HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)

Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Hétf. Aug. 15, 2016 1:45 pm
 



 



Eva & Gemma


Valamikor 2015. tavaszán

Szép napunk volt, a tegnapi kapatos este után a húgommal jobbnak láttam ma kizárólag a természetszeretetnek hódolni, már csak azért is, mert minden ilyen este után kellett nekem némi levezetés, ilyenkor nem a munkám okán, inkább csak a saját örömömre fotóztam, példának okáért azt, mikor megcsillan a harmat a faleveleken, visszatükröződik a nap fénye a pocsolyákon, vagy épp tökéletesen kirajzolódnak benne a vonásaim. Kizárólag a könnyed szórakozás volt a cél, s közben szórakozottan forgattam az ujjaim közt a tegnap kapott névjegykártyát. Hívjam fel, ha már lepasszoltam a húgomat, szívesen töltené velem az idejét. Hülye vén kujon, viszont nagyot robbanthatnék. Ismerem a nevét, minimum milliárdos, és van egy húsz éves felesége. Kérdem én, minek neki akkor másik? Egyáltalán vajon bevetésre képes még? Kötve hiszem. Végül a zsebembe csúsztattam, még nem tudom, mit kezdjek vele, de a bőröm alá égett, hogy szívesen borsot törnék az orra alá.
Vörös tincsek kúsztak a látóterembe, szinte kiáltva a figyelemért. Könnyedén siklott utána tekintetem, kíváncsi lettem, kevesen képesek a pillantást egyetlen szívdobbanás alatt kivívni, szerintem még nekem sem megy, de benne volt valami, ami miatt képtelen voltam nem odanézni. Nem érdekeltek a nők soha, kizárólag az egészséges versengés szintjén maradva néztem meg őket olykor, de hogy bármit kezdjek velük, az már nem volt műfajom. Mégis jelentett valamit az, hogy ennyire megkapó volt számomra, hittem én akkor azt, hogy pusztán azért, hogy fotópapírra kívánkozzon, éppen ezért meg is emeltem a gépemet, hogy a memóriájába kúszhasson a vörös hajú nő, mint jelenség. Remélem, ez átjön majd a képeken is.
Fotós vagyok, sok mindenre fel szoktam készülni, mikor a munkámat végzem, de az, ami eztán következett, nem olyasmi, amit egy közel sem masszív nőből kinéz az ember. Kiszúrta a dolgot, s már közelített is felém, ilyenkor általában megpróbálok egyességre jutni velük, hogy ne essen baja a gépemnek, velem lehet beszélni, nem tartok meg minden képet egyébként sem, és amiket hobbi szinten lövök, fel sem használom soha. Van, ami csak saját szépérzékem kielégítéseképpen kellene. Fogalmam sincs, ki ő, mit csinál a hétköznapjaiban, vagy épp a munkájában, de jól esik elképzelni, s rendszeresen meg is teszem, ha ismeretlen arcok kúsznak a képeimre.
- Nyugi, beszéljük meg! – Tartottam felé az egyik kezem, míg a gépemet tartót magamhoz húztam, hogy nehezebb legyen elérni. Lövésem sincs semmilyen szinten a harcművészetekről, így nem igazán tudnám megvédeni magam, de a legtöbbeknek elég az, hogy látszólag tudom, mit csinálok. Hát nagyon nem, maximum féltem a kenyérkereső eszközömet, olyan jól nem állok, hogy több is legyen belőle raktáron. A régi gépem megvan, de ebbe beleszerettem, és alig volt fél éves a kicsike.
Dühösnek tűnt… remélem, hogy lehet beszélni a fejével, mert ha nem, akkor süthetem a könnyed kis délelőtti fotózásomat, és helyette a hajam fog hullani idegességemben…
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Kedd Aug. 16, 2016 8:46 pm
 



 

Gemma Wyndham és az érzelmi hullámvasút

Nem is olyan ritka manapság, de kifejezetten jókedvűen ébredtem, azon egyszerű oknál fogva, hogy végigaludtam az éjszakát. Nem törtek rám fantomok, nem véltem ellenséget felfedezni a folyoson koppanó járőr-léptekben, és még csak vészjós telefoncsörgés sem zúzta darabokra pihenésemet. Sőt, és ez már tényleg a non plus ultra volt, még saját elmém sem játszott velem horrormozit.
Mindent összevetve, elég elcseszett lélek vagyok, ha egy rémálommentes éjszaka már elég indok arra, hogy az idei év top tíz legjobb reggelének egyikét prezentáljam. Még odáig is ragadtatom magam, hogy a hangulatomhoz passzolóan színesen öltözködjek: a farmerom a szokásos kék helyett mélybordó színben pompázik, amiről rosszabb napokon a száradni kezdő vér jutna eszembe, ma azonban nem, felül pedig egy kissé bő szabásúra hagyott, lifegő ujjú zöld póló takarja bájaim. Arra jön a konvencionális árnyalatú (sötétbarna) széldzseki, majdnem mellrészig felhúzott cipzárral, végtére az utcán nem mutogathatom a fegyvereimet. A pisztoly hónaljtokba kerül, a kés az övemre. Még tartalék tárat sem viszek magammal. A felszabadultság netovábbja. Egy napszemüveggel egészítem ki az összképet.
Meg volt beszélve az eltávom a bázisról (ehhez az egyhez természetesen mindig ragaszkodtak, engedély nélkül nem mehettem sehová - mint az oviban), bár hogy minek, amikor úgyis van a bőröm alatt nyomkövető... na mindegy. Leadtam a dögcédulát, esetemben ez a sztenderd protokoll része, kitöltöttem a nyomtatványokat, és már mehettem is utamra. Úgyis jobban meg akartam ismerni a várost. A zsebemben csupán egy hitelkártya, telefon és igazolvány lapult, úgy voltam vele, egy városban bármit meg lehet venni, ha pedig mégsem... a sivatagban is napokat túlélnék bármi felszerelés nélkül, nehogy már Seattle fogjon ki rajtam! A fejemben szorgosan rajzolom a térképet, miközben csavargok, s déltájban egy parkot szúrok ki, oda térek be. A hétköznapi élet neszei, a vidám gyerekzsivaj egyszerre nyugtat meg, s hagy fájó fullánkot a mellkasomban. Oda sem figyelve fonom keresztbe ujjaim, amikor el kell sétálnom a fagyiskocsi mellett, arra azonban ügyelek, hogy ne nézzek a játszótér felé. Van, amit nem tudok megemészteni.
És van, amit viszont nagyon is megszoktam. A pillantást magamon afféle női hatodik érzékkel fogom fel, tarkómon vigyázzba állnak tőle a finom pihék. Nem tudom, ki az, de a drill azonnal bekapcsol. Arcomra finom mosoly költözik, miközben elfordulok az ellenkező irányba, telefonomat felemelve a kijelző tükröződéseiben keresem a fenyegetést, miközben látszólag egy fotót készítek magamról. Nem telik sok időbe - s meglepődésemre nem a puska távcsövén korcsolyázik végig a napfény, csupán egy fényképezőgép teleobjektívén. Az adrenalinlöket azért nem tisztul el ilyen gyorsan a szervezetemből, s amennyire megkönnyebbülést tapasztalok magamon, annyira be is mogorvulok. Mégis mi a fene ez? Ki a fene ez? És hogy képzeli, hogy csak úgy fotózgat? Engem?! Sarkon fordulok, azon lendülettel zsebre vágom a telefont, és megindulok felé, jóval tempósabban, mint ahogy bárki más mozog itt jelen pillanatban. Nem futok, mozgásom inkább siklás, táncos és fenyegető, mégis harmonikus és szép a maga nemében. Tizenkét hosszú lépés - gondosan kiszámított mindegyik -, és már nyúltam is felé. Pontosabban... a gép felé tettem volna, de azt elhúzta. Még ha nem is fegyvercső volt hozzáerősítve, furcsán védtelennek éreztem magam a lencse bogárszeme előtt, és ez dühített, szóval jobb kezem ujjai a felém nyújtott alkarra kulcsolódnak, felrántva majd kifordítva söprik el az útból, hogy egy köríves lefelé irányítással fejezzem be az akciót, végeredményként a könyök mozgását korlátozó, fájdalmasan hátrafeszített csuklójú pózba merevítve a végtagot, miközben másik kezemmel azon vagyok, hogy elmarjam tőle a kamerát egy határozott rántással, ha valami zsinórral a nyakába van akasztva, akkor azt is hajlandó vagyok elszakítani. A fizikai erőm, kinézik belőlem vagy sem, megvan hozzá, és hamarabb le akartam ezt rendezni, semhogy felfigyeljenek ránk. Az utolsó lépéssel tehát bezártam a távolságot kettőnk között, miközben, ha sikerült a korábbi mozdulat, határozottan földhöz vágom a kamerát. Ha digitális, akkor szét kell taposnom a memóriát, ha analóg, akkor kiszedni a filmet. Tiszta sor, nem vagyok hülye. Nem azért akarom eltüntetni az ittlétem nyomát, mert bizonyíték lett volna, vagy mert rosszban sántikáltam volna - viszont meglopottnak érzem magam azért, mert majdnem-önfeledtségem és majdnem-szabadságom pillanatainak valaki más is szemtanúja lehetett, mi több, rögzítette. Ehhez senkinek nem lett volna joga, főleg nem az engedélyem nélkül... olyan kevés idő akadt a világon, amit önazonosan, önmagam társaságában tölthettem, nem fegyverként, nem katonaként, nem a bűntudattól fuldokolva. Drága pillanatok ezek számomra, és csakis az enyémek. Ezért bukkanhattak fel valós érzelmeim, és láthatta meg a dühöt, amit éreztem a cselekedete miatt, de mire idáig eljutunk, fegyelmezem vonásaimat is, és azt teszem, amire treníroztak. A fenyegetést megszüntettem, most tehát gondoskodnom kell róla, hogy a munkásságom senkinek ne szúrjon szemet.
- Ki vagy? Miért fotóztál le? - sziszegem arcába a kérdéseket, ám a fenyegető hangnem ellenére tüneményes mosolyt varázsolok ajkamra. Ha valaki idenéz, márpedig a csattanás miatt valószínűleg megteszik páran, ebből és bizalmasnak vélhető közelségünkből inkább asszociál két barátnő  kissé hevesen sikerült találkozására, semmint a valós eseményekre, és nekem vérembe írták és elmémbe gravírozták, hogy fenntartsam a látszatokat... Talán nem is tudnék már másképpen tenni. Nyugtalanító a felbukkant gondolat. Vajon egy fegyvernek van egyáltalán bármilyen döntési szabadsága? És kell egyáltalán, hogy legyen neki?
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Szomb. Aug. 20, 2016 12:31 am
 



 

Izé. Lehet futnom kéne, láthatóan nem örül, de bűnösnek nem vallom magam, így végül gyökeret eresztek, lesz, ami lesz. Én ugyan nem nézném ki belőle, hogy beveri a képemet, bár láttam bár bőven sok cifra dolgot, lehetséges, hogy végül ez lesz belőle, de hogy nem fogom még a belem is kiloholni előtte, az fix. Egyébként, felettébb felkelti a figyelmem a tény, hogy ennyire tettre kész pár nyamvadt kép miatt. Amúgy, erről igazából nem fogok felvilágosítani senkit, a modern technikának köszönhetően a képek csont nélkül landolnak a telefonomon, onnan meg a felhőmben. Magyarázzam? Fölösleges. Ilyen szinten nem mennék bele a dolgokba, kész szerencsém, hogy a legtöbb embernek gőze sincs arról, hogy ez manapság már így is működőképes. Nem akarom én felhasználni a képeket, ezeket legalábbis, ritkán nyúlok a szórakozásból megalkotott anyagokhoz, csakis akkor, hogyha tudom, van bennük valami, amire szükségem van.
Anyám, de gyorsan jön, ez nem normális, nem átlagos ember, több annál. Basszameg, Gemma, hát mibe tenyereltél már megint? Nem is én lennék, ha nem hasalok el már megint valami marhaságon. De most komolyan… Vadmacskákat megszégyenítő mozgással terem előttem, nagyjából köpni-nyelni nincs időm, vagy csak nekem tűnik túl gyorsnak minden, és csak annyira futja, hogy a gépemet óvni próbáljam, hozzátenném, halál fölöslegesen. Esélyem sincs.
Meglehetősen frusztráló, ahogy a kezemre fog, és gyanítom, ez a legcsekélyebb mértékben sem fog lenyűgözni, ellenben fájni rohadtul, ugyanakkor lövésem sincs, mivel akadályozhatnék meg bármit, amire készül. Másodpercekről sem beszélhetünk, mire azon kapom magam, hogy a. hajlékonyabb vagyok, mint hittem, b. ez rohadtul fáj.
- Mi a… eressz már el, megvesztél, vagy mi van? – A beszéljünk meg hatástalansága hamar kihozza belőlem az állatot, és nem fogom vissza magam, ha kell, orbitális nagy patáliát csapok, zengjen csak tőlem a környék, de ez milyen bánásmód már. Nem mintha önmagában ez nem lett volna elég, de nem rest még a gépemet is kitépni a kezemből, lendülnék utána, de a legapróbb mozdulattól is majd megpusztulok a fájdalomtól. Tudtam én, hogy gyúrnom kellett volna, most már lényegtelen, alapvetően ritkán kerül az ember ekkora trutyiba.
- Cseszd meg! – Ordítok kikelve magamból, és rogyok le a földre, ha végre méltóztatik elengedni, szabályosan úgy érzem, mintha a bőrömet nyúzta volna le, és hiába is próbálom összekanalazni a gép darabjait, finoman szólva is halálosan fölösleges a dolog, mert ez már egyben sosem lesz. Magamról totálisan megfeledkezve, homlokomból kisöpörve összezilálódott tincseimet zuttyanok le a földre, és ejtem a kezeim közt feszülő darabokat lábaim közé, mit ejtem, inkább odavágom. Ilyen a világon nincs.
- Hagyj békén. – Morranok rá, az sem érdekel, ha leguggolva a pofámba sziszegi a kérdéseit, legszívesebben behúznék neki egyet, de az az érzésem, hogy annak is csak én innám meg a levét, és nincs kedvem kipróbálni a dolgot. Nevetséges, hogy még bármilyen kérdésre választ vár azok után, hogy gyakorlatilag tönkretette a megélhetésemet. Még mindig nem hiszem el, hogy a saját fényképezőgépem romjain csücsülök gyakorlatilag. - Rohadtul nem vagy olyan lenyűgöző személyiség, mint amilyennek tűntél. – Ennyit azért odavágok, és hacsak nem kaptam közben orrba vágást, vagy valamit, talán közben az is eljut a tudatáig, hogy az egyik kérdésére igazság szerint válaszoltam. Ennél korrektebb és kerekebb megnyilvánulásra viszont tőlem nem számíthat jelenleg, lévén nagyon a bögyömben van.
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Hétf. Aug. 22, 2016 5:09 pm
 



 

Jó, hogy nem fut. Úgyis gyorsabb lennék, s csak még gyanúsabbá, még bűnösebbé válna a szememben. Nem mintha amúgy nem lenne az, de... különben is, felesleges figyelemfelhívás volna. Gyűlölöm, amikor felfigyelnek rám, és többször fordult már elő, mint azt elismerni szeretem. Hiszen ha engem észrevesznek, az többször hiba, mint amennyiszer nem.
Nyilván senki nem szeret hibázni. Ha azonban élet-halál is függhet tőle, akkor fokozottan viszketőssé válik az ember az ilyesmire. A fotós kérdést nyög felém, mosolyom ragyog rá válaszul. A számon. A tekintetem komor marad. Amint a gépet elmartam, és földhöz vágtam, a kezét is elengedem, az eddig előrecsúsztatott lábamat most hátraviszem, kis tér közénk, ütésnyi távolság, ha szükséges, az addig a szorongatására használt bal karomat kicsit eltartom magamtól, félig hajlított, félig felemelt állapotban, nem tudom, mire számítsak ettől a nőtől. Ordít. Zavartan pillantok körül, erre már bizton felfigyeltek nem kevesen, sután intek, mintha kínban lennék, s fél térdre ereszkedek - nem guggolok, egyszer próbáltam meg még a legelején, a szart is kiverték belőlem, milyen irgalmatlanul hülye póz az, instabil mint a fene, hát meg akarok majd halni, fülemben cseng a tiszti ordítás, miközben a vesémre vág az ütés -, egyik láb, hátam mögött lábujjhegyen, kissé kifordított térddel, hogy oldalra is szilárdítsam a tartást, másik talpam marad keményen a földön. Nem a kezét tervezem megkérni. Nekem is kedvem lenne ordítani, arra, aki még ezután is néz minket. Jobb kézzel kotrok a gép maradékai közé, szemrevételezem a kárt, amit okoztam, akku, fedlap, áramkör, mikrochip, memóriakártya... utóbbit ujjaim közé csippentem, előbbire összeszorítom a szám, hogy ne toluljon elő belőlem káromkodás.
- Nem akarlak bántani - felelek, mert ő nem felel. Hagyjam békén. Óvodás lenne azt mondani, hogy ő kezdte? Akárhogy is, ő kezdte. Néha szeretnék infantilisebb lenni, mint amilyen vagyok. Görcsben a gyomrom, mert nem értem a helyzetet. A reakciója mindeddig abszolút amatőrnek tüntette fel. Nem védekezett, nem tagadott, nem játszotta el az előre kitervelt forgatókönyvet felfedezés esetére. Spontánnak tűnt, őszintének... ijedtnek.
A közvélekedéssel ellentétben rohadtul nem nyűgöz le, amikor a frászt hozom valakire.
Most meg egyszeriben profi. Olyan életszerűen, olyan hihetően adja elő a teljes lesújtottságot, ahogyan még én sem lennék rá képes. Belezavarodom. Miért, miért, miért? Zakatol a fejemben a kérdés, az elemzés, a helyzet és a lehetséges háttér analizálása. Más persze rég rájött volna, hogy valóban csak egy ártatlan félreértésről és egy vétlen civilről van szó, de nekem ez az, ami utoljára fog megfordulni a fejemben, nagyjából háromszáznegyvenhat egyéb lehetséges forgatókönyv után. Mert megszoktam, hogy üldöznek. A bázis pszichológusai nem merik nekem mondani, hogy paranoiás vagyok. Mert nem is. Fáradt, az baromira, most így hirtelen, a semmiből tör rám az érzés. Talán valamelyik tabletta, amit bevettem korábban. - Csak mondd meg, kinek dolgozol, kinek küldted tovább ezeket a képeket, és ígérem, nem veled fogok balhézni, hanem a megbízóddal - óvatosan közelítem a válla felé a kezem, most nem ártó szándékkal, csupán rásimítani a tenyerem. Persze benne van ebben a taktika is, hogy így könnyebben megfékezhető, ha az ellen netán levedli az elesettség álcáját és nekem ront, de benne van az is, hogy vigasztaljak. Túlságosan őszintének hat az előadása, hogy teljesen leperegjen rólam, hiába üvölti az agyam, hogy kamu, hogy ne törődjek vele. Csesszék meg. Szabin vagyok. És törődöm vele, most az egyszer, hogy ne dilizzek be még jobban... Vagy hogy kinyúvadjak. Az mindig egy opció.
- Nagyon jól hozod a szerepet. Elismerésem, komolyan. Megkérdezném, hol képeztek ki, de úgysem árulnád el. - Talán megsérteni akart, de az nem jött össze. Mondjuk tényleg felkeltette az érdeklődésem, bár az ígéretet nem biztos, hogy be tudom tartani, de tényleg, tényleg szeretném másra húzni a vizes lepedőt, és nem őt vonni felelősségre azért, amivel megbízták. Kár, hogy ha olyan infót kikotyogna nekem, mint a képzési paraméterei, akkor habozás nélkül megölnék, afelől semmi kétségem. Engem is likvidálnának, ha kiadnám a szigorúan bizalmas infókat, amiket óhatatlanul meg kellett osztaniuk velem. A fenébem, a puszta létem is szigorúan bizalmas infónak minősül. Hát ezért sem hagyhatom, hogy csak úgy képek grasszáljanak rólam az éterben.
Térdelek mellette a földön, hozzáérek, ha hagyja, bármiféle fájdalom nélkül, az indításhoz képest meglepő gyengédséggel (azon kapom magam, ha nem rázta le magáról a kezem, akkor a hüvelykujjam megnyugtatóan köröz a váll- és csuklyásizma magasságában, pont ott, ahol idegpontokat megszorítva lezsibbaszthatnám az egész karját, ehelyett csak leheletnyit stimulálok, hogy oldjam a görcsöket, és enyhítsem a korábban okozott fájdalmat, agyrém, pff, ha ezt otthon látnák), közelről nézek az arcába, őszintén, reménykedve. És közben a jobb kezem, összezárt ujjaim között a chippel, még mindig úgy tartom, hogy az arcába sújtva azonnal eltörjem az orrát, ha olyan mozdulatot tesz, ami szükségessé teszi, és nem realizálom, hogy amióta csak letérdeltem és kissé előredőltem, bepillantást engedtem a szétnyílt dzsekibe, és az alatta pihenő fegyverre. Nekem az ottléte olyan természetes, mint a levegővétel, mint a kezem vagy a lábam a helyén, minek töprengenék rajta, hogy ott van. - Tudod, miért kaptál rám megbízást? - firtatom tovább, ha ad választ, ha nem, még mindig a rossz kontextusban, vakon a valós helyzetre.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Kedd Aug. 23, 2016 11:56 am
 



 

- Ezzel már rohadtul elkéstél. Ha meg úgy érted, megint, akkor menj a picsába. – Sziszegem, ha valamivel, hát a fenyegetőzéssel istentelenül tele a padlás, és abszolút nem kenyerem, hogy már megint itt tartunk. Rohadjanak meg. Fogadjunk, ezt a némbert is az a féreg küldte, hogy odavágjon hathatósabban, tegyem már a dolgom, különben a húgom bánja. Azt nagy kegyesen elfelejtem, hogy tulajdonképpen én szúrtam ki őt, de valljuk be, vannak, akik profik abban, hogy leplezzék, ők követnek, és minden helyzetben sikerül felülkerekedniük. Na ez eddig stimmel.
- Neked valami nem kerek odabenn. Senkinek sem dolgozom, és nem is küldtem volna tovább a képeket. – Nézek rá elhűlve, mert totál nem értem, hogy mit karattyol. Megbízó. Most komolyan olyan szerencsétlen vagyok, hogy valaki olyat kaptam le, akit üldöznek? Nem hiszem el… Nem mintha amúgy nem használhatnék ezzel is, ha mondjuk a rendőrség keresi, de elég sokszor nyomon követem a publikus körözési listájukat, nem ismerős az arca, igaz, ez nem jelent semmit. - Ne érj hozzám, mert rendőrért kiáltok. Fogalmam sincs, ki a picsa vagy, kinek léptél a tyúkszemére, vagy a zsaruk üldöznek-e, de engem hagyj ki ebből, semmi közöm hozzá. – Húzódom, húzódnék el az érintésétől, mert köszönöm szépen, annyi épp elég volt belőle, amit az imént tapasztaltam.
- Mi bajod van neked? Normális vagy? Esetleg most szöktél a diliházból? Túl sok sorozatot nézhettél… Mégis milyen szerepről beszélsz? Meg kiképzésről? – Kezdem totálisan bolondnak vélni a némbert, és ezzel együtt egyre frusztráltabb leszek, ott munkál bennem a tehetetlenség szülte harag, feszülten figyelem a vonásait, és nem értem, mit akar még tőlem. Nem elég, hogy évek munkájának gyümölcsét tette tönkre ilyen halál lazán?
- Hallod, ne nézz úgy rám, mintha nem fél perce törted volna ki majdnem a karom. Még, hogy én műsorozok. Akkor ez mi a franc? El kell keserítselek, nem nyalom be, hogy most meg jó arc akarsz lenni. Aztakurva… – Egyetlen szuszra némulok el, ahogy az arcáról egy pillanatra lenézek, és megpillantom a fegyverét. Oké, most már félek, hivatalosan is. Az addig oké, hogy puszta kézzel is agyonverne az eddigiek alapján, de még pisztolya is van. Ki az isten ez a nő? Az arcomra a tökéletes döbbenet ül ki, keveredve az egyik leggyakoribb emberi érzéssel, a félelemmel, meg is próbálok hátrébb húzódni, lévén nem engedtem, hogy a vállamra tegye a kezét, talán sikerülhet is, hacsak nem töri be reflexből az orromat.
- Te bolond vagy. Hagyj békén… Tuti arra a szarra sincs engedélyed, ha az a gyökér Martinez küldött, akkor mondd meg neki, hogy akadjon le rólam, nem fogok neki segíteni semmiben. – Köpöm kétségbeesetten a szavakat, lám, a megszokott hidegvérem és magabiztosságom tökéletesen semmi lesz akkor, ha totálisan vert helyzetbe kerülök, szó szerint, ráadásként még fegyver is van a képben. Nem tudok másra gondolni, hogy a maffiahuszárok küldték, mert nem vagyok elég engedelmes kisbirka, és nem vagyok hajlandó Shanet kiütni a Seattle Times székéből, mi a francért is tenném, ha már eleve én segítettem neki elfoglalni. Nevetséges az egész. Egyébként sem játszom a zavarosban, legálisan működöm minden értelemben, és ez így is fog maradni. Az fel sem merül bennem, hogy mindketten egészen mély félreértésben vagyunk, csak azt tudom, hogy nagyon nem tetszik ez a bánásmód, és nem vagyok hajlandó tovább eltűrni, hogy sakkban tartson a nő, szóval ha nem vesz vissza, holt biztos, hogy ordítani fogok.
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Szer. Aug. 24, 2016 8:44 pm
 



 

Abból is látszik, hogy az erőszak világából jövök, mennyire nem fogom fel a felháborodás okát. - Nem okoztam semmi maradandót, és a fájdalom is elmúlik pár perc alatt... - értetlenkedem teljességgel őszintén.
- Valóban? - vonom fel szemöldököm szkeptikusan, és csak fejemmel bökök a szétszórodott darabok felé. - Az eszköz rá volt csatlakoztatva egy vezeték nélküli hálózatra, tehát jogos a feltételezés, hogy azon bonyolított is le adatforgalmat - mutatok rá a tényre, amit persze bárki más kevésbé kacifántosan fogalmazta volna meg, hogy "net van az okoskütyüben, wazze".
Amikor felszólít, hogy ne érjek hozzá, pár pillanatra megfeszül az állkapcsom - nagyon nem tetszik a hangnem, nem felettesem, hogy így beszélhessen velem -, aztán szándékosan ellazítom a makacs izmocskát és lassan kifújom a levegőt. Belátom a kifakadás jogosságát. A rendőr nem rémít meg. Visszahúzom a kezem. - Törvényes oldalon állok, szóval ha attól nagyobb biztonságban érzed magad, szívesen hívok rendőrt akár én is - vetem fel némileg engedékenyebben. Úgysem kínvallatással szeretném kiszedni belőle az engem érdeklő információt, ha meg mégis, simán a zsernyék képébe nyomhatnám az igazolványomat és közölhetném, hogy  nemzetbiztonsági ügy vagy valami hasonló. Kétlem, hogy ellenkezne velem onnantól fogva. De már eközben is lassan derengeni kezd nekem, hogy talán... talán valami baromira félresiklott itt, és valami sitcomba illő, brutális félreértés az egész. Annyira őszintének tűnik a produkció. Annyira szeretnék hinni neki, hogy túlreagáltam... mondjuk, volt már rá példa. Olykor. Párszor. Hetente. Ilyesmi. Lejjebb eresztem a kezem, békésebb és pihentebb pozícióba. Vagy civil, vagy profi. Ha előbbi, és nem hiszem el, akkor hülyét csináltam magamból, de sebaj, azt túlélem. Ha utóbbi, és elhiszem, hogy előbbi, akkor hülye hulla leszek. Vagy nem, végtére a profizmus nem feltétlenül erőszakos cselekményekre vonatkozik, márpedig az én likvidálásomhoz kibaszottul profinak kell lenni. Akkor csak simán hülye és átvert leszek. Ha utóbbi, és nem hiszem el... azzal vajon mire megyek? Ha tényleg ilyen szinten képes a bolondját járatni velem, akkor megfelelő terv, felkészültség, helyszín és eszközök hiányában úgysem szedhetek ki belőle semmit. Hogyajóbüdöséletbasszameg. Körülnézek. Nem úgy tűnik, mintha lenne bármiféle erősítés akármelyikünk oldaláról a közelben. Persze a fene se tudhatja, mindig mindenkit figyelnek valahonnan. Ha más nem, a térfigyelőkön keresztül.
Döntök. Az utolsó opció: ártatlan az ügyben és elhiszem neki. Úgy döntök, hogy a továbbiakban fokozottan fogok a hátam mögé figyelni, de pillanatnyilag elfogadom a kísérlet kedvéért, hogy egy civilre hoztam rá a frászt. Enyhül az arckifejezésem, hagyom, hogy a bizonytalanságom egy része kiüljön a vonásaimra is. Alsó ajkam megnyalva benedvesítem, és lassan a sarkamra ereszkedem, másik térdem még mindig magam előtt. Kevésbé stabil és kevésbé robbanékony póz, egy harci helyzetben szinte már védtelennek számítana, de ha nagyon muszáj, egy hátragurulással még ki tudok térni szemből érkező csapások elől. - Nem diliházból - felelek, a hangom teljesen normális-átlagos, és elnézek a válla fölött, csupán perifériás látásommal fogva be minden. Egyes. Mozdulatát. Ha tévedek, kihasználhatja a figyelmem lanyhulását. Ha tévedek, ideális alkalmat szolgáltattam egy választámadásra. Ha tévedek, akkor baromi gyorsnak kell lennem. - Szíriából - teszem hozzá kicsit halkabban, szinte csak az orrom alatt dünnyögve. Most éppen, hallgatom el. És nem szöktem, hanem befejeztem egy feladatot. De ezek már igazán részletkérdések. Azt sem tudom, fog-e erre egyáltalán bármit válaszolni. A legtöbb amerikai azt sem tudja, maga az ország hol helyezkedik el a térképen, nemhogy mi zajlik ott... Hát igen. Szeretem a hazámat, de nincsenek róla illúzióim.
- Csak kiugrasztottam volna az ízületet, nem kitörtem volna a könyököd, ahhoz lefelé irányuló folyamatos erőhatás helyett egyetlen hirtelen lökettel... - elharapom a mondatot. Oké, fontos a precizitás, de egy civilt valószínűleg kiidegelne, ha nekiállnék ecsetelni, hogy az alkar mely izmainak milyen irányú feszítése teszi lehetővé, hogy közöttük a világra vezessem a fehér csontot. Bocsánatkérő, önironikus fintor. Túlságosan friss még a legutóbbi bevetés emléke, túl hamar jöttem emberek közé, azelőtt, hogy felkészültem volna a normalitás tettetésére. A sápadás okát sem értem, követem a tekintetét. Újra fel kell építenem mgamban a nagyjából-ép-amerikait. - Ó! - Nem vagyok ijedt, vagy rajtakapott, még csak különösebben zavarban sem. Na jó, utóbbi egy kicsit. Feljebb húzom a cipzárt, hogy a pisztoly visszaigazodjon takarásába. Fegyverviselésre van engedélyem, nem arra, hogy a jónépet ijesztgessem vele, nem Új-Mexikóban vagyok, ahol szinte előírás, hogy a fegyvert láthatóan kell hordani. Mit ne mondjak, bírtam az ottani miliőt. - Elnézést, nem akartam mutogatni - vonok vállat. Ha meg tudnék bízni benne, akkor szimpatikus lenne a nő a felvágott nyelvével és a beszélőkéjével. De egyelőre nem tartunk ott. Forgatom még néhány pillanatig a helyzetet, aztán bólintok magamnak. Restart. Reboot. - Azt hiszem, legjobb lenne megint nekifutnom, szóval. Jó napot. Sterling alezredes vagyok, elnézést, hogy kissé hevesen reagáltam. Mit szólna hozzá, ha most felsegíteném, és kárpótlásul vennék magának egy új fényképezőgépet? - mosolyodom el, udvariasan semmitmondó gesztussal, és felé nyújtom a kezem. Rajta áll, hogy elfogadja-e.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Csüt. Szept. 01, 2016 1:01 pm
 



 

- Hát kösz. Engem perpillanat csak az érdekel, hogy most rohadtul fáj. – Nem érdekel, hogy netalántán kényeskedőnek hatok, de mélységes felháborít a bánásmód, és ha nem félnék attól, hogy helyből letépi a karom, tuti orrbavágnám.
- És akkor mi van? Egyből azt kell feltételezni, hogy ki tudja kinél landolnak? Csak én látom őket. – Elég bika, ráadásul nem is hülye, bár szerintem üldözési mániája azért akad, mindenesetre attól még közel sem érzem jogosnak, hogy tönkretette gyakorlatilag az egész életem. Mi a büdös isten haragjából vegyek megint egy ilyen gépet? Azért annyi félretett pénzem sosincs egyben, oké, hogy van otthon hozzá állványom, három másik lencsém, meg még jó pár memóriakártyám is, de azért az alapgép még nem lesz sokkal olcsóbb.
- Hát nálad mindenki mással nagyobb biztonságban érezném magam. – Ennek ugyan nagy részét csak az átélt szituáció, és egy jó nagy adag dac mondatja velem, és tudom, hogy közel sem igaz, maximum a mostra levetítve, de attól még képtelen vagyok magamban tartani. Komolyan a frász kerülget tőle, kiváltképp azért, mert pillanatok alatt eljutok arra a szintre, hogy tutira a maffia zaklat már megint, mert valami mocskos ügybe bele akarnak rángatni.
Észreveszem, hogy mocorog, de ami engem illet, inkább csak minél messzebb akarok tőle lenni, így hátrébb csusszanok, összeszedve a gépem darabjait, mert más kezébe attól függetlenül ne kerüljön, majd megsemmisíttetem egy ismerőssel. Az égvilágon semmiféle támadást nem irányzok felé, még csak meg sem kísérlem, egyrészt nincs miért, ha már nem macerál, meg amúgy sem lenne, mert szimplán kiszecskáz két pillanat alatt, totál bíztató.
- Ahogy így elnézlek, lennének ötletem, mit műveltél arra. Tutira nem onnan származol, mások a vonásaid. – Sok embert láttam, és bár nagyon jól beszéli a nyelvünket, élek a gyanúval, hogy némi keveredés áldozata lett felmenők tekintetében, bár ki tudja, ilyesmivel tisztában van-e önmagát illetően. Én tudom, hogy az anyám izraeli, de totálisan hidegen hagyott mindig is, hogy nem vagyok minden ízemben amerikai. Attól még nem volt könnyű dolgunk sosem, ha apa nem volt velünk, de felnőttem, ez a lényeg. Ugyanakkor pontosan anyám révén nagyon is tudom, hogy Szíria nem valami Távol-keleti különleges kaja, hanem egy ország, nem is oly messze az ő szülőhazájától.
- Mi az isten vagy te? Valami terminátor? Totál nem megnyugtató, hogy tudod, hogy kell eltörni egy ember könyökét. – Morgom az orrom alatt, már a gondolattól is kiakadok, az egész nő kiborít, kellett nekem lefényképezni. Az azért megnyugtat, hogy láthatólag tisztában van ama ténnyel, hogy nem igazán van egy átlagember – ja, például én – ínyére ennek az ecsetelése, köszönöm, de inkább hagyjon vele békén, de már.
- Azt el is hiszem… – Vagyis remélem, nem akarta, mert engem a frász kerülget miatta, már csak az a tudat is kikészít, hogy ott van nála, hiába nem látom már, arról még az információ berágta magát az agyamba, és nem akar szabadulni. Az nem kerülte el a figyelmem, hogy ő bezzeg nem válaszolt a ki küldte kérdéskörre, szóval még mindig könnyen lehet, hogy ez valami alattomos kicsinálási akció, hátha hatna vele rám. Meglehetősen betojtam tőle, szóval azt hiszem, működőképes a dolog.
- Ez a minimum. – Vágom rá némi sokk után az alezredest hallván a felsegítésre, de csak aztán jut el a tudatomig, hogy közben ő eljutott az új fényképezőgépig is gondolatban, mire azért elkerekednek a szemeim meglehetősen gyorsan. - Mármint… nem az új gép a minimum, de ez most komoly? – Oké, adja magát, hogy az okozott kárt megtérítjük, de azért közel sem él mindenki ezen elv szerint. Pár másodpercig elidőzik tekintetem a kezén, és még mindig nem hiszem, hogy nem akar bántani, de alapvetően nem vagyok paranoid jelenség, szóval végül elfogadom a segítséget, és felkecmergek a gépem halott darabjaival egyetemben. - Köszönöm. – Attól még, hogy ki van nyílva a csipám, az illemet még ismerem, illetőleg nem derogálnak a köszönöm és bocsánat szavak.
- Én meg… Gemma… Wyndham, rangom az nincs. – Makogom el közben azért. - Szóval… alezredes? – Akkor tutira nincs köze a maffiához, valljuk be, ez igazán megnyugtató, mert nem szeretnék még azzal kapcsolatosan is futni egy kört ma. - Amúgy, ez elég drága cucc, nem tudom, mennyire van képben, szóval ebben a szellemben ajánlgasson új fényképezőgépet. – Mármint, nem mondta, hogy milyet vesz, csak újat, az lehet valami kis gagyi is, de azért csak nem. Azt isten lássa lelkem, összetöröm a fején, történjen akármi utána velem.
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Pént. Szept. 02, 2016 3:00 pm
 



 

Nem én kezdtem. Legszívesebben a képébe vágnám. Jólesne ráfogni, hogy az ő és egyesegyedül az ő hibája ez az egész, de tudom, hogy nem. Már csak azért sem, mert részemről ez nem hiba volt, hanem életben tartó stratégia, és reflex és engedelmeskedés a parancsnak. - El fog múlni - ismétlem meg magam, tárgyilagos kijelentés. Nem igazán értem, hogy a "rohadtul fáj" milyen mértékegység. Egytől tízig vagy egytől százig terjedő skálán - azokon, amiket én használok, ha kell - vajon hányast jelent? Csak azt tudom, hogy nekem mennyi lenne, de azzal is tisztában vagyok, hogy az én fájdalomküszöbömet hosszas tréninggel igen magasra tolták fel. Mindegy.
- Igen - vágom rá egyszerűen. Miért ne feltételezném? Taktikailag ez a legracionálisabb reakció. Ha egy idegen fotóz, azt nem ok nélkül teszi, és mi más lenne az ok, mint egy megbízatás? Teljességgel logikus következtetésekre jutottam, és a fenyegetettségnek megfelelő határozottsággal reagáltam le a helyzetet. Na jó, lehetséges, hogy egy kicsit túlságosan határozottan, ha figyelembe veszem, hogy most az anyaországban vagyok, nem pedig fronton vagy küldetésen, és semmilyen figyelmeztetést nem küldtek nekem fenyegető aktivitásról vagy kilátásba helyezett veszélyről... De ez utóbbi körülmény az, amiről elfelejtkeztem néhány percre vagy pillanatra.
- Rendben - adom meg magam, előveszem a telefonom, feloldom a zárat (ujjlenyomatot is olvas, nem csak a tizenhat jegyű betű-szám kombinációt kell beütni), és lepötyögök egy 911-et. Aztán átnyújtom a telefont, felvont szemöldökkel, jelezve, hogy hívhatja a lovasságot, amennyiben szeretné. Nem mondom ki a gondolataimat, hogy évek óta máson sem dolgozom, mint az ő (meg még sokak) biztonságán, és hogy mennyire elcseszett világ lenne a miénk, ha nem léteznének a hozzám hasonló vérebek... nem rá tartozik. És őszintén szólva nem zavar, hogy nem tudja rólam mindezt, éppenséggel az ellenkezőjétől lennék hangyabolyosan ideges, ha előfordulna.
Kizökkentenek a szavai, lazul a harci készültségem. Nem támadott meg, viszont további távolságot ékelt közénk, amiért mondjuk nem tudom hibáztatni, én is azt tettem volna a helyében. Vagy pedig még közelebb mentem volna. Mindkettő adekvát opció a potenciális fenyegetés mértékének csökkentésére. - Jajj, nem származásilag mondtam. Három napja rendeltek vissza kiküldetésből - jegyzem meg könnyedén, figyelem a reakcióját. Ártatlan információt osztok meg, de akkor is információ, és kíváncsi vagyok, hogyan harap rá, ha egyáltalán.
- Jézusom, az csak egy film! - forgatom a szemem. - Az ilyesmi része a sztenderd kiképzésnek! - állítom, bár őszintén szólva... dunsztom sincs, mi tartozik a kiskatonák alap felkészítéséhez és mi nem. Kábé két hetet csináltam csak belőle, mielőtt kiemeltek volna a kísérleti csoportba, és onnantól, hogy belementem, nem volt megállás. Lehet, egyszer ki kellene próbálnom. Áh, nem, unnám. Akkor a másik oldalról? Rossz ötlet, még a végén kinyírnék valakit a túlzott elvárásaimmal. Plusz aligha örvendenének, ha benyújtanék egy ilyen igényt. Inkább elvetem a lehetőséget, megvagyok e tapasztalatok nélkül.
Nem felejtettem ám el a megjegyzését a "gyökér Martinezről", csupán jegelem a témát, míg eloszlatom a félreértést, és amíg alaposabban körbejárom a fejemben a lehetőségeket. - Tényleg bocs - ismétlem meg, mert mást úgy nagyon nem tudok mondani, meg nem történtté tenni, és nem vagyok hajlandó rosszul érezni magam azért, mert pisztolyt hordok magamnál. Mindig. Még ha én magam alapból vagyok is a hatékony fegyver, azért megnyugtat a kiegészítő. Megfogom a kezét, gyengéden állítom fel, precízen bemérve a súlyához passzoló erő mértékét, nem rántva, de mégis többé téve a mozdulatot üres gesztusnál. Aztán el is engedem, nem állok neki leporolgatni vagy pátyolgatni, leeresztem magam mellé a kezeim, az egyik markomban még mindig ott lapul a memóriakártya, annak sorsáról még nem döntöttem. - Szerintem is az. Persze, hogy komoly - bujkál a mosolyom a hitetlenségére. - Igazán nincs mit - akár a felsegítésre, akár a gép vásárlására értette a szót, mindenképpen az én cselekvéseim egyenes következményeiről van szó, úgyhogy nem udvariasságból használom ezt a válaszformulát, hanem meggyőződésből.
- Örvendek, Ms. Wyndham. Elnézést, ha kissé döcögősen indult a találkozás - mosolygok, igyekszem könnyed és gondtalan arcot ölteni. Kissé még nehezemre esik, megszokás, paranoia, PTSD dolgozik bennem, de gyakorlatlan szemlélőnek aligha tűnik fel a különbség. - Az - bólintok rá egyszerűen. Naná, hogy nem fogom neki kifejteni, hogy miért és hogyan kaptam a rangot és milyen viszonylatban állok is tulajdonképpen a sereggel, bőven elég tudnia, hogy egy közepesen magas tisztség.
- Ne aggódjon, amíg dolgozik az ember, addig megfizetik a dupla-tripla életveszélyességi apanázst - nevetgélek. Én meg... hát az én fizum egy egészen más kérdés és kategória. Mennyire taksálják manapság az ember teljes birtoklását dollárban? Ha megfelelő mennyiségű bankót öltek már a fejlesztésébe, akkor sokra. - Persze magának kell választania, nem értek hozzá - teszem hozzá. - Tud a közelben értékelhető műszaki áruházat? - Én nem, szóval rábízom, hogy mutassa az utat, persze megjegyzek és megfigyelek mindent közben. Foglalkozási ártalom, mondhatni. Majdnem mellé pozicionálom magam, csupán tíz centivel lemaradva (azért az ördög nem alszik), gond nélkül igazodva a lépteihez mind hosszukban, mind tempójukban.
- Egyébként miért gondolta, hogy nincs engedélyem a fegyverre? - sandítok rá, és a válasza függvényében igazítom a következő kérdésem hangszínét. - És ki az a Martinez? -Szinte észre sem veszem, hogy magázásba váltottam azonnal, ahogyan normalizáltuk a helyzetet, megadva neki ezt a minimum-tiszteletet, amit egy kikérdezendő alanynak soha. És bár így is információkra hajtok, de mégiscsak beszélgetés keretében, ami azért egészen más viszonylat, mint amikor a karját szorongattam. Még jó, hogy nyilvános helyen voltunk, így nem reagáltam hevesebben. Ha tényleg nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozok félreértésből, azt nehezebb lett volna kimagyaráznom, bár azt hiszem az érveim helytállóak lettek volna.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Hétf. Szept. 05, 2016 2:36 pm
 



 

Picsa. Igaz, azt nem mondom ki, mert a francnak van kedve ahhoz, hogy még pofán is vágjon az előbbi kis mutatványa mellé. Határozottan elkerülném az ilyen kis konfliktusokat, nem rajongok ugyanis a fájdalomért semmilyen szinten, az erőszak minden formáját kerültem világ életemben. Szokott lenni összetűzésem a fotózás miatt, de ilyen súlyos még sosem volt, és igazság szerint most sem tudom hová tenni, mitől akadt ki ennyire. Nem adta a beleegyezését, az tény, de eszemben sem volt továbbküldeni bárki másnak a képeket. Azért az elég egyértelmű, hogy lehetne kinek, illetve, valaki talán fizetne is érte szép összeget, de eszemben sincs megtenni, nem ártom magam mocskos ügyekbe, jobban mondva, nagyon is igyekszem elkerülni, tekintettel arra, hogy nem így akarom a kenyerem megkeresni, hiába lenne könnyebb út.
- És ha valami szerencsétlen turista vagyok, aki csak a tömeget fényképezi? – Fogalma sem lehet arról, milyen beállításokat használ valaki a gépe mögött, igaz, hogy nem ez történt, de azért valljuk be, most bőven járhatnánk ott, hogy feljelenti valaki, akinek eszébe sem volt reá szemét vetni. Még jó, hogy nekem ilyesmi nem jut eszembe, mert tudom jól, hogy őt fotóztam, a kutya nem foglalkozna a sérelmeimmel.
- Te aztán paranoiás vagy. Ujjlenyomat, tizenhat karakter… fontos ember lehetsz. – Vagy olyan, aki fontos embereket ismer, és a privát szféráját minél alaposabban védenie kell. Basszus, egyre jobban érdekel a nő, mármint nem úgy, a pasikat kedvelem, de meglehetősen gyorsan sikerült felkeltenie a figyelmet a reakcióival, és az apró részletekkel, amiket én civil fejjel képes voltam kiszúrni, és nem kétlem, hogy sokról még így is lemaradtam. - Hagyd a francba, nekem is van telefonom, de kíváncsi voltam, hogy tényleg hívhatnám-e. – Legyintek, oké, élek a gyanúval, hogy nem rosszfiú, szóval nem fogom ideugrasztani a zsarukat, hogy fölöslegesen kelljen jegyzőkönyvet írogatniuk.
- Én sem származásilag értettem. – Csak ennyit teszek hozzá, sejtem ám, hogy bármilyen kiküldetésen is volt, ahhoz nekem semmi közöm sincs, és ami engem illet, nem is akarok ezzel foglalkozni, mert valljuk be, olykor áldás a tudatlanság, és szerintem ez jelen helyzetre is tökéletesen igaz. Még a végén bajba kerülnék azért, mert beszéltem vele. Inkább homokba dugom a fejem.
- Ja, de te itt vagy, és tőled jobban parázok, mint egy filmbeli alaktól. – Totálisan a frászt hozza rám, és kötve hiszem, hogy ez az érzés két perc alatt elmúlna. Eddig elég tökös csajnak gondoltam magam, de most rá kellett jönnöm, hogy határozottan nem vagyok az. Ilyen nők mellett tutira nem.
- Mindegy. – Felőlem ezerszer is bocsánatot kérhet, attól nyugodtabb nem leszek, de amúgy értékelem, hogy legalább ennyi kiszalad a száján, még akkor is, ha gyanítom, nem érzi át a problémámat. Hogyan is tenné, hisz meglehet, fegyverrel fekszik és kel, fogalma sincs róla, hogy a magamfajta hétköznapi halandók azt sem tudják, miként kell fogni egy fegyvert. Álló helyzetből azért már kevésbé érzem kínban magam, noha még mindig aggodalommal tölt el a puszta lényeg, de legalább felsegített, szóval abszolút nem bunkó, talán nyers és határozottan üldözési mániás, de ettől még kezdem azt gondolni, hogy bántani nem akar. Addig legalábbis, amíg nem hiszi azt, hogy én ártani akarok neki. Eddig még a nevét sem tudtam, szóval aligha lennék képes ilyesmire.
- Seeeemmi gond. Legalább csillapodni látszanak a kedélyek. – Engedek meg én is magamnak egy mosolyt, s közben rendezem a küllememet, mert a földön ücsörgéstől meglehetősen szétszórt benyomást keltek.
- Húha, ez nem hangzik egyszerűnek. Elég veszélyes életet élhet. – Szerintem nem viccel, ki sem nézném belőle, hogy tud, annyira vér komolyan vesz mindent. Igaz, sokak szerint én meg semmit sem veszek elég komolyan, de nekem úgy túl merev lenne a saját életem, azt meg nem bírom.
- Igen, négy saroknyira van egy több márkát is felvonultató mintabolt, biztosan ott is lesz ilyen gép. – Lévén elég új, én is csak pár hónapja vettem, és most nagyon népszerű lett, ha más nem, megrendeljük, mert más fajtát nem szeretnék, nagyon rákattantam erre. Ellenben el is indulok rögvest arrafelé, nehogy véletlenül meggondolja magát, mert akkor annyi lesz nekem.
- Khm… Elég sokaknak nincs, akiknél fegyver van, ez szerintem nem lehet újság egy alezredesnek. – Nem akarok többet locsogni a kelleténél, mert a végén még én kerülök bajba emiatt is, holott azt tényleg szeretném elkerülni. - Most úgy csinál, mint aki nem tudja, vagy tényleg nem tudja? Nem hiszem, hogy az utóbbi lenne a helyzet, de hagy ne kelljen róla beszélnem. Van, akinek mindenfelé van füle. – Csóválom meg a fejemet, és körbe is pillantok, elég paranoiás lettem én magam is, megesett már, hogy berángattak egy kihaltabb utcára, hogy átadjanak egy-egy üzenetet. A tárgyalások már véget értek, én meg nem mentem bele, hogy segítek neki, kicsit tartok tőle, hogy kellemetlen következményei lesznek a dolognak. - Maradjunk annyiban, hogy olyasmire akar rávenni, amit én nem akarok megtenni, és kisebb konfliktusba keveredtem ezáltal. Vagy fogok… – Sóhajtok fel, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha gerinc nélkül születek, simán megtenném a szép kis összegért, amit belebegtetett előttem.
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Csüt. Szept. 08, 2016 9:15 pm
 



 

Nézem a nőt, és próbálom érteni, tényleg megérteni, hogy mi a baja. Biztosan létezik olyan kontextus, amiben igaza van, csak nem látom. Mert az én szemszögemből meg az én reakcióm volt teljesen jogos, még ha nem is magyarázhatom el neki az okaimat. Eléggé furán venné ki magát, ha közölném, hogy "bocs, titkos katonai kísérlet eredménye vagyok, nemzetbiztonsági engedély nélkül nem fotózhat le, nekem pedig kötelességem megőrizni az anonimitásom és ennek érdekében megsemmisíteni a felvételeket". Aha. Nem nézne őrültnek. És az még a jobbik eset, mert ha csont nélkül elhiszi az igazat, akkor pláne gondban lennénk mindketten.
- Netán ön egy turista, aki csak a tömeget fényképezi? - kérdezek rá udvariasan, pislogás nélkül. Nem mintha elhinném, de végigjátszanám a kedvéért ezt a szcenáriót is. Mondjuk ki az a hülye, aki egy idegen helyen az embereket fotózza, amilyeneket bárhol máshol is láthat? Na mindegy, nem kell nekem mindent értenem... Különben meg éreztem, hogy figyel, és ennek kivételesen semmi köze a szuper kiképzésemhez. Azt hiszem, ezt nevezik női ösztönnek vagy minek.
- Mi? - pillantok fel a paranoia szóra, majd vissza a mobilomra. Basszus! Nem takartam a kijelzőt, atyaég, mekkora amatőrként viselkedtem. - Nem, ez csak... mindegy. Nem vagyok fontos ember - rántom meg végül a vállam, nem tudok ebben a szent percben hihető magyarázattal előrukkolni, így marad at igazságnak ez a kicsinyke szelete. Higgyen csak paranoiásnak, azt bármikor vállalom. Azzal a kitétellel, hogy engem tényleg üldözhetnek bármikor... - Persze, hogy hívhatnád, ha egyszer mondtam. Tényleg ne? Biztos vagy benne? - vonom össze kissé a szemöldököm. Kerülné a hatóságot, azért nem ragaszkodik hozzájuk, vagy csak a szimpla polgári aggodalom reflexe dolgozik benne? Rémültnek éppen nem tűnik a lehetőségtől, de nem lehetek biztos sem egyik, sem másik opcióban.
- Oh, hát akkor... - egyik lábamról a másikra állok és idétlenül lengetem egy kicsit a karomat, mintha igazán kínban lennék a félreértés miatt, alsó ajkam beharapom. Még a tekintetem is elkapom róla, hogy csupán szemem sarkából tanulmányozzam tovább. Nem kérdezősködik. Piros pontot kap. Én pedig egy adag szorongást. Az lenne a normális, ha kérdezne, miért nem teszi? - Szóval akkor bocsi - fejezem be végül, a szerephez illő esetlenséggel. Szerencsére hamar továbblépünk ezen, így nem kell sokáig a szende lánykát játszanom, ami amúgy az előzmények fényében nem is lehet túl hihető. Vagy éppen nagyon is az, hiszen a hétköznapi kommunikációk terén tényleg nem vagyok valami gyakorlott. Elsősorban katona vagyok, nem kém.
- De miért? - értetlenkedem, jelét adva teljes naivitásomnak azt illetően, hogy milyennek látszom én egy átlagember szemében. Mert szerintem tök normálisnak. Még semmilyen letális vagy durva dolgot nem tettem, pedig képes vagyok olyanokra is. Akkor miért kellene tőlem félni?
- Jah. Csillapodni... - nézem, ahogy rendbe szedi a kinézetét, és ismét befészkeli magát a kétely a gondolataim közé. Megköszörülöm a torkom. - Tudod... te már láttad, hogy én nem vagyok fegyvertelen, de ha nem bánod, szeretnék meggyőződni róla, hogy fordítva másképp áll a helyzet - jegyzem meg. Nem látok nála semmi gyanúsat, de én tudom a legjobban, hogy ez mennyire nem jelent semmit. Gyilokeszközöket ha nem is könnyű, de megoldható elrejteni szinte bármilyen öltözékben, még testre simuló estélyiben is, és most nem ilyen a helyzet. Nem akarok semmi rosszat. Ha belemegy, úgy teszek, mintha megölelném, és közben gyorsan végigfuttatom kezem a kritikus és gyakori rejtekpontokon. Ha nem, akkor gyanakvón pillantok rá. - Miért nem? - kérdezek rá, hátha van jó magyarázata azon kívül, hogy rejteget valamit.
- Meg lehet szokni, mint mindent. Legalábbis nagyrészt. Aztán jönnek az ilyen incidensek. De most legalább nem néztem gránátnak egy fenyőtobozt - teszem hozzá kissé fesztelenebbül. Na, az nem volt ilyen egyszerűen rendezhető eset: pár kölyök játszott, és egyikük "lövedéke" célt tévesztve felém repült. Nem kellett nagyon beindulnia a fantáziámnak, hogy veszélyt sikoltson, de a gyerekeknek emlékezetes délutánja volt. Nem minden nap kapja el őket egy idegen néni, hogy fedezékbe húzza őket egy nemlétező robbanás elől, miközben a "gránátokat" rúgja néptelenebb részre. Akkor tényleg rendőrt hívtak rám a szülők, akiknek meg az nem esett le, hogy nem holmi perverzióból ugrok a kölykökre. Szóval jah, a felfokozott idegállapotok okoznak érdekes szituációkat...
A közeli célállomást hallva örömmel bólintok. Jó, hogy rövidre tudom zárni ezt a malőrt, legalábbis úgy gondolom, hogy amint a nő kezében lesz az új gép, kvittek leszünk. - Remek. És biztos ilyet akar? A technikai fejlődés jelenlegi ütemét tekintve elég biztos vagyok benne, hogy léteznek már modernebb eszközök is. Ne fogja vissza magát, bármilyet kérhet - szögezem le. Nekem tök mindegy, hogy a 6.1 vagy 6.5 modell, az áruk nem érdekel, mert belefér mindenképpen. Ő legyen boldog, én meg ússzam meg összes lelkiismereti kérdést ennyivel. Win-win. Követem, a mozgásom most kifejezetten átlagosnak és hétköznapinak tűnik mellette, semmi sem utal a korábbi támadási hatékonyságomra, vagy a gyorsaságomra. Csak két nő, semmi extra látnivaló.
- Nem rendőr vagyok, a belbiztonság nincs a munkaköri leírásomban - vonok vállat, miszerint tudnom kéne az illegális elemekről. Itt, Amerikában? Eleve az alkotmányban lefektetett alapjog a fegyverviselés, szemben a világ sok részével. - Tényleg nem tudom. Ez nagy név errefelé? Csak most helyeztek Seattle-be. És elég sokat voltam külföldön, ott nehéz naprakésznek lenni. Miért nem beszélhet róla? - fejtem ki esetlegesen túlzó tudatlanságom okait (azon kívül, hogy általában le is tojom a dolgokat, például csak azokat a híreket nézem meg, amiket átküldenek nekem vagy relevánsak egy-egy feladatommal kapcsolatban), és forszírozom tovább a témát, mert hát... én már csak ilyen baszottul kellemetlen természettel megáldott némber vagyok. Ez a Gemma, úgy tűnik, belekeveredett valamibe, pedig elég talpraesett nőnek tűnik az alapján, ahogyan engem is kezelt, szóval kíváncsi lennék, mi fogott ki rajta, mert őszintén... az még nálam képzetlenebbeknek is nyilvánvaló kell legyen, hogy fél. - Olyasféle konfliktusokba, amik alapján megtámadhatják? Azt gondolta, hogy ez a Martinez küldött magára ellenséges szándékkal. Ne haragudjon, de ez nagyon úgy tűnik számomra, mint egy rendőrségre tartozó ügy - pislogok rá kérdőn, miközben megközelítjük az üzletet. Nem akarok én belekeveredni ilyesmibe, más se hiányzik, de azért kíváncsi vagyok, meg sem próbálom tagadni vagy elrejteni.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Csüt. Szept. 15, 2016 11:30 pm
 



 

Legyintek, nyilván nem vagyok, nem is azért mondtam, csak amolyan felvetések szintjén. Eszemben sincs azonban tovább lovagolni a dolgok ezen részén, nem ostoba nő, ez elég hamar lejött, abszolút nem ringatom magam abba a hitbe, hogy bevette a dumámat. Nem is kell így lennie, lendüljünk túl rajta. Én rendben leszek, ha többet nem ér hozzám, és próbálja kicsavarni a karomat.
- Jah, nekem meg tollas a hátam. – Fontos és fontos között van különbség, az igaz, de ettől még szerintem ő is elmondhatja magáról, hogy az, legalábbis az eddigiek alapján közel sem nevezném átlagos, szürke kispolgárnak, akinek lövése sincs arról, mi zajlik valójában a világban.
- Biztos vagyok benne. – Amennyire magabiztos, még a végén én ütném meg a bokámat, ezt meg inkább nem kockáztatom. Következésképpen nem hívok senkit sem, maximum megütöm miatta a bokám, de az már legyen az én problémám. Egyelőre elhiszem, hogy szegről-végről ő is a rendvédelmi szervekhez tartozik valamilyen szinten, mármint én az alezredesből erre következtetek.
- Ne már, hogy ezt tényleg komolyan kérdezed. – Elhűlve vizslatom a vonásait, és el nem tudom képzelni, hogy valóban nincs róla fogalma, mégis miért is félhetek én tőle. Vagy úgy nagyjából bárki, aki megfordul az utcákon. - Mondjuk mert kicsavartad a kezem, összetörted a gépem, és a tetejébe még fegyvered is van. Ez ijesztő. - Sokkal jobban érezném, ha nem láttam volna azt a fegyvert, bár akkor is tartanék tőle. Az sem segített sokat, ahogy indítottunk, de sajnos visszacsinálni nem tudom, noha isten bizony megtenném.
- Te most szórakozol velem? A frász kerülget a pisztolyodtól eleve. – Mindenki magából indul ki ezek szerint, vagy nem is tudom, de az tuti, hogy én hülyét kapnék, ha egy fegyver lenne nálam bármikor is. Azt sem tudnám, mit kezdjek vele. Totál érthetetlen számomra a történtek fényében, hogy ezt feltételezi. - Jó, tapizz le, de basszus, ez akkor is marhaság. – Durcáskodom, mert nemes egyszerűséggel fogalmam sincs, miként kellene kezelnem ezt a helyzetet. Az holt biztos, hogy rendkívül kényelmetlennek érzem, és közel sem természetes, s még annyira sem komfortos számomra ez a szituáció. Vissza azért nem ölelem, az pedig hamar nyilvánvalóvá válhat számára, hogy nálam nincs egy ártalmatlan tű sem, nemhogy bármi, ami komolyabb fegyvernek nevezhető.
- Mondom én, hogy paranoia. – Munkahelyi ártalom, túlzott aggodalom, akármi, mindenesetre szerintem nem épp normális dolog, de egy ilyen kaliberű nőnek ezt nem fogom fejtegetni, még mindig tartom, hogy túlontúl is hamar eljár a keze.
- Ez egy fél éves gép, és eléggé megszerettem, ami azt illeti. Lehet, hogy van ebből frissebb verzió, de sokkal az sem modernebb. Majd körülnézek. – Mennyi pénze lehet vajon ennek a nőnek, ha ilyen szinten mindegy neki, hogy milyen gépet választanék. Nem is érdekel inkább, tudjuk le az egészet, aztán menjen mindenki a maga dolgára, még mindig a frász kerülget tőle, és abszolút nem vagyok biztos benne, hogy bármilyen szinten képes lennék megtalálni vele a közös hangot. Egyszerűen túlságosan is mások vagyunk.
- Név, igen. És… azért nem beszélek róla, mert nem célom alulról szagolni az ibolyát, következésképpen befogom a kicsi számat. – Legalábbis próbálkozom, bár már most is sokkal többet mondtam el, mint kellett volna, igyekszem is tisztességesen visszafogni magamat, mert nem lesz ennek jó vége, még a végén csicsergek neki, mint valami kismadár.
- Nem feltétlenül tartozik a rendőrségre, jobban mondva, még nem tartozik, lévén nem történt semmi. Maradjunk annyiban, hogy szerette volna, ha együtt tudunk működni, én meg nem szerettem volna. – Igaz, ami igaz, mocskosul tartok attól, hogy utánam küld majd valakit megszorongatás céljából, ugyanakkor nagyon bízom benne, hogy nem így lesz, de tény, hogy nem nevezném nyugodtnak az éjszakáimat mostanság.
- Itt is a bolt, foglalkozzunk inkább ezzel, a többi most mellékes. – Kiváltképp mert nem szeretném, ha szorulna a hurok a nyakam körül, amiért beszélek erről az egészről. Épp elég kényelmetlen önmagában is, ráadásul, ha van valamicske köze a rendőrséghez, ugyan nem tudom, pontosan mi a munkája, akkor akaratlanul is belekeverem őket, márpedig az nem tenne jót, lévén nincs konkrét bizonyítékom, a szó ilyenkor sajnos nem elég.
Vissza az elejére Go down
Eva C. Sterling
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 31
Avataron : Scarlett Johannson

TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Hétf. Szept. 19, 2016 5:50 pm
 



 

Mosolyom némileg győzedelmes, amikor inkább nem folytatja a terelést. Vagyis az előző kérdése csupán időhúzásra és/vagy kellemetlenkedésre szolgált, és én nem szeretem az időt vesztegetni. Meg mást sem, hiszen hatékonyságra képeztek ki, de ez más kérdés. A tollas hátra érdekesen pislogok kettőt, aztán leesik az irónia, de még mindig nem tudok mást mondani: én nem vagyok fontos. A kísérlet eredménye, az talán fontos, de leginkább még az sem. Feláldozható vagyok. És tudom magamról. Ami jó, mert ezzel a tudattal fokozottan vigyázok a seggemre, más úgysem teszi meg. - Érdekes mutáció lehet, bizonyára megnehezíti a mindennapokat - jegyzem meg fapofával, ami nem engedi eldönteni, komolyan gondolom-e a szavaimat. Amúgy nem. Zsebre vágom a memóriakártyát, jó helyen lesz a telefonom mellett.
- Komolyan kérdezem. Arra képeztek ki, azért harcolok háborús területen, hogy megvédjem az amerikai civileket. Egy civilnek miért van oka félni tőlem? - firtatom tovább, ha már témánál vagyunk, akkor naná, hogy megérdeklődöm. Igen, a pszichológiai ismereteim megvannak, és elméletben tudom a választ, de... a gyakorlatban valahogy nem áll össze a fejemben. Én nem félnék a helyében. Azt hiszem legalábbis... mondjuk azt nem tudhatom, hogy az az aprócska tény, miszerint félelmet elég ritkán érzek, mennyiben a saját lelkivilágom, mennyiben a kondicionálásom és mennyiben a kiképzésem eredménye. Nyilván mindhárom közrejátszik valamennyire, de hogy milyen arányban... az egy remek kérdés lenne, amire valószínűleg még az atyaúristen se tudna válaszolni. - Azért van fegyverem, hogy megvédjem magamat és másokat a potenciális fenyegetésektől. Ha nem jelentesz fenyegetést, akkor semmi okom akár a fegyverem, akár a fizikai erőfölényem használni veled szemben - magyarázkodom tovább. Ezek a szavak akármelyik katona szájából elhangozhatnának, bár lehet, hogy az előzmények után az egyszerű katonák nem lennének ilyen... összeszedettek? Érzelemmentesek? Nincs semmi szenvedély vagy egyéb a hangomban, csak hideg, tárgyilagos meggyőződés. Minden egyes szót olyan komolyan gondolok, mintha legalábbis bibliai eskütétel alatt deklarálnám. Az meg, hogy elsőre igenis alkalmaztam, legalábbis az utóbbit... hát, meg kellett róla győződni, hogy nem áll fenn a fenyegetettség helyzete, nemde? De onnantól kezdve minden oké.
- Sajnálom. - Hazugság, frászt sajnálom. Ha hagynám, hogy meggyőzzön, aztán egy óvatlan pillanatomban hátba durrantana egy rejtett stukival, na AZT sajnálnám. A paranoia meg alapfelszereltség valakinél, akit ennyiszer próbáltak kicsinálni. (Bár többnyire nem idehaza és semmiképpen sem a nyílt utcán fényes nappal, de ez olyan részletkérdés, amire aligha apellálhatok.) Mindenesetre az engedély megvan (szerencséjére), így gyorsan és cseppet sem tolakodóan, ellenben nagyon célszerűen lerendezem az ellenőrzését. Öt másodperc kábé, amit ténylegesen hozzáérek, és ha nem tudná, hogy mi a célom vele, valószínűleg tényleg csak egy kissé fura ölelésnek vélné, amivel semmi feltűnést nem keltünk - és ebből a tényből egyenesen következik, hogy nem először csinálok ilyet.
- Elismerem - hümmögök a paranoiára, és mivel még mindig kissé kényelmetlenül érzi magát, hozzáteszem. - A pszichológiai felmérés szerint azonban nem vészes - vigasztalom, hátha örömére szolgál, hogy a rendszeres orvosi felülvizsgálat nem csak mítosz a katonai kötelékben. Meg semmilyen fegyveres erőknél, mellesleg. Azt állam bácsi sem akarja, hogy általa pisztolyokkal felékszerezett elmebajosok rohangáljanak az utcán, bontva a rendet és irtva a közt. Gondolom. Engem legalábbis eléggé be tudnának fékezni ilyen helyzetben, ha elborulnék, bár sosem gondolkodtam még rajta, beépített mentális blokkok híján mi az eljárás a közkatonáknál.
- Ez esetben külön sajnálom, hogy kárt tettem benne - felelek udvariasan, a tárgyhoz fűződő érzelmi kötődést nagyjából megértem. Kellemetlen. És ha igaz, akkor csodálkozom, hogy a nő nem próbált nekem ugrani, én tuti nem viseltem volna ilyen jól a helyében a helyzetet. Most először némi elismerésféle is villan a tekintetemben irányában, bár aligha tudja ezt hová tenni. Annál inkább ideje pótolni a gépet. Már ha lehet.
Megfontolom a szavait, próbálom elhelyezni, de be kell vallanom... nem emlékszem már, milyen volt az az időszak, amikor nem tudtam megvédeni magam. Viszont tudom, milyen a tehetetlenség, nagyon is élénken, szóval valamennyire mégiscsak tudok azonosulni, úgyhogy lassan bólintok. - Értem. Egy kicsit. Testőr felfogadására vagy ilyesmire gondolt már? Vagy legalább valamilyen önvédelmi kurzusra? - sorolom az eszembe jutó lehetőségeket. Utóbbi mondjuk nem is rossz ötlet... Tétován megtorpanok egy pillanatra, aztán gondolatban vállat vonok: utánam a vízözön. Hogy mire rá nem vesz a lelkiismeret-furdalás! (Véletlenül sem a segítségnyújtás iránti igény. Áh, dehogy, nincs is olyanom, kikérem magamnak.) - Ha gondolod, ez utóbbiban segíthetek, akkor talán nem kellene ennyire tartanod tőle... tőlük - javítom ki magam, hiszen ahhoz nem kell rendőrnek lenni, hogy tudjam, címeres gazfickók már rég nem a saját kezüket piszkítják be. Az is árulkodó, hogy eszemben sincs faggatni, mi történt, mit tett, mibe keveredett. Jóban vagyok a titkokkal, hiszen nekem is rengeteg van.
- Jól van - bólintok, mély lélegzetvétel, és belépek a csillogó műszaki áruházba. Enyhén megborzongok, s ez a gesztus nem a teljes erővel működő légkondicionálónak szól, de magamba fojtott fintorral visszanyomom idegenkedésem, és tovább követem a nőt, miközben tekintetemmel a sorokat pásztázom, önkéntelenül felmérve mindent és mindenkit magam körül. Lehetséges veszélyforrások, potenciális fegyverek, menekülési útvonalak és vészkijáratok, apró részletek... az agyam önállósulva regisztrálja mindezt, oda sem kell figyelnem a beidegződött gyakorlatra. - Úgy látom, arra vannak a fényképezőgépek - szólalok meg, nem mintha a csend zavarna, inkább ez jelzi, hogy befejeztem a helyzetfelmérés folyamatát. És egy kicsit elszörnyedek, amikor meglátom a kínálatot. - Jézusmária. Tényleg szükség van ennyi kütyüre az okostelefonok idején? - dünnyögöm kissé lesújtottan. Oké, tudom, ezeknek a legnagyobb része egy kicsit komolyabb, mint a mobilba épített kamerák, de... akkor is. - Egyébként... profi gép, szóval gondolom a munkádhoz kell. Általában mifélét dolgozol? - érdeklődöm, ha már. Plusz ha megvan a munkahelye, akkor lesz mit lecsekkolnom a későbbiekben. Akár fel is kereshetem megint.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
 



 

Vissza az elejére Go down
Eva és Gemma (Amikor megismertelek...)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Alternatív :: 
Temetetlen múlt
-
Ugrás: