HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Sürgősségi Osztály

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Sürgősségi Osztály
Vas. Márc. 13, 2016 11:10 am
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:46 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Vas. Márc. 27, 2016 6:55 pm
 



 



- Valaki megcsipogtatta már a neurot?
- Igen, Dr. Mallors.
- És?
- Tele vannak, a kettes traumán nagyobb szükség volt rájuk. Dr. Thompson azt üzeni, hogy jön, amint stabilizálta a beteget, de biztos benne, hogy ön megbirkózik vele addig is.
Mondanám a nővérnek, hogy Dr. Thompson nyalja annak a seggét, akinek hat anyja van, de inkább lenyelem felháborodásomat. Kisebb gondom is nagyobb annál, semmint Frank marhaságaival foglalkozzam. Majd hogyha olyan lesz a pillanat, akkor elbeszélgetek vele erről, de egyelőre tényleg semmi más nem érdekel, csak hogy a betegem ne vérezzen el ezen a vizsgálóasztalon.
- Foglaljon egy műtőt! - adom inkább parancsba, azzal is előrébb vagyunk. Remélem, hogy mire odaérünk, addigra Dr. Thompson is kiszabadul a kettes traumából, de ha nem így lesz, a magam dolgát akkor is el tudom végezni. Ne,, mintha ez a beteg ráérne kivárni, amíg a neuro elérhető lesz..

- Stabil?
A műtősruhát bedobom a szemetesbe, immár kesztyűtlen kezekkel dörgölöm meg arcomat. Hosszú műtét volt, kétszer vesztettük el közben majdnem a beteget, de sikerült stabilizáljuk az állapotát. Ha túl lesz a kritikus időszakon, akkor felépülhet, bár nem szokásom ilyesmit kijelenteni, elvégre orvos vagyok, nem jós.
- Stabil. Az őrzőben van, beszélek a családdal és tájékoztatom őket a műtéten történtekről. - hagyom ezzel faképnél a nővért, hogy emlegetett dolgomat megcselekedhessem. Alig egy órán belül - ez mindig a napjaim leghosszabb része, a családot tájékoztatni a műtét kimenetelétől függetlenül idegtépő számomra - már az irodám felé haladok. Kezemben egy üres bögre, a pihenőben felejtettem véletlenül a bögrémet a legutóbbi műszak alkalmával, így meg érdekes lenne miből kávézzak. Nem, mintha ne lenne több bögrém, de ezt még Sadie csinálta évekkel ezelőtt nekem. Festett rá, s azt mondta, amikor átadta, hogy a világ legjobb apjának szánja. Hol van az már? Talán nem is szabadna igyak belőle.
Az irodaajtóhoz érve kopogásra emelem ökölbe szorított ujjaim, végül viszont morogva, saját magamat korholva csak csörtetve benyitok a helyiségbe. Az kéne még, hogy kopogjak, ha a saját irodámba be akarok menni. Ehh, lassan meg fogok őrülni, lehet. Kell az a kávé, nagyon, nagyon kell.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Vas. Márc. 27, 2016 8:55 pm
 



 

Sigmund

Fárasztó egy nap. Egyfelől azért, mert a tegnap esti bor kissé túlságosan is hatásos volt és szépen átaludtam az ébresztőm idegesítő vijjogását, amíg Puma rá nem ugrott a fejemre, ezzel pedig végre felkeltve engem. Igaz, őt is önös érdekek vezérelték, mert éhes volt és biztosan már idegesítette az ébresztőóra is. Persze, aztán jött a kapkodás, megmosakodni, felöltözni, evésre és kávéra már nem volt idő, azt bent kellett elintéznem. Az olcsó automatás kávé ugyan ízre borzalmas, de épp elegendő koffeinnel rendelkezett, hogy felébredjek. Sajnos a táskákat a szemem alatt és a félig elaludt hajamat nem tudta rendbe hozni, de annyi baj legyen. Ha pedig már a kezdés ilyen szörnyűre sikeredett, miért ne lenne ugyanilyen a folytatás is?
Egy nagyon kényes területen kellett megfelelően bejutnom egy idősebb hölgy belső szervei közé, hogy oda be tudjuk juttatni a csövet, ami megmentheti az életét. Az elsorvadt idegekre és izmokra igazán oda kellett figyelnem, mert egyetlen rossz mozdulat és az alany többé nem tudja rendesen használni a jobb felét. Precíz vágásokkal küzdöttem magam beljebb és tényleg csak egy pillanatra hunytam le a szemem, hogy egy kicsit megpihentessem őket, ami bőven elég is volt ahhoz, hogy a kés rossz felé billenjen.
- Dr. Phoenix! - a nővér figyelmeztetése későn érkezett, már jól tudtam, hogy elrontottam és, amilyen gyorsan csak tudom, helyre kell hoznom a dolgot. Az ígértem ennek a nőnek, hogy megmentem az életét, nem azt, hogy lebénítom.
- Igen, látom. Szívást - hangom ércesebb és hangosabb volt a kelleténél, de nem kellett kétszer mondanom. A vér elszívása után pedig szinte újult erővel figyeltem oda. Mit ne mondjak, rendesen megijedtem.

A hely, ahová ilyen napokon menekülni szoktam nem az enyém, azonban egy kicsit mégis mindig annak érzem, annyi időt töltöttem már itt. Most azonban mégis habozva nyitottam ki a mindig záratlan ajtót, aminek névtábláján ott díszelgett Dr. Sigmund Gallagher Mallors becses neve. Azóta nem voltam itt, mióta rajtakapott minket a nőgyógyásszal. Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az a lány, de valahogy mégiscsak sikerült úgy sakkozni a dolgot. Morogva estem rá a kanapéra, amit valami különös oknál fogva időközben kicseréltek, de igazából fel sem fogtam, csak mikor már ott feküdtem. Szerencsétlenségem most sem hazudtolta meg önmagát. Ez a nap egyre fényesebben alakul számomra, főleg, mikor megláttam Sig arcát felbukkanni. Persze, hogy ő az, hiszen ki más lépne be ide kopogás nélkül. Fekvő pózból rögtön ülő pózba vágtam magam, mintha legalább a Pápa jelent volna meg. Bár kétes, hogy neki megtenném, lévén ateista vagyok. Csak most fut át agyamon, hogy szinte biztos, hogy nem kívánt személy vagyok az irodában, és hogy igazából semmi jogom sincs itt lenni.
- Helló - na, ez kínos. - Oké, szóval, ha el akarsz küldeni a francba, akkor, kérlek gyorsan tedd, vagy csúsztassuk át holnapra, mert az lenne a napom fénypontja - ahogy az udvariasságom is átcsúszott másik napra, mert, azt hiszem bocsánat kéréssel kellett volna kezdenem, de már mindegy. Ez nem azt jelenti, hogy nem is fogok, csupán Sigmund szemei jelent pillanatban túlságosan is kékek, hogy tovább beszéljek.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Vas. Márc. 27, 2016 11:19 pm
 



 

Látom, hogy felpattan és szinte várom, hogy mikor ugrik újabb személy vízszintesből függőlegesbe az irodám kanapéjáról. Nagyon tisztességtelen dolog ilyesmikre gondoljak, főleg valaki olyannal szemben, mint Jane, de ahogy Tristannek is leeshetett a beszélgetésünkből és makacs hallgatásomból: nem kicsit vagyok dühös. Csalódottságomból fakad mindez, s magamnak sem szeretném precízen elmagyarázni, hogy még miből. Elég az hozzá, hogy több soron sértettnek érzem magamat és ez elég ahhoz, hogy ilyen gondolatok fussanak át a fejemen.
- Amit ígértem, azt nem vonom vissza, Jane.
Sóhajtok némileg mogorván, miközben becsukom az ajtót magam után. A villanykapcsoló után nyúlok, sötétben nem megy a kávékészítés, s egyébként is ébren van, nem kell aggódjak azon, hogy felébresztem-e.
Emlékszem rá, amikor először láttam olyan szinten fáradtnak, mint aki menten összeesik. Teli volt az összes pihenő, s ő nem akart ledőlni, de volt még pár órája a következő esete előtt, hát találtam egy indokot, amivel behívhattam ide, majd magára hagytam, hadd pihenje ki magát. Amikor köszönetet mondott később, akkor megígértem neki, hogy akkor jön, amikor csak akar, nyitva áll előtte az iroda ajtaja. Nem volt semmi okom arra, hogy ilyen szinten nagylelkű legyek vele, de egyszerűen az első pillanatban, amikor találkoztunk megindult bennem felé valami ösztönös törődés. Soha, egyetlen pillantig sem tulajdonítottam neki a kollegialitásnál nagyobb jelentőséget, de amióta Sadie anyja elhagyott, néha eszembe jutnak olyan dolgok is, melyeket magam elől is rejteni igyekszem.
A kávéfőzéssel foglalatoskodom, nem fordulok Jane felé, de hozzá intézem szavaim.
- Kérsz te is? Ha gondolod, hagylak, csak lefőzöm és kimegyek. - fonom karba a kezeimet a főző felé fordultamban. Mintha attól, hogy szuggerálom, hamarabb jönne ki a kávé.
- Mi történt ma, Dr. Phoenix? - nem akarom megkérdeni - nem kellene megkérdezzem - de mégis kiszalad a számon. Sértett tulokként viselkedem még mindig, mi sem bizonyítja ezt annál jobban, sem hogy Dr. Phoenixnek neveztem Jane helyett, pedig ezen a szent helyen négyszemközt ez sosem fordult még elő. Ám mégis érdekel, hogy mitől ennyire elesett. S hirtelen azt sem tudom, hogy zavar-e saját érdeklődésem irányába, vagy senem.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Hétf. Márc. 28, 2016 6:12 pm
 



 

Sigmund

Ha valaki megkérdezné, hogy miért hagytam magam, hogy miért voltam olyan bolond és estem én is hanyatt Joël sármjának nem tudnék tiszta választ adni. Csak bonyolult kifejezések és összetett mondatok léteznek, amikkel rendesen ki tudnám fejezni, amit akarok. Már a suliban sem voltam jó az érvelésben, az én fejemben persze tökéletesen összeállt minden, de mikor ki kellett volna fejezni magam. Nos, akkor finoman szólva is összeomlott a precízen felépített kártyavár. Sigmund nem fakad ki, ami még rosszabb is, hiszen arra emlékeztet, hogy milyen egy hálátlan némber is vagyok valójában.
- Kö...szönöm - mondom kissé bizonytalanul, a meglepettség az arcomon pedig valódi. Abszolút nem vagyok beszédhibás, kiskoromban sem kellett logopédushoz járnom, de meglepett a morcos kedvessége is. Egyáltalán nem erre számítottam, pedig valahogy mégiscsak éreztem, hogy nem fog jelenetet rendezni. Elvégre is a munkahelyünkön vagyunk, meg egyébként sem láttam még nagyon kiakadni senkire, legfőképpen rám nem. Még akkor sem, ha oka volt rá, mint jelen pillanatban. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy magamban már ezerszer megbántam a dolgot, és ugyancsak magamban ezerszer bocsánatot is kértem Sigmundtól, de amint a valóságban is elé kerültem végre, általában elkerültem, hogy ne kelljen szégyenteljesen a szemébe néznem. Most azonban itt a várva várt alkalom, hogy teljesítsem a feladatot. Tartozom neki és magamnak is azzal, ha abbahagyom a gyerekes viselkedést, és felnőttként kezelem végre a dolgot.
- Ha nem fáradság, akkor én is kérek - szükségem lesz rá a küldetésemhez és már rég nem érzem az automatás kávé hatását. Rövidtávra tervezték az már biztos. - Hagysz? Oké, tudom, hogy kicsit megvagyok vele késve, de nagyon sajnálom a történteket, őszintén megbántam és igazán örülnék neki, ha emiatt nem menne tönkre a barátságunk - nem tudom honnan jött ez a hirtelen bátorságom, lehet, hogy az erős kávé finom illata, ami már kezdte beteríteni a szobát, vagy csak egyszerűen végre észhez kaptam, hogy nem lesz ennél jobb lehetőségem elmondani neki. Most végre ketten vagyunk, ferde pillantások és sugdolózó ápolók nélkül. Én őszintén hittem és még hiszem is, hogy barátok vagyunk, hisz az egész kálvária előtt nem csak a kanapéja miatt kerestem a társaságát, hanem ténylegesen beszélgettünk fontos vagy kevésbé fontos dolgokról. Azokat a beszélgetéseket pedig élveztem, jobban is mint kellene. Kérdése után halvány mosoly jelenik meg arcomon. Ezek szerint még sincs minden veszve, ha már a hogylétem felől érdeklődik. De nem bízom el magam.
- Mondjuk úgy, hogy ez a nap sem kerül fel a kedvenc napjaim listájára - nem mintha lenne ilyenem - Majdnem elkéstem, aztán pedig egy bonyolult műtétnél csütörtököt mondott az agyam, de szerencsére nem történt semmi. Remélem, a tiéd eddig jobban áll - szóval, erről van szó. A nyelvem mindig megállíthatatlanul pörög, mikor Sig kérdez valamit, mert olyan komfort érzetet nyújt számomra.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Hétf. Márc. 28, 2016 11:57 pm
 



 

A kifakadás nem kifejezetten az én stílusom. Évekig - sőt, van amit évtizedekig - vagyok képes gyűjtögetni a tüskéket azelőtt, hogy kitörnének belőlem, ez az apámtól összeszedett nem túl kellemes örökségem, bár tény, hogy attól függ mégis honnan nézzük a kellemest meg a nem kellemest.
Valami szívesen-félét morgok el a másfél napos borostám alatt. Most őszintén, mit kellene mondanom? Tudnék tombolni, egy részem meg is tette, aminek az lett a következménye, hogy a bárban rám szóltak, hogy ki kell fizessem a darts-táblát, ha ilyen agresszíven dobálom a továbbiakban. Szégyen nélkül, de sürgős fizetéssel távoztam a helyiségből, majd ahelyett, hogy taxit fogtam volna, gyalog mentem haza, hátha kiszellőzik a fejem. Nem szellőzött. Másnap kidobattam a kanapét.
- Ha fáradtság lenne, nem kérdeztem volna.
Bumm. Beszívom alsó ajkamat, ráharapok. Nem éppen ezt akartam mondani, de már így sikerült. Szerencsémre éppen a kávéfőző felé vagyok fordulva, így legfeljebb az inox gépküllem vagy a kávé darált szemcséi láthatják a megbánást arcomon.
Négy adagot teszek oda, így szoktam. Én a magam részéről feketén iszom, cukor nélkül - egyben két adagot - de ha Jane kér bele, akkor tartok az irodában tejet is. Ha ő nem issza meg, akkor általában nem fogy el, amióta Sadie nem jár be hozzám. Régebben mindig neki készítettem belőle kakaót - de rég volt már olyan kicsi! - vagy tejeskávét.
- Nem tartozol nekem elszámolással
Kezdek bele miközben várom, hogy lefőjön a kávé, s hogy addig se álljak csak, mint lovacska a bálban, a kávéfőző mellett rakosgatom a komódon a holmikat, amelyek egyébként eddig is katonás rendben sorakoztak.
- Jane. Azt csinálsz, amit csak akarsz és Dr. Roux is azt csinál. Épp csak szeretném kérni, hogy legközelebb az ilyen indíttatású cselekedeteiteket ne az én irodámban éljétek ki. Igazán kínos lett volna, hogyha a főnököt invitálom be tárgyalni egy esetről, s ő is szemtanúja az egésznek.
Próbálom a gyakorlatias oldaláról megfogni a történteket, de hogyha Jane elég jól figyel, akkor a hangomból kihallhatja a sértődött "kösz"-t. Nem, nem fog rámenni a barátságunk, az biztosan nem. Másunk meg nincs, igaz, kedves Jane? Csak tudnám, hogy akkor miért érzem ennyire feldúltnak magam.
Kitöltöm a kávét, leteszem Jane elé a bögrét az asztalra, majd kiveszem a cukortartót a szekrényből és a tejet a hűtőből, valamint egy kiskanalat is mellékelek mindezekhez. Tudom, hogy hogy szereti a kávét, de könnyebb úgy tenni, mintha elfelejtettem volna, semmint bevalljam magamnak - és neki - hogy minden mozzanatra, minden szösszenetre emlékszem a beszélgetéseinkből és igenis törődöm vele.
- Történt valami, ami miatt késtél?
A hangomból talán kihallik az aggodalom. Nem szokott sem késni, sem kihagyni az agya, csak ha nyomós oka van rá.
- Tudok valamiben segíteni?
Kérdezem, miközben letelepszem vele szemben a dohányzóasztalra, s kezemben a Sadietől kapott bögrében a feketét lötyögtetem.
- Amikor nem hal meg senki, az egy jó nap.
Vonom meg a vállamat. Vívódom, hogy beszéljek-e vagy sem, de végül a szavak maguktól találnak utat kifelé belőlem.
- Veszekedtünk Sarahval. Nem ma, tegnap, műszak előtt. Nem tudom, hogy elég vagyok-e a lányomnak és ez erőteljesen rányomta a napomra a bélyegét. De amíg nem ölünk meg senkit, addig nyert ügyünk van, nem igaz?
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Kedd Márc. 29, 2016 1:18 am
 



 

Sigmund

Abszolút jogos az érvelése, így még azt sem igazán róhatom fel neki, hogy miközben beszél hozzám háttal áll nekem, ami nem csak udvariatlan, de még idegesít is egy picit, hogy nem láthatom őt teljesen. Moroghatnék én persze, de van egy íratlan szabály, miszerint ne kotnyeleskedj annak, aki a kávét készül adni. A helyzet azután sem változik miután én kibeszéltem magam. Még mindig a kávét szuggerálja és valószínűleg még akkor sem venné le róla a tekintetét, ha közben elkezdődne a harmadik világháború. Vagy nagyon rejteget valamit, vagy csupán nem akar rám nézni. Szívből remélem, hogy az előbbi, de ha az, akkor muszáj lesz megtudnom, hogy mégis mi az, amit rejteget.
Fájdalmas arckifejezés jelenik meg arcomon, mikor bocsánatkérésemet olyan gyorsan hárítja, ahogy csak tudja. Próbálom elrejteni, de valamiféle megmagyarázhatatlan okból mégiscsak fáj, hogy ilyen hűvösen kezeli a dolgot. Mintha nem is jelentene igazából neki semmit. Nos, ha ő így viselkedik, akkor nekem is így kéne nem igaz? De valahogy nem tudom rávenni magam, hogy félvállról vegyem a dolgot. Azt akarom, hogy ő is törődjön vele.
- Akkor biztosan én értelmeztem félre, de tisztázzuk... téged akkor nem is zavar egyáltalán? - hívjuk női megérzésnek, de úgy érzem, hogy valamit sunnyog - Az viszont biztos, hogy nem lesz legközelebb. Tény, hogy Dr. Roux nem egy rossz fogás, de nem az esetem - mondom határozottan, mert teljesen biztos vagyok benne, hogy ez így van. Őszintén szólva, magam sem tudom, hogy milyen is az esetem, de a munka általában túlságosan leköt, így nem tudok azzal foglalkozni, hogy rájöjjek. Pár évvel ezelőtt volt egy hosszabb kapcsolatom, de bukással végződött miután nem tudtunk elég időt együtt tölteni és ez megölte az érzelmeket. Anyám szerint pont egy olyan ember kéne nekem, akivel össze tudnám egyeztetni a munkát és a kapcsolatot. Szerintem meg ez őrültség, mert akkor valószínűleg belém unna az illető olyan sokszor látna.
- Nem, mármint semmi említésre méltó nem történt. Csak kicsit elhúzódott az estém - hogy direkt fogalmazok-e ilyen ködösen, magam sem tudom, de egy halvány mosoly jelenik meg szám sarkába miközben a kávémat teszem össze. Pici tej és egy cukor. Így még mindig megvan a kávé erős íze, de az én ízlésem szerint. Mindig is elképedve néztem, hogy mások hogyan tudják feketén inni, mert én kipróbáltam és alig tudtam leerőszakolni a torkomon.
- Nos, hacsak nem tudod, hol van anyám kikapcsológombja nem igazán válsz a hasznomra. Nyugdíjas éveire kerítőnőt játszik, mert olyan sok szabadideje lett - kortyolok bele a forró kávéba, ami ugyan megégeti egy kicsit a nyelvem, de az íze el is felejteti velem ezt. Jól esik, hogy törődik velem, de vannak dolgok, amik még az ő hatáskörét is meghaladják. Persze, gondolom ezzel tisztában van, hiszen ott van a lánya. - Egyetértek. Ámen.
Komolyan odafigyelve szavaira hallgatom mondanivalóját és nem csak azért, mert ő is megtette ezt velem és teszi is mindig, hanem mert tényleg érdekel, mi történt vele, amíg nem volt lehetőségünk beszélni egymással. Nem lepődök meg, mikor a lányát említi meg, hisz tisztában vagyok vele, hogy milyen zűrös a helyzet szegénnyel. Ösztönösen rakom kezemet a karjára, igazából nem is veszem észre a mozdulatot.
- Ha valamiben, hát abban biztos vagyok, hogy nagyon jó apja vagy Sarah-nak. Ha veszekedtetek az nem miattad volt, hidd el. Mindkettőtöknek új a helyzet, de a lányodnak most először magára kell újra rátalálnia, mielőtt másokkal is foglalkozhatna - nem vagyok ugyan hivatásos lelki segély nyújtó, de valamennyit azért talán konyítok a dologhoz. Most világosul csak meg előttem, hogy a kezem már egy ideje ott pihen az övén. Kissé talán gyorsan húzom el onnan, de mintha semmi sem történt volna jegyzem meg. - Jó az új kanapé. Anyám lakberendező volt, imádná.
Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Csüt. Márc. 31, 2016 11:41 pm
 



 

Amit visszakérdez, attól minden egyes idegszálam pattanásig feszül. Itt a remek lehetőség, hogy őszinte legyek, hogy elmondjam mindazt, ami megfogalmazódott bennem azóta, hogy itt találtam őket. Itt a lehetőség, de mégis úgy érzem, mintha össze lennének drótozva az állkapcsaim. Csak levegő az, amit ki tudok préselni pengevékonyra összeszorított ajkaim közül.
- Nem értelmezted félre, Jane.
Ennyi. Ennyit tudok mondani, de a többiről nem vagyok képes nyilatkozni. Tartok ugyanis attól, hogy mint valami eszelős dúvad, úgy kelnék ki magamból amiatt, ami történt, s senkinek sem tennék jót azzal, hogyha száz százalékosan idiótát csinálok magamból.
- Mindazonáltal okkal történnek a dolgok. Ha Joëllel lennél, lelked rajta, nem az én dolgom ki merre kalandozik és sem hivatalból, sem a családi kapcsolataink miatt nem mondhatok véleményt Dr. Roux viselkedéséről. Én nem ítélkezem.
Nem, azt valóban nem teszem, viszont maximálisan kategorikus véleményem van úgy az egészről. Nem nagy vonalakban, hanem aprólékosan. Nincs semmi okom féltékenykedni, hiszen nem vagyunk együtt, mégis sértve érzem a büszkeségemet. És akármennyire is rejtegessem azt, kikúszik felhúzott pajzsom résén, s ha Jane szemfüles, észreveheti.
- A kinek mi az esetét túlértékelik. Sose lehet tudni.
Teszem a kávésbögrét a helyére, Jane elé. Távol álljon tőlem, hogy rábeszéljem Joëlre, fecsegek össze is meg vissza is. Magam sem értem hogy lehetek ekkora vadbarom. A közönyösség álcája mögött lassan felrobbanok.
- A sajátomét sem tudom merre van, de ha egyszer megtalálom, elmondom a lelőhelyet, hátha minden édesanyán ugyanott található.
Engedek fel egy karcos kis mosolyba olvasztva a beszélgetés viccesebbik oldalát. Az este elhúzódásának okát direkt nem firtatom. Több kanapétörténetet nem venne be a gyomrom, azt hiszem.
- És kivel akar ily lendületesen összekeríteni? A jóképű szomszéddal, a kertésszel vagy egy jól szituált üzletemberrel?
Sorolom az anyák lehetséges választottait. Emlékszem, a válás után szinte rettegtem attól, hogy anyám mikor áll elő a szokásos beszédével a barátnője helyes lányáról. A beszélgetés viszont elkerült. Úgy tűnt, jobb dolga akadt az én magánéletem igazgatásánál, s ezért nagyon hálás voltam neki, meg annak, ami elvonta rólam a figyelmét.
Megmerevednek izmaim az érintése alatt. Egyrészt a meglepettségtől, másrészt a gyengeségen kapottak ösztönösségéből fakadón. Nem húzom el a kezemet, hagyom moccanatlanul ott, ahol van és bár legszívesebben vékony kis kacsóját tenyerembe vonnám, nem cselekszem ekképp.
- Nem érzem, hogy hol a határ. Hogy meddig mehetek el, meddig kell toleráljam és mikor legyen már elég. Gyűlöl engem, s minden oka megvan rá. Ettől függetlenül nem kellemes mindennap így létezni otthon.
Elhúzom a szám. Köszönet csillan tekintetemben, hálás vagyok a szavaiért még ha végtelenül utópisztikusnak is érzem őket. Talán én vagyok túl pesszimista, de nem hiszek benne - jelenleg - hogy Sarah és köztem ez a helyzet valaha normalizálódni fog.
- Remek vicc.
Kelek fel a dohányzóasztalról, amikor a kanapét találja meg témájául. Úgy érzem magam, mint akit keményen gyomorszájon rúgtak. Az íróasztalomhoz sétálok, közben kortyolok bele a feketébe. Semmi dolgom az asztalnál, de mégis találomra kezdek lomotolni a papírok között, hogy lekössem magam.
- Pletykálnak.
Hogy kik és miről? Na ez az, amit elfelejtek - talán nem véletlenül - közölni vele.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Hétf. Május 09, 2016 8:27 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Vas. Júl. 17, 2016 9:46 pm
 



 



Chloe & Joël


A meleg, apró, de határozott ujjak még marasztalva húztak volna vissza a szűkös ágyra a pihenőbe, de már nem volt időm a továbbiakban efféle örömökre.
- Rajzolni sem lehetne szebb vonalakat. – A mondata nagyon is kedvemre való lett volna, pont annyira, amennyire a combjai közt öröm volt belefeledkezni a pillanatokba, de amennyire sikeresen feledtette el velem Őt, most éppen olyan durván vágott pofán vele. Mondott valami nagyon hasonlót... Csak megrándult a szám széle, és magamra rángattam a fehér pólót, majd rá a fehér köpenyemet.
A nyakamba csókolt, hátamnak törleszkedve, és éreztem, hogy valami már rohadtul nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Az utolsó pillanatban mentett meg a csipogóm valamiféle mondvacsinált magyarázattól, helyette csak hagytam, hogy maga felé fordítva nyomjon puszit az arcomra. Csók nincs, megmondtam, de a testem jelzéseit már képtelen voltam semmibe venni, a kocsmai bunyó óta egyetlen lehetőséget sem utasítottam vissza, bár nem is kerestem szántszándékkal. Édesek voltak egyébként, hogy aggódtak a bevert képem miatt, bár a véraláfutások már egész jól néztek ki, a felrepedt szám sem sajgott már olyannyira. Szerencsére olyan szinten nem csináltak ki, mint legutóbb. Remélhetőleg hasonlóra már nem is lesz példa.
A nadrágom volt az utolsó, ami felkerült, aztán már siettem is ki a szobából, egy szimpla, majd még látjuk egymást keretei között. Határozottan nem vágytam semmi egyébre a puszta testiségen kívül, a többiből mostanában olyan intenzív kúrát kaptam, hogy nincs szükségem a beszélgetésre, hajtépésre, semmire sem az egészből. Nagyjából három percembe került megtudakolni, mi a helyzet, közölték, hogy egy kismamát hoznak be mentővel, két perc, és itt vannak. Azt nem tudták megmondani, ki is az, pusztán annyira egyéb infóm volt, hogy vetélésgyanú áll fenn, amitől már most utáltam ezt az ügyeletet. Kevés szívfacsaróbb dolog van annál, mint mikor egy édesanya elveszíti a szíve alatt hordott kis csodáját.
- Dr. Wallace!
- Dr. Roux! – Biccentettünk, a legjobb magzati sebészünk volt, szerettem vele dolgozni, így hálát adtam a sorsnak, hogy most ő az, aki ügyeletben van velem együtt. Soha nem volt közöttünk, noha gyönyörű nő, de a komoly kapcsolatokat jobban értékeli, és bár olykor flörtölgettünk, de egy lepattintás után már nem is feszegettem a határokat. Ha jól rémlik, van is valakije.
A mentő időre futott be, a kolléga már kezdi is elmesélni, hogy a moziból kihajtó tömegbe belehajtott egy motoros, a legtöbben szerencsésen megúszták, a kismama sajnos kevésbé, rosszul esett, valószínűsíthetően megütötte a hasát, azóta szinte folyamatosan magánkívül van a fájdalomtól. A baba funkciói aggasztóak, gyenge, egyenetlen szívhang, közben megkapjuk az infót, hogy a kettes műtő szabad, mehetünk oda, már épp húznám az ágyat, hogy menjünk befele, amikor meglátom a mentőből kiszállni a takaróba csavart Chloet is. Az végtelennek tűnő érzelemtengerből, ami épp bennem tombol, az az első, ami igazán megtestesül, hogy tekintetem azt firtatón fusson végig rajta, hogy vajon Ő jól van-e. Látszólag igen, a többi nem az én dolgom. Az már legutóbb is rosszul sült el, hogy tudni akartam jól van-e.
- Főorvos úr, mennünk kell! – Figyelmeztet Dr. Wallace, s egy röpke bólintás után már indulunk is befelé, Amy épp eszméletlen, a menet közben átfutok a funkcióin, megtapogatom a hasát, aggasztóan keménynek érzem, de ne legyen igazam, összetörné őket, ha elmenne ez a baba. Valószínűleg fel kell majd nyitnunk, ha másként nem sikerül stabilizálni... Arra már nincs időm figyelni, hogy Chloe jön vagy sem, s ha igen, meddig, egyébként sem lenne jó ötlet, csak elterelné a figyelmemet.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Vas. Júl. 17, 2016 10:34 pm
 



 

Joel and Chloe


Joel végszava után úgy éreztem magam, mint akit egy horror történet főszereplőjévé tettek meg. A fizikális szükségleteimet elláttam, de nem léteztem. Az a Chloe Ward, aki három hónappal ezelőtt voltam megszűnt létezni ama formában, és félek ez már így is marad. Az összetört szívemen aligha segíthetett volna valami, de ha mégis akadt volna, egyszerűen nem mutattam hajlandóságot rá. A munkám lett a menedékem, és szótlanul gyártottam a finomabbnál finomabb ételeket. Szétszórt ugyan nem voltam itt, de élni nem sok kedvem volt a történtek után. Apa hívásaira nem válaszoltam, és Amyt is csak azért engedtem be a lakásomba, mert terhesen is képes volt egy órán keresztül felcsengetni kaputelefonon, ezzel felverve a fél házat. Nem kérdezett már semmit sem, csak kijelentette, hogy átköltözik hozzám, mert eljött az ideje, hogy ő vegye kézbe az életem irányítását. Ellenkezhettem volna? Még a kutyámat se tudtam ellátni, nemhogy magamat. A zombi lét nekem megfelelt egészen addig, amíg szerda éjjel a fejemhez nem tartottak egy puskacsövet. Ki akartak rabolni, de nem sikerült. Azóta, ha lehet mondani már a legkisebb zajra is összerezdültem, és dolgozni se mehettem. A kórházat, és az orvosokat elvből elutasítottam, sőt mivel tudtam, hogy Joel ott dolgozik, ezért még a nőgyógyászatra se mentem vissza. Kellett volna? Biztosan, mert a hormonkezelést meg kellett volna kezdeni, és a menstruációm se jött meg, de nem érdekelt. Hidegen hagytak a hétköznapok, az éttermem sorsa. Amy próbálkozott azzal, hogy elvigyen valahova, de általában nem jött össze neki, és következő hét kedden próbálkoztunk meg a mozival. Mark mindennap nálunk volt, és ő vitte le helyettünk a kutyát is, bevásárolt, még a főzéssel is megpróbálkozott. A fél napjaim az ágyban teltek, és aludtam, ha bírtam. David éjszaka helyett már nappal is kísértett, és a halott lány képe, aki miattam halt meg. Mi lett volna, ha velem végez? Bárcsak megtette volna! Bárcsak! A sírás nem ment, és Amy erőszakos ragaszkodása után egy vígjátékot választottunk ki aznap estére.

Nem sikerül nevetnem, de még a szám széle se rezdül meg. Amy aggódóan engem les a mozi teremben a két órás film alatt végig, aztán amikor véget ér, egyfajta lemondás csillog a szemében.
- Istenem Chloe…hát mondd meg neki, hogy szemét volt. Így nem lehet veled kommunikálni sem. Mikor fogsz felébredni, szívem? – hevesen gesztikulál a mozi előtt állva, amikor fel sem fogom, mi történik. Egy motoros hajt bele az éppen kilépő tömegbe, és elsodorja a barátnőmet. Rezignáltan állok, és nem mozdulok. Az agyam felfogja a képeket, de nem cselekszem. Ledermedek, és később..sokkal később, amikor már kihívták a mentőt..megyek oda. Amy üvölt, és a hasát fogja.
- Istenem…ne… - erősen megszorítja a kezemet, és pont ekkor farol le mellettünk a mentő is. Az orvos kipattan, és félrelöknének, de a barátnőm ragaszkodik hozzám. Beültetnek, és kérdezgetnek, de nem tudok felelni. Valaki egy plédet terít rám, de én csak ülök Amy mellett, és kétségbe esett vonásait figyelem.
- Nem lesz semmi baj. – suttogom, de már nem hiszek benne. A fájdalom elnyomja, de ekkor veszem észre, hogy a kezem csupa vér lett. Nem…nem…nem mehet el a baba. Tíz percen belül a kórházban kötünk ki. Két orvos vár minket a bejáratnál. Előbb engem segítenek ki, és meglátom Őt. Bámulok utána, de Amy élete most fontosabb. Az egyik nővér tol félre, hogy bevigyék. Nem sokáig nézelődhetek, mert bekísérnek a váróterembe.
- Hölgyem jól van? Nincsen semmi baja? Véres a keze. Szeretné megmosni? – alapvetően nem akarok itt lenni. Megrázom a fejemet, és összeszedem magam, hogy kipréseljem a szavakat az ajkaim közül.
- Köszönöm, nem kell. Kérem…kérhetnék egy telefont? – bólint is a nővérke, és a pulthoz int. Megkapom a vezetékes telefont, és beütöm az első számot, ami eszembe jut. Markot akartam hívni, de helyette egy másik szám jut az eszembe.
- Itt Dr. Joel Émeric Roux hangpostája… - kinyomom, és visszaadom a telefont, és elballagok az egyik műanyag székig. Nem veszek tudomást a környezetemről, csak lerogyok az egyik székre, és magam elé bámulok. Nem kellene itt lennem. Nem kellene élnem.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Júl. 28, 2016 8:04 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Hétf. Júl. 18, 2016 12:15 pm
 



 

Egyértelműen sürgősségi beavatkozásról van szó. A baba élete van veszélyben, márpedig kivenni onnan még nem lehet, szörnyen minimális esélyei lennének… Könnyedén dolgozunk egymás keze alá, én Amyről gondoskodom, Dr. Wallace pedig a babáról, igazság szerint félelmetesen simán megy minden, semmi komplikáció, semmi nem várt esemény. Épp úgy tudja a kisasszony odabenn, merthogy kislány, amit eddig nem láttam, de ahogy bekukkantunk a kis kuckójába, mindennél világosabb. Elmosolyodom a maszk alatt, a születés csodája mindig olyasmi volt, ami könnyedén hatolt át kérges szívemen, és melengette meg a lelkem. Márpedig, te, kisasszony, még odabenn maradsz, hogy annak rendje és módja szerint toljon majd ki anyukád, mikor eljön az ideje, és az én karjaimban ordíts fel. Így lesz, én tudom.
Dr. Wallace benn marad még felügyelni a magzat reakcióit, amíg összevarrom az anyukát, közben a gyerekekről beszél, hogy mindig szeretett volna, de már harmincnégy, és nincs senkije, úgy érzi, hogy kezd bezárulni ez a kapu. A mesterséges megtermékenyítést elutasítja, nos, igen, férfi kellene. Neki is. Mégis, mi az ő harmincnégy éve a huszonnégy éveséhez képest, akinek már háromszor volt kismedencei gyulladása, és talán már most sem lenne képes megfoganni? Nem csodálkozom, hogy nem jár el hozzám, én sem tenném a helyében, de attól még a jövőjével játszik… Csak abban reménykedhetek, hogy máshoz elment, remek női nőgyógyászok is vannak.
A műtőssapkát sem veszem le, csak a kesztyűket húzom le magamról, és dobom a megsemmisítőbe, majd az elmúlt két óra gyöngyöző izzadságát letörlöm a homlokomról, egy kis hűs felfrissülés, aztán elhagyjuk a műtőt, Amyt pedig betolják egy kórterembe.
- Dr. Roux, értesítenéd a hozzátartozókat? Rám csipogtak…
- Én… – Sóhajtva csóválom meg a fejem. - Persze, menj csak, intézem. – A bennem tobzódó feszültséggel nem igazán tudok mit kezdeni, de az tény, hogy nem szeretném megtenni, ettől még ez a feladatom, és jelen pillanatban akármennyire is szeretném, képtelen vagyok megkerülni a kontaktust. Basszameg. Mármint, ha már egyszer mindketten eljutottunk arra a pontra, meglehetősen végérvényesen, hogy hagyjuk békén egymást, akkor jön egy ilyen, és még ha nem is beszélünk semmi egyébről, akkor is szemtől-szembe kell állnunk egymással, és kötve hiszem, hogy bármelyikünk tartana már ott, hogy képes felülemelkedni a történteken, és érzelemmentesen tekinteni a másikra. Még én sem tartok ott, kétlem, hogy akkor Chloenak sikerült volna, igaz egy részem azt kívánja, bár megtette volna, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, látszik rajta, hogy összetörték a szívét. Hogy összetörtem a szívét. Totálisan lényegtelen, hogy ez az egész kölcsönös, mert rólam úgyis mindenki azt hiszi, - még én magam is így voltam vele – hogy képtelen vagyok ilyesfajta érzésekre. Ami azt illeti, valóban nem tudok vele mit kezdeni, és ahogy mondtam búcsú helyett, nem is akarok.
Elindulok a váró felé, ólomsúlyúnak tetszik minden tagom, suta vagyok, lassú, nehézkes. Mondhatni, közel sem az, mint amit bárki megszokott tőlem, ám eszemben sincs a bennem hónapok óta dúló háborút más módon a környezetem tudtára adni. Szinte egy repülőgép becsapódást is szívesebben vennék, minthogy oda kimenjek, és elé álljak. Miért ilyen rohadt nehéz, ha egyszer tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy nem menne? Hogy olyan közös utunk nem létezhet, ami mindkettőnknek jó volna…
Lassan haladok, bár tudom, jobb lenne gyorsan túllenni a feszült pillanatokon, de hiába sürgetném magam, nem megy. Végül megállok előtte, legyűrve a késztetést, hogy leüljek mellé, és megkíséreljem megvigasztalni, az már legutóbb sem vezetett másra, csak menekülésre. Helyette inkább csak felettébb ide nem illően megköszörülöm a torkomat. Mert… mit mondja? A Szia Csipkerózsika már több szempontból sem volna helyes, a Jó napot Miss Ward meg minden bizonnyal sosem fog többé a nyelvemre jönni. Tanácstalanságomban először lehúzom a műtős sapkát a fejemről, és beletúrok az össze-vissza álló hajamba, hogy valamelyest rendszerbe kényszerítsem hajszálaimat.
- Szervusz, Chloe! – Inkább ne mondtam volna semmit, ez is tökéletesen béna. - Tudom milyen közel álltok egymáshoz, szóval jöttem szólni, hogy Amy rendben van, és a babát is sikerült megmentenünk. Jelenleg megfigyelés alatt tartjuk, és még a családtagok is csak szigorú felügyelet alatt látogathatják. Terveink szerint holnap délután áthelyezzük a nőgyógyászatra, és akkor már bejöhet hozzá bárki. – Nos, ennyi. Más megbeszélnivalónk, bármennyire is fájdalmasan hangozzék, nincs egymással. Azt azért megvárom, hogy van-e pár keresetlen szava hozzám, hogy mekkora seggfej vagyok példának okáért, és csak akkor fordulok el tőle, és hagyom ott a váróban, rábízva, hogy vár-e, avagy inkább hazamegy, ha nem szól egy szót sem, netán rám sem néz. Igazság szerint, fogalmam sincs, melyiktől lenne bármily csekély mértékben is könnyebb. Szerintem egyiktől sem.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Hétf. Júl. 18, 2016 3:29 pm
 



 

Joel and Chloe



A suta próbálkozásom után, miszerint felhívom Markot már nem is tettem újabb kísérletet. Még most is őt helyezem előtérbe, amikor egyértelműen közölte, hogy köszöni, de ő nem kér ebből. Hibáztathatnám, neki mehetnék, de hasztalan már bármit tennem. Nem vagyok olyan állapotban, hogy elmondjam neki megbántott, a szívembe taposott, és azt a kis esélyt, amit kettőnknek adtam volna olyan szinten elvágta, hogy már nincs remény. Nem ringatom magam álomvilágba, nem keresem a társaságát, és még a kórházat is nagy ívben kerülöm, mint ahogyan a magánpraxisát is. Megkértem rá Amyt, hogy többet ne hívjon semmilyen vizsgálatra, mert nem szeretnék kapcsolatba lépni vele. Az összetört szívemen túl más problémák is adódtak az életemben. Megkaptam a tárgyalásra szóló értesítőt, és mellette a rablás is elég mély nyomott hagyott bennem. Szótlanul ülök, néha a kezemet tördelem, de a mosdóba nem megyek ki, hogy lemossam a vérnyomokat róla. Még mindig nem hiszem el, hogy a barátnőm a műtőben van, nagy eséllyel el fogja veszíteni a babát, és csak annyit suttogtam a fülébe, hogy nem lesz gond. Elhittem egyáltalán? Milyen barát voltam? Végignéztem volna, hogy elvérzik, ha a mellettem álló férfi nem hívja ki a mentőket. Már túl sok, már nem bírom. Összeroppanok a rám zúduló felelősség súlya alatt. Feleljek meg a munkahelyemen, legyek jó főnök, legyek jó gyermek, és legyek jó barát. Nem megy, és már nem akarok küzdeni sem. A sírás fojtogat, de a könnycseppek nem jönnek, így csendesen várok a műanyagszéken ücsörögve, és némi fohászt mondok el magamban. Legalább Amy élete billenjen a helyére, és kapja meg a családot, amire annyira vágyott. Mark mellette fog állni, és a kicsinek is túl kell élnie. A percek összefolynak, és többször megy el mellettem az egyik nővérke is.
- Biztosan nem kér semmit hölgyem? Nem néz ki túl jól. – megrázom a fejemet, és lesütve a szememet, csak a hófehér padlót bámulom. Az órák telnek, és egy halk cipőkoppanásra kapom fel a fejemet. Nem is tudom, hogy mennyi ideje nem láttam, de a szívem még mindig szívfájdítóan hevesen kezd el verni, ha észreveszi. Nagyot nyelek, és szinte alig hallva köszönök vissza én is neki.
- Szia Joel. – a plédet lekapom a vállamról, és a mellettem álló ülőalkalmatosságra helyezem le.
- Amy szülei autóbalesetben meghaltak, amikor gyerek volt, és két éve lassan a nagymamáját is elveszítette, így én vagyok a legközelebbi hozzátartozó, akinek szólhatsz. – hallgatok el, és a szétálló hajkoronáját figyelem. Még mindig reménytelenül jól néz ki, és ha nem fájna ennyire az egymás fejéhez vágott szavak milyensége, akkor talán még egy mosolyra is képes lennék, de nem vagyok.
- Köszönöm, hogy megmentetted őket. Te vagy a legjobb, így Amy tudtam, hogy biztos kezekben lesz. – nem akarom túlkomplikálni, egyszerűen hálát adni neki, hogy legalább ő helyt állt ma, ha már nekem nem sikerült.
- Megpróbáltam felhívni Markot, de nem igazán fog az agyam. Megtennéd, hogy szólsz neki? Biztosan szeretne bejönni hozzá. Azt már lehet tudni, hogy milyen nemű lesz? – érdeklődök kedvesen, mert szeretném tudni, hogy az a csöppnyi apróság, aki túlélte a mai napot…mégis milyen. Valószínűleg már nem fogom látni a világra hozatalát, de ennyit még azért jó lenne tudni. Egyre biztosabb voltam abban, hogy bármennyire is el fog ítélni a környezetem a fejemben egyre csábítóbbnak tűnő ötlet miatt, de meg kell tennem. Jelenleg már nincs, ami éltessen. A barátnőm jól van, így fellélegezhetek. Egy imát még el fogok mondani, mielőtt véget ér ez a rémálom. A mai este lesz a tökéletes alkalom. Képzeletben már a fürdőszobámban járok, és a tükör mögötti szekrényből veszem elő a gyógyszeres dobozt. Nem kívánok levelet írni, nem a stílusom a búcsúzkodás. Simán elalszom, és végre megválhatok majd a gyötrelmektől, a mellkasomat gúzsba kötő érzésektől.
- Bemehetek hozzá egy kicsit? Nem kérnék többet néhány percnél. – el akarom mondani neki, hogy mennyire hiányozni fog, hogy mennyire szeretem.




A hozzászólást Chloe Ward összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 25, 2016 5:36 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Hétf. Júl. 18, 2016 11:52 pm
 



 

- Rendben. – Ez alapvetően nem az én feladatom, megkeresni a hozzátartozókat, így fogalmam sem volt arról sem, hogy Chloe milyen szinten az élete része azon túl, hogy a legjobb barátnők. A jelek szerint akkor pontosan ő az, akinek be kell számolnom a történtekről. Mark mellett persze, mert őt mindenképpen értesítem majd, ha esetleg eddig nem történt meg.
- Nem egyedül az én művem volt, ha nincs Dr. Wallace, esélyem se lett volna. Sajnos ilyen történésekre nincsenek felkészülve a babák odabenn, de idejében bekerült szerencsére, és meg tudtuk menteni őket. – Magyarázom egészen nyugodtan, azt nem lettem volna képes közölni vele, hogy Amy meghalt, vagy elvesztette a babáját, nevezzenek bármily gyengének is emiatt. Nem tetszik, amit látok, teljesen megzuhant, és hiába is szeretném másmilyennek látni, tartósan sajnos nem tehetek ellene, mert többre, másra vágyik, amit én adni vagyok képes. Nem fair, hogy ilyen helyzetben sodort egymás elé bennünket a szél, már csak azért sem, mert rusnya nagy pofonokat osztott ki mindkettőnknek az élet, amiket én bírok, ellenben sajnos Chloe egyáltalán nem az a típus, akinek a vállai túl sok terhet elbírnának, vagy legalábbis nem ennyi rosszat ilyen rövid időm belül.
- Persze, értesítem hamarosan. – Magamtól is megtettem volna, ha esetleg sehol nem szerepel a neve Amy adatai között mint értesítendő személy. Ugyanakkor nehezemre esik nyugodtan meglenni ebben a helyzetben. Sok minden van, ami falként épült fel közénk, és ez a személytelenül nyugodt beszélgetés nem kifejezetten kenyerem, de azt hiszem, nekünk már csak ez maradt, végülis, lecsupaszítva mondhatjuk, hogy csak szexből vagy épp egymás szapulásából állt az ismeretségünk, és szinte csak rossz dolgok történtek azóta, hogy összetalálkoztunk. Az ilyesmire mondják, hogy rossz ómen... Még akkor is, ha a legtöbb kellemetlenség azért egymástól független dolog, én legalábbis egy pillanatig sem írtam az ő számlájára, hogy a barom exe majdnem agyonveretett.
- Igen, tudjuk, fel kellett nyitnunk sajnos, de öröm az ürömben, hogy láttuk a kisasszonyt. – Megengedek magamnak egy kurta mosolyt, de sokáig nem húzom, mert alapvetően egyáltalán nincs jó kedvem, és kötve hiszem, hogy ez egyhamar változna. Neki sincs, s nem szükséges, hogy a kelleténél tovább terheljük egymást a másik társaságával. A kérdésére sóhajtok egy mélyet, gőzöm sincs, hány szabályt szegtem már meg miatta, de egyszerűen képtelen vagyok azt mondani neki, hogy nem.
- Várj két percet, megoldjuk valahogy. – El is indulok a rendelőm felé, úgyis ott szokott maradni az asszisztensek köpenye, kap egyet, és úgy be tudom csempészni. Határozottan nem gondolnám, hogy jót fog tenni neki a dolog, de őszintén, sosem volt jogom arra, hogy beleszóljak az életébe. Nem is szeretném tovább folytatni ilyen téren a dolgot, következésképpen megteszem, amit szeretne, aztán legalább most talán nem hagyok olyan kellemetlen benyomást magam után, bár ez rajtunk már aligha segítene.
- Vedd ezt fel, beviszlek. – Nyújtom át a köpenyt, és részemről indulhatunk is befelé. - Csak viselkedj természetesen. – Nem szerettem volna, hogyha idő előtt kiszúrják, és kizavarják. Mindenesetre, semmi probléma nem esett addig, míg oda nem értünk Amyhez, noha tény, hogy nem volt szép látvány az ágyhoz szegezve, de Chloenak egyébként is meglehetősen ismerős lehet a megannyi monitor, és halkan pittyegő hang, noha itt több is akadt, lévén a baba miatt is szükségesek volt még pár monitor. - Akkor… pár perc jó? – Azzal magára is hagytam a szobában, az ajtót csak résnyire zártam be, mert tartottam attól, hogy történhet valami, a benn tartózkodó hölgyemény nem barátja a kórházaknak. Megálltam odakinn az ajtó mellett, a telefonomba temetkezve, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Írok Marknak, hogy jöjjön be, aztán, hogyha Chloe végzett, kikísérem.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Kedd Júl. 19, 2016 12:04 pm
 



 

Joel and Chloe



- Dr. Wallace biztosan rendes szakember, de Amy hol lenne a te szaktudásod nélkül Joel? Nem véletlenül adtam az áldásomat, hogy felkeressen téged a tíz terhességi teszt után. – nem hiszem el, hogy az emlék, ami lelki szemeim előtt felrémlik képes egy kis boldogságot csempészni a nyomasztó hangulatomba.
- Kislány…ó biztosan nagyon örülni fognak neki. – lepillantok az összefűzött ujjaimra, de amint a kérésem elhagyja a számat, reménykedem benne, hogy ennyit nem tagad meg tőlem. A múltunkra való tekintettel egy kis előnyt talán még élvezhetek a nem létező kapcsolatunkból. Néhány perc türelmet kér tőlem, és én ennek eleget is teszek. Eközben összehajtom a plédet, és végigsimítok a tetején. Az érzékeim mintha kiélesedtek volna, és meglátom az apró örömöket is, mint amit például egy védelmező takaró jelenthet a fulladozó számára. Egy köpennyel tér vissza, amit elveszek tőle, és belebújok. A kórházi hierarchia részese leszek, és amint mellette haladok az intenzív felé, egy kis büszkeség tölt el. Ha másik életet választottak volna nekem az égiek, talán én is nővér, vagy asszisztens lettem volna. Vajon akkor is összehoz a sors minket, és most én lennék az a rajongó kislány, aki odalenne a főorvos úrért? Vajon akkor is összehabarodtunk volna? Nem sok időm marad az elmélkedésre, mert átlépjük azt a bizonyos ajtót, és bemehetek a barátnőmhöz.
- Igen, néhány perc elegendő lesz. – az ajtóra már nem figyelek, csak az elém táruló látványra. Amy kezén, és a hálóing alatt eltűnő drótok, és vezeték hálózata öleli körbe. A hasán egy övre emlékeztető szerkezet mutatja a baba szívverését. Olyan erős, és gyors. Lenyűgöz az emberi természet csodája, és a születés fogalma. Gyermek. Egy vágyálom, mely a múltba vész a nevemmel együtt. Leülök mellé az egyik székre, amit oda is húzok, hogy közelebb legyek hozzá. A kézfejét a kis tenyerembe zárom, és lehunyom a szememet, mert már most könnyek égetik.
- Nagyon sajnálom, el se tudom mennyire. Nem így kellett volna történnie a mai napnak. Nem voltam melletted, mint barát, és kudarcot vallottam. Remélem, ha felébredsz, akkor nem fogsz rám haragudni. – az ajkaimhoz húzom a törékeny kezét, és csókot lehelek rá. Amy a testvérem. Nem vér szerinti rokon, de mit számít, ha két ember sorsa ennyire összefonódik, mint az övé az enyémmel?
- Joel most mondta el, hogy kislányod lesz. Egy gyönyörű szép, kék szemű angyalod. Bárcsak… - mély sóhaj hagyja el az ajkaimat, de képtelen vagyok folytatni. Mély lélegzetvételek közepette szedem össze a gondolataimat, hogy méltóképpen elbúcsúzhassak tőle.
- Tudom, hogy valószínűleg nem fogsz emlékezni erre a találkozóra, de most jól vésd az eszedbe, amit mondani fogok. Örökre a legjobb barátnőm leszel, és bármi történjék is, neked a kijelölt ösvényen kell továbbmenned. Mark nem tökéletes ugyan, de kiváló apa lesz belőle. Megkapod azt a családot, amire vágytál. Tudom, hogy milyen nehéz sorsod volt, de megérdemled, hogy boldog légy. Ígérd meg nekem, hogy nem fogsz bánkódni, és megérted, hogy mit miért tettem. – nem beszélek hangosan, mert túl bensőséges, és csakis egy embernek szól, amit éppen mondok.
- Nem vagyok olyan erős, mint te. Nem is voltam sosem. Túl sok ez nekem, és meg kell értened, hogy nem látok más kiutat. Amy szeretem, tényleg szerelmes vagyok Joelbe, de ez mindhiába van. Rossz időben, és rossz helyen találkoztunk mi ketten. Ennyi az egész. David, az étterem, a rablás…már nem bírok megküzdeni velük, és nem is akarok. Összetörök, és mielőtt ez bekövetkezne…szóval meghoztam egy döntést. Sokaknak nem fog tetszeni, te is köztük leszel. – csuklik el a hangom, és erősen megszorítom a kézfejét.
- Annyira szeretlek, mindig emlékezz arra a lányra, aki voltam, és ne arra, aki lettem. – már reszketek, és nem akarom még nehezebbé tenni az elválást, ezért felállok, és egy puszit nyomok a homlokára.
- Ég veled Amy. Vigyázz a kislányodra, mert a gyermeknél nincs nagyobb ajándék. – suttogom, és elindulok kifelé. Joel az ajtó mellett áll, így megállok mellette.
- Köszönöm ezt a néhány percet. Nagyon hálás vagyok neked, és örülök, hogy megismerhettelek. Megmondanád Marknak, hogy vigyázzon nagyon Amyre, és a kislányra is? – a könnyeim szüntelenül folynak, de nem akarok meghátrálni. Kibújok a köpenyből is, és átadom neki. Már nem mondhatom ki, hogy szeretem, már nem lenne értelme.


Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Kedd Júl. 19, 2016 1:36 pm
 



 

Erre azért egy pillanatra elkerekednek a szemeim. Áldását adta rá, hogy felkeressen engem… Ezek szerint Amy mégsem olyan hajthatatlan, ha akar valamit, miképpen eddig azt én gondoltam. A dicséret jól esik, de nem is tagadtam, hogy nincs közöm a dologhoz, egyszerűen csapatmunka volt.
Bólintottam, biztosan, noha a legtöbben bármilyen nemű, örülnek neki, hisz nem ez a lényeg. Fogalmam sincs. Nem leszek anya soha. Apa meg nem akartam lenni, de lettem… azonban életem virágán, mikor még fel-felsejlett a családalapítás gondolata, kisfiút akartam, egy kicsit belőlem, akit megtaníthatok arra, hogy legyen sokkal jobb ember, mint amilyen én valaha voltam, de igazán komoly tervként sosem fogalmazódott meg, sosem gondoltam, hogy jó apa lenne belőlem, és nem is sodort az utamba a sors olyan nőt, aki meg tudott volna győzni az ellenkezőjéről. Olyat, aki megdönt minden sztereotípiát, ami a fejemben él a kapcsolatokat illetően. Olyat, akit nem a holnap érdekel, hanem az adott pillanat, olyat, akinek nem kell mindennap bizonygatnom, hogy ő a világom közepe, hanem tudja abból, ahogy vele viselkedem, és észreveszi, mekkora különbség van a szememben közte és a többi nő között. Chloe nem vette észre. S aki nem lát belém, meggyőzni sem lesz képes arról soha, hogy menne, hogy képes lennék rá, épp annyira, amennyire egy kapcsolatra is akár.
Amíg a köpenyért megyek, némileg elterelődnek a gondolataim, és kicsit ki tudom zárni az elvesztegetett lehetőség tényét, mikor visszaérek hozzá, igyekszem csak az adott feladatra koncentrálni, nevezetesen, hogy gond nélkül eljussunk Amy szobájáig.
Hagyom, hogy bemenjen, kinn várok, azt nem is gondoltam, hogy beszélni akar majd hozzá, talán akkor becsukom az ajtót, s így is majdnem megteszem, már az első szavakból kihallom a hangjából, hogy sír, vagy nagyon közel áll hozzá, és van valami a hangsúlyában, a helyzet megtörtségében, ami meghúzza a vészcsengőt a fejemben. Hiába nyúlok az ajtóért, képtelen vagyok behúzni, hallanom kell, mit mond. Sosem voltam ekkora tapló, hisz nem tartozik rám, mégis úgy érzem, túlságosan fontos ez a pillanat ahhoz, hogy csak úgy kiengedjem a kezemből. Nem a kíváncsiság szüli, sokkal inkább a szükség… érthetetlen még számomra is.
Mi az istent forgatsz a fejedben, Csipkerózsika?
Észre sem veszem, hogy ökölbe szorul a kezem, csak azt érzem, ahogy a harag első hullámai elöntenek. Búcsú. Kétségtelenül, és fogalmam sincs róla, hogy valóban megtenné-e, de az a nagy helyzet, hogy amilyen állapotban van, és amennyi tragédia történt vele az édesanyja halála óta, nem merném kijelenteni, hogy nem lenne bátorsága hozzá.
Már hogy az istenbe ne bánkódna? Te vagy a legfontosabb neki… Nem fogja megérteni, miért tetted. Ott volt neked végig. Senki sem fogja, mert ezt nem lehet, ez szívbemarkolóan felfoghatatlan, olyasmi, amit mi, akik itt maradnak, nem érhetünk fel ép ésszel. Marja a torkom a tehetetlenség. Akkor éreztem utoljára ilyet, amikor a bátyánkon már semmi sem segített, és csak az utolsó lélegzetvételét vártuk. Próbálom mély lélegzetvételekkel lenyugtatni magamat, de nem megy. El tudom engedni, ha él, és még lesz esélye a boldogságra, de így… nem, erről szó sem lehet.
Meg én is köztük lennék.
Basszameg.
A falnak nyomom a homlokom, nem tudom, mit csináljak, én ehhez kevés vagyok. Én nem tudom, hogy kell visszarángatni valakit a halál torkából, és tovább segíteni. Egy halál egyszerű, érzéketlen pöcs voltam egész életemben, aki nem hagyta, hogy a családján kívül bárki közel kerüljön hozzá, erre jön ő, úgy rángat, mint valami marionett bábút, és csavar az ujja köré, hogy aztán feladja, mert az élet… egyszerűen csak élet? Mert rohadt nehéz, és elesik? Vannak, akik elkapják, mindig voltak, és mindig lesznek, nem szégyen másokra támaszkodni, segítséget kérni, nem szégyen bevallani, hogy gyengék vagyunk. Csak tudni kell, ki az, akihez elérnek a szavaink, a kétségbeesett kapálózásunk, a soha ki nem mondott kérés, hogy mutasd meg, mitől lesz nekem jó, ha eldobom a félelmeimet, ha elszakadok attól, amiben mióta az eszemet tudom, élek.
Csak oldalt kell fordulnom, hogy lássam az elgyötört arcát, az enyém is épp olyan, hallgatom, amit immár nekem címez, de képtelen vagyok megérteni, miért így cselekszik. Hogy miért adja fel, mikor David le lesz csukva, mikor megnyílt az étterme, mikor minden bizonnyal keresztanya lesz…
- Nem, nem mondom meg Marknak. – Nyelek egy nagyot, és a szavaim nem élesek, vagy támadóak, inkább csak szívfájdítóan halkak és lemondóak. Nem leszek a rossz hír hozója. Nem veszem a veszem a vállamra azt a terhet, hogy talán enyémek voltak az utolsó szavai, egyszerűen nem vagyok hajlandó megtenni. Épp annyira nem, mint amennyire megengedni sem fogom, hogy megtegye. Lehet, hogy nem én döntök róla, de egyszerűen nem teheti meg. Nem lehet ennyire önző azért, mert könnyebbek látja a halált, mint az életet. Könnyebb is, cserébe viszont semmi szép nincs benne, csak a végtelen csönd és üresség.
- Chloe… ha lenne bátorságod megtenni, akkor ahhoz is kell legyen, hogy tovább menj az utadon. – Egyelőre csak ennyit mondtam, mert… tudom, hogy fáj, ohh, sokkal jobban, mint hinné, szinte mindent végigasszisztáltam mellette, és mostanra nem tudok szabadulni a gondolattól, hogyha máskor találkozunk, akkor ez az egész nem így alakult volna, nagyon nem. Elveszem a köpenyt, de nem mozdulok…
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Kedd Júl. 19, 2016 11:13 pm
 



 

Joel and Chloe


Minden döntésemet kétszer, vagy éppen háromszor gondoltam át, mielőtt a végső lépésre szántam volna el magam. Most azonban csak egy belső késztetést érzek arra, hogy megtegyem. Nem látok előre, már nem kecsegtet semmi, ami a jövőmet illeti. Anya halála óta valahogyan nem áll helyre a zűr, és csak egyre nagyobb lesz. Az ágya mellett ültem, és vártam. Az elkerülhetetlen véget, mely minden emberre rátalál, de sokkal szörnyűbb ez, ha kívülállóként kell végignézned. Szorítottam a kezét, és imádkoztam, hogy a lelke nyugalomra leljen. Mindent megtettem, úgy éreztem, hogy mindent megtettem, de aztán rájöttem, hogy mégsem. Kevés voltam ahhoz, hogy életben tartsam az anyukámat. Előttem sorvadt el az életerős nő, aki mindig megmondta, hogy mit kell tennem, miképpen kell helyesen cselekednem. Ha most itt lenne velem, akkor biztosan minden más lenne. Anya azonban már nincs, és senki sem tud segíteni. Egy mély szakadék alja felé közelítek, és a halál sem rémiszt már meg. Valahogyan eljutottam arra a pontra, hogy nem félek megtenni az utolsó lépést afelé, hogy a lelkem megnyugodjon, elengedjem a belsőmet szétmaró fájdalmat. Szerelmes vagyok, boldogtalanul. A testem és a lelkem már egy külön életet élnek jó ideje, de most még annyira se becsülöm meg a földi porhüvelyemet, hogy az öntudatom hálni jöjjön belém. Üres vagyok kívül, és belül is. A legjobb barátnőmön nem tudtam segíteni. Kiölték belőlem az érzéseket, és Joel vitt mindent magával, amikor kilépett az ajtón. Köszöni, de ebből nem kér. Néma sikoly szakad fel a belsőmből, és szétroncsolja a mellkasomat a benne dobogó húscafattal együtt. Mély lélegzetet veszek a könnyáztatta arcommal együtt. Amy nyugodt arcvonásait figyelem, és elindulok kifelé, hogy lezárjam az életem eme fejezetét. Másképpen alakult volna, ha egy olyan férfiba szeretek bele, aki türelmesebb, és elfogadja, hogy még nem állok készen? Joel is megtette volna, ha…megint magamat áltatom. Nem kellettem neki, sem én, sem pedig a szívem. Halkan szorul a hurok a nyakam körül, és elszorítja a torkomat. Gombóc nő benne, ahogyan kilépek az ajtón, és meglátom elgyötört arcát. Rossz érzés kerít a hatalmába, de nem akarom azt feltételezni, hogy hallgatózott. A köpenyt adnám vissza, de előtte elutasítja a kérésemet. Kék íriszei csalódásról, egyfajta lemondásról árulkodnak, de bármit is akarok bemagyarázni magamnak, nem kellene. A hangja nem számonkérő, de még csak nem is sértő.
- Akkor majd átadom én neki. – válaszolok neki, de mielőtt akár mozdulhatnék, olyasmit mond, amivel megállásra késztet, és ledöbbent. Mégis hallgatózott. Felpillantok rá, és már nem sokat látok, mert újabb forró, sós könnycseppek lepnek el.
- Nincs már utam Joel, amin haladjak. Elvesztettem. Nem választás kérdése. – halkulok el, mert nem értheti, nem érezheti át, hogy mi játszódik le bennem. David, aztán ő tört össze. Már nem tudok megfelelni mások elvárásainak. Kudarcot okozok mindenkinek, és ezzel a bűntudattal nem tudok együtt élni. Senkinek nem kellek. Nagyot nyelek, és ellépek oldalra, de nem hagyja, hogy elmenjek. A folyosó szakasz ezen a részen szűk, így a mellkasára csúsztatom a tenyeremet.
- Joel..kérlek…engedj el. – nem nézek a szemébe, így a cipőmre hullnak a könnyeim, és nem sok hiányzik, hogy összeomoljak előtte.
- Kérlek. – suttogom már alig hallhatóan. Nem bírom. Mennem kell. Nincs kiért, és nincs miért maradnom. Nem kényszeríthetnek arra, hogy újra ringbe szálljak, mert én már nem akarok. Csak a gyógyszer, és az ágyam. Ez a kettő hiányzik, hogy véget vessek a szenvedéseimnek.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 20, 2016 10:29 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Szer. Júl. 20, 2016 1:23 pm
 



 

Kötve hiszem, hogy át fogja adni, ha épp halni készül, de ezen nem fogunk összeveszni, máson lehet, de ez nem érdekel most. Teszek arra is, hogy milyen szinten undorító szokás hallgatózni, de mint bebizonyosodott, abszolút nem olyan téma volt, amit csak úgy figyelmen kívül kellene hagynom. Ha Amy ébren lenne, biztosan zokogva tiltakozna, sőt, szerintem le is tudná beszélni. Szörnyen gyáva dolog akkor megtenni mindezt, amikor úgy gondolja, senki a világon nincs, aki vissza tudná tartani.
- Tévedsz, nagyon is választás kérdése. Tudod, mi a te legnagyobb bajod? Hagyod, hogy mások befolyásolják a létedet, hogy elvegyék a valódi lényedet, a fényedet. Hagyod, hogy meghatározzanak olyan emberek, akikhez talán közöd sem kellene, hogy legyen. Amikor megismertelek, akkor minden hited ellenére egy magabiztos nőt láttam, aki megszerzi, amit akar. Az éttermed, az álmod megvalósulásának közepette képes vagy egyszerűen feladni, mert most nehéz? Elhiszem, hogy pokoli módon az, de az élet rohadt sokszor szívás. Belegondoltál abba, hogy Amy mennyire fogja magát hibáztatni, ha magához tér? Hogy az apád mennyire fogja magát pocsék embernek érezni? Életük végéig vádolnák magukat amiatt, hogy nem vették észre, amiért ennyire súlyos a helyzet. – Sóhajtottam fel, tudom, kell a francnak az én szövegelésem, de nem gondolhatta, hogy akkora érzéketlen pöcs vagyok, hogy mindezt szó nélkül fogom hagyni. Azt már hozzá sem teszem, hogy ha megtenné, én sem lennék képes egyszerűen magam mögött hagyni a történteket, és most sem szabadulok attól a gondolattól, hogy sokkal több közöm van ehhez, mint illene.
- Nem, Chloe, nem engedlek el, addig nem, amíg ez az ostobaság ott van a fejedben. – Makacskodok, és szemernyit sem érdekel, hogy mennyire kérlel, ez nem így működik. Nem vagyok hajlandó úgy felkelni holnap, hogy talán már halott.
- Senki, egyetlen férfi sem éri meg, hogy eldobd miatta az életedet. Sem az a féreg, aki visszaélt az erejével, sem pedig én, aki olyan szinten elbaszott vagyok érzelmileg, hogy magam sem tudok mit kezdeni azzal, ha valami nem olyan, mint azt megszoktam. – Mocskos módon nem kéne hozzáérnem, de hacsak nem hátrál, az arcára simítom jobb tenyerem, a bütykeim fel vannak repedve, verekedtem, nem csoda, és annyi idő még nem telt el, hogy begyógyuljanak a sebek teljesen. - Nagyon sokszor fog még fájni, ebben biztos vagyok, van, akinek az élet örökös küzdelem, és amit eddig megtapasztaltam, sajnos te is közéjük tartozol, de azt hiszem, rossz oldalról közelíted meg a kérdést. Magadért kellene küzdened, Chloe, csakis a saját céljaidért, vágyaidért, álmaidért. Nem mások miatt tovább élni, nem másoktól függni, hanem csak magad miatt csinálni valamit. Nem azért, mert elvárják, vagy meg kell tenned bármilyen okból kifolyólag, hanem mert te szeretnéd. Fiatal vagy még, és két út áll előtted… – Elhallgatok egy kicsit, megkeseredik a számban a felelősség íze, amit a vállamra vettem a hallgatózásommal, és még mindig úgy érzem, hogy nem én vagyok erre a megfelelő ember, de próbálkozom. - Hazamehetsz, és megteheted. Édesanyád biztosan nagyon várna, legalábbis azután, hogy közölte, milyen szörnyen buta dolgot műveltél. Aztán csuklanál állandóan az ezernyi, mégis miért tetted Chloe kérdés miatt, mert ezt… senki sem lenne képes felfogni, akinek fontos vagy. A másik… hogy felállsz, akár a föld alól is kiásod magad, és a megerősödés útjára lépsz, csinálod tovább, és úgy élsz, hogy elsősorban a saját boldogságodat keresed, nem másokét, hogy nem hagyod magad lehúzni, és nem engeded, hogy a hozzám hasonlók elvegyék a mosolyodat és megfosszanak a reménytől. Mert… tudod, szerintem nem olyan nő szeretnél lenni, akit a férfiak határoznak meg. Inkább olyan, aki a férfiakat határozza meg, mert az a nagy helyzet, Csipkerózsika, hogy minden képességed megvan arra, hogy kivétel nélkül minden pasit levegyél a lábáról. – Igen, még én sem vagyok kivétel, ami azt illeti, az már rég meg is történt. - És itt közel sem a testiségről beszélek, mert az most nem számít. Arról beszélek, hogy csodálatos vagy odabenn, és nem lenne szabad hagynod, hogy mások tettei, véleménye, bizonytalansága, akármije okán másnak lásd önmagad. – Mutatok a mellkasára, fogalmam sincs, használ-e bármit, amit mondok, de muszáj beszélnem, hátha akad a sok maszlag közt valami, amibe belekapaszkodhat. Szívesen rádobnám a mentőövet, lenne mit, de hiszem, hogy ebből magától kell kimásznia, a saját erejéből, önmaga kedvéért felállni, nem azért, mert ha megteszi, talán jó, jobb dolgok is történhetnek…
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Szer. Júl. 20, 2016 10:36 pm
 



 

Joel and Chloe


Olyan simán elterveztem, hogy mit fogok tenni. Elbúcsúzom Amytől, mert ennyi járt neki, aztán szépen hazataxizok, lefürdök, felveszek egy szép hálóinget, és egy pohár bor társaságában beveszem édesanyám gyógyszereit. Milyen egyszerű képlet a fejben, hogy eldobjam az életemet, de sajnos nem számolok a lehetséges akadályokkal, mint Joel, és a hallgatózása. Eleinte reménykedem benne, hogy nem vette észre, maximum, hogy összetörtem, de ez ennél már sokkal mélyebb, és összetettebb. Nem érzem magam készen a folytatásra, mert valahol félúton megálltam, és külső szemlélő lettem a saját forgatókönyvemben. Az életem összeomlott, és ez a férfi tette fel az i-re a pontot, mégis ő az, aki most utamat állja, és nem enged. Nem akarom hallani, hogy mit mond nekem. Legszívesebben a fülemre tenném mindkét kezemet, de képtelenség, ha a közelében vagyok. Tizenegy év. Ennyi korkülönbség van közöttünk, és ez nem kevés előny a részére.
- Az a nő már nincsen, akit te megismertél. – tagadólag rázom meg a fejemet, és megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. Vékony határvonalon táncolok, és ha tőle fogom megkapni az utolsó löketet, akkor előtte fogok összeomlani is. Nem akarok még egy veszekedést, nem akarok több igazságot a szájából hallani.
- Amynek ott lesz a baba, és Mark, apa pedig…meglesz nélkülem. – üres szavak, légből kapott magyarázatok. Nem akarok én másra gondolni jelen pillanatban, mert a halál utáni vágyam nagyobb, mint az élni akarás, és ezen még az sem segítene, ha Amy könyörögne. Megtette a mozi előtt, a lakásomban, de nem bírtam elmondani neki, hogy mi játszódik le bennem. David miatt undorodom saját magamtól, a bőrömet egy késsel húznám le, hogy helyette újat kaphassak. Joel pedig a maradék érzelmet ölte ki belőlem, ami által még volt mibe kapaszkodnom. Mert elhittem, hogy vele kimászhattam volna a gödör mélyéről, de inkább nem kért belőlem. Ez a férfi akarja megmondani, hogy érdemes lenne életben maradnom? Sírva feszülök neki a mellkasának, hogy engedjen el, de nem akar, és meg is tagadja a kérésemet. Könyörtelenül folytatja az igazság feltárását, és néma maradok vele szemben. A hisztérika fog kitörni belőlem, és már ráz a sírás, amikor a keze az arcomra siklik. Nedves szempilláim alól tekintek fel a mélykék íriszekbe, és mondani akarok valamit, de képtelen vagyok. Az érzés, hogy az arcomhoz ér most többet ér, mint szeretném. Lehunyom a szemhéjamat, és a tenyere belső feléhez simítom az arcom jobb oldalát.
- Joel…kérlek, ne…túl sok. Nem bírom el, nem vagyok képes küzdeni. Nem tudom, hogy miért kellene. Elvesztettem önmagam. – sután nyúlok a keze után, és reszketve fogom át a tenyerét, mely az arcomra simul, és belecsókolok. Bárcsak ne így találkoztunk volna. Lassan nyílnak fel kék íriszeim, és mélyen tekintek az övébe. A választásom, az édesanyám kerül szóba. A butaság, a baklövés, ha megteszem. Nem tudok elszakadni tőle, és a gyötrődés ott ül a kék szempár mélyén. A férfiak meg se hallom már, csak azt, hogy miképpen vélekedik rólam. Félreértettem volna őt néhány nappal ezelőtt? Nem vettem valamit észre, amit kellett volna? Neki is fájt a búcsú? Most először fordul meg a fejemben, hogy talán Joel is érez irántam valamit. A szívemet körbeölelő vasmarok enged a szorításon, és fellélegzek egy pillanatra. Már nem hallom, amit a végén mond, csak eltolom a kezét, és mellkasának dőlve a nyaka körül fonom össze a sajátomat. Nem akarok gondolkodni, csak cselekedni. Ajkaim az övére simulnak, és talán nem viszonozza, de nekem szükségem van rá, hogy közel érezzem magamhoz. Elvesznék a pillanatban, de ekkor egy vinnyogó hang szólal meg a hátunk mögül.
- Dr. Roux…elnézést. – mindketten egyszerre kapjuk oda a tekintetünket, és egy megszeppent nővérkét láttunk meg, de ami…ami jobban aggaszt a mögötte álló férfi.
- Ne… - szólalok meg, mert tudom pontosan, hogy érzi magát a lány. Alig pár napja valaki ugyanezt tette velem. A puska hideg csövét nyomták a tarkómhoz, és a pénzemet követelték. Lezsibbadok, amint a férfi oldalasan kilép mögüle, és felénk fordítja a fegyvert.
- Maga a legjobb nőgyógyász, ugye? – kicsit sem tűnik elmebetegnek, inkább aggódónak.
- Szükségem van magára. A feleségemnek nincs zöld kártyája, és szülni fog. Az előző doki nem akarta elvállalni, mert farfekvéses a gyerek. Ha nem vállalja el, akkor megölöm őt is, és a barnát is. – irányítja rám a puskát. A szívem hevesebben kezd el verni, és beállok Joel elé.
- Kérem…megoldhatjuk… - kezdenék bele, de ekkor a nővért ellöki, és pontosan a homlokomra céloz. Megszólalni se merek. Lehunyom a szemhéjamat, és visszatartom a lélegzetemet is.
- Elvállalja, vagy nem? A barna lesz a biztosíték. – hadonászik felém, de én még mozdulni se merek.
- Ő fog asszisztálni magának. Nem akarok nézőközönséget. – teszi még hozzá.


Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Pént. Júl. 22, 2016 8:21 pm
 



 

- Dehogynem, ott van benned. Ahogy a kislány is, aki húsz éve voltál, ahogy a kamaszlány is, aki bizonyosan próbálgatta a határait, csak épp nekik még volt lehetőségük visszaszaladni az anyukájukhoz, neked viszont, Chloe, már meg kell tanulnod nélküle boldogulni. Nem mondom, hogy minden problémád forrása ez, mert ez nem igaz, de képzeld magad elé az arcát, a gesztusait, a hangját. Vajon mit mondana? Mert biztos vagyok benne, hogy ő el tudná érni, hogy ne gondold fölöslegesnek az életedet. – Nem tépek fel sebet, mert ez még nem hegedt be, ronda, fekélyes rusnyaság, erre már akkor rájöttem, mikor a műtét után álmában beszélt… Soha nem engedte el igazán, és megértem. A pokol tüze semmi sem lenne ahhoz képest, ha elveszíteném anyát, a gondolattól is szinte megfulladok. Ettől még, nekem van négy testvérem, akikkel képesek lennénk visszarángatni egymást a valóságba, kapaszkodnánk a másikba, hisz egy családtag elvesztését már túléltük.
- Igazán? Szerintem az apukád nem ezt mondaná. Két éve elveszítette a szerelmét, és most veszítse el a lányát is? – Halk vagyok még mindig, nem jelenetre vágyom, inkább csak rádöbbenteném, milyen súlyosan visszavonhatatlan hatásai lennének a tettének. Hiheti azt, hogy senkinek nem fontos igazán a világon, de ez nem igaz.
- Magadért. A jövődért. Anyukád emlékéért. Az álmaidért. – Felsóhajtok. Értem. Mégsem mondhatom ki, mert többször bántottam, mint szerettem volna, többször mondtam ki, hogy nincs közös utunk, mint illett volna, mert sosem hittem benne, ő pedig nem a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, támogasson, és megmutassa, ez az egész nem csak a véget nem érő veszekedések sorából áll. Inkább visszalökött mindig oda, ahonnan elindultunk.
Szerintem életemben nem beszéltem egyszerre ennyit, maximum, ha előadást tartok a kórházban vagy konferenciákon. Néha felmerül bennem, hogy talán meg sem hallja, amit mondok, de ha nem, nos… én megtettem, ami tőlem tellett, talán semmire sem jutottam, de legalább megpróbáltam. Nem lehetek mellette minden nap minden percében, és akadályozhatom meg, hogy hülyeséget csináljon.
Ahogy érzékelem, lehet valami, amit most értett meg, vagy legalább minimális szinten karcolgatja a valóság felszínét azt illetően, hogy közömbös igazság szerint sosem voltam az irányába, és még csak nem is mondhatjuk, hogy a testiségről szólt, mert azt határozottan el akartam kerülni, más kérdés, hogy férfiből vagyok, és végül csak ő győzött a hazai terepemen. Sosem voltam hozzászokva, hogy ne én döntsek a nőkkel kapcsolatosan, és sajnos jó párszor képtelen voltam neki nemet mondani, vagy ha már itt tartunk, tisztességesen kizárni az életemből, holott határozottan biztos, hogy jobban járt volna, ha már az elején megteszem.
Megcsókol… vajon most is attól fél, hogy elutasítom? Vajon valaha az életben rá fog jönni, hogy képtelen vagyok rá? Tulajdonképpen egyszer sem utasítottam el azért, mert én magam akartam megtenni, egyszerűen a körülmények váltak mostohává, és vettek kellemetlen fordulatot a dolog. Hiába csókolom vissza, és ölelném át magától értetődőn – lám, megint ugyanott tartunk, minden odavágott szó és keserűség ellenére -, meghallom az egyik nővérke meglehetősen ijedt hangját. A vészriadó azonnal megszólal a fejemben, keserűen sóhajtok fel, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy már megint valami olyannak kell történnie, ami tovább rombol mindent. Őt is, engem is, nem beszélve a nővérkéről, akinek mindösszesen annyi a „bűne”, hogy rosszkor volt rossz helyen.
- A városban valószínűleg én vagyok. – Közlöm tárgyilagosan, az más kérdés, hogy a legjobb, legmegértőbb viszont aligha, márpedig ez elég mocskos ügynek tűnik, tekintettel a fegyverre a kezében. Nem is értem, miért hiszik azt mások, hogy bármit büntetlenül megtehetnek.
- Elvállalom, ha elteszi azt a fegyvert. - Magam mögé húzom Chloet, és ha nem mozdul, akkor én lépek be elé, hát persze, majd pont ő fog előttem élő pajzsként funkcionálni. Erről szó sem lehet. - Segítek a feleségén, a szavamat adom, de nem akarom azt a fegyvert látni. – Azt meg sem merem kérdezni, mi lett az előző dokival, az a szegény gyerek meg nem tehet arról, hogy a szülei idióták, és úgy grasszálnak egy országban, hogy semmi joguk nincs hozzá.
- Tegye le azt a szart, vagy a gyerek és a felesége is meg fog halni, mert az, akire támaszkodniuk kellene, képtelen a józan gondolkodásra. – Szemezek én a pisztoly csövével Chloe helyett, rohadt kényes vagyok arra, hogyha valaki nőket fenyeget, vagy akar bántani, arra meg különösképpen, ha olyanról van szó, aki fontos számomra.
- Elhiszem, hogy a feszültségtől kizár bizonyos szavakat, amik más száját elhagyják, de akkor közlöm még egyszer. Magamtól is szívesen segítek, nincs szükség fenyegetőzésre. Ellenben, ha pisztolyt szegez rám, vagy a hölgyekre, azzal csak azt éri el, hogy hibázni fogok a feszültségtől. – Neki nem kell tudnia, hogy ez nem igaz, lehetne akár, sokan nem bírják, ha több teher nyomja a vállukat a kelleténél.
- Nézze, uram, a felesége farfekvéses, az a baba nem fog természetes úton megszületni, császármetszést kell végrehajtanom rajta, ahhoz legalább egy aneszteziológus és egy csecsemős nővér szükséges, aki utána a gyermekről gondoskodik, amíg én összevarrom a feleségét. Másként az életüket veszélyeztetjük. – A józan szavak közel sem biztos, hogy hatnak rá, de mivel úgy tűnik, hogy inkább aggódik, bízom benne, hogy sikerrel fogok járni. - Hol van a neje? – Akkor fogok még fejre állni, ha azt gondolja, hogy teszem azt a lakásukon kéne világra hozni azt a gyereket.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Hétf. Júl. 25, 2016 5:44 pm
 



 

Joel and Chloe


Bármennyire is szabadulni akarok a közeléből a tudat nem enged, és nem akarom meghallani, amit mond, de mégis eljut a hallójáratomig, sőt annál tovább. A legkényesebb pontot veszi célba, és az nem más, mint az édesanyám halála. Aljas módon kerül terítékre, de azt is tudom, hogy igaza van, de olyan nehéz beismerni. El kellene engednem, és nélküle boldogulni? A mankó is kevés lenne erre, hiszen nélküle egy törött szárnyú angyal vagyok, akinek már nincs meg az a fény az életében, amit a mamája hozott magával. Legszívesebben az arcába üvölteném, hogy hagyjon békén, ne ismételgessük ezt, de megint rátapint egy lényeges kérdésre, és az az apukám. Megőrülne, ha elveszítene, és tudom, hogy mennyire önző vagyok, de nem szeretnék életem végéig pszichológushoz járni, mert nem érzem magam nőnek, és embernek sem. Hány elutasítást kell még eltűrnöm, hogy egy kicsit is jobb legyen a helyzetem? A válasz egyszerűen itt van: elértem a fizikai határaim szélét, és hiába igyekszem, falba ütközöm. A felszín mélyén több igazság van Joel szavaiban, mint szeretném, de mégis a legfontosabb, hogy nem közömbös irántam. Nem a vágy szüli a késztetést a csókra, hanem a tett, hogy megpróbálta, hogy itt volt, amikor szükségem volt rá. Nem meghálálni szeretném, csak kapaszkodni egy erős személybe, aki kicsit is ki tud húzni a mostani állapotomból. Fogalma sincs róla, hogy mekkora hatással van rám, és soha nem is fogja megtudni, mert nem bírja felfogni ép ésszel, hogy képes lennék megváltozni is miatta. A nedves ajkak tánca nem tarthat sokáig, és bár érzem rajta, hogy közelebb húzna, sajnos az égiek más forgatókönyvet írtak nekünk. A nővérke, és a fegyveres férfi visszarepítenek pár nappal ezelőttre. A rosszullét kerülget, és el is sápadok, de annyi lélekjelenlétem még van, hogy a lány segítségére siessek. Nem akarom, hogy még valaki miattam haljon meg. Az események felgyorsulnak, és a férfi, illetve Joel kerül a középpontba, aki felvállalja helyettem az áldozat szerepét, és be is áll elém. A háta mögül kukucskálok ki, és a fehér köpenye alját ragadom meg. Nem eshet bántódása, főleg nem itt, és nem most. Újra beszélni szeretnék vele, el akarom mondani, hogy erős leszek, el akarok menni vele sétálni, főzni, moziba. A szívem a torkomban dobog, amikor végre leereszti a puska csövét a férfi, és hármunkra pillant felváltva.
- Nem akarok senkit sem bántani, de a feleségem a mindenem. A kocsiban ül, és nagy fájdalmai vannak. Egy aneszteziológus, és egy csecsemős nővér, de a barnának bent kell lennie Dr. Roux. Nem bízhatok senkiben, amíg a szerelmem nem szült meg. Nem halhatnak meg, nem azért utaztunk háromezer kilométert az új élet reményében. – a hangja elszánt, és egyszerre megkeseredett is. Nem tudhatjuk, hogy min mentek keresztül, és nekem ez az élni akarás egyelőre nagyobb hatással van rám, mint szeretném. Szégyellem, hogy percekkel ezelőtt egy gyógyszeres doboz, és a halál jártak a fejemben. Nem mozdulok Joel mögül, és az ujjaim úgy marnak bele a fehér anyagba, hogy félő a puszta félelmemmel elszakítom azt.
- Jöjjenek utánam. – int a fejével, és a kis csapat elindul, de nekem muszáj hátratekintenem az ajtóra. Amy odabent fekszik, és még mindig eszméletlen, miközben velünk zajlanak az események, és ha a férfi valamilyen okból kifolyólag elveszítené a babát, vagy a szeretett nőt, akkor lehet egyikünk se fog élve kijutni a műtőből. Nem a megszokott útvonalon hagyjuk el a kórházat, hanem a lépcsőházban, és ettől még inkább aggódok. A férfi nem árulta el a nevét, de ügyel arra, hogy egyikünk se maradjon le hosszabb időre. A friss esti levegő hirtelen tolul fel az orromba, és megállásra késztetne, de menni kell tovább. Nemsokára egy régi Volvót érünk el, melynek az anyós oldal felőli ajtaja nyitva áll. Odalép mellé, és kitárja előttünk. Egy meseszép mexikói nő hadar spanyolul, és a hasára mutogat. Különleges párbeszéd alakul ki a férj és a feleség között, ahol egyszer rám, majd Joelre mutogatnak. Nem sokat értek belőle, de annyi lejön belőle, hogy fél.
- Partido (Fél)? – csúszik ki a számon az egyszerű kérdés, így egyből két barna szempár szegeződik rám.
- Usted entiende lo que decimos (Érti, amit mondunk?) – némileg töröm a spanyolt, de bólintok. Elkezdenek hadarni ismét mellé, de a belső megérzésemnek hála megteszem a közöttünk lévő távolságot, és leguggolok a nő elé. A kezeit a tenyerembe zárom, és tört, akadozó nyelvtudásommal magyarázom el, hogy jó kezekben lesz.
- dr. Roux es el mejor en su profesión. (Dr. Roux a legjobb a szakmájában). – a rettegés nem múlik, de rászorít érdes ujjaival az enyémre, és talán egy kis reményt adhatok neki.



A hozzászólást Chloe Ward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 26, 2016 11:04 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Kedd Júl. 26, 2016 10:05 pm
 



 

Fogalmam sincs, hogy a némasága jót, vagy épp rosszat jelent, valahogy számítok arra, hogy végül úgyis lavinaként zúdul rám minden, de őszintén, mélységesen kezdek elfáradni attól, hogy miképpen Dia esetében is, úgy nála is én vagyok a rossz, én hibázom, engem nem lehet elviselni olykor. Mindenesetre, amíg nem robban ki a vihar, addig nem aggódom miatta előre, épp elég lesz akkor.
Összességében határozottan meglep, hogy minden elmondott szó ellenére más reakciója nem születik, pusztán az, hogy megcsókol… Nem mintha bánnám, és kezdem úgy érezni, hogy tehetek én bármit, ez újra és újra meg fog történni, mert vonzzuk egymást. Ijesztő rohadtul, mégsem jut eszembe eltolni magamtól, és nem azért, mert sajnálom, vagy mert azt hiszem, ha megteszem, nagyobb eséllyel lesz öngyilkos. Egyszerűen azért nem, mert én magam is vágyódom a csókja után, úgy önmagában utána, de ez olyasmi, amit egy magamfajta szoknyapecér rohadt nehezen ismer be. Az meg nem állapot, és nem is fair a többi nővel szemben, hogy őt képzelem a helyükre… Összességében azonban nem örülök, mert nem másba kapaszkodva kellene felállnia, hanem megtalálnia a saját erejét, hogy ne roskadjon össze legközelebb is, amikor valami baj éri, és még nehezebb lesz az élet. Bosszantó, ahogy a keserédesen kellemes pillanat elillan, mikor nem várt vendégek érkeznek. Na ez az, amire nem számítottam. Mármint, tudom, hogy vannak elmeroggyant emberek, sőt, még a Grey’s Anatomy is nagy kedvencem, de ilyet még nem pipáltam. Bevallom hősiesen, némileg engem is magába kebelez a félelem, hiszen fegyvert még nem nagyon szegeztek rám, csak ököllel csaptak szét kétszer is az utóbbi egy hónapban.
- Rendben. Viszont meg kell csipogtatnom őket, és nem tudom, milyen állapotban van a felesége, és a kisbabája, lehetséges, hogy sürgős. Egyet telefonálhatok? – Bólint, én meg már hívom is a recepciót. - Szép estét, drága Margaret, megtennéd nekem, hogy rácsipogsz Laura nővérre, és Dr. Miles-ra? Illetve, van szabad műtő a szülészeten?... Áhh, remek, foglald le nekem kérlek azonnal, egy kedves anyukánál rosszra fordultak a dolgok. – Magyarázom, és mondja is, hogy intézkedik, és képtelen vagyok belecsempészni a kódot a mondandómba, szerintem észrevenné, nem tűnik ostobának. Következésképp egyelőre senki sem tudja, hogy fegyveres van az épületben, én hinni akarom, hogy ártalmatlan, és tényleg csak a feleségét és a gyermekét tartja szem előtt. Átkapcsolt az agyam, nem érdekel, hogy ő milyen, de az anyukának meg kell adnom a lehetőséget, nem bírnék holnap reggel tükörbe nézni, ha nem teszem meg. Maximum megbüntetnek, kit érdekel… Hagyhatnám, hogy lövöldözzön olyanokra, akik fontosak nekem, de ekkora barom nem lennék sosem, következésképp, ha esetleg rám akarnák húzni majd a vizes lepedőt, meglesznek ellenük a kártyáim.
Chloe feszültsége elég világosan érződik azon, ahogy a köpenyembe mar, de nem merek hátra nyúlni, hogy legalább a kezét érintve megnyugtassam kicsit, félő lenne, fenyegetésként érzékelné a pasas. Ellenben akkor, amikor már a lépcsőházban haladunk, ráfogok a kacsójára, mert basszameg, ha elcseszek valamit, meg fogunk halni, akkor meg már rohadtul fölösleges adnom a nagy machot, aki mentes minden érzelemtől, és nem aggódik a normálisnál jobban érte. Mondhatni, már előre bocsánatot is kérek, hogy esetleg miattam végezzük majd golyóval a fejünkbe, akarok hinni abban, hogy nem így lesz, hisz a fenyegetés az életek kioltására egy dolog, de a reményvesztettség veszélyes fegyver. Csak úgy sétálhatunk ki innen, hogyha világra hozom azt a babát, és mindenki életben marad.
- Addig elmondaná, mit kell tudnom a feleségéről? Hány hetes? Volt bármi komplikáció a terhesség alatt? – Mi az istenért jöttek az ismeretlenbe egy várandós nővel?
- 39 hetes, már nincs sok hátra, 26 éves, teljesen egészséges, semmiféle problémánk nem volt eddig. A vércsoportja 0 Rh-, nincs gyógyszerérzékenysége, és persze a neve… Carmen. – Szép név amúgy, nem kevésbé a feleség, még ha fájdalom is gyötri. Hagyom, hogy Chloe felvegye a kapcsolatot az asszonnyal, addig én megint a fenyegető férfire pillantok.
- Elküldhetem kerekesszékért a nővérként? Gondolom, nehezére esik a járás, hogyha itt maradt a kocsiban. – Mennék én is, de nincs az az isten, hogy itt hagyjam velük Chloe, s ha megkaptam a beleegyezését, akkor el is küldöm a nővért, nyomatékosítva benne, hogy nem kell a felhajtás, csak megy, hozza a széket, és nem beszél senkivel sem. Bízom benne, hogy megérti.
- Szabad? – Kérdezem közelebb lépve, a hasára pillantva, és hogyha megengedi, egyelőre pusztán külsőleg, tapintással mérem fel a baba elhelyezkedését, és egy megkönnyebbült sóhajjal konstatálom, hogy még életben van, gyűlölném, ha egy halott gyermeket kellene kivennem onnan. - Minden rendben lesz! Most felmegyünk a műtőbe, és világra hozzuk a babájukat, jó? – Pillantok fel mosolyogva, s bíztatóan a szép arcba, reményeim szerint a kilátásba helyezett halálok nem furakodnak annyira a bőröm alá, hogy elszúrjak bármit is.
Nagyjából öt percbe telik, míg a kerekesszékkel bejutunk a műtőbe, a kollégák már ott várnak, és semmit sem értenek, csak megcsóválom a fejem, és egy sajnálomot tátogok nekik.
- 39 hetes, farfekvéses kismama fájdalmakkal. Megnézzük a baba funkcióit, de úgy tűnik, ki kell vennünk. – Már csak azért is, mert különben lelőnek, de egyébként sem biztos, hogy jó ötlet így. Egy farfekvéses baba elég nagy károkat tud okozni, hogyha megindul. - Előkészítenétek a beteget? Be kell mosakodnunk. – Pillantok Chloera és a másik nővérkére, aki óriásit nőtt a szememben azzal, hogy nem csinál balhét, és visszajött a székkel, nem tűnt el, mint szürke szamár a ködben. - Az úrnak meg szintjén adjatok egy steril készletet, bizonyára benn akar lenni. – Bármennyire is tűnjek magabiztosnak, egyáltalán nem vagyok az, tartok ettől az egész helyzettől, de megoldom, nagyon sok császárt csináltam már, farfekvéseset is. menni fog… Mindösszesen háromnegyed óra varrással együtt. Legalábbis rettentően remélem, hogy semmiféle váratlan esemény nem üti fel a fejét műtét közben majd…
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Kedd Júl. 26, 2016 11:06 pm
 



 

Joel and Chloe


A félelem rátelepszik a vállaimra, a lelkemre, és összenyomja azokat. Nem akarok egy halálos kimenetelű szülés után fejbe lőve kifeküdni. A halál utáni vágyam hamar elapad, és Joelbe kapaszkodom, mint az utolsó mentsváramba. A köpenye mögé bújok, mint egy megszeppent kislány, amikor beszélni kezd a férfival, és intézkedik. Hogyan képes megőrizni a hidegvérét? A történtek mély nyomot fognak hagyni bennem, de mikor elindulunk, lefelé a parkolóba megérzem, ahogyan összefűzi az ujjainkat. A pillanat törtrészéig nézek csak össze vele, de egyértelmű, hogy ami közöttünk van, az nem egy sima kaland. Nem kellenek szavak jelenleg, hogy érezzem, aggódik értem. A régi Volvónál egy kicsit felengedek, és megtudjuk, hogy az anyukát Carmennek hívják. Nem értem, és nem is tudnám megmondani, hogy honnan jön, de elkezdek velük spanyolul társalogni. Meg akarom nyugtatni a nőt, hogy a legjobb kezekben lesz, és nem eshet bántódása. Erre már Joel is lép, és kiadva a parancsokat érkezik a kerekesszék, a műtő is ránk vár. A legnagyobb teher az ő vállán van, mert nem egy ember életéért felel. Kissé kótyagos a fejem, és megesik, hogy kívülállóként tekintek magunkra. Két napja nem ettem normálisan, sőt igazából semmit, de dúl bennem az adrenalin, és nem szédelgek egyelőre. Az életünk a tét, és nem az, hogy a szűkülő gyomrommal törődjek. A műtőben nem mondanám feltétlenül, hogy a káosz uralkodik, de az aneszteziológus, és a nővérke se érti, hogy mi ez a sürgős eset, amikor felérünk. A kezem remeg, de megpróbálom elrejteni az árulkodó jeleket a többiek szeme elől. Arra kapom fel a fejemet, hogy illene bemosakodni a császármetszésre, így követem Joelt, meg a másik nővért is a steril területre. Többen segédkeznek, de így is félelem járja át a belsőmet. A mellettem lévő csaphoz állok, és alaposan megtisztítom a két kezemet.
- Én…kérlek, most rájuk gondolj. – szívesen a szemébe mondtam volna, hogy kedvelem, nem akarom, hogy bántódása essen, át akarom beszélni az utolsó veszekedésünket, mert így nem érhet véget. Visszacsókolt, érez irántam valamit. Engedjem el? Képtelen vagyok rá.
- Meg kell mentened őket, és én bízom benned. – suta és nem túl meggyőző szavak ezek, mert a legfontosabb, hogy most ő bízzon saját magában. Így is történik, mert ránk kerül a zöld köpeny, a maszk, és a gumikesztyűk is. Némán ballagok mögötte a műtőbe, és megállok hátrébb. A férfi eltette egyelőre a fegyvert, de ez nem biztosíték semmire. A közelében állok meg, és szóba elegyedek vele.
- Mi a neve? – nem vagyok tolakodó, csak megpróbálom lefoglalni, amíg mások a felesége életét próbálják megmenteni a csecsemővel egyetemben.
- Jose. Nálunk nem jó dolog családot alapítani. Nem biztonságos az ország, ha érti.. – elmélyülnek a homlokán lévő barázdák, és csak bólintok a maszk mögé bújva.
- Minden rendben lesz. – nyugtatgatom, de a percek csigalassan telnek, és az izzadástól rám tapad a műtős ruha. A háttérből figyelem az orvost, aki most nem Joel, hanem egy másik énje. Határozott, tudja, hogy mit kell tennie, és lenyűgöz a higgadtságával. A team a keze alá dolgozik, és zökkenőmentesen jutunk el a feltárásig. Még a levegőt is visszatartom, mert ekkor dől el minden. Néhány keserves másodperc után meghallom a gyereksírást, és megkönnyebbülök. Könnyek szöknek a szemembe, és közelebb lépek a műtőasztalhoz.
- Kisfiú.. – dadogok, mert Jose már megy is oda, hogy szemügyre vegye a csöppséget. Olyan bensőséges, és megfoghatatlan pillanat ez. Nem lehet elmondani, ha tényleg egy csoda részese leszel. Betolakodó vagyok, mégis a szívemet melengeti a pici látványa. Hirtelen elöntenek az érzések, hogy élni akarok, egyszer anyává akarok válni. Túlontúl sok lesz ez, így észrevétlenül osonok ki a bemosakodó területre, és az első dolgom, hogy a maszkot, és a sapkát a megsemmisítőbe dobjam. A csaptelep szélén támaszkodom meg, és a zokogás ráz, de ez amolyan felszabadító sírás. Hamarosan nyílik is az ajtó, és meglátom Őt.
- Tudom, hogy nem mondtam semmit a csókot illetően. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék Joel…odabent Isten voltál, még ha nem is így tekintesz magadra, de egy csodát alkottál. Nem szeretném, ha elküldenél, nem szeretném, ha most távol kellene lennem. Itt akarok lenni veled, értesz? – szaporábban, szinte kapkodva veszem a kis légvételeket, amikor a tekintetem elmélyül az övében.


Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Kedd Júl. 26, 2016 11:08 pm
 



 

- A babára gondolok. Meg rád. Meg a többi itt dolgozóra. – Szögezem le. A pasas nem érdekel. A nő talán, annyira mindenképp, hogy ne hagyjam meghalni, de a felelősség egyszerűen túl nagy, és fogalmam sincs, fogom-e bírni. Nem normális ilyen teher alatt életeket menteni, jól megy, de a legtöbben közülünk nem tudják, milyen mondjuk kereszttűzben. Köztük én sem. Az nem érdekelne, ha alapból lennének életveszélyben, jó vagyok abban, amit csinálok, mindig megoldom, vesztettem már el sajnos beteget, de mi sem vagyunk istenek, vannak olyan helyzetek, amikor nem tudunk már mit tenni.
- Tudom, hogy csak segíteni akarsz, de így is épp elég feszült vagyok már. – A meg kell mentenem őket nem olyasmi, amit hallani akarnék. Egyrészt tisztában vagyok vele, másrészt csak azt nyomatékosítja bennem, hogy óriási lehet a baj, ha hibázok, vagy ha esetleg olyan súlyos a helyzet, hogy nem tudjuk megmenteni. Nem akarok belegondolni. - Megtennéd, hogyha baj van, eltűnsz? Kérlek… – Hiába halnék meg jó eséllyel én is, minden elmeroggyant gyilkos előbb ölné meg Őt, azt meg nem bírnám elviselni még rövid ideig sem. A francba is, miért kellett pont akkor csókolóznunk? Simán eladhatnám valami mit sem jelentő nővérkének… Ettől még egyébként tudom, mit kell tennem, a véremben van, és meg fogom csinálni, egyszerűen nincs más választásom. Akármennyire is bízom magamban, kissé szegényes a felhozatal, és attól tartok, hogyha komplikáció lép fel, akkor bajban leszünk, de ne legyen úgy. Sőt, nem lesz úgy. Pont.
A nővérke, aki ugyanúgy elszenvedője az egésznek, mint én, szépen a kezem alá dolgozik, a vágás tiszta, tökéletes, mint minden munkám, és a baba is rendben van, de ezt már az előzetes ultrahangos vizsgálat is megmutatta, ugyanakkor nem lenne képes ebben a testhelyzetben kibújni. Mindenki nyer ezzel, életben maradnak, és nem okoz elviselhetetlen fájdalmat az édesanyjának. Tizenkilenc perc telik el az érzéstelenítés után, mikorra kiemelem a lurkót az anyaméhből. Szinte azonnal felsír, a színe szép, a hangja jó erős, még kapálódzik is, minden rendben. Át is adom gyorsan a csecsemős nővérnek, ott már felőlem az bámészkodik, aki akar, nekem még dolgom van. Most valahogy a születés csodája nem tud magával ragadni, zavar, hogy ennyire pengeélen táncol a pillanat, egyedül csak az képes megnyugtatni, hogy Carmen is jól van, innen már nem lehet elszúrni. További negyed óra telik el, míg összevarrom a sebet, aztán lehet is tolni a feleséget az egyik kórterembe. Rohadtul nem érdekel a továbbiakban ez az egész, de ha még egyszer meglátom a kezében azt a fegyvert, megölöm.
- Nem fogok feljelentést tenni, amennyiben többször nem látom azt a pisztolyt, de a papírokkal gondok lesznek, remélem, ezzel tisztában van. Ha szeretné, adok pár telefonszámot, hogy intézkedni tudjon. A biztonsági őrt beküldöm a pisztolyáért, azzal nem maradhat a kórházban. – Ennyiben maradunk, de őszintén szólva még mindig rohadt feszült vagyok, és nem akarom látni a pasast. A babát is elviszik, annyit mondok csak a nővérkének, hogy állom a költségeket, a gyerek nem tehet arról, hogy a szülei hülyék. Mert ne csináljunk gyereket a bizonytalanságba, maximum akkor, ha már sikerült kilépnünk abból az életből.
Odakinn én is megszabadulok a kesztyűmtől, sapkától, műtősruhától, szeretnék végre ledőlni, a gyomrom még mindig görcsben, túl sok a szar, elegem van már belőle.
- Értelek. Nem küldelek el, ha nem zavar, hogy én eszem, aztán alszom. Végem van… – Esélyesen erőm sem lenne elküldeni innen bárkit is, pláne őt nem, szóval maradjunk annyiban, hogy megfogom a kezét, és elkezdem magam után húzni. A biztonsági őrt meg beküldöm, hogy vegye el azt a pisztolyt, azt még odakinn megvárjuk, aztán már indulok is a nőgyógyászati pihenő felé. Az nyugisabb, kulcs kell hozzá, és még kaja is van. Csak akkor fújom ki a levegőt, amikor percek múlva bezáródik az ajtó mögöttünk, és rögtön be is kulcsolom az ajtót, hogy a következő pillanatban magamhoz húzzam Chloet, és megöleljem, mert… most úgy érzem, kell, mert nincs baja, és ez a lényeg… semmi más nem számít.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
Kedd Júl. 26, 2016 11:21 pm
 



 

Joel and Chloe



A születés egy új élet kezdetét jelenti. Valahol éppen most halt meg valaki, és adta át a helyét neki. A pillanatot ugyan nem tudom megörökíteni, de a sírás, az apuka önfeledt mosolya minden rosszat feledtet velem egy kis időre. Az idő örvényében állva tekintek a bővülő családra. Joel arcán nem tükröződik ez az öröm, inkább csak teszi a feladatát, holott nem tudja most hányan is hálásak neki. Jómagam is ezen személyek közé tartozok, mert visszarántott a szakadék széléről. Nem lehet mellettem örökké, és nem is kell, de amikor szükségem volt valakire, hogy útmutatást adjon, akkor megtette. Keményen mondta oda az igazságot, amit mélyen belül én is tudtam, csak nem akartam meghallani. Kissé zaklatottan távozok a műtőből, és állok meg a csaptelep mellett. Mélyeket lélegzek, és az előbb történtek járnak a fejemben. Az elmúlt egy hónapban annyi rossz ért, hogy nem vettem észre az élet apró örömeit. A sírásnak nem tudok gátat szabni, és mire Joel is kiér már tehetetlenül zokogok. Felszabadulok a lelki terhek alól, melyeket eddig magammal cibáltam. A szemébe mélyedek, és elmondom, hogy mekkora ász volt odabent, de a tekintete inkább ideges, zavarodott, és mérhetetlenül szomorú. Nem zavar el, csak egyszerűen a kezem után kap, és máris vele együtt tartok a folyosó irányába. Többen szállingóznak még a nőgyógyászaton, mint kellene, de nem állunk meg. Az étel gondolatára megint összeszűkül a gyomrom, és sajnos csikar is. Két napja nem vettem magamhoz szilárd táplálékot, és ennek kezdem érezni a hiányát. A rosszkedvem még az étvágyamat is elvette, ami nem olyan meglepő, de amint elérünk a kórteremhez a biztonsági őrrel egyeztetünk még, és Joel a nővérnek is elmondja, hogy mi a teendő. Túl rossz időszakot élünk, hiszen a legjobb barátnőm is odaveszett ma, és csak egy hajszálon múlott az élete…ahogyan az enyém is. A pihenők egy eldugottabb folyosószakaszon vannak, így meg sem nyikkanok, csak követem őt, amíg egy ajtó előtt meg nem állunk, és elő nem veszi a kulcsát. Velem fog enni, velem fog aludni? Ostoba kérdések, mert az előbb mondta el. A kis helyiségen belül azonnal otthonosabban mozgok én is, de nincs időm reagálni. A tokba ragadt nyílászáró után hirtelen magához húz. Szavak helyett a tettek beszélnek. Elcsigázott vagyok a hosszú nap távlatában, és nem is ellenkeznék. Az arcom a köpenyére simul, és az orromat az ismerős Joel illat tölti be. A derekát ölelem át, és a nedves szempilláim alól lehunyva várok arra, hogy normalizálódjon a légzésem. A sírás némán maradt abba, de most…ott vagyok, ahol lennem kell. Az álla a fejem búbján pihen meg, és érzem a meleg levegő áramlását. A felgyülemlett rossz semmissé válik a karjai között. A vállára fektetem a fejemet, és csendben bújok hozzá. Az őszinte vigasz most talál rám, és képtelen vagyok szabadulni tőle. Szeretem. Vele vagyok csak egész. Nem akarom megtörni a pillanat varázsát, minden olyan tökéletes. Kis idő elteltével tekintek fel a mélykék szivárványhártyákba, és szótlanul lábujjhegyre állok, hogy aztán a két kezem az arcára simuljon, és megízleljem az ajkait. Finoman, és lassan irányítok, mert minden másodperc számít, amit vele élhetek át. Az orrunk összeér, és a csók sem tart sokáig, így visszabújok a nyakszirtjéhez, és a pisze orrom hegyét nyomom neki a bőrének.
- Hosszú nap volt. Marknak üzentél? – pillantok fel rá, és a köpenye alatt a mellkasára támasztom az egyik kezemet.
- Jól vagyok, nem lesz semmi bajom. – kelyhet formálok az arca köré, és elveszek a kékségben.

Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi Osztály
 



 

Vissza az elejére Go down
Sürgősségi Osztály
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: