HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Lake View Temető

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Lake View Temető
Szer. Júl. 20, 2016 10:07 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Matthew Turner
avatar
Inaktív

Kor : 22
Avataron : Evan Peters

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Szer. Júl. 20, 2016 11:55 pm
 



 

Az eső kopogása egyike azoknak a hangoknak, amelyek monotonitásuk ellenére is kellemesek számomra, így aztán kivetem magam a lucskos időbe, pocsolyából pocsolyába trappolok, egyetlen úti célom pedig egy csendes hely… arra igazán szükségem lenne már.
Már vagy három hete, hogy kidobtak a tetőtérből is, de amúgy sem volt maradásom L.A.-ben. Elegem lett a városból, az ismerősökből, a kérdésekből, mindenből. Plusz, Seattle-ben még melót is kaptam, bár eleinte borsódzott a hátam az egésztől. Nem mintha munkakerülő volnék, de eddig mindenhonnan kirúgtak az állítólagos „heves természetem”, vagy egyenesen „kibírhatatlan személyiségem” miatt. Egyszerűen csak faszfejek voltak mindenhol. Egy idő után szimplán feladtam a keresést, de a’sszem túl sokat árultam el a pszichiáteremnek – vagy épp a szüleim árultak el neki sokat – mert felajánlotta, hogy a főzésért cserébe beköltözhetek hozzá. Persze ez rohadtul nem csábított, elvégre őt még a szokásosnál is jobban gyűlölöm. Talán egyszerűen az utcára kellett volna mennem. Idegesítőbb lakótársat elképzelni sem tudok. A hideg ráz, már ha csak rágondolok is. Egyszerűen gyűlölöm a kérdéseit.
Ezért kellett elszabadulnom, és hova máshova mehetnék, mint a temetőbe? Ott hulla csend van, meg minden. Persze nem használom az ösvényt, inkább a sáron át cuppogok befelé, jól belesüllyedve a trutyiba. Jó érzés. Ledobom magam egy sírkőre, mely még nedves ugyan, de ez engem sose izgatott. Már amúgy is elállt az eső, úgyhogy némi turkálás után találok is a kabátomban egy cigarettát, amire rágyújthatok. Elnézve ezeket a köveket, eszméletlen faszán festene itt pár graffiti, nem értem, miért nem próbálták még soha. Kilehelem a füstöt, és némi fújkálás után bekapom a hamu darabkát, persze a paranoiámból adódóan már hatszor körbenéztem, háromszor föl-le, de sehol nem látok senkit, így aztán kicsit feloldódik a torkomban a gombóc. Ezért is lep meg, mikor feltűnik a lány egy ásóval a vállán, a veszélyérzetem szinte sikít, izzadok fekete kabátom alatt, és rögeszmésen pillantok rá. Háttal áll mondjuk nekem, de tippem sincs, honnét bukkanhatott fel. Mi a szart keres itt mégis? Ezúttal megállom a késztetést, hogy leegyem a csikkemről a hamut, és az átlagemberi szokáshoz híven fájdalmasan lepöckölöm. Majd később felnyalom, nem kockáztathatok. Felkapom a kapucnim kissé már szétázott fejemre, elcseszték a magányom, most már nem érezhetem magam biztonságban itt sem. Ráadásul kétlem, hogy egyedül látna neki az ásásnak, nekem pedig egyetlen ember is sok mára. Ezúttal is a sáron próbálok átvágni, hogy minél gyorsabban kiérjek, de az egyik lábam beragad, és ahogy egy nagyobb rántást teszek rajta, előrezuhanok… a semmibe. Vagy két métert eshetek, ráadásul újabb társaságot kapok… egy csinos kis csontvázkéz személyében. Feltételezem, más is jár még a csomagban, de így is felordítok. Egy pillanatra azt hittem, élő! A lány feje megjelenik a kisebb szakadék tetejéről, én azonban nem vagyok hozzászokva az idegen tekintetekhez, így a természetes reakcióm előbb jön, mint az észszerű, amellett, hogy fulladozom ebben az undorító bűzben. Ezt még az én gyomrom se bírja.
- Mit akarsz? – pillantok fel rá dühösen, aztán hirtelen összeáll a kép az ásóról, a hirtelen felbukkanásról, meg a nem túl meglepett fejéről. Szóval én vagyok az ő szakadékában.  Aha. Hullarabló? Király. Vajon ha kiszedte  a pasast, engem tesz a helyére?
- Ne fáradj, megyek és kinyírom magam. – mordulok rá, és ülök fel kissé sajogva, és poénból azért ütök egy pacsit a csontkéznek. Tök jópofa.
Vissza az elejére Go down
Alice Vanille
avatar
Inaktív

Kor : 19
Avataron : Nastya Kusakina

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Csüt. Júl. 21, 2016 3:55 pm
 



 

Mask of marble



- A horoszkópom szerint ma érdemes az apróságokra koncentrálnom. Sok kicsi, tökéletes apróság vezet a sikerhez - foglalom össze Joe-nak a napilap sorait, és egy kis melankolikus utóíz hagyja el a nyelvem hegyét, ahogy belegondolok, miszerint a suliban reggelente is ezzel a sajtóanyaggal pacsizom elsőre le. Mondjuk ott - általában matekon - kitöltöm a sudokut, meg bíbelődöm a keresztrejtvénnyel, aztán mókás bajszokat firkálok az emberek arcára, hogy versenyeztessem őket, míg be nem üt a kicsengő.
- Na, és mi a meló mára? - teszi fel a tízpontos kérdést, ahogy halkan kanyarodik rá a temető feljárójára, bár már többször ledumáltam vele, hogy a hátsó kapukat használjuk, de nem.
- Földet kell ásnom - vonom meg a vállam, majd orrom az ablak üvegéhez nyomva bandzsítok a méretes platánokra. Úgy tűnik, mintha az eső már csak szemerkélne, de azért bármelyik pillanatban ismét a nyakunkba eshet. Lenézek a fehér ruhámra, és egy percig azon gondolkodom, hogy behívom magammal a taxist, úgyis rég rúgott már ki a hámból. De aztán végigmérem pockos alakját, meg a tokáján virító ötnapos borostát, és úgy vagyok vele, két perc ásás után már őt kéne kihúznom a gödörből, nem pedig Mrs. Poppyt. - Nincs egy ernyőd? Nem gondoltam rá, hogy kellhet.
- De hát esett, amikor elindultál - vonja föl dús hernyószemöldökét, és kíváncsi lennék, vajon a céges bulin engedné-e, hogy befessük lapulevélzöldre. - Amúgy meg várj, van itt valami - fordul hátra, hogy látványos kotorászásba kezdjen, majd előrántson egy fosbarna zsákot.
- Néha olyan, mintha egy szappanbuborékban sétálnék, csak nincs illata. Olyankor nem ázom el annyira - magyarázom, ahogy elveszem tőle az ideiglenes esőkabátomat. - Ez egy szemeteszsák?
- Aha - tekeri feljebb a rádió hangerejét, mert elkezdődött a kedvenc műsora, amiben politikusokat fikáznak. - Ki kellett vágnom a kurva menyéteket. Tudod, mennyi a tetem a ház körül?!
- Gondolom, amennyi a csapda - húzom fejemre a vízlepergetőt, ő meg dundi ujjaival tép lyukat a fejemnek, aztán a karjaimnak is. - Szerintem fenn fogok akadni a kerítésen.
- Akkor majd mássz lassabban - kezd el hiénaként röhögni, és mire elérek a temető kerítésén tátongó résig jövök rá, hogy valószínűleg nekem is nevetnem kellett volna rajta.
- Végül is vicces volt... - térdelek a földre, aztán elkezdek befelé mászni, csak hát ez a fránya zacskó tényleg belebűvészkedi magát a drótokba, majd úgy lóg rajta, mint valami jel, hogy hamarost átok esik a fejünkre. Még lobog is mellé kettőt, aztán elkezd csöpögni - már az eső -, én meg bágyadtan keresem az ásót. Általában a raktár mellett van kitéve, most mégis egy krizantémokkal megtűzdelt koszorú mellett találom. Az egyik virág fejét le is töröm, aztán leguggolva a fülem mögé tűzöm, és célirányosan indulok el a nekem kellő parcella felé. Közben az egyik slágert dúdolgatom az orrom alatt - ami a kocsiban mászott a fülembe -, és átvetem vállamon az ásó nyelét, hogy azzal a lendülettel csússzak meg egy kupac gilisztatetemen, és csattanjak hassal a fellazult talajon. Egy ideig fekszem, valahogy nem akaródzik megmozdulni, na meg úgyis medencecsonttal törtem be egy arra mászó csiga házát, szóval a motivációm se sok a helyzetváltoztatásra. Jó három perc telik el így, hogy az egyik lelakott, gazos fejfát bámulom, majd ujjaim a sárba süppesztve nyomorgok négykézlábra, onnan meg visszatűzöm fülem mögé a redvás virágot. Mert hát az apróságok, ugye.
- Egy, kettő, három és... - túrok zsebembe, keresve a negyediket, aztán kettővel a lábam mellett találok rá, ahogy kipislog egy kisebb pocsolyából. - Négy - pakolom el az üveggolyót, meg az átázott papírú cukorkát, aztán lesepregetem az átnedvesedő ruhámat, majd felállok.
Eddig elég jól megy, könyvelem el, ahogy megint irányba veszem a sírhelyet, csak közben azzal nem számolok, hogy valami tücsök hangosan felordít. Nem elég, hogy akkorák, mint egy vödörnyi madárpók, de már végig is árjázzák a temetőt. El is totyogok a gödör széléig, hogy nagyon maximum az ásóval építsem vissza az anyatermészetbe, csak épp meglepetésemre nem a rovarral, hanem egy sráccal nézek szemközt. Kicsit meg is örülök neki, de aztán hamar rájövök, hogy esélyesen még nem köszöntött ránk a zombi apokalipszis, ami azért elég lehangoló. Ha kitörne, tutira az első tíz között harapnák át a fél arcomat, és lehetne látni a nyelvem, miközben artikulálok.
- Te fiú, tudtad, hogy egy sírgödörben ülsz? - kérdezem, mert manapság semmiben sem lehetünk elég biztosak. Megeshet, épp megzavartam a találkozóját a barátjával, mérem be a csontvázkezet. Kicsit integetek is neki, hátha, majd beledöföm az ásóm élét a sárba, és úgy hasalok rá a földre, hogy félkézzel a fejem tartsam, míg lábaim a levegőben harangoznak, ahogy dúdolva méricskélem a kapucnist. Így talán veszi a lapot arról, hogy nyitott vagyok a limonádé beszélgetésekre. Will szerint amúgy is gyakorolnom kell őket, szóval miért ne? - Hát, én épp Mrs. Poppyt kerestem, de aztán azt hittem, tücsök vagy.
Mintha nem érezné magát túl kényelmesen odalenn, de az ilyesmit nem mindig tudom határozottan eldönteni, szóval az is lehet,hogy  minden príma.
- Öngyilkos akartál lenni? - tátom el kissé a szám, bár az ámulás már nem éri el az arcom többi részét. - Akkor nem ide kellett volna ugranod. Úgy másfél mérfölddel északra van egy híd, nem tudtad? - csóválom a fejem, meg harangozok a lábaimmal, és örülök, hogy segíthettem neki. Mondjuk ahhoz, hogy odaérjen, tán előbb ki kéne kotornia magát innen.
- Még dumcsizol a barátoddal, vagy segítsek? - kérdem, ahogy lepacsiznak a csontvázzal, de azért térdre helyezkedem és előre hajolva tartom ki a kezem, amiről csöpög a sűrű trutyi. - Várj - törlöm a ruhámba, bár lassan jobban átázik, mint a föld, ráadásul a hajam is koszosan csavarodik hol a karom, hol pedig a fűszálak közé. Ismét felajánlom a segítő balt - mert alapjáraton balkezes vagyok, és ez is egy amolyan apróság, amire ugye figyelnem illene -, és ha még ebben az évszakban szeretne kijutni, jobb nem lévén el kell fogadnia.

Közben az eső is elered. Mondjuk, ha pár napig megállás nélkül szakad és tud úszni, akkor végül is kijuthat.


A hozzászólást Alice Vanille összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 21, 2016 4:24 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Matthew Turner
avatar
Inaktív

Kor : 22
Avataron : Evan Peters

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Csüt. Júl. 21, 2016 4:17 pm
 



 

Az amúgy is borús időjárás okozta amúgy is borús életszemléletemen csak a ront ez a kellemetlen helyzet, és persze a seggcsontom is fáj. Bár, lehetett volna rosszabb is. Még mindig nem én vagyok itt eltemetve... bár, amilyen gyökér a lány, könnyen lehet, hogy inkább magamat ásom be. Ezért gyűlölöm az embereket... egytől egyig, mindet! Miért nem értik meg soha?
- Nem, azt hittem vakondtúrás, csak fordítva. - hányom magamból a szavakat undorodva, már most elegem van ebből a nőszemélyből. Most tetteti, hogy ennyire gyökér? Lehet, hogy mégsem ő ásta a gödröt? Van valami csábító abban, ahogy a szemeteszacskóval fedett testével belefekszik a sárba, de ettől a gondolattól csak még idegedebb leszek. Vajon látta a hamut?! Lehetetlen, mégis remegek, ujjaim pedig a nedves földbe mélyednek.
- Nem érdekel. - felelem felháborodva, megfeledkezve arról, hogy előbbi meglepetésemben magam kérdeztem meg a dolgot. Talán a válasza zökentett ki, mert egyszerűen annyira értelmetlen volt, hogy felidegedített vele. Legjobb lesz, ha elborzasztom valamivel, itt hagy, én meg majd valahogy kimászom. Ha kell, majd igénybe veszem a csontváz által nyújtott segítő kezet. Már tátja is a száját, arcomra pedig kaján vigyor húzódik... aztán benyögi, hogy rossz helyre jöttem.
- Pszichológiai eset vagy. - lököm oda a sokszor hallott, gúnyos megjegyzést. Nehogy már én ne tudjam, hogy akarom megölni magam... annyiszor gondoltam már végig, milyen lenne meghalni. Egyszerűen elsétálni. Vajon tényleg a pokolra kerülök, ahogy mondják? Én soha nem éreztem bűnösnek magam. A világ a bűnös... Egy pillanatra meglepődés fut át az arcomon, ahogy felém nyújtja balját, aztán az undor, de félreért engem. A sárral semmi problémám nem volt, sőt, az legalább eltakarta bőrét. Most viszont már képtelen lennék hozzáérni, irtózom a gondolattól is, hogy bőröm találkozzon az övével.
- Az ásó. Csináld avval. - vetem oda idegesen reszketve, még a közvetett érintkezés gondolata is visszataszít, de muszáj lesz. Nem akarok itt megrohadni, amúgy sem igazából csendes hely. Hála az égnek, legalább az eső is elered, mondjuk ettől csak csúszósabb lesz a föld. Ha segít, akkor elrugaszkodom, és az ásóba kapaszkodva húzódzkodom fel... erősebb lehet a kiscsaj, mint amilyennek kinéz. A doki biztos értékelné ezt a gyökeret, én viszont hátraugrok vagy két métert, miután már biztos talajon állok. Úgy néz rám, mintha várna valamit, szóval kinyújtom felé az ujjam, és a zsákra mutatva gonoszan vigyorgok.
- Bűzlesz. - jelentem ki, nekem ennyi elég is volt (sok is) a társaságából.
- Merre van itt egy hamutál? - mutatom fel a cigarettám, mint egy igazi ökosrác, eszembe jut a hamu, amit a földön hagytam...
Vissza az elejére Go down
Alice Vanille
avatar
Inaktív

Kor : 19
Avataron : Nastya Kusakina

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Csüt. Júl. 21, 2016 4:23 pm
 



 

Mask of marble



Általában nem találok fiúkat a temető egyik előre leásott sírhelyében, bár néha-néha kijár egy csapat bandázni a mauzóleum mellé, és olyankor tudok használt tűt szerezni Willnek. Elmondása szerint az egyik cimbije szeret újrahasznosítani, ami egy nemes gesztus. Nem mellesleg egy másik olyan apróság, amitől színesebb az élet. Úgy süppedek bele a sárba, mintha minden nap ide járnék, és ha a temetőőr tudná, hogy ez mennyire igaz, esélyesen kifeszítene az egyik kőkeresztre. De hát általában ügyes vagyok, ő pedig két hobbival büszkélkedhet; az egyik az olcsó szesz, a másik pedig az alvás. Nem mondom, tudja, mitől döglik a szarvasbogár. Visszakanyarodva a gödörre bambulom a kapucniját, ami vizes és úszik ebben a lemorzsolódott sárgás lében, de valamiért nekem így sokkal jobban tetszik. Kedvem volna elkérni tőle, de aztán eszembe jut, hogy nincs túl nagy áruértéke a megtépázott szemeteszsákomnak. Ez a tutaj elúszik, bár a gondolat még egy ideig a könyökömön lebeg.
- Mostanság tényleg sok a gebasz a vakondokkal – bólintok rá nagyokosan, mert egyszer majdnem megharapta a bokám az egyik. De, ha már ennyire cseverészünk, inkább le is heveredem, így mégiscsak van valami baráti hangulata. Legalábbis Will mindig azt mondja, először a kényelem, aztán az üzlet. Jó, ez most más. Neki nem kotrom ki teáskanállal a szemét, vagy vágok le egy tincset a hajából, netán passzolok le egy gyanús kis dobozt, ami lélegzik, mozog és különös foltokkal tarkított. Bár még fiatal az este.
- Engem se nagyon. A vakond túlszaporulatot a városgazdálkodásnak kellene kezelnie – értek vele egyet, elvégre tudtommal az egyház már rég rájuk támaszkodik a földterület gondozása ügyén. Az ilyen dolgokban mindig képben vagyok, ha már felásom a kertjüket. Meg mondjuk a könyvtári levéltár fölött lakom, szóval sokszor benézek, plusz egyszer lenyúltam az egyik várostérképet is, hogy legyen valami dísz a csupasz falon. De ez most mellékes.
- Igen, tudom – biccentem félre a fejem, bár erről meg beugrik, hogy tegnap kellett volna megjelennem a sulipzichológusnál, de elment az idő a szitakötőhajtogatással. Mielőtt fejben megint végigvinném a folyamatot nyúlok a kezéért, csak aztán rájövök, hogy ez illetlenség. Inkább a ruhámba törlöm, de még mindig nem tetszik neki, szóval elnézek az említett ásóra.
- Jó, de ha lehet, ne húzd be magad mellé, mert vissza kell adnom – ragadom meg a nyelét, aztán letolom, hogy meg tudja fogni. Szerencsére a hullák meg egyéb elhullt jószágok cipelésében már megedződtem, ezért sikeresen fel tudom húzni a szintemre. Közben remeg, biztos, fázik, de túl sok mindennel nem szolgálhatok. Én mondjuk, elég jól bírom a nyirkos-nyálkás helyeket, ezért a zacsival próbálkozom, hátha mégis kell neki, ha már így rámutat. – Kéred? – nyújtom felé, bár eléggé ramaty állapotban van már és helyenként döglött rovarok úsznak végig rajta. Inkább visszahúzom, meg mondjuk, igaza van, büdös lehet. Azért megszaglászom, de a nedves avarba kevert természetes komposzton túl mást nem érzek.
- Ó! – eszmélek fel, noha a szemöldököm sem moccan. – Talán az elrohadt körte miatt, amit ma szedtem – csípek egy hosszú tincset az ujjaim közé, majd úgy emelem az orromhoz, mintha bajusz lenne. Talán holnaptól inkább kalapversenyekre kellene neveznem az újságban szereplő figurákat.
- Hamutartó? – nézek körbe, hátha rájövök, hol találunk egyet, de persze közben az ásót is fel kell szednem, meg nem ártana tájékozódnom sem ebben a ködös időben. – Használhatnád a templomi kiürült gyertyatartót, vagy az egyik bronz szelencét. Azok pont úgy néznek ki, mint a hamutartó – támasztom mutatóujjam az államra, majd elsétálok mellette, hogy mutassam az utat. Egy kis séta még belefér, meg amúgy is esik, így nehéz lenne ásni benne. Közben a zsebemben matatok, de aztán döbbenten realizálom, hogy az egyik üveggolyó hiányzik. Ezt sűrű pislogással fejezem ki, majd a latyakra kormányozva tekintetem matatok a kincs után.
- Nem láttál véletlenül egy… - kezdek bele, de aztán ki is szúrom a cipője mellett tétlenkedő golyót. Gyorsan lenyúlok érte, hogy a tenyerembe fektessem, míg kézfejem súrolja a cipőjét.

Talán nem sértődik meg olyan nagyon, hogy összekenem. Bár már így is cuppog a sárban.
Vissza az elejére Go down
Matthew Turner
avatar
Inaktív

Kor : 22
Avataron : Evan Peters

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Csüt. Júl. 21, 2016 7:46 pm
 



 

Mostanra már azon gondolkozom, miként ránthatnám be a bokájánál fogva, ütném le a lapáttal, és temetném be eszméletlen testét… ez segít kitisztítani az agyam, kizárni, ahogy a vakondokról zagyvál össze-vissza. Lehunyom a szemem, és hagyom, hogy ide-oda cikázzanak előttem a színes fények, azonban a zavaró hang továbbra sem akar megszűnni. Elég mély oka lehet, hogy nem akar itt hagyni a hullával. Azért meglep nyugodt reakciója, én egész másképp szoktam reagálni, ha ezt a retkes tudományágat, vagy épp az orvosokat említik.
- Pszichiáterhez jársz? Vagy pszichomókushoz? – mérem végig még egyszer, ezúttal némileg tüzetesebben. Még a feje is olyan klinikai, a teste meg apró, talán fogyatékos, vagy anorexiás. Az előbbiről mondjuk nincsenek kétségeim.
Eleget tesz a kérésemnek, ami némileg megnyugtat, talán ő is azt szeretné, ha lelépnék már. Azért a közelsége továbbra is zavar. Ráadásul, ahogy az ásóra markolok, újra elfog a késztetés, hogy agyoncsapjam vele. Annyira egyszerű volna… még a nyomokat is könnyedén eltüntethetném. Soha nem vennék észre, az ilyeneket amúgy sem keresi senki. Ő persze semmit sem vesz észre a gondolatmenetemből, és még azt az undormány szemeteszsákot is felajánlja nekem… mondjuk ahogy elképzelem újdonsült lakótársam képét, amint becaplatok ebben, máris szebb az élet, ajkaimra kaján vigyor kúszik, majd le is hervad. Nem akarok hozzáérni ahhoz, ami azelőtt rajta volt. A használt holmik egyszerűen undorítanak.
- Kösz, nem. Passzolom.
A rothadó gyümölcsök a legkevésbé sem érdekelnek, de azért remélem, majd eszébe jut, ha a föld alatt fog rothadni. Mialatt beszél, körbesandítok, de senkit sem látok a környéken. Továbbra is idegesítő hangja van, és most, hogy kissé már ura vagyok a helyzetnek, egyre jobban idegesít a jelenléte. Mégis mi jogosítja fel arra, hogy itt legyen? Miatta estem bele a redvás gödörbe is. A mondandójából amúgy is kiderül, hogy nem találok itt hamut, pedig mindig is szerettem az új lelőhelyeket. Ennek annyi, szóval ahogy elindul, meg sem fordul a fejemben, hogy kövessem is, csak leejtem a cigit, és már fordulnék is meg, ha hirtelen nem követné a példámat. Ösztönösen a csikkre lépek, a szívem a torkomig ugrik. Mivel magyarázom ki ezt? Nem akartam sétálni? Az érzés, hogy átláthat rajtam, úgy szalad a fejembe, mint a vér, mikor fejen állok, és remegve, mozdulatlanul hagyom, hogy a lábam körül matasson, miközben normál esetben elugranék.
- Közöd?! – ordítok fel, és ha már így lehajtotta nekem, rúgok egy szépet a fejére, aminek következtében valószínűleg hátratántorodik. Mire észbe kaphatna, felkapom a lapátot, fém végével pedig a földhöz nyomom torkát. – Tudod, mi a te bajod, bogárkám? Túlzottan kíváncsi vagy…
Guggolok le hozzá, holott undorodom tőle, legszívesebben elszaladnék, de valamiféle perverz késztetést érzek arra, hogy megalázzam. Ahogy ő tette volna velem… Azt hiszi, hogy beleszólhat az életembe?! Hogy tartozom neki? Nevetséges. Semmi együttérzés nincs bennem, ahogy apró, mocskos testét a földhöz szorítom. Most már valóban nem lenne nehéz… de hogyan öljem meg? Tényleg annyira egyszerű volna, amilyennek mondják? Most bolondozz, kicsi lány. Ajkaimra üres kis mosoly húzódik, ahogy méregetem. Mielőtt meghal, még szeretném látni a démonait.
- Könyörögj.
Vissza az elejére Go down
Alice Vanille
avatar
Inaktív

Kor : 19
Avataron : Nastya Kusakina

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Csüt. Júl. 21, 2016 8:37 pm
 



 

Mask of marble



Arra gondolok, hogy egy közönséges vakond a tizenhét centit is elérheti, pedig az ember sokkal nagyobbnak gondolná őket. Viszont nincs fülkagylójuk és a karmaikkal lapátolják el az útból a földet, majd a fejükkel nyomják a felszín felé. Valahogy így képződik a vakondtúrás, amiről eszembe jut a torta, ami pedig ráébreszt arra, hogy a körte óta nem ettem semmit sem. Kissé már talán a gyomrom is korog, és ösztönösen szorítanám rá a kezem, ha a fiú kérdése vissza nem ránt a valóságba.
- Jártam, mindkettőhöz - bólintok rá, mert pár hónapja váltottam, csak épp még az új jelölt nincs meg. Pénz nélkül meg persze nehéz a magánpraxis, pedig szeretek velük beszélgetni, csak... - Sose értik, amit mondok.
Követem tekintetét, ahogy végigméri a testem, bár nem zavar nagyon. Sokat szoktak bámulni, mindenki más okból. Ilyenkor nagyjából mindig tudom, mit várhatok tőlük, bár nála nem a lenézés, kéj vagy harag dominál, de ha nagyon ki kellene emelnem valamit, az talán az undor volna. Kíváncsi lennék, az én arcom vajon mit tükröz, bár esélyesen semmit. Általában nehezen reagálom le a hasonló helyzeteket. Ilyenkor mondja Will, hogy meg kéne próbálkoznom a mosolygással, mert az sokszor felolvasztja a feszkót, de hát parancsra nagyjából duplán szarul mennek nálam a dolgok, mint általában. Most is maradok a fapofánál, ahogy segítek neki kimászni a gödörből, aztán véletlen kivillanó vigyorát vizslatom. Tetszik. Alapjáraton tetszik másokon a spontán érzelmi kitörés - legyen az jó vagy rossz -, valahogy olyan elragadó. De aztán ő is gyorsan elmossa, mintha csak rajtakaptam volna egy bűnös dolgon. Pedig nem is tudja, miféle helyzetekben sétálok néha vissza a pincsihez a lóvé miatt. Egyszer például vázának használta az egyik barátnője száját, majd pucéran beállította az asztal mellé, noha nehéz meglátni a logikát mögötte. Utána javasoltam, hogy legközelebb ültesse az asztal közepére, elvégre ki rak vázát az asztal lábához?
- Rendben - húznám vissza a zacskót, de aztán észreveszem, hogy teljesen elszakadt, így pedig túl sok haszna már sajnos nincs. Jobb nem lévén a zsebembe gyűröm a cukorkák mellé. Még jól jöhet a hullához, amit ki kell majd később ásnom. Azért csak később, mert előtte hamutartót kell szereznünk, így hát irányt veszek a templom felé, ahol a szekercéket tárolják. Tudok is egy szekrényt, aminek csáléra szikkadt már az egyik falapja; ott könnyedén meg tudjuk majd törni. Az ötlet feldob, de aztán egyből el is mossa a döbbenet, mivel az egyik üveggolyóm nem találom. Lázas pislogással nézek körbe, majd szúrom ki az idegen lába mellett. Ahogy ismét ujjaim közé fogom kezd el kerülgetni a nyugalom, majd gyorsan felkapom rá a fejem, míg hajam közben a sárba ér.
- Nem baj, ha el szeretnél menni - mondom, csak úgy, bármiféle sérelem vagy felróvás nélkül.
Persze mindig ott lógott a levegőben az az aprócska szikra, ami aztán egy nagy robbanással csapódik közénk, bepermetezve vállunk azzal a maroknyi méreggel, ami végül a fejemet érő rúgásban testesül meg. Először csak a tompa fájdalom ér utol, aztán hátam a latyakba esik, míg nyakamra felcsap a sáros pocsolya leve. Zsong a fülem és szemembe eső hull, amit fájón szorítok össze. Valahol mondjuk mindvégig vártam ezt, de az ilyesmit sose lehet percre pontosan kiszámítani. Ahogy azt sem, az ásó éle végül a torkomba fúródik-e vagy sem. Kissé zavarosan beszél, de láttam már nála rosszabb eseteket is bezárva, kiszolgáltatva, csupa-csupa tejfehér anyagba burkolva. Az, hogy orvoshoz jár nem kétség, bár pontosan nem tudnám megmondani, mivel kezelik. Testem elernyed, ahogy az erejét fitogtatja, majd közelebb jön, pedig látom, mennyire feszélyezi a közelségem.
No meg, ugye az ásó még mindig a nyakamon pihen, mintha sír helyett inkább engem ásna ki, és akkor ráeszmélek, hogy valószínűleg ez helytálló.
- Könyörögni? – ejtem halkan, szinte csak lehelve a szót, míg a vihar ismét beköszönt közénk, hogy vadul tépje a fákat és a fölöttem tornyosuló fiú fürtjeit. Ismét lehunyom a szemem – mert a fájdalom nem ül el egy csettintésre, és különben is kezdenek összefolyni agyamban a színek -, míg apró cseppek gördülnek végig az arcomon, bár egyik sem sós, pedig ilyenkor kéne sírnom, esetleg félnem... Csak épp annyira kalandos a helyzet, hogy lassanként írja felül a józanész. Talán a közelségem az, ami triggerként működik, de ennél mélyebbre már nem süllyedhetnék a sárban, és apránként kezd elkopni a belőle ömlő jajszó. Aztán, mintha valaki felkapcsolná a villanyt szűnik meg, és már nem érdekel, mit érez és gondol. Csak az üveggolyó számít a tenyeremben, meg az ereimben kavargó vér. Hirtelen nyitom ki a szemem, és úgy fúrom belé a vádló rivallást, mintha csak arcon vágnám.
- Engedj el! – kiáltom, míg szám megrándul, miközben ujjaim vadul csúszkálnak a koszos fémen. Tekintetem közben ide-oda kapkodom és érzem, ahogy a többi golyó is távozik a szoknyámból. Mintha csak a helyzeten gúnyolódnának, felszínük krém ízű, kénytelen vagyok eltakarni a szemem, mert nem bírom nézni az illatuk. Közben, mintha fájna már a nyakam is, ahogy megsérült a forgástól, talán véres a fű, talán csípi a sebet az eső, talán nincsenek is keserű ízek a mellkasomon, és talán, egészen talán kapok levegőt, amikor arra gondolok, hogy nincs sok minden, amiért megérné könyörögnöm: - Kérlek, ne nyúlj hozzájuk.
Vissza az elejére Go down
Matthew Turner
avatar
Inaktív

Kor : 22
Avataron : Evan Peters

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Pént. Júl. 22, 2016 3:57 pm
 



 

- Nem értenek azok semmit. – nevetek fel halkan, felesleges volna titkolni, hogy nekem is volt már dolgom velük, nem is néhánnyal… a „kezelhetetlen” eseteket úgy adják tovább, mint a náthát, én meg erősen ebbe a kategóriába tartozom. – Inkább ők szorulnak kezelésre.
Nem mintha a lánynak nem volna erős szüksége rá, csakhogy valójában senki sem tud rajtunk segíteni. Egyszerűen lehúzzák az embert pár órányi szenvedésért cserébe. Ki mondaná el az életét egy idegennel? Vallaná be a legféltettebb titkait? Hagyná, hogy kutassanak az elméjében, aztán hozzávágjanak egy receptet valami nyugtatóról, aminek köze sincs a tünetek csökkentéséhez.  Egyszerűen csak elkábítják az embert, megölik a lelkét, és orvosnak képzelik magukat. Ezerszer láttam már azokat a kiüresedett szemeket… ha már drogokkal tömöm magam, legalább hadd döntsem el én, hogy mivel. Gyűlölöm mindegyiket.
A lány is hasonlóképp pillant rám, és kezdem érteni, mitől ilyen ködös a viselkedése. Sokat firkálhatott az orvosa a papírra, hogy megszabaduljon tőle. Vajon milyen volt előtte… dühöngött, tombolt, és pusztított? Apró testére pillantva nehéz ezt elképzelni, de én ismerem az embereket. Mindenkiben ott van a vágy a sötétség felé, az a bizonyos perverzió, amiért annyira megvetik a hozzánk hasonlókat. Önmagukat látják bennünk… pont azért rühellem őket ennyire, mert tudom, milyenek.
- Szedsz valamit? – vetem fel, nem ártana tudni, mi az, amit mindenképpen dobjak a wcbe… van néhány, amit még szeretek is. Altató, például. Ideiglenes, de biztos hatás, és megnyugtat. Hashajtó… nyilván igénylem párszor.
Közben végre én is a felszínre kerülök, és igyekszem kiheverni a közvetett érintkezés okozta szorongást, amelyet már jól ismerek. Nem mintha egykönnyen elmúlna, a csaj meg van olyan sötét, hogy még fokozza a helyzetet. Nem csoda, hogy nem bírom sokáig, ahogy a cipőmnél matat. Mondjon akármit, küldjön akárhova, kiprovokálta magának, hogy elszórakozzam vele, mielőtt lelépek. Bár ha tényleg szed valamit, talán még azt sem veszi észre, ha tényleg kinyírom. A vihar meg pláne megadja a hangulatot, az esőcseppek percek alatt teljesen eláztatnak mindkettőnket. Remélheti, hogy dörögni nem fog az ég, mert az eszméletlenül idegesítene. Ahogy lehunyja a szemét, csak elfintorodom. Egy mozgó hulla, most már kétségem sincs. Az ilyennel még foglalkozni sem érdemes… már engedném is el a lapátot, ha nem ordítana fel hirtelen, amitől hátrahúzódom ijedtemben. Várok, szorongatva az ásót, de nem történik semmi, csak arcára szorítja a kezét. Akkor veszem észre a golyókat, mikor megemlíti őket. Csak nézem, de végül nem nyúlok hozzájuk, mert tudom, milyen érzés.
- Mik azok? – teszem fel a kérdést magam mellé ejtve a lapátot. Most szívesen rágyújtanék, még azért a kevéske hamuért is, de kénytelen vagyok visszatartani magam. Akármilyen ketyós, akkor sem tudhatja meg a titkomat.
- Tudok egy pszichiátert, aki nem ír fel gyógyszereket, ha nem akarsz. – jegyzem meg félvállról, aztán eldönti, hogy érdekli-e, vagy nem. Nem mintha sajnálatot éreznék iránta… vagy együttérzést. Egyik sem. Igazából csak jó lett volna, ha annak idején nekem is felajánlja valaki.
Vissza az elejére Go down
Alice Vanille
avatar
Inaktív

Kor : 19
Avataron : Nastya Kusakina

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Pént. Júl. 22, 2016 5:13 pm
 



 

Mask of marble




- Ami azt illeti, szorulnak is - csippentem ujjaim közé egy sáros tincsem, majd pislogva mérem végig. Azt már nem tudom, a csiga hogyan került rá, de valószínűleg leesett egy falevélről, amikor bemasíroztam a parcellák kis utcáiba. Finoman leemelem, majd ráteszem egy közeli gallyra. - Bizonyos időközönként pszichoterápián kell részt venniük, mert a munkájuk nagyfokú lelki teherrel járhat. De ezeket általában erre képesített terapeuták vezetik és ez elősegíti azt a szupervíziót, ami szükséges a munkájuk szinten való tartásához - tartom ki a tenyerem, hogy felfogjak pár csepp esőt, majd mélázva szagoljak rá az ízükre. Olyan, mint a lychee. Egyszer ettem, amikor felugrottam a pincsihez és valamiért ki akart dobni egy rekesszel. Azt mondta, nem szereti a nyálkás dolgokat.
- Nem szedek - felelem egyszerűen, mert ez az igazság. Aztán mélyen a zsebembe túrok, és kihúzok belőle egy maroknyi színes papírba csomagolt cukorkát. - Kérsz? - tartom felé, hátha ez jobban elnyeri a tetszését, mint az esőálló szemeteszacskó. Mindig van nálam pár, talán mert a könyvtári recepción tartanak belőle egy nagy üveggel a gyerekeknek. Állítólag a fogorvosi rendelőben is dívik ez, bár ott még sose jártam, de azért kicsit morbidnak tűnik az ötlet. Hetente veszek belőle egy szemet, noha mindig alaposan megfontolom, melyik legyen az. Múltkor mangósat ettem, ezen a héten viszont filózom a málna és szeder között. Előbbi csomagolása kávéízű, legalábbis a rajta lévő 'M' betű, mert a többi valami citrusféle, még nem sikerült behatárolnom. Őrlődöm a bergamott narancs és a narancsjázmin között. Lehet, mégis a szeder lesz a befutó, nyomom vissza őket a helyükre, nagyjából a kidudorodó zacskó mellé. Aztán indulnék a templom felé, de a sors úgy hozza, hogy a sárban kötök ki, míg a fülem cseng, ahogy hátast dobok a tócsában. Eleinte zavaros a helyzet - még annak ellenére is, hogy vártam -, de aztán gyorsan észhez térek, amikor nyakamhoz ásó feszül, ő meg úgy kerekedik fölém, mintha birtokolná az életemet. Nem volna nagy dicsőség, de az enyém, ezért vadul kapom rá a szemem, hogy keményen ráordítsak. Ettől megijed és arrébb moccan, ezért kissé feljebb rúgom magam, hogy elhúzzam a távot, bár akkor már kezem az arcomra szorul, és oldalam körül golyók dalolnak. Csilingelve, gúnyosan, de mindenképp hányingerkeltőn. Mikor megszólal kissé összerázkódom, ugyanis ez ismét visszalök a valóságba. Lassan emelem el a kezem, bár még mindig fekszem, mert ha felülök tutira kidobom a taccsot. Fáj a fejem, a számba víz folyik és csak arra futja, hogy az egyiket az arcom fölé emeljem. Egy csepp lustán gördül rajta végig, hogy az államra koppanjon, de persze elfér a többi között.
- Proustnak ez volt a madeleine - forgatom, ahogy a tompa fények áttörik és apró pöttyöket fest az arcomra. - A teába áztatta, beleharapott és... Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. Az esszencia... - Üveggolyókban. - Még sose ettem. Kíváncsi vagyok, vajon milyen az illata.
A pszichiáter említésénél hirtelen kapom össze magam, felülök és gyorsan összeszedegetem a golyókat, hogy a zsebembe nyomjam őket.
- Van neved? - kérdem, aztán kissé elgondolkodom, de nem nyújtom ki felé a kezem. - Az enyém Alice, mint Dodgson karaktere Csodaországból. - Csak én nem egy nyúlüregbe zuhantam bele. De ezt most nem firtatom, inkább ülök az esőben, a sárban, kissé már azért dideregve. Úgy tűnik, ebből kínlódós ásás lesz, ha nem szedem össze magam, de azért a cuppogós talajra, majd a térdeimre támaszkodva állok fel, és nézek el a templomtorony felé.
- Most nem fordulok vissza. Ha szeretnél, akkor elmehetsz - mondom, majd egy ideig az arcát bámulom. Will jut az eszembe, meg a hobbija, hogy folyton az életre neveljen. Néha megfogadom a tanácsát, mert az esetek többségében nem mond hülyeséget. Érzem, ahogy megremeg a szám, majd kissé kétségbeesem, hogy mennyire hülyén érzem magam, de azért sikerül produkálnom egy... nem, hagyjuk. Inkább elfordulok és könnyű léptekkel célzom be a templomkaput.

Ezt a mosolygás témát még gyakorolni kell.
Vissza az elejére Go down
Matthew Turner
avatar
Inaktív

Kor : 22
Avataron : Evan Peters

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Pént. Júl. 22, 2016 6:57 pm
 



 

- Mi van, talán pszichogyíknak készülsz? – fintorodom el undorodva, és az egyetlen közös pontot is elvesztem vele. Gondolom, bármit elhisz az ember, ha elég bogyót etetnek meg vele… bár az is meglep, hogy be tudta magolni ezt a sok szarságot, teljesen feleslegesen. Kit érdekel az életük, miközben csak még rosszabbá teszik az enyémet? Aki elbaszott, az az is marad. Felesleges reményeket ébreszteni bárkiben is, mert csalódás lesz a vége. Sosem bírtam, ha valaki nem tudja, mikor kell feladni.
- Mondd, ennyire hülyének nézel? – förmedek rá, és ha azt hiszi, hogy ekkora kamu után bármiből is veszek, amit ajánlgat, hát kurvára téved. Engem nem etet be, bár gyűlölöm, amiért eszembe jutatta az édességet. Szinte összefut a nyál a számban, ha csak rágondolok.
Ironikus, ahogy az egyik pillanatban még a bogyókat válogatja, a másikban meg már a sárban hever, egy ásóval a földhöz nyomva. Van benne valami nem emberi, az egész viselkedésében. Ennek ellenére nem nyűgöz le különösebben. Utálom az össze-visszabeszélő klienseket. Még belegondolni is rossz, hogy tovább kéne hallgatnom. Ennek ellenére a sikolyával sikerült meglepnie, konkrétan a frászt hozza rám, de csak azért, mert már szinte elvártam tőle, hogy feladja. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Inkább rákérdezek a mániájára, amit meglepően hamar kibökött. Elég ostoba lehet. Nem mintha érteném, miről beszél.
- Szóval nem is a tiéd? – vonom fel a szemöldököm, nevetséges, hogy csak azért ragaszkodik hozzájuk, mert valaki másnak fontos volt. Legalábbis feltételezem, ezt jelenti ez a sok félrebeszélés, meg a véget nem érő idézet. Rém drámai, majdnem meghatódom… Valami azonban megfog a mondandójából, akaratlanul is közelebb hajolok kissé.
- Szóval tulajdonképp késztetést érzel, hogy megkóstolj egyet? – pillantok az üveggolyók felé, és egy pillanatra elismerem, átfut a fejemen, hogy hasonlít rám. Egy pillanatra. De aztán elmúlik, kiábrándulok, elvégre látom, hogy nem úgy tekint rájuk, ahogyan én a hamura. Nem látom azt a mohó étvágyat rajta, amely rávenné, hogy valóban megmerje tenni. Ez a csaj szimplán egy őrült, aki félrebeszél.
- Nem, baszd, nincs. – forgatom meg a szemem, hogy lehet ilyen gyökér kérdést feltenni… egyszerűen idegesít. – Matt.
Elég, ha ennyit tud, eddig csak a doki hívott Matthewnak, és gyűlölöm, ha emlékeztetnek rá.
- Legalább annyira őrült is vagy. – valójában kedvelem azt a filmet, van benne valami megnyugtató, amitől egy pillanatra a lány is kevésbé tűnik ellenszenvesnek. Persze ha végiggondolom, még mindig undorító. A kezétől legalább megkímél. Már másodszorra közli, hogy elhúzhatok, és egyre csábítóbb a lehetőség, szóval én is feltápászkodom. Úgy tűnik, nem érdekli a pszichiáter, engem meg ő, szóval ezennel lezártnak is tekinthetem a témát. Legalább nem tapadós. Zsebre dugom a kezem a kabátomba, és felvont szemöldökkel figyelem, ahogy tikkel a… a szája? Elgondolkodva nézek utána, majd megfoghatatlan indoknál fogva utána szólok.
- Ezek a sírkövek faszábban néznének ki egy kis graffitivel. – húzok elő két festékszóró flakont, amelyek félig már ki vannak ugyan fogyva, de egy kis sírgyalázásra még elegek lesznek. Van egy olyan érzésem, hogy benne lenne.
Vissza az elejére Go down
Alice Vanille
avatar
Inaktív

Kor : 19
Avataron : Nastya Kusakina

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Pént. Júl. 22, 2016 7:59 pm
 



 

Mask of marble




- Nem lenne rá pénzem, meg nem is izgat
- vonok vállat. Illetve, csak olyan szinten érdekel, hogy mókás olvasni róla. De igazándiból könyvek terén mindenevő vagyok. Szívesen bújom a szöveggyűjteményektől kezdve a fantasy regényeken át a nagy klasszikusokig bezárulólag, lényegében bármit. A pincsi néha megkér, hogy hozzak ki neki pornográf ponyvákat, de úgyis tudom, hogy csak az izgalmas részeknél olvas bele, aztán örülhetek, ha nem ragadnak össze a lapok. Bár állítólag ez sem nagy újdonság, na meg, az én kezem is mindig földes, amikor lapozgatok. Sok különbség a kettő között ugyan nincs.
- Még nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hülye vagy-e vagy sem - vallom be töredelmesen és nem is értem, miért húzza fel magát a dolgon, elvégre tíz perce sem tart még a csevej. - Mindenesetre elég heves a vérmérsékleted - biccentem oldalra a fejem, de annyira nem köt le a dolog, hogy tovább merengjek rajta. Jobban lefoglal az eső illata, és a cseppek, ahogy a koponyám érik. A cukrokat azért elteszem, ha nem kell neki, hát nem kötelező vennie belőle. De ettől a kis intermezzótól legalább eldöntöm, miszerint biztosan a szedreset fogom választani a héten. Elégedettséget érzek, aztán hamarost átveszi helyét a fájdalomba csavart tompaság. Furán alakul ez az este. Általában csendes és kiszámítható, egészen unalmas, mondhatni. De most mégis pulzál, amitől felerősödnek körülöttem az elsuttogott szavak, ízek és aromák. Szinte eldugaszolják a torkom, ahogy a pupillám kitágul, és erőteljesen ordítok rá. A jajszavak helyett beszélek. Egyébként szeretek beszélni, meg most legalább így sem összpontosítok a fájdalomra. Általában persze nem értékelik. Will sokszor a bekezdés közepén sétál ki, de olyankor magamban befejezem, vagy bekapok egy cukrot. Persze, csak a kiválasztottat. Más szóba sem jöhet.
- De. Az enyémek - hunyom le a szemem, és érzem azt a kellemes bizsergést, ami igazolja, hozzám tartoznak. Hamarost össze is kapkodom őket, hogy a zsebem mélyére nyomkodjam. Mindig kiesnek, de valamiért sose veszítem el őket. Ez ilyen. Ha akarnám, sem működne. Közben érzékelem, hogy közelebb hajol, bár engem - vele ellenben - ez kicsit sem zavar. Mások közelségét is élvezem, bár nem mindenkinek kellemes a zamata. Vannak egészen kesernyésen bántóak is, akiket kedvem volna kiköpni. Az övé olyan, mint a téli éjszaka: kicsit füstös, csípős és fagyosan fut végig a karomon. - Mmm, megkóstolnám - értem félre a szavait, persze direkt. A golyóknak tudom, milyen az ízük, ő pedig úgysem fogja levenni, valójában mire fókuszálok, ugyanis nem láthatja. De óvatlan volt - ha már ennyire titkolózik előttem - ugyanis megfigyelem, hogy számára ez fontos. Vajon miért?
- Matt - görgetem számon a betűket. Az 'M' most nem kávé, hanem jégkása ízű. Magában, szirup nélkül, ahogy roszog az ember foga alatt. Kissé ki is ráz tőle a hideg, de azért frissítő a maga módján.
- Akkor talán én is az árokparton álmodom - hajtom le a fejem, és érzem, ahogy kissé kipirosodik az arcom. Ettől talán élettel telibbnek tűnök, legalábbis Will mindig azzal heccel, így nem nézek ki egy merev porcelánbabának. - Szeretem azt a történetet. Már vagy kismilliószor elolvastam.
Kicsit azért összekapom magam, hogy felpattanjak, aztán leporoljam a testemre tapadt ruhámat. Próbálkozom egy mosollyal, nem megy, ezért inkább hátat fordítok, hogy elmenjek. Igazándiból nem várom, hogy kövessen, bár a hangja megtorpanásra késztet. Kissé vissza is fordulok, hogy végigmérjem, majd kiszúrjam kezében a flakont.
- Egy feltétellel - döntöm hátra a fejem, míg ujjaim lazán egymásba kulcsolom. - Ha jut belőle a templomfalra is. - Ha benne van, akkor kinyúlok, de úgy, hogy még véletlenül se érintsem. Persze észrevettem, miszerint irtózik ettől, nekem pedig nem fontos, bár kíváncsi lennék, milyen érzés a bőréhez érni. Ha odaadja a festékszórót, akkor eltérítem az egyik gyatrább sírhely mellől, majd a puccosabb márványra mutatok.
- Ez még friss, a hátulsókat pedig már évtizedek óta nem látogatja senki - avatom be, aztán leguggolok, hogy kiagyaljak valami menő mintát. Elsőre a farok ugrik be, de csak azért, mert az itt bandázó srácok folyton belevésik a kőbe. - Nietzche szerint Isten halott. Szerintem meg csak elhagyott minket - mulatok, ahogy felrázom, majd a szoborra fújom a festéket. Kicsit az ujjam is megfogja, de hát annak már régen mindegy. Közben halkan, valamiféle melankolikus dallamot dúdolok, ami amolyan ösztönös reakció, bár a pincsiék szerint kellemes.

Az eső pedig esik, és ruhám alja hajammal együtt úszik a sárban. Mintha közben azt is elfeledném, hogy dolgom lenne. Különös. Talán tényleg azon az árokparton időzöm.


A hozzászólást Alice Vanille összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 22, 2016 8:55 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Matthew Turner
avatar
Inaktív

Kor : 22
Avataron : Evan Peters

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Pént. Júl. 22, 2016 8:44 pm
 



 

Vajon azt hiszi, ettől majd megsajnálom? Soha nem éreztem még ilyesmit, ha az önsajnálatot nem számítjuk persze, azt jelen esetben is érzem, amiért beszélgetnem kell vele… egyáltalán kell? Talán csak elhallgathatnék. Bár, van egy olyan érzésem, hogy akkor is folytatná. Ráadásul ha nem jutok ki innen, egész nap hallgathatom a hülyeségeit, és ennél visszataszítóbb gondolatot el sem tudok képzelni.
- Ja. Nem tudsz rólam semmit. Ha tudnál, nem jöttél volna a közelembe. – mosolyodom el gúnyosan, szép is lett volna. Az ismerőseim egyetlen előnye, hogy általában nagy ívben elkerülnek, nem zaklatnak, és nem is törődnek velem, amiért végtelenül hálás vagyok. Ha az egész világ így tenne, talán nyugalmat találnék.
- Szerintem nem akarod látni, mikor heves vagyok. – villantom ki a fogaimat kissé, mintha vicsorognék rá. Nem tudom, mit kritizál, tök békés pillanatomban talált meg. Egyelőre még szerencséje volt, de egyszer kijutok innen… tudom, hogy a legtöbb emberhez hasonlóan ő is naiv késztetést érez arra, hogy puszipajtások legyünk, de majd elmúlik. Teszek róla.
A sorscsapás egyébként hamarabb jön el számára, mint ahogy elképzeltem, ugyan kicsit kevésbé intenzíven, de még mindig hatásosan, és természetesen az én kezem által. Sikíts, sírj, bömböööölj. De nem hittem volna, hogy felordít.
- Loptad őket? – nincs a hangomban semmiféle elítélés, mármint ha van is, az nem a lopás ellen szól, azt eddig is halhatta, az csupán leplezetlen utálatom megnyilvánulása felé. Nem mintha különleges lenne, vagy ilyesmi, egyszerűen rühellem, ahogy a többieket is.
Hirtelen jött érdeklődésem hamar véget is tér… ez nem a jó válasz. Nyilvánvaló, hogy inkább a saját reményeim megtestesülését láttam benne. Hazudik, méghozzá undorító módon. Gyűlölöm, ha megpróbálják eltalálni, amit hallani akarok. Mintha a nevem kiejtése libabőrt hozna rá, amitől kicsit jobb kedvem lesz.
- Ja, olyan, mint a fű, csak filmben. – mondhatjuk, hogy bizonyos függőséget okoz… általában nem szeretem a kusza dolgokat, de ebben megfogott valami. – Füvezel?
A fűben az a jó, hogy azt mindenkivel lehet, mert tök mindegy, ki van mellettem, egy idő után már egyáltalán nem érzékelem, és a világ egy kicsit lenyugszik, mielőtt ismét a feje tetejére állna.
- Azt hittem, nem fordulsz vissza. – gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy ujjam hazugságon kapom, miközben lazán dobálgatom a flakonokat. Ahogy közelebb ér, és feltételt szab, csak felvonom a szemöldököm, mert el se hiszem, mekkora pofája van.
- Szar sincs má’ benne. Majdnem olyan üres, mint te. – röffenek, és ahogy felém nyújtja a kezét, jól összefújom a festékkel. Máris jobb, legszívesebben az egész bőrét beszínezném. Így már hajlandó vagyok odaadni a flakont, aztán megnézem, mit alkot.
- Nem érdekel. – vetem oda, miközben egy másik sírkőhöz sétálok, és elkezdem firkálni. Mondhatjuk, hogy megihlet a lány mondata, mert végül annyit sikerül a kőre írnom: „God didn’t save you.”. Nem mintha különösebben hinnék benne, de ha létezik, akkor sokkal kegyetlenebb, mint bármelyik ember.
- Nem hiszek benne. – miért is tenném? Úgy is csak gyűlölném. Azt mondják, csak olyan nehézséggel kell szembenéznünk, amit el is tudunk viselni… de én már rég feladtam a küzdelmet. Most már csak menekülök. Jólesik a csend, ahogy már a következő kőre firkálok. „Run.” Mintha még megtehetné.
- Hullarabló vagy? – szólalok meg egy hosszabb szünet után, mintha csak elmélkednék, de mindezt hangosan. Kezd sötétedni, és az eső is ritkásabban csöpög már. Kissé fázom az átázott holmijaimban, ezért ha felnéz, felé dobom a másik flakont. – A falra. Én léptem.
Intek, aztán megfordulok, és a kapu felett átugorva indulok vissza. Ennyi mocsok után tuti végighempergek a nappali szőnyegén.
Vissza az elejére Go down
Alice Vanille
avatar
Inaktív

Kor : 19
Avataron : Nastya Kusakina

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Pént. Júl. 22, 2016 9:46 pm
 



 

Mask of marble




- Te mégis a közelemben vagy, pedig semmi kedved hozzá - válaszolok, kissé enerváltabban, mint alapjáraton. Kezd fárasztani az untalan piszkálódás, mintha körbe-körbe futnánk egy végtelen hengerben. Máskor mondjuk feldobna, talán még szórakoztatna is. Illetve, az esetek többségében tényleg szórakoztat, de ma még nem sikerült aludnom, és a pincsi egy óra hosszát magyarázta, melyik macskafajtát érdemes kitenyészteni és miért, holott allergiás az állatok szőrére. Úgy tűnik, a fiú az emberekre allergiás, legalábbis minden apróbb és nyílt mozdulata erről tanúskodik, viszont nem szeretnék a kedvére tenni azzal, hogy elköszönök. Valójában senkinek a kedvére sem szeretnék tenni. Helyette befogadom a fenyegetőzését, megforgatom a számban, aztán vállat vonok, mert nincs igaza. Nagyon is szeretem látni másokon a túljátszott érzelmeket. Olyanok, akár egy apróbb vihar.
- Látod? Te sem tudsz rólam semmit. - De engem ez nem zavar. Általában nem akarnak megismerni az emberek, vagy csak nem jutunk el odáig, hogy erre sor kerülhessen. Amikor még elbeszélgetésekre jártam nagyjából mesélhettem olyan dolgokról, amikről alapjáraton nem. De azok hamis kapcsolatok voltak, és senki se vette igazán komolyan. A vicsorán azért elcsodálkozom - nem mintha ezt ő észrevenné -, de csak mert tetszik a beálló változás. Ahogy próbálja kifejezni magát.
A közjáték villámgyorsan lezajlik, aztán már el is felejtem, hogy egyáltalán megtörténhetett.
- Nem loptam, hanem ajándékba kaptam. - Egyébként ez volt az első - és ezidáig az utolsó - ajándék, amit bárkitől is kaptam, noha nem az ajándékozó személye miatt fontosak.
- Nincs rá pénzem - ismétlem, és tudom, hogy valami furcsa lenézésfélét kavar ez benne, mintha bármit is várnék cserébe. De ezt most amúgy sem fontos, elvégre gyűjtök, méghozzá egy pöpec kis biciklire. Az előzőt sajna belapította a szemeteskocsi, de ez most más. Tiszta lap, húsz dollár. Azt már mondjuk nem említem, hogy Will kínált vele és katasztrofális vége lett, minekután a lelkemre kötötte, hogy többet nem megyek a szerrel félre. Ebbe persze beletartozott a speed, meg az összes többi is, amit az utcán vagy a szórakozóhelyeken szórtak szét a pincsiék.
- Nem terveztem, de egyszer csak megtörtént. - Márpedig a perceket még mindig nem tudom előre kiszámítani. Csak az ízük érzem, de az más. Néha a hetes olyan, mint a mandula. No meg, sokszor cselekszem ellentétben azzal, amit mondok, mert az események felpörögnek és bekavarnak mások.
- És majdnem olyan jellegtelen a színe, akárcsak a tiéd - csípem el a bőréből áradó semmilyen foszlányt, de az egész nem tart egy másodpercnél tovább, és én is hamar elengedem. Az, hogy lefújja a kezem nem izgat, bár tehette volna valami vibrálóbb árnyalattal. De a csipkelődését viszonozom, mert mint mondtam, kezdek elfáradni, ilyenkor pedig nem mindig van hozzá türelmem.
Követem a példáját, aztán hülyeségeket kezdek fújni a szoborra, mint: "One. Bad. Day." vagy "I fucked up". Igazándiból nem agyalom túl, meg közben már elkezdek merengeni az el sem kezdett melón. Az, hogy hisz-e Istenben vagy sem, már nem az én dolgom. Félig oda sem figyelek rá, míg dúdolva mázolom a sírköveket, bár egy idő után ez is ugyanúgy le fog kopni róla.
- Most épp az - felelem, de így legalább ismét a munkára fókuszálok, míg kezem elernyed, benne a flakonnal. Mikor motoszkálni kezd oldalra biccentem a fejem, aztán csúszós ujjakkal kapom el az ő szóróját. Igazándiból szívesen kifesteném vele a falat, de nincs rá időm, plusz az sem kizárt, hogy közben felvertük a templomőrt. Nem nézem végig, ahogy elsétál, inkább az ásót keresem, majd ledobva a sprayt indulok meg a nemrégiben kiszúrt parcella felé.
Fázom, éhes vagyok, de azért nem bánom, hogy kihúztam őt a gödörből.
Mielőtt belevágnék azért még a golyókba túrok, majd felgörbítem a szám, de aztán hamar visszaesik a helyére.

Inkább ásom. Az legalább megy.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Pént. Júl. 22, 2016 9:50 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Alice Vanille
avatar
Inaktív

Kor : 19
Avataron : Nastya Kusakina

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Csüt. Júl. 28, 2016 5:47 pm
 



 

Six feet under




Ha jégvirágos a fű, akkor túlságosan is kemény a talaj ahhoz, semmint rendesen be lehessen törni. Ilyenkor még a légvétel is szenvedés. Ha viszont úgy ömlik az eső, mintha átszakadt volna a gát, akkor a trutyiban mászom órákig, míg le nem merülök az aljára. Ezért szeretek szép tavaszi éjszakákon kijárkálni, olyanokon, akár a mai. Ráadásul a feladat sem olyan vészes, mert a vevő kinn áll a kerítés túloldalán. Így hát egy éppen aktuális popdalt fütyörészve rántom fel a koporsót, majd pislantok rá a benne fekvő kisfiúra. Alig lehetett tíz, amikor meghalt, de a pincsi szerint nincs benne semmi kóros, szimplán nem bírta a szíve az erőlködést. Egy ideig gondtalan arcát fürkészem, majd megragadva a földes ingét tuszakolom a felszínre, félrelökve az útból pár szélen ragadt koszorút, meg csokrot. A krizantém kesernyés szaga a nyelvemhez is tapad, de próbálom úgy rendezni a buckát, hogy senkinek se tűnjön fel a kis éjszakai közjátékom. Mire végzem már csatakosan és félig földesen ereszkedem térdre, de hát nem dominózhatok napestig a hullával, szóval fásultan kulcsolom ujjam a bokája köré, majd kezdem el lomhán húzni a kerítéshez. Útközben azon merengek, vajon ma is hagytak-e a portán nekem némi kaját, mert majd beledöglöm az éhségbe, de aztán alig pár méterről felsejlik három fura figura, és nagyjából - kábé a kavicságy felénél - futhatunk össze, így a telihold békés fénye alatt. Nem kerülöm ki őket, de hát a kiscsoport két élő tagja sem személyem, akik nyeszlett egérként bambulnak a saját zsákmányomra, míg én az övékét kémlelem. Igaz, jókora fekete zsákban hurcolják a hónuk alatt, de még pont kilóg a szépre manikűrözött kacsó.
- A fűzfa mellett balra még van egy prímára ásott kis gödör - mutatok hátra, bele a sötétségbe, míg ők bambán bólintanak.
- Oszt', mi a faszomat kezdesz ezzel a kölökkel? - les rá egyikük a kezemben tartott bokára, én meg követem a tekintetét, mert közben eszembe jut, hogy nem kéne belevernem a fejét az egyik fejfába. Mintha Will azt mondta volna, az ipse ép áruér fizet, de szerintem ezzel se lenne túl sok baja, amíg megkapja.
- Tetszik tudni, manapság jó piaca van a nekrofíliának - vonom meg a vállam, elvégre nem tűnnek túl szakavatottnak a témát illetőn, de aztán a főnökforma fazon leinti a másikat, hogy ne pofázzon már annyit fölöslegesen. - Hát, akkor további jó éjszakát! - köszönök el, és amikor kapok egy morgós biccentést folytatom tovább a félbeszakadt dalt, míg ki nem szúrom a gyep alatt lapító nyurga fickót. Bár a prédája arcába belefúródott pár kavics, attól még használhatónak nyilvánítja - én megmondtam... -, és rá is helyezi a kocsija hátsó ülésére. A takargatást már nem várom meg, mert a pincsi beígérte nekem a puccos fürdőjét, amit azon nyomban be is célzok, amint elhagyom a recepciót. Mondjuk túl sok időt nem töltök nála, mert közben Will alaposan lebasz, hogy a sír melletti árokban hagytam a gyatra mobilomat. Egy kelletlen sóhajjal teszem meg ismét azt a párperces utat, de direkt nem a főkapun közlekedem, ugyanis utcafronton ráles egy randa kamera. Inkább megint alámászom, majd megkerülök pár sírhelyet, és lustán zsebre is vágom azt a vackot, bár azzal ugye pont nem számolok, hogy időközben megugrik a késő esti látogatók száma. Bár franc se érti, mióta lézengnek falkában erre a fakabátok, de hát ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak? Tulajdonképp pont egy senki, és ebben a szellemben már vánszorognék is tova, ha az egyikük - valami nő - ki nem szúr két susnyás között motoszkálni. Állítom, ezeknek olyan szemük van, mint a vércse.
- Estét! - köszönök, mert Will szerint az udvariasság erős alapja a büntetlenség elhintésének. Bár esélyesen most nem utánam, hanem a nemrégiben lefülelt két szerencsétlen után kutatnak. - Mi járatban? - kérdem ezt én, amikor hát pont neki lehetne gyanús a jelenlétem, de mondjuk ez szerencsére nem egy kórház, hogy kössem magam a látogatási rendhez, nem? De.
Vissza az elejére Go down
Crystal Wilson
avatar
Inaktív

Kor : 29
Avataron : Evangeline Lilly

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Szomb. Júl. 30, 2016 9:18 am
 



 

Épp a belváros kihalt utcáin gurulok végig, forgalom alig, kevésbé forgalmas környéken, még a közlekedőlámpák is sárgán villognak. Az idő kellemes a késői óra ellenére is, a hűs levegő, kicsit csípi az arcom a félig leengedett ablak mellett, de olyan ritka pillanat, amikor az ember így kocsikázhat a városban. Napközben a szmogos, benzin gőzzel teli levegő szinte fojtogatja az embert. Halkan szól a rádió, valami új slágert játszanak éppen. Egy baráti összejövetelről tartok éppen haza, hogy megérkezve még sétálni induljak Gastonnal, a csokoládébarna labradorommal. Ezt a tervet szövöm éppen, mikor hangosan visít fel gondolataimban a telefonom csengőhangja. Elbányászom a zsebemből, hogy mégis meg tudjam ki az, kinek az anyukájáról ejtsek néhány kedves szót. „Scott.” Kedvem lenne nem felvenni, de azért még annyira ő sem hülye, hogy apróságokkal zaklasson. Félre állok és csak azután veszem fel.
- Igen?
- Helló, találtak egy hullát a városi temetőben.
Nem tudom, hogy épp humoromnál vagyok-e vagy csak a fáradtság beszél belőlem:
- Ez csak neked meglepő, általában a temetők arról híresek, hogy hullák vannak mindenhol. De megyek.
Nem hagyom válaszolni, inkább kinyomom. Ennyit a terveimről. Szokták volt mondani, hogy az ördög soha sem alszik… főleg az öreg. És ha ő nem, akkor a zsarunak is akad dolga bőven, nem számít, hogy pár perc múlva egy újabb napba fordulunk át.

A temető előtt két villogó rendőr autó egy fekete helyszínelős kocsi, és Scott Toyota-ja parkol. Az egyik járőr trappol vissza a temető rácsos kapuján, felsorakozva a többi autó mögött, leállítom a motort és trappolok utána. Nem szólítom meg, csak követem. Nem valami szíviderengető a gyér fényben a temetőt járni még akkor sem, ha az égen teli pofával vigyorog a Hold. Kis kavicsos járdán kaptatok a zsernyák után, hogy aztán kiszúrjam a sírok között mozgó elemlámpák fényeit. Mint valami szentjánosbogarak cikáznak ide oda. Mostanában kezdhettek újra temetni ezen a percellán, legalábbis erről árulkodik, hogy a sírok nagy többségét benőtte a moha, és fakó, színtelen művirágok hullatják szirmaikat. Csak elvétve akad korhű márvány sírkő. Vadregényes az egész, a bokrokkal, néhol fel-felbukkanó fákkal. Átbújok a sárga szalag alatt melyet gondosan húztak körbe a sírokon és kötöttek meg, ezzel biztosítva a helyszínt. Scott már messziről kiszúrt és vigyorogva, mint egy tejbetök, várja, hogy beszámolót tarthasson.
- Sziasztok.
Köszöntöm őt és az áldozat mellett guggoló halottkém.  
- Huszonöt- harminc év közötti nő. Csuklóján és a nyakán horzsolás nyomok, a tarkóján pedig tompa ütésnyom, de valószínűleg nem ez okozta a halálát. Olyan három-négy órája lehet halott, még teljesen nem állt be nála a hullamerevség. De többet csak a boncolás után tudok mondani.
Míg Gibson beszél, Scott a kezembe nyom egy sebészkesztyűt arra az esetre, ha magam is szemügyre venném a testet. Le is guggolok a szőke nő mellé, ápolt, adott a megjelenésére, arcát lazán keretezik fürtjei, száján elmosódott élénk vörös rúzsa. Fekete ruhája rövid, nekem talán túlságosan is, köröm cipője pedig a jobb lábáról hiányzik. Felemelem kezét, így feltűnik, hogy hiányzik a jegygyűrűje.
- Találtatok nála valamit?
Nézek fel Scottra.
- Nem, nem volt nála semmi, a helyszínelők keresik a cipőjét. Egy kutyasétáltató talált rá. A kutyája beszökött a temetőbe, az után jött be.
Bök fejével a templom felé, ahol épp az egyik járőr veszi fel az adatait.
- Férjezett volt, hiányzik a gyűrűje.
- Lehet, hogy egy félre sikerült rablás volt?
- Lehet.
Válaszolok röviden, hisz ezek még csak feltételezések. Másrészt meg feltűnik valami a bokrok között. Kiveszem Scott kezéből az elemlámpát és a bukszus közé világítok.
- Hé, te!
Szólok oda, miközben már tartok is felé, átverekedem magam a bokrokon, kisebb tortúrát követően sikerül is. Meg is kerülhettem volna, de most már mindegy. Persze mindenki felfigyel rám és ijedten kapja tekintetét abba az irányba, ahova tartok és startra készen állnak, ha esetleg szökni készülnie. De nem készül… sőt.
A köszöntésre csak biccentek.
- Wilson nyomozó vagyok.
Mutatom fel a jelvényem, nem mintha nem lenne számára egyértelmű a dolog, a helyzetet tekintve.
- Ez egy bűnügyi helyszín. És pont ezt akartam kérdezni én is. Mi járatban erre, ilyen késő éjjel?
Adok neki némi infót, ha már így megelőzött, majd szegezem neki a kérdést én is. Fiatal lányka, amolyan kis édes pofival. Nem egy kimondott randi hely a városi temető, de a mai fiataloknál már nem lehet tudni.
- Feltennék néhány kérdést, ha már így összefutottunk.
Vissza az elejére Go down
Alice Vanille
avatar
Inaktív

Kor : 19
Avataron : Nastya Kusakina

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Vas. Júl. 31, 2016 12:00 pm
 



 

Six feet under




Csak azért szeretek a pincsinél zuhanyozni, mert ott mindig meleg a víz és van ilyen gyógynövényes szappan, ami klasszul lemossa a földszagot. Néha még arra is van időm, hogy a körmeim alól kipucoljam a koszt, de a mai nem az én éjszakám. Épp, hogy csak beállok, habosra sikálom a hajam, majd meghallom Will ordibálását arról, hová tettem már megint a mobilomat, bár nem értem, miért ilyen fontos ez, amikor nagyjából két előszoba választ el minket egymástól. Mindig az a mániája, hogy elérhető legyek, meg ne kapcsoljam ki a csengőhangomat, pedig azt se tudom, hogyan kéne. A hívásfogadás simán megy, meg néha összejön egy-egy sms is, de jobb szeretem a papíralapú dolgokat, ezért nem is erőltetem túl a dolgot. Így hát, amikor rájön, hogy elhagytam, szinte kiütközik rajta a szívroham, és még a levegőt is olyan viccesen kapkodja, hogy csodálom, nem fullad meg közben. A pluszutat viszont így sem kerülhetem el, pedig a zuhany kissé elálmosított, és az utca felééig szinte csak kóválygok. Mondjuk nem is a főbejáratot használom, ami néha áldásos lenne... mint, amikor például arrafelé razziáznak a zsaruk. Már a susnyásban túrok, amikor beugrik a két fura fazon, meg a vígan cipelt friss hulla. Noha azt nem tudom, hogyan sikerült ilyen gyorsan lebukniuk. Talán, mert kiszúrta őket az utcai kamera? Vagy a városon is így vitték végig? Passzolom, mindenesetre nem szeretnék én is fennakadni a horgon, így angolosan távoznék, ha az egyik fakabát közben ki nem szúrna. De nem is az a baj, hogy ilyen szemfüles, hanem hogy a mögötte cirkáló kiscsoport is elkezd gyanakodva szuggerálni. Lelkes köszönésem egy amolyan rendőrös biccentéssel fogadja, ami nagyon tetszik. Vissza is bólintok, bár sajnos ez nem váltja a számonkérést, pedig mókás volna elbiccentgetni így hajnalig.
- Wilson nyomozó - ismétlem, ahogy a jelvényét bámulom, nem mintha a félhomályban sikerülne kivennem a sorszámot. Nem baj, legalább név alapján a többiek talán rá tudnak keresni, ha nagyon muszáj. - Tetszik tudni, meglátogattam a dédit - vonogatom a vállam, mert az arcom szokás szerint túl sok érzelmet nem tükröz, de azért nem szeretném elriasztani. Csak aztán beugrik, hogy hulla meg gyilkosság és... jó, kissé megzavart a beszélgetés. Már, hogy egyáltalán van. - Hűha, tényleg? Bűntény? - pislogok, és próbálok elnézni a válla mellett, már ha ugye engedi. Will szerint a kíváncsiskodás jó elterelés.
- Csak alig pár percig csevegtem az öreglánnyal, aztán mentem is volna tova, mert sötét van és lóg az eső lába. Apukám mindig leszid, ha nem érek időben haza, hát még ha meg is fázom, mert nem szedek elég C-vitamint és a múlthéten döglött meg Smufi, a macskánk, ezért külön kínos - hadarom azt, ami teljesen random az eszembe jut, habár csak a fele kamu, mert Smufi tényleg bezabált a patkányméregből és ráokádta a belét a pincsi arab szőnyegére. A gondolat feldob, mert így már kezdem beleélni magam a történetbe, noha fura gondolat, hogy van benne családom. Mondjuk macskám az már nincs, szerencsére. Így is túl kerek a háztartás és mi van, ha megkérdezi, mit szoktunk 'apuval' szombat délutánonként csinálni. A játszótérből már kinőttem, vagy nem? Nem tudom...
- De... - köszörülöm meg a torkom, míg kezem a zsebemben pihen, közvetlen a szakadás mellett. - Milyen kérdésekről is lenne szó? Csak mert még le kell ugranom az éjjel-nappaliba tejért. - Egyébként szeretem a kérdéseket, mert ilyenkor figyel rám valaki és talán még érdekli is, amit felvet. Teljesen feldob az egész, de azért próbálok komornak mutatkozni, ami megy is, meg nem is, mert hát úgyse látni az arcomon.

Egyébként le szoktak küldeni kölyköket tejért? Egyszer Will megkért, hogy hajnal négykor hozzak neki rumot meg kólát, de azt inkább nem mondom.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Hétf. Szept. 19, 2016 5:49 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Szer. Okt. 26, 2016 11:48 pm
 



 

Enril O'Berry, avagy családi egymásra találás, te katasztrófa

Nem tudom, miért gondoltam mostanában ilyen sokat az öcsémre. Éveken keresztül túlságosan lekötött a drill, a kiképzés, a feladatok; s még a küldetések szüneteiben is annyira ezek körül jártak a gondolataim, hogy nem sok hely maradt bennük családra, honvágyra. De mostanában valahogy... előkerült megint. Talán túl sok idő telt el két bevetésem között. Igen, mostanában elég sok furcsaságot, szokatlan kilengéseket probukáltam, és ez megmagyarázná valamennyit. De lehet, hogy csak a korral jár. Végtére a harmadik X elég sok nőnél jelent valamiféle fordulópontot. No és hát... nem tudom, hogy akár a kiképzőim tudják-e, hogy a rajtam végzett kondicionálások és egyéb kezelések milyen hosszú távú hatásokkal járnak, szóval benne van a pakliban az is, hogy egyszerűen... tönkremegy a csodás, évek munkájával megalkotott humán fegyver. Tényleg nem tudom. De azon kapom magam, hogy nem csak hogy utánanézettem a rendőrségen az öcsikém priuszának, de amikor elárulták, hogy ő is Seattle utcáit koptatja, akkor nem bírtam magammal. Kizárt, hogy ez véletlen legyen. A központ szórakozik velem. Nem lehet az öcsém, nem lehet itt. Meg kell győződnöm róla!
Hosszan vaciláltam, hogy egyenruhát húzzak-e ehhez a kiruccanáshoz, de végül nem tettem. Ha kellene, sorolni is tudnám az okokat, hogy miért nem, de nem kérdezi senki, szerencsére. Helyette egy kényelmes, sötétkék farmernadrágot húztam a kedvenc (mert csak nemrég készíttettem, és imádom az új játékszereket) módosított övemmel, fekete pólóval és pamutpulóverrel és az alvadó vér sötét bíborszínében pompázó kabáttal kiegészítve. Az összképen némileg ront az acélbetétes katonai bakancs, de ma éjszakára megteszi. Sálamat bármikor az arcom elé húzhatom, hogy eltakarjam vonásaim, fekete kesztyűm elég vékony, hogy szabad mozgást biztosítson (hideg ellen emiatt sajnos nem véd semmit), s nem hagyok benne ujjlenyomatokat magam után. Az bármikor jól jöhet - nem mintha szabályt szeretnék szegni, de ha valamiért villogtatni fogom képességeimet, azt jobb lesz arctalanul és nyomtalanul tennem. Fegyver szám szerint hat darab van nálam, itt-ott, ilyen-olyan. Egy pisztoly, három kés, két "egyéb".
Tudom, hol lesz az a kölyök. Az internet korában és az ő korosztályának megosztáskényszerét figyelembe véve ez nem túl meglepő. De még így is döbbenetes, hogy milyen hülye játékot űz online. Naná, hogy fel kell bukkannom az "egzotikus helyszínű" gokartversenyen, amin ő is indul... és mivel rólam, rólunk van szó, természetesen teátrálisan teszem.
Már menet közben.
A pályán.
A srác felém száguldó kocsija előtt, előreszegezett pisztollyal a kezemben.
Kíváncsi vagyok, melyikünk bírja jobban idegekkel. Kíváncsi vagyok, felismer-e: a kedvéért fedetlenül hagytam az arcom, pedig tudom, hogy ezért később szorulni fogok, de nem számít, ebben a pillanatban legalábbis nem.

//Rövid kezdő, de leszek jobb is Wink//
Vissza az elejére Go down
Enril O'Berry
avatar
Média és művészet

Kor : 25
Avataron : Ash Stymest

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Csüt. Okt. 27, 2016 8:00 am
 



 

- Mi lesz ma? – hajol a pofámba Bug, mire könyékkel lököm arrébb, mert nincs kedvem a menta, meg hajótörött matróz szagú kölnijét inhalálni. Helyette pörgetem tovább mobilomon a feed-et, meg magasról szarom le a sor érdeklődő kommentet. Kis tetvek, vigyorgok, amikor már megvan, amit keresek. – Gokart? Hát, ez elég béna – közli be, mire fájdalmas horkantással tolom tovább kifelé, minél messzebb az intimszférámtól. Na, nem mintha ne mászna vissza tízmásodpercenként.
- Száz dolcsiért tuti nem csak annyi lesz, hogy menjek két kört, te nyomorék – kotrok a kabátom után, de mivel a kupacnyi szennyes tetején sem találom, így sóhajtva húzom magamra a vadiúj neon sportcsukám. – Többiek? – kérdezek rá azért félvállról, mert múltkor is azon ment a cirkusz, hogy nekik nem szóltam, és úgy vernyákoltak egész héten, mint a picsák, akik nem értik, miért nem kapnak ágyba reggelit. Bókokat tán ne osszak? Jézus fasza, komolyan.
- Tőlük félóra se a pálya – vacakol a GPS-el, de addigra legalább van időm lecserélni tirkóm egy másikra, ami kevésbé festékes, bár a kezemtől fel fogja venni vele a versenyt. A csuka talpa cuppanósan araszol a parkettán, aztán elrántom a műterem ajtaját, ami nyilván be fog ragadni, és részegen sokszor előtte kell aludnom, mert kurván nem jutok be rajta. Mondjuk, legalább a környéki sutyerákok és csövesek sem. Ilyen szempontból örülhetek, hogy nem kell kutyát tartanom, bár szemezek egy vágottszemű pitbullal a helyi menhelyről, de ez már más téma, más éjszaka. Most keringünk a redvás busszal, és jó háromnegyedóra múlva el is érjük a rozzant épületet. Közben rágyújtok egy cigire, bár az egyik nyugger fejbe akar vágni a műbőr táskájával, amit ívesen kerülök.
- Ezek még élnek éjjel tízkor? – pöckölöm utána a félig égett slukkot, majd belépek a helyszínre és vigyorogva fogadom a beszólásokat. Zsír. Nyerni fogok, ehhez kétség sem fér, de attól még izgat, mi ebben a pláne. Be is pattanok az egyik járgányba, és csak a harmadik kör után esik le, hogy a sebesség nem megy lejjebb és fékezni sem fogok tudni. – Hát ez kurvajó! – üvöltöm eufórikusan, majd veszek egy éles kanyart és lehagyom a kisodródó, fosós vagy araszoló csigákat. Még le kell tolnom a táv negyedét, de akkor az egyik barom kivág elém, amit úgy kerülök, hogy szembetalállom magam egy stukker csövével. – Mi a faszom, dude?! – üvöltöm, aztán feljebb vándorol  tekintetem és rohadjak meg, ha ez a bige nem úgy néz ki, mint Eva. Jó, idősebb, meg más a sérója, de azé’ csak felismerem azt a kis körömpiszkot. Bár fegyvert még nem fogott rám, legalábbis olyat nem, amiből nem víz spirccelt volna ki. Valahogy kétlem, hogy most is ezzel próbálkozna, de baszki, száz dolcsi az száz dolcsi, és úgyis a bögyömben van.
- Ne balfaszkodj más életében! – kiáltok rá, ahogy mellé érek, majd vigyorogva intek a stukinak. Mondjuk ez a vigyor nem azért remeg meg, miszerint a fejemre céloz vele, hanem, mert egyáltalán van karja, amivel tud mit tartani. Kurván azt hittem, kinyírta magát, erre fasz tudja hány év után elém áll és lespórol egy szaros bocsit?!  - Szórakozzatok mással... – morgom, értve a komplett famíliámra, és dühből rántom a kormányt úgy, hogy egymásba szaladjunk. Nem jó ötlet, de hát ez mikor érdekelt? Jelenleg az is totál hidegen hagyna, ha véletlen vagy direkt lelő.
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Csüt. Okt. 27, 2016 12:06 pm
 



 

Normál esetben nem érdekelne, hogy ki milyen válogatott módokon igyekszik kinyírni magát, épp eléggé lefoglalna, hogy én hogyan teszem. De talán épp az a probléma, hogy túlságosan régóta élek a Fort Lawton biztonságos kis buborékában, távol mindenféle csatamezőktől, korrupciótól, terrorveszélytől és hasonló nyalánkságoktól: már nem is számolom a napokat, amióta nem kaptam bevetési patrancsot. Márpedig engem nem erre terveztek, nem erre készítettek. Hiába a gondosan adagolt gyógyszerkotyvalékok, hiába a (talán csak a fejemben létező) vészhelyzetek (a rendőrségen azóta is morcosak rám, amiért kis híján megkéseltem a főnöküket a liftben és néhány minket fogadó kollégájukat a folyosón, bár az ügy természetesen el lett sikálva, és némelyik kihágásommal ellentétben semmilyen következménye nem lett rám nézve), az kevés ahhoz, hogy igazán lefoglaljon.
Így juthatott eszembe az öcsém megkeresése.
Így köthettem ki itt, a temetőben felállított gokartversenyen.
Magabiztosan vonulok, kiütöm azt a fiatal kölyköt, amelyik megpróbálta megakadályozni, hogy belógjak a pályára, csípőm finoman ring, miközben előhúzom a stukit. Kényelmes kisterpeszbe helyezkedem, két kézre fogom a fegyvert, pillanatig sem remeg a kezem, ellenben félmosoly dereng ajkaimon,ahogy felbukkan a kölyök.
Utáltam. Imádtam. Az ellentmondás még mindig létezik. Eszemben sincs lelőni, de homályos emlékeimben a közös trollkodások (jellemzően egymás kárára) élnek legélénkebben, úgyhogy ezt nem hagyhattam ki akkor sem, ha nem értem pontosan, honnan ered ez az ingerem. Az agyam szélsebesen kalkulál - távolság, sebesség, gyorsulás, merészség, fordulatszám, lendület, elrugaszkodás, ív -, bár ez inkább ösztön és gyakorlat, semmint elméleti tudatosság, de azért az sem árt. Nem térek ki, nem én. Megteszi ő, legalábbis úgy tűnik... én meg majdnem elhiszem. Kis híján rá is fázok, ha egy pillanattal korábban rugaszkodom el, akkor tuti a gokart mellé vetődöm emiatt, de valami égi hatalom kegyes velem, és sikerül egy jó szívdobbanást elkapnom. Ugrom, méghozzá rá a járműre, fél kézzel sikerül szilárdan megkapaszkodnom a karosszériában (a beültetett szálak karistolásának érzete végigcsikordul izmaimom a fantáziámban), de az még édeskevés. Három stabil pont kellene a biztonsághoz. Feljebb rúgom magam, még jó, hogy nadrágban vagyok, különben ez még érdekesebben festene. Ráadásul az igyekezettől, hogy jobbommal is rámarkoljak az ajtóra, elejtem a pisztolyt. - Kusz ukhtek erifik! - szalad ki számon a káromkodás véletlenül arabul (legutóbb ezt a nyelvet használtam élesben, s most kicsit elgrasszál oda a tudatom), és visszanézve memorizálom, hol volt a hely. Nyilván nem fogom otthagyni a Glock 17-esemet ebek harmincadjára egy csomó hormonzavaros kamaszfiúnak! Aztán visszapillantok a kölyökre, aki elvileg az öcsém. - Húzódj le! - utasítom, bár meg lennék lepve, ha hallgatna rám. Mindenesetre hacsak nem cseszi neki a gokartot valaminek, akkor én már rajta tudok maradni a verseny végéig is akár, de azért annak annyira nem örülnék... már csak azért sem, mert alig látok a hajamtól. Össze kellett volna fognom, ha igazán belegondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat... de nem gondoltam bele. Öreg hiba.
Vissza az elejére Go down
Enril O'Berry
avatar
Média és művészet

Kor : 25
Avataron : Ash Stymest

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Pént. Okt. 28, 2016 7:54 am
 



 

Már New Yorkban is toltam ezt az appos szart, amit Bugék csak a retardáltak öngyilkosk klubjának tartanak, de jön belőle lóvé, és nekem se mindig van kedvem kiállításokkal pöcsölni, meg festményeket adni el. Jó, általában nincs hozzá egy flakon kedvem se, ezért ami elmegy csak a stricinek köszönhető, aki rám jár, meg mániája csekkolni a buzeráns víz- és villanyfogyasztást. Fasz se érti, de azért jó arc. Na, ő pölö nem támogatja se a darumászást, sem pedig az ehhez hasonló gokártos versenyeket. Attól fosik, megint eltöröm a kezem, igaz, múltkor a bordáimnak sem örült túlzottan, bár annak én se. Az urban legendekkel ellenben nem minden ápolónő szexi és ül a farkadra villanyoltás után.
Visszatérve a versenyre pont olyan, mint amilyennek vártam: picsakönnyű és gázos. Utóbbi azért, mert mondjuk nem működik a fék és stukkert tol a pofámba az oszló hullának hitt nővérem. Mák, hogy nem foszlik, mert akkor tényleg beszaratna, de így csak dühösen intek be neki, majd tolom rá a kocsim a sajátjára, amit tutira lenyúlt az egyik nyomoréktól. Ahelyett, hogy rendes kiscsajként kisodródna adja a tököst, és úgy kapaszkodik rá erre a szarra, mint egy csimpánz.
- Mi a pöcs van?! - üvöltöm, ahogy leáll halandzsázni és frankón nem okés, hogy telibe akarja baszni a száz dolcsim, ráadásul cirkuszi mutatványokkal szórakoztatja közben a plebs-t, akiknek rám kéne figyelniük, má' nem azé'. - Most komolyan, nektek véretekben van, hogy az agyamra menjetek? - teszem fel a költői kérdést, de azért csak nem akarom kinyírni a saját tesóm, még ha majd' tíz évig szart is a fejemre. Nyilván időm se marad ezen filozófálni, ahogy végre emberi nyelvre vált és innen legalább tutira veszem, hogy nem egy zombival van dolgom.
- Húzódik a faszom! - vágok vissza, ne szórakozzon már. Körülnézett itt egyáltalán?! - Még versenyben vagyok, ha nem tűnt volna fel. Ami mit jelent? - vigyorgok a képébe, ami minden lehet, csak boldog nem. - Bírd ki még két körig, ha már ennyi évig ment, vili? - paskolom meg a kormányt, aztán beveszem a kanyart, de nincs idő finomkodni, mert a pöcsölés közben páran becsatlakoztak. Az egyik köcsög le is akarja nyúlni a száz dolcsim, ezért hajszállal vágom vissza a következő körben, és egy pillanatra ki is megy a fejemből, ki csüng a csóri tákolmányon. Mázli, hogy nem zabálta magát bálnára, mert akkor szopóka lenne, bár így se fogjuk tudni elkerülni a randa becsapódást.
- Na, figyuzz. Az van, hogy rohadtul nem működik a fék, ezért a cél után belehajtok a gumihalomba. Ha fogtad, akkor agyald ki, mit kezdesz magaddal, me' engem leköt a saját seggem - vonok vállat, mintha szarnék rá és részben így is van, aztán intek a tömegnek, majd nyerem a lóvét. Ideje volt, baszki.
A találkozás az oszloppal nem lesz kellemes és valami szar belevág a vállamba, ahogy kidőlök balra. Az a mákom, hogy a gokart nem temet maga alá, és a mögöttem csúszkáló se lapítja be a búrám, ahogy magamhoz térek. Még a földön fetrengek, amikor már szitkozódva túrok a cigimért és rúgom le a lábamra szóródó gumidarát. Lehetne rosszabb is, fut át az agyamon, majd meggyújtom a csikket és látom, hogy a festékes bőröm mellé némi vér is maszálódik, de azt csak egy laza rántással törlöm a felsőmbe.
- Na, most kivételesen sikerült meghalnod? - kérdem, belebámulva az éjszakába, majd mélyen tüdőzöm a bagót.


Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Vas. Nov. 06, 2016 10:29 pm
 



 

Normális nővér valószínűleg az öcsikéje testi épségéért aggódna első körben, én egyrészt nem vagyok olyan mélyen aggódós típus, legalábbis most már nem, másrészt a mentális állapotán többet agyaltam. Komolyan ez az attitűd annyira... rokon az enyémmel? Azt hiszem, ez lep meg leginkább. Úgy tűnik, a mi családunkból csak öngyilkosjelöltek kerülnek ki. Vajon ez valami genetikai defekt?
Nem mintha én olyan nagyon terveznék elpatkolni, de hát nálam az csak munkaköri ártalom, és amikor jelentkeztem a kísérleti egységbe, aláírtam, hogy saját felelősségemre teszem és vállalom, hogy belehalhatok már a kiképzésbe is. Az egyik szobatársam tényleg elpatkolt: a Kettes. Hárman túléltük. A mi körletünknek jó aránya volt. Na mindegy. Persze én se vagyok teljesen százas, hogy két saját virgácsomon rongyolok be egy gokartversenyre, s nem is a sofőrök reflexeiben bízom, hanem a sajátjaimban.
Olyan nagyon bízom, hogy drága öcsikém járművének karosszériáján kötök ki, kábé úgy lógva rajta, mint valami flancos kiegészítő, és még a stukkeremet is elvesztem miatta. Hát csoda, hogy káromkodok?!
- Még te kérdezed?! - morranok vissza felháborodottan. Hézagos emlékeim alapján ő volt a mások agyára menős, nem pedig én. Na jó, legalábbis jóval ritkábban csináltam, mint ő. Asszem. Basszus, ez már kész Alzheimer, pedig még messze nem vagyok abban a korban!
- Úgyse nyersz, holtsúly vagyok rajtad! - vágok vissza, mintha észérvekkel meghathatnám. Le is teszek róla, így csupán fogcsikorgatva hagyom, hadd legyen őrült, ráérek utólag is felkoncolni. Így is át kell hengerednem a karosszéria másik oldalára, amikor kedélyesen nekicsapja a gokartot egy versenytársának, és mellesleg én is a két jármű közé ékelődnék, ha nem lennének elég jók a reflexeim.
- Baszd meg, En! - rivallok rá, csak úgy a megszokás kedvéért, meg hogy emlékeztessem, nem kéne kinyírnia mindkettőnket. Az ujjaim kezdenek lefagyni a menetszéltől, a bal karom fájdalommal tiltakozik a megerőltetés ellen - hm, lehet hogy a feladataim hiányát a gyógyulási időmnek köszönhetem? -, az agyam pedig sikoltva okádja rám az információkat. Azt, hogy egyetlen másik gokart sem használja ki a teljes motorkapacitását, azt, hogy milyen eszeveszett ívben vesszük be a kanyart, azt, hogy mit művel körülöttünk a nézősereglet, és a többit. Az elsuhanó arcokból kalkulálva nem versenygokartról van szó, így csupán nyolcvan kilométer per óra körüli lehet a végsebesség, amivel megyünk. Könnyed sétagalopp-tempó.
Lenne, ha volna fék.
Elfojtok egy újabb káromkodást, egyszerűen azért, mert nincs rá időm. - Kapaszkodj belém! - utasítom, mert önmagamról tudom, hogy kiképeztek a megfelelő talajfogásra, róla viszont gőzöm sincs, mit csinál egy ilyen szituban.
Talán meg kellene bíznom benne. Rohadtul nem bízok meg senkiben.
Úgyhogy megpróbálom időben elengedni a kapaszkodóimat, és utánakapni, hogy kirántsam a gokartból.
Az agyam már zuhanás közben készségesen felvilágosít, hogy hol számítottam el magam és csesztem el az egészet, egyrészt a gokart is épp dobott rajtunk egy isteneset, mert ráfutott valami buckára, amit nem vettem észre addig, másrészt túlzottan sok figyelmet szenteltem Enrilnek és nem eleget a saját pozíciómnak - de a végeredményen igazából nem változtat. A srác pólója kicsúszik az ujjaim közül, mielőtt igazán megragadhatnám, a gokart kisodródik, elkések a reakcióval, ráadásul én is rossz ívben szállok, amit csak részben sikerül korrigálnom, és nem elég hatékonyan tompítanom. Rossz oldal. Rossz kar. A reccsenés gyomorforgató lenne, ha nem szoktam volna már hozzá, a tudatomba robbanó fájdalom régi ismerős, így nem esem tőle pánikba, de attól nem lesz könnyebb elviselni.
Kétszer átfordulok a saját tengelyem körül gurultomban, mire sikerül megfékeznem a lendületet, és akkor nyögve, grimaszolva nekiállok feltápászkodni. Nincs vészhelyzet és nem érzek akut veszélyt, így megengedem magamnak azt a luxust, hogy ne azonnal pattanjak fel, hanem rászánjam az időt a mozdulatokra, és elemezzem a saját testem reakcióit.
Balomat esetlenül lógatom magam mellett, mire felállok. A többrendbeli horzsolások és felületi sérülések nem zavarnak, viszont nem érzek belső vérzést vagy szervi sérülést magamon. Sikerült a koponyámat és a gerincemet távol tartanom a földtől, így kizárhatom azok sérülését. De ettől nem viseltetek melegebb érzelmekkel az idióta öcsém irányába. Öles léptekkel járulok elé, és (viszonylag ép) jobb kezemmel, ha meg nem akadályos zavalhogyan, a mellkasánál megragadom a pólóját és talpra rántom. - Neked teljesen elment az eszed, öcsi?! - Nem emelem fel a hangomat, inkább közvetlen közelről, fenyegetően suttogok a képébe, és hagyom, hogy a gyilkos indulatok kiüljenek a szemembe. Ő csak azt tudja, hogy katona lettem. Azt nem, hogy milyen profi gyilkost faragott belőlem a sereg. De szerintem így is venni fogja az üzenetet.
Vissza az elejére Go down
Enril O'Berry
avatar
Média és művészet

Kor : 25
Avataron : Ash Stymest

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Kedd Nov. 15, 2016 10:17 am
 



 

Valahogy rohadtmód nem tud kizzökkenteni, ahogy a kocsik között eksönözik, mint valami elbaszott akcióhős. Jó, valahol azé' nyilván meglep, de sokat dob ezen a faktoron a tény, miszerint halott poraiból támadt fel, hogy huss, megvillantsa előttem a tehetségét. Egy ponton azé' elbizonytalanodom, vajon tényleg a régi megpattant nővérem látom-e viszont, vagy csak valami buzi próbálja ezzel felkenni rám a versenyt, de hát nem olyan nagy ez a lóvé, hogy megérné. Sőt, az elbaszott fék miatt én azé' többet gombolnék le a szervezőkről, de há' ez van. Amúgy is elég szarul jár velem, mivel a reflexeim meglehetősen fosok, szóval a kitérő koccanások, meg gumihalomba csúszás sem a jól kiszámított véletlen, hanem a saját balfaszságom műve. Ez persze nem könnyíti meg a csapatmunkánkat, amit köszi, de nem kértem. Legalább a fegyverét lehagyja, me' garantáltan tökön lőne vele egy francos kanyarban, meg egyáltalán, hogy a viharba került hozzá és mi a faszomnak hadonászott vele, mint valami eszét vesztett idióta?!
- Pofa be! - förmedek rá, me' még elő kell kaparnom azt az énem, akinek zombi tesója van. - A francokat nem nyerek! - forgatom meg a szemem, elvégre nézett ez ma már körbe? A legtöbb versenyző elég béna, vagy nem elég bevállalós, ezé' én nem aggódnám túl, hogy sikerül-e győztesen étszabni a célon vagy sem. Az egyik nyomorék azé' megpróbál lemosni az útról, de még épp időben koccanok neki, amit többek között annak is köszönhetek, hogy a felettem őgyelgő ex-hullát lesi, hát, legalább ennyi haszna van.
- Na, csak nem eszedbe jutott a nevem? - köpöm oda szarkasztikusan, de felőlem igazán megtarthatja a felesleges aggodalmát valaki másnak, akit mondjuk érdekel. Ha ugyanis ennyire odavan a seggem állapotáért, akkor már évekkel előtt rám csörög, mi a fasz van. A kanyarokat ettől még durván levágom, me' nincs idő szépen bevenni őket, meg ennél a sebességnél már értelme se. Néha azé' kiintek a közönségnek, hadd kapjanak egy kis plusz szórakozást a verseny mellé, ami má' biztos, kezd egy kicsit uncsi lenni. Mondjuk, lassan úgyis vége...
- Haggyá' má'! - förmedek rá, most komolyan ki akar menteni innen? Ha baszod, nem vágja fel magát a járgányomra, akkor már rég nyerek, és szerintem ezt a problémát csak sikerül megoldanom magamtól is, nem kell itt nekem, hogy a tesóm basztasson. Elég Brad is, rohadna meg. Még a szemem sarkából látom, ahogy felém kap, de addigra már mindketten repülünk, és onnan nem azt figyelem, kiről mi pattan le, hanem, hogy ne basszam be a fejem valami élesbe. A landolás mondhatni fájdalmas, meg aztán véres is, de a kezeim megússzák, szóval annyira nem jövök ki belőle szarul, sőt. Már túrok is a cigim után, ahogy félig vigyorogva, félig meg a fájdalomtól grimaszolva gyújtok rá, felbámulva a sötét égre. A motoszkálást persze még az üdvrivalgás mellett is hallom, szóval ezek szerint nem sikerült duplán megtoszódnia. Mikor takarja a csillagokat, meg durván utánam kap csak egy kelletlen kiáltásra futja, aztán inkább beledőlök a rángatásba, me' nincs kedvem a cidrijéhez.
- Én kértelek, hogy egy redva stukkerrel nyomulj a pofámba?! - ordítom vissza a képbe, mert most már tényleg felbasz. Hagyjon már lógva ezzel a faszsággal! Gyorsan le is rázom magamról, majd felszedem a balhé óta földre pattant csikket, hogy megint a számba nyomjam. Most kiváltképp kell az a baszott nikotin. - Különben se add itt nekem a felelősségteljes nővért, bazdmeg - hokantom, és már arrébb is rúgok egy szaros gumidarabot.
- Ha viszont egyéb jó kívánság nincs, akkor én mennék - vágom oda flegmán, majd még egyszer végigmérem, de nem tud eléggé érdekelni a sérülése, elvégre magának köszönheti. Hogy lehet valaki ennyire agyament?! A fegyvere miatt már nem is figyelmeztetem, inkább előszedem a mobiblom, hogy kikeressem Bug számát, hol a faszomban lehet.
Minél előbb felszívódunk, annál jobb...
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
Szomb. Dec. 17, 2016 4:23 pm
 



 

Elismerem, ha a színpadiasság jellemhiba, akkor alkalmanként rendelkezem vele. Mentségemre szóljon, hogy ennyi kihagyás után valahogy szükségszerűnek tűnt egy kicsit többet mutatni magamból, mint egyszerűen ledobni magam mellé egy kocsmában, hogy 'helló, öcskös'. Vagy nem. Lehet, hogy a körülmények miatt az is elég drámaira sikerült volna.
Még az is lehet, hogy egyszerűen dühít a hülyesége és a mostanihoz hasonló, öngyilkossági kísérlettel felérő allűrjei, főleg annak fényében, hogy én hányszor kerültem/kerülök életveszélybe. (Mondjuk, kérdéses, mi számít annak. Csak azért, mert valaki megpróbál lelőni, azt még nem feltétlenül nevezném életveszélyesnek. A jó kiképzés, ugye.) Azt viszont megfogadom magamban, hogy sose szegem meg többé a #1 szabályt, miszerint stukit csak akkor lóbálunk, ha le is akarunk lőni valakit. Egyszer teszek kivételt, az is hogy sül el?! Elrepült fegyverrel és eltörött karral. Habár titkon azért örülök, hogy látom a hülye fejét, de a fenébe is, többnyire rémesen rühellem az öcsém. Azt hiszem, a megpattanásomig tipikus testvéri viszonyunk volt. Azóta persze semmilyen. Na és most? Hát, valószínűleg még mindig a semmilyen lenne a korrekt válasz, bár a felületes szemlélő azt is rávághatja, hogy utálat első látásra.
Közben meg büszke is vagyok, de rohadtul. Épp olyan makacs, mint én. És még nálam is önpusztítóbb. Lehet, hogy be kéne soroztatnom, talán még embert is faragnának belőle valami isten háta mögötti kiképzőtelepen. Kár, hogy valószínűleg előbb kirúgatná magát az önfejű viselkedésével...
Ha nem törtem volna éppen el a karom, akkor biztosan felképelném. - Mégis kinek képzeled magad, hogy csak úgy kinyíratod magad a hecc vagy a pénz kedvéért?! - Ha ő ordít, akkor én is. És garantálom, hogy hangosabban. Asszem, ha az öcsémről van szó, akkor van bennem versenyszellem rendesen - fél életünkben ezt műveltük. Bele fogok zavarodni, hogy megint ott vagyok, mintha tizenhat éves lennék. - Miért ne tehetném? Amikor megkereslek, az első, amivel szembesülök, hogy meg akarsz halni! - süvöltöm kiakadva. Nem kérdezhetem meg, hogy miért - pedig tudni akarom. Őt mi vitte rá? Azt tudom, engem mi. És nekem sikerült - tulajdonképpen, bár járkálok mai napig, meg is haltam, magam mögött hagytam mindent és mindenkit. Nem akarom, hogy ez a hülyegyerek hasonló hülyeséget elkövessen, mint én. Nem kellene magam felelősnek éreznem érte, de mégis teszem.
- Mész egy fenét! - kapom el, és most nem hagyom, hogy kicsússzon a markomból. Ha kell, éreztetem, hogy kurvára erősebb vagyok nála fizikailag, és ebben a képzésem még benne sincs, csak az izomerő. (Meg az extráim, de az pláne nem tartozik ide.) - Megkeressük a Glockot, aztán beszélgetünk - ismertetem a programot ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, mintha otthon lennék a Fort Lawtonban, és épp újoncokat szivatnék. Csak nem érzem közben magam olyan kellemesen. Ami nem csoda, tekintve, hogy számolatlan helyen sajgok horzsolásoktól és, nem is tudom, eltört a karom, amit az agyam fájdalomközpontja nem rest egyre erőteljesebben jelezni is nekem.
Fogást váltok, és ezúttal a csuklóját kapom el, hogy magam után vonszoljam arra a helyre, ahol a pisztoly elrepült. Add uramisten, hogy senki nem tette még rá a mancsát, mert nem akarok a jelenlegi állapotomban civilekkel verekedni érte! Több szem többet lát - plusz nem akarom, hogy eltűnjön a srác. - Mi az isten vett rá, hogy ezt csináld? Azt ne mondd, hogy csak a pénzért van! - förmedek rá menet közben, még mielőtt lerázhatna ennyivel.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Lake View Temető
 



 

Vissza az elejére Go down
Lake View Temető
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Külterület
-
Ugrás: