HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Kerthelyiség (S. R. Bar)

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Hétf. Júl. 25, 2016 5:21 pm
 



 

Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Pént. Aug. 19, 2016 11:59 am
 



 

Leena Fugitive, avagy veszélyes nők találkozása

Tűnődőn szemlélem a helyet, és az jár az eszemben, ha most összetalálkoznék tizenhat éves önmagammal, valószínűleg szégyellnénk magunkat mindketten. Kezdetnek mindketten azért, hogy mit is keresünk ilyen helyszínen, aztán meg... hát, a nekem aztán lenne mit megmagyaráznom! Hová tűnt a versenysport az életünkből, meg a fényes karrierről szőtt álmaink. Hol a szeretett fiú az oldalamról. Mit keres nálam pisztoly. Beletelt némi időbe és magyarázkodásba, mire átengedtek a fémdetektoros kapun (hiába, a terrorcselekmények miatti félelem nem alszik, különösen az európai helyzet látszólagos elharapózása óta), de végül csak meggyőztem őket, hogy katonaként minden jogom megvan magamnál tartani a stukit, ahogyan egy bejövő zsernyáktól se koboznák el a szolgálati fegyverét. Legalábbis remélem, hogy ehhez azért elég intelligens kétajtós szekrények szobroztak odakint. Nem mintha alá akarnám becsülni őket, csak hát... megvannak a magam tapasztalatai, amik nem elő-, hanem utóítéleteket szülnek.
Valami buli van ma, nem zártkörű, még DJ-pult is nyújtózkodik a sarokban, arról keveri valami idióta a zenét, amire jó páran ropják az ideiglenes táncparketten. Gőzöm sincs, miért volt fontos valakinek, hogy a szabad ég alatt igya magát merevrészegre és csináljon magából bohócot, de láthatóan így állt a helyzet a házigazdával. Mázlija van, hogy épp nem zuhog az eső. Oltári mázlija. Meg nekünk is, akik elvileg élvezzük a bulit... a többség valóban így tesz, nekem egyelőre nem sikerült ellazulnom. Igaz, alkoholt innom sem. Nyilvános helyen valahogy nincs ingerenciám jó ok nélkül engedni az önuralmamon ilyenformán... a támaszpont, az más, ott nem lennének ilyen skrupulusaim. Persze oda nem is vettem volna fel fekete-fehér egyberuhát és félmagas sarkú szandált, meg retikült a karomra, amiben lapul a fegyver. A combom belső felére egy tőrt is szíjaztam, ami reggelre totál ki fog dörzsölni, de megnyugtat a keményített bőr ismerős tapintása. A hátamról a bökőt otthon hagytam. Egy bozótvágó talán túlzás lett volna egy lazulós estére. Persze ha történik valami, akkor majd átkozni fogom magam ezért az optimista hanyagságért. És miért ne történne? A paranoia nem alszik.
Két jelenlévő is felkelti a figyelmem, mindkettő nő. Nehéz döntés, melyiket tüntessem ki figyelmemmel, elsőre amellett teszem le voksom, aki önfeledten ropja a zenére. Csodás a mozgása, igéző a tánca. Úgy tesz, mintha teljesen gondtalan és felszabadult lenne. Tincsei, melyek (tán csak a jelenlegi sápadt megvilágításban, tán máskor is) a szőke és a barna határán ingadoznak, döntésképtelenül a kettő között, csak úgy repülnek az arca körül, semmi esetlenség nincs a mozdulataiban, semmi suta lötyögés, a körülötte csoportosulók is tisztelettel húzódnak hátrébb, megadva neki a szükséges teret, hogy átadhassa magát a populáris dallamok áradásának. Tetszik a csaj... na nem úgy. Továbbra is a másik ligában játszom. De felkelti érdeklődésem, elűzi unott nyugalmam. Ellököm magam a pulttól, ahol ott marad az érintetlen koktél, amire meghívott valaki, akit már régen lekoptattam, és a kinézett felé veszem az irányt, hogy mellé sikló lépteimet magam is tánccá alakítsam, könnyedén felvéve az ő ritmusát, és - csupán önnön szórakoztatásom kedvéért - teljesen alkalmazkodva hozzá. Sokkal kevésbé klisés, mint megszólítani valakit, ámbár az így szőtt ismeretség legtöbbször addig sem jut el, hogy egymás nevét kicseréljék az érintettek, de nem érdekel, hisz nem is tervezek ezzel semmit hosszabb távon. Nem áll érdekemben. Csak érdeklődésemben. Várom, hogy a táncos mozgása meséljen róla, életet és titkokat és trükköket, én pedig értőn és kíváncsian fogom befogadni ezeket a hallhatatlan hangokat. Hogy lesz-e ebből ennél több - nem gondolkozom rajta. Ha más nem, a hajnal eldönti, bár az emberi természetet ismerve a táncos hamarabb rövidre zárja majd az affért így, vagy úgy. Megszólít, elküld, elmegy. Nagyjából ez a három elképzelhető opció fut végig a fejemben, plusz a némaság, ha valami egyéb történik, azzal sikerül majd meglepnie.
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
avatar
Új regisztrált

Kor : 23
Avataron : Kate Beckinsale

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Szer. Aug. 24, 2016 12:49 am
 



 

Dangerous Women

Már megint nem akartam "otthon" maradni. Egyszerűen nem tehetek róla, olyan vagyok, akár egy bagoly. Amint leszáll az éj, rám jön a kényszeres mozgáskényszer. Jó, még jóval az éj eljövetele előtt bekövetkezik eme állapot. Amíg egykoron szórakozóhelyen dolgoztam, addig ezzel baj sem volt: munka ürügyén egész éjjel kimaradtam. Szabadnapjaimon is az utcákat róttam céltalan éjszakánként. Vagy nem olyan céltalan, ez sok mindentől függött. De amióta itt vagyok? Elveszett vagyok és ez az érzés kiborít. S hiába bátorít, hiába hiszi rólam, hogy többre vagyok képes... már elnyeltem magamban mindent.
Szó, mi szó. Újra kint vagyok az utcán, céltalan kóborolok. Finoman csíptem ki magam csak. Már ha annak lehet mondani fekete egybe részes, pánt nélküli ruhámat, és a hozzá egyáltalán nem illő topánt húzok. Napok óta szemezek a sarokba dobott magassarkúmmal. Ahogy imádtam egykor hordani őket, most úgy gyűlöltem meg. Minden bajom okozójának mondom, és mily igaz. Ha akkor nem az a cipő van rajtam, ha nem megy ki a bokám... De ez már a múlt, a találkozásunk végzetes, és nem tehet Lexi állapotáról. Vagyis szeretném ezt hinni róla.
Jaj, de már megint elkalandoztam. Szóval, még mindig éjszaka bolyongok az utcán, amikor... Jé, egy magánbuli. Hát legyen, semmi rossznak nem vagyok elrontója. Magabiztosan lépek a kültéri helységbe, meg sem adom a lehetőséget a biztiőröknek, hogy megállítsanak. Olyan természetesen viselkedem, mintha évek óta a társasághoz tartoznék. Egyből a pulthoz megyek, ahol rögtön kikérek magamnak két kör tequilát. Ééés...
Csak pár pillanatba telik bele, s a pasik rám repülnek, mint a keselyűk. Kedves mosollyal küldöm el őket a fenébe. Nem, ma nem fogok balhézni, ma nem fogok balhéba keveredni, még csak bunkó sem leszek. Végtelen kedvességemmel küldök el mindenkit magam mellől, s miután megkaptam a két italt, gyorsan hajtom fel őket. Igen, nem szeretném, ha véletlenül valami a poharamba kerülne - pontosan jól tudom, hogy miként történnek ezek: én is ezzel foglalkoztam. Aztán már fordulok is a tánctérre.
Nem táncoltam azóta, hogy eljöttem a városból és érzem, hogy a testemnek, de lelkemnek is hiányzik. Így hamar átadom magam a zene ritmusának. Elvesztem tér és időben, semmi sem foglalkoztat, csak a zene, amikor egyszer csak egy vörös hajú démon jelenik meg mellettem a semmiből. Nyilván nem így van, de én így érzékelem.
Hatalmas mosollyal az arcomon nevetem el magamat, ahogy kissé megdöntve felsőtestemet nyúlok keze után. Most jobban esne a másik nemmel való érintkezés, mint a hímneműekkel. Most elegem van belőlük. És emellett tudom, hogy sok nő nem is úgy gondol feltételen egy másikra, mint akár én. Így teljes biztonságban érzem magam mellette. Nevetve pörgetem meg néhányszor, majd a füléhez hajolva a zenétől függően kiáltom el magam.
- Gyere, igyunk valamit.
Fogom meg kezét és kezdem el kivonszolni a tömegből, ha engedi. Néhány fickó utunkat állná, én azonban csak könnyedén lököm őket arrébb a vállammal.



Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Szer. Aug. 24, 2016 8:50 pm
 



 

Talán azért is választom a táncos nőt, mert ugyanolyan nyilvánvalóan nem meghívott ezen a rendezvényen, miként én magam. Ahhoz túlságosan komoly távolságot tart mindenkitől, s ezzel máris hozzám válik hasonlóvá. Az utána következőktől meg pláne. Még nézni is öröm, ahogyan az ismeretlen lassan átveszi az uralmat a táncparkett fölött, mintha nem is ő igazodna a zenéhez, hanem fordítva. Én sem maradok érintetlen,
A mozgás a lételemem, és ez most nyilvánvalóan látszik is. Nem tudok olyan felszabadult lenni, mint ő, de ezt a tényt tudom leplezni. A háta mögül indult, ott csatlakozott be a táncba, de hamar elé került, amint felismerte, hogy a másik nő reagál a jelenlétére. Egymással szemben, összekapaszkodva, mint egy kézfogásban, követhetetlen ritmusban járnak a lábak, pedig ez még csak alaplépés. Csorog ránk a slágerzene, most éppen jive, vagy rocky, mindig keverem a neveket. Karom fölrántom, hogy az idegen átfordulhasson alatta, aztán a mozdulat ellenhatása, forog a fejünk felett a csillagtalan ég. Lemegyek hídba, vagy visszaránt, vagy magam teszem meg magammal, bele egy újabb forgásba, és a zene csak szól szól szól a fülemben. A tánc egyszerre harmonikus összhang, és dominancia, erőharc. Mindaddig, amíg egy diadalmas futammal meg nem törik a dallam. Akkor kezem a levegőbe lökve, hullámzó mellkassal állok meg. A hirtelen beálló csendben hangosnak érzem a szavait, de vigyorgok. Élveztem az elmúlt perceket, vitathatatlanul, vibrál minden porcikámban, kisugárzásom energiájában. Hagyom a kezemet, megyek utána, ha segítség kell a marasztaló közönség miatt, hajlandó vagyok besegíteni, de első körben hagyom, hadd intézze maga, elég magabiztos hozzá. A pult mellett szólalok meg először, addig csak mosollyal, hunyorítással kommunikálom felé egyetértésemet.
- Én fizetem. Tisztán vagy keverve? - A fizetésem úgyis több, mint amennyit el tudnék költeni, főleg, hogy amúgy nincsenek költséges (vagy bármilyen) hobbijaim, és dollárszóró hóbortjaim. Szóval szíves örömest meghívok valakit, aki felszabadult, remek pillanatokkal örvendeztetett meg csak az imént, hogy még most is legszívesebben ráznám a bokám, ahogy felültem a bárszékre. - Na és mit keresel itt? Nem hívtak meg, ha nem tévedek - kezdeményezem a beszélgetést, bár a helyszín nem éppen alkalmas erre, de mindegy. A nevét nem kérdezem - tulajdonképpen hagyom, hogy ő diktálja az este dinamikáját, megtehetem, mert az imént bizonyította: képes tartani a tempómat.
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
avatar
Új regisztrált

Kor : 23
Avataron : Kate Beckinsale

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Csüt. Aug. 25, 2016 12:18 pm
 



 

Dangerous Women

Hiányzik a tánc és Antonio, a tanárom. Az emberek azt hiszik, hogy rúdon táncolni, milyen egyszerű, csak vonaglani kell körülötte és semmi másra nincs szükséged. Holott az egyik legnehezebb táncnem mind közül.  S ha már volt egy magántanárom, akkor nem volt rest bevezetni a többi tánc rejtelmeibe. Mennyi idő telt el? Több, mint egy év, mióta nem láttam? Havenbe is eljártam táncra, hogy oktassanak, de azok mind annyira műek voltak. Semmi érzékiség, vonzalom nem volt a mozgásba, holott az egész erről szól.
Szememet becsukva táncolok a zenére nem foglalkozok senkivel és semmivel. Engedem, hogy a ritmus vezesse mozdulataimat. És hogy milyen táncot járok? Nem is tudnám behatárolni. Ami eszembe jut mozdulat, a ritmusra, azt járom. Érzéki, csábító, magával ragadó. Valódi. Inkább így tudnám jellemezni. S ahogy becsukott szemmel mozgok, lelki szemeim előtt megjelenik első táncom Vele. Szinte rögtön ki is nyitom a szemem, hogy szembe találjam magam a Vörös démonnal. Kezét megragadva pörgünk, forgunk, vonom magamhoz, eggyé válunk. A mozdulataink összhangba kerülnek, kölcsönösen vezetjük egymást, reagálunk egymás mozdulataira, mintha mindig is ezt tettük volna. Ahogy füléhez hajolok, hogy italra invitáljam, a zenei s elhalkul, így hangosabban szólalok meg, mint kellenék. Talán páran fel is kapják a fejüket. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyi helyet hagytak meg nekünk.
Lehet, hogy ezért is próbálnak minket megállítani? Valahogy nem érdekel, vagy a kezemmel tolom őket arrébb, ha a képembe másznak lökök rajtuk egyet vagy csak vállal megyek nekik. Hogy zavar-e, ha reklamálnak? Nem.
- Csakis tisztán. – vigyorodok a lányra, tisztán, felszabadultan, hullámzó mellkassal, apró verejtékekkel homlokomon. A pultoshoz fordulva emelem fel kezemet, vagyis két ujjamat.
- Két tequilát.
Mosolygok a fickóra kedvesen. Nem egyszer álltam a helyébe, tudom, hogy néhány gesztus mennyit jelent a kiszolgálásban.
- No, csak nem a házigazdához van szerencsém?
Fordulok vissza somolygós arccal. Jómagam állok tovább, nem bírok egy helyben megmaradni.
- Mi az apropója a bulinak?
Kíváncsiskodom, akkor is, ha nemleges választ adnak. Érdekel, hogy miféle buli ez. Hiszen nincs jobb, mint bepofátlankodni egy ilyen helyre, hogy aztán nyomot hagyhass magad után.  




Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Pént. Aug. 26, 2016 1:55 pm
 



 

Nincs olyan tánc, ami könnyű lenne, mindegyik igényel egyfajta mozgáskultúrát. Már egyetlen megfelelő elsajátítása sem elérhető mindenkinek, de egyszerre többfélét megtanulni, legalábbis azon a szinten, ahol a mozdulatok harmóniája az adott támnchoz igazodik és nem máshoz, ahhoz már tehetség kell, és testtudatosság, és ritmusérzék, és kemény munka... Pillanatnyi táncpartnerem valószínűleg mindezzel rendelkezik vagy rendelkezett valamikor a múltban, érződik.
Én is átengedem magam, tőlem szokatlan felszabadultsággal, bár kis mértékben így is tudatában maradok a környezetemnek, tekintetem időről időre kis buborékunk túlfelére villan, a paranoia áldása, hogy száz százalékig sosem szabadulok démonaimtól. De most nem ők vannak főszerepben, hanem mi. Feszítem a húrt, tesztelem rugalmasságát - az állóképességét, a reakcióidejét, az összhangot. Terpeszbe vágom magam, áthúzom lábaim között, majd a lendületet kihasználva, derekára fogva a levegőbe repítem - ne túl magasra, ne túl magasra, figyelmeztetem magam, érzem a karomba ültetett szálak feszülését az izmok között, és igyekszem ellazítani -, puhán eresztem a földre, és pörgetem meg rögtön. Ritkán néznek ki belőlem olyan dinamikus erőt, mint amilyet ebbe a táncba beleviszek. Aztán hagyom, hogy ő vezessen, közetem mozdulatait, lapockájára tett kezem alatt hullámzik a hát, képzeletemben szárnyak törnek elő az ujjaim közül. Persze A valóságban nem tudunk repülni, de a ritmus mégis visz minket, elemel a parkettről újra meg újra, szinte úgy érződik, mintha nem is mi lépnénk, hanem a talaj, a környezet futna el körülöttünk.
Fogadok, hogy kameráznak legalább egy telefonnal, ötlik fel bennem,
Apuciék nem lesznek elragadtatva tőle, folytatja a gonosz, kötelességtudó kis hang a fejemben a feletteseimre utalva,
Kit érdekel, rázom le a galádot, most szórakozni vagyok itt, és ráérek holnap fejfájni a következményeken.
Felrántom a lábam állóspárgáig, bÁr a belső combizmok jajdulva tiltakoznak ellene, de nem izgat. A katonaság előtt táncoltam egész életemben, és kiderült, hogy az elég príma harcművészet-alap. Most nem arra használom, egészen addig nem, míg egy diadalmas futammal be nem fejezzük produkciónkat.
Megfordul a fejemben, milyen lenne partnerként egy bevetésen. Nyilván katasztrofális, ha nincs kiképzése, de akkor is... feltehetően sokkal inkább egy rugóra jár vele az agyunk, mint általában bármelyik taktikai egységgel. Ahogy elképzelem, hogy bármelyik katonával/kommandóssal/helyi szervvel táncikálok itt, muszáj szélesen vigyorognom, hogy majd szétreped a fejem.
Az italválasztására helyeslően bólintok, s megtartom magamnak, mit szűrök le ebből. A tequilával nincs sok tapasztalatom, az a helyzet, és nem terveztem inni, de... táncolni sem terveztem. Ez az este szóljon a spontaneitásról, már amennyire én képes vagyok olyasmire. Átcsúsztatom a pulton a megfelelő mennyiségű papírpénzt, aztán viszonzom a nő mosolyát. - Nincs olyan szerencséd - döntöm jobbra a fejem (nálad még annak is jelentősége kell legyen, melyik oldalon realizálod a gesztusaidat, figyelj oda, hallgass el), nem tűnik rémültnek. Nem fejtem ki, miből láttam, hogy nem ide tartozik, az emberek nem szeretik tudni, ha valaki ennyire jó megfigyelő a környezetükben. (Vajon amikor belekezdtem a programba, tudtam, hogy egy emberi roncsként jövök majd ki belőle? Nyilván, az volt a célom, már eleve helyrehozhatatlan voltam, nem akarok most erre gondolni.) Nem akarom lerombolni a törékeny harmóniát, amit kialakítottunk, és ami egyetlen rossz mozdulattól a semmibe zuhanna. (Kapaszkodj! Húzd fel magad! Ezerszer csináltad, ezeregyedszerre is menni fog!) Megrázom a fejem, hogy elhessegessem az emlékeket, bár e gesztus kontextuson kívüli, biztos felkelti a másik figyelmét, de muszáj.
- Eljegyzés, ha nem tévedek - vagyok itt már elég ideje, hogy észrevettem a párocskát. Ha van valamire, amire soha senki nem sajnálja a pénzt, akkor az az esküvőzés témaköre. Táncpartnerem ujján nem volt gyűrű, az elmúlt percekben elégszer kapaszkodtunk össze, hogy ez nyilvánvaló legyen.
- Mit gondolsz, youtube-sztárok leszünk? - intek fejemmel a parkett felé, ahol már ismét összezárult a tömeg, mintha sosem lettünk volna ott. Tizenöt perc hírnév... frászt. Tizenöt másodperc, maximum. - Hol tanultál táncolni? - kíváncsiskodom, ha már a mozgása keltette fel a figyelmemet.
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
avatar
Új regisztrált

Kor : 23
Avataron : Kate Beckinsale

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Vas. Aug. 28, 2016 10:43 pm
 



 

Dangerous Women

Árnyak fognak közre, melyek nem engednek szabadulni. Kimozdulok ma éjjel, hogy ne legyek egyedül és mégis magányosabbnak érzem magam a táncparketten körbevéve emberekkel, mintha a hotelba maradtam volna. Nyomorult egy világba élünk, ahol az ember nem számíthat senki másra önmagán kívül. És az utóbbi időben egyre többször teszem fel a kérdést magamban: elég ez?
Sose gondolkoztam ezen, hiszen miért tettem volna? Volt egy húgom, akivel elválaszthatatlanok voltunk, kivel egy rugóra járt az agyunk, kivel egyek voltunk, szimbiózisban éltünk. Nem élhet az egyikünk a másik nélkül. Tenyeremen húzódó hosszanti vágás is ezt szimbolizálja. Sosem hittem volna, hogy valaha el fog jönni az a pillanat az életemben, hogy nélküle gondolkozzak, hogy ő ne legyen benne a jövőképembe. Erre tessék. Itt vagyok nélküle, s üresebbnek érzem magam, mint egy aranyhal emlékezete.
A tánc az, ahova menekülök, s erre partnerre is találok itt. Megkap a lendülete, a dinamikája, ahogy vezet. Átsiklok lábai alatt, engedem, hogy a magasba emeljen, a lendület segíti ebben. Derekamnál kap el és óvatosan tesz a földre. Egyik kezem a hátára simul a lapockájára, a másikkal kecses, ámde erős kezeit szorítom meg finoman. Hátra lépek, ringó csípővel, majd előre, vezetem mozdulataimmal. Elengedem egy pillanatra a hátát és megpörgetem, majd magamhoz vonom. Egyek vagyunk, mintha együtt lélegeznénk. Felszabadultan nevetek, mosolygok, csillognak a szemeink.
Szokatlan érzés, de a tánccal lerázok mindent magamról, mely vállaimat nyomta. Húgomat, Őt, az egész helyzetemet, melyben kétségbeesve érzem magam. Szabadnak érzem magam, olyannak, melyet már évek óta nem éreztem. Tudom, hogy ez az egész csak pillanatnyi, múló állapot.
S mi más sem bizonyítaná jobban, mint hogy újra az alkoholba menekülök.
- Oh, pedig már reménykedtem, hogy a házigazdát táncoltattam így meg.
Kacsintok rá mosolyogva, majd felemelem a poharat, hogy koccintásra invitáljam táncpartneremet. Ha elfogadja a pohárkoccintást, akkor gyorsan a pohar aljára nézek, de ha nem, akkor még várok, ameddig kell. Türelmes ember vagyok, nem szokásom a siettetetés. Már amikor, de ez most nem az az alkalom.
- Nincs is jobb, mint tönkre tenni egy eljegyzést.
Húzom széles mosolyra az ajkaimat, fogaim fehérségével kápráztatom el a vörös démont. Legyintek végül egyet, mint aki nem is gondolja annyira komolyan az egészet. De azért csak körbenézek, hátha kiszúrom magamnak az ifjú párt.
- Ha nem, még tehetünk róla, hogy azok legyünk.
Húzom cinkos mosolyra újra ajkaimat, szememben furcsa fény csillan meg. Régen nem „rosszalkodtam” már más rendezvényén. Egy kis… kalamajka sose árt, s érdekessé teszi a szürke mindennapokat. Hiszen egy násznép is mire emlékszik jobban? Ha minden tökéletesen megy, vagy ha történik valami emlékezetes? Na látjátok.
- Egy latinótól. Mexikói, argentin… Vagy brazil? Talán spanyol, nem tudom már. A lényeg, hogy latinó. Ő volt, aki megtanított a tánc valódi rejtelmeire, nem pedig a manapság tanított műnek ható valami, amit táncnak neveznek.
Vonom meg a vállamat, egykedvűen. Az már más tészta, hogy eredetileg azért küldtek el hozzá, hogy megtanítson rúdon vonaglani. Szép idők is voltak még azok az órák, amikor csak ketten voltunk a koszos terembe, cipőm hangja visszhangzott a lakkozatlan padlóról.
- Na és te?
Hajtom oldalra a fejemet. S meg is hallgatnám a válaszomat, ha nem akarna egy magas, velejéig elegáns és minden tekintetben halálosan hétköznapi manus közénk telepedni.
- Egy italra meghívhatom a velejéig szexi hölgyeket? – vigyorog, megynyerő mosolyával. Egy pillanat erejéig sem hat meg a manus.
- Inkább húzd el a beledet, majd ha szomjasak leszünk veszünk inni, nem igaz?
Mosolygok kedvesen a vörös démonra. Szemmel láthatóan nem tetszik a férfinak stílusom. Mézes mázos mosolyomat ráemelem újra.
- De úgy is fogalmazhatok, hogyha nem mész innen el, akkor szíves örömest bemutatom gyönyörű harminchat fogadat a pultnak.
Szólok, nyugodt rezzenéstelen arccal. A fickó végül felegyenesedik kettőnk közül, s kelletlenül megy vissza a haverjaihoz.
- Fogadok egy tízesbe, hogy mindjárt visszajön keménykedni.  



Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Csüt. Szept. 01, 2016 6:33 pm
 



 

Vannak napok, amikor a világ minden kincséért sem szeretnék társaságot magam köré, amikor az egyedüllét falai jelentik az egyetlen menedékem. Vannak olyanok, amikor kívánnám magam köré a zajt, a mozgást, a feledést, de képtelen lennék elviselni, s ezért visszafogom magam. És vannak olyanok, amikor talán a széljárás és az istenek is kegyesek hozzám, amikor a kedv, a képesség és a lehetőség hármasa tökéletes összhangban találkozik, s erre még ráadásképpen olyan partnerbe is botlok, akivel azonnal megvan az azonos, vagy legalábbis közel közös hullámhossz. Talán a sötétség ismeri fel a sötétséget, vagy ki tudja. Pár órája még nem gondoltam volna, hogy képes leszek valakivel táncolni, megvetően nyilatkoztam volna és elutasítóan, de tessék, mégis itt van, egy másik nő, akinek mozgása ugyanazt a folyékony higanyt idézi, mint az enyém, akinek a reakciói összhangba kerülnek az enyémmel első pillanattól fogva. Imádom. Nem szállok el az érzéstől, tudatában vagyomk, hogy egyszeri és feltehetően megismételhetetlen alkalomról van szó, de mivel enyhíti a belső feszültségem (hatásosabban, mint a pirulák), és könnyít valamennyit a lelkemen, elfogadom akadékoskodás nélkül. Viszonzom mosolyát, az én szemem is csillog, nevetésünk visszhangzik egymásban, van ott üresség bőven, hogy visszaverje a hangját.
- Piha! Meglepne, ha meg tudná különböztetni a jobb lábát a baltól - nyüffenek fel degradálóan. Nem mintha ismerném. De minden egyes jelenlévőről megalkottam a magam velős és lehengerlő véleményét, különösképpen a potenciális fenyegetési faktoruk tekintetében. Eléggé biztonságban érzem magam. Emelem a poharat. - Ellentétben a mi zsenialitásunkkal. Fenékig! - mondok kissé rendhagyó tósztot eléggé önelégült mosollyal, elnézve a másik kipirult arcát, az izzadtság finoman fényes rétegét a bőrön. Intenzíven mozogtunk, az egyszer biztos. Felhajtom a töményet, és lekoppintom a pultra a poharat. Nem ízlik. És a dokik is morcosak lesznek miatta.
- Tönkretenni? Ugyan, csak feldobtuk. Ha tönkre akarnám tenni, az egészen másképp festene - kuncognom kell az abszurd elképzelésre. Például ha fegyvert rántanék. Na, az mókás lenne. Kár, hogy abszolúte, totálisan és maximálisan tilos. És ingerenciám sincs rá, mert  pisztollyal csak akkor érdemes villogni, ha le is akarok puffantani valakit, más esetben csak gyengeségre vall. Amikor körbenéz, sejteni vélem, mit keres. - Bal hatos asztal - jegyzem meg kedélyesen, bár én közben az ellenkező irányba szemlélődök. Attól még ott megskubizhatja a leendő arát férjestül.
- Őszintén szólva én sosem vágytam a rivaldafénybe. Te igen? - pislogok rá félrebiccentett fejjel. Magamban a másodperceket számolom, ameddig kitartom ezt a gesztust, mielőtt visszatérhetnék az alaphelyzetbe, újfajta tudatossággal fókuszálva megint a testbeszédemre, finom éberséggel monitorozva a felőle kapott jeleket, érzeteket. Teszt volna? Egy beavatottal múlatom az időt, vagy tényleg csak egy jó mozgású ismeretlen? Nem tudom teljesen elhessegetni a paranoiát, de nem hagyhatom, hogy meglátszódjon rajtam.
- Az rasszizmus, ha azt mondom, nekik vérükben van a tánc? - merengek el néhány pillanatra, valós tűnődéssel. Nem lenne szabad sztereotípiákkal élnem, de hát kövezzen meg az, aki teljesen meg tud szabadulni tőlük! - Röhögni fogsz. Egy szimpla, noname kisvárosi balettstúdióban - mondok kivételesen igazat, még ha bármiféle érdemi információ vagy részlet nélkül is. Legalábbis onnan indultam. Aztán hogy mi minden tökéletesítette a mozgáskoordinációmat... azt inkább hagyjuk. Elmerengek ezen, figyelmem hálója lazul, így az öltönyös megközelíthet minket, s csak arra rezzenek össze, amikor kartávolságon belül lép. Ösztönösen emelem a kezem, hogy eltávolítsam a fickót a veszélyzónából, de idejében moderálom magam, így csak egy elutasító legyintés lesz a letálisnak indult mozdulatból. Megszólalnom nem kell, a másik intézkedik, megint. Elismerő szemöldökfelvonással figyelem, miközben hátranézek, két könyökömmel a pulton, talpam a bárszék lábtartójára feszül. Stabilizálom magam, hogy bármikor elrugaszkodhassak, ahogy azt kell. Nem mintha az illető veszélyes lenne. Nem mintha annak tűnne. Na, épp az ilyenektől tudok a leginkább tartani. Én sem tűnök veszélyesnek. Aztán tessék. Éber tekintettel figyelem a közjátékot, belülről harapom a szám, miközben futnak át rajtam a kétségek. Nincs parancsom, nem hívhatom fel magamra a figyelmet, és egyébként is... még mindig nem lehetek benne biztos, hogy nem-e épp egy gondosan szerkesztett pszichikai felmérés közepében csücsülök-e. Ugyanakkor a koponyámon belül lüktet a késztetés, hogy elintézzem. Szerencsére nincs rá szükség, de addigra a hátamban már mereven áll az összes izom, hogy lekopott a fickó. Nézem a távolodó vállakat, enyhén felhúzta őket, ami sok dolgot jelenthet, ha látnám az arcát, jobban meg tudnám ítélni, mi zajlik le benne. Pislogva kapom vissza a tekintetem a nőre, amikor ismét hozzám szól, a kihívásra felvont szemöldökkel ismét tanulmányozom alkalmatlankodónkat, akit a társai máris elkezdtek oltogatni a félresikerült "hódítás" miatt. Igaza van. - Tizenötbe, hogy megbánja - teszek rá egy lapáttal. (Nem kaptál rá engedélyt!, hangzik fel bennem a figyelmeztetés, nem célpont!) Ami igaz is, de nem likvidálni tervezem... Grimasz fut az arcomra, ahogy legyűröm a belső ellenállást és a székről lecsusszanva talpra állok, de tűnhet úgy, mintha a megint felénk induló fickónak szólna. Még jobban kihúzom magam, felmérem. Összerendezett a mozgása, de enyhén sántít a jobb lábára (régi sérülés? biztos több két évesnél, valószínűleg térdízület), csak félszívvel sportol, igazából kényelmes kanapén sörözős típus lenne, és már kezdi is felszedni magára azt a bizonyos zsírréteget. Eredetileg balkezes, akit idővel átszoktattak jobbkezességre. Közel sem olyan magabiztos, mint amilyennek mutatja magát, lelassulnak a léptei a tekintetem kereszttüzében, ami olyan intenzív, hogy a pillangót gombostűre lehetne szúrni vele. Az alany nem takarja magát, nem védi sem a létfontosságú szerveket, sem a kiemelt idegpontokat, látszólag nem számít agresszív helyzetre. Könnyen támadható pontok: arc, nyak, mellkas, gyomor, könyök, csukló, térd. Potenciális szövetségesek: a baráti társaság, amelyből érkezett, tíz méter hatvan centiméter távolságra van tőlünk, négy fő, nyugalmi állapotban, feltehetően enyhén ittasak. Reakciójuk a bevitt alkoholmennyiség meghatározhatatlansága miatt kiszámíthatatlan. Lehetséges menekülési útvonalak: A, táncparketten keresztül, járulékos veszteség kalkulálható a civil népsűrűség miatt, B, a pult takarásában, szabadon járható útvonal, minimum két fő veszélyeztetett, önvédelemre alkalmas tárgyak nagy mennyiségben elérhetőek. Kifújom a levegőt, aminek belégzése közben végeztem a feltérképezést, és mosolyt költöztetek ajkaimra, életet a szemembe, ami eltűnt néhány taktikai pillanatra.
- Nagyon barátságtalanul fogadtatok, cica, igazán nem... - Ha volt is esélye, nálam elvágta magát. Cica?! Ez nem komplett... Ahogy karnyújtásnyi közelségbe ér a fickó, bal kezemmel elkapom a bal csuklóját, egy csavarintás a markomban, és máris a háta mögé feszítem az inkriminált kart, előrerántom és kilépek az útból, jobbom a tarkójára markol, s a pultnak lököm, fellebbenő hajam egy sebhelyet tesz láthatóvá a nyakam oldalán, testközelben maradok, mert nem akarom, hogy legyen helye lendületet venni bármiféle ellencsapásra. Bár a meglepett és fájdalmas szisszenésből ítélve nem ilyesmin agyal éppen. - Azt hiszem, a partnerem nagyon világosan fogalmazott. Mit nem lehetett ezen érteni? - érdeklődöm üresen, beszéd közben a helyére hullanak a mozgástól elmozdult tincseim. Még mindig kissé hidegen, de felnézek a másik nőre. - Mit szeretnél, mi legyen vele? - érdeklődöm csevegő hangnemben, és egy kicsit megszorítom a csuklót, hogy újabb fájdalmas nyögést csaljak elő a bátor huszárból, miközben a vállam fölött hátranézek, mit reagál ránk az inkriminált asztaltársaság.
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
avatar
Új regisztrált

Kor : 23
Avataron : Kate Beckinsale

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Vas. Szept. 04, 2016 11:55 pm
 



 

Dangerous Women

A nő lekicsinylő megjegyzésén hangosan nevetek fel és tehetem is. Időközbe visszaköltözött a hangszórókba a muzsika és újra fülsiketítő slágerekkel bombázzák érzékeny szerveinket. Szemeimbe visszaköltözik az elveszettnek hitt csillogás. A gondjaim valahol az ajtón kívül ragadtak, vagy a táncparketten. Esetleg leráztam magamról remek partnerem segítségével. A lényeg, hogy újra felszabadultnak érzem magamat.
- Szóval a falábú pár rendezett egy táncos estét. Logikus. – emelem fel én is a poharamat és koccintom az övének, hogy aztán fenékig igyam. Egy pillanat erejéig hátra hajtott fejjel állok és nézem a csillagokat az égen. Vagyis csak nézném, ha nem vakítaná el az éjszakai égboltot a város narancsos fényei. Halkan sóhajtok fel mégis.
Az egyik izzadtságcsepp halántékomról indul el és a hirtelen visszarántott fejem miatt az arcomon gördül végig. Önelégült mosolyára hasonlóképpen reagálok.
- Nem is a táncunkra gondoltam. De hosszú még az éjszaka és bármi megtörténhet egy ilyen helyen.
Kacsintok rá cinkosan, s még alsó ajkaimba is beleharapok. Felmérném, hogy mégis mennyire menne bele egy esetleges hancurba. No, nem olyas fajtába, amelyre a legtöbben gondoltok. De talán neki is, ami bulit jelent, az másoknak egészen mást jelent: felháborodást, rosszallást… buli tönkretételt. Azonban legalább emlékeznének az estére.
Szétnézve a kis segítség miatt, hamar megtalálom a „boldog” párt.
- Tuti, hogy pár éven belül elválnak. – húzom el ajkaimat, a csupa popsi csajt nézve, botoxolt szájakkal és a mellette pöffeszkedő, észtől mentes, no de izmoktól és pénztől dagadó vőlegényt nézve.
Újra visszatekintek a vörös démonra és ajkaimat széles mosolyra húzom, pislogását látva.
- A legjobb ott lenni. Addig is veled foglalkoznak és azok az apró pillanatok elhitetik veled, hogy élsz, hogy vagy valaki. Mh, hogy is fogalmazza meg… - meredek el mellette, ujjaimmal a feles pohár peremén forgatva. – Az lényegtelen, hogy jót vagy rosszat mondanak rólad, de addig is veled foglalkoznak. De amint ezt senki sem teszi meg, az olyan mintha halott lennél egy élő testbe bezárva. Érted?
Hajtom félre a fejemet, mert talán nem teljesen érthető a magyarázatom, főleg, hogy éhgyomorra ittam meg hirtelen már a második italomat az est folyamán és szégyen vagy nem, de kezd a fejembe szállni.
- Szerintem inkább bók. Habár Aleh nem csak a latin táncokhoz értett. Mondtál neki bármilyen tánc nemet, ő a profik között volt, még ha hivatalosan nem is. A rock’n’rollon át, a breakig, a salsán keresztül mindenben egy zseni volt. Tánc polihisztor. De sajnos épp emiatt nem is szerették sokan. – húzom el a számat kelletlenül. S a Démonnak igaza van, valóban felnevetek.
- No lám, néha a legkisebb helyeken lehet a legjobb dolgokat tanulni. Ha engem kérdezel az isten háta mögötti városokban lehet a legjobb szakembereket megtalálni.
Kacsintok rá újból. Aztán persze jön a balfékünk, s ahogy látom a vöröslő démont nem zavarja, hogy melegebb éghajlatra zavarom a férfit. Látom arcán megfeszülni az izmokat, ahogy fölényes mosolya leolvad arcáról. Szemeiben a pajkos fény, mely azt hitte, hogy kap egy-két numerát, tűzként lobban fel. A pultot támasztó keze ökölbe szorul mikor elrugaszkodik mellőlünk. Szemeimet enyhén forgatom meg.
Ha tudnám, hogy mi jár társnőm fejébe talán megmosolyognám, milyennyire felkészül minden helyzetre. De mindenki szerencséjére senki fejébe sem látok bele. A magam részéről nem foglalkozok tovább a manussal és hogy hol van. Ismerem a fajtáját. Most visszamegy és két  kimenetel lehet: vagy elkezdik cukkolni és az agyát egyre jobban átjárja a vörös köd és nemsokára látogatást tesz közöttünk újra. Avagy egy jót nevet ő is az egészen és bepróbálkozik mással és nem fogja férfiúi hiúját megsérteni, hogy két bige lerázta.
- Állom. – vigyorodom el szemtelenül. Eleve vesztes csatába belemenni Leena? Szoktál te ilyet csinálni? Nem, viszont nem fogok semmit sem tenni, ha idejön. Táncpartnerem felkelti az érdeklődésemet és kíváncsi vagyok, hogy mivel próbál előrukkolni, ha visszatér. És most már azt várom, hogy visszajöjjön a fickó, hogy az agyát elöntse a vörös köd és berzerker módba kapcsoljon.
- Addig igyunk még egyet. Most én fizetek. – intek a pultosnak ezzel és hamarosan újabb két pohárkával leszünk gazdagok. Látom arcán a grimaszt, mely nem az ital vált ki belőle. Ki lehet ez a nő? Egyre jobban érdekel, pedig az égiek a megmondhatóak, hogy nők iránt iszonyat ritkán érdeklődök bármilyen formában is. Valahogy képtelen vagyok kijönni velük és a kicsinyes féltékenységi hisztijeikkel. Nekem azok sok. A nő lassan csúszik le bárszékről. Én a pultot támasztom.
Egy újabb kacsintás, ahogy felemelem a poharat.
- Arra, hogy visszajöjjön.
Vigyorodok továbbra is szemtelenül és hatalmasat nevetek, ahogy lehúzom az újabb italt. A pohár alja a pulton koppan és lám.
Azonban mielőtt még megszólalhatnék érdekes fordulat következik be. Felnevetve, mindkét szemöldökömet magasra vonva, hátrálok egy fél lépést. Nem azért, mert tartanék táncpartneremtől, hanem, hogy helyet adjak neki. Jó kedvemet le sem lehetne tagadni. A pult mögött ácsorgó barista értetlenkedve néz ránk. Én csak legyintek neki, szakmámbeli, tudja, hogy mit jelent.
- Nyugi, elintézzük. Ártalmatlan.
A másikból irányuló rideg tekintet csak még jobban kíváncsivá tesz, pedig tudom, hogy ez akár veszélyes lehet. Járatos a harcművészetekben, s aki ilyen szinten jár, az vagy fejvadász vagy zsernyák vagy katona. S valljuk be: esetemben egyik sem előnyös.
Újra széles vigyor terül ajkaimra, s még mielőtt körénk gyűlhetnének, hogy megnézzék mi folyik itt, látszólag oldani próbálom a feszültséget.
- Ugyan, ha már ennyire próbálkozik, talán egy picit a kedvére tehetnénk.
Vigyorodom a férfi felett, ahogy puhán simítok végig hátán, majd oldalán. Másik kezemmel a nő felé mutogatva húzom el ujjamat a torkom felett, s mutogatok egy elhagyatottabb helyre a kerthelység bejáratától nem messze, ahova a fény sem ér el. Egy apró sikátoros rész az utca és a kert között, mely a bár mellett húzódik.
- Arra van is egy jó légyott hely.
Csak azért is próbálok kicsit terelni,  hogy ne itt akarja kitépni a karját, ahol sok a szemtanú. Nem tehetek róla az örökös paranoiám már társammá szegődött.



Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Csüt. Szept. 08, 2016 6:48 pm
 



 

Nem az volt a célom, hogy nevettessek, de valljuk be, megmelenget ez a reakció. Nem sűrűn fordul elő velem ilyesféle tapasztalat, hiszen az interakcióim többsége nem is éppen az emberséges kategóriába tartozik, a katonság berkeiben elég szigorúan formális a legtöbb résztvevő. Néha még én is tartom magam ehhez a normához. Ehhez képest ez a kötetlen szórakozás teljesen más. Nem mondom, hogy új, de szokatlan, kiesik a hétköznapjaimból.
- Hát, áldás rájuk. Önzőséggel nem vádolhatjuk őket, legalább a baráti társaságuk jól szórakozik - vélekedem, aztán iszunk. A magam részéről gyorsan kipirulok, ahogy a szervezetem elkezdi feldolgozni az alkohol sokkját. - Hmm... - tűnődöm a szavain. Úgy tűnik, ebben a szituációban jóval otthonosabban mozog, mint én. Talán nem is baj, hogy összeakaszkodtunk - annak ellenére, hogy ennél komolyabb balhéval nekem nem áll szándékomban feldobni az estét, de ha valóban minden előfordulhat... jól jöhet a jelenléte.
- Nem erre szokták mondani, hogy remek elsőférj-alapanyag? - Egy filmből rémlik a szöveg, remélhetőleg nem lövök vele mellé. - Különben is, manapság a holtomiglan-holtodiglan csak pár évre szóló eskü - teszem hozzá vállvonva. Ó, felbomlott házasságokat láttam magam körül nem egyet és nem kettőt, végtére a srácoknak pláne nehezített ez a terep a munkájuk miatt. Engem szerencsére ez a probléma nem érint. Valószínűleg nem is lenne megengedett számomra.
- Jajj, ne már. Ne legyél te is olyan, mint a többiek, akiknek mások figyelme kell ahhoz, hogy valakinek érezze magát - horkantok fel elégedetlenül. - Kurvára senkinek nem kell tudnia a létezésedről sem, pláne nem kell foglalkozniuk veled, attól még különleges leszel. Sőt, éppenséggel ettől leszel igazán az - forgatom a szemem mély meggyőződéssel. Bár lehet, ez a vélekedésem színtiszta önvédelem, hogy ne kelljen holmi önbecsülési krízisekkel szembenéznem, de valószínűbb, hogy egyszerűen ez a mindennapi tapasztalatom. A többségnek fogalma sincs, mi mindenre vagyok képes, és ez éppenséggel a elgnagyobb előnyöm tud lenni. De még ha nem származik belőle hasznom, akkor sem kesergek miatta, hanem örülök neki. Ahogyan ünneplésre sincs szükségem, mint a mindenféle kitüntetésekkel ékes katonáknak, és soha nem is fogok kapni egyet sem, mert számomra a piszkos munkát tartogatják, amiért nem jár vállveregetés. De valakinek azt is el kell végeznie.
- Hehh. Bírom azokat, akik magasról eltosszák, ki mit gondol róluk, és simán tolják az életüket profin és nyavajgás nélkül - bólogatok magamnak. Lelki társ minden ilyen, mondhatni, tudok azonosulni.
Az újabb körre bólintok, bár nem lenne bölcs döntés meg is innom azt a piát, főleg nem a jelen helyzetben, amikor a fickó bármikor visszajöhet. Nem azért, mert félek tőle vagy valami, hanem azért, mert észnél kell lennem, hogy ne alkalmazzak a szükségesnél több erőt és ne hívjam fel magamra a figyelmet a szükségesnél jobban... eleve ostobaság volt azt a fogadást ajánlnom, és nem tudom, a hányaveti felvetés mennyiben volt az alkoholnak köszönhető, megtettem volna-e akkor is, ha színjózan vagyok. De most már úgyis mindegy. Szóval egyelőre ignorálom a könyököm mellett landoló felest, és inkább a szituációt figyelem, hogy kontroll alatt tartsam azt is, magamat is. - Kegyetlen egy nő vagy te - vigyorodom el akaratlanul is a tósztjára, egyetlen pillanatra levéve a szemem a fickóról, s elcsípem a kacsintását, amit mosollyal honorálok. Aztán vissza, és az arcomról megint leolvad az érzés, csendes ragadozóként, intenzív tekintettel bámulom a közeledőt.
- Úgy gondolod? - nézek rá a felvetése miatt, összevont szemöldökkel, aztán újfent körül. A népsűrűség megnövekedett - mi lettünk az attrakció. Lazítok a szorításomon a csukló körül, s barátságos mosolyt varázsolok az arcomra. - Azt hiszem, igazad van - szólalok meg jó hangosan, hogy más is hallja, szabad kezemmel megragadom a fickó zakóját a vállánál, és irányba fordítom, miközben a karját még mindig hátracsavarom, de mindezt tüneményes mosollyal. Közel maradok, testemmel takarom a fogást. - Gyere csak, menjünk - terelgetem a fickót. Ha nem nyílt színen lennénk, már rég a tarkójára kulcsolt kézzel és derékszögbe hajlítva roskadozna, de hát nyílt színen vagyunk, így szinte barátságos a bánásmódom. Kivezetem az utcára, be a sikátorba, ahol a térdhajlatára mért, az én erőszintemhez képest szinte gyengéd rúgással kényszerítem térdre, miközben még mindig nem eresztem a karját. Táncpartneremnek csak a szememmel igyekszem jelezni, hogy lépjen be ő a jómadár elé, egyikünk legalább lássa a fickó arcát is. - Aranybogaram, meséld el nekem, minden lánytól ilyen nehezen viseled a visszautasítást? - kezdem csevegő hangnemben, de közben a nőt nézem, nem a fogly... mármint, az elkapott fickót. Kicsit megrázom megint a fejem. Ne keverjem ezt össze egy harci szituációval, nem lenne jó, ha feljelentenének kínzásért vagy valami... Bár, úgyis megúsznám. Gondolom. De akkor se kéne.
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
avatar
Új regisztrált

Kor : 23
Avataron : Kate Beckinsale

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Vas. Szept. 11, 2016 3:11 pm
 



 

Dangerous Women

Az a legnagyobb probléma velem, hogy vannak témák, melyeket igen gyorsan kimerítek, révén, hogy  a felé mutatott érdeklődésem valahol a béka popsija és a pokol hétbugyros területe között lebeg. Ilyen ez a házasság és az eljegyzés is, de ha már itt vagyok.
- Legalább a barátoknak legyen jó.
Jegyzem meg mosolyogva és kezdem érezni, hogy egyre kevésbé tudok hozzátenni ehhez a beszélgetésben. A legtöbb nővel ellentétben engem ez a téma egyáltalán nem érdekelt.
- Ha nem így, akkor máshogy önzőek.
Vonom még végül a vállamat, hogy valamit azért csak mondjak már. Mert sose tudom befogni és nem tudom, hogy mikor kell nem beszélni. Rossz ártalom. De aztán megjegyzésén hangosan nevetek fel.
- Arra gondolsz, hogy kipróbálja a házasélet, és ha nem jön be ez a prototípus, akkor majd vált egy jobbra?
Nevetek továbbra is vidáman. Végül is nem rossz taktika valljuk be. A nők jól járnak: legalább lesz, ki eltartja őket, ha úgy adja kedvük, hogy nem dolgoznak. Végül csak egyet kell vele értenem és ezt egy kósza bólintással adom tudtára is. Habár megvannak azok az érdekek, amik miatt tovább is kitart, no meg ott van a fene lelkiismeret is a legtöbb példánynál.
Azonban ezeket most nem fejtem ki a rögtönzött partneremnek. Beszélgetésünk kusza fonala másfelé íveli az esténket és muszáj vagyok újra hangosan felnevetni rögtönzött kiakadásán.
- Félreértesz. Pontosan tudom, hogy ki vagyok és mi vagyok. Ismerem a határaimat, azon ritka emberek közé tartozom, akik tisztában vannak azzal, hogy ki is lakozik a testében lelkében. Azonban szeretem megbotránkoztatni az embereket. Valahogy feltöltenek az irigykedő szempárok, az elismerő bólintások. – vonok vállat egykedvűen. – Nem mások miatt csinálom, csak is magam miatt.
No meg azért, hogy minél többen vegyenek rólam tudomást. Így lehet a legjobban felhívni mások figyelmét és most fel akarom. Elhatároztam valamit és létre fogom hozni, kerüljön, amibe csak kell. Ott ezt már elkezdtük Rickkel, de nem tudtuk befejezni. Szóval ha ott nem ment, akkor majd itt, Seattelben, az Ő oldalán.
Vagy nélküle, csak tőle függ. Nem fogok sokáig élni, ezzel tisztában vagyok, de akkor minek ne éljek meg minden pillanatot úgy, hogy ne bánjam meg?
- Mindenki nyavalyog, csak nem mindenki mások előtt.
Nevetek újra egy kósza kacsintás kíséretében.
- Profin meg. Ugyan kérlek, mutass valaki, aki mindig mindent tökéletesen és megbánások nélkül csinál.
Vonom fel kérdőm a szemöldökömet, de csak azért mert őszintén kíváncsi vagyok a válaszára. Én még ilyen személlyel nem találkoztam – még ha nem is éppenséggel a legkedvesebb közösségekbe is járok. Még Őt sem mondanám ilyennek. Biztos van neki is olyan dolga, melyeket megbánt már. Ha eddig nem, akkor majd most engemet.
Ugyan Leena, miért vagy ilyen kishitű, ha kettőtökről van szó? Sose leszel a közelébe érettségbe, intelligenciában, de te épp másban vagy jó. Hülye liba.
- A kegyetlenség tesz minket érdekessé.
Mosolyodom el sokatmondóan. Nem kenyerem az önzetlen és őszinte kedvesség. Nem ahhoz szoktam hozzá. És amúgy is a világ ezerszer érdekesebb az élet árny oldalait nézve. A filmekben is mindig a „gonoszok” érdekeltek és vonják el figyelmemet. Ezerszer sokszínűbb karakterek, mint egy pozitív karakter. Az okok, melyek oda vezettek, hogy ő olyan lehessen, amilyen mindig is érdekesebb volt számomra, mint egy világhősé.
De az előbbi partnerünk visszatért közénk és az események hirtelen gyorsulnak fel. Egyszerűen bólintok kérdésére, vigyorogva, nyugodtan rágyújtva cigarettámra.
A körénk állók felé pislantok egy pillanatra és ajkamra felkúszik a jól ismert kaján mosoly.
- Nyugalom, nincs semmi baj, csak a drága barátunkat kicsit megkényeztetjük.
Csapkodom meg az elfelé menő férfi vállát, barátságosan. Jobb a félrevezetés, főleg első körben. Rámosolygok aztán a pultosra is és nyugodt léptekkel indulok meg a páros iránt. Szeretem a sikátorokat. Onnan kényelmesen be lehet látni a kerthelységet és hogy a nép lassan kezd feloszlani. Nem érdekeljük őket. Viszont ide be nem láthatnak be a fakó homály miatt. Csak egy lámpa sárga fénye világít, de a szemetesek óvón eltakarják alakjainkat.
Amikor térdre kényszerítik, leguggolok a fickó elé és hangosan füttyentem el magam.
- Armani öltöny és Bugatti cipő. Az ilyen nagymenőket ritkán utasítják vissza, nincs igazam?
Nézek kaján vigyorral az arcomon a morcos fickó arcába. Látom, hogy járomcsontja jár. Guggolva fordulok ki oldalra, még épp időben. A köpete mellettem csattan a betonon.
- Nocsak, de moderálatlan valaki.
Fújom a füstöt az arcába.
- Büdös kurvák, ezt még megbánjátok.
Fröcsög a fickó, nyálával az arcomat akarja beteríteni. A magam részéről sóhajtva állok fel.
- Tuskó egy fajta. Mit akarsz vele kezdeni?
Teszem csípőre a kezemet, ahogy figyelem a reakcióit. Merev és kötelességtudó. Ki lehet ez a nő?



Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Kedd Szept. 13, 2016 6:31 pm
 



 

Nyilván könnyebb dolgom lenne, ha egy folyton cseverésző és semmit sem mondó plázacica mellé ülnék le, akinek néhány odaszúrt "aha" és "persze" elég ahhoz, hogy egész este fenntartsa a normalitás látszatát a vég nélküli dumálással, de abban az esetben valószínűleg félúton megfojtanám a szerencsétlen illetőt, annyira idegesítene. Nem vagyok türelmes típus. Így viszont eléggé kínlódik a beszélgetésünk táncpartneremmel, mert ő hozzám hasonlóan nem erőlteti meg magát azzal, hogy haldokló témákat életben tartson.
- Sokan vannak, akik mindent megtennének a barátaikért. - Nem nézek rá, megjegyzésem is általános. Én nem ez a kategória vagyok, bár... lehet, könnyebb lenne megítélni, ha lennének barátaim. Talán Gemma tartozik ebbe a kategóriába, esetleg Matthew - és értük tényleg elég sok mindenre hajlandó lennék... de vonakodom őket barátoknak nevezni még magamban is.
- Teljesen nem zárhatjuk ki, nem igaz? - vonom fel a szemöldököm enyhén, bár az arcomon átsuhan valami nosztalgikus fájdalom... volt idő, amikor nem tudtam volna ilyesmiről beszélni anélkül, hogy el ne akadjon a lélegzetem és ne érezzem utána szükségét az önkínzásnak. Nem tudnám megmondani, mikor múlt el, mikor üresedett ki számomra még ez is, mikor szűntem meg sóvárogni az egykorvolt kedvest.
A pillanatnyi kifakadást hibának érzem, s ahogy befejezem, már meg is bánom emiatt. Kínos fintorral hallgatom a helyreigazítását, pedig ő cseppet sem húzta fel magát. - Akkor bocs. Egyszerűen csak... nem szeretem a ripacsokat - préselem ki magamból végül. - És én általában inkább kikerülni szeretek a reflektorfényből, nem pedig belemászni - teszem hozzá, ezt már teljesen őszintén. És a legkevésbé sem átvitt értelemben. A reflektorfény az esetemben általában azt jelenti, hogy befogtak és pillanatokon belül golyók fognak záporozni, ha nem teszek ellene valamit. Meghalni meg nem akarok... minden ellenére sem.
- Lehet, hogy igazad van - tűnődöm el a szavai igazságtartalmán. - Persze kérdés, mit értünk nyavalygás alatt - teszem azért hozzá, magamra gondolva. Vajon kiszámíthatatlan kitöréseim ebbe a kategóriába esnének? Vagy az öncsonkítás? Nyomós kérdések, amiket nem fogok megkérdezni senkitől, más se hiányozna még nekem! Én azt akarom, hogy leszálljanak rólam, nem azt, hogy még inkább górcső alá vegyék minden cselekedetem és azok mozgatórugóit. Még nem romlottam el.
- Tökéletesség és profizmus két külön dolog - viszonozom végre a mosolyát. - És a megbánásnak sem kell visszafognia az embert, lehet az is titkos erőforrás - meredek el a válla felett, ismét felmérve, ellenőrizve, elemezve a terepet, mint mindig szoktam. Sokan vannak körülöttünk, teljesen nem tudok lazítani. Ha azt várta, hogy majd magamra mutatok, akkor csalódást kell okoznom: nem tartom magam éppen követendő példának, pedig a profizmus igaz rám, de minden más tekintetben... hát, humán roncsderbin kellene indulnom, kábé.
- Ezzel nem tudok vitatkozni. Bár a mozgásod sem utolsó e szempontból - vigyorodom el, de már nem rá nézek, csak a közeledőre koncentrálom érzékeimet. Attól még érdekes lesz a nő, de momentán nem jelent fenyegetést... igaz, a beérkező sem. Morgás közben megvető grimasz fut vonásaimra, olyannyira semmi kihívást vagy élvezetet nem lelek e túlságosan könnyű győzelemben. Ettől ugyan nem fog bennem csökkenni a feszültség. Mondjuk azt meg kell adni neki, hogy van esze: nem rendez jelenetet nyílt színen, és ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy nagyon könnyen tudnék neki durva fájdalmat okozni, ami érezhető is a szorításomból. Feljegyzem magamban az információt, hogy fél a fájdalomtól - nem újdonság, a többség így van ezzel, vagyis levonható az addig is valószínűsített tény, hogy nem kapott katonai kiképzést a fickó. Néha tudok örülni, hogy az országunkban nincs kötelező sorozás. (Máskor bosszant, de az most mindegy.)
Olyan könnyen vezetem, ahogyan kés siklana a vajban, gyakorlatilag egy pöccintésre már térden is van. Nyugtalanná tesz, összevont szemöldökkel tanulmányozom partnerem arcát, arról próbálva leolvasni az ő benyomásait, veszélyérzetének mértékét.
- Büdös kurvák? - ismétlem felfelé ívelő hanghordozással. - Ennél azért több kreativitást vártam. - Hazudok. Nem vártam semmit. Nem tudom, mit kezdjek a helyzettel, kezdek lefagyni. Nem vagyunk veszélyhelyzetben, nincs mire reagálnom, és így is túlléptem a hatáskörömet...
Soha ne habozz. Soha ne hibázz. A kiképzés egyik mantrája oda-vissza csapódik a koponyám falának, nem engedem el a fickót, nem merem, és képtelen vagyok kitalálni, mit feleljek a nőnek. Mert egy másik utasítás még hangosabban visszhangzik bennem: Parancs nélkül ne támadj! Parancs nélkül ne mozdulj. Parancs nélkül ne üss vissza. Fantomfájdalom a bordáimban, fantomfájdalom az állkapcsomban, szinte érzem az elektromos töltés lüktetését a karomon, ahogy akkor küzdöttem a mozdulatlanságért. Testem most is merev, tekintetem távoli és fókuszálatlan. Nincs parancsom. Szinte kiesem a szituációból néhány pillanatra, és próbálom összeszedni magam... próbálok visszatérni, mert tudom, hogy ez maga a veszedelem, tökéletes lehetőség a visszatámadásra, tökéletes lehetőség, hogy bárki rajtunk üssön. Feladat közben nem engednék meg magamnak ilyen kihagyást - remélem, tudom -, de ez nem feladat, és... - Én... én nem... nem tudom - suttogom kiszáradó szájjal, nagyot nyelek, megnyalom ajkaim, aprót rázok a fejemen. Űzött tekintettel nézek körül. Lassan kifújom a levegőt, és elernyesztem az ujjaim, elengedem a fickót, és azonnal hátrálok is egy lépést. Megint képes vagyok figyelni, mert megint van egy fenyegetettségi faktor, amire koncentrálhatok. - Nincs parancs. Nem célpont - szögezem le végül, leginkább magamat emlékeztetve. Akármilyen teszt is volt ez, azt hiszem, bebuktam vele.
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
avatar
Új regisztrált

Kor : 23
Avataron : Kate Beckinsale

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Szer. Szept. 14, 2016 8:40 pm
 



 

Dangerous Women

- Az a barátunk, aki annak látszik és valójában az is. Mert aki csak látszik, de valójában nem az, az csak látszat-barát, nem pedig igazi barát. Már az ókorba is látták, hogy az emberi kapcsolatok sok esetben túl vannak értékelve, így a barátok is. Kit egyik pillanatban annak hiszel, a másikba a hátadba támad. Egy ilyenért tennének meg sok mindent?
Vonom egy pillanatra el számat, ahogy elfilozofálgatok a barátság kérdésén. Hihetetlen, hogy milyen hatással van rám, még Platónt is olvasok. És csoda! Maradnak meg gondolatok a fejemben. Nem felejtem el őket teljesen. Hihetetlen.
De visszatérve, valahogy tudom csodálni az ilyen embereket. Kik ennyi embert tekintenek a „barátuknak”. Az én világom ez egy olyan kiváltság, mely senkinek sem adathat meg. Senkiben sem bízhatsz meg teljes mértékben, mert amint megteszed, biztos, hogy hátba támad.
- Végül is. A puding próbája az evés. Mondanám, hogy sok sikert nekik, de valahogy nem vagyok híve a házasságnak.
Vonom meg mosolyogva a vállamat, ahogy lehajtom talán a második adag itókámat.
- Ebben hasonlítunk. De van különbség a ripacsok és azok között, kik a középpontba születtek. Van aki a pénz árán nyeri ezt el. – mutatok körbe a vendégseregen – És van aki csak egy kis tánccal, vagy egyéb olyan dologgal, melyet sokszor néznek. Mh, hogy is fogalmazzak… polgárpukkasztónak. Igen, ez a helyes kifejezés.
És egy újabb halvány mosollyal ajándékozom meg a lányt, még ha nem is figyel rám.
- Vannak az én életemben is olyan pillanatok, amikor jobb ha én is az árnyakká válok eggyé.
Mosolyodok el sejtelmesen. S ez valóban így van. Sőt, életem legtöbb pillanata erről szól, holott mégis a reflektorban vagyok. Különös ellentét, melyet nálam jobban talán senki sem tud jobban űzni. Mindenfajta egoizmus nélkül mondhatom ezt. Hiszen mondjatok valakit, aki folyamatosan bajba keveredik, ki az utcán árulta egy ideig a drogot, majd onnan tért át a bárba és egyszer sem kapták el a rendőrök? A rendszer nem ismeri a nevét az ujjlenyomatát? Rejtély, hogy miként csinálom, de hiszem, hogy védőördögök vesznek körbe.
- Ahányan vagyunk, annyi nyavalygás létezik. Bocsi, egykor pultkosként dolgoztam és fogalmad sincs, hogy mennyi féle ember létezik ilyen tekintetbe.
Nézek rá tágra nyílt szemekkel, aztán csak elnevetem magam. Valóban sok „nyavalygást” végighallgattam ezért is van hatalmas türelmem emberekhez… Ha a pult mögött állok. De amúgy?
- Igazad van, két külön dolog.
Nevetek újra, legyintve. Mégis oly hasonló a két dolog, hogy sokszor összemossák az emberek. Mint én is. De hát nem vagyok tökéletes – hála – így talán megbocsájtható. Nem vagyok mindenttudó és én is véthetek hibákat. Így is saját „iskolázottságomat” nézve eléggé értelmes „felnőtté” váltam. Talán korábban is mint kellett. Gyerek sem voltam igazán, nem adtak rá lehetőséget.
De már megint elkanyarodtam a tárgytól.
- Tánccal is sok embert öltek már meg kegyetlen módon.
Adok neki újra csak igazat nevetve, de ekkor újra megérkezik a barátunk. Gyorsan el is vonulunk vele. Szinte halkan dúdolok, miközben kezeimet hátul kulcsolom össze. Le se tagadhatnám, hogy a magam részéről élvezem a szituációt. Ritkán sodor össze az élet egy olyan nővel, mint aki az oldalamon vezeti a férfit. Erős és kegyetlen. Nem kezdenék ki vele. Mozdulatai precízek és szinte kiszámíthatatlanok. És gyorsak. Veszélyes ez a nő és a magafajtával jobb ha jóban van az ember.
- Ugyan már, egy ripacstól vártál valamit?
Mosolyodok el sokat mondóan, ahogy a férfi előtt guggolok és az állát kezeim közé fogom. Félrehajtott fejjel nézek rá, amíg az le nem akar köpni. Szemeimet forgatva állok fel, csípőre tett kézzel nézek a vörös hajú démonra. Szemöldökeimet összevonom, ahogy meglátom arcát és ajkaimat is megnyílnak egy pillanatra.
Szavai viszont meglepnek. Parancs? Célpont? Mégis mit…
- Okés, okés.
Söpröm le a ruhámat, majd egy hirtelen mozdulattal vágom falnak a férfit. Jobb kezem alkarjával tartom fogva a torkát, a bal kezemmel a hüvelykujja alatti ujjpárnát szorítom meg. Mindenki tudja, hogy ott van az egyik legérzékenyebb pont. De hogy biztosra megyek, hogy ne akarjon összegörnyedni az ágyéka alá térdelek a falon. Hallom, hogy felszisszen, fogai megcsikordulnak szorosra zárt ajkai mögül. Szemébe tűz lobog, mely lassan alszik csak ki.
- Most szépen visszamegyünk és elmondod a haverjaidnak, hogy szépen bocsánatot kértél tőlünk rendben? És mi kegyesen elfelejtjük ezt az egészet. Különben hamar célponttá válhatsz és parancsba foglalhatjuk a kiiktatásodat. Érthető voltam? Jah és még valami, ha bármelyik haverod szeretne minket becserkészni, ajánlom, hogy beszéld le őket róla, vagy az éles és ócsároló nyelved hamar a seggedbe végezheti.
Mosolygok rá kedvesen. Hangom is nyugodt, csendes mégis vészjósló. A vörös démon úgy tűnik, hogy a lefegyverzésben jó, de nem is baj. Akkor befejezem én a munkát.
- Re… re… rendben.
Hebegi a férfi, mire elengedem, és útnak engedem vissza a barátaihoz. Ekkor fordulok a göndör fürtökkel megáldott veszély felé.
- Minden rendben?
Teszem a kezemet a vállára, talán rosszul. Támadásnak vélheti és a falra ken. Nem baj, legalább most tényleg ott lesz az ördög.



Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Hétf. Szept. 19, 2016 5:45 pm
 



 

Kicsit értetlenül pislogok. Ártatlan és szinte tényszerű megállapításomból hogyan jutottunk rögtön a különféle-fajta barátságok elemzéséig? Legszívesebben kezemet felemelve időt kérnék, és közölném, hogy hé, nekem egyáltalán nincsenek barátaim, szóval nem jó embert talált meg ezzel az okfejtéssel... de ugyanakkor élvezettel hallgatom és még bólogatok is közben, mert laikusként is egyet tudok érteni. - De az, hogy nem mindenki barát, aki annak mutatja magát, nem szükségszerűen jelenti azt, hogy mindenki hátba fog támadni. És fordítva, aki ellenségesnek tűnik, arról kiderülhet, hogy valójában nem az - jelentem ki, ez színtisztán csak provokáció részemről, hogy további gondolatait ismerjem meg a témában. Mondhatni, tanulok - ezúttal rajta keresztül. Nem kell egyetértenem, nem kell másképp vélekednem, csak befogadom a szavait, azzal a reménnyel, hogy egyszer majd hasznosak lesznek. Valamire. Bármire.
- Ezt mindig öröm hallani egy nő szájából - biccentek felé elismerően. Nem mintha nem tudnám megérteni azokat, akik egy férj kezébe adják magukat. Én is valami hasonlót tettem, csak nem egyetlen fickónak, hanem egy egész szervezetnek adtam magam, holtomiglan, és többnyire csak rosszban, mert a "jó" idején a polcon (irodában) csücsülök, használhatatlanul. Ilyen szempontból kész szerencse, hogy elcseszett világunk van, mert sosem fogok ténylegesen nyugdíjba kényszerülni. Mindig lesz újabb krízis, amit meg kell oldani, és hát... én vagyok a problémamegoldó.
- Ha annyira megveted a... hm, polgárokat, mint amennyire gondolom az eddigi elbeszélésedből, akkor miért szórakoztat a pukkasztásuk? - folytatom a faggatózást. Lassan ráébredek, mit csinálok. Próbálom a pszichológiai profilját megszerkeszteni a fejemben. Mekkora idióta vagyok! És a jelek szerint képtelen a rendes lazításra. Még itallal együtt is. Mondjuk, utóbbi nem annyira meglepő... ilyen kis mennyiségben csak még feszültebb lettem az alkoholtól, és a tudattól, hogy talán csökkent az önkontrollom miatta.
- Miért? - egyszerű kérdés és őszinte érdeklődés, sőt - most válik csak igazán érdeklődővé a tekintetem. Eggyé válni az árnyakkal. Nagyon is plasztikus kifejezés, és olyasmi, amire felfigyelek, gyanút lop a gondolataim közé, vagy inkább megerősítést? Mindegy is. Lényeg, hogy még különlegesebbé varázsolja a ma estét, amikor így is átlépek olyan határokat, melyeket korábban sosem.
- Ezt teljes mértékben elismerem, tényleg fogalmam sincs. Sosem dolgoztam emberekkel - ...csak katonákkal és bűnözőkkel, fejezhetném be ily frappánsan a mondatot, ha nem kötne a titoktartás, s különben sem szívesen verem nagy dobra ezt az apróságot. Vagy azt, hogy kedvesen kétbalkezes kollégáimat nem tudom emberszámba venni. A fegyveres erők, az valami külön faj, a maga sajátosságaival, alrendszereivel, típusaival... és hát az meg a másik tény, hogy nekem sosem nyavalyogtak a társaim. Bevetés alatt nem igazán alkalmas a helyzet, azon túl meg én nem kerültem velük olyan kapcsolatba, ráadásképpen csorbát szenvedne a macsó egójuk, ha épp a nőnek panaszkodnának. Azt meg legalább annyira nem élné túl a többségük, mint egy golyót az agyba.

A helyzet emlékeket lök elmém előterébe, amikor engedéllyel cselekedtem, paranccsal és jóváhagyással. Fegyverrel a kézben vagy anélkül, fájdalmat hoztam vagy halált - szinte mindegy, ebben a percben összemosódik a fejemben, miközben légzésem egyre kevésbé tudom egyenletesen tartani. A köpés zökkent vissza a jelenbe. OOdanyúlok, megszorítom a válla és nyaka találkozásának egyik fájdalmas pontját, hüvelykujjamat szinte a csuklyásizom alá fúrva, mire a férfi kiáltva omlik még inkább össze, kikerülni próbálván a markomból. Hagyom, hadd sikerüljön, ez csupán figyelmeztetés volt a nem megfelelő viselkedése miatt. Még mindig gyengédebb, mint amit táncosnőm tartogatott neki, én pedig szinte ösztönből mozdulok az egyensúlyából kibillent férfi után. Magam sem tudom, milyen szándékkal. Mindkét alak civil körülöttem és egyikükre sem kaptam semmiféle direktívát. Védenem kellene valamelyiket? Megtámadni? Likvidálni? És melyiket? Zavaromban a fejem rázom. A távolság segít, de a fejfájás nem múlik, s hirtelenjében nem tudom, melyik láncreakció indult be a szervezetemben, vagy ez talán csak a test természetes működése? Nem, azt hiszem az utóbbit kizárhatom. Szememet a szituáción tartom, de bal kezemmel a tarkómat dörzsölöm, fogaim összeszorítva. Nem célpont. Ne ölj. Várj a parancsra. A fejemben a szavak egyértelműek. Nem avatkozom közbe, amikor a másik nő intézkedik, ugyanakkor valami más is felbukkan. Ne leplezd le magad. Legjobb lenne valahogyan törölni magam a fickó memóriájából, de megfelelő eszközök és laboratóriumi körülmények nélkül ezt nem lehet biztosan elintézni. A megfelelő körülmények nélkül az eredmény leginkább bizonytalan. Fejbe vághatnám úgy, hogy az erőhatás a halántéklebenyre mérve legyen a legerősebb, ami az esetek nagy százalékában okoz zavarokat a rövid távú memóriában. Viszont ha kiütöm a fickót, akkor nem tud visszamenni, ráadásul még inkább kedvet kaphat arra, hogy szaglásszon a körülmények után. Ha megfenyegetem, szintén ez a mellékhatás merülhet fel: még feltűnőbbé válhatok ahelyett, hogy eltűnnék a radarjáról. Felelőtlen voltam, és meggondolatlanul cselekedtem...
Egész testem megfeszül, és küzdenem kell magammal azért, hogy hagyjam elmenni. Ha kiiktatnám, azzal megoldódna a problémám, nem? Nem? De nem tehetem. A légzésem már megint felületes, és akkor sem kapom rá a tekintetem, amikor a nő, akinek még mindig nem tudom a nevét, s ő sem az enyémet, megszólít. Ugyanakkor sikerül egy kicsit magamra fókuszálnom a figyelmem. - Életfunkciók kifogástalanok, pulzusszám megemelkedett, sérülés nincs - vágom rá, még mindig az automatizmusban, mielőtt rájönnék, hogy ez így nem lesz jó. Négy mély levegő. Három pislogás. Két ökölbe szorított kéz. Egy mantra a fejemben. Aztán sóhajtok. - Majdnem megöltem, pedig nem volt rá parancsom - vallom be, és enyhén remeg a hangom. De legalább érzelmek vannak benne, nem monoton és gépies, mint az állapotjelentésem volt. Megint hátrálok egy lépést. - Sajnálom. Ez... hiba volt - ismerem be, és körülnézek, hogy ismét meggyőződjek róla: más nem lett tanúja ennek.
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
avatar
Új regisztrált

Kor : 23
Avataron : Kate Beckinsale

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Pént. Szept. 23, 2016 9:27 pm
 



 

Dangerous Women

Halkan nevetek fel újra, kedvesen szavai nyomán. Hogy lehet, hogy pont én beszélek a barátságról, amikor… Egész életemben egy-két személyt hittem annak, erre tessék, ilyenkor hol vannak? Az egyetlen igazi barátom a húgom, ki kómában járja a kokain mezőket. Ha valaki iránt éreztem is valami barátszerűséget, azt mindig keservesen megbántam. Azóta inkább megmaradok az ismerős státuszban. Még egy kés a hátamba már nem kell, köszönöm.
- Valóban, de jobb felkészülni a legrosszabbra nem? Lehetnék akár optimista is és állíthatnám, hogy nem minden ember gyarló… De szerintem a szíve mélyén mindenki tudja, hogy az. Hiszen mutass egy embert, kinek mások élete, jóléte fontosabb volt a sajátjánál.
Vigyorodok el, cigimet szívva. Talán sarkított meglátás, de… Az alvilágban nincs olyan, hogy bizalom. Bármikor élő pajzsnak használhatnak, az életed semmit sem ér, rosszabb esetben dollárokat. Vajon rajtunk van vérdíj? Keresnek minket? Vagy egyáltalán nem? Félek megkérdezni tőle.
- Egy felesleges papír. Anélkül is működnie kellene egy kapcsolatnak. Már aki híve a monogámiának.
Okoskodok újra egy pillanatra az égre tekintve. Miért van, hogy mióta ebben a városban vagyok, a legtöbb beszélgetésem ide lyukad ki? Fejemet enyhén rázom meg. Velem van a baj.
- Nem vetem meg őket igazából… Régen de, megvetetettem, ma már szórakoztatnak. Bárhogy is… Taszított az emberiség, rájöttem: én is a tagja vagyok és bizony én sem vagyok jobb. Megtanultam együtt élni az érzéssel, és szórakozok rajtuk.
Vonom meg a vállamat enyhén, sejtelmes mosollyal az ajkaim szegletében.
- Szeretem látni, ahogy megbotránkoznak, egyébként teljesen triviális dolgokon. S amúgy is, valamin nekem is kell szórakoznom, nem? Nem elégedhetek meg mindig a mozival, a tánccal és egyéb hétköznapi dolgokkal.
Nevetek fel újra halkan. Beszélgetésünk aranyló fonala lassan kúszik árnyasabb témákra, melyek úgy látszik partnerem számára is kedvére valóbb. Egy pillanatig elgondolkozok, hogy nyílt kíváncsiságának mit válaszoljak. Átfut agyamon, hogy miért érdekelheti. Ő is egy közülünk vagy a másik tábort gazdagítja?
- Amennyire élvezek reflektorfénybe kerülni, ugyanennyire igénylem az árnyakat is. Sajátos magatartásom miatt nem bővelkedem jóakarókban és hogy őszinte legyek fárasztanak a szokásos társadalmi viselkedések.
Adom meg az egyszerű, őszinte de mégis kikerülő válaszomat. Azért azt mégsem fogom senki orrára kötni egy buliban, hogy nem áll tőlem messze a prostitúció és a drog.
- Akkor mivel foglalkozol, ha velük nem?
Teszem fel az egyszerű keresztkérdésemet és már nem tudom, hogy kapok-e rá választ, azelőtt, hogy hódítónk is visszatérne közénk, mi pedig védettebb helyre vonulnánk. Ha kapok sem fogok többet faggatózni róla. Én sem szeretem, ha az enyémről teszik engem sem nagyon izgat, hogy mivel foglalkozik más. Habár az nem ártana tudnom, hogy ha rendőr az illető, mert az okozhat bár galibát, ezt belátom.

Szerencsétlen fickót ketten nyúzzuk, pedig igazán nagy fizikai erőt nem vetünk be. Én nem fújok vonulót, tudom, ha én is megtenném, a fickó a barátaival térne vissza legközelebb. Ahhoz meg végképp semmi kedvem. Miért nem lehet csak úgy egy nőnek elmennie bulizni, hogy ne akarna rámászni egy seregnyi idióta? Egy zsákot kéne magára húznia egy nőnek, hogy ez végre megtörténjen?
Ez csak azért háborít fel ennyire, mert amíg a pult mögött dolgoztam és onnan mentem ki táncolni, ehhez hasonló dolgok nem történetek. Az igen, hogy egy enyhén illluminált állapotban lévő vendéget ki kellett kísérni, és ő belénk kötött nem egyszer. De levakarhatatlan pasikat nem szült még rám az ég, csak az elmúlt egy évben.
Talán a homlokomra van írva, hogy jöhetnek? A vörös démont majd megkérdezem erről. Amint magához tér.
A fickót elengedem, láthatóan eléggé megrémült. Vagyis legalább annyira, hogy ne akarjon legközelebb közelebb jönni hozzánk.
A lány viszont teljesen maga alatt van.
- Hé.
Szólok hozzá, teljes kedvességemmel.
- Ezt hívják adrenalinnak.
Nevetek fel hangosan, hallgatva motyogását.
- Jót tesz a szervezetnek, azt tudtad, hogy segít a szénhidrát-anyagcsere szabályozásában?
Vonom fel kérdőn az egyik szemöldökömet barátságos mosollyal ajkaim szegletében, próbálva visszarángatni az élők sorában. Ki lehet, hogy ennyire megijed önnön magától?
- Aláírom, a halált nem érdemelte meg, de egy kis elpáholás nem ártott neki. Talán visszavesz az arcából, ebben nincs semmi rossz.
Vonom le végül a következtetésemet, fejemet enyhén oldalra döntve. Egy újabb cigarettára gyújtok rá a szemetesek mellett. A lámpák takarásában vagyunk, fény alig ér el minket.
- Nem, ez egyáltalán nem volt hiba. Ebben semmi rossz nem volt, ne kérj elnézést. Még ha hiba is lett volna: lett volna miből tanulnod.
Kacsintok rá cinkosan.
- És a pacák tényleg megérdemelte.



Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Pént. Szept. 30, 2016 5:37 pm
 



 

- Az a helyzet, hogy nem tudok veled vitába szállni. Jah, a barátság kockázatos vállalkozás - vonok vállat. Azt nem mondhatom, hogy szerintem is szívás, mert esetemben én voltam az, aki hátat fordítottam mindenkinek, aki valaha kedves volt nekem, eltűntem a szemük elől és hamarosan már nem is üzentem hogylétemről. Mondhatnám, hogy a gyász miatt tettem, de ez aligha lenne elégséges magyarázat számukra. Ahogyan az önzetlenség mintapéldányaira sem tudnék személyes példákat hozni. Jó, dobálózhatnék Teréz anyával meg Nelson Mandelával és hasonló nevekkel, de hagyjuk már... mi többet érdemlünk ilyen elcsépelt közhelyeknél.
A házasság témájára már csak bólintok, kiveséztük. A cigijével szemezek. Rég nem volt tüdőropi a számban, mert tilos, és a tiltás elég erős, hogy csak nézzek, de ne tegyek semmit. Ha felajánlja, akkor is elutasítom. Egy dolog, hogy kezelhetetlenül viselkedek sokszor, de önmagamban, vagyis a kormánytulajdonban kárt tenni - ez túl nagy tabu.
- Szórakozol rajtuk, mondod, de azt is, hogy te is tagja vagy az emberiségnek. Akkor magadon is szórakozol? - faggatózom tovább, talán ez az érdeklődés pimaszabb, mint amit egyetlen tánc után a legtöbben megengednének magamnak, én itt és most nem zavartatom magam e konvencionális határok miatt. - A legtöbben megelégednek a hátköznapi dolgokkal. Bár, persze, bagoly mondja... - teszem hozzá a végét fejcsóválva. Még én beszéljek, amikor... ezt a mondatot még gondolatban sem fejezem be. Talán az előzőt is hiba volt kihangosítani. Mi szórakoztat engem? Valószínűleg nagyon nem olyasmi, ami az átlagembereket.
A semmitmondó választ hümmögéssel és biccentéssel honorálom. Mivel érdemi információt nem kaptam - legalábbis semmi olyasmit, amit az eddigiek alapján ne mondtam volna meg róla, legfeljebb jóval kevésbé cizellált formában -, s ő nem kérdez vissza, így nem érzem szükségét, hogy szavakat formáljak.
- Dögunalmas papírmunkával - vágom rá a választ, ami hivatalosan igaz, nemhivatalosan meg félig-meddig talán az. Persze az sem teljesen valós állítás, hogy ne foglalkoznék emberekkel, mert a küldetéseim során előfordul ilyesmi, csak többnyire életellenes relációkban. A gyilkolászás aligha tartozik a túlzottan szociális tevékenységek közé, még azzal együtt sem, hogy még a szexnél is intimebb kapcsolatot épít a két fél közé, ha csak néhány pillanatig is. Neki viszont már nincs ideje válaszolni, mert érkezik a fickó, felgyorsulnak az események, és a továbbiakban legfeljebb tűnődhet rajta, hogy az állítólagos "papírmunka" mikor és hogyan tesz valakit annyira... ilyenné, mint amilyen én vagyok.

Valószínűleg sokkal egyszerűbb dolgom lenne, ha a fickó megint megtámadna minket, az ismét egyértelművé tisztítaná számomra a helyzetet, így viszont a zavarral és az engedély nélküli működésem hiba-tudatával kell megbirkóznom. A fickó kikerül a képből, hála a táncosnő határozott intézkedésének, én pedig minden izmomat megfeszítve mozdulatlanul tűröm, hogy kikerüljön a látóteremből, egészen az utolsó pillanatig kísérve tekintetemmel, meggyőződve róla, hogy nem ránt fegyvert, vagy tesz egyéb meggondolatlan mozdulatot. Ha csak a zakója zsebe felé nyúlna, valószínűleg rajta lennék fél pillanat alatt, de több esze van, vagy csak sokkosabb annál, semhogy ilyesmit tenne. Csak az orra alatt morgott "Ezt még megkeserülitek, nem tudjátok, kivel húztatok ujjat" standard szövegek hangzanak el, de még azok sem direkt fenyegetésként.
A szavaira a másik nőre kapom a tekintetem. A pupillám kezd visszaállni normális méretűre, miközben megint habozás nélkül felelek. - Hiányos információ. A fokozott adrenalintermelés csupán egyetlen eleme az általános adaptációs szindrómának és/vagy a Cannon-féle vészreakciónak - tudatom, szinte szigorúan igazítva helyre, mintha csak egy központi tesztben szerepelnék éppen. A kérdést eközben ignorálom. Az anyagcsere-folyamatok irrelevánsak a jelenlegi szituációban. Részemről nem volt itt vészreakció, és remélhetőleg tényleg csak az AAS indult be, nem valamelyik vegyi koktélt bikáztam be a parancsmegtagadásommal. Mindenesetre alkalmazom az ilyenkor javasolt hasi légzéstechnikákat, hogy mihamarabb visszazökkenhessek a normális üzemmódba, és ez sikerül is. Talán azért, mert a helyet nem igényelt komolyabb erőszakot, talán azért, mert a parancs elleni cselekvés annyira nehezen kivitelezhető az esetemben, mindenesetre fél perc múlva már normálisan lélegzem, és ismét embernek... vagy legalábbis emberszerűnek érzem magam, annak minden ijedelmével együtt. Nem akarok visszamenni a kiképzésre!
- Biztosan nem. Nagyon rossz fényt vetett volna rám, ha megölöm - tűnődöm el, a lehetséges következményeket elemzem szemmel láthatóan megborzongva, jobb kezem a bal felkaromra csúszik, ahogy átölelem magam. Még ez is hiba, a fenébe, csökkenti a mobilitást és növeli a fegyverhasználathoz szükséges időablakot. Inkább leeresztem, és valami más ötlik eszembe. - Nem is... "páholtuk el" - pislogok a másikra bizonytalanul. Nem arról van szó, hogy ne lennék tisztában vele, mi történt itt, csak az... nem éri el az ingerküszöböm, pláne nem érdemli meg ezt a szóhasználatot. Ilyen egyszerű.
- De igen - tiltakozom, csapdát sejtve a megnyugtatásomra szánt szavakban. - Felelőtlenség volt részemről a fogadást ajánlani, és agresszív mederbe terelni a helyzetet. - Tisztában kell lennem a hibámmal, azért is, amit mondott: hogy tanuljak belőle. Meg, leginkább, azért, mert elvárják az önelemző magatartást.

//Bocsi a késésért Smile//
Vissza az elejére Go down
Leena Furgitive
avatar
Új regisztrált

Kor : 23
Avataron : Kate Beckinsale

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Vas. Okt. 02, 2016 8:29 pm
 



 

Dangerous Women

Kijelentése talán többet elárul magáról, mint azt talán szeretné. Vagy csak én képzelek bele túl sokat és indulok ki magamból. Ahogy észrevettem környezetemen a legtöbben bálványként tekintenek a barátság mitikus eszményére. Az, aki nem így gondolja vagy azt jelenti - mint az én esetemben is - hogy nincsenek barátai, vagy... Vagy vannak, de nem tartja őket annyira fontosnak, habár eme utóbbit nem tudom elképzelni. De nem vagyok gondolatolvasó, de egyetértését mégis egy mosollyal honorálom. Ritkán találkozni hozzád hasonló gondolkozásúval: se házasság sem pedig kötöttség párti.
Persze ez is számos kérdést felvet bennem, de hosszú még az éjszaka, ezen még van időm gondolkozni.
- Valójában magamon tudok a legjobban szórakozni.
Nevetek fel őszintén.
- Tudod, évek alatt, elítéltem egy-egy viselkedési formát, csak mert semmi logikusságot nem láttam benne. Erre azt veszem észre magamon, hogy oly hibákba esek, melyek ehhez hasonló érzéseket váltanak ki belőlem. Mi ez, ha nem szórakoztató? Már ha épp képes vagyok magamat kívülről látni.
Tárulkozok ki neki, teljesen szokatlanul magamtól, de mivel ő keveset beszél még magáról, így jövök most én a képbe. Ugyanis általában ahhoz vagyok hozzászokva, hogy nekem panaszkodjanak, nekem beszélnek én meg reagálok rá. Furcsa ez az új szerep.
Bal szemöldökömet ívesen vonom homlokom közepére, hallgatva apró elejtéseit, de egyelőre nem reagálok rá. Mint mondtam, hosszú még az éjszaka.
De egy már biztos: ő sem hétköznapi.
- Szóval két, dögunalmas munkát végző egyén, kik profin táncolnak, véletlenül találkoznak egy bár kerthelyiségébe. A véletlennel tényleg kéz a kézben járok...
Az utolsó mondatot inkább magamnak jegyzem már meg, enyhén félrefordított fejjel, de amit előtte mondtam... Azt széles vigyorral az arcomon. Nem mintha nekem lenne munkám, éppenséggel az életművész szerepet próbálom ki, s azt kell mondanom, hogy nem is megy annyira rosszul. Leszámítva, hogy dögunalmas.

Azonban a mozgása, ahogy a férfit lefegyverezi, pár mozdulattal... Nem épp tipikus adminisztrátori munkát végző nő benyomását kelti. Még mindig ott lebeg a két lehetőség: Al- vagy felvilági személy. Vagy mindkettő, mert ez is lehetséges. Mindenesetre érdekel a nő, még akkor is, ha a fickó elmenetele után, kicsit furcsán viselkedik.
De ebben semmi különös nincs. Ahány ember, annyiféleképpen dolgozzák fel a stresszt, adrenalint. Én pörgök tőle, drogként hat rá, függőjévé váltam, de úgy néz ki, hogy ismeretlen táncpartneremen így jön most ki.
- Szóval dögunalmas papírmunkát végző, Jet Lee leszármazott, orvosi ismeretekkel rendelkező nő vagy.
Kúszik ajkaimra halovány mosoly. Nem veszem magamra, hogy a mondani valóm felére nem is reagál eleinte. Hangosan gondolkozok, így nem marad előtte titok, hogy mit is gondolok róla. Vagy minek is nézem.
- Elég sok emberre vet rossz fényt a gyilkosság.
Nevetek fel hangosan. A magam részéről még nem volt szerencs.... Upsz, vagyis most már de. Azonban előtte még senkit sem öltem meg. Számos ember halálát végignéztem, könyörgésük egy idő után már ridegen hagyott. Hozzászoktam a látványhoz, a szagokhoz, a hangokhoz. Mindazon által teljesen más, ha te oltod ki más életét. A húgom túladagolása előtt senki életét nem oltottam ki és az az egy eset is... Oly mámorral telített el, oly elégedettséggel és megnyugvással. Utólag egy kicsit megijedek magamtól.
- Szerintem sem, de a férfiúi önbecsülés szerint azt tettük.
Vonom meg a vállamat egykedvűen.
- Valami ostoba, pasi kódex, sose értettem.
Aztán csak nagyot sóhajtok makacskodására, miközben kényelmesen gyújtok rá a cigarettámra.
- Ha nem így tetted volna, talán mostanra már a fenekünket akarná fogdosni. Az ilyen tuskók nem értik meg a nemet másképpen. Elég hasonló esetet láttam. A hiba az lett volna, ha helyből kitéped a karját. No azt nehezen magyarázhattad volna ki. Most már hiába bánkódsz azon, hogy mit kellett volna tenned, megtetted. Dolgozd fel, analizáld, lépj túl rajta. Ahogy láttam ez jól megy neked.
Mosolyodok pimaszul, utalva az előbbi diagnózis adására. A füstöt lágyan eresztem ki ajkaimon keresztül, az ég felé. A csillagokat nem látni a város ezernyi fénye miatt. Emlékszem arra a hétre, a hegyekbe...
- Egy ital megnyugtatna, most én hívlak meg.
Mosolyodok újra rá, gyengéden érintve meg a karját

//Ugyan, semmiség, megérte várni. ^ˇ^ //



Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Kedd Okt. 18, 2016 10:58 am
 



 

Ha jobban ismerném az embereket, mármint azokat, akik nem a hadsereg kötelekébéen élik életüket, akkor talán óvatosabban fogalmaznék és jobban megválasztanám a szavaimat. Vagy talán nem. Végtére ez az este nem arról szól. S hogy mi az, ha nem szórakoztató...?
- Bosszantó? Ijesztő? Dühítő? - találgatok, nekem ezek jutnának leghamarabb eszembe. Én valószínűleg így reagálnék. Igaz, én általában a hibázás kérdéskörével eléggé hadilábon állok, s nagyon rosszul viselem. Bár valljuk be: az én hátteremmel és környezetemmel az lenne a csoda, ha nem lennék hangyabolyosan ideges tőle. Az ironikus megjegyzésén nem tudok somolyogni kifordulás közben. Hát igen, a véletlenek... amik nem léteznek, tudjuk.
Nem csak a táncpartnerem kíváncsi rám, én is égek a vágytól, hogy többet megtudjak róla. Még ha az én okom merőben paranoid is.

Magamra figyelek inkább. Légzésemet monitorozom - nem gyorsult fel a kis összecsapás során, fizikailag semmi megterhelőt nem tettem, mentálisan már más kérdés -, aztán a csuklómra csúsztatom mutatóujjam, a biztonság kedvéért a vérnyomásom is lecsekkolom. Ugyanazt a higgadt tamtamot tapasztalom, amit kell. Kissé szórakozotta, gondolataimba merülten pislantok fel a nőre. A papírmunkát és az orvosi ismereteket - az előzmények fényében - nem tagadom. - Ki az a Jet Lee? - érdeklődöm meg teljesen őszintén és ártatlanul. Ha már összefüggésbe hoznak vele, akkor nem ártana legalább valami halovány mértékben képben lennem az illetővel, nem? Valami maffiavezér? Terrorista? Terrorelhárító? Fejes a seregben? Fehér házi? Dunsztom sincs.
Nos, a popkulturális és filmes ismereteim finoman szólva a béka segge alatt vannak.
A nevetését morcos pillantással honorálom, emögé rejtve a megkönnyebbülést, amiért a jelek szerint nem tulajdonít különösebb jelentőséget a szavaimnak. Nem jön rá a mögöttes tartalmakra, a miértekre, a... még nem lepleződtem le. Azt hiszem legalábbis. S inkább ezzel foglalkozzak, mint azzal a kérdéskörrel, hogy én hogyan is érzek a gyilkossággal kapcsolatban. Már ha érzek éppen valamit. Néha élvezem, néha utálom, néha pedig hidegen hagy - lehet, hogy ez is az őrület egyik jele? Mindegy, most nincs kapacitásom lelkem elemzésére.
- Áh. Értem - biccentek. A férfigondolkodás. Azt volt lehetőségem megtapasztalni a seregben, bár én épp az ellenkezőjét gondolnám az alapján. Hogy ezt a kis incidenst mindenki elbagatellizálná, jelentőségét csorbítaná, netán le is tagadná ahelyett, hogy "elpáholás" szintre nagyítsa fel. Mert tényleg, ez még semmiség volt. Megint a cigijét nézem, sóvárogva, de mozdulatlanul.
- Egy letépett kar artériás vérzést jelent, ami másfél percen belül halálos - jegyzem meg halkan. Nyugtalanít. Persze, most elég sok minden nyugtalanít. Alig hagyok neki időt a válaszra. - Tudod, mi a furcsa? Hogy még mindig nem rohantál ki tőlem a világból - sasszézok közelebb két lépést, karnyújtásnyira, ha hagyja. Kíváncsi vagyok, hogy hagyja-e, hogy az előbbi produkció után van-e mersze a kellő közelségben tartózkodni velem.
Ha hátralép, akkor én is, tovább növelve a távolságot kettőnk között, megnyugtatónak szánt (nem egészen sikerül) mosollyal. - Mi az, nemrég még nyugodtan táncoltál velem? - érdeklődöm meg félrebiccentett fejjel. Ebben az esetben el fogom fogadni a meghívását az italra, kiegészítve azzal, hogy talán nem ebbe a buliba kellene visszamennünk - van elég helyiség ebben a bárban, amennyire láttam, bármilyen kellemes is a simogató seattle-i éjszaka.
Ha hagyja, hogy közel legyek hozzá, akkor nyílt kíváncsisággal fürkészem az arcát. - Miért nem félsz tőlem? - kérdezek rá, de a szavak kimondásával egyidőben a karja után kapok - pontosan ugyanazt a mozdulatsort tervezem megejteni, mint amivel korábban a fickó kezét is hátracsavartam, és szándékosan választom ezt a módszert. Látta már tőlem, könnyebb lehet rá reagálnia, s fel akarom mérni a képességeit, az alkalmazkodóképességét, a... tudni akarom, ki ez a nő. Ebben az esetben az italmeghívás aligha opció, vagy ha mégis, hát nekem előbb dolgom van vele, s kérdéseim hozzá.

//Remélem, megint érdemes volt... bocsi!//
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Csüt. Dec. 01, 2016 10:24 am
 



 





játék vége






Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
John Davidson
avatar
Inaktív

Kor : 42
Avataron : Keanu Reeves

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Pént. Aug. 18, 2017 10:24 am
 



 

Elizabeth & John

Még most sem értem, miről tudnak a nők, lányok annyi ideig csacsogni valamiről. Mint ahogy az sem fér a fejembe, miként lehet öt perccel az után jókat vihogni, hogy életre szólóan összekaptak. Bizonyára a hormonok teszik, ezt azonban nem kezdem el egyiknek sem feszegetni, mert minden bizonnyal hidegzuhanyt kapok a fejemre. Ma reggel is azt kaptam, mikor megkérdeztem a lányomtól, mégis mi volt tegnap este, amin annyira vitáztak. Így csak megadóan feltartottam a kezem, elég nagy már, hogy eldöntsön dolgokat, s én csak megérteni szerettem volna. Kezdődne a kamaszkor gyötrelmes időszaka? Észnél kell lennem, ha nem akarom, hogy rosszul süljön el a dolog. Aztán mégis kaptam egy puszit elbúcsúzáskor.
Jó időmbe került, mire megtaláltam a megfelelő szakembert a következő könyvemhez. Szeretek szakmai hűséggel s minden más egyébbel rendelkezni a könyv felett, korántsem a kritikáktól való félelmem miatt. Szeretem hitelesen az olvasó elé tárni az adott szakmát, mert a legtöbb szakmáról fogalma sincs egy olvasónak. Nekem sem, éppen ezért szoktam szakemberekkel találkozni, hogy erről némileg képet kapjak. Tökéletesen és teljesen nehezen menne alapvetően, hiszen ahhoz benne kéne léteznem, dolgoznom.
Cigizek, alapvető mozdulat a rágyújtás és a slukk, most viszont inkább előtte szívok el egy szálat, s hagyok időt a ruhámnak is arra, hogy kimossa a szél belőle. A lányom folyton panaszkodik, ha egyből bagózás után megyek vissza a házba, szerinte eléggé cigiszagom van, ami neki a büdös kategória. Megfogadom azóta a tanácsát és sosem megyek egyből zárt térbe, ha letettem a cigit.
A pulthoz indulok, oda beszéltük meg a találkozót, aztán meg majd keresünk helyet. Ismerem már képről, megnéztem a hivatalos oldalt, fel fogom ismerni, ha már megérkezett. Legalábbis remélem. Pontos vagyok, dolgozó emberek idejét nem szeretem rabolni. A szokásos öltönyömben feszítek, megszokott munkaeszköz, és a lányom odáig van az öltönyért, ha pólót veszek fel, erős kritizálás alá kerül. A tekintetével és az arcmimikájával. Eddig kevés ment át a vizsgálódáson, az öltönyeim ellenben eddig mindig sikert arattak.
Vissza az elejére Go down
Elizabeth King
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Rose Byrne

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Pént. Aug. 18, 2017 11:24 am
 



 

Egyszerűen alig akartam elhinni, hogy végre sikerült hazajutnom a nyamvadt kórházból. Elég nehezen viseltem világéletemben, ha tétlenségre voltam kárhoztatva. Valószínűleg a lehető legrosszabb érzés, ami csak kínozhatja az embert, én legalábbis tevékeny, örökké mozgásban lévő személyként így éreztem. Azzal persze én magam is tisztában voltam, hogy nem néznék jók szemmel az őrsön, ha belejtenék oda a történtek után, ezért adtam még néhány napot nekik ahhoz, hogy feldolgozzák a tényt, miszerint életben vagyok még mindig.
Életem során számtalanszor fenyegettek már meg a futó ügyek és nyomozások kapcsán, sokszor kerültem rázós helyzetekbe, de szerintem mindközül ez volt most a legdurvább. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy tényleg adok magamnak egy napnyi pihenőidőt. Az nem volt kibírhatatlanul sok, viszont kellően elégnek ítéltem ahhoz, hogy próbálkozásnak lehessen elkönyvelni a részemről. Bevettem szépen a fájdalomcsillapítókat, amiket felírtak nekem, és próbáltam kikapcsolni. Nem sokáig ment, úgyhogy alig két órával később már a macskával a hasamon, bújtam a naptáromat. Akkor tűnt csak fel, hogy másnapra nekem be volt írva egy találkozó már legalább egy hete, csak ugye közbejött egy s más.
Szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire megörültem a lehetőségnek, hogy akadt valami tennivaló. Csupán egyetlen másodpercig fordult meg a fejemben, hogy talán a jelen körülmények között nem lenne rossz ötlet, vagy udvariatlanság lemondani, de végül mégsem tárcsáztam az író számát. Helyette a laptophoz ültem, és újra rákerestem a neten a pasasra, ahogyan megtettem ezt már a felkeresése idején is. Volt már rá példa, hogy segítséget kértek tőlem, de az nem rémlett, hogy valaha is könyvvel kapcsolatban kértek volna tőlem konzultációt. Máris izgalmasabb elfoglaltságnak tűnt, mint a kanapét nyomni itthon.
Ugyan kötéssel a fejemen nem voltam a legszívderítőbb látvány nagy valószínűség szerint, de nem tudtam vele mit tenni. Kalapot azért még nem húztam a fejemre, a sminkkel azonban igyekeztem kompenzálni. Nem túl hivalkodó, de mégis volt valamennyi, ráadásul egy nagy méretű napszemüveggel is igyekeztem álcázni magam. Legalábbis addig, amíg be nem léptem a kávézóba, és nem voltam kénytelen feltolni a fejem tetejére. A megjelenésem leginkább átlagos volt, egy cseppnyi eleganciával keverve. Egyszerű, világoskék ruhát húztam magamra, amit virágok díszítettek, ezzel téve kicsit vidámabbá az összképet.
Egy pillanatra torpantam csupán meg, aztán már ki is szúrtam az öltönyös alakot a pult mellett. Egyből felismertem a neten talált képek alapján, mert én aztán jól utánanéztem. Megnéztem a könyveit is, kritikákat olvastam, úgyhogy felkészültnek éreztem magam. Mondjuk úgy, hogy tegnap eléggé unatkoztam a magányos óráimban.
- Mr. Davidson, igaz? – szólítottam meg, barátságos mosolyt lökve az arcomra. – Dr. King vagyok, nagyon örülök! Remélem nem várattam meg nagyon! – nem késtem pár percnél többet, ezt biztosra vettem. Ugyan zavart továbbra is, hogy éktelenkedett egy kötés a fejem hátsó részén, de próbáltam normálisan viselkedni.
Vissza az elejére Go down
John Davidson
avatar
Inaktív

Kor : 42
Avataron : Keanu Reeves

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Szomb. Aug. 19, 2017 10:11 am
 



 

Nem látom semerre, akivel találkozóm lenne, az órámra is nézek a csuklómon. Hát persze, előbb értem ide, a forgalom nem volt akkora, hogy késsek, vagy pontos legyek. A pultnál foglaltam helyet, ahogy megbeszéltük, nem akartam, hogy én vagy ő, teljesen eltévedve keringjünk az asztalok között. Asztal van, kint a kerthelyiségben foglaltattam két személyre.
Mivel a találkozó nem berúgásról szól, s még késő sincs, hogy kialudjam, ha sokat döntenék magamba, ír kávét kérek, azzal foglalom le magam várakozás közben. A pultost ismerem, sok történetet hallottam már tőle, s előszeretettel építem be az írásaimba. Egy mesélő veszett el benne, de a legtöbb pultos szerintem nagyon jó mesélőkével van megáldva.
A kérdésre oldalt fordítom a fejem, felismerem, ő az, akivel találkozni fogok, megfordulok, s fel is állok a székről, ami nekem magas, ellentétben sokakkal.
- Dr. King! Igen, én vagyok – a doktort használja, érdemes lesz erre is figyelnem. – Köszönöm, hogy szakít rám időt – mosolyodom el, ahogy szoktam.
Minden munka és szakma fontos, senkinek sem akarom feleslegesen rabolni az idejét.
- A kerthelyiségben foglaltattam asztalt, ha az önnek megfelel – mutatom az utat. Az italt ott hagyom, majd kérek mást az asztalnál.
A széket alá igazítom, amikor helyet foglal, ha hagyja, megszokás, a nővérem szigorú etikett tanár volt, s hiába kelet és nyugat kultúrája, ami kedvére volt a nyugatiból, keményen megkövetelte tőlem is.
- A könyv félig-meddig életrajzi ihletettségű regény lenne, s mivel a főszereplő eléggé a munkájának élt, nem szerettem volna pontatlan lenni. Bizonyára ismeri Frances Glessner Lee-t – nézek rá, miután én is helyet foglaltam, s kezembe vettem a menüt.
Vissza az elejére Go down
Elizabeth King
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Rose Byrne

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Szer. Aug. 23, 2017 7:20 pm
 



 

- Ó, nagyszerű! – mosolyodtam el szélesebben, amikor megerősített benne, hogy jó embert szólítottam meg. Egyébként nem volt kétségem felőle, hiszen a képről elég könnyű volt felismerni. Úgy sejtettem, hogy ő is leellenőrizhetett engem, szóval nem éreztem rosszul magam a háttérkutakodás miatt. Muszáj volt, különben elég ciki lett volna minden férfitól megkérdezni, hogy jó helyen járok-e.
- Ugyan már! – legyintettem egyet könnyedén. – Igazán nem tesz semmit, egészen izgalmasnak hangzik a dolog. – ismertem be, hiszen tényleg nagyon érdekelt, hogy mit tervez. Úgy sejtettem, hogy ezen a találkozón már ki is fog derülni, és azt is valószínűnek tartottam, hogy az elkövetkező hónapok során nem most találkoztunk utoljára. Nekem ezzel nem is volt bajom, szívesen konzultáltam én telefonon, meg személyesen is. Ahogy kényelmesebb neki, és ahogy az én időm engedi.
- Természetesen. Úgyis olyan szép idő van, kellemesebb lesz odakint. – bólogattam egyetértően, és már követtem is őt kifelé. – Köszönöm! – újabb mosoly volt a jutalma az udvariassága miatt, amihez a mai világban már nem igazán voltam hozzászokva. A férfiak elfelejtették, hogy mi a jó modor, vagy legalábbis a nagyobb részük mindenképpen. Közben leraktam a táskámat az egyik szabad székre, a napszemüvegemet pedig feltoltam a fejem búbjára, hogy ne a sötét lencsével kelljen szemeznie. Ez a minimum.
- Igen, ismerem a nevét. – bólintottam, hiszen az egyetemi éveim alatt az egyik szeminárium témája ő volt. – Viszont amennyire tudom, az antropológiához nem sok köze volt, ő inkább magukat a gyilkosságokat tanulmányozta, vagy tévedek? – emlékeim időnként összekavarodtak, ráadásul a fejsérülésem miatt észrevettem, hogy nem mindig voltam képes tökéletesen koncentrálni. Már azon sem lepődtem volna meg, ha esetleg rosszul emlékszem bizonyos dolgokra, vagy összekeverem őket. Ez még problémát jelenthetett a jövőre nézve, de egyelőre nem szerettem volna túl sokat foglalkozni vele. Talán csak átmeneti zavar az agyamban.
Közben a pincér mellénk lépett, és mivel idő közben gyorsan átfutottam az itallapot, így rendeltem is magamnak egyet a ház teájából, jó sok jéggel és gyümölccsel. Miután magunkra maradtunk, figyelmemet újra a velem szemben ülő férfinak szentelhettem.
- Először is, szeretném, ha tegeződnénk. – ajánlottam fel, mert alapvetően közvetlen nőszemély vagyok. – Másodszor, az érdekelne, hogy miben tudok én segíteni? Vagy hogyan gondoltad ezt az egészet? – érdeklődtem kíváncsian, kényelmesen dőlve hátra a széken, az asztal alatt pedig a térdeimnél kereszteztem a lábaimat. Tényleg érdekelt, és azt is reméltem, hogy nem okoz gondot neki a túlzott közvetlenség. Jó, azért annyira még nem vittem túlzásba.
Vissza az elejére Go down
John Davidson
avatar
Inaktív

Kor : 42
Avataron : Keanu Reeves

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Pént. Aug. 25, 2017 10:00 am
 



 

- Ezt örömmel hallom – a mosolyom őszinte. Az előző könyveim megírása során találkoztam olyan szakemberekkel, akik bár találkozottak velem, lerítt róluk, hogy voltaképpen nem érdekli őket az egész és hogy én, mint mezei ember, sosem fogom megérteni az ő szakmájuknak fenségességét. Tudok a semmiről is jó kedéllyel csevegni, át is váltottam más témára, észrevétlenül. Aztán többet nem kerestem őket. Ezért is fogadom még jobban örömmel Elizabethet.
- Kérem.
A megjegyzésen és a kérdésen elgondolkodom, s inkább azt adom válasznak, ami miatt megkerestem. Voltaképpen ez a válasz a kérdésére, úgy gondolom.
- Nos, amit a könyvbe szeretnék beemelni a munkásságai közül, mint háttérnek, az egyik az, ahogy küzdött azért, orvosok legyenek a halottkémek. A másik pedig a gyilkossági helyszín miniatűrizálása, s annak tanulmányoztatása a nyomozókkal, belevéve a halottkémi jelentéssel való összevetést, kiegészítést – kértem már időpontot a rendőrségen is, hogy gyakorlatot is szerezzek, vagy legalábbis rálátásom legyen erre.
Ír kávét kértem ismét, ha már a másiknak csak a felét sikerült elfogyasztanom.
- Rendben van – bólintok. – Hogyan szólíthatom?
A kérdését próbálom úgy venni, hogy nem egy burkolt elutasítás. Ha mégis, akkor sincs veszve semmi, kellemes beszélgetőpartnernek érzékelem Elizabethet.
- Az érdekelne elsősorban, hogy amikor van egy új feldolgozási módszered, amit te gondoltál ki, hogyan zajlik ez le benned? Nem a technikai részére gondolok, hogy miként bizonyítod be, vezeted le, hanem belül mi motivál az új lehetőségek felé, s mi sarkall arra, hogy kipróbáld, majd elő is terjeszd? Olvastam, hogy van pár remek újításod a szakmában, amit már átvettek. Vagy rosszul emlékszem? – érdeklődöm, mert akár valóban rosszul is emlékezhetek.
Vissza az elejére Go down
Elizabeth King
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Rose Byrne

TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
Pént. Aug. 25, 2017 10:56 pm
 



 

Miután elhelyezkedtünk mind a ketten az asztal mellett, azért alaposan megfigyeltem magamnak a viselkedését. Nem vagyok nagy elemző, de valamicskét mégis értettem a testbeszédhez, és általában az alapján alakítottam ki az első benyomásomat másokról. Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak a velem szemben ülőről, de annyi bizonyos volt, hogy nem találtam unszimpatikusnak. Udvarias volt, nem túl rámenős, amivel máris megvett egy kicsit magának, vagy legalábbis gondolatban kapott tőlem egy szép piros pontot. Nem szerettem soha, ha rám akartak erőszakolni olyasmit, amit én nem akartam. Bár az is tény, hogy kibújtam volna a találkozó alól, ha éppen nincs kedvem eljönni.
- Értem. – bólintottam, de azt még mindig nem értettem meg teljesen, hogy én miként járulhatnék hozzá mindehhez. – Beszélt már a halottkémmel? – érdeklődtem kíváncsian. – Ha gondolja, szívesen felhívom, hogy fogadja magát. – ajánlottam fel készségesen, hiszen ismertem az illetőt. Dolgoztunk is együtt már többször, mivel a munkánk nagyon sokszor bizony összefonódik, és elkerülhetetlen az együttműködés. Én mondjuk sohasem bántam ezt, hiszen alapvetően hiába dolgozom egyedül, mégis sokszor szükségem van kiegészítő információkra, vagy éppen pont én tudok segíteni nekik.
- A Liz tökéletes lesz, de hallgatok az Elizabeth-re is. – újabb mosoly bújt meg a szám szegletében, miközben felajánlottam a becenevem. Máris jobban éreztem magam a közvetlen hangnem miatt, mivel ezt én nem értékeltem teljes mértékben munkabeszélgetésnek. Ebből kifolyólag pedig egyáltalán nem éreztem szükségét a túlzott udvariasságnak, vagy a távolságtartó viselkedésnek. Nekem is könnyebb volt úgy, ha közvetlenebbek vagyunk.
- Aha… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva az első mondat hallatán. – Nem, jól emlékszel. Csak ez igazából elég összetett dolog, és nehéz megfogalmazni is, hogyan működnek ezek a dolgok nálam. – vallottam be őszintén, némi hezitálást követően. Nem arról volt ám szó, hogy ne akartam volna megosztani vele mindezt, sokkal inkább tényleg nem volt könnyű feladat csak úgy szavakba önteni ezt. – Azt tudni kell rólam, hogy elég nyughatatlan típus vagyok. Általában, ha valami nem sikerül elsőre, nem hagy nyugodni a dolog, és addig gürcölök, addig gondolkozom vagy nyomozok, amíg a végére nem jártam. Ez egy hatalmas jellemhibám, ha engem kérdezel, és általában istenesen a nyomozók agyára is megyek vele. – mutattam be egy kicsit magam, csak úgy a teljesség kedvéért, mivel ezt tényleg nem ártott tudni velem kapcsolatban.
- Így aztán, amikor valami nem megy egyszerűen, addig rágom magam rajta, amíg nem sikerül kinyomoznom. Gyakran ez napokat vesz igénybe, holott sietnem kellene, és sokszor még éjszaka is ezen pörgök álmatlanul forgolódva az ágyamban. Valahogy az ilyen eseteknél szoktak előjönni új ötletek. Amikor már mindent megpróbáltál, és lehetetlennek tűnik az, ami hirtelen megfogan a fejedben, egyszerűen addig piszkálja a kíváncsiságod, amíg meg nem próbálod megvalósítani. Amikor pedig sikerül, és rájössz, hogy igazad volt… - csak mosolyogtam, és könnyedén megvontam a vállaimat. – Az remek érzés! – zártam végül rövidre, miközben megérkezett a rendelt jeges teám.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Kerthelyiség (S. R. Bar)
 



 

Vissza az elejére Go down
Kerthelyiség (S. R. Bar)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
 :: 
Some Random Bar
-
Ugrás: