedésre buzdítani. Meglepetten ülök, és hirtelen szöget üt a fejembe, hogy valami nagy dolog munkálhat a háttérben, amire eddig még számomra nem derült fény. Szeretném megtudni, ha már így kiteregetjük a lapjainkat, miért is váltak el egykor egymástól, ha olyan jó barátok voltak, de nem tudom feltenni a kérdésem. Ugyanis hirtelen egy nő lép oda hozzánk, egyszerű barna kosztümben, vakítóan szőke hajjal, és mögötte...ez hihetetlen, de egy fotós kezd el kattintgatni.
- De jó, hogy megtaláltam Önöket! - lelkendezik, és kéretlenül nyomja az arcunkba a diktafonját. - Mr. Jones, mit szólt hozzá, hogy a lánya majdnem bennégett egy liftben?
A kérdés hallatán valaki kezéből kiesik egy pohár, darabokra hullik szét, ahogy elpattan a vékony üveg a járólapon. - Tudta, hogy a halál torkából menekült meg Mr. Skyberggel együtt? Hogy reagált, mikor megtudta, hogy a fiatalember a saját élete árán akarta megmenteni? Ez az ünnepi vacsorájuk? Jól értesültem, hogy Mr. David Skyberggel évek óta nem állnak szóba egymással?
A nőt és a fényképészt, aki időközben megszámlálhatatlan mennyiségű fényképet lőtt el, hirtelen egy hadseregnyi pincér vonszolja ki. Még kérdésekkel bombáz bennünket, de mi már nem halljuk. Apám és Michael visszaülnek a helyükre. Én Coryra nézek, és ha nem figyel, óvatosan megérintem a karját, hogy rám figyeljen, miközben látom, hogy hamarosan elszabadul a pokol. Nem tudom, Jonesék mennyit tudnak a balesetről, de az én szüleim semmit, szóval...ismét kibukott egy hazugságom, amivel csak őket akartam védeni. Attól tartok, ha ez így folytatódik, apám szívrohamot fog kapni.
- Sajnálom ezt az egészet. Hidd el, nem így terveztem.
Nem tudom mire számítsak. Nem tudom miért is vagyok még mindig itt. De nem tetszik ez a helyzet. Egyáltalán nem. Nem akartam apával összeveszni. főleg nem így, és nem mások előtt. De megtörtént. Kérdés, hogy menthető-e még a bizalom, vagy sem. És Cory? Lehetne a helyzetünk ennél rosszabb még?
A hitelességem a porban hever, már én sem hinném el magamról azt sem, amit kérdezek. Kiforgattak, meghazudtoltak. És ebben még csak hibáztatni sem tudok mást. Nem hazudtam, de elhallgattam az igazságot. És lám, megbosszulta magát. A sorsa mindenkit utolér.

Zene
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Vas. Nov. 13, 2016 10:54 pm
 



 


Adrian & Cory

This is a family nightmare…





Az idegeimen táncoló kis talpak jelenleg nem sokáig fogják élvezni a vendégszeretetemet. Nem járja, hogy mindenért engem kapnak elő. William kihúzta magát a családi banzájról, hogy még véletlenül se kelljen felelősséget vállalnia a tetteiért. Lesz olyan alkalom, amikor Michael Jones nem engem könyvel el egyedüli hibásként? A kis Will természetesen nem tehet arról, hogy idáig jutottunk. Senkinek nem számít, hogy többször nyíltan megfenyegetett, és uralkodni akart felettem, mert ő Waldorf, és apa szemefénye. Szerepet tévesztettek az égiek az esetemben, mert elég lenne, ha csak házasság révén jutnék be a Jones családba, és nem rokoni alapon. Itt már nem számít, hogy mennyire igyekszem lenyűgözni az édesapámat, hogy milyen keményen küzdök azért, hogy dr. Woodward, a kórházi személyzet elismerjen. Senki vagyok, egy öszvér. A hátamon lúdbőröznek a pihék, és nagyokat nyelek, miközben felelevenítem a mai beszélgetésemet a vőlegényemmel. A nyájas politikuscsemete az értésemre adta, hogy az apám ki van borulva, és minden szálat megmozgat azért, hogy ne kerüljön a világ tudtára a szakításunk, bár ő inkább egy kis botlásnak, és a hisztérikám eredményének tudja be. Miért nem vártam meg a szüleimet aznap este? Egyszerűen a jelenlétükben kellett volna Willhez vágnom a gyűrűmet, és letudni a fájdalmas búcsút ennyivel. Akármennyire is a talpamra akarok állni, nem megy. Michael Jones a vénáimból táplálkozik, adok a véleményére, mert vér a véréből…a tulajdon gyermeke vagyok. Nem vághatom el a köteléket, és bármennyire is ellenszenvesnek találom a pióca pasimat, attól még ugyanúgy versenyzek az édesapám kegyeiért, mint ő. Nem szeretnék csalódást okozni neki, de bármit teszek, vagy mondok, az úgyis a visszájára sül el, mint ma este is. Késtem. Ez az egyetlen szó felért egy vulkánkitöréssel is. Soha nem érkezhetek időben, mert vagy túl hamar jelentem meg, vagy túl későn…a pont jókor akkor lehetséges, ha egy időben lépem át vele a küszöböt, de mint tudjuk az lehetetlen.

Zaklatottan veszem tudomásul, hogy a mai este még mehetünk mélyebbre, és a szakadék úgy tátong előttem, mint egy verem, éhes oroszlánokkal együtt. A Skyberg família nem éppen a legjobb asztaltársaság, de édesanyám, és Adrian édesanyja ragaszkodnak az együtt eltöltött vacsorához, így inába száll a bátorságunk, és alávetjük magunkat a mádámok akaratának. Apa nem szeretné, ha anya boldogtalan lenne, és úgy tűnik, hogy ez a másik oldalon is életben álló szabály. A nagyobb, kör alakú, fehér abrosszal ellátott terítéktől csak még inkább a hányinger kerülget. A gyomrom borsó méretűre zsugorodik össze, és a két anyukán kívül szerintem négyünknek aligha már a viszontlátás pillanatában elment az étvágya.  

A színjáték ott veszi kezdetét, amikor Adrian bátorkodik beszélgetésbe bonyolódni velem. Nem hinném, hogy sok mondanivalónk lehet a másiknak, de hagyom, mégsem rivallhatok rá, hogy hallgasson el, mert egyből mindenki ránk figyelne. Apa és az ő édesapja is kényesen ügyelnek a fenntartott álcára, így mélyen elzárom a sértéseimet, és csak egy-kettőt csepegtetek el neki, nehogy vérig sértődjön nekem, de úgy tűnik ennyi is elegendő a siker érdekében.
- Egyszer azt is ígérted, hogy többet nem fogsz zaklatni. – felelem rá morgósan, de nem hatja meg a hangszínem, de még a viselkedésem se az irányába. A jól nevelt kisfiú látszatát kelti, és megpróbálja a kozmetikázott oldalát villogtatni előttem. Ugyan már, senkit nem téveszthet meg. Megan örömmel hentereg az ágyában, akárcsak száz másik jelentkező. Furcsa érzés vibrál a mellkasomban, ha arra gondolok, hogy mással kerül intim viszonyba, és nem velem. Nem is kellene, hogy izgasson, de látszólag felhergel maga a tény is.
- Ha a kórházban is feleannyira segítőkész lenne, mint veled kapcsolatban, akkor kevesebb beteg panaszkodna rá, de ez nem idetartozó téma. – sóhajtok egyet, és felkapom az elém helyezett étlapot. Nem sok affinitásom van ehhez, de végigbogarászom a kínálatot. A francia ételek különlegesek, és pikánsak is egyszerre, természetesen csak akkor, ha a megfelelőt választjuk ki, a tökéletes borkombinációval együtt. A helyzetet továbbfeszítendő, most más veszi át az irányító szerepet, többek között az édesapám. A kérdésére kapom fel a tekintetem, és fúrom kéklő íriszeimet az övébe. Megdöbbent a hír, és eme fúzió létrejötte. Lakás nekem és Willnek? Lassan kezdem úgy érezni, hogy a fejem fölött szervezték meg az életemet, és beleszólási jogom sincs. Az első kérdésem Michael Jones felé irányul, de nem hagyhatom figyelmen kívül a másik hunyót sem. Adrian elvállalta? Hogyan lehetséges az, hogy ilyen vastag bőrt növesszen valaki? Hasznot húz belőlem? Pislogok, mint hal a szatyorban, amikor elégedetten számol be a „megrendelőjének” a munkálatok, és az előkészületek haladásáról, majd finoman leolt engem is, hogy nem tartozik elszámolással az irányomba. Köszönöm szépen Adrian, hogy a lelkembe tapostál, és a meghitt szerelmi fészkemet tervezed a hátam mögött. Behajtom az étlapot, és elfehéredve pillantok az asztal másik felére, ahol Mr. Skyberg homlokán, és nyaki erén kidagad egy ér. A stressz a legrosszabbakat hozhatja ki az emberből, de én nem akarom, hogy itt és most még egy ekkora baj is történjen, mert akkor végképp lehúzhatjuk a klotyón az estét. Az idősödő férfi kiakad, de kérdésére választ nem kaphat egyelőre, mert a pincér szakítja félbe a nem túl kellemes beszélgetést. A rendelés totálisan kimegy a fejemből, és ugyanazt kérem, mint a szüleim. Nem vagyok éhes, de nem akarok bunkónak sem látszani. A levegőben vibrál a feszültség, és legszívesebben most oldanék kereket, de nem hagyhatom el a terepet, mert a színdarab nélkülem nem folytatódhat. Adrian a szakács felől érdeklődik, de nem tudom figyelni arra a párbeszédre sem. A szüleim sugdolózására hegyezem a fülemet, de csak egy-kettő szót csípek el. A pincérboy elhaladása után várható az apokalipszis, de nekem még mindig nem fér a fejembe, hogy tulajdonképpen ki az áldozat, és ki lett kihasználva. A mellettem ülő férfinak csak azért kellettem, hogy megszerezze az apám ajánlatát? Micsoda barom vagyok, hogy akár egy percig is elhittem, hogy érezhet irántam valamit. Az elejtett információk után már az is világossá válik előttem, hogy jól szórakozik a romokban heverő kapcsolatomon. Hirtelen elkap a szédülés, de senki nem figyel rám.  A családfenntartóink egymás torkának esnek, pontosabban Adrian kerül górcső alá, meg az árulása, melyet az édesapja ellen követett el. Bárcsak ismerné az apám a csend fogalmát, de neki mindenbe bele kell ütnie az orrát, ahogyan most is. Olajat önt a tűzre, és kirobban a harmadik világháború a két család között. Valahogyan át tudom érezni Rómeó és Júlia történetét, amiért a halálba menekültek a szüleik haragja és mérgezett kapcsolataik elől. Az étteremben hallatszó lágy dallamok elhallgatnak, ahogyan David Skyberg az életadómat szapulja. Jól ismerem ezt az érzést…Michael Jones valóban képes arra, hogy átgázoljon másokon, és csakis a saját érdekeit tartsa szem előtt. Nagyot nyelek, és benedvesítem az ajkaimat, de már késő. Minden szempár ránk szegeződik, és az ő apja, meg az enyém felemelkedik a székéről. Mi a fene történhetett a múltban, hogy így egymás torkának esnek? Zsong a fejem, és a hasamra kell simítanom a tenyeremet.
A hab a tortán ezután következők be, amikor a sajtósok bejutnak az étterembe, és a diktafonjuk kíséretében keresztkérdésekkel bombáznak. A kórház, a liftes incidens kerül előtérbe. Megszólalni se tudok, csak hápogok, és Adrian pillantásába fúrom a sajátomat. Túl zavaros jelenleg minden, de nem hagynak időt a válaszadásra sem.
- Kérem, menjenek innen, vacsorázni szeretnénk. – anya hangja higgadt, és kérlelő, de nemsokára megérkezik a felmentő sereg. Kikísérik a zaklatókat, de a történtek ellen nem tudunk semmit tenni. A nagy zűrzavarban észre se veszem, hogy Adrian az én kezemre csúsztatta a sajátját. Automatikusan rántom el tőle, és könnyes tekintettel meredek rá.
- Ezt soha többet ne merd megtenni, értetted? – préselem ki ajkaim közül a választ, de sokkal nagyobb baj következik be. Adrian édesapja a mellkasát simogatva szinte elkékül. Tudom jól, hogy ez minek a tünete, és korántsem vagyok boldog, hogy ez megeshet. Hirtelen pattanok fel, és szaladok oda hozzá. Leguggolva rántom ki a nyakkendőt, hogy levegőhöz jusson.
- Valaki hívja a mentőket, azonnal. – adom ki az ukázt, és Davidre koncentrálok.
- Mr. Skyberg lélegezzen aprókat, rendben? Nem lesz semmi baj. – felállok, és elkezdem kigombolni az ingét. Most már nem számít, hogy Adrian kihasznált-e, vagy sem, az apja és az apám min veszekednek már évek óta….itt most az számít, hogy ne kapjon szívrohamot, és időben beérjünk a kórházba vele.



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 14, 2016 9:30 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Hétf. Nov. 14, 2016 12:54 am
 



 

Olyan álom vagy, ami már függővé tett, rászoktam,
Egy olyan álom vagy, ami nem létezik, csak álmomban.

Nem elég a tény, hogy egy alapjában embert próbáló estét  a szüleimmel hirtelen az anyám átváltoztat egy kényszeredett mozgó cirkusszá, az ártatlan beszélgetés kezdeményezésemre Cory úgy reagál, hogy ennyi erővel savat is köphetne az arcomba. Megbolondít ez a nő, és tényleg nem értem, mivel érdemlem ki nála folyamatosan ezt a fajta viselkedést. Ő az aki mindig kihoz a sodromból, de még így is megerőszakolom saját magam, és próbálok ember módjára viselkedni vele. De olykor esküszöm, fizikai fájdalmat okoz, hogy egykor esküt tettem, nem lesz olyan eset soha az életben, mikor én megütök egy nőt, mert ő aztán képes kihozni belőlem, hogy nem tenném meg, de valójában nagyon megérdemelne egy atyai maflást. Most azonban nem ez a helyzet áll fent. Most a drága, bűbájos fúria szimplán csak személyes boxzsákjának néz. Akkorát rúg belém azzal a mondattal, hogy megszólalni sem tudok, csak elhűlve nézek rá. Hogy én? Zaklatom? Hát ki hívta őket ide? A következő az lesz, hogy én hívattam őket az asztalunkhoz anyámmal? Vagy, hogy direkt kitudakoltam, hol fognak ma vacsorázni, hogy itt lehessek és találkozzunk? Ez a nő komolyan nem érzi a határokat? Nem veszi a lapot, hogy ez a helyzet nekem sem épp a tökéletes beteljesült álom? A megjegyzésére nem reagálok, helyette olyan irányba indul el a beszélgetés, amire egyáltalán nem számítottam, viszont nagyon is féltem tőle. Mr. Jones elfecsegi a "titkunkat" és ezzel egy olyan lavinát indít el, amire azt hiszem senki nem volt felkészülve. Próbálom menteni a menthetőt. Egyszerre munkál bennem az elismerésért küszködő dacos gyermek, a férfiúi büszkeség, és az önérzetében sértett lovag. Mintha ma mindenki engem pécézett volna ki magának ellenségként. Az ég is azon dolgozik, hogy mindenki megharagudjon rám? Pedig tényleg nem vezetett rossz vagy bántó szándék. De vannak olyan napok, mikor minden balul sül el. Hát nagyon úgy tűnik, ez épp egy ilyen nap.
A dolgok menete egyszercsak kicsúszik a kezeim közül. Cory mélyen megbántott, az apám mások előtt alázott porig, nem csak emberileg, de szakmailag is jóformán alkalmatlannak ítélt meg. A hab a tortán, mikor az a riporternő megjelenik. Nem tudom ezer felé fordítani a figyelmem, így észre sem veszem, hogy Cornelia egyre rosszabbul van. Apám miatt aggódom, és észreveszem amit már rég észre kellett volna. Hogy talán a kettejük kapcsolatában Michaellel nem csak egy buta összekapás húzódik a háttérben. majdnem tettlegességig fajul kettejük közt a viszály, ám a helyzetet egy riporter észrevétlen bejutása fordítja meg. Jane hiába kéri őket, hogy hagyjanak békén minket, ez természetesen nem történik meg. Döbbenten kezdem átérezni, milyen lehet Cornelia élete. Hogy még nyugodtan enni sem mehet el, nincs egy zug, ahová elbújhatna, mert minden titkát ismeri mindenki...az azért nagyon durva lehet.
Az idegek pattanásig feszülnek, és én menekülni szeretnék innen. El, csak el innen minél messzebb, csak egy cseppnyi nyugalmat kívánok, mert úgy érzem, hogy kifolynak az ujjaim közül a szálak, és már képtelen vagyok megállítani ezt a robogó, lángoló vonatot, amelyen mind rajta ülünk. De az a vonat még mindig tartogat meglepetést. Mikor a riporter felteszi a kérdéseit, én bevallom, lefagyok. Köpni-nyelni nem tudok, mert fogalmam sincs, honnan tudhatta meg az esetet. Fogalmam sincs arról, miért és hogyan történhetett mindez, és rettegve gondolok arra, hová fog ez a helyzet még fajulni.
Mikor elvonszolják a riporternőt és a fotóst, egy percig úgy tűnik, mindenki megnyugszik majd. Ce ahogy Coryt próbálom...nem is tudom...magyarázkodni előtte? Mosni magam? Mégis, milyen indok lehet megfelelő arra nézve, hogy itt mi történt? És kell-e magamra vállalnom minden egyes eseményét? Minden az én hibám? Már magam sem tudom. A lány azonban úgy rántja el a kezét, mintha legalábbis leprás lennék, és én...csak lemondón megrázom a fejem.
- Elnézést.  
Ennyit tudok mondani neki. A szívemet vasmarokkal öleli körbe az érzés, hogy gyűlölnek. Cornelia gyűlöl engem. Már nem tudom, mi volt közöttünk az a néhány nap, vagy hét, vagy hónap, mikor úgy hittem, talán nem ez van megírva nekünk. Volt egy elfeledhető óránk, mikor áldoztunk a szenvedély oltárán, de azt csak a véletlen és a mámor szülhette. Valódi vonzódás a jelek szerint egyáltalán nem. Nem tudom miért választott akkor engem, és azt sem, miért nem tudtam kiverni őt a fejemből. De ez a mondat...ez, amit annyi megvetéssel, utálattal és viszolygással mondott ki, ez megtette a hatását. Tévedésben éltem eddig, és feleslegesen törtem magam azon, hogy észrevegyen. Neki én sosem lehetnék elég jó. Nem számítok. Tehát többé ő sem számíthat nekem. Magamban tagadni kezdem a valóságot, de a szívem legmélyén tudom, hogy Cornelia Jones ebben a percben törte apró darabokra a szívem.
Ám mielőtt még egyetlen sóhaj is elhagyhatná a mellkasom, hirtelen apa a szívéhez kap, és bekövetkezik az, amitől mindennél jobban féltem. Ezért nem kiabáltam, nem kértem ki magamnak, hogy leteremtett. Két szívrohamon van túl, ezért vettem át a cégét, mert nem bírta a stresszt. Mikor meglátom, hogy baj van, azonnal felpattanok, és apámhoz sietek. Anya rémülten kezd kiabálni, mikor a doktornő kiadja az utasítást, hogy valaki hívja a mentőket. Bennem minden más történés a háttérbe szorul, elfojtom a saját érzéseimet, hogy segítsége legyen a nőnek, ha kell. De a kezem reszket, egész testemben remegek, és alig fogom fel, miket hallok. Mindenki kiabál, apa pedig nagyon, nagyon rosszul néz ki. Az emberek színes masszává folynak össze, és hirtelen kicsinek és jelentéktelennek érzem magam. Apa a példaképem, és bár sosem ismeri el, hogy jól csinálok valamit, legalábbis nagyon ritkán, azért tudom, hogy rettentően szeret engem, mert ha nem a munkáról van szó, ő a legimádnivalóbb apa a világon. Mi lesz velem, ha elveszítem? Anya térdre rogy mellettem, a fülem zúg, és a másodpercekből percek lesznek. Néma vagyok. Bénult és tehetetlen. Csak nézem, ahogy Cornelia iránytja az embereket, kiabál, szívmasszázst alkalmaz, majd lélegezteti az orrán át az apámat, és képtelen vagyok megmozdulni. Én, aki elkaptam ezt a zuhanó lányt az ablakból, én, aki mindkettőnk életét megmentettem a saját sérüléseim árán is egy égő, majd lezuhanó liftből, és percig sem tétováztam, most itt vagyok, térdre rogyva a haldokló apám mellett, és nem érzem többnek magam, mint egy kétéves bölcsődésnek. Nem tudom felfogni mi történik, mintha minden lassított felvételen keresztül folyna. Én üvegen át nézem a világot.
A mentősök megérkeznek, és az események felgyorsulnak. Apát elszállítják, és azt sem tudom, ki megy vele. Valaki talpra rángat, a kezembe nyomja a kocsikulcsomat, és rám ordít, hogy menjek utánuk. Gépiesen teszem a dolgom. Nem beszélek, nem kérdezek, válaszolni sem válaszolok. Csak megyek a parkolóba, nyitom az autót és pillanatokon belül az úton vagyok. Hogy kit viszek magammal? Azt sem tudom. Tőlem lehetne egy sorozatgyilkos is, az sem érdekelne. Mert legbelül tudom, hogy én okoztam az apám szívrohamát. Miattam került a mentőbe, és ha meghal...az is csakis az én hibám lesz. A titkaim fogják megölni őt. A titkaim kínoznak engem is. A kórházba érve megkeresem a nővérpultot, valaki útbaigazít, és nem tudom hogyan és mikor, de megtalálom az anyámat, aki a folyosón várakozik.
- Ó, Adrian! Kisfiam! - ugrik fel és borul sírva a nyakamba, én pedig némán szorítom magamhoz. Arcom kifejezéstelen, rezzenetlen. Nem tudom, mit mondhatnék, ami segíthetne. - Bevitték a műtőbe, azt mondták, mindent megtesznek, de kevés az esély, mert leállt a szíve, és...
Anya hangja is fátyolossá válik, összemosódik. Nem hallom már, csak fehér zaj. Rosszul vagyok. Hánynom kell, és lüktet az agyam, és furcsa, gyomorszorító érzés mar belém, a mellkasom szét akar robbanni, a szemem égni kezd...Egyre többen lesznek a folyosón, fogalmam sincs kik. Csak nekidőlök a falnak, és várok. Percek vagy órák telnek el így? Fogalmam sincs róla. Aztán hirtelen lépteket hallok, és kinyílik egy ajtó, majd kijön rajta egy orvos, és nagy lendülettel, de aggódva magyarázni kezd az egybegyűlteknek. Én egy szót sem fogok fel belőle, észrevétlen hátrálni kezdek. Nem akarom tudni. Nem akarom tudni, milyen bajt okoztam. Azt sem, meghalt-e, azt sem, hogy él-e. Menekülőre fogom, ám a kórház nem épp a legalkalmasabb hely arra, hogy csak úgy eltűnjön az ember. Az egyik folyosón befordulva pánikszerűen rontok be az egyik helyiségbe. Megrendülten bújok el a polcok közt  a sarokban. A földre ülök, hátam a hideg falnak vetem. A telefonom hiába csörög, nem veszem fel, még csak meg sem nézem, ki keres. Cory gyűlöl engem. Hazugnak, zaklatónak tart. Michael Jones minden tekintetben tönkretette az életemet a hatalmával, és fogalmam sincs, mi lapulhat még a tarsolyában. Cory szemében kevesebbet érek mint egy pióca, az anyám ma este csalódott bennem egy hatalmasat, aztán még párat, és az apám... talán én okoztam az apám halálát is. Észre sem veszem, hogy a mellkasomat feszítő kegyetlen fájdalom könnypárába burkolja a szemeimet. Kéklő szivárványhártyámon le nem gördült könnycsepp remeg, miközben a földön ücsörgök megtörten. Nem figyelek semmire, mikor hirtelen egy pár cipő jelenik meg előttem, ami egy pár lábban folytatódik. Lassan felemelem a fejem, és homályosan látom, hogy Cory néz le rám gyönyörű szemeivel. Nagyot nyelek.
- Most elégedett vagy? Így már eléggé szánalmas vagyok neked? Vagy még mindig nem kaptam elég nagy büntetést azért, hogy létezem? - kérdezem epésen, hogy rázúdíthassam minden keserűségem, de aztán abbahagyom. Elcsendesedek. Nincs erőm tovább harcolni vele.
- T...tudom, hogy nem szólhatok hozzád... - suttogom remegő hangon, és a torkom elszorul - tudom, hogy nincs jogom kérni semmit...tudom, hogy azt hiszed, mindent azért tettem, hogy bánthassalak...de...kérlek, Cory...Én kevés vagyok ehhez. Ehhez sem vagyok elég. Nem tudok segíteni, és hiába próbáltam vigyázni rá, én...elbuktam...megint elbuktam... - pillantok rá, és lemondóan megcsóválom a fejem. Nagyon szeretnék erős lenni, és nagyon szeretnék igazán erősnek látszani, de...most az egyszer nem megy. Térdre borulok előtte. - Könyörögve kérlek...mentsd meg az apámat! Tégy csodát! Esküszöm, felfogtam, hogy embert még nem gyűlöltek annyira, mint amennyire te gyűlölsz engem. Értem, világos, hogy semmilyen körülmények között nem vehetek tudomást a létezésedről, hogy nem tartózkodhatok veled egy légtérben soha többé, és megígérem, hogy mindent megteszek, hogy ez többé ne forduljon elő. Átmegyek az út másik oldalára, kerülőt teszek, kimászok a tetőre...még álmodni sem fogok többé rólad, esküszöm, száműzlek minden gondolatomból, de...ha van benned egy cseppnyi könyörület még felém...ha csak egyetlen percig képes vagy átlépni az undorodon és azon, hogy mennyire gyűlölsz...kérlek...ne engem nézz. Nézd őt. Nézd az apámat, és az anyámat...kérlek...csak ma...csak most az egyszer....
Nem bírom tartani magam tovább.  Könnyeim megállíthatatlan folyamként indulnak el az arcomon, és a fájdalom, a veszteség szinte maga alá temet. Nem merek hozzáérni. Vállaimat rázza a zokogás, és mindennél jobban szeretném, ha átölelhetném. De nem lehet. Reszketve térdelek előtte, és a nagy hős, Adrian, aki kétszer megmentette az életét, az erős, büszke férfi most megtörten a kezébe adja a sajátját. Már úgyis minden elveszett. Mit számít a büszkeség? Az még nem támasztott fel senkit...
Másik zene, mert szeretlek ♥
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Hétf. Nov. 14, 2016 10:43 pm
 



 


Adrian & Cory

This is a family nightmare…





A sors finoman érinti ujjait a vállamhoz, szinte nem is érzem, hogy húz, egy kis figyelmet követel magának. A mai este alakulhatott volna ezerféleképpen, de a döntéseink határoznak meg minket. Mondhattam volna nemet a találkozóra, és akkor nem robban ki ekkora veszekedés, nem kell újra szembenéznem Adriannel, és nem látom viszont édesapám szemében a csalódást, hogy az egy szem lánya nem képes betartani az ígéreteit. Megfogadtam, hogy nem hagyom cserben, nem hozok szégyent a családra. Beleszülettem az arisztokráciába, és bármennyire is távol szeretnék kerülni tőle, azzal a saját véremet tagadnám meg. Pillanatok, hirtelen utak, más ösvények nyílnak, amint kimondunk egy választ, kérdést intéztünk a másik felé. A szívünkre, vagy az eszünkre hallgatunk, fellázadunk, vagy elhallgatunk. Mindegyiknek megvan az előnye, és a hátránya. Kimondhatatlan mennyiségű titok lappang a háttérben, és mindenki helyett nem vállalhatok vezeklést, éppen elég hibáim vannak, melyeket helyre kell hoznom….de az élet közbeszól. Az asztaltársaság, a riporternő, az árulás…hirtelen minden másodlagossá válik, ahogyan David Skyberg a mellkasához kap. Orvos leszek, mindegy, hogy éppen gyerekgyógyász, vagy szülésznő, egyszerűen az életmentésre tettem fel a saját életemet is. Ezt a hivatást választottam, így nem tagadhatom meg a valódi énemet. Az étterem háttérzaja elül, és a percekkel ezelőtti párbeszédek sorozata is elhal. Felpattanok a székről, és villámsebességgel oldom ki előbb a nyakkendőjét, aztán az ingét is. Nem veszíthetem el a lélekjelenlétemet. A hippokratészi eskü köt, és ha a családom ellenségéről is van szó, ő is csak ember. Segítségre szorul, a szíve ütemeket hagy ki. A földre fektetjük, és a kezeim már automatikusan mozdulnak. Harminc ritmikus nyomás a mellkas közepére, aztán befúvás. A szívmasszázs az egyetlen esélyünk, amíg ideér a mentő. Az idő lelassul, és csak dirigálok, a pincérek a kezem alá dolgoznak, de versenyt futok egy nagyobb hatalommal. Fogalmam sincs, hogy milyen a kórtörténete az előttem haldoklónak, milyen események köthetőek a nevéhez…csak azt tudom, hogy Adrian ma este először hallgatott el, mert nem akarta felhergelni az édesapját. A megérzéseim sohasem csalatnak meg. Nem állhatok meg, és a végsőkig küzdök, mire végre feltűnnek a mentősök.
- A pulzus gyenge, alig tapintható. A szívverés két perce leállt. – hadarom el, és átadom a terepet. A hajam csapzottan áll, kissé ki is melegedtem, de ezek kezelhető mellékhatások. A szédülésem abbamaradt, de a gyomrom liftezik éppen.
- Szúrjatok centrálist neki. – állok félre, és a földön fekvő férfit figyelem. Nem tudom, hogy a szüleim merre vannak, hogy Adrian édesanyja hova tűnt. A rohammentő készen áll a beteg szállítására, és ha már a helyszínen voltam, akkor értelemszerűen bekísérem őt.
- Dr. Jones velünk jön? – apró bólintással jelzem, aztán összeakad a tekintetem Michael Jones-szal. Az értetlenség, és a döbbenet keveréke ivódik bele a mélykék szempárba. Az édesapám most először fogja fel, hogy nem gyerekjáték a munkám, és ilyen helyzeteken múlhat egy emberi élet. Nem mond semmit, anya is falfehér mellette. A mentő egyik sarkába kúszom, és az életjeleket figyelem. Az oxigénmaszk, az EKG elkészítése az elsődlegesek. A mentőorvosnak segédkezem, sőt a keze alá dolgozom. Nem vagyok nyugodt, és a torkomban dobog a saját kis izomkötegem is. Az első szárnynál állunk meg, félrehúzódom, hogy a kardiológia felé tudják szállítani Davidet. Az utolsók között szállok ki a kocsi hátuljából, és szédelgek befelé. Az élőhalott kifejezés illene a leginkább rám jelenleg, de nem érdekel. A lift látványától erős viszolygás kerít a hatalmába, így a lépcsőt választom, és felbaktatok a második emeletre. A táskámat az étteremben hagytam, az egyik pár cipőm sarka mozog. Csodálatosan festhetek. A kihalt folyosókon elveszettnek tűnök, pedig ez a második otthonom. Megállok az egyik ablak mellett, és kitekintek a novemberi hidegre. Az első hó még nem esett le, de közel az ideje. A tél könyörtelenül jelzi az érkezését, akárcsak a halál. Az ujjaimat a párkány szélén húzom végig, és hálát rebegek az égnek a pillanatnyi csendért. Nem vagyok családtag, így helyem sincs a váróban. A folyosón barangolok még egy ideig, aztán ráveszem magam, hogy elinduljak a műtők irányába. Nem lepődöm meg, hogy apa és anya is jelen vannak, de szépen elizoláltan. Denise az egyik automata mellett álldogál, ahogyan Adrian is. Megtörten bicsaklik előre a válla, nem érti, hogy mi történik odabent. Hozzátartozó, még sohasem veszített el egyetlen családtagot sem. Nem tudom elképzelni, de még felmérni se, hogy mennyire állnak közel egymáshoz, de abban biztos vagyok, hogy szereti az édesapját. A mamája nem sokáig bírja, és a fia vigaszára szomjazik. Betolakodónak érzem magam, de hamarosan megjelenik az orvos, nem túl szívderítő látványával. Adrian valószínűleg most adja fel a harcot, az utolsó méltóságát is eldobja….egyszerűen eltűnik.
- Mrs. Skyberg…a férje állapota válságos. A szíve kétszer is leállt a műtét során. A szívfala túl gyenge, de életben van. Megfigyelés alatt tartjuk… - a többit már nem is kell hallanom. Elfordulva indulok meg a feltételezett búvóhely felé, de amint elérek addig a bizonyos ajtóig többször megfordul a fejemben, hogy talán jobb lenne, ha egyedül hagynám. Óvatosan nyomom le a kilincset, de a magába roskadt Adrian látványa megállásra késztet. Földbe gyökerezett lábakkal állok meg előtte. A szavai méregként szívódnak fel a vénámban, és ettől a váratlan kitöréstől még szánalmasabban érzem magam. Kint kellett volna maradnom.
- Adrian… - hebegek, és egy lépést teszek hátrébb, de térdre borul előttem, és össze-vissza kezd beszélni. Elszorul a torkom, és a sírás kerülget. Nem vagyok isten, de még szakorvos sem. Tanulok, tanulom az életet, a velejáró veszteségeket. Nem tehetek ígéreteket. Végül elérzékenyülök, és könnypárás tekintettel guggolok le elé, és fogom két tenyerem közé az arcát.
- Adrian, csitt. – a hüvelykujjam a szépen ívelt felső ajkára simítom.
- Az édesapád nem halt meg, és nem is fog, mert erős ember. Mindent megtettek érte a műtőben, de pihennie kell. A szívroham megterheli a szervezete motorját, de ha pont olyan, mint te, akkor életben fog maradni. Soha nem gyűlöltelek, és nem kívántam a családodnak rosszat. Ne beszélj butaságokat. – a mellkasomhoz húzom a szőke üstökét, és a feje tetején támasztom meg az államat.
- Vissza fogod kapni, nem maradsz egyedül, és legfőképpen ez nem a te hibád. Ha hibáztatni akarsz bárkit is, akkor fogd a riporterekre, az apámra, de ne magadat okold, könyörgöm. – némán erednek meg a könnyeim, a hangomon nem érezhető a változás.
- Beszélek Dr. Caldwellel, ő a legjobb kardiológus. – többet nem tehetek, de ezt csak fejben merem hozzátenni, mert iszonyúan össze van omolva.
- Keresd meg az édesanyádat, most nagy szüksége van rád, rendben? – engedem el, és egy puszit nyomok az arcára.
- Megérdeklődöm mi a helyzet. – állok fel, és még egyszer a szemébe pillantok. A fejem kóvályog, és még ki sem érek az ajtón, de máris szinte az apámba botlok.
- Cornelia… - esdeklően kapna utánam, de eltolom a kezét, és intek, hogy kövessen a folyosó másik végére. Felmérem, hogy valóban üres-e a terep, és csak utána kezdek bele.
- Most végig fogsz hallgatni. – bökök a mellkasába.
- Ez a mai este részben a te hibád. Tönkreteszel mindent, és mindenkit, akivel kapcsolatba kerülsz. Gyűlöllek, érted? Egyszer fogom elmondani, hogy mi lesz. Előkeríted a legjobb kardiológust, és bocsánatot kérsz a családtól a mai estéért. Ez a legkevesebb…ha nem. – közelebb hajolok, és a tenyerem az öltönyére fektetem.
- Abban az esetben az ég óvjon tőlem apa. Tönkreteszem a hírneved, ország-világ előtt fogok szembemenni veled, értetted? Már nem érdekelsz te, és Will sem. Tartsd meg a nyavalyás gyűrűjét is. – lököm el, és megválva a gyémánt csodától, a mellkasához vágom. Michael Jones most először az életében nem tud, mit mondani. Ledöbben, de ami még rosszabb…az alhasamba maró fájdalom. Nem túl feltűnően kapok oda, és hátrálok el.
- Meg...megkeresem dr. Caldwellt. – nyögöm ki, és a határaimat feszegetve sietek a lift felé. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, a falnak vetem a hátamat, és mélyeket lélegzek. Újabb görcs, és begörnyedek tőle. A két combom között meleg vér folyik végig. Gyötrődve húzom fel az estélyim szegélyét, amikor meglátom a vörös vonalat. A pihenők helyett, a szülészet-nőgyógyászat gombját nyomom be a panelen. Mi a fene történik velem?

Vissza az elejére Go down
Adrian James Skyberg
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Chris Hemsworth

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Kedd Nov. 15, 2016 2:58 pm
 



 

Olyan álom vagy, ami már függővé tett, rászoktam,
Egy olyan álom vagy, ami nem létezik, csak álmomban.

Menekülök. Az orvos megjelenéséig még sikerült tartani magam. Nem tudom, hogyan. Azt sem, miért. De nem gyengültem el, bár a vihar bennem úgy tombolt, a félelem, a féltés, a bűntudat és a reményvesztettség egyesített erőikkel úgy tépte, marta lelkemet, ahogy a parton álló magányos fákat rázza a tenger felől érkező jeges északi szél. Maradtam. Nem volt miért mennem. De ahogy megjelent az orvos, hirtelen az egész olyan valóságossá vált. Minden valósággá éledt. Túl harsány volt. Túl éles. Túl sok. Hát menekülök. Nem akarok szembesülni azzal, ami évek óta a legnagyobb rémálmaim egyike. Kétszer már megúszta. Kétszer már visszahozták. De akkor én nem voltam itt, csak később értesültem róla, mi történt. Most azonban saját szememmel láthattam. És tudom, hogy én tehetek róla. Mert nem mondtam el. Mert bujkáltam előlük, mert elhitettem velük, hogy csak sok a dolgom. Féltettem őket önmagamtól. A sors pedig így büntet a hazugságokért. Mert szajkózhatom én, hogy nem hazudtam. De az igazság elhallgatása nem ugyanúgy hazugságnak számít? Kézen fogva nem ugyanúgy tévútra vezeti azokat, akikhez szólunk, vagy akik előtt hallgatunk? S Cornelia dühe nem jogosabb-e, mint az én sértettségem? Hisz számtalan utat választhattam volna, hogy szembe menjek az apjával, és őszinte legyek vele. Hiszen róla szólt az egész színjáték. Miért akartam mindenáron a szakmaiság tiszta útját járni megrendelő és kivitelező között, ha a szívem minden tollvonásnál belesajdult a tervezőasztal felett? Nem jelezte-e már akkor a lelkem őrangyala, hogy rossz úton járok? Miért erőszakoltam ki magamból a legjobbat, ha tudtam, megcsalom vele önmagam? Tudom a választ. Mert a jót akartam feltételezni. Mert bár nekem kínkeserves fájdalmat okozott, hinnem kellett abban, hogy Corneliát ez majd boldoggá teheti. Ha egy olyan lakásban élhet, amelyet szenvedéllyel terveztek meg, amelyet az édesapja épp akkora szeretettel, meglepetésnek készíttetett el, mint ahogy az én apám ajándékozta nekem az első autómat. Ha tudtam volna...
Menekülök, hátra hagyom a zűrt és a bajt, nem akarok szembesülni a ténnyel, hogy mindent hagytam, hogy tönkremenjen. Mindent elveszítettem. Apám, anyám és Cory szemében a szavahihetőségemet, a becsületemet. Az apám megalázott, nyilvánosan a porba tiporta a tekintélyemet. Anyám csalódott bennem, Cornelia pedig már magam sem tudom, milyen mélyen képes gyűlölni még. Hogy hihettem azt, hogy valaha jelentettem neki bármit is? Hogy gondolhattam, hogy több vagyok számára egy jól fésült botlásnál? Némán, összezúzott lélekkel vonulok el a világ szeme elől. Szégyen a megfutamodás? Mindenek felett. Most mégsem vagyok elég erős, hogy szembenézzek a valósággal, bár tudom, hogy csak idő kérdése az egész. A helyiség ajtaját előre lökve szinte mellbe vág a csend. Olyan hívogató, olyan megnyugtató. Olyan nyomasztó. Bemasírozok, és elrejtőzök. Újra és újra végigpörgetem az események sorozatát. Vesztes nap a mai. Vesztese vagyok én is. Elbuktam, még ha szívemet csak a szeretet vezette is tévútra. Bűnösnek érzem magam, s mikor Cory megjelenik, gyengeségem egy pillanatra haraggá, keserű dühhé változtatva támadok neki. Némasága nem hoz megkönnyebbülést. Én is tudom, hogy az én hibám minden. Gyűlölöm az érzést, hogy ilyennek láthat. Gyűlölni akarom őt is. Nevem rebegi és hátrálni kezd. Én térdre borulok előtte. Mint még senkinek, most úgy könyörgök neki. Térdre kényszerít a félelem, hogy azután, hogy elveszítettem Őt, most az apámat is el kell veszítenem. Pedig nem is szabadna, hogy számítson, mit érez irántam. Most én estem a saját kelepcémbe? Túl hamar, túl sokat kezdtem érezni? Még sosem fordult elő velem. Már tudom, mit érezhettek a nőim. Micsoda erejük volt mosolyogni akkor! Vagy csak én nem voltam akkor sem annyira értékes, hogy könnyet érdemeljek? Könyörögve ígérek mindent, ami eszembe jut, könnyeim nem tagadva, sírva kérlelem, hogy mentse meg az apámat, pedig tudom róla, hogy még csak gyakornok. Elég időt töltöttem a kórházban ahhoz, hogy valami sejtésem legyen azzal kapcsolatban, hol is helyezkedik el a ranglétrán. Mégis, jelenleg ő áll legközelebb ahhoz, hogy azt kérjem tőle, amit szakorvostól, vagy Istentől kérhetnék számára: csodát. Aztán elhallgattat. Leguggol elém, két puha tenyerét arcomra vonja. Szemeim könnyektől ragyogva pillantanak az övéibe, elgyötört lelkem minden érzelme ott remeg benne. Reszkető vállaim zokogás rázza, testem minden sejtje kínban fürdőzik, ahogy szavait hallgatom.- Apám nem halt meg? Nem tudok férfi lenni most. Csak bűnét bánó kisgyerek, aki először fogja fel, hogy meggondolatlansága, makacssága bánatot okozott a szeretett személynek, első csalódásán átesett kamasszá válok, éppen miatta. Mikor magához von, vigaszában meglelem a legmélyebb fájdalomra is a hűsítő gyógyírt. Karommal derekát ölelem magamhoz szorosan, fejem dobogó szívére hajtom, és csak hagyom, hogy a fájdalom maga alá temessen a rideg, élettelen polcokkal teli szobában. Megadón hagyom, hogy ujjait a hajam tincsei közé fúrja, s megnyugtató hangja, akár az angyalok éneke, úgy nyugtatja le lassan háborgó lelkem, miközben könnyeimmel áztatom puha bőrét, finom ruhájának anyagát. Megtépett szívem ablakában a hála bontja szirmait, hangja akár a melengető napsütés, szavai, mint az éltető eső a csöppnyi növénynek. Hálás vagyok, hogy nem nevetett ki. Hálás, hogy nem rúgott belém, pedig megérdemeltem volna. Sajnos a bűntudatot azonban még ő sem tudja száműzni a halhatatlan lélekből, a gyötrődést kedves szavaival sem tudom elfeledni. Anyám említésére sóhaj szakad fel mellkasomból, s hirtelen a valóság hideg szele érint meg. Megkönnyebbültem valamelyest, de szégyellem is. Szavira csak bólintok, a torkom elszorul, nm tudok szólni. Kézfejemmel törlöm le könnyeim, kék íriszeim még élénkebbnek hatnak a sírástól vöröslő szemeimben. Cornelia puszit nyom az arcomra, én csak bólogatok. Hálát szeretnék mondani, de nem tudok, mert mire összekaparhatnám megtépett méltóságom utolsó szilánkjait, a nő feláll és elsétál. Otthagy, hogy betartsa az ígéretét. S hol van az enyém? Én vajon most képes leszek rá, hogy végre feladjam? Képes leszek-e valaha rá, hogy elég erős legyek ahhoz, hogy távol tartsam magam tőle? Hisz az égiek már számtalan jellel mutatták meg, nekünk nem szabad érintkeznünk, mert abból mindig csak baj és katasztrófa származik. Megint megígértem neki, hogy többé nem kell látnia sem. Szentül megfogadom, hogy amennyire csak lehetséges, ez így is lesz.
Felállok, és kilépek a néma folyosóra. Lámpák fénye világítja meg az utat. A mosdókhoz megyek, megmosom az arcom. Nem sokat segít, de legalább a könnyeimet lemoshattam. Megszégyenülten, férfiasságomtól megfosztva vonszolom vissza magam oda, ahol anyámat hagytam. Ő a nyakamba borul, és bár szemei vörösek a sírástól, mosolyogva néz rám.
- Végre itt vagy. Hamarosan bemehetünk majd hozzá, drágám. Azt mondják, rendbe fog jönni, csak kímélnie kell magát. De majd vigyázok rá. Majd mi vigyázunk rá. Igaz, kisfiam? De nem úszod meg, el kell mesélned azokat a dolgokat, amik eddig titokként kezeltél. Ez nem működhet egy családban, rendben?
Anyám a kezem fogja, s nekem elszorul a torkom. Komorságomat erőltetett, gondterhelt mosollyal töröm meg. Bólintok, de nem tudok a szemébe nézni.
- Igen. Vigyázok rá. És mindent megbeszélünk majd.
Újabb hazugságnak ágyazok meg, de azt hiszem, őket a legkevésbé sem fogja érdekelni, hogy volt egy rövid szakasza az életemnek, amikor azt hittem, talán Cornelia Jones lesz majd a végzetem. Ahogy az sem, hogy mennyire fáj, hogy ezt az álmot el kell engednem.




Másik zene, mert szeretlek ♥
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Szer. Nov. 16, 2016 3:54 pm
 



 





játék vége






Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
Hétf. Dec. 26, 2016 11:17 pm
 



 

Bradley


Marion

Ahogy átlépünk a decemberbe azért már egészen beindulnak a filmes teendőim. Sosem felejtem el a jelenetet, amikor Anna közölte, hogy milyen szerep kapcsán jutottam eszébe. Séf. Mi több: mester séf. Annyira mester, hogy a két Michelin után épp a harmadikat vadássza, annak minden elszántságával és őrültségével egyetemben, ahogy a film forgatókönyvében is elhangzik: „a séfek között ő a Rolling Stones”.
Ennyi már bőven elég volt hozzá, hogy elröhögjem magam. Én meg a konyha ugyanis... sosem álltunk egymással még csak köszönő viszonyban sem. Ha azt mondom, komplett analfabéta vagyok, nem fogalmaztam elég pontosan. De ezzel ő is tisztában van, hiszen rövidtávú együttlétünk alatt, bőven volt alkalma megismerni ezt az impozáns oldalamat. És mégis rám gondolt. Esküszöm, először tényleg azt hittem, hogy be vagyunk kamerázva, és mindjárt kiderül, hogy kész átverés show.
De nem. Ahogy tovább mesélte a sztorit, rá kellett jönnöm, hogy tényleg van benne valami. Ezt a főzés-dolgot leszámítva, csakugyan egészen rám öntötték a szerepet. Az meg végül is csupán gyakorlat. Sok-sok, kimerítően alapos gyakorlat, amire a katonai forgatásokra való felkészülés után inkább ne legyen egy szavam sem, és amit nem mellesleg én írtam alá, tehát csakis magamra vethetek, amikor az étterem bejárata előtt leszállok a motoromról, leveszem a napszemüvegem, és besétálok a Helyre, ahol nagy valószínűsséggel – és nagyon optimista verzióban – majd belém verik valahogy az ételkészítés magas fokú művészetét. Legalábbis annyira, hogy hitelesen elő tudjam adni a mozivásznon.
Bizonyára ideszóltak, hogy jövök, így túlmagyaráznom nem kell az érkezésem, beléptem után, leülök egy üres asztalhoz, és megvárom, amíg rám találnak. Szeretem így intézni, és mielőtt százhúsz százalékkal belecsapnék, előbb inkább megpróbálok ráhangolódni a helyre. Végigfuttatom a szemem a berendezésen, a falakon, az érkező-zavartalanul cseverésző vendégeken, megvizsgálom az étlapot, mintha csak magam is egy potenciális vendég lennék a sok közül, így nyitás után nem sokkal. Az éttermek mindennapos szereplői az életemnek, de azt még sosem próbáltam elképzelni, hogyan is láthatja mindezt egy szakmabeli, akinek a konyha és az ízek varázsa a mindene, de egyelőre még nem igazán jutok tovább annál, hogy gazdag emberek tömik a fejüket egy puccos francia étteremben. Ja, igen. Mert hogy szerepem szerint francia fenegyerek vagyok, hová is küldhettek volna máshová, mint egy menő francia étterembe?
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: The Revoir
 



 

Vissza az elejére Go down
The Revoir
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 5 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4, 5  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
-
Ugrás: