HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Mentőállomás

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Mentőállomás
Vas. Márc. 13, 2016 10:51 am
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:44 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Szomb. Május 14, 2016 10:29 pm
 



 

Sigmund & Peyton
[udvar]
Emésztenem kellett a hallottakat. Hosszú percekig csak ültem édesanyám mellett, kezeim között a teát szorongatva, a szokásos gyümölcsöset. Anyukám ráncos keze gyengéden szorította meg a karomat, arcán halvány, szomorkás mosoly pihent, de ez is képmutatásnak tűnt. Annyi év után, miért pont most? És idáig miért nem? Harminchét éves vagyok, több mint húsz éve történt mindez, annyi, meg annyi alkalom lett volna rá.
Nem éreztem mást, csak undort. Gyomorból indult, marta a torkomat, és keserűséget hagyott a számban. Közönyösen, félig meddig haragosan köszöntem el aznap tőle.
Szerencsémre holnap nem kell bemennem. Nyugodtan rágódhatok. Igazából nevetséges ez az egész. Visszagondolva a kiskamasz énem, bűntudattal és szomorúsággal ostorozta magát, pedig egyetlen mondat feloldozhatta volna. A hiány elviselhetőbb, a fájdalom kezelhetőbb. Nem értem, még mindig nem értem miért nem volt velem senki őszinte.
De ahogy tudom, rajtam kívül mindenki tudott róla. Mindenki! Még a másik gyerek is, aki azóta felnőtt nővé lett, akárcsak én.
Odakint sütött a nap, de én egy kósza sugaracskát sem voltam hajlandó megtűrni a lakásomban. Minden függöny behúzva, a maximum egy éjjeli lámpa égett, míg én az ágyamban fetrengtem egy csomag zsebkendő és fagylalt társaságában. A háttérből Bridget Jones szólt. Így dolgoztam fel minden traumát, ami ért valaha is az életben. Fagy, ágy, és lassan legjobb barátnőmnek minősülő Bridget. Ó drágám, te legalább megértesz.
Aztán megszólalt a telefon. Tompa volt a hangom, gyakorlatilag fel sem fogtam, mit akarnak, de azonnal rá is bólintottam. Be tudnál ma jönni? Kevesen vagyunk. Persze- vágtam rá egyből. Miért is ne?
Például a két halom óriási táskák miatt, amik a bőrömbe csimpaszkodva lógnak lefelé. A szemeim duzzadtak, vörösek. Napszemüveg. Az ember legjobb barátja. A ruhámból, a pólusaimból is áradhatott, de aki csak meglátott inkább hátatfordított. Tudták, hogy ez nem az a nap. Ma nem leszek jópofa, ma nem leszek kedves. De nyilván ráfogták arra, hogy a szabadnapomon ugrasztottak ki otthonról.
Egy óriási bögre kávét kortyolgatva huppantam le az udvar egyik padjára. Ebédszünet. Egy falat nem menne le a torkomon. Ujjaim között egy névjegykártyát forgattam. Anyu adta, apáé. Felkereshetném, de mi érnék vele?Legfeljebb az arcába köpnék, de nem vagyok gyerek, és érettebben nem tudnám kezelni a helyzetet.
Sóhajtva belekortyoltam a fekete lötyibe. Ha lenne nálam cigi biztos rágyújtanék. Talán kérek az egyik mentős sráctól. Mindig a kapuban rágják a blantot.  
Pár perc múlva, elégedetten szívtam bele zsákmányomba. Nem vagyok nagy dohányos. Fiatalabbként persze gyakran rágyújtottam, de aztán elmúlt az indíttatás.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Vas. Május 15, 2016 12:47 am
 



 


[udvar]

Megmondtam. Hányszor megmondtam? Persze nem kell hallgatni rám, egokérdést nem csinálok semmiből, épp csak nem tűröm, hogyha felülbírálják a véleményemet és ezzel a betegek életével játszanak.
A kórházi pletyka: egy dolog.
A valóságtartalma: egy másik.
Ám az, hogy ez bélyeget nyomjon a műtőbeli tevékenységre, s a saját műtőmből én legyek kiparancsolva azért, mert nem bírok együtt dolgozni vele az már nonszensz. És skandallum. És felforr tőle az agyvizem, nem csekély mértékben.
Fel s alá járkálok az irodámban, de nem segít. Meg kéne nézzem a vizitre váró betegeimet, de ahogy nekiindulok ráébredek, hogy azt a gyakornokokra bíztam, mert műtétre voltam előjegyezve. Hurrá. Ha jó tanár akarok lenni, akkor hagyom őket kibontakozni. És lehetőleg nem bosszantom egyiket sem azzal, hogy a nyakában lihegek, mint egy dühös pitbull.
Azt hiszem kell egy kis friss levegő!

A padra telepednék, a kedvencemre, de foglalt. Egy szempillantás alatt simulnak annyit vonásaim, hogy ne füstöljenek orrlikaim minden levegővételnél és ennek nem más az oka, semmint a jelenlevő. Persze nem vagyok vak - bár a férfiak és a (nők szerint) beleérzőkészség és jelolvasás millió különböző dolognak számítanak - és látom, amit látok, ám ez nem akadályoz meg abban, hogy kéretlenül - elvégre ez csak egy pad, nem egy randevú - mellételepedjek.
- Nehéz nap?
Kérdezem, miközben előre dőlve térdeimre támasztom alkarjaimat, s a vállam fölött - kissé kifacsart, de a látszattal ellentétben egész kényelmes - nézzek Peyton felé.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Vas. Május 15, 2016 1:10 am
 



 

Feltűnt, persze, hogy feltűnt; valaki közelít, de reméltem, éppen csak elsétál mellettem és nem jön ide, esetleg beszélgetni. Ennek érdekében mindent megtettem. Hófehér teniszcipőm orrát bámultam kellő merevséggel és kiüresedett tekintettel. Mélyet szívtam a cigiből, összeszorítottam az ajkaimat. A füst az orromon távozott. Miért is ne szoknék rá ismét? Megnyugtató látvány.
Azonban nincs szerencsém. Felkapom a fejem, hogy rosszallóan elzavarjam az illetőt, de ellenséges arckifejezésem helyére mosoly költözik. Halvány, s elég satnya, de mosoly. – Sigmund!- egy pillanatra meg is feledkezek minden búbánatomról, hiszen örülök, hogy látom. A nap fénypontja, igazán. Nem mintha nem várnám izzadó tenyérrel a találkozást, de ha választhattam volna, talán a mai napon elkerültem volna. Nem akartam, hogy ilyen bőrben lásson. De valamelyest örülök, hogy így alakult.  Talán ha beszélgetek valakivel, a probléma is csitul kicsit.
Kérdésére keserűen felhorkantok- ez persze nem neki szól. –Ennyire látszik? – söpröm ki arcomból a vékonyszálú babahajakat. Ja, gondolom voltam már szebb is ebben az életben, és számítottam rá, na de hogy tényleg ennyire rám van írva? El kéne kezdeni erősebb sminkben gondolkodni.
- Szabadnapom van.  –válaszolok végül, mintha az önmagában elég magyarázat lenne a gyűrött kinézetemre, és arra a furcsa, depresszív aurára, ami körülölel, és pokrócként takar el. – Más terveim voltak mára.- egészen konkrétan önsajnálatban tespedés, egy kis sírás, fagyizabálás, pár doboz cigaretta, talán egy bor. Nem tudom, hogy leszek képes átvészelni a munkát, és még tevékenynek is lenni mellette.
Egyszerűen. Mert kell- suttogja egy rezignált kis hangocska belülről. Igazat adok neki. Veszek egy mély levegőt, lábaim keresztbe vetem, hátradőlök, és rápillantok, immár pár árnyalatnyival szélesebb mosollyal.
- És neked? Ahogy látom te sem vagy a csúcson. – vigyorodok el, hogy lássa, csak játszok, nem kell komolyan venni, de azért hozzáteszem. – Na, ne vedd sértésnek. Remekül festesz, mint mindig. – incselkedem. Mint mindig? Összesen …talán háromszor találkoztunk? És valóban, mind a három alkalommal kifejezetten jól nézett ki. De nyugodtan foghatod arra, hogy elfogult vagyok. Nem haragszom meg.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Kedd Május 17, 2016 8:43 pm
 



 

A visszakérdezése meggyőz arról, hogy nem tévesztettem szakirányt. Egyáltalán nem kellene - eszemben sincs, dehogy! - a sebészet felől a pszichiátria felé kacsintgassak, ugyanis annyi bennem a tapintat, mint kiderül igen gyakra, ha az emberi kapcsolataimról esik szó, mint egy zsák krumpliban. A mosoly mondjuk jó jel, viszonozom is.
- Erre nincs jó válasz. Ha azt mondom, hogy igen, akkor azzal azt jelzem, nem nézel ki jól, ami nem igaz, de ha meg azt mondom, hogy nem, akkor nyilván felmerül benned a kérdés, hogy minek is nyitottam ezzel. szóval inkább ezen magyarázat után bölcsen hallgatok.
Villantok én is rá egy második mosolyt. Horkanás ide vagy oda.
Ha az embernek kamasz lánya van, megtanulja a saját bőrén és kárán, hogy milyen bonyolult a női lélek (ha ehhez nem lenne elég az, hogy valakinek felesége is volt), szóval próbálok óvatosan járkálni tojásokon a hölgyek önérzetét illetőn.
- Sajnálom. Hiába, a mi munkánk már csak ilyen.
Húzom el a szám. Ha valami, hát ez nem jutott volna eszembe magyarázatként, de nem azért, mert ne lehetnének más tervei, épp csak mindenki magából indul ki, s hát mit ne mondjak, én magam nem vagyok épp az a munkán kívül életet élő valaki.
- Ha nem vagyok indiszkrét, miben gátolt meg ma az, hogy behívtak?
Kérdezek rá talán kissé kacifántosan - gratulálok Sigmund Mallors - arra, hogy mégis mik is voltak ezek a más tervei. Ha semmi közöm hozzá, majd nem válaszol. Ez ilyen végtelenül egyszerű.
- Én kezelem Dr. Norton anyját. Dr. Norton a családtag a pokolból.
Használok általános zsargont arra, hogy milyen az egy másik baleseti sebésznek az anyját kezelni. Dr. Norton mondjuk még csak szakosodás előtt áll, de a mi osztályunkon tanul és remek abban, amit csinál. Épp csak neki is - mint mindenki másnak - az ítélőkéoességét elnyomja az, hogy aggódik az édesanyjáért. Kritizálja a diagnózisom, olyan műtétet javasol az anyja füle hallatára, ami nem segítené elő a gyógyulást, s még sorolhatnám. Ki nem állhatom az ilyet, s ez meglátszik nyúzott ábrázatomon. Meg a negyedik ügyeletes nap is a héten. Összesen ha aludtam 10 órát négy nap alatt - azt is a kórházban - akkor sokat mondtam. De ez az én döntésem, hogy miképp élek, emiatt nem panaszkodom.
- Bizonyára épp olyan remekül, mint marha a vágóhídon.
Nevetek fel karcosan.
- Egyébként köszönöm. Van egy kávényi időd?
Ajánlom. Nem, mintha nem szívesen ülnék itt a padon, de.. Ehh! Most kellett volna megdicsérjem a küllemét. Remek alkalom lett volna. De persze én a hülye kávéval jövök. Lehidalok magamtól, de komolyan.. Szánalomhalom.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Kedd Május 17, 2016 9:51 pm
 



 

Önkéntelen, ám élvezettel teli vigyor szaladt a számra magyarázkodását hallgatva. Valóban, ember van a falóban-haha, na de a lényeg, hogy valamelyest tényleg igaza van. Ha egy fokkal is hisztisebb lennék, vagy cirkalmasabb, számítóbb jellemmel áldottak volna meg, akkor ez tipikusan az a helyzet lenne, mint amikor a nő kérdezgeti férjét, hogy „kövérnek tűnök ebben a ruhában”? Nincs rá jó válasz. Egyszerűen nem létezik.
- Ennyire azért nem bonyolult a dolog. – nyugtattam meg. – Nézhetek ki rosszul, miközben jól nézek ki. – na igen. „Nem olyan bonyolult”. Persze. – Nem mindennap lehet sugárzóan energikus az ember. Valakin meglátszik, valakin nem. Sajnos én az előbbi csoportot erősítem. – fintorodtam el. Ezzel persze nem arra akartam célozni, hogy ő, vagy akár bárki más ezt várná el tőlem. Nem…pusztán nem tartom előnyös tulajdonságomnak, hogy minden, a legapróbb lelki gyötrődés- akár az, hogy két órával kevesebbet aludtam az éjjel, vagy a jelenlegi helyzet, de minden meglátszódik rajtam. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik a vívódásaik ellenére is tudtak mosolyogni, felvenni életük fonalát, ahol előző este elhagyták, és folytatni, egyetlen rezdülés nélkül. Én nem ilyen vagyok.
- Óh, persze. Nem is arról van szó, szeretem a munkám. Hogy kiszámíthatatlan. – válaszoltam gyorsan, mélyet lélegezve a cigarettából. – Máskor nem is bánom, ha behívnak. Csak most nem biztos, hogy úgy tudnék koncentrálni, mint amennyire kell. – Ismét elöntött az a kellemetlen gyomorfacsaró érzés. Mindenki, aki körülvett, hazudott nekem róla. És ha csak ez forog a fejemben, nagyobb az esély a hibára. Mind tudjuk, hogy egy hiba itt életekbe kerülhet. Szomorú, hogy  egy ilyen ostobaság ekkora hatással van rám. De legalább Sigmund itt van. Valamelyest elfeledteti a sok hülyeséget, ami körülvesz. Hálásan rámosolyodtam.
- Óh, hát semmi extra… feküdni egy sötét szobában, fagyit enni, szánalomra méltónak lenni, megnézni pár részt a Szívek szállodájából, tudod, csak a hétköznapi hülyeségek. – válaszoltam magam elé meredve, félig komolyan, félig játékosan. Tényleg ez volt betervezve. Hazudjak neki? Mondjam azt, hogy egy rég látott rokon jött látogatóba? Hogy anyám beteg? Hogy az öcsém valami marhaságot csinált? Hihető lenne? Nem hiszem. És akármilyen gyászos is a valóság, attól még igaz. Bár ha van egy kicsi mázlim, nem hiszi el. Halvány reménysugár, és igazán én sem hiszek benne. De hátha. Nem csinálnék magamból akkora hülyét. Pont előtte.
Fájdalmasan felszisszentem. – Nincs is rosszabb, mint amikor a vállad fölött lihegnek, és kioktatnak. Persze, az aggodalom beszél belőlük, és én sem tennék másként, de attól még…idegőrlő. Részvétem. –paskoltam meg gyengéden a hátát, játékosan szomorú mosollyal. Teljesen biztos vagyok benne, hogy én ezerszer rosszabb lennék, ha anyukámat kellene beszállítanunk. Egy részem menni akarna, és csinálná, mert én tudom egyedül mi a jó neki, egy másik viszont retteg, hogy pontosan ez a vehemencia lenne az, ami a kárára válna.- Nehéz helyzet, az biztos. – nyújtottam ki a lábaimat, és egy utolsót szívva a cigiból, a csikket a pad melletti kukába dobtam.
-Jaj, ne szerénykedj. – nevettem fel. – A tények makacs dolgok. – mosolyodtam rá, és kérdésére vígan- legalábbis vígabban, mint negyedórája- bólintottam rá.- Mehetünk. Egy kávé most jól esne. – keltem fel a padról.
- Egyébként nem is mondtad, hogy itt dolgozol. Azt említetted, hogy sebész vagy, de  óriási meglepetés volt, hogy itt találkoztunk. – mégis mennyi ennek az esélye? Nulla. Vagy legalábbis erősen konvergál a nullához. Ám szerencse, hogy így alakult. Fogalmam sincs, hogy  találkoztunk volna még, ha nem.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Szer. Május 18, 2016 10:46 pm
 



 

Elnyomom az éledő fintort, mely megülné vonásaimat. Nem bonyolult? Á, egyáltalán. Épp csak olyan csomó, amit még maga Nagy Sándor és Gordion városa is megirigyelne. Távol álljon tőlem, hogy a nőket egyszerűnek tituláljam, ám azzal sem lennék előrébb, hogyha bonyolultságukat bizonygatnám. Nem vinné semerre ezt a beszélgetést, így inkább a karcos mosollyal spékelt hallgatást választom a magyarázatra válaszul. Vonásait iszom magamba, miközben beszél.
- Az nem kifejezés, hogy mennyire kiszámíthatatlan.
Találom meg hangomat, közbeékelve mindezt elhangzó szavai közé. Hiszen ki gondolta volna, hogy a nő a bárból az lesz, akivel a kórházudvaron találkozom, s akinek a nevéről épp a minap tájékoztat a kórház személyzetise? Nem, mintha minden új kollégát köteles lenne bemutatni nekem, vagy szót ejteni róluk. Egyszerűen csak szóba került, hogy a mentőállomásnak új vezetője lett, s én majdnem elejtettem a tollat, hallva ki is az. Kezdhetnék tényleg hinni abban - nem hiszek, semmiben - hogy véletlenek nincsenek.
- Történt valami?
Szalad fel szemöldököm, s keresem azt a vidám nőt, akivel a bárban találkoztam. A kérdés persze tipikus én, s tipikus férfi, mondhatná, de aligha hiszem, hogy ilyesmire vetemedne. Mindenesetre tény, hogy egy egyszerű "naná"-t és szemforgatást kellene kapjak rá. hiszen ha nem történt volna semmi, akkor nem akarná szánalomra méltónak látszva keresni a profizmusát. Hiába.. a megfelelő kérdéseket megfelelő helyen feltenni csak szakmai tekintetben tudom. Mindig ez volt, amit Sadie anyja is a szememre vetett.
- Semmi közöm hozzá, de ha szeretnéd, szívesen meghallgatlak.
Teszem hozzá, mert magam is észrevettem mennyire suta volt ez az egész, amit sikerült előadjak itt. Még szerencse, hogy a kérdése időben ér, így Dr. Norton és a családi drámája a balesetin eltakarja jótékonyan azt, hogy mekkora egy antiszociális marha tudok lenni.
- Erre is meg kell érni, majd megtanulja. Sajnos a tehetsége az, ami horribilissé teszi éppen ebben a helyzetben.
Célzok ezzel arra, hogyha Dr. Norton nem lenne ennyire jó rezidens, akkor nem is tudna ennyit, s nem is töltött volna velem ennyi órát a műtőben, következésképpen nem is óhajtana bejönni az anyja műtétére (amit természetesen nem engedhetek, s nem is fogok megengedni neki).
A paskolás bariton nevetést csal elő belőlem. Kedvessége komikussá tesz engem a saját magam szemében, de nem tudom bánni.
- Köszönöm.
Ajánlom ezután azt a kávét, hátha valamiképpen viszonozni tudom a törődését. Módszerkeresésben személyes téren nem vagyok még csak dobogós sem, de legalább próbálkozom.
- Előre szólok, a kávé lelőhelye szigorúan titkos.
Kacsintok rá, megmutatva emígy, hogy énemnek van egy kellemes, gyerekesebbik oldala is. Felkelek a padról, kezemet nyújtom Peyton felé, ha engedi, akkor felsegítem őt, de aztán el is engedem, hiszen nem szokásom senkinek a személyes terében maradni túl soká.
- Meglepetések nélkül unalmas lenne az élet, nem igaz? Egyébként nem volt szándékos, egyszerűen csak kivételesen jó volt nem a virginia masinbeli Dr. Mallorsnak lenni valakinek a szemében, hanem Sigmundnak, aki mellesleg orvos. Kövezz meg érte nyugodtan, de a te hibád.
Még mielőtt komolyan venne, csempészek némi játékosságot hangomba.
- Túl jól elbeszélgettünk.
Egy kacsintás elkélne a végére, de nem tudom, hogy nem-e lenne sok, s amíg ezen lamentálok elmúlik a pillanat, így a dolog el is marad. Mindeközben megindulok a kórház belseje felé, végig a folyosókon, egyenesen irodámat célozva meg Peyton társaságában. Kávét nem iszom a kantinban. Rémes. De szívesen főzök neki sajátot, nem véletlenül ajánlgattam ezt.
- Egyébként te sem mondtad, hogy hol dolgozol. Azt hiszem, hogy egy ilyen vezetőségi kinevezéshez illik gratuláljak. Majd koccintunk a kávéval rá. Hol voltál korábban?
Maradok a munkánál. Ez a kérdéshalmaz legalább otthonosabb forog számban, mellé - oly nagyon - nem lőhetek vele.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Csüt. Május 19, 2016 6:56 pm
 



 

-De legalább sosem unatkozunk. –mosolyodtam el. Szeretem a munkám. Hogy bármelyik pillanatban ugrani kell, és autóba pattanni, elsőként érkezni a helyszínre, felmérni a károkat, életeket menteni. Mert nagyon sokszor akkor és ott, rajtunk múlik minden. Mentem volna egy irodába, titkárnőnek, vagy ügyvédnek- aminek édesanyám szánt…közel sem élvezném annyira, hogy hasznos vagyok.  Nem gondolnám magam annak, aktatologatás közben.
Próbálom kerülni a szemkontaktust, de van, aminek nem parancsolok. Elgondolkodva fürkészem a vonásait, hosszú-hosszú csendet ékelve beszélgetésünk közé. Azon merengek, mit válaszoljak neki. Már rég kinőttem az „áh, semmi” típusú feleletből. Egyedül azon töprengek, mennyit mondhatnék neki, anélkül, hogy túl sok lenne. Aggódom, hogy félelmem beigazolódik, és ismét bolhából csináltam elefántot. Különös módon ez éppen annyira lenne megnyugtató, mint bosszantó is. Megnyugtatna, mert feleslegesen pörgök rajta. Hogy, valóban ez olyasmi, ami a múlt szerves része lett, és csak mint egy kellemetlen árny érkezik vissza, kísérteni. De bosszantó is lenne, hiszen én nem érzékelem ezt apróságnak.
Felhúztam az egyik lábamat a padra, és arcomat a térdemen pihentetve, felé fordulva kezdtem bele. – Tudod, mindig is nagyon jóban voltam édesapámmal. Tipikus apja-lánya kapcsolat volt a miénk. Teljesen idilli. Aztán egy nap, szőrén-szálán eltűnt. Gondolom óriásit veszekedtek anyával előtte, de erről én nem tudok, és arról sem tudtam nagyon sokáig, hogy mi történt vele. Egyetlen búcsúszó nélkül lépett le, és senki nem mondott róla semmit. Nagyon nehezen, de elfogadtam. – sóhajtottam fel. Most jön a neheze. Átöleltem a lábszáramat, és Sigmund arcára pillantottam. Egy másodpercet rááldoztam, hogy elidőzzek a vonásain, és halványan elmosolyodtam. Kérdezte, én meg válaszolok neki. Nincs köze hozzá, de mégis szeretném, ha lenne köze hozzám. – Aztán tegnap édesanyám elárulta a nagy titkot, amit lassan huszonöt éve nem volt képes elmondani. – gúnyosan szusszantam egyet. Huszonöt év sebéről egy mozdulattal hántotta le a már begyógyult heget. Köszike, nagy szükségem volt rá. – Szóval megtudtam, hogy édesapámnak akkoriban két élete volt. Volt egy felesége Seattle egyik felében, és még egy, a másikban. Kiderült, hogy van egy testvérem…féltestvérem is valahol. És, anyukám felvetette, hogy talán meg kellene keresnem. – túrtam elő farzsebemből apám névjegykártyáját. Hogyne. Nem kívánom csontig savaztatni magam, még akkor sem, ha sok kérdésemre így választ kaphatnék. Miért nem keresett? Egy levél nem óriási áldozat. Miért nem minket választott? Miért nem búcsúzott el, és egyáltalán miért kezdett bele ebbe az egészbe? Jó, tudom, ha nem történt volna meg, nyilván itt sem lennék. De mocsok dolog volt tőle.
-Hát igen. - sóhajtottam fel- Végül is csak ennyi. Ne haragudj, hogy ezzel traktállak. Alig ismerjük egymást pár hete, és máris kapod az ívet. – nevettem fel halkan. Szegény Sigmund. Bele sem merek gondolni, mi járhat a fejében. Az idáig eszembe sem jutott, hogy pusztán udvariasságból vetette fel, hogy meséljek. Én meg rázúdítok mindent. Noha fordított helyzetben, én is nagyon szívesen végighallgatnám, milyen gondja van. Talán segíteni is tudnék neki. – De jól esett, hogy elmondhattam. – tettem hozzá csendesen. Tényleg jobb. Egy fél fokkal, de tényleg könnyebbnek érzem a szívem. Kiegyenesedtem, és megdörzsölgettem az arcom, hogy ne legyek annyira sápadt, és valamennyire fel is ébredjek. Ezen mondjuk egy remek zuhany sokat tudna segíteni, de szegény ember vízzel főz.
-Én sem tudom, mit csinálnék az ő helyében. Bár azt elvárnám, hogy ha nagyon hátráltatom a munkát, páros lábbal dobjanak ki az autóból. – kacarásztam, elképzelve a jelenetet.
Nevetése arcomra ismét mosolyt fakaszt. Jól esik hallani, na. Mondjuk az feltűnt, hogy milyen sokat vigyorgok, mint a tejbetök, a helyzet ellenére…vagy éppen miatta. És ezen az sem segít, hogy a puszta gondolata Sigmundnak, jókedvet ébreszt bennem. Hiába hallom azt sok embertől, hogy nehéz eset, én egyáltalán nem így vélem. Oké, igen, aláírom két hete ismerjük egymást? De nehezen hiszem, hogy meggyűlne a bajom vele…Oh, én örök optimista.
- Hoppá!- lepődök meg vidoran, a kacsintás láttán. Ó jaj Sigmund, nem leszünk jóban. – Nyugi. Ha kínoznak se árulom el senkinek. – válaszoltam teljesen komolyan. – De most felcsigáztál. – fogom meg a kezét, és hagyom, hogy talpra segítsen.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. – mosolyodtam rá melegen. Ezen eltöprengtem egy kicsit. – Sokkal jobb, hogy ott a bárban találkoztunk először, és nem itt. –Teljesen máshogy alakult volna minden. Egy egyszerű sebészt látnék csak benne, talán a pletykákat is kevesebb szkepticizmussal fogadnám, egy-kettőt el is hinnék, és távolságtartóbb lennék vele. De így…nagyon kellemes a társasága, és tényleg, nagyon furcsa ez a véletlen.– Na-na. Ebben te is bűnrészes vagy. – tiltakoztam nevetve.
Meglepetten felvontam a szemöldökömet, ahogy elkanyarodtunk a kantintól, egy teljesen másik irányba. – Kezdjek el aggódni, hogy a sebészesdi mellett hasfeltsző jack-eset is játszol, és a friss finom kávé ajánlatával csalod tőrbe az áldozataidat? – persze nyilván nem így van. De ha öt percnél tovább kell csöndben maradnom, valami bekapcsol, és elkezdek inkább ostobaságokat beszélni- tipikusan, mint bármelyik másik nő. De ezen miért is lepődünk meg?
-Jól esett kikapcsolódni, és egyetlen este nem a munkámról beszélni, főleg egy ilyen kellemes társaságban. – nem is volt téma tárgya, éppen csak érintőlegesen. És sosem szerettem a munkámról beszélgetni, spiccesen hajlamos vagyok nagyon sok butaságot összehordani. Sigmund pedig túl sármos volt ahhoz, hogy elijesszem vele. – Köszönöm, kedves vagy. – mosolyodtam el. – Ó, a Polyclinic-nél. Aztán felajánlották ezt az állást, ami közelebb is van hozzám, és csupa jót hallottam a kórházról, úgyhogy elfogadtam. – vontam vállat. – És tényleg nagyon jó hely. Meg az emberek is kedvesek. Kávéval kínálnak a privát forrásukból. – kacsintottam rá.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Vas. Május 29, 2016 9:47 am
 



 

- Az biztos. - mosolygok rá, egyetértésem jeléül. A nők mellett sok mindent lehet (mondjuk néha idegbajt kapni), de unatkozni valóban nem, így ebben tényleg teljesen egyet tudok érteni Peytonnal. Lányos apaként én már csak tudom még azt is, hogy ez nem csak a felnőttekre igaz, hanem már szinte születésüktől fogva magukon viselik a "nőség" jellegzetes jellemvonásait. Sadie mellett sem untam el az életem soha sem.
Kérdezek, majd hagyom, hogy válaszoljon. Figyelmesen hallgatom, amit mond nekem, vonásait iszom magamba, testtartásának fűszerét biggyesztem a mondandójához. Sok mindent hozzátesz, sok mindent elárul. Nem vagyok nagy mágusa a jelekből olvasásnak, de gyakorlom azért. Vagyis legalább igyekszem gyakorolni, hogy úgy mondjam.
- Hát.. - elnyelem, ami folytatásként következne. A "basszus" nem az én világom, de ennek a végére azt tudnám elképzelni, mint első reakciót. Majdnem kiszalad, pedig az ég látja lelkemet nem szokásom így beszélni hölgyek jelenlétében. Persze az öcsém társasága az más, Tristan előtt ennél cifrábbak is kiszaladnak a számon. Most mégis keresem a szavakat, próbálom kitalálni mit is mondhatnék, de végül egy szusszanással engedem el a kényszert. Mert nem hiszek abban, hogy itt bármi megnyugtató lehetne. - ..ez valóban meredek.
Gratuláljak magamnak? Lehet, hogy nem ártana. Ilyen baromságot nagyon rég nem hordtam már össze. Megdörgölöm arcomat, bár legszívesebben Peytonét simítanám meg. Ám nem, itt nincs bár, nincs ital, nincs mire ráfogni, ha esetleg balul sülne el az egész. Nem, mintha én egyébként innék. Sebaj. Valamit mondani kéne még..
- És te mit szeretnél? Mármint úgy értem, hogy volna valami, amitől jobban éreznéd magad? Néha a válaszok sokat tudnak segíteni még akkor is, ha előre nem sejtjük mennyit is javíthatnak a helyzeten.
Elnyelem ismét a végét, nem mondom, hogy "legalább tudná", hiszen fogalmam sincs tudni akarja-e. Majd eldől, majd elmondja, majd válaszol. Addig is nem fűzöm tovább a mondandóma, csak csendben ülök mellette, mielőtt megindulnánk a kórház belseje felé.
- Szívesen meghallgatlak, akármennyit is kívánj még erről - vagy bármi másról - beszélni. - mosolygok rá gyengédséggel borostás képemen. Aztán rátérünk a pácienseimre és azoknak orvosi rokonságára. Peyton szavait hallva kurtán elnevetem magam.
- Az sem sokkal kellemesebb. - reflektálok a munkahátráltatásra és arra, hogy kit honnan dobnak ki. Sarah műtéte jut eszembe és az, ahogy Tristan reagált rám. Meg az egész "bent akarok lenni" cirkuszomra. A mai napig nem tudom, hogy megbocsátottam-e az aznapot illetőn bárkinek. Köztük magamnak se. Is. - Bár alapvetően én is így vagyok vele, ahogy mondtad az imént, a helyzetben benne lenni mindig nehezebb. Szóval én megértem a doktort, mindazonáltal nem tudok rá másképpen reagálni csak úgy, hogy magamban viszketegséget kapok tőle az idegtől.
A végét inkább elviccelem, mert a lányom paralízisének emlegetése talán nem egy ilyen napra tartozik, mint beszédtéma. Sőt, esélyesen semelyikre sem, ha meg akarom tartani az ismerőseim vidor kedvét. Na nem, mintha Peyton olyan felhőtlen lenne ma. Bár igaz.. épp ezért se kéne rontanom a helyzeten saját nyomorommal. Vagyis a lányom bajával. Helyzetével. Állapotával. Franc belé! Nevezzük akárhogy akarjuk.. ez akkor is borzalom. És sose fogom megemészteni.
- Játszom? Dehogy játszom, angyalom! Ez véresen komoly. - kacsintok rá, s közben észre sem veszem milyen kedves, bizsergető melegséggel aggattam rá a kéretlen becenevet. Utoljára Sadie anyját illettem emígy, s annak is már egy fél élete volt. Fel sem tűnik mire ragadtattam magam.
- Érdemes bárba járni. - fűzöm még hozzá találkozásunk emlékéhez a folyosókon haladva. Kinyitom neki az irodám ajtaját, hogy beeresszem rajta, hacsak nem ijeszti meg Dr. Hasfelmetsző budoárja.
- Nos, azért ez sem a mennyország. Pletykafészkek gyülekezete a hely, de mi más lenne? Látod ott azt a kórlapokkal foglalkozó szőkét? Szerintem előző életében a CIA-nlál dolgozott, mint lehallgató készülék. - bökök fejemmel az egyik nővérre, mielőtt bekalauzolnám Peytont az irodába, s becsuknám az ajtót magunk mögött. Odalépek a kávéfőzőhöz.
- Mennyire legyen erős?






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Hétf. Szept. 19, 2016 5:42 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Hétf. Nov. 21, 2016 12:16 pm
 



 

JÉR és JÉR

Csak egyszer sétálnék be szimplán zsebre dugott kézzel a munkahelyemre. Ezt a mázlit most sem adja meg az élet, miután előttem szállt egymásba egy gördeszkás, meg egy biciklis. Szerencséjükre a zebrán, nekik zöld volt, az én pechemre meg éppen előttem. A srác kettőig se tudott dadogni, a deszkát az ülés alá, őt meg az ülésre dobtam, innen lábon sehová sem megy. A deszka kuka, és ha nem sietek, akkor a bokája is. Rögtönzött merevítő és szorítókötéssel a bokáján, őt meg a karomban tartva, lököm be az ajtót a mentőállomáson és adom az első odaérkezőnek, lássák el.
Az egy dolog, hogy idetartottam, az érkezést nem pontosan így képzeltem el. Alaposan meg akarom mosni a kezem, még egyszer, mielőtt bármihez is nyúlok, legfőképpen pedig mielőtt bejelentkezek a főnöknél. Akár az is lehet a vége, hogy nem vesz vissza, de innen s ki leszek tiltva. A munkámtól nem tud, az viszont ziher, hogy ha kidob, nehezen fogok mentős munkát kapni a városban, ha meglátják a papírom.
Negyedórás (több) vircsaft után már a pultot támasztom, kitöltve a műszak papírjait, két napig bünti, vagyis vesztegzár, nehogy azt hihessem, nekem mindent lehet. Aztán zsinórban toljak le, több, mint egy hetet. Az is jobb, mint a semmi, addig meg eltűnök a család elől, most nem igazán van kedvem bárkivel is találkozni. Mondom éppen itt, ahol kb. a fél családdal összefuthatok, se perc alatt.
Most csak Angiet akartam látni, és csak most érzékelem igazán, mennyire ki is estem itt mindenből. A családból, a munkából. Az életből.
A munka is hiányzik, minél többször bemutatni az Öregnek, ott fenn, hogy hé, látod, megint én nyertem! Önfeledt diskurálásban kezdek a nővérrel, amíg a papírokat töltögetem, megérdeklődve, mi is van a sráccal. Még egy jó pont, este már hazaengedik, miután a duzzanat lement a lábáról.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Kedd Nov. 22, 2016 2:52 pm
 



 



Étienne & Joël


Letudtam a reggeli viziteket, ugyanis sosem megyek haza, mielőtt ránéztem volna még egyszer a benn fekvőimre, aztán átöltöztem a pihenőben, bár be kell valljam, rohadt nagy volt a kísértés, hogy ledőljek, és fel se keljek a holnapi műszakomig, nem sok hangulatom volt elvánszorogni hazáig. Ettől függetlenül megyek, mert a délután és este még mindig ott lesz, ha kialudtam magam, ha meg itt maradok, képesek behívni konzultálni, vagy egyenesen rám lőcsölni a betegeket. Biztosabb, ha elhúzok.
Már kifelé tartok, közben írok egy sms-t Chloenak, hogy mi újság az étteremben, együtt vacsorázunk, vagy ma nem ér rá. Lassan közeledik a legjobb barátaink esküvőjének napja, szép kis esemény lesz, az egyszer biztos, bár az tuti, hogy Amy addigra már akkora lesz, hogy bármikor megszülhet, én tuti nem vállalnám be a helyükben, de ők tudják.
Simán elmennék a tulajdon bátyám mellett, egyrészt rohadt álmos vagyok, másrészt a telefonomra figyelek, ha meg nem hallom a hangját. Megtorpanok, visszanézek, s erre már a szemeim is elkerekednek. Nehezemre esik megemészteni, hogy itt van, gondolom melózni jött, de én erről egy kurva hangot sem hallottam. Lazán odalépek hozzá, hogy istenesen hátbavágjam, na, nem olyan fájdalmas, de arra nagyon is elég, hogy a toll megcsússzon a legfelső lapon, és kezdhesse elölről a töltögetést. Ennyi minimum belefér, nemde?
- Esküdni mernék, ha valaki elfelejtet beköszönni. Nemde, Bratyesz? – Dőlök neki mellette a nővérpultnak, de előtte a bájos Margaret kap egy biccentést, észrevettem, hogy ő is itt van, csak éppen sokkal jobban érdekel a bátyám, mint ő, tuskó azért nem szándékoztam lenni, szóval köszöntem, de azzal még mindig képtelen vagyok kezdeni bármit is, hogy Étienne itt van, csak így. Vajon csak én nem tudtam róla, vagy senkit sem avatott be a családból? Egyáltalán mi az isten haragjáért húzott el? Nem bírom felfogni, csak azzal nyugtattam magam eddig, hogy biztosan jó oka volt rá, de bevallom, most egy kicsit kételkedem, elvégre akkor elénk állt volna, mikor megint erre keveredett.
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Szer. Nov. 23, 2016 12:20 pm
 



 

A papírlapba merülve nem látom, ahogy a nővér érdekesen várakozó arccal nézi, amint a saját öcsém elmegy mellettem, aztán rádöbbenve fordul vissza, s tart felém. Mivel éppen nekem jár a szám, még a hangjából sem derülne ki, hogy éppen mást néz.
A lökés elindít a pult felé, beljebb tolva a papírköteget szorító táblát, s még tovább a tollat a papíron. Szerencse, hogy a pult rögzítve van, mert beljebb kínáltam volna pár centivel. A hirtelen jött helyzetekhez szokva vagyok, így sem a tollat nem csapom le, sem azt, aki csinálta. Ennek ellenére azért rámeredek az áthúzott papírra, s az arcomra van írva „a picsába”, némán. Ritkán beszélek méregből, mindig végiggondolom, vagy várok a lehiggadásra. Ha nem így tennék, akkor mentősként elfelejthetem a melóm.
Még egy ideig a papírt nézem. Nem tudok az öcsémre pillantani. Mint egy naiv gyerek, úgy gondoltam, ha bejövök is, lesz még időm készülni. Csak tudnám, mi a jó büdös francra. Ennyit az előre tervezéseimről és átgondoltságaimról.
- Éppen most teszem – rakom a tollat a papírra. – Az egész család itt dolgozik szinte, otthon egymást kergetik az egerek.
Végre rá merek nézni. És örülök, hogy látom. Amikor elmentem, egyáltalán nem reméltem ezt. A távollét azonban megváltoztatta ezt bennem, míg végül képes voltam hazajönni. Még mindig nem tudom eldönteni, mennyire volt jó ötlet elhúzni. Fogalmam sincs, mit fogok neki mondani, miért húztam el, s mit csináltam a fél év alatt. Sok minden történt és mégsem.
Elkapom a nővér pillantását, ahogy az öcsémet stíröli. Mindig is a nők bálványa volt, amin nincs mit csodálkozni. Egész helyesre sikerült, ő pedig tesz egy (több) lapáttal rá, hogy körbedongják. Én el is törpülök mellette a magasságommal, sosem voltam egy Casanova alkat, megmentve attól, hogy olyan dolog jusson eszembe, rivalizáljak az öcsémmel.
- Hazafurikázlak, mindent elmondok. Áll az alku?  – rápillantva az ügyeletes táblázatra, kiszúrom, hogy ha csak negyedórával később jövök, talán még elkerültem volna. Már nem akarom, szokatlanul jó érzés, hogy mellettem van, még ha éppen a fejemet is fogja majd letépni, jogosan, az elkövetkezendő időben.
A papírcsomagot felmarkolom és a kukába hajítom, majd kitöltöm máskor. Mosollyal köszönök el a nővértől, nem itt szeretném kibeszélni a családi dolgainkat.
Akárhogy is történik, ha már halló- s látótávolságra kerültünk másoktól, megállok. Nem várom meg, hogy rákérdezzen, így én tudom irányítani a beszélgetést. Már ha tudnám a családnál. Ismernek, én is őket.
- Magyarázattal tartozom, tudom  – megsimítom az állam a kezemmel, zavarban vagyok. Egyáltalán nem készültem fel arra, hogy egynél többször kell pár napon belül elmondanom, mi is van. Vagy éppen hallgatni, vagy éppen hazudni.
- Az igazság az, hogy volt egy kapcsolatom és nagyon csúnyán végződött. Használhatatlan állapotban voltam – nem mondom el azt, hogy majdnem ismét apa lettem, csak a sors ismét a képembe röhögött és közölte, hogy mégsem. Nem akarok lesajnáló nézéseket kapni, amikor Daisyt veszem a kezembe, s feszültséget sem. Mások boldogságába sem akarok belerondítani. Inkább lenyelem ezt az információt és hallgatok.
Nehezen jönnek a szavak, nem gondoltam volna, hogy másodszorra, ennyi hónap után, még mindig ilyen nehéz beszélni róla.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Szer. Nov. 23, 2016 1:01 pm
 



 

- Ahhhaaa… hát figyelj, közben azért nem lettem lányosan naiv, szóval ha nem gáz, ezt azért nem nyalom be. – Teszem azt mondjuk visszahívhatott volna legalább egyszer a ki tudja hány nem fogadott hívásom után. Mindegy, igazából tojok rá, a lényeg, hogy itt van, és fizikailag egészségesnek tűnik, a többi meg majd kiderül. Legalábbis remélem nem azért húzott el, mert beteg. Bebaszna. Azt hiszem, családilag mindig, kimondatlanul tartottunk attól, hogy ki örökölte még ugyanazokat a géneket, mint Elroy. S valahol, nagyon mélyen bennem van, hogy ezért nem akartam soha gyereket, rettegnék attól, hogy örökölnek bármit, azt hiszem, az ikreket ki kell majd vizsgáltatnom. Én azt még egyszer nem bírnám végignézni, mint Elroynál.
Kivárom, hogy felnézzen abból a nyüves papírból, maximum hátba verdesem megint, bár nem szeretném, de úgy gondolnám, ennyi azért kijár. Talán egy kósza pillanatra az is feltűnhet neki, hogy a korábban minden alkalommal viszonzott flörtölési kísérlet lepattan rólam, és nem adózom komolyabb figyelemmel a nővérkének. Igazság szerint már fel sem tűnik úgy igazán, ha megnéz egy nő, nem hiányzik, hogy állandóan körülöttem legyeskedjenek. Ki hitte volna, én aztán biztosan nem, s mégis itt tartunk.
- Hallod, azt ajánlom is. Benne vagyok. – Az ügyeletek előtt ritkán jövök kocsival, túlságosan lestrapált szoktam lenni reggelre, és nem éri meg, hogy esetleg összetörjem magam. Következésképpen gyalog vagyok, de egész közel lakom a kórházhoz, szóval többnyire egyébként is gyalogolok, lévén a sportos élet híve vagyok, ha nagyon sietek, akkor jöhet az autó vagy a motor. A nővérkének biccentek, és részemről akkor indulhatunk, remélem, legalább a kocsija ugyanolyan, mint eddig, igaz, addig már nem sikerül elérnünk, mert megáll, és belekezd, én meg csak állok, és figyelek, lévén igenis tudni akarom, mi a halál történt vele. A bátyám, egyrészt kurvára aggódtam a hülye fejéért, másrészt szörnyen hiányzott, én nem vagyok hozzászokva az utóbbi fél év érzelmi káoszához, amiket bőven nem csak egy ember biztosít nulla huszonnégyben a részemre. Elvoltam a fene nagy érzelemmentességemben, de már esélytelen lenne visszatalálnom arra az útra.
- Várj, előbb… – Megölelem, meglapogatva a hátát, nem tart sokáig, de muszáj megtennem, mert bármennyire értetlenül álljak a felszívódása előtt, attól még fontos, a mi kötelékünket fél év úgysem tépi szét. Bánatban, szegénységben, halálban, kitartásban, szeretetben kovácsolódott teljessé. - … tudod, ha esetleg szeretnék a későbbiekben behúzni egyet. – Igazából csak ugratok, de ezt tudhatja jól, hisz ismer születésem óta, szóval nem újdonság, hogy a humorom néha elég idióta, sőt, bántó tud lenni.
- Te figyelj, javíts ki, ha tévedek, de tudod, arra is jók a testvérek, hogy kirángassanak a használhatatlan állapotból, és támaszkodhass rájuk. – A franc akar papolni arról, hogy nyugodtan segítséget kérhetett volna, meg nincs egyedül, meg mindenféle hasonló okosság, de az a nagy helyzet, hogy ez nekem nem olyan magyarázat, ami megállja a helyét.
- Hogy végződhetett olyan csúnyán, hogy nem akartál minket látni? Embert tán csak nem öltél. Elképzelni sem tudom, hogy vezethet ide egy szarul befejeződött kapcsolat, bár, ez lehet csak az én érzelmi sivárságom… – Vakarom meg a tarkóm, mert azt már most sejtem, hogyha Chloeval félre mennek a dolgok, akkor meglehetősen pocsék állapotban leszek, bár a térképről szerintem akkor sem fogok lemászni. - Baszki, én még azt sem tudtam, hogy kapcsolatod volt. Ez nektek manapság valami mániátok? Angie a terhességét nem vallotta be hónapokig. – Fújok egyet, lassan nekem is keresnem kellene valamit, amit eltitkolhatok, úgy tűnik, menő lett mostanra testvérek között.
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Pént. Nov. 25, 2016 12:36 pm
 



 

- Nem is fagyi, hogy nyalogasd – most már végre tényleg rá tudok nézni. És van benne valami furcsa. Vagy csak én látom annak, fél év eltelte után? Valami körbelengi, ami eddig nem volt benne. A belőle áradó magabiztosság más dimenziókba lépett talán. Csak a testvéreimre vagyok így kihegyezve ilyen téren, az emberek nem érdekelnek, csak amennyire a munkámhoz szükséges. Szusszantok egyet a válaszára, aztán elrendezem a dolgaim, egy huszárvágással. Teszek én most a műszak adminisztrálására. Várakozás közben is meg tudom majd írni.
Megakad a lélegzetem, ahogy várakozásra kér, a feszültségem a tetőfokára ugrik, hogy aztán lenyugodjon, amint testvériesen kinyomja belőlem a szuszt. Viszonzom.
- Hiányoztál – ahogy kinyitom a szemem, látom az egyik járókelő rosszalló nézését.
- Az öcsémet ölelem, öreg, nézzél máshová – aztán újra kettőnkre figyelek.
Meghökkenek a folytatásra, aztán vágok egy képet.
- Megérdemelném – bújok bele a kezemmel a kabátom zsebébe és újfent elindulok, lassan.
A kifakadására mosoly ül ki a képemre. Ez Joël. És így szeretem.
- Igen, tesó, így van – a vállára teszem a karom, ami elég furcsán néz ki, lévén én vagyok az alacsonyabb. – A bátyók feladata az öcsik istápolása és nem fordítva – kacsintok rá.
Visszacsúszik a kezem a zsebembe, miközben falfehérre vált az arcom egy rövid időre, nyelek egyet. Mellbevág a mondata. Igen, öltem. Hagytam meghalni a testvérünket. Akárki, akármit mond, és akárhogy lehet az a betegség, a gyermeki érzést, amit akkor éltem át, évtizedekkel később sem tudtam kimarni magamból, kezelés ide, pszichoterapeutai ülések oda. Tudom, hogy csak papíron vagyok „gyógyult”, mert megjátszottam, csak már hagyjanak békén a szaros lelkizéseikkel, újfenti témakörbejárásukkal, amivel minden egyes alkalommal még mélyebbre ütötték a szöget a szívemben és a lelkemben. A kezelések csak rontottak az állapotomon, míg végül el nem kezdtem úgy tenni, hogy javulok. Bevették, átléptek rajta, s csak ez után tudtam magam összekaparni valamennyire, hogy talpra is álljak.
- Még hogy te és az érzelmi sivárság – csóválom a fejem.
- Vezethet. A csaj férjnél van és végül úgy döntött, hogy a férjével marad, el is költöztek – vágom oda teljes egészében az igazságot, vagyis annak egy részét. A gyerek már kényesebb téma.
Veszek egy nagy levegőt és széttárom a kezeim a kabátzsebemmel együtt.
- Volt elég gondotok amúgy is. Nagyon nehéz lett volna beszélni erről – vallásosság, és annak a védelme, akit szeretek, ezt hozta végül. Hülye voltam, hogy egyáltalán belementem, mit is várhattam volna egy olyan férjes asszonytól, aki szintén vallásos nevelést kapott. Naivan hittem azt, hogy szeret annyira, végül engem választ. Nem így történt.
- Nem baszom ki – rázom meg a fejem, s válaszolok, talán túlságosan is hirtelen.
- Nektek sem? – döbbenek le Angiere adott mondatára. – Én sem tudtam.
Választóvonalat kezdek érezni, vagy széthullik a család, vagy még jobban összetart. Annyira nem vagyok ego, hogy magamra vegyem, azért történik ez, mert nem voltam itt. Olyan változások történnek bennünk, ami kintre is hat, a kapcsolatunkra egymással. Nem fogom hagyni, hogy szétessen a család! De vajon mennyire helyes? Sóhajtok egyet.
- Ó, tehát te patyolat tiszta vagy? Casanova – mosolygok sokat sejtetően. Szeretem ezzel ugratni és sosem sértésként szántam. Láthatóan élvezi ezt a helyzetet. Számomra a boldogsága a fontos.
- Ha már itt tartunk. Veled mi van? Csak nem történt veled is valami? Mondd, hogy neked is van egy gyereked – mosolygok, de megrándul a szám széle. Még egy gyerek, én esküszöm elmegyek ministránsfiúnak.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Pént. Nov. 25, 2016 11:12 pm
 



 

- Te is nekem, te nagyon majom. – Csupa jó arcság vagyok, semmi kétség, de tényleg nem tudok mit kezdeni azzal, hogy így eltűnt, és valamilyen formában kénytelen vagyok kifejezni keresetlen véleményemet, be ténylegesen nem fogok húzni neki, csak elképzeltem, de egyébként sosem tenném.
- Ezzel nem tudok vitatkozni. – Igazság szerint még az sem fér igazán a fejembe, hogy úgy vélte, jobb lesz neki így, nélkülünk, a családja nélkül, de kénytelen leszek elhinni, hogy jó oka volt rá, még akkor is, ha én képtelen vagyok elképzelni megfelelő indokot a megpattanásra.
- Jaj, hagyjál már a hülyeségeddel, de remélem te is tudod, hogy ez gyenge lábakon áll, neked is van bátyád. – Fordulhatott volna Ralfhoz egész nyugodtan, de nem gondolnám, hogy azért, mert valamivel fiatalabb vagyok, hozzám már nem lehet példának okáért. Azért vagyok testvérek, hogy a bajból is kihúzzuk egymást, én bármelyikükért megtenném, és szerintem így vagyunk ezzel mind.
Azt észreveszem, hogy valamivel nagyon belenyúltam, de ha megdöglök, sem tudom, mi az, én soha az életben nem hibáztattam őt, csak nyolc voltam, fogalmam sem volt, mi történik. Azonban a reakciója még azt is sugallhatná, hogy beletrafáltam, de nincs az az isten, hogy én elhiggyem, hogy a bátyám elvette egy másik ember életét. Ki van zárva. Az ötletet el is vetem, noha eleve csak morbid poénként jelent meg mondandómban, komolyan aligha vettem egy pillanatra sem.
- Na, hát én ezért nem kezdek soha férjes nőkkel. Nem akarom elbagatellizálni, félre ne érts, gondolom, jól beletenyereltél akkor. Szereted? Vagy szeretted? És ő? S ha már egyszer megcsalta az ipsét, mert nem volt elég jó neki, vagy nem volt boldog, tudom is én miért csinálnak ilyet nők… – Magamból kiindulva én tuti csak a farkam után mennék, de eszemben sincs megtenni, egészen jól elvagyok ebben a monogám témakörben, legalábbis eddig úgy tűnik. - …akkor mi a viharért ment vissza hozzá? – Szép kis házasság a továbbiakban mondhatom, tényleg meg van a véleményem az ilyen esetekről, őszintén szólva, Étienne is magának kereste a bajt, kivéve, ha a csaj elmismásolta a tényt, hogy ő bizony házas. Ezt viszont nem közlöm vele, nem akarom megbántani, elég szarul van bizonyára anélkül is.
- Volt? Nos, nem tudok róla, hogy akkoriban túl sok gondom lett volna, azóta mondjuk akad. Meg ne viccelj már, mióta hiszed azt, hogy a te problémáid nem fontosak bármelyikünknek? – Kissé mellbe vág a dolog, mert hitem szerint soha egyikünk sem éreztetett ilyet a másikunkkal, legyen szó bármelyik testvéri kapcsolattal az ötösünkben.
- Nem hát. – Azóta is felforr az agyvizem amiatt, hogy én tulajdonképpen csak véletlenül tudtam meg, jah, nagyjából pont úgy, mint azt, hogy Étienne itthon van, itt a kórházban összefutottunk. Azon meg nem vagyok meglepve, hogy nem tudta, itt sem volt a várandósság nagy részében.
- Tulajdonképpen igen, mint a frissen mosott ruhák. – Nem igazán titkolózom, persze a Chloe iránti érzéseim nem mindenki számára nevezhetők egyértelműnek, bár talán a családi kiránduláson rájöttek, hogy ez több futó kalandnál. Az elköttetésemről meg csak Angie tud, ezt sosem akartam nagy dobra verni, már arra sem emlékszem, neki miért mondtam el. Casanova meg… nos, az már nem vagyok.
- Van, kettő is, tizenöt évesek, ikerlányok. – Olyan lazán mondom, mintha legalábbis vérszívás jelleggel viccelnék, pedig halál komoly. - Illetve, van barátnőm is. – Újabb tőlem merőben szokatlan kijelentés, nem lennék meglepve, ha nem hinne nekem, de valamilyen szinten szórakoztat is a dolog.
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Kedd Nov. 29, 2016 12:52 am
 



 

- Te nagyobb majom vagy.
Belemosolygok a vállába a válaszra, azért érződik ám a neheztelés. Valahogy túl kedves mindenki velem, Angie is az volt, és eddig még a fejem a nyakamon van az öcsémnél is.
Egy újabb szomorú mosollyal jutalmazom meg, én sem tudnék vitatkozni ezzel a ténnyel. Voltaképpen már javában mosnám a fejét, a helyében, de aztán belegondolok és inkább én is úgy tennék, mint mos Joël, vagy tette Angie. Aggódtam volna értük és haragudnék rájuk, mert csak úgy eltűntek.
- De, jövök – nézek határozott komolysággal. Ebben még hiszek. Főleg abban, hogy nekem kell a legerősebbnek lennem, ha már egy testvéremen nem tudtam segíteni, legyek támasza a többinek. A bátyámnak is. Az elhúzásommal a semmibe, egyből buktatta ezt az elméletet.
- Bele – mély levegőt veszek, nehezet, mert a fél év sem volt elég ahhoz, hogy az, amit iránta érzek, eltűnjön.
- Szeretem, még most is – szomorúság vegyül a hangomba, aztán keserű igazsághang. – Abban a hitben nevelkedett, hogy a házasság szent, fel nem bontható, legyen akármilyen szar – ökölbe szorul a kezem, az állkapcsom is megfeszül. Van a családi erőszaknak néma vonala is. A férje tökéletesen ért hozzá. Hányszor könyörgött, mikor eljött hozzám, hogy ne akarjam tudni, ki a férje és hogy hol élnek. Mert láttam rajta, a tekintetében, a riadt mozdulataiban, a hozzám bújásaiban, hogy egy állattal él, aki nagyon ravaszul tudja takarni az állatot magában, és verbálisan, érzelmileg zsigereli ki. Olyan hülyét, mint én, nem hordott még hátán a föld, hogy én képes voltam és megígértem neki, hogy se nem faggatom, se nem megyek utána, pedig talán a férje lett volna az első, akit úgy helybenhagyok, amiért szívesen ülnék rács mögött is, de legalább Salmah megszabadult tőle, örökre.
- Az utolsó szava a gyűlöllek volt – nézek az égre. – A szemei mást mondtak.
Meghökkenek, hangosan mondtam ki azt, ami önvádként volt bennem. Figyelmezz Jule, mit mondasz!
- Igazad van, ne haragudj – egy ideig bámulom a talajt. – Nehéz volt beszélnem erről, inkább ez lehetett a bajom.
Az is fennakad bennem, hogy most már akad gondja. Sok. Mennyire van jogom ezt most visszakérdezni? Nem hagyom elsiklani a témát, az öcsémről van szó.
- Ez, nem jó – elkezdtünk titkolózni egymás előtt, és ebben én is benne vagyok vastagon. Nem akarom, hogy eltűnjenek ők is az életemből, de talán lehet, hogy így a legjobb?
Némán tekintek a szemeibe és rettenetesen szégyellem magam. Az őszinteségért cserébe egy lelécelést és némaságot, hazugságot kapott. És nem fél éve. Sok éve.
- Ha-ha, jó vicc – először azt hiszem, viccel, ahogy ránézek, rájövök, hogy nem.
Leülök, lassított felvételként, a közelben lévő padra. Tenyeremre támasztom az arcom és úgy nézek Joëlre. Egy ideig még keresem a hangom, az arcomra van írva a döbbenet, meglepődés és a szégyen.
- De, ez hogy? Mi történt? – és nem voltam mellette! Már értem, mire mondta, hogy van gondja, sok is. – Mikor lett barátnőd?
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Kedd Nov. 29, 2016 2:57 pm
 



 

- Magasabb esetleg. – Hogy nagyobb-e, nos, ebben kételkednék, bizonyos értelemben talán, ámde én legalább nem húztam el a problémáimmal együtt, nem mintha tudnék hova két kamasszal, bár tény, hogy olykor eszembe jutott már, hogy milyen fasza lenne elhúzni a belemet innen a vérbe egyedül, de nem tenném meg.
Legyintek, mindenki másnak, aki nem a rokonom, simán odavágnám, hogy aki ilyen hülye, meg is érdemli, de nyilván Étienne nem ezt érdemli, mindenesetre egyet nem tudok vele érteni, s nem is akarok, de ez már legyen az én dolgom, a makacs ragaszkodása egy téves képhez meg az övé.
Sóhajtok egyet, eddig bevallom, lövésem sem volt arról, milyen szeretni egy nőt, de most már más a helyzet, és bizony én sem viselném éppenséggel jól, ha Chloe ott hagyna.
- Ami azt illeti, én pont ezért nem akarok megnősülni. – Egyrészt persze, másrészt eddig úgy gondoltam, hogy rohadt nehéz lenne megválnom a régi életmódomtól. Ennél azonban nagyobb visszatartó erő az, hogy ha oda jutnánk Chloeval, hogy gyerek, akkor kevesebb esélye van, hogy meg tudom adni neki, és őszintén, jelenleg azt sem tudom elképzelni, hogy meg akarjam adni. Akkor meg minek a házasság? - Sajnálom, és tudom, nem vigasz, de ő maradt benne egy pocsék házasságban… – Vélhetőleg a nő sincs a legjobb állapotban, de ez tényleg nem segít a másik félen. A házasságtörést, mint olyan én a magam részéről elítélem, ennek is köze van ahhoz, hogy én nem akarok. Saját magam köpném arcon, ha félremennék, és még most sem hiszem azt, hogy minden körülmények között a gatyámban tudnám tartani azt, ami odavaló. Étiennet vállon veregetem, látom, mennyire feszült a témától, nehéz lehet, ez kétségtelen, de idővel talán sikerül túljutnia rajta.
- A gyűlölet és a szeretet édestestvérek mondhatni, a szemek meg nem hazudnak. Valószínűleg csak félt, bár te jobban ismered, mindenesetre, akárhogyan is döntött, sajnos illik tiszteletben tartani. – Ha Chloe menni akarna, elengedném, bármennyire is érezzem miatta a pokolban magam, de azt tudomásul kell vennünk, hogy vannak kapcsolatok, amik eleve időszakosnak ítéltetnek, és nem lesz belőle életre szóló szeretet, ragaszkodás, kölcsönös tisztelet.
- Azt is mondhattad volna, hogy szar van a palacsintában, de nem akarsz beszélni róla, és majd megoldod egyedül. Igaz, most már mindegy, a lényeg, hogy visszajöttél. – A többi közel sem számít ennyit, nekem legalábbis, noha gondolom ő azért nem mostanság lesz túl a vele történteken, de már az is haladás, hogy beszél róla.
- Nem, szerintem sem jó. – Én nem titkolózom, van, amit nem mondtam el mindenkinek, de azt csupán azért, mert nem akarok szembesülni azzal, hányak szerint volt oltári nagy baromság az elköttetésem.
Vicc, hahh, de sokszor kívántam, hogy bár vicc lenne, ámde nem az, egyszerűen esélyem sem volt tenni ellene, s az még csak hagyján, hogy lett két lányom, az sokkal jobban zavar, hogy anya nem hajlandó szóba állni velem azóta. Rohadtul hiányzik, de nincs mit tenni, így alakult, visszacsinálni nem tudom a fél életemet.
- Meghalt az anyjuk áprilisban. Én nem tudtam róluk, de a születési anyakönyvi kivonaton rajta volt a nevem, úgyhogy hozzám kerültek. – Röviden és tömören, amúgy nem csak ennyiből áll a sztori, de nem szeretnék túlzottan belemenni, noha lehet kénytelen leszek, bár sokszor úgy érzem, nem bírom még egyszer előadni az egyik lányom szívből utál című műsort.
- Július, augusztus, nehéz pontosan behatárolni, mikortól nem öljük egymást. Pár héttel azelőtt ismertem meg, hogy képbe kerültek a lányok. – Az egyszer biztos, hogy a kezdetek közel sem voltak fényesek, már Kubában is többször rezgett a léc, de ott még egész jól kijöttünk, legalábbis nem haragban váltunk el, azóta már rohadt sok minden történt, és a felét még csak el sem mesélhetem, mert nem az én tisztem mások orrára kötni. A majdnem agyonvertek még talán fel fog merülni, de arra sem szeretek emlékezni. - Szóval, elég sűrű félév van mögöttem is, mondhatni már valahogy semmi sem olyan, mint előtte volt. – Ettől függetlenül nem bánom a dolgok alakulását, még akkor sem, ha nehezebb lett az életem, mint volt. Bőven van, ami kárpótolni képes ezért.
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Pént. Dec. 02, 2016 11:50 pm
 



 

Hirtelen tartom vissza a levegőt, megakadva a folytatásba. Igen, a családunk elég konzervatív szemléletet kapott ilyen téren, most azonban fájóbban érint, hiszen én vagyok a csábító. És Salmahval megértettem, a félrelépések mögött mi is rejlik igazán. Mégis, vádolásnak fogom fel az öcsémtől, de nem fejtem ki, hagyom, hogy tovább gördüljön a beszélgetés.
- Persze, egy Casanova könnyen beszél– mosolyodom el mégis, ki nem mutatva, mi van belül.
- Valóban nem vigasz – holott tudom, bátorítani akar, mégis érzem, hogy valahogy eltűnt az összhang, sokkal inkább miattam.
Rövid mosolyt villantok Joël felé, úgy tűnik, nagyon látni rajtam, hogy nem éppen a felhők felett repkedek. Összekapom magam, így nem fog jól elsülni a visszatérésem.
- A szemek tudnak hazudni. Olyan mélyen, hogy azt fel sem fogható – tekintek Joël szemeibe. Kiváló alanya voltam ennek, és másokon is láttam már ezt. Éppen ezért már nem érdekel, ki néz a szemembe és ki nem, s én ezt hogyan viszonzom.
– Tiszteletben tartottam, mit gondolsz, mi a fenéért vagyok itt és nem mellette?! – fakadok ki, aztán visszafogom a lélegzetem. – [color=#3399ff]Bocs/color]. – ennyit arról, hogy összekaptam magam. Mélyet lélegzem, lassan engedve ki a levegőt. A fenébe is!
Kezdem azt érezni, hogy felesleges volt visszajönnöm, csak szarabb lesz minden. Aztán újfent mélyet lélegzek. Én is hasonlókat mondanék az öcsémnek, ha ugyanazt csinálta volna, mint amit én. Azért, mert szeretem.
- Nem akarom, hogy eltűnjetek az életemből– morbid egy kijelentés attól, aki éppen most tűnt el fél évre. Amit viszont itt érzékelek, az más. Bajok kezdődnek.
Amit mond, még inkább megdöbbent. Vállára teszem a kezét.
- Sajnálom, Joël. Milyen velük lenni? Ha segítségre lenne szükséged, egy nagybácsira mindig számíthatnak a lányok– komolyak a szavaim. Tök hülyeség volt lelécelni.
- Ez elég komolynak hangzik– ha ennyi ideig meg tud az öcsém valaki mellett maradni, az valóban azt jelenti, hogy fontos neki.
- Mit szólt a lányokhoz? Te, hogyan jössz ki velük?– azt még összeraktam, hogy előbb jöttek a lányok, mint a barátnő. Ez szintén sokat jelent.
Sóhajtok egy mélyet, röviden, szinte kifújom a levegőt.
- Barom ötlet volt lelécelni. Veletek kellett volna maradnom – összeszorul a torkom. – De most már itt leszek, ha szükséged lenne rám
Miért hívogat mégis a messzeség? A kis hegyi kunyhó, a víz és a kis csónak?
Nem bírok még felállni. A két hír odavágott, holott az egyiknek legalább örülnöm kellene. Nem tudok. Nem voltam itt, és fél év kurva sokká változott.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Szomb. Dec. 03, 2016 10:06 pm
 



 

- Azok az idők már elmúltak. – Szögezem le, tekintettel arra, hogy az utóbbi időben egy nő körül forognak a gondolataim, és nem is vágyom arra, hogy megannyi másik a lábaim előtt heverjen, nem szeretnék csábítani, nincs szükségem rá.
- Én azért szeretnék abban hinni, hogy az én álláspontom az igaz, és nagyon nagyjátékosnak, illetve képmutatónak kell lenni ahhoz, hogy a szemeink is hazudjanak. Nem hinném, hogy sokan képesek rá. – Az én vetületemben inkább az érzéketlen jelzőt szoktam megkapni, de jobbára szerintem csak azért, mert mindenki bedől a látszatnak, a reakcióimnak, azt senki sem figyeli a mai felszínes világban, hogy mit rejt valaki tekintete.
- Hú, Bratyesz, de feszült vagy. Egy szóval sem mondtam, sőt, utalni sem akartam rá, hogy ne tartottad volna tiszteletben. Inkább együtt érezni próbáltam, hogy nem lehetsz azzal, akit szeretsz. Tényleg ennyire szarul menne? – Dörzsölöm meg a tarkómat, kissé zavart vagyok a kirohanásától, de hát senki sem tökéletes, nyilván feszült a légkör még körülötte, de azért ezt tán nem érdemeltem, no mindegy, nem fogok rajta fennakadni, a nők mindünket meghülyítenek, ha megkapjuk őket, azért, ha nem kapjuk meg őket, azért.
- Étienne, mi nem tűntünk el sehová, ugyanott lakunk, ugyanaz a telefonszámunk, itt van az egész családunk, szóval ez igazából csak rajtad múlik. – Ha valaki eltűnhet ebből a képletből, az ő, és ő sem azért, mert mi üldözzük el, sosem tennék ilyesmit, a testvéri kötelékünk minden irányban kikezdhetetlen, legalábbis én eddig így hittem, de kezdek kételkedni.
- Olyan, mintha az egyik vállamon egy kisangyal, a másikon meg egy kisördög ülne. Tűz és víz a két csaj, az egyik elfogadott, és nagyon jóban vagyunk, a másik megfojtana egy kiskanál vízben. Köszönöm a felajánlást, elképzelhető, hogy élni fogok vele… Nem mintha ne lennének elég nagyok, de szeretném, ha megismernék az egész családomat. – A többieket már nyilván ismerik, Étienne az, aki kimaradt a sorból, de ami késik, nem múlik, egyik részről sem a szavai alapján.
- Nem csak annak hangzik, az is. – Eleinte nehezemre esett elfogadni ezt a tényt, de most már egyáltalán nem okoz gondot. - Kisebb sokkot kapott, de Michellel ő is jóban van, mint én, Dia meg… szerintem ő magával van a legnagyobb ellenségeskedésben, szóval nem fogad el senkit a világon. – Meglepődtem volna, ha bírná Chloet, csoda, hogy még nem kaptam valami olyan kedvességet, hogy pedofil lettem, vagy valami.
- A lényeg, hogy itt vagy, a többi tényleg nem számít, történésekből mindig fel lehet zárkózni, és én is itt vagyok neked, remélem, ezt tudod. – Lapogatom meg a vállát amolyan tesósan, mosoly kél szám szegletében, akármi is történt, én nagyon örülök, hogy visszajött, és bízom benne, hogy most már marad, de nyilván ezt a történtek fényében nem lehet előre tudni.
- Na mi lesz? Hazaviszel akkor, vagy gyalogoljak? – Ugratom, de ha még ücsörögni akar, nekem jó, akkor viszont leülök mellé, nem fogok jót állni magamért.
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Vas. Dec. 04, 2016 3:58 pm
 



 

Hunyorítok egyet, nem értem. Joël mindig is szoknyapecér volt, nem hiszem, hogy éppen most ütött be nála a nagy szerelem.
- Hiszem, ha látom – bököm ki végül.
Annyira szívesen cáfolgatnám a válaszát, mégis, képtelen vagyok rá. Szeretném, ha hinne benne, ebből már kiábrándultam, pedig szerintem még mindig a jéghegy csúcsát kóstolgattam emberi lélek dolgokban, sosem voltam egy túlzott érzelmeskedő, kifelé legalábbis.
- Á, nem te tehetsz róla – legyintek inkább. Isten ments, hogy feszültséget generáljak. Bocsánatkérő típus meg nem igazán vagyok. Egyszer megteszem, papagáj nem vagyok. Öcsémet meg szeretem annyira, hogy nem hagyom, magát okolja az én hülyeségemért.
Keserűség gyűlik össze bennem, csakis önmagam felé. Hogy semmi baromság ne hagyja el felelőtlenül a számat, inkább hümmentek és bólintok. Igaza van Joëlnek, és abban is, hogy annyira szuperül eljátszottam előttük, hogy minden rendben, és valóban nem vették észre, gáz van. Hogy elhúztam és nem válaszoltam, úgy meg végképp lövésük sem lehetett, mekkora a gond.
Megint gyerekek és most már értem Angie elszólását is. Ikrek. Tinédzserek. Sok mindent odaadnék, hogy végre már legyen sajátom. Három lehetőségem volt rá, egy se valósult meg. Legszívesebben ordítanék, hogy ha nekem csak annyi bajom lenne, hogy utál a gyerekem, még annak is örülnék, mert legalább van. Nyelek egyet. Nem lehet könnyű Joëlnek, egy olyan életvitellel, amiben eddig élt. Szempillantás alatt belehelyezkedem az ő helyzetébe és vállon veregetem.
- De még nem húzott el, mint a nagybátyja, addig meg remény mindig is lesz.
Nincs kedvem már magammal foglalkozni, mert ezzel cserben hagytam azokat, akik igazán és nagyon fontosak az életemben. Újfent megkörnyékez a mélypont, gyerekek a téma, de Angiet megeskettem, hogy ne mondja el senkinek. Semmi kedvem nincs csak azért befagyasztani a jókedvet és a hangulatot egy családi összeröffenésnél, mert figyelmezni kell rám. Legyenek boldogok, még ez a nyűg is boldogság, hiszen van kivel vesződnie Joëlnek, neki már van gyereke.
- Ha gondolod, beszélhetek vele. Velük.
Elmosolyodom, visszalapogatom a vállát.
- Hazaviszlek – állok fel.
Ügyelet után van, hullafáradt én meg itt ücsörgök a padon. Megbomlani ráérek később is.
A verda a régi, szokásos, viseltes pick-up, abba mindent bele lehet dobálni, ha megdöglik a moci, ezzel szállítom.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Pént. Dec. 09, 2016 12:40 pm
 



 

Megvonom a vállam, mert őszintén, mostanra tele a padlás azzal, hogy szinte mindenki megkérdőjelezi az érzéseimet. Bizonyítani senkinek sem fogom, még a saját testvéreimnek sem. Épp eléggé bassza a csőrömet, hogy konkrétan hazugnak állít be, nem mondja ugyan ki, de az, hogy nem hiszi el, gyakorlatilag ugyanazt jelenti. Nem látom értelmét szavakkal kifejezni az érzéseimet ezzel kapcsolatosan, mert nyilván azt sem hinné el. Van ez így. Nyilván tettem érte, hogy nehezen emészthető legyen, de azért sosem, hogy bármelyik testvérem megkérdőjelezze a szavaimat.
Naná, hogy nem én tehetek, de attól még így éreztem korrektnek, mindenesetre ezen a sarkalatos ponton is túllendülünk valahogy, bár valljuk be, azért a társalgás kezd túlzottan negatív irányba átcsapni, aminek rohadtul nem örülök, de nincs mit tenni, majdcsak elsimulnak a dolgok, huzamosabb ideig soha, egyik testvéremmel sem volt problémám, ha volt is, csupán értelmetlen kis szarságok miatt.
- Ez így nem teljesen igaz. Volt rá példa, hogy elindultak a pályaudvarra, aztán egy másik alkalommal a bázisra törtek be, máig nem vágom, hogy csinálták, minimum szuperkémnek kell lenni hozzá szerintem. – Remény, hahh, ameddig Dia ilyen tuskófalvi kis sündisznó velem, addig semmi értelme az egésznek, de feladni nem fogom, nem olyan fából faragtak szerencsére, de azért egy hajszálnyi enyhüléstől már a seggem tudnám a földhöz verni.
- Megpróbálhatod, bár Dia a nagycsalád tényétől is rosszul van, szinte csak Michellet viseli el maga körül, másokkal nem igazán kommunikál. Eddig még pszichológus sem ment vele semmire, szóval fogalmam sincs, hogy jutnál-e valamire, de én csak örülök, ha teszel egy kísérletet, sok lúd disznót győz. – Dia nagyon hasonlít rám habitusában, talán én éppen ezért nem tudok vele mit kezdeni, sejtésem szerint ugyanúgy reagál mindenre, ahogy én is tenném. Nehéz így, mert nincs fogódzkodóm, ha nem lenne Michelle, szerintem még ennél is rosszabb lenne a helyzet, már ha lehetséges lenne egyáltalán az ilyesmi.
- Szuper. Köszi! Alig várom, hogy ledögöljek végre, rohadt hosszú volt ez a műszak. – Fáradt mosoly kúszik vonásaimra, meglapogatom én is a vállát, mikor felkel. - Nagyon örülök, hogy visszajöttél! – Hiába vannak közöttünk súrlódások, attól még így van, soha nem lesz másként, a haragom az eltűnése kapcsán hamarosan el fog illanni, ez biztos, csak nehogy megint lelépjen, mert akkor legközelebb tényleg behúzok neki. Bevágódom a kocsiba, és mi sem példázza jobban kimerültségemet, minthogy hamarosan le-lecsukódnak a pilláim, s nem egészen öt perc alatt bedobom a szunyát, szóval meg kell bökdösnie, mikor a lakóhelyemhez érünk, hogy itt vagyunk. Összerezzenve nézek körül, de hamar beazonosítom a helyzetet.
- Hú, bocs, bealudtam. Majd hívlak, jó? Most tényleg muszáj vízszintesbe kerülnöm, valamikor átjöhetnél, és bemutatom neked Michellet, meg Diát is, ha hajlandó lesz kidugni az orrát. Szevasz Bratyesz! – Intek még be az autóba vigyorogva, aztán felhúzom a belem, tényleg ideje aludnom egy nagyot.

//Köszönöm szépen a játékot! Örülök, hogy megjöttél! Wink //
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Szomb. Dec. 10, 2016 10:48 am
 



 

Az a vállrándítás jobban fáj, mint vártam volna. Kényszeredett mosolyra alakul a két szám sarka, és néma maradok. Valami elveszett, ami az előtt volt, hogy eltűntem volna, és érzem, nehéz lesz visszaszerezni.
- A bázisra? – pislogok. Oda elég nehéz bejutni, majdnem lehetetlen a nélkül, hogy észrevennék őket. Megszorongatom öcsém vállát, bátorítóan.
- Egy próbát megér. Legfeljebb velem sem áll szóba – becsülöm a testvéremet azért, mert nem adja fel.
- Oké, vettem az adást, főnök, máris szállítalak – vigyorgok, s közben a kocsi felé veszem az irányt. A váll lapogatása megmelengeti a lelkem, csendes mosoly kél ismét az arcomon. Szeretem a családom, történjen akármi.
- Hiányoztatok – ami igaz, még ha az ő érdekükben is húztam el a belem.
Útközben feltennék neki egy kérdést, rápillantva inkább beharapom a szót és csendben vezetek tovább. Tudom, milyen két másodperc alatt ülve bealudni, a legmélyebb fázisba. Bárhol el tudok aludni, ebben a munkám mesteri fokra képzett. Finoman ébresztem fel, ami egy rohadt nagy ajtó becsapás, miután kinyitottam az enyémet. A bökdöséssel engem nem lehet felébreszteni.
Megakadok a válasszal, majd egy mosollyal bólintok és intek felé. Hogyan is remélhettem volna, hogy míg alszik, addig tudok találkozni a lányokkal?
Egy ideig még ülök lehúzott ablakkal a kocsiban és igyekszem összerakni magam. A hírek, az egész viselkedés, a káosz egészen enyhe kifejezés a fejemben és az érzéseimben. Nem vártam, hogy minden ugyanúgy fog folytatódni, ahogy eljöttem, de ez túl nagy változás, felém is, az irányomba is. El kell fogadnom, le kell nyelnem és úgy tovább lépnem, mert különben végleg vége a testvéri köteléknek. Én okoztam, csakis magamra vethetek. De még mindig meg vagyok arról győződve, jobb, hogy nem láttak a szakítás utáni első hónapokban.
Végül kidobom az indexet, a visszapillantóba tekintve kisorolok az útra és hazafelé veszem az irányt. Sok munka vár rám, ha helyre akarom hozni az eltűnésem okozta űrt. Szeretnek, különben nem lennének dühösek rám.
Csak ők maradtak nekem, mindig is ők voltak életem középpontjai, adtak értelmet annak, hogy minden nap tovább vigyem.

//Jó volt diskurálni, a tárt karokkal fogadást köszönöm! <3 //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Kedd Dec. 13, 2016 9:37 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Angelique Blanche Roux
avatar
Polgárság

Kor : 35
Avataron : Lily (Chloe Ninette Thomson) James

TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
Vas. Feb. 12, 2017 6:51 pm
 



 

Raoul ¨ Angelique

Előzmény

A telefonbeszélgetés nem volt hosszú és tartalmas sem, de tulajdonképpen nem lep meg. Raoul ilyen, mindig ilyen volt. A komolyságát gyakran tudom be annak, amilyen foglalkozást választott. Rendben van, hogy a többi testvérem is majdnem mind az egészségügyben dolgozik és a párom is, de azért az onkológia.. hogy is mondjam? Szerintem vajmi kevés okot ad a felhőtlenségre, pláne az olyan családnak, amelyikben megesett az, ami velünk.
Adtam egy puszit Rosenak - Daisyt nem mentem be felzavarni, alszik, hadd szenderegjen - és megígértem, hogy a következő etetésre hazaérek. Ha mégsem, akkor tudja, hogy merre van a lefejt tej amitől Joël nagybácsija annyira kiakadt legutóbb. Tristannek a taxiból dobtam egy smst, mert akartam, hogy tudja hová megyek. Egyelőre semmi gyanakvás nem volt bennem, a gyomromba még nem kúszott az ösztönös idegességből. Amint a taxist kifizettem a kórház előtt, már nyúltam is a telefonom után, hogy ígéret szerint megcsörgessem a bátyámat. Miylen természetes is. Benne vannak a telefonomban, bármikor felhívhatom akármelyiküket. Ha tudnám..
- Beljebb megyek az előtérbe, mert igen hülyén érzem magam a bejárat előtt. - jegyzem meg a köszönést követőn.
Nem kérdezem, hogy felmenjek-e az osztályra hozzá, hisz amit mondott, azt megmondta. Lejön. Bizonyára ki akar szakadni egy kicsit a mókuskerékből. Cseppet sem hibáztatom.
- Szia Susana! - intek oda az egyik - műszakját bizonyára éppen leadott - általam is ismert fiatal doktornőnek. Vagyok itt ahhoz eleget hol a testvéreimnél, hol a kedvesemnél, hogy be tudjanak azonosítani.
Furcsa szomorúsággal int felém, köszön is, de nem marad csevegni. Szegény. Biztos érte valami tragédia, s annak szól a letörtsége. Nem, még véletlenül sem annak, hogy nem tudja miként is nyilvánítson részvétet Étienne miatt nekem.






If you love me, Dilly dilly, I will love you

When I am Queen, Dilly dilly, You'll be my King
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Mentőállomás
 



 

Vissza az elejére Go down
Mentőállomás
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: