HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Beltér (Little French Dream)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Beltér (Little French Dream)
Hétf. Jún. 27, 2016 3:00 pm
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 17, 2016 7:13 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Hétf. Jún. 27, 2016 3:30 pm
 



 

Joel and Chloe


Néhány nap telt csak el a 24. születésnapom, és a New York-i kavalkád óta. Nem szeretném újra feleleveníteni, ahogyan be kellett mennem David ellen vallani, mert nem bizonyult elegendőnek, hogy felvegyék a mondandómat diktafonra. Joel távozása sem lepett meg, hiszen lezártunk valamit, és az elmúlt napokban rá kellett jönnöm, hogy túl sérülékeny voltam abban az időben. Az erőszaknak még mindig vannak utóhatásai, és itthon fel is kellett keresnem dr. Calhoun-t, aki nagyon tapintatosan fogadott, és biztosított róla, hogy a hegek szépen gyógyulnak, és a hüvelyem sem fertőződött el. A következő pár hétben az is normális lesz, ha az idegeskedés, és a műtét miatt felborul a menstruációs ciklusom, de a javaslata szerint július közepe felé jó lenne, ha egy profi nőgyógyászhoz is elmennék, aki a kivett petefészkem miatt egy hormonkezelést iktatna be. Ki jutott azonnal az eszembe? Naná, hogy a francia szívtipró, de nem voltam benne biztos, hogy elvállalna, és én képes lennék ismét megnyílni neki. A kimondott szavakat a szívem mélyére zártam el, és megpróbáltam pozitívan visszaemlékezni Kubára, és az együtt töltött időre is. Nem hibáztathattam, hogy nem áll készen egy komoly kapcsolatra, főleg nem egy olyanra, ahol a női fél lelkileg sérült is. Nem illettünk össze, és ennyivel le is zárult a történetünk, mármint lezárult volna, ha a születésnapomon nem kaptam volna egy névtelen virágcsokrot. Nem születtem ostobának, és tudtam, hogy tőle kaptam, de nem éltem bele magam. Megtartottam, és kiraktam az ablakba. Apa és Amy minden szabadidejüket velem töltötték, hiszen féltettek. Az éjszakák rosszabbul teltek el, mert a rémálmok visszatértek, és kifejezetten rosszul viseltem a férfitársaságot, ha átléptek egy bizonyos határt nálam. A felmondásom egyértelművé vált a Revoir-ban, miután kiderült, hogy a belvárosban megnyitom a saját éttermemet is. Ennek pozitív hozadékaként megkaptam Scott-ot is, aki mellettem kívánta továbbfejleszteni a tudását. Kellemesen elbeszélgettünk, és a történtekre való tekintettel nem is volt tolakodó, sem pedig erőszakos. A sajtóról ezt nem mondhattam el. Apa nem kis összeget fizetett ki azért, hogy a nevem ne kerüljön bele a lapokba, és ne hozzanak hírbe Daviddel, de így is sikerült egy-kettő pletykarovatnak felkeresnie, de nem voltam hajlandó nyilatkozni az ügyben. Az éttermem előkészületei jól haladtak, és a konyha pontosan olyan lett, mint ahogy megálmodtam. Amy a nagy eseményre egy ruhát tervezett nekem. A hosszú nyári, királykék estélyi kiemelte a szemem színét, és a kontyba tűzött hajam kellőképpen más arcberendezést biztosított nekem. Amy kedvéért elküldtem a meghívókat Mark, és Joel részére is. Igen…valakinek legalább összejött. Amy beszámolt róla, hogy gyereket vár, és Mark majdnem kiugrott a bőréből. Sülve-főve együtt voltak, ha a barátnőm nem nálam töltötte a szabadideje nagy részét. Mindketten elfoglalt üzletasszonyok lettünk, de a tőle kapott ajándék volt talán a legszebb. Sohasem jártam New Orleans-ban, de neki hála sikerült kicsit feloldódnom. Megismertem Ralfot, így Joeltől nem tudtam teljes mértékben elszakadni.
Elérkezett a nagy nap, és a vadonatúj bejárat előtt fogadtam apával karöltve a vendégeket, akik között megfordult Aaron Scott, híres ételkritikus, apa séf barátai, a volt munkatársaim, és néhány barát is. Amy éppen a pult felé húz, hogy koccintsunk egyet a sikerre, amikor kiszúrom Őt. A szívem áruló módon dobban nagyot, és el is vörösödöm, de a pincérhez beszélek, hogy menjen még egy kört az előételek felszolgálása előtt. Egy pohár pezsgőt leemelek az egyik tálcáról, aztán a barátnőm felé fordulva éppen másba botlok bele, akire majdnem ráöntöm a gyöngyöző italt. Nem kell felnéznem rá, hogy tudjam ő az.
- Szia… - pillantok fel lassan, remegő kezekkel, és egy lépést tennék hátrafelé, de nem számolok a ruhám hosszúságával, a magassarkúval, és rálépve vészesen közeledik a föld…  



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 27, 2016 10:29 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Hétf. Jún. 27, 2016 8:36 pm
 



 



Chloe & Joël


- Amy szerint hülyék vagytok. – Az asztalhoz vágtam a Seattle Timest, és majdhogynem felrobbantam, hogy huszadszor képes ezt a fejemhez vágni.
- Mark, az ég szerelmére, saját véleményed is van, vagy nálatok csak Amy rendelkezik önálló gondolatokkal? Örülj magatoknak, engem meg hagyj békén. – Ennyit a reggeli kávémról.
- Szerintem is azok vagytok. – Nagyszerű, felemelkedtem ültemből, és úgy döntöttem, ebből a napból nekem tökéletesen elég is volt, megyek, amerre látok. Mi az istenért hívott meg egyáltalán? Miért csinálja ezt magával? Velem? Neki holt biztos, hogy gyomorgörcse lesz, hogy vajon elmegyek-e, ha nem, megint maga alá zuhan, ha elmegyek, megint minden kezdődik elölről, és össze kell törnöm, ez így nem működik.
- Ha nem jössz el, oda foglak cibálni.
- Pöcs. – Szúrtam oda még utoljára, mert tudja jól, mennyire gyűlölöm, ha sarokba szorítanak. Nem akartam elmenni, de végtére is, én mondtam Amynek, hogy adja át, barátként bármikor kereshet, egy barát pedig elmegy a másik éttermének megnyitójára, nemde? Túlságosan friss ez az egész még számomra is, és nem biztos, hogy akarok vele foglalkozni.
A lányok passzolták a lehetőséget, mikor végül rákérdeztem, Pheobe rendkívüli módon éleslátó rosszmájúságával közölte, hogy egyik kurvám étteremmegnyitójára sem megy el. Michelle meg nem akarta egyedül hagyni. Előbbivel közöltem, hogy a legközelebbi ilyennél szappannal fogom kimosni a száját, mert attól még, hogy nem bírja a fejem, nem kell mosdatlan parasztnak lennie. Még mindig nem mehettem vissza dolgozni, szóval rettentően sokat voltam otthon velük, úgyhogy voltak szóváltások bőven.
„Nem küldünk virágot annak, aki nem érdekel minket… Mark”
Mondom, hogy pöcs. Nem elég szóban, személyesen, még sms-ben is zaklat. Noha szomorú, de igaza van, tényleg nem lett volna szabad, de megláttam a levendulákat, és valahogy őt juttatták az eszembe. Fogalmam sincs, miért, igaz, később azért utánajártam, és annak tudatában, hogy a levendula szín a nőiesség megtestesítője, már különösképpen nem sokat agyaltam rajta. A virág kifinomultságot, bájt és eleganciát képvisel, a női szépség üzenetét hordozza. Oké, tényleg nem vagyok normális, azt hiszem, felírhatom az ezer dolog közé, amiért bocsánatot kellene kérnem. Hiába volt kis csokor, valahol mégis azt jelentette, hogy nem szeretném, ha semmilyen téren nem lenne része az életemnek, és ez nem volt fair a részemről.
Amiatt legalább nem kellett aggódnom, hogy David nem kerül rács mögé, mert megtörtént, követtem a híreket, gyilkosság és erőszak elítélték, fellebbezésnek nem volt helye. Csak azt sajnálom, hogy behúzni nem volt lehetőségem neki.

Végül úgy döntöttem, elmegyek, és megkísérlem kevésbé hozni a formámat, hogy ne essünk csöbörből vödörbe. A sötétkék öltöny alá fehér ing dukált, jól festettem, már csak nyomokban látszottak az arcomon a verés foltjai, nem volt jelentőségük. A mozdulatok gyakran fájtak még, de nem vártam csodát azonnali gyógyulás területén, tudtam, hogy a mi szakmánkban mindenhez idő kell, olykor nagyon is sok. Valamivel több mint két hét telt el azóta, még két hétig biztos otthon kell rostokolnom, bele fogok őrülni.
Minden nyavalyám ellenére mosollyal az arcomon léptem be, elvégre ez Chloe nagy napja, nem illik elrontani. Igaz, szerintem nagyjából az első pillanatban sikerül, ahogy meglát, mert őt valljuk be, nem nehéz kiszúrni abban a királykék csodában, meg egyébként sem, szerintem a legnagyobb tömegben is észrevenném. Sokat azonban nem látok belőle, mert máris a pincérhez fordul, ellenben nem vagyok rest felé indulni, lévén illik gratulálni a megnyitóhoz.
Mondhatni, minden forgatókönyv szerint zajlik, a szokásos minimum beszédül tőlem jelenség, készen állok rá, könnyedén nyúlok a dereka után, hogy a segítségemmel megtarthassa az egyensúlyát, és állítom vissza függőlegesbe.
- Van, ami sosem változik. – Eresztek meg egy mosolyt felé, de rögtön folytatom is, nem célom tökéletesen zavarba hozni. - Csak gratulálni jöttem, utána hagylak is intézni a dolgaidat. Nagyon szép hely, csodásan összehoztad, szóval, gratulálok. – Kap két puszit is, de a derekát közben elengedem, nehogy az illőnél tovább tartsam magamhoz közel, így -  remélhetőleg most már jobban odafigyelve – hátrálhat, ha úgy tetszik.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Hétf. Jún. 27, 2016 10:30 pm
 



 

Joel and Chloe


Egy kislány nagyot mert álmodni. Lúdbőrös vagyok, ha végigtekintek az éttermemen. Hónapokkal ezelőtt még csak a helyszín volt meg, és annak a különleges találkozásnak a kabalája, aminek köszönhettem, hogy eljutottam idáig. A piros esernyő megdöbbentő módon hozott számomra sikert, bár az idegent azóta se láttam, akitől kaptam. Másképpen alakult volna az életem, ha aznap elkésem, és nem kapom meg az üzlethelyiséget? Valószínűleg igen, de ezen már kár rágódni, mert megtörtént. Annyira szeretném megosztani az örömömet másokkal is, de láthatólag mindenki mással van elfoglalva. Amy és Mark ismét egymásra találtak, és ennek igazán szívből örülök, mert a barátnőm megérdemli, hogy boldog legyen. A baba téma legalább kicsit elült, és arra koncentrálhat, ami a jövője, és az most annak a férfinak az oldalán van, akitől a picit is várja. Apával összenézek egy pillanatra, és mindketten egyre gondolunk. Anya is itt van velünk. A szívemre helyezem a kezemet, és még egyszer magamban hálát adok az égnek, hogy ép bőrrel megúsztam a találkozást Daviddel, és megvalósíthattam az álmomat. A pincérek rohangálnak, és Amy sem bírja sokáig, így odacövekel mellém. Az újdonsült babakollekciójáról cseveg, de csak fél füllel hallgatom, mert észreveszem Őt. Ismerik a filmekből a lassított pillanatokat? A kezem megáll, a zene elhallgat, és találkozik a tekintetünk, de a pincérrel is beszélnem kell. Néhány fontosabb egyeztetés után nem kerülhetem el, amikor odaér hozzám, de a szerencse ebből a szempontból nem talál meg, és majdnem orral érkezem elé, de még időben kap el.
- Igen, valami nem változik. – pirulok el, és megigazítom a ruhám szegélyét. A kezének ott kellene maradnia, olyan természetes, hogy a derekamon pihen meg. Felnézek rá, és elképzelem, hogy ez akár egy hétköznapi délután is lehetne. Az oldalán egy sikeres üzletasszony vagyok, egy szerelmes asszony, aki megosztaná…elhessegetem az ábrándképeket, és arra figyelek, amit mond, de az elejéről lemaradok.
- Igazán nemcsak az én érdemem. A munkások, apa, Amy…és még sorolhatnám a neveket, de köszönöm. – már majdnem elhagyja az ajkaimat, hogy sokat jelent az ittléte, de nem szabad megtörnöm. Beleegyeztem a lezárásba, és úgy kell tudnia neki is, hogy ez csak egy baráti meghívás, és nincs mögötte több.
- Igazán… - a két puszi meglep, és majdnem félre is megy az egyik, de megvan még a lélekjelenlétem, így csak az orrom érinti meg gyengéden az arcát.
- Köszönöm a levendulát. A lila a kedvencem. – suttogom a fülébe, és el is távolodom tőle. Egy kis tapssal hívom fel magamra a figyelmet, ezért minden szempár rám szegeződik.
- Kérem a kedves vendégeket, hogy foglalják el a helyüket az asztaloknál. A segítség kedvéért ültető kártyákkal lehet tájékozódni. Nemsokára felszolgálásra kerül az előétel. Elárulhatom, hogy minden ételt én ellenőriztem személyesen, és drága barátom Scott segített a felügyelésben. – mutatok a séf kabátban kilépő férfira. Meleg mosollyal ajándékozom meg, mert nem lehetek elég hálás, hogy Pierre helyett engem választott. Mostantól a munkatársam, és a helyettesem is.
- Megérdemel egy tapsot. – látom az arcán, hogy zavarba jön, de nem engedhetem el dicséret nélkül. A többieket is egyesével bemutatom, akik immár az én személyzetemet képezik. A beszédem előtt szükségem van egy kis friss levegőre, ezért amint a vendégek elindulnak a helyük megkeresésére, én kiszökök a hátsó udvarra. A nap már lement, és csodálatosan csillagos az ég. Magamat átölelve pillantok fel a sötét égboltra, és elmosolyodom. Talán hetek óta először őszintén…



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 28, 2016 9:42 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Kedd Jún. 28, 2016 1:59 pm
 



 

Azt hiszem, már az a pirulás is kellő bizonyosságot ad abban az értelemben, hogy bármennyire is szeretném esetlegesen, ebből barátság sosem lesz, skkor képtelen lenne kiverni a fejéből, következésképpen nem kellene találkoznunk, hogy erre képes legyen. Ami azt illeti, nekem sem ártana a dolog, mert jelen formában ennek semmi értelme sincsen
- Nyilvánvaló, ám tudomásom szerint a te éttermedről van szó, szóval Neked gratulálok, nem másnak. A segítséget másoknak majd te megköszönöd.
Ehhez kétség sem férhet, én aztán tudom, hogy a világon semmi sem csak egy ember sikere, mindenkin mögött áll valaki, vagy épp többen. Szerencséje van, hogy nincs egyedül, és a történtek után ráadásul nem is árt, hogy elfoglalja magát, és a munkába temetkezik. Orvosi szempontból még korai, de jelenleg azt hiszem, mindezt felülírja a lelki sokk, ami érte. Jobb, ha nem fekszik otthon egész nap, és agyal rajta, mert az valóban nem vezet sehová. Örülnék, ha lenne erre gyógyír, de az általános tapasztalat sajnos az, hogy ezek a sebek rettentő lassan gyógyulnak be.
Azért valljuk be, az szerencsés helyzet, hogy nem téved el egyik puszi sem, azt hiszem, abból egyikünk sem lenne képes kimosni magát. Nem kellene ezt bonyolítani, semmi sem változott, nem is fog, sőt, ami engem illet, két kis boszorkánnyal csak zavarosabb az életem, egyre inkább, és nehezen szabadulok, bármiről is legyen szó, kiváltképp azután, hogy megvertek, és kórházban voltam egy hétig.
- Örülök, hogy legalább valamivel kapcsolatban nem vallottam totális kudarcot. – Nem is tagadnám, de az biztos, hogy vele az égegyadta világon mindent rosszul kommunikáltunk le, határozottan üdítő, hogy legalább virágot választani tudok. Eleresztem, lévén nem tartozik hozzám, semmi jogom elrabolni a vendégektől, akik miatta jöttek ide. Markhoz nem megyek, pipa vagyok, és egyébként sem érdekel, ahogy falják egymást Amyvel. Örülök a boldogságuknak, de én az ilyen kamaszos megnyilvánulásokból már rég kinőttem. Az ilyesmi a négy fal közé tartozik, nem pedig a nyilvánosság elé. Eme elképzelésem elég hamar füstbe megy, lévén az ő asztaluknál kaptam helyet én is. Sóhajtok egy nagyot, ki kell mennem szívni egy kis friss levegőt, különben nem fogom bírni végigülni a vacsorát… A Scottot érő tapsot már csak tompán hallom, amennyire dühít ez a drága barátom megnevezés, épp annyira tartanám jónak, ha esetleg közelebb kerülnének egymáshoz. Helyes gyerek, sok közös lehet bennük, szenvedélyük a konyha, ez biztos, máris jobban startolna, mint én tettem volna, ha egyáltalán versenybe vágytam volna szállni.
Odakinn a falnak dőlök pár méterre a kijárattól, és fújok egyet, kell a viszonylag hűs esti levegő a benti után. Nem is kellett volna eljönnöm… Pár perc múlva, mikor elhal a taps, hallom, hogy kilép, nevetséges, de tudom, hogy Chloe az, mielőtt arra fordítva a fejem megbizonyosodhatnék róla. S az a mosoly, amit látok az arcán, elárulja, hogy rendben lesz akkor is, ha nekem semmi közöm hozzá. Most már sikeres, csak meg kell találnia a boldogságot is. Meg fogja, ebben biztos vagyok. Nem is szólok hát, ezt a pillanatot nem szeretném megzavarni, hagyom, hagy élvezze ki, majd visszamegyek én is, ha már bement.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Kedd Jún. 28, 2016 9:48 pm
 



 

Joel and Chloe


Joel a merő udvariasság, ahogyan kiemeli, hogy ez mind az én érdemem. Nem bírom elkerülni a biztos jeleit annak, hogy feszélyezve érzi magát a társaságomban, és a kezdeti lelkesedésem, ami akkor mutatkozott meg, amikor megláttam…egyszerűen kezd elillanni. Nem vagyok rest szemmel vételezni, hogy az ütés nyomai még látszanak rajta, és a merev testtartás is arra enged következtetni, hogy a bordatörése még nem gyógyult be. A két puszit is a kellő távolságban kívánta az arcomra nyomni, csak azért, mert ez a nap rólam szól, és a meghívottak között van. Jó ötlet volt, hogy elküldtem neki? Már nem vagyok benne biztos, de amint megjegyzem, hogy a virággal nem nyúlt mellé a születésnapomat illetően, akkor nem kerülheti el a figyelmemet a válasza. Kudarcként élte volna meg a vitáinkat is? Nem marad időm egyetlen feleletre sem, mert össze kell terelnem a vendégeket, és kisebb köszöntőt mondani, amibe belecsúszik néhány dicséret, és a személyzet bemutatása is. Az előételek, és a koccintások előtt még utoljára szeretnék egy kis friss levegőt szívni. Most fognak elbírálni Seattle lakosai, az ismerősök, a barátok, és a rokonok is. A főztöm, a szívem van benne a mai estébe, és nem szeretnék kudarcot vallani. Apropó kudarc? A hűvös esti levegő ellenére a nyár érezhető, és nincs szükségem kabátra, de a biztonság kedvéért átölelem magamat a két karommal. Az égboltot lesem, és édesanyámon, meg az életemen gondolkodom. Hálás vagyok mindenkinek, hogy elértem idáig. Már éppen indulnék befele, de a fal árnyékában észreveszek egy alakot. A szívem őrült sebességben kezd el verni, és pánikroham tör rám. Merre meneküljek? David jut eszembe, és a sötét sikátor, de aztán hamar rájövök ki is az, és csillapítom a szapora légzésemet is.
- Megijedtem. – suttogom kettőnk közé, és közelebb lépek az ajtóhoz, de kellő távolságban annyira, hogy ne csapjon meg senki, ha ki szeretne jönni.
- Miért vagy idekint? Bocsánat, ez nem tartozik rám. – hessegetem el, és a tekintetét keresem, de sötétben ez nem olyan könnyű.
- Előbb elszólítottak, de el szerettem volna mondani, hogy te is szigorúan ítéled meg magad. Nem csak a te hibád volt, hogy elbeszéltünk egymás mellett. Kérlek, ezt vésd az eszedbe Joel. – nem akarom tovább feltartani, és az ajtó ekkor ki is csapódik. Scott lihegve pillant először rám, majd rá, aztán elmosolyodik.
- Kedves főnököm várnak a konyhában. Elrabolnám a kisasszonyt, ha nem gond? – megragadja a kezemet, de szívem szerint maradnék, de aztán rájövök, hogy ez a remény csakis bennem él, legbelül. Joel egy régi ismerősként tekint rám, és talán ideje lenne, ha elfogadnám. Összekulcsolom az ujjainkat Scott-tal, és amint belépünk a fénybe, már tudom, hogy önmagamat is becsapom. A szívem kint maradt valakinél, aki sose fogja értékelni. Csendesen felöltöm a kinti mosolyt az arcomra, és bemegyek a konyhámba, hogy megkezdjük az előkészületeket, és lélekben felkészüljek a beszédemre a felszolgálás előtt.
- Chloe…ide. – Sarah nem bírja ki, és a konyhapult mögé rángat. Nem bírok betelni az ötven főnek tervezett menüsor látványától.
- Skacok…ez nemcsak az én nagy napom, hanem a tiétek is. Köszönök mindent. – könnybe lábad a szemem, de összeszedem magam, és elindulok kifelé…



A hozzászólást Chloe Ward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Júl. 10, 2016 7:58 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Csüt. Jún. 30, 2016 3:10 pm
 



 

- Nyugi, csak én vagyok. – Jegyzem meg csendesen, mikor a pánik jeleit vélem felfedezni rajta, abszolút nem akartam megijeszteni, miért is tennék ilyet, pontosan tudom, min ment keresztül, durva lenne, ha ilyen ízléstelen módon akarnék bárkin átgázolni, de a jelek szerint megy az nekem akkor is, ha eszemben sincs ilyet tenni. - Ne haragudj, nem volt szándékos. – Kértem azért elnézést annak rendje és módja szerint, mert nem szerettem volna, hogyha tüske marad benne, legalább most ne, van már elég, nem igaz?
- Ugyan, ez csak egy egyszerű kérdés, attól még, gondolom én, beszélnünk szabad. Egyébként csak az agyamra megy Mark. Meg igazság szerint a barátnőd is. Egész este falják egymást, mintha kötelező lenne. – Előbbi még csesztet is állandóan, de ezt nem kötöm az orrára, mert akkor talán az is előkerülne, hogy miért is teszi, de arra a kérdésre már nem szeretnék válaszolni.
- Ne aggódj, mártírt nem állt szándékomban csinálni magamból, tudom, hogy nem minden csak az én hibám, de kedves vagy, hogy biztosítasz felőle. – Ó a francba is, mennyivel egyszerűbb lenne, ha megmaradhattunk volna a csak szórakoztatjuk egymást szintjén. Ez így már túlságosan is bonyolult. Ahogy látom, menni készül, annál jobb, még véletlenül sem mondok valami olyat, aminek hatására megint visszakerülnénk a startmezőre. Nem közlöm, hogy gyönyörű, és jól áll neki ez a szín, hogy a történtek ellenére most láthatóan mégis ragyog. Szerencsére. Megakadályoz az is, hogy nyílik az ajtó, és előkerül a kedves kis barát, aki olyan sokat segít. Csak tudnám, miért cseszi annyira a csőrömet a jelenléte. „Kedves főnököm”, igazi nyaligép…
- Nem tartom fogva, szóval nyugodtan. – Eresztek meg egy kötelező félmosolyt, a feszültségemet nem engedem a felszínre, csak azt tudom, hogy nem csípem a csávót. A telefonomat babrálom még pár percig, mert eszemben sincs rögtön bemenni ezek után, nem szívtam még elég friss levegőt. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire végre erőt veszek magamon, és elindulok befelé. Rettenetes nagy pech, hogy megteszem, mert úgy tűnik, a sors kereke szerencse terén fordulni látszik, és most én vagyok az, aki frontálisan ütközik az ajtóval, de meg is érdemlem, én barom miért a legrövidebb úton akarom megközelíteni az asztalomat, elhaladván az ajtó előtt…
Megáll körülöttem a világ, és halál lazán fogok padlót, remélem, nem tört el megint az orrom, az rohadtul nem hiányozna. Mindenesetre az biztos, hogy percekig képtelen leszek bármi egyébre, mint a padló melegítésére, és még csak azt sem fogom fel igazán, hogy ki jött ki éppen akkor, amikor én ideértem. Valahogy nem lepne meg a válasz a fel sem tett kérdésre.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Csüt. Jún. 30, 2016 5:16 pm
 



 

Joel and Chloe


Sarah és Scott ma este sokat segítettek, mégis én álltam a konyhában fél napon keresztül, hogy ma estére tökéletes legyen minden. Nem értem volna be a jóval, ha már annyi vendég kíváncsi a nyitásomra. Apa még New Yorkból is hívott ismerősöket, sőt a szüleit is meginvitálta, de sajnos nem értek ide, vagy nem tudom, hogy mi történhetett pontosan. A lényeg az, hogy a magam ura leszek, és nem lesz több Pierre, túlóra, csak amennyiben én is úgy szeretném. Az élet mostanában kitolt velem, és szerettem volna, ha a nagyszüleimen kívül a dédszüleim, és Oliver is részt vesznek, de valami közbeszólt megint. Nem olyan nagy probléma, de jól esett volna, ha a családom mellettem áll, és itt nem csak apára, és Amyre gondolok. A beszédem szövegét többször elgyakoroltam a tükör előtt, és már fejből fújtam, de amikor kilépek az ajtón, és egy idegen férfi, meg Joel ütköznek, mármint közöttük csak az ajtó feszül, de csúnya véget jelent, akkor nem is gondolkodom. A padlóra érkezik, és úgy látszik, hogy onnan segítség nélkül nem is fog felkelni.
- Annyira sajnálom, nem láttam. – szabadkozik az étteremkritikus, én meg kissé sem boldogan tekintek a zöld szempárba, de nem teszem szóvá, hogy mennyire udvariatlan, hogy nem figyelt eléggé.
- Scott légy szíves hozzatok jeget, és hívd ide Markot, aki Amy mellett ül. – bólint felém, és már szalad is a dolgára. Nem vagyok rest leülni a földre, és addig is az ölembe húzni a fejét, hogy ne a hideg padlón terüljön ki. Aggódva ellenőrzöm a homlokát, és a tarkóját is, aztán lenézek rá, és mintha észlelné, hogy ott vagyok fölötte, így beszélni kezdek hozzá.
- Joel…kérlek mondj valamit. Hallasz? Hol fáj? – megérkezik a jég, és Mark is, aki eléggé ledöbben, de a vendégek fele is körénk gyűlik.
- Apa…segítsetek az egyik asztalhoz vinni, rendben? – a jeget elkérem, és ráteszem a fejére, de valahogyan nem akaródzik, hogy elmozduljak mellőle. A helyzet ismerős is lehetne, csak éppen fordítva voltunk a Cuba bárban. A férfiak felsegítik, és átviszik az egyik kanapés részlegre. Nem számít, hogy kik ülnek itt jelenleg, mert a legfontosabb, hogy jobban legyen.
- Hívom a mentőket.. – mondja apa, és ott is hagy minket, én meg leülök mellé, és tüzetesebben átvizsgálom az arcát.
- Nemrég vertek meg, most meg már az ajtókkal ismerkedsz? – vigyorogva piszkálja Mark, de én cseppet sem vagyok mókás hangulatomban.
- Mark az istenért… - rivallok rá, és óvatosan megérintem az arcát, és a szemébe mélyedek.
- Szédülsz? Nincsen hányingered? – nem vagyok ugyan orvos, de jobb lesz, ha ránéz valaki szakértő is.
- Szóljak a lányoknak, hogy mi történt? – érdeklődik Mark, én meg nem értem, hogy kikről van szó.
- Milyen lányoknak? – fordítom felé a fejemet, de a tenyerem még mindig Joel arcán pihen.
- Hát a lányainak. – az utolsó szó még mindig a fülemben visszhangzik, és nem jutok szóhoz egy ideig. A kék íriszekbe tekintek, aztán a kezem lehullik az arcáról, és se szó, se beszéd állok fel a kanapéról.
- Chloe…itt vannak a papáék is. Most érkeztek. A mentő már úton van. – apa áll meg előttem, de én csak végigmérem, és minden érzelemtől mentesen válaszolok.
- Remek. Szóljatok, hogy itt van bent. – vissza se tekintve indulok meg a konyha felé, hogy kicsit lecsillapodjak, de azt hiszem erre ma este már semmi esélyt nem látok. Hallom, hogy többen a nevemet kiáltják, de kell egy kis idő, hogy feldolgozzam, amit az előbb hallottam. Szóval gyerekei vannak. Még, hogy steril…én meg kibaszott naiv.

Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Júl. 10, 2016 7:52 pm
 



 

- Ne aggódjon, volt már rosszabb is. – Mi az hogy, annyira elvertek, hogy kórházba kerültem, ahhoz képest egy kis orrvérzés vagy agyrázkódás igazán semmiség, nem fogok egy véletlen figyelmetlenség miatt megorrolni senkire, meg aztán, épp annyira az én hibám is. Kóválygok, nem nagyon tudom, hol áll a fejem, csak azt, hogy legszívesebben fel sem kelnék innen. A rajzfilmekben látott csillagokat vélem látni a fejem felett.
- Innen is gyönyörű vagy! – Motyogom felpillantva Chloe vonásaira, mentségenre legyen mondva, nem vagyok kifejezetten a helyzet magaslatán, így józan gondoltom sem akad, egy szál sem. Beszélnem azért a kérésének megfelelően sikerült, remélem megelégszik ezzel is. A hol fájt egész pontosan jelenleg nem tudnám leírni úgysem. - Nem kell elvinni, jó itt nekem. – Tiltakoznék, de nem nagyon van választásom, felsegítenek és terelgetnek, pedig Csipkerózsika öle sokkal kellemesebb volt az ízlésemnek. A kanapén nem terülök ki, van büszkeségem még ilyen kábán is, szóval nem csorbítanàm még inkább, a kínossági faktor már így is túl magas.
- A mentőket fölösleges hívni, orvos vagyok, megoldom. – Hiába beszélek, ez jelen pilllanatban senkit sem érdekel, ami engem illet, túl sokat láttam mostanában mentőt belülről, éppen elég volt az is. - Elhiheted, hogy egyik sem direkt volt. – Húzom el a szám, esélyes, hogy tényleg agyrázkódások lesz, de nem baj, úgyis kényszerpihenőn vagyok, most már lehetek ezen indokból kifolyólag is.
Chloe szavaira megcsóválom a fejem, ami meg Markot illeti, a szavak hallatán, amik kiperegnek a száján, még dühösebb leszek rá, noha tudom, hogy fölösleges, a hozzá hasonlóaknak nem szokása beismerni, ha valamit rosszul csinálnak. Rendes gyerek, de szereti mindenbe beleütni az orràt. Kiváltképp akkor, hogyha rólam van szó, most, hogy egymásra találtak Amyvel, és a baba is jön, azt hiszi, velem is meg kell ilyen téren váltania a világot. Rendkívüli módon nehezemre esik ezt elfogadni...
- Nem kell, elég nagyok már ahhoz, hogy pár plusz órától ne menjenek falnak. – Sóhajtok fel, Michele talán aggódna, de a másik kisasszony holt biztos, hogy csak örül, ha minél kevesebbet vagyok otthon. Ezért meg fogom fojtani, nem akartam, hogy Chloe igy tudja meg, ha valaha olyan helyzet alakult volna ki, elmondom én magam, de sajnos ez határozottan félresikerült a legjobb barátom miatt. Csodás. Próbálok Chloe keze után nyúlni, de jelen állapotomban esélyem sincs elérni, csak feláll és távolodok. Megölöm Markot. Mi a francért kell gondolkodás nélkül jártatnia a száját? Hiába akarom megkímélni magamtól, elintézik helyettem mások is az idegösszeomlást. Eltátogom Marknak, hogy ki fogom nyírni.
- Akkor most húzz utána, és mond el neki azt is, hogy nem hároméves totyogóim vannak, és csak Kuba óta tudok róluk.
- Fogalmam sem volt róla...
- Jó... Csak menj utána. – Én nem tudok, megtenném magam is, de amint fel akarnék állni, beszédülök, és esélyem sincs másra, mint visszahanyatlanani az ülésre. Elcsendesedek, és csak bambulok magam elé, míg meg nem érkezik a mentó, Carter és Moretti azok, intek nekik, ők meg röhögnek egyet rajtam, ilyen ez.
- Kiütött valaki, Roux? – Vigyorogva sétálnak oda, hogy megnézzék a funkcióimat.
- Szédülök, belefejeltem a nyíló ajtóba, tök fölöslegesen jöttetek ki, csak agyrázkódás, és úgyis pihenő üzemmódban vagyok. – Magyarázom, de jobban figyenek a saját dolgukra, nekem meg közben az sem tűnik fel, hogy Amy is bemegy Chloe és Mark után...
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Júl. 10, 2016 8:09 pm
 



 

Joel and Chloe


David óta a darabkáimat illesztem össze, és arról győzködöm magam, hogy Joel és köztem nem lehet semmi. Elment, ott hagyott New Yorkban, és úgy kellett történnie mindennek, mert nem lehetünk együtt. Akkor mégis miért fáj ilyen nagyon, hogy mástól gyereke, sőt gyerekei vannak? Két lány. Nem akarom elképzelni, de már késő, mert a fantáziám élénkebb, és attól tartok, hogy a lelki szemeim előtt már meg is jelent a két apróság. Kék szemek, hasonló stílus. Gombóc nő a torkomban, kiszáradok, és a konyhapultban kapaszkodom meg. Ujjperceim kifehérednek, és a mérhetetlen csalódáson kívül a düh tombol bennem. Hány alkalma lett volna, hogy elmondja? Chloe, sajnálom, de azért nem férsz bele az életembe, mert van két gyerekem. Megsértődtem volna? Fogalmam sincs, de így elárulva érzem magam, és megbántva. Kitárulkoztam egy olyan férfinak, aki még annyira se tartott, hogy beavasson az életébe. Davidről, az erőszakról…mindenről tud. Nyitott könyv vagyok számára. Egy eldobható, megunt olvasmány. A könnyeim engedély nélkül törnek utat maguknak, és nincs megállás. Eldobott áru vagyok. A szexre jó voltam, átmeneti játékszernek. Mark lohol utánam a konyhába, és meg is torpan a lengőajtót berántva, amikor felé fordulok, és szipogva mérem végig.
- Mit akarsz? A barátod mellett a helyed. – közlöm tárgyilagosan, mert nincs kedvem megosztani vele a fájdalmamat.
- Chloe sajnálom, hogy így kellett megtudnod, de még Joelnek is új… - feltartom a kezemet, és a pult mögül elveszek egy szalvétát.
- Joel apuka, felfogtam odakint is. Nem tartozik rám, vettem az adást Mark. – törlöm le a könnyeket, és kihajítom a papírt a kukába, amikor megkerüli a tálalót és odaáll elém.
- Tizenöt évesek, és most veszítették el az anyukájukat. 20 éves történet, és Joel nem tudott róluk. Felborult az élete Kuba óta. – erre az információra felkapom a fejemet.
- Azt állítod, hogy utána tudta meg? – harapdálom idegességemben a szám szélét, mert szeretném azt hinni, hogy ez igaz.
- Igen, el kellett utaznia Varsóba. Apasági teszt. Sok ez egy férfinak, aki nem akar gyereket. – komolyodik el, és kezdem érezni, hogy minden erő elszáll belőlem, és lesápadok. Emiatt nem keresett, vagy nem is akart?
- Ha már így kettesben vagyunk Chloe…én ismerem Joelt, nagyon régóta, és egy nő miatt nem viselkedett még így, mint miattad. Nem veszed észre, mert nem töltesz vele elég időt, és nem is ismered, de felkavartad érzelmileg. – a tekintetünk összeforr, és a barátnőm ekkor lép be a helyiségbe.
- Minden rendben? Itt vannak a mentősök, és a nagyszüleid is Chloe.. – képtelen vagyok mozdulni, csak nézem Markot, és tátogok, de hang nem jön ki a torkomon.
- Mennem kell. – kikerülöm őket, és két döbbent személyt hagyok a hátam mögött, de vissza kell mennem, mert ez az én nyitóm.
- Kedves vendégek, nincsen már gond. Kérem, mindenki foglalja el a helyét. A pincérek azonnal felszolgálják az előételeket. – hívom fel magamra a figyelmet, és tapssal jelzem, hogy a beszéd még ráér. Az étteremben összegyűlt vendégsereg elhallgat, aztán odamegyek a nagyszüleimhez, akik körgyűrűt alkotnak a mentősök, és Joel körül.
- Hál istennek kis unokám. – nagypapa nem bír magával, és a mellkasához szorít. Az ölelkezéstől még mindig kiráz a hideg, de ő nem tudhatja, hogy mi történt velem. Apa tett róla, hogy a sajtó ne csámcsogjon rólam, és ezért hálás vagyok neki.
- Papa… - ellépek mellőle, és Joelhez közelítek, de papa nem enged, és együtt andalgunk oda, még a mentősök is félreállnak.
- Maga biztosan Chloe vőlegénye. Jeremy Ward vagyok, a büszke nagypapa, és maga? – mielőtt bármit mondhatnék, céklavörös leszek, és a kéztőmmel a fejemhez kapok. Ha nem Amy éget be, akkor a rokonaim.
- Öröm megismerni magát végre… - azt se tudom, hogy mi van, de apa kérlelően néz rám, amikor találkozik a tekintetünk, majd az ismerős kék szempárba nézek. Apa hazudott a nagyszüleimnek. Vajon miért, és Joel mit fog reagálni? Még magam se tudom, hogy hányadán állok vele a történtek, és Mark szavai után. Némi magyarázatra szorul a helyzet.


Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Júl. 10, 2016 8:13 pm
 



 

Nyugodalmasan tűröm, hogy megvizsgáljanak a mentős kollégák, bár nem vágyom arra, hogy buzaráljanak, de ez van, ha már kidáradtak értem, legalább ennyi jusson nekik. Amiatt sokkal inkább aggódom, hogy Chloe elszelelt, mint magam miatt, de sajnos egyelőre ilyen téren nem lettem okosabb, talán hamarosan. Csak nem szívódik fel a saját megnyitójáról. Bízom benne legalábbis. Mindenesetre, ha nem jön elő, maximum végleg sakk-mattot ad ennek az egésznek, de réges-rég így kéne lennie, csak sosem sikerül olyan távol maradnom, mint szeretném.
Pár perc múlva előkerül, és meg is nyugtatja a vendégeit, én a magam részéről inkább nem is nézek arra, eszembe sincs az égszakadás és földindulás kezdetéhez asszisztálni, sok lesz már a jóból. Elvégre, félreértés miatt túl régen estünk egymásnak, igaz? Nem, szt nem vagyok hajlandó megint eljátszani, éppen ezért nem megyek bele soha kapcsolatokba, nem akarom, hogy egy végetnemérő játszma legyen az életem, nem akarok állandóan mentegetőzni, csak mert valamit nem mondtam el, csak mert a másik fél szerint rá tartozik. Ez független attól, ki milyen szinten avatja be a partnerét az életébe. Én a magam részétől nem szoktam hozzá, hogy a húgomon kívül bármilyen nőt beavassak a legbelsőbb titkaimba és maganügyeimbe. Az, hogy a semmiből felbukkant két lányom, már alapjaiban rettentően felborította az életemet, nem még most, hogy ráadasul Chloe is kiborult miatta.
Az idősebb úriember és a kedves felesége bizonyára a nagyszülők, de nekem nem tisztem velük foglakozni, sem szórakoztatni őket, erre úgysem vagyok jelenleg alkalmas, bármennyire is várják el tőlem kimondatlanul mások, hogy megtagadva önmagam legyek olyan, ami nekik tetszik.
- Ha megígéred, hogy kifekszed, és nem stresszelsz, akkor csak hazaviszünk.
- Az utóbbit nem tudom megígérni, de igyekezni fogok. - Ebben a szent minutumban villan pillantádok a közeledő Chloe és az idősebb úr felé. Nem, határoottan képtelenségnek tűnik mellette nem stresszelni. Valami egyszerűen minden van, amivel nehezemre esik mit kezdeni. Edzett férfiember létemre képtelennek érzem, hogy tartsam a lépést, nemes egyszerűséggel nem megy.
A papa bemutatkozása után meglehetősen meredek ívben szaladnak homlokom közepére szemöldökeim, és rögtön Chloera szegezem a pillantásomat. Ezt nem csinálhatja tovább, épp annyira felnyomja bennem a pumpát, mint amennyire ő megsértődött az imént.
- Dr. Joël Èmeric Roux, nagyon örvendek Mr. Ward. – Amennyiben megtette, úgy én is kinyújtom felé a kezem, máskülönben csak bólintok felé. Azt illetőn, hogy mennyire tévúton jár a vőlegénykérdésben, nem helyesbítek, semmi kedvem megtudni, ha mondjuk tényleg van vőlegénye, nem csak valami kamudumáról van szó.
- Bocsánat, el kell szállítanunk az urat. – Szól közbe az egyik mentős, és fel is segítenek, jól jön, mert semmi kedvem itt maradnia a tovàbbiakban, túl sok az nekem, és jelenleg nem vagyok olyan állapotban, hogy az életemet boncolgassam, hobás, nem hibás döntéseket.
- További szép estét, bizonyára remek lesz, sajnálom, hogy nem kóstolhatom meg a mesterműveket. Hölgyeim, uraim! – Biccentek minden Wardnak, aztán hagyom, hogy kovezessenek a mentősök. Semmi más vágyam nincs mára, minthogy ledőljek a saját ágyamba, és fel ne keljek, amíg ki nem vet magából.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Júl. 10, 2016 8:17 pm
 



 

Joel and Chloe


Kicsit összeszaladtak a dolgok közöttünk, és a félreértések még nem értek véget. A pillantásából tudom, hogy felhúzza magát, és ehhez már nem is kellenek egyéb nonverbális jelek sem. Négy napig voltunk összezárva, de azóta már New Yorkban is istápolt, a kórházban is, és a rendelőben is. Ha ideges, akkor megérzem, mert a dühe idáig száll felém. A nagypapám nagyon nincs képben, de a korára való tekintettel nem szólnék be neki, és reménykedem, hogy négyszemközt is elintézhetjük, hogy ne legyen se apa, se a vendégsereg fültanúja a párbeszédünknek. Illedelmesen kezet fognak, és el is mondja, hogy kicsoda ő, de szerencsére nem támasztja alá, amit állított.
- Papa…ő nem a vőlegényem. – simítom a vállára a kezemet, de ekkor félbeszakítanak a mentősök bennünket, és Joelt haza akarják vinni. Értetlenül állok, és csak a fejemet kapkodom. Micsoda kellemes csalódás. Lehunyom a szememet, és nem húzom fel magam. Ennek az estének rólam kellene szólnia, de hogyan is szólhatna, ha ez a férfi összekuszál mindent? Esélyt sem ad, hogy megbeszéljük. Igen, ő olyan ember, aki hagy elfutni, de engem nem olyan fából faragtak, aki szó nélkül tűr mindent, és a gyerekek száma némi magyarázatra szolgálna, ha..lenne közünk egymáshoz. Amint elindulnak kifelé a mentősökkel, a többiek felé fordulok.
- Elnézést, apa leültetnéd papáékat Amyék mellé? Az étel már meg is érkezett. Rövid időn belül visszatérek, csak beszélnem kell Joellel. – pillantok a szemébe, és némi hezitálás után bólint csak rá. Az idő sürget, így nem is várakozok, hanem kisietek, és pont az utolsó pillanatban kapom el az egyik férfi karját, hogy ne csukja be a hátsó ajtót.
- Megkérhetném, hogy pár percre hagyjon magamra dr. Roux-szal? Nem fog sokáig tartani, mert tudom, hogy pihennie kell. – mindent bevetek, és még nyájasan is kérlelem, és a női bájaknak hála, be is enged. Felmászok a mentő hátuljába, és behajtom az ajtót.
- Hahó… - ülök le vele szemben, és végigmérem.
- Nem szeretnélek sokáig feltartani Joel. Némiképp ledöbbentett a hír, miszerint két tizenöt éves lány apukája vagy. Ha elszaladtam, akkor írd ennek a számlájára. Fogalmam sincs, hol rontottuk el, de nem áll szándékomban veszekedni veled. – a kezeimet tördelem, mert nekem éppoly nehéz ez, mint neki, bár kellemetlenebb az, hogy most ő menekülne előlem, csak akkor nem értem, hogy minek fogadta el a meghívásomat.
- Nem tartozik rám, ahogyan az életed miértjei sem. Kifejtetted jó néhányszor már. Azért köszönöm, hogy eljöttél. Ég veled, és jobbulást! – kissé felállok, de csak annyira sikerül, hogy ne üssem be a fejemet. Odahajolok hozzá, és egy puszit nyomok az arcára. Továbbidőznek ajkaim a bőrén, mint kellene, de aztán elhajolok, és az ajtó felé pillantok, hogy kinyissam. Könny csillog a szememben, de nem a bánat, vagy a sértettség miatt, egyszerűen a veszteség miatt, hogy így kellett lezárnunk valamit, ami el sem kezdődött igazán. Ez az én szerencsém a szerelemben. David, aztán Joel. Igen…beleszerettem, és innen már nincs visszaút, csak előre, de sajnos nélküle.



Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Júl. 10, 2016 8:20 pm
 



 

Abból, hogy közli a nagypapájával, hogy nem vagyok a vőlegénye, legalább afelől nyugodt lehetek, hogy nem kamuzott valamit rólam a családjának. Ugyanakkor, a jelek szerint vőlegénye van, ami a pillanatok tört része alatt varázsol az arcomra tökéletes rezzenetlenséget. Meg kell hagyni, ez gyors volt, és roppant nehezen fér a fejembe, miként lehetséges, de nem fogok sem kérdezősködni, sem pedig ítélkezni, végtére is, semmi közöm a dologhoz, jó pár alkalommal kijelentettem már, hogy nem lehet semmi közöttünk.
Nincs túl sok hangulatom itt időzni a továbbiakban, a hallottak és a fejem épp elég hangulatrombolóak, külön-külön is nagyon hatásosak lennének, ami azt illeti. Már a mentőben ülök, és indulásra készen állok, amikor kinyílik az ajtó, és Chloet pillantom meg. Továbbra is szoborszerűen mozdulatlan vonásokkal szemlélem, jobbnak látom így, s számra is igyekszem lakatot tenni.
- Szia! – Mondjuk nem tudom, mivel szerelte le Morettit, mert ő elég vaskalapos tud lenni, de sok problémàja nem lehetett a dologgal a jelek szerint.
- Ami azt illeti, ez engem is ledöbbentett. – Mit mondhatnék? Nincs hangulatom még tovább rombolni a köztünk tátongó szakadékot azzal, hogy nem igazán volt mit elrontani, mert egy pillanatig sem beszelhettünk semmiféle olyasmiről, ami esetében ez fenyegetne. Rég kiderült, hogy nem egyfelé tartunk. Eleve eljönni sem akartam már, Mark fenyegetett meg több ízben is, én pedig nem szerettem volna, ha behajtja a dolgot. Kár volt, már látom, akàrhányszor találkozunk, az csak összezavarna a dolgokat, erre pedig szerintem egyikünknek sincs igazán szüksége.
- Az az igazság, hogy alig tudják páran, ez olyasmi, amit nekem is szoknom kell, megbékélnem a gondolatával, elfogadni a tényt, hogy az vagyok, ami sosem akartam lenni. Sajnálom, hogy így alakult. – Hogy csak ez az este, vagy az összes többi, azt magam sem tudom, esélyesen mindenre együtt értendő.
- Az étterem gyönyörű, gratulálok hozzá, megérdemelted! Kívánom, hogy olyan legyen minden a továbbiakban is, ahogy megálmodtad. – Próbálok mosolyogni, de rettenetesen fáj tőle mindenem, szóval sokáig nem erőltetem, a puszija kifejezetten meglep, és könnyű lenne megtenni bàrmit, ami eszembe jut most, de nem lenne fair, ő nem hajlandó belàtni, de én tudom jól, hogy nem működhetne. Miattam... Csak egy mély sóhaj hagyja el közben az ajkaimat, és könnyen lehet, hogy megkönnyebbülésként értelmezi, holott inkább a gondterheltség szüli. - Ég veled! – Akárhányszor hiszem azt, hogy az utolsó búcsúnk esik épp, nem szűnik meg bennem az a fura, feszítő érzés. Nem fogom visszatartani, eszembe jut, de én olyan ember vagyok, aki következetesen tartja magát a döntéseihez. Így a jobb, és mostantól igyekezni fogok semmit sem meghallani, ami vele kapcsolatos, mert bármennyire is gondolja másként, nem csak neki van mit kiverni a fejéből.

[Ezt is köszönöm szépen, szokás szerint imádtam!]
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Júl. 10, 2016 8:50 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Szer. Júl. 13, 2016 10:21 pm
 



 

Dwayne and Chloe


Joel látogatása óta egy kicsit még jobban magam alatt voltam, és szinte belesüppedtem a munkába. Nem azért, mert meglátogatott, vagy hirtelen feltűnt volna a lakásomban, hanem a viselkedése miatt. A gondoskodó, és megértő férfi álcája még számomra is új volt, hiszen kikosaraztam, mégsem menekült el, mint New Yorkban tette. Fogalmam sincs, hogy mi váltotta ki ezt belőle, de összezavart, és ha eddig úgy álltunk, hogy mindennek vége közöttünk, akkor most ott tartottunk, hogy megrekedtünk két búcsúzás között, de erre nem lehetett volna azt mondani, hogy az utolsó. Scott ma beteget jelentett, így Sarah lett a jobb kezem. A lányok uralták a konyhát, és nem volt megállás. Szerdához képest elég sokan foglaltak előre asztalt, és bekaptunk egy nagyobb baráti társaságot is, amit nem bántam, mert a fogyasztással nem akadt gond. Az élelmiszer utánpótlás még nehezen ment nekem, mert nem voltam egy szakavatott üzletasszony, de a legjobb igyekezetem szerint választottam meg a helyi beszállítókat, és a legjobb kapcsolatot ápoltam velük. A megnyitás óta két hét telt el lassan, és az életem kezdett a régi, megszokott ütemébe visszatérni, ha nem vesszük figyelembe azokat a jeleket, hogy én nem voltam a régi önmagam. A máskor cserfes, és mosolygós lánynak álarcot kellett húznia, hogy meggyőzze a környezetét az állapota javulásáról. Joelnél tört el utoljára a mécses, azóta mások előtt nem fakadtam sírva, de ha egyedül maradtam, akkor nem fogtam vissza magam. A stressz, a közeledő tárgyalás állandó feszültséget okozott, és a gondolataimat se bírtam minden alkalommal befolyásolni. A szertelenség jellemezte a mindennapjaimat, és persze a színjáték. A zárás közeledtével két kukta is idő előtt lépett le, mert nem akarták lekésni a távolsági buszjáratokat, és csak Sarah tartott ki mellettem a végéig, amikor már felmostunk, és a kasszát zártam be.
- Jó éjt Chloe. Aludj jól, és holnap találkozunk. – búcsúzott el tőlem egy intéssel, és kilépett a bejárati ajtón.
- Neked is jó éjt Sarah. – mosolyogva viszonoztam a gesztusát, de amint a tokjába feszült a nyílászáró egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat, és erősen meg kellett kapaszkodnom a pultban. Este tízre járt az idő, és ideje lett volna, hogy hazainduljak én is. A séf kabátomat felakasztottam, és a barna oldaltáskámat átpasszírozva a fejemen, igazítottam el a vállamon. A hajamat lazán hátradobtam, és végigtekintettem a fekete feszülős nadrágomon, illetve a foltos fehér pólómon. Majd otthon lezuhanyozom, és be is dőlök az ágyba. A villanyokat leoltottam, és mindent ellenőriztem még egyszer bezárás előtt. A kódot is benyomtam, aztán elindultam a kocsim irányába. A lehető legközelebb szerettem volna megállni, de csak egy sarokkal arrébb az egyik kis mellékutcában sikerült. A cipzárt húztam el éppen, amikor valaki a hátam mögé lépett. Elemi erővel tört rám a félelem, mert megfordulni már nem maradt időm.
- Nem fogom szétloccsantani a fejét, ha most ideadja a táskáját. Szépen, gyorsan. – a lélegzetemet is visszafojtottam, miközben a tarkómon megéreztem a hideg puskacső végét.
- Kérem…adom is. – remegett meg a kezem, és már könnyek égették a szemem. Nem óhajtottam rablás közben meghalni. Az ég tudja, hogy miért engem sújt állandóan, de valamiért egy szerencsétlen periódusba estem bele, és nem volt megállás a lejtőn. A férfi szorosabban nyomta oda a fejemhez, hogy sürgessen, de csak még inkább remegtem, és meg akartam válni a táskától.
- Siessen már…akkor adja ide a pénztárcáját. –sikerült végre belenyúlnom, de annyi minden akadt benne, hogy először nem is találtam. Vajon tényleg nem fog bántani, ha megkapja, amit akar?



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 01, 2016 8:11 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Csüt. Júl. 28, 2016 12:13 am
 



 

A szolgálat befejeztével nem volt időm, hogy kényelmesebbre cseréljem az egyenruhát. A mellényt csak bedobtam a szekrénybe, az inget meg az autóm hátsó ülésére hajítottam; az elhúzódó jelentésírás miatt már így is késésben voltam a tulajjal megbeszélt találkozóról, hogy aláírjuk a bérleti szerződés módosított változatát. Az agyamat eldobtam, amikor előállt a tizenkét és fél és fél?! százalékos lakbér emeléssel.. Egyszer nem maradtam el a fizetéssel, rengetegszer intéztem el a karbantartási és javítási feladatokat saját kontóból, ez az idióta meg tíz százalékra sem volt hajlandó levinni az összeget.
Ingerülten, a kelleténél hangosabban csapom be a magam mögött a lakóház ajtaját, ahogy kilépek az esti levegőre. Aláírtam, de kiérve csak azon kattog az agyam, hogy egyszerűen össze kellett volna tépnem az ügyvédje seggéből előszedett szerződést és hagyni, hadd keressen új bérlőt magának. Megrázom a fejemet és sorra kiroppantom a kézfejem ízületeit, ahogy megindulok a kettővel odébb lévő párhuzamos utca felé, ahol sikerült parkoló helyet találnom – ch, még jó, hogy este hat után nem kell parkolási díjat fizetni a környéken.. Hétköznap lévén az emberek nagyrésze már otthon van, így nincs nagy nyüzsgés, csak öt embert látok az utcán. Azok közül az egyik épp most kanyarodik le jobbra a járdaszegélyen tizenöt lépéssel előttem. Nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet, hiába van egyedül nő létére – nem hajnali órákról van szó, a sarkon túl, pedig van közvilágítás. Amíg az utcaszakasz középső lámpája ki nem égett, valószínűleg tegnap.. Egy hétköznapi jelenet a sok közül, aminek megszámlálhatatlanszor voltam szemtanúja és különben is azon vagyok első sorban, hogy a kocsiig lenyugodjak – legalábbis ezen voltam, míg az utcatorkolatig nem értem..
Megszokásból, csak egy gyors ellenőrző sandítást azért vetni akartam a mellékutcára, de még egy teljes lépést sem teszek meg, nem hagyom el a külső részen hagyott szemetest és fal mellé pakolt dobozokat; a szemem sarkából csípem el a folyamatban lévő rablás képkockáit. Némán káromkodva lapulok a falhoz, nem kell teljes kivilágítás ahhoz, hogy felismerjem a fegyvert, amivel sakkban tartja a nőt. A beszédhangok halkak, egészen beleolvadnak az este zajai közé. A velem közvetlenül szemben levő, út mellé helyezett szeméthalomban megakad a tekintetem egy partvisnyélen. Mellette sérült üveg, cakkos anyagdarabok – lomtalanítás hátralékai lehetnek. Az üvegért nyúlok, hogy oldalra nézve felmérjem a helyzetüket és annak megfelelően hajítsam el a szakasz távolabbi végébe a felszedett törmeléket. A nagyobb csörömpölés nagyobb figyelmet von magára. Egyszerű logika.
..és ez így is történik, miután eldobom az üveget. Nem helyeztem magam szolgálatba, a hivatalossá tételéhez elengedhetetlen legalább egy fültanú, de jelenleg ez egy vicc lenne és egyébként is; nem gondolkodom rajta. Időm sincs rá, ami mellett nem elhanyagolható továbbá az a hátrányom az elkövetővel szemben, hogy fegyvertelen vagyok.. A csendet megtörő törmelék legelső visszacsengésekor, valójában már a dobás pillanatában lépek. Előre, gyorsan, igyekezve nem zajt csapni, a lehető legrövidebb úton, hogy a riadóztatott bámészkodásból ne szakadjon ki idő előtt - azaz, míg a karjáért nyúlva oldalba nem kapom a vállammal..
Hangosan nem fogom bevallani, de inkább ezerszer ez, minthogy a lakás-dologgal fájdítsam fejemet.. Sajnos - most inkább se - jobban kezelem.
- 911! - nincs lehetőségem ennél bővebben kifejteni mire célzok pontosan, amikor a férfit elrántva odavetem a nőnek. Sok érintett képes lefagyni ilyen esetekben, amiért nem lehet hibáztatni őket, de emlékeztetni igen, hogy míg ők - ha egy másodpercre is - igen, addig az idő nem állt meg és én, más se tehetjük meg helyettük a bejelentést. Az esést úgy irányítom, hogy ne én szenvedjem el a mindkettőnk súlyát, miközben próbálom biztosan erősen és a civiltől távol fordítani tartani a kezét, szorítani a csuklónál, hogy kiejtse a nemrég még bőrt inzultáló vasat.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Hétf. Aug. 01, 2016 8:16 pm
 



 

Dwayne and Chloe



Általában hiszünk abban, hogy velünk ez nem történhet meg. Nem mi leszünk betegek, a boltban nem minket fognak lopáson érni, az utcán nem minket fognak kirabolni. A legtöbb esetben bízunk benne, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, és sebezhetetlenek, de a valóság nem így működik. A mai estére nem voltak különösebb terveim. Hazamenni, lezuhanyozni, és befeküdni az ágyba. Az életem egy megszokott ritmusban telt, miközben belülről sorvadtam el, és többször megfordult a fejemben, hogy mennyivel kerekebb lenne a világ, ha Chloe Ward nem létezne többé. Nem lennének anyagi gondjaim, nem kellene attól tartanom, hogy még egy férfi összetöri a szívemet, és amiatt, hogy ismét megbetegszem, és ezúttal talán nem leszek olyan szerencsés, hogy egy kiváló szakember az utolsó pillanatban felismerje mekkora is a baj, hogy azt még orvosolni tudja. Könnyedén lerázhattam volna a vállaimra nehezedő súlyt, de még kitartottam egyelőre. A kocsimig számolgattam magamban, hogy a kutyámnak mit is kellene vennem holnap, Amyvel is találkozni kellene, de…ekkor meghallottam a lépések zaját. Nem túl feltűnően követett valaki. A vészharangok már hamarabb is jelezhettek volna, de minél hamarabb el akartam jutni a kocsimig. Ha beülök, akkor már nem eshet bántódásom. Éppen, hogy lefékeztem előtte, és a táskámban kezdtem el kutakodni a slusszkulcsom után, amikor a fegyver csöve a tarkómhoz nyomódott. Miért éppen én? Nem érdemlem meg, hogy éljek? A remegés, és a kérlelés ilyen helyzetekben elsődlegesek, miközben az ember próbálja fenntartani a higgadtság látszatát. Belülről a pánik kerít hatalmába, hiszen a táskámat akarja, de abban volt a mai bevétel, és a fél életem is. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyi pénztől megváljak egy alig indult vállalkozás esetén. A kiadásom még mindig több, mint a bevételem, és valamiből finanszíroznom kell az alkalmazottakat is. Automatikusan cselekszem, és keresem elő, amit szeretett volna, de nem találom meg elsőre.
- Igyekszem, de beakadt.. – megemelkedik a hangszínem, és a sírás kerülget. Nem fogok életben maradni, ha nem őrzőm meg a nyugalmamat, és egy bőgőmasinává válok. Joel, az erőszak. Davidnek meg kellett volna ölnie, hogy ez ne történhessen meg velem. Nagyot nyelek, de ebben a pillanatban egy magasabb hangra kapjuk fel mindketten a fejünket. Egy üveg gurul felénk a semmiből. Hálát kellene adnom, hogy éppen valaki erre rúgta, és időt nyert nekem? Sok idő nem marad a menekülésre, mert egy másik férfi jelenik meg a sötétből, és nekimegy a támadómnak. A földre zuhannak, de előtte még elkiáltja a 911-et. Rendőr lenne, éppen itt, és éppen most? Lefagyok, és a táska kihullik a kezemből, amint a jelenet megelevenedik előttem. A fegyvert próbálja kilökni a kezéből, és ahelyett, hogy okosan a telefonomért nyúlnék, és erősítést hívnék, egészen más megoldás játszódik le a fejemben. Az adrenalin lökettől fél térdre ereszkedem, és belemélyesztem a körmeimet a csuklójába, amitől felordít, és elejti a pisztolyát. Meggondolatlanul kapom fel, és szegezem neki a támadómnak, aki meghökken, és valószínű a másik férfi is, aki a segítségemre sietett az előbb.
- Miért én? – erednek meg a könnyeim, és remeg a kezemben a puskacső, de határozottan felé irányítom. A barna szempáron érzelmek egész palettája suhan át, miközben nem hallom meg, hogy egy kocsi közeledik felénk, és onnan kiabál valaki kifelé.
- Lebuktál te fasz? – visítva, csikorogva állnak meg a kerekek, de nem szakítom meg a szemkontaktust a férfival. Azonban nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy többen szállnak ki a járműből. Öljek, vagy ne öljek? Mit veszíthetek?



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Aug. 16, 2016 7:07 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Pént. Aug. 12, 2016 11:14 pm
 



 

Nem így terveztem az estém maradékát. Csak vissza akartam menni a lakásba és egyből kidőlni, hogy az előző napok szarul alvásán valahogy javítsak – altatóval. Az álmok szinte mindig elkerültek, innen tudom a problémám fő forrását, az idióta forgolódás, légszomj okát és furcsa emlékszem, de mégse utóízből, ami a felébredést követi. Valami fehér, valami más, ismeretlen, de ugyanakkor ismerős is van benne. Valami egészen.. Régi, nem is tudom, de rohadtul ki vagyok tőle és semmi másra nem vágytam, hogy mentesüljek ez alól ma. Helyette itt vagyok. Az előbb üvegcsörömpölés, szilánkok pattogzása rázta fel a sikátornak beillő mellékutcát, ahogy távolra hajítottam a talált palackot és a sikeres figyelem elterelést kihasználva megyek neki a férfi oldalának.. Határozottan mással telik az estém, végülis.. Nem ezt akartam? Kurvára nem azok után, ami még hátra van..
Kekec a támadó, nyúlánkabb, de szívós testalkatú, így nem olyan egyszerű azt a fogást megtalálni rajta a földön, amivel stabilan le tudnám szorítani és amiből ne tudna rugalmas kiutat találni magának. Az a tudat csitította el a bosszankodásomat, hogy egyértelműen kiadtam az utasítást a nőnek; telefonáljon a központba. Jelentsen, hívjon rendőrt, tűzoltót vagy mentőt, marhára nem lényeges kit abban az esetben, ha az első helyett a másik kettőt kérné a sokktól, de.. Nem. Bassza meg mennyire nem, erős ingerenciát érzek arra, hogy hangos káromkodásba kezdjek, de spórolok a levegővel.
- Telefonáljon! – rivallok rá, de ekkorra tetőzik a csuklóba mart körmök következménye és felordít fájdalmában, ezzel pedig elnyomja a mondandóm felét. Azét a rövidét is. Mínusz egy lehetőség. A kezeit a háta mögé húzom, feljebb rántva az összefogott végeket, hogy jobban az aszfaltnak feszüljön és eltántorodjon a kedve a szoros fogás miatti rándulástól. Ha hívta volna a számot a nő; nem lenne baj. Ha. A szemem sarkából ekkor észlelem ahogy a fegyverért nyúl. A reszketeg tartás, a bizonytalanság, a kétségbeesettség, ami talán sokkal inkább szól másnak, semmint a szituációnak, ami mindössze egy újabb volt a sok között.
Rohadt életbe, hogy az embereknek az nyújt biztonságérzetet, ha tapasztalat híján is fegyvert ragadhatnak egy ilyen helyzetben és csak növelik annak elsülési esélyeit. Akár a rossz emberre, merthogy kurvára benne vagyok abban szögben én is.
- Ms. Tegye le. Gondoskodom róla. Csak tegye le. – emelkedek olyannyira feljebb, hogy az alkarommal rá tudjak támaszkodni a lenyomott férfi nyakára. Bizonyíték. A lengetett rövidcsövű nagyban rájátszik a mozdulatlanságára, de amint moccani érzem így is, úgy is visszakényerítem abba az áldatlan áldott állapotban. Azaz tenném, az én fülemet nem kerüli el a kerékcsikorgás, a fék hangja és az ablakai mögül kikérődzés. Oké, teszek magasról a földön lévőre, az egyetlen esélyt reszkető kezek szorongatják. A talpammal taposok egyet a védtelen nyakra, ahogy felállok és egyből a riadt madárként viselkedő keze felé nyúlnék, gondolván simán elvehető tőle a gyilok - oh, nem.. Görcsösen kapaszkodik belé az ujjaival. A kérdés a következő; a félelem oly mértékben eluralkodott-e rajta, hogy a felpattanásom pillanatában akár óhatatlanul is elsült a nála lévő fegyver és ha nem.. A ragaszkodással felhagy-e, mielőtt ostobaságot csinál..?



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Kedd Aug. 16, 2016 7:12 pm
 



 

Dwayne and Chloe


Miért mindig nekem kell szenvednem? Igazságos ez egyáltalán? Nem csináltam semmi rosszat, nem káromkodtam, nem ütöttem el senkit, és még azt se mondhatnám, hogy büntetett előéletű vagyok. Megnyitottam az éttermemet, van néhány barátom, meg a családom. Nem élek kihívóan, nincsenek nagy igényeim. Normálisan fizetem az adót is, nem szemetelek, mégis engem rabolnak ki. Nem hiszek az égiekben, tudom...talán ez a gond. Ott kellene ülnöm vasárnap a templomban, hogy az atya szent szavait meghallva megtaláljam az utamat. Szeretném, ó, de szeretném….de anya halála óta már nincs miben hinnem. Nem értettem, hogy miért kellett elragadnia a fekete halálnak, olyan fiatal volt még, szinte előtte állt az egész élet. Akárcsak előttem, de mit számít ez, ha az időd lejár, akkor menned kell, ha akarod, ha nem. Pontosan így érzem magam akkor is, amikor megjelenik a támadóm, és a fejemhez nyomja a fegyver csövét. Nem ártottam senkinek, csak haza akartam menni, és bedőlni az ágyamba. A kezem reszket, miközben a táskámban kutatok, és az életemet kiváltó pénzt keresem. A megélhetésemet nyújtom át neki egy szó nélkül, ha nem érkezik segítség, de miért is érkezne? A szemem megtelik könnyel, de váratlanul egy üvegcsörömpölés szakítja félbe a jelenetet. Egy férfi jelenik meg a semmiből, és taszítja a földre az én gaztevőmet. A táska kihullik a kezemből, és hirtelen levegőt is elfelejtek venni. A szám elé kapom a kezemet, és ugyan hallom a 911-et, de valamiért nem akaródzik, hogy meg is tegyem. Hívnom kellene, mert ez lenne a helyes lépés, de helyette más vezet. A vak bosszú, a kétségbeesés, a nyomorúság, mely a vállamra telepszik. Nincsen ezen a Földön igazságszolgáltatás…egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nekem kell megtennem ezt a lépést. A körmeim a férfi csuklójába marnak, és elveszem az életet kioltó pisztolyt tőle. Esetlen, sőt suta a mozdulat, és remegek is, mint a kocsonya, de az elkövető felé fordítom. Rossz ember lennék? Csak egy kis nyugalmat akarok. Normális életet. David elvette az önbecsülésemet, Joel a hitemet. Még mi kell? Szinte már nem is érzem magam nőnek, sem érző lénynek. A porhüvelyem létezik, de a lelkem már meghalt, amikor a másik férfi hangja térít vissza, és a pillantásom rásiklik.
- Én…én… - nem tudok megszólalni, hiszen mit mondhatnék az idegennek? Összetörtek, és abban látom az utolsó reményt, hogy megölöm, aki rám támadt? A kerekek csikorgása csak most vetíti ki elém, hogy mekkora bajba is kerültünk…igen mert magammal rántottam mást is. Chloe hogyan lehetsz ennyire ostoba? Ha meg kell halni, akkor ne vigyél mást is magaddal! Az idő megáll, és könnyektől nedves kék szivárványhártyáim az érkező kocsin pihennek meg. Meg fogunk halni. Már fel is készülök lélekben rá, hogy mindjárt eltalál egy golyó. Fájni fog? Erősen szorítom a fegyver csövét, és észre se veszem, hogy aki az életemet akarja megmenteni már mellettem áll. A másodperc törtrésze alatt jut el az agyamig a felismerés, hogy tenni akar valamit. Az ujjaim elernyednek, ahogyan a pisztoly után nyúl, és elengedem. Idegen a tárgy, nem az én kezembe való. A tekintetem az övébe fúrom, és átadom neki. A kék lélektükreimben ott van minden fájdalom, a lábaim földbe gyökereznek, és valóban felkészültem az utolsó lélegzetvételre. David. Joel. Apa. Amy. Anya…lehunyom a szemhéjaimat, már hallom is az első lövést…vajon már eltaláltak? Ez a vég, az elmúlás?



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Aug. 27, 2016 3:49 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Aug. 21, 2016 6:39 pm
 



 

Nem telefonált. Nem mozdult a kétségbeeséstől, ami máris utat tört magának a könnycsatornáján a rohadt életbe, most végképp nem tudok mit kezdeni egy síró nővel és ráakasztotta az ujjait a fegyver markolatára. A földön féregként tekergőzik az elkövető, köhögve köpi ki a nyálát, miközben levegőt igyekszik a tüdejébe préselni sokkal kevesebb sikerrel, mint szeretné a taposás miatt, amit a nyakára eszközöltem. Nem tört, nem reccsent, pont időben ugrott vissza a megfeszült ín. A kiszállók létszámát tekintve bár egy tizedmásodperccel tovább helyeztem volna rá a súlyomat..
Megosztott figyelemmel próbálom kiszedni a nő kezéből az egyetlen dolgot, aminek a segítségével elképzelhetőnek találom a szabadulásunkat, miután egyértelművé vált az egyik férfi szavai nyomán: egy gang-be tartoznak. Túlságosan ragaszkodik, ha erőszakkal venném el tőle öntudatlanul is belém ereszthetné a lendület vett ívének következtében. Nincs más választásom, mint nagyobb gonddal lenni felé a velünk szemben lévők kárára. Egyúttal a sajátunkéra is, de annak reményében, hogy ezzel többet nyerünk megkockáztatom a dolgot. Biztosan tartom a balommal a kezét, amivel a fémet tartotta, míg meg nem finomodik a köré koncentrálódó szorítása és nem tudom átvenni tőle. Tudom, hogy fél, legszívesebben összegömbölyödve várná ki a végét az eseményeknek, mert tehetetlennek érzi magát, hiába volt nemrég az ő kezében az élet-halál lövetű. Kezelem a helyzetet, én teljesen itt vagyok és ezt kiolvashatja a tekintetemből, ahogy belenéz arra a kevesebb, mint egy másodpercre, amit még ki tudok húzni, mielőtt a fiúk becsapnák maguk mögött a kocsi ajtaját.
Hárman jöttek ki. Ketten a mi oldalunkon, egy a másikon. A sofőr a helyén maradt, hogy azonnal meg tudjanak lépni, ha végeztek. Ahogy leereszkednek a karjai lépek előrébb, magam mögé utasítva a reszketeg nőt és ennyin, a félre húzáson múlik, hogy ne a hús melegébe ágyazódjon az első lövés. Nem, csak egy kisebb darabot szakít ki belőle. Csípősen éri az oldalamat a levegő hűvöse, amitől fájdalmasan marnak össze az izmok és abban a szekundumban következik az újabb lövés, egyenest feléjük, ahogy elsül az automata. A nagy terepjáró egyetlen nekünk szavatolható előnye a következő: a túloldali férfi nem tud ekkor még közbe lépni, elég az egyiküket leszednem. Méghozzá térdkalácsra célozva, amit most inkább tudnék be véletlennek, hogy a sikert alátámasztva veri fel az ordítása a még visszhangzó utcaszakasz zaját.
Odébb, távolabb tartózkodnak. Pontosan az utcalámpa alatt, aminek a búra részét veszem célba, hogy összezavarjam a társaságot, miközben hátrálni kezdek és remélem ehhez alkalmazkodva fog ekként tenni a civil is. A kocsija takarásába kell mennünk. Ez a legtöbb, amit egyelőre tehetünk, pontosabban ez az elsődleges pont, ahová el kellene jutnunk. Odakint nem lesznek szamaritánusok, hogy közbe akarjanak lépni, ebben holt biztos vagyok.
A harmadik robaj fogja felrázni a helyet, míg amazok a lőtt sebből vérző társukhoz sietnek és feltartott pisztollyal fedezik a műveletet – immár szilánkok és hulló szikrák függönye alatt.. Zavarodottan, jajveszékelve, amint perzselően a bőrükhöz ér a magas feszültség jóvoltából. Most az egyszer: kössz a városvezetésnek, hogy nem korrigálta még a hibát..
Az oldalamat jelenleg meg sem érzem a szétáradó adrenalin csitító  hatására, csak azzal foglalkozom, hogy az autó mögé kerüljünk és addig se kezdjenek ismételt záporoztatásba. Nem annyira összeszedettek, profik, de vak tyúk is talál szemet.. A zsebemből kapkodva veszem elő a telefonomat, gyorsabban, mintha ő keresné ki a sajátját a táskájából.
- Telefonáljon. Kérem. - ..nyomatékosan. Nem akarom én is a frászt hozni rá azzal, hogy leüvöltöm szedje össze magát, de nem vagyok egyszemélyes felmentő sereg. Idióta lennék, ha biztosan ki merném jelenteni az ellenkezőjét és nem tudom a másik kezemmel még az őrsöt is hívni.. A szám alapján beazonosítanak majd.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Szomb. Aug. 27, 2016 3:54 pm
 



 

Dwayne and Chloe


Soha nem gondoltam volna, hogy közelharcba kerülök a nyílt utcán. Nem az én terepem, és még az ilyenfajta filmeket se igazán szeretem, ahol az emberek öldöklik a másikat. A valóságban ez sokkal ijesztőbb, és amint az ujjaim elengedik a finom markolatú pisztoly csövét a mellettem álló férfira bízom az életemet, vagyis pontosabban a halálomat. Nem arra készülök, hogy innen élve fogunk kijutni, hanem arra, hogy másodperceken belül eltalál egy golyó, és ha van akkora szerencsém, hogy fontosabb szervet érjen, akkor hamar el fogok vérezni, és nem kell azzal törődnöm, hogy mennyire fog fájni. A dördülés el is hangzik, de addigra már az előttem álló mögött vagyok, és csak a süvítő golyó hangját hallom. Várakozom az elkerülhetetlenre, de úgy tűnik, hogy nem engem találtak el, hanem…kipattannak a szemeim, és az előttem tétlenkedő úriember oldalára pillantok. Összerándul, és most nem tudom, hogy mi következik. Össze fog esni, a következőt én kapom a fejembe? Helyette még mindig talpon van, és a rablócsapat egyik tagját méri be. Nem tudom, hogy a vakszerencsének köszönhetjük-e, de eltalálja a térdén, és a velőtrázó sikoly térít észhez engem is. Hahó Chloe nem haltál meg, és életben vagy, kell ennél több? Nem kellene megszeppent kislány módjára mozdulnom, de nem képeztek ki arra, hogyan reagáljak vészhelyzetekben, így csak arra tudok hagyatkozni, amit a felmentő seregem mond. Egy személy, egy ismeretlen férfi, aki a segítségemre sietett. Nem ismerjük egymást, de úgy tűnik, hogy neki nem ez az első olyan esete, ahol fegyvert kell ragadnia, és lelőni a másikat. Megfordul a fejemben, hogy rendőr esetleg, de olyan biztos nem lehetek benne. Már majdnem rám taposna, így hátrálni kezdek vele együtt is, és nem értem, hogy mit mustrál annyira, de hamarosan meg is kapom a választ. Az utcai lámpát veszi célba, hogy időt nyerjünk a menekülésre. Sikerül az elterelés, és a kocsi mögé guggolunk le, miközben a táskám erőteljesen szorítom. A szívem a torkomban dobog, és az előbbi lövéstől még cseng a fülem is. Nem vagyok érthetetlen, így mikor másodszor kér meg rá, hogy telefonáljak, már nem ellenkezem, hanem elveszem tőle a telefont, és beütöm a 911-et. Az ujjaim remegnek, de benyomom a zöld gombot, és a vonal kicseng.
- 911, miben segíthetek? – a torkom kiszárad, és alig kapok levegőt, de megerőltetem magam, és fojtott hangon beszélni kezdek.
- Chloe Wardnak hívnak, és egy rablást szeretnék bejelenteni a Cherry street és a James sarkán az egyik mellékutcában. Az elkövetőknél fegyver van, és egy fekete terepjáróval érkeztek. Kérem, küldjenek ki valakit. – suttogom, aztán amikor megerősítést kapok, hogy nemsokára erre küldenek egy járőrt, akkor bontom is a vonalat, és visszaadom a telefont a tulajdonosa kezébe, de nem kerüli el a figyelmemet a kocsi másik oldaláról érkező susmus.
- Kerítsük be őket. Ezt nem úszhatják meg. – az érces férfihang bizonyosan az egyik kétajtós szekrény utasítása. A pillantásom összeakad a mellettem guggolóéval, és némán tátogok egy köszönömöt neki. Nem merek levegőt venni sem.
- A fruskánál pénz van, az övé a sarkon lévő új étterem. Benne volt az újságban. Kapjátok el. – kicsit hátrálok még, amikor a közelben felhangzik a sziréna.
- A picsába… - káromkodás és obszcén szavak sokasága váltja egymást, de a szemem nem tudom levenni a sérült férfiról.
- Eltalálták? – halkan beszélek, és meghallom a felbúgó motor hangját is, de az én oldalamról az egyik támadó még bekukkant hozzánk, és egy lövést ad le, aztán menekülőre fogja. Felfogni sincs időm, hogy mi történt, mert éles fájdalom nyilall a bal lábamba, de csak akkor tekintek oldalra, hogy szemmel vételezzem a baj forrását. Az alsó lábszáramból hamar ömlik a vér…



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Szept. 18, 2016 11:46 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Szomb. Szept. 10, 2016 9:44 pm
 



 

A következő pillanatban, ahogy a fájdalom jelzésszerűen, először mar bele igazán az oldalamban biztos vagyok benne, ha megkérdezné a nő az előbbi lövésem a szerencsének vagy a tudomásomnak volt-e köszönhető: az előbbit mondanám. Ha csak egy kicsivel előbb lép fel a szervezetem, hogy észhez térítsen a vérző problémáról nem hiszem célt talált volna a löveg, ami lehetőséget biztosít mindkettőnknek a fedezékbe vonuláshoz. Nincs arra külön időm, hogy hátrafordulva szóljak a civilnek vagy finomkodva lépjek, tereljem, meggyőződjek róla ki tud-e törni a sokkból, muszáj határozottan megindulnom, tolnom, amíg nem érzem olyannyira instabilnak a lépését, ami esést eredményezne. Ráadásul azzal is jobban járnánk, mint ott maradni arra a másodperctöredéknyi időre.
Megkönnyebbülést hoz, hogy sikerül felbukás nélkül a kocsi mögé helyezkednünk és a telefon átnyújtásánál már jóval nagyobb mértékű összeszedettséget látok az arcán, mint az első alkalommal. Közvetlenül az átvétel után a túloldalon egyezkedőkre fordítom a figyelmemet. Teljesen. Hallom ahogy tájékoztatást ad a vonal túlfelén lévő ügyfélszolgálati munkatársnak, de a szavak értelmezéséhez túlságosan is ki van zárva a hely ezen fele, a hátam mögött, ahol egyelőre nincsenek azok a szemétládák. Ellenben nagyon is közelítenek.. A guggoló pozíció megtartása közel sem kellemes, de még mindig kellemesebb, mint amikor jobban oldalra kell dőlnöm, hogy jó szögből követhessem szemmel mit terveznek, miként mozognának. Összeszorított fogakkal húzom össze a számat, amikor a fegyvertár gyors ellenőrzésénél a hirtelen mozdulat következtében ismételten végigszalad a fájdalom és belekapaszkodik az idegbe. Egyaránt szól mind az izomhúzódásnak, mind a sivár ténynek: egy tölténnyel gazdálkodhatok.
- Nagyszerű. – nem a legnyugodtabb megállapítást reszelem épp a vonal bontásának pillanatában. Ha két oldalról jönnek és csak egyetlen egyszer van lehetőségem használni a pisztolyt.. Lehet jobban járnánk azzal, ha egyikőjük elébe mennék, addig is rám fókuszálnának a nő helyett. Hosszan fújom ki a levegőt és fordulok vissza. A telefont gyorsan visszacsúsztatom a helyére és a szóbeli megerősítést hallva legszívesebben káromkodnék. Igen, tényleg két oldalról fognak jönni. Egy rövid bólintással nyugtázom a néma köszönetnyilvánítást. Nincs mit, mert odébb van az este vége és nem mernék fogadást tenni a végjáték kimenetelére.
Kézintéssel jelzem, hogy amennyire csak tud húzódjon közelebb az autó oldalához. Az egyre hangosodó sziréna jókorát leszakít az idegességemből, de ezzel egyenesen arányosan visszapótolja a fülembe jutó beszélgetés foszlánya. Egy golyó, egy lövés, de talán pont elég időt lehetne nyerni vele, amíg ide nem ér a járőrautó.. Kijjebb húzódok, vetek egy utolsó pillantást Mrs. Ward-ra, amit megakaszt a motor berobbanó hangja: indulnak. Ez nem a megnyugvás ideje lenne, hogy hangos koccanással döntsem az autó oldalának a fejemet és ennek fényében hajolok, hogy ténylegesen ellenőrizzem a pitiáner bűnözők szedelőcködését.
- Nem vészes.. – tovább nem is tudom mondani, nem találom az egyik rohadékot keresés közben.
Eggyel kevesebb..
Mozdulnék, hogy a nőt megkerülve mérjem fel a kocsi jobb oldalát, de elúszik a másodperc. Századostul. Az elsült fegyver hangja és a puskapor illata fogja először a tudtunkra adni mekkora hátrányba szorultunk, csak utána a földön lassan elterülő vértócsa látványa. Bassza meg. Automatikusan - szerencsétlenül az oldalam miatt - nyúlok, hogy ha nem bírja - nem is fogja soká, csak hat a fokozott mennyiségű adrenalin - megtartani a stabilitását, akkor a jármű fémjének támasztott karomra dőljön, ne egyenest a földre. Elkaphattam volna a vállát vagy a lábát a szemétládának, de akkor garantált lett volna a most megakadályozott egyensúlyvesztés. A fékcsikorgása jelzi a gyors távozásukat, valamint újabb robaj töri meg az éjszaka nyüzsgését. Ablaküveg törik, hallom az egyik golyó visszapattanó hangját vélhetően a szolgálati jármű motorháztetejéről és tisztán hallom a kolléga hangját is, ahogy a rádióba azonnal továbbítja a menekülők rendszámát az elfogásukhoz. A pisztolyt a földre dobom, közvetlen a lábam mellé és megragadom a vállát. A lábamat hátrébb csúsztatom, kénytelen vagyok letérdelni, hogy ne dőljünk el mindketten.
- Hé, figyeljen. - hajolok lentebb, ha nem tudná elszakítani a tekintetét a vértől és kifejezetten a szembogarait kutatom. A kurva életbe, meglőtték, nem tudom hogyan reagálja le, de..
- Vége van. Mindjárt jön a mentő is, de csak arra gondoljon most, hogy vége van. - az odébb, utcafronthoz közelebb lévő vérfoltok miatt kötelezően hívva lett a szóban forgó szolgálat, hogy sebesült van a helyszínen. Ha nem esett pánikba, nem kezdett kapálódzásba akaratlanul is, akkor megpróbálok felállni, hogy a hóna alá nyúlva emeljem meg amennyiben nem ellenkezik. A lábát nem lenne szerencsés a koszos földre tenni, főként nem megterhelni a kicsavart pozícióban..



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Szept. 18, 2016 11:55 am
 



 

Dwayne and Chloe


A mai nap átlagosan alakult. Csendesen tettem a dolgomat az étteremben, kiszolgáltam a vendégeket, irányítottam a teamet, és nem utolsó sorban, de vezetőhöz mérten viselkedtem, vagyis igyekeztem. Nem akartam, hogy mások lássák a megtörtségemet, az összeesésemet. Nem kellett tudniuk, hogy min mentem keresztül a nyár folyamán. Nem igazán szerettem volna a középpontba kerülni, és beszélni róla. Az erőszakról még magam is nehezen mondtam, akár egy-két szót, túl friss volt az élmény, de a nagyobb káoszt jelenleg Joel jelentette nekem. A nyitás óta nem találkoztunk, és ott a mentőkocsiban ismét elbúcsúztunk egymástól. Ki tudja, hogy hányadik alkalommal, bár most úgy éreztem, hogy nem fog visszatáncolni, sőt soha többet nem fog megkeresni. A legfontosabbra koncentráltam jelenleg az életemben, és az nem más volt, mint az álmom, a kis francia éttermem. Rögös, és hosszú utat jártam be, hogy eljussak idáig. Még zöldfülűnek számítottam a szakmában, de próbálkoztam, könyörtelenül haladtam a célom felé, hogy sikeres üzletasszony váljon belőlem. Ezt tartottam szem előtt akkor is, amikor elköszöntem az egyik alkalmazottamtól, és bezártam az ajtókat. A bevételt magammal hoztam. A mellékutcában parkoló autóm nem volt messze, de ugye nem számít a távolság, ha az embert ki akarják rabolni. A férfi nem válogatott az eszközöket érintően, mert azonnal puskát nyomott a tarkómhoz. Meg fogok halni. Nem leszek öreg, és házsártos, nem lesznek gyerekeim. Minden megfordult a fejemben abban a néhány másodpercben, míg fel nem tűnt egy másik személy is. Az erőfölények megváltoztak, és hirtelen a másik oldalra kerültem át. Egy civil rendőrrel hozott össze a sors, aki a hivatásának élve egyből segít a baba jutottakon. A támadómat a földre szegezte, és megkért a segítséghívásra. Nem tudom, hogy honnan érkezett a bizonytalanságom, de spirálisan kúszott felfelé a gerincem vonalán, és képtelen voltam eleget tenni egy olyan egyszerű kérésnek, hogy felhívjam a 911-et. Egy olyan instabil állapotban lévő nőnek, mint én nem való fegyver a kezébe, de erre csak percekkel később jöttem rá. Az események felgyorsultak, és immár egy kocsi fedezékében guggolunk a megmentőmmel, aki valószínűleg megsérült miattam.

Nem szalasztom el a második lehetőségemet a telefonhívásra, de félek, hogy sokk hatása alatt állok, és ezt igazolja az is, amikor átnyújtom neki a készüléket, és a kocsi oldalához lapulok. Egy igazi harc közepén állok, nem a filmekben lövöldöznek egymásra az emberek, hanem tényleg éles töltényekkel céloznak a másikra. Meghalhatunk, és most realizálom ennek a tényét is.
- Mi az? – kérdem meg félénken, mert nem figyelek annyira a körülöttünk zajló történésekre. Éhezem a szirénák hangjára, de csak percekkel később hallom meg őket. Meg kellene könnyebbülnöm, hogy jön a felmentő sereg? A mellettem guggoló sem túl nyugodt, hiába mutatja annak magát. Többször összeakad a tekintetünk, és muszáj megnéznem a kezében lévő szolgálati fegyvert. A közelben már hallani a járőrök hangját, a rádiót, de ekkor hiba csúszik a gépezetbe. Nem nézek a hátam mögé, így rá is jöhetnék, hogy nem vagyunk elbarikádozva. A pillanat törtrésze alatt válunk támadókból áldozatokká, és fel se fogom, hogy mi történik velem. Az egyensúlyom hamar elveszítem, és nincs, amibe kapaszkodjak. A piros vér automatikusan folyik végig az alsó lábszáramon, de a fájdalmat nem érzem. Önkívületi állapotba kerülök, mintha külső szemlélője lennék a történteknek. A valóságban azonban engem lőttek meg, és belőlem távozik a vörös vér is. A vállamnál kap el a férfi, akinek még a nevét se tudom, és fel akarja hívni magára a figyelmet, de szüntelen csak a lábamat nézem. A hangokat, a szirénát se hallom. Végül elszakítom onnan a tekintetemet, és rápillantok.
- Elmondaná a nevét? – szólalok meg felettébb higgadt hangon, pedig már érzem, hogy nem sokáig fog megvédeni ez a kellemes bénultság.
- Chloe…szólítson Chloénak. Megtenne nekem valamit? Ne hagyjon, magamra a kórházban könyörgöm. – a testsúlyomat ráhelyezem, és ha fel akar emelni, akkor nem ellenkezem.
- Rettegek, a halál talál mindig rám, ha ott vagyok. Ne hagyjon egyedül… - tartom fogva a tekintetét, amíg a mentő meg nem érkezik. Nem bízhatok senkiben, jelenleg ő az egyetlen, akire rábízhatom az életemet.




A hozzászólást Chloe Ward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 16, 2016 7:08 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Szomb. Okt. 01, 2016 4:19 pm
 



 

Az a normális, ha egyeseknek fogalma sincs róla egy ilyen szituációban mit kell tenni, mi a helyes. Honnan kellene tudniuk? Ha kérdeznék sem tagadnám, hogy amikor Ms. Ward magához vette a fegyvert nem sok esélyt láttam nos, fogalmazzunk úgy nem sok mindenre.. Nem azért ragadta meg, hogy fenyegetni kezdje a férfit. Nem azért tartotta, mert tudta jönni fognak a társai és alkualapot akart, előnyt kovácsolni a helyzetből. Nem, remegett, áldozatként viselkedett, de nem úgy tűnt, mint aki emiatt, nem csak. Ez kérdőre vonás volt, hogy kitől.. Nem tudom. Csak azt, hogy a belé szorult életösztönért hálás vagyok, ami odaszorította az autó oldalához és végül segítette a telefon elintézését. Ebben a szituációban elég lesz ennyivel megbirkóznia, a visszakérdezésére nem fogom elárulni, hogy egyetlen lőszerrel kell gazdálkodnom. Nem hiányzik senkinek a pánik hangulat, egyszerű  mozdulattal intem csendre, a szirénahangok mellett nem tudom kiszűrni a támadók elcsitult lépteit, miután abba hagyták a beszédet. Csak egy pillanatra. Az autó mögül nem látok ki normálisan, így a hallásomra tudok hagyatkozni ezen az oldalon, ekkor tökéletesen ki tudom olvasni a tekintetéből mennyire meg van rémülve és igen, ő is ki tudja az enyémből, hogy nem sok nyugalmam van. Bassza meg, kinek lenne? Apró grimasz fut végig az arcomon, amikor nem hallok semmit és emiatt az ő oldalán akarnék kinézni, aminek következtében újból jelzi nem tetszését az oldalam.
..majd a dobhártyánba robbanó lövés, amiről nem tudom, hogy átment-e vagy megakadt a lábszárában. Két kézzel kell tartsam, így nincs lehetőségem az áll megemelésével jelezni, hogy ne a sötét, fokozatosan elterülő tócsát nézze a betonon, a beszédre kell hagyatkoznom, ami idővel célba ér.
- Dwayne Harper. Az Öné? - a bejelentésnél megadta a nevét a telefon túloldalán lévő ügyfélszolgálati munkatársnak, de inkább ismételje el magát, minthogy megint lefelé révedjen a vérére. Az jó, ha öntudatánál van - beszél - és nem foglalja le túlságosan a sérülése, amit az adrenalin jótékonyan kezel az orvosi segítség kiérkezéséig. Bólintok a kérésre és lassan megkezdem a felemelését.
Nem tehetek róla, de a folytatást hallva akaratlanul is összekötöm a belém hasító kellemetlen érzésből fakadó ingert vele. A szájelhúzásból egy bátorító jellegű, hihetetlenkedő félmosoly lesz.
- Ne aggódjon Chloe, nem lesz semmi baj. Lábon lőtték, nem forog kockán az élete és nem a karomat rá nem is fog. - féloldalasan az autó farának döntöm, hogy ne hagyja leérni a lábát, amíg láthatóan ismerős képében már közeledik a kolléga. Én magam nem akartam kórházba menni. Ellátnak a helyszínen, a további vizsgálat teljesen felesleges és rohadtul eleget szívtam már a falai közé szorult, klóros levegőből..
- ..de persze, megyek. Nem lesz egyedül, amíg a hozzátartozói meg nem érkeznek az értesítésük után. - nem helyeztem magam szolgálatba, nem lenne kötelességem, de a kihallgatás szempontjából megkönnyítem majd a srácok dolgát, ha nem két különböző helyen kell majd feltenni a kérdéseiket. A közelgőnek biccentek és a fejemmel Chloe felé bökök: vele törődjön, én megmaradok golyósúrolással.
..és megkezdődnek a protokoll-körök. Újabb szolgálati autó parkol le, újabb rendőr száll ki és indul meg a földön fekvő felé, mialatt Meyers átveszi a nőt.
- Hölgyem, Elliot Meyers rendőrtiszt vagyok, elárulná a nevét kérem? (...)
Előbb rendesen leültetik, hogy a mentősök jöttéig beköthessék a lábát a tudásuknak megfelelően. Kit nevez meg hozzátartozójának? Kit értesítsenek? Miért tartózkodott itt ilyen későn? Hogy érzi magát? Egytől tízig terjedő skálán mekkora a fájdalom? (...) Látta-e a támadást megelőzően a férfi alakját vagy váratlanul bukkant fel? Ismerte-e valahonnan, látta már régebben? A másik autóból kiszállóak közül meg tud-e nevezni bárkit is? Látta-e őket régebben? Van-e rossz akarója?
Kérdések lajstroma fogja fokozatosan, a megfelelő időben és módon érni Chloét. Később engem is.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
Vas. Okt. 16, 2016 7:13 pm
 



 

Dwayne and Chloe



Kevés olyan helyzetbe kerültem eddig, ahol ennyire nyugodtan kezeltem volna a szituációt. Visszatérek a nyár elejéhez, a napsugarak kellemesen cirógatják az arcomat, de mégsem érzeném, hogy élek. David tette után fel se fogtam, hogy kikerültem az alagútból, és újra emberek között lehettem. A segítség szintén az egyenruhások képében érkezett, de a barna szemű rendőrtiszt inkább a frászt hozta rám, mert az elkövetőre emlékeztetett. Most lábon lőttek. Nem tudom, hogy mi a rosszabb, hogy testileg bántalmaznak, vagy egy golyó véget vetne, mondjuk az életemnek. A sérülésemet nem tudom megsaccolni se, hogy mennyire súlyos, csak azt látom, hogy folyik belőle a vérem, és a kórház jut eszembe minduntalan. Nem akarok bemenni. Nincs kedvem újabb köröket, újabb kérdéseket megválaszolni, de a nagy bambulásomból a mögöttem álló férfi zökkent ki, aki próbál megtartani a testsúlyával. A kocsi falának dőlünk, amikor elmondja a nevét is. Dwayne…ő lenne az, aki megmentette az életemet, és nem engedte, hogy kiraboljanak. Hálát kellene éreznem, és tiszteletet, de most úgy érzem magam, mint valami üres lefolyó. Nem pánikolok, nem fogom fel, hogy mi történt velem. Ez lenne a sokk? Előbb még fegyvert tartottam a kezemben, most meg meglőttek. Ójaj, nem bírom fejben összetenni, hogy mi baj van velem, de biztosan nem így kellene reagálnom. Az első kérésem az, hogy ne kelljen egyedül bemennem arra a förtelmes helyre, és a mögöttem álló biztosít is róla, hogy nem hagy egyedül, amíg a hozzátartozóim ide nem érnek. Már majdnem felnevetek, de amint kicsit elhajolunk, a lábszáramba nyilall a fájdalom, és eltorzul az arcom is.
- Jó estét…Chloe Ward. – nyögöm ki az érkező kérdésére, és nemsokára kerítenek egy helyet is, ahova leültetnek a mentők érkezéséig, és a lábamat kezdik el bekötni. Kissé elszédülök, és a tekintetemmel a megmentőmet keresem, de valahova felszívódott, és nekem jönnek a keresztkérdések.
- Kit értesítsenek? – most már kezd eluralkodni rajtam a pánik, mert végigveszem, hogy kit lehetne. Apa New Yorkban van, és egyhamar nem fog ideérni, de őt mindenképpen kell. A terhes barátnőmet nem zaklathatom, és Joelt sem. Nem a pasim, nem kíváncsi rám, hát akkor, ezt most úgy kellene megoldani, hogy ne is halljon róla.
- Az édesapámat Jesse Wardot, de ő most nem fog ideérni. New Yorkban lakik, az édesanyám halott. – elhallgatok egy időre, és nyelek egy nagyot. A többi kérdésre már egyre nehezebb válaszolnom, hogy mit kerestem itt, meg, hogy mi, merre hány méter. Nem hazudok, de aztán az egyik járőr otthagy, lekér valamilyen adatot, miközben még mindig egyedül vagyok.
- Kérem, ne a Virgina Mason kórházba vigyenek. Nem szeretném, ha odamennénk. – közlöm nem túl nyugodtan.
- Az egyik orvos, nem láthat így. Nem szeretnék vele találkozni. – közlöm a levegőt kapkodva, és már a könnyeim is megerednek, és félrehívják azt a férfit, aki kikérdezett engem, és sugdolózni kezdenek a másikkal, de így is hallom, hogy miről van szó.
- Elliot, ezt a nőt erőszakolták meg néhány hete New Yorkban…David Gallagher, a polgármester jelölt. – suttogja, de tisztán értek minden szót. Az ütőér is megáll bennem, és eljön az a pillanat is, hogy minden józan ész ellenére felálljak, és elbicegjek a másik autóig. A diskurálás még folyik, így nem veszik észre az eltűnésemet. Az egyik autónak dőlve, szinte már reszketve sírok. Mindig rajtam lesz a billog? Lecsúszok háttal, és beharapom az ajkam alsó peremét, mert elviselhetetlen a fájdalom, mintha égne a húsom.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 31, 2016 9:56 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Beltér (Little French Dream)
 



 

Vissza az elejére Go down
Beltér (Little French Dream)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
 :: 
Little French Dream
-
Ugrás: