HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Denny Way

Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Denny Way
Hétf. Aug. 15, 2016 8:32 pm
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 9:53 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Hétf. Aug. 15, 2016 9:47 pm
 



 

Egy a lakástól nem messze található étteremre esett a választásunk vacsorahelyszínt illetően lévén a főzéshez változatlanul vajmi kevés a tehetséggel állhatnánk elébe – meghagyjuk hát másnak a nemes harc megvívását. A példa is mutatja sokkal jobban jár vele mindenki, első sorban mi, másodikban a bevételt beszedő étterem az újabb fejadagokkal. A közeliséghez én ragaszkodtam. Sem a tömegközlekedéshez, sem az autóhoz nem fűllött a fogam. Az időt túl kellemesnek, hazainak éreztem ahhoz, hogy ne használjuk ki az oda és a haza vezető úton. A vacsorához elfogyasztott bor is a szabadlevegő felé billenti el a mérleg nyelvét, csak nagyon komoly meggyőzés, meggyőző érvek árán hajlottam volna másik helyre. Na jó, elég lett volna, ha szépen kéri Anna..
- Nem, nem. Nem. Igenis jó volt lazactartár. – egyszer, kétszer. Sikerül harmadjára is nagy bizonyossággal kijelentenem a jobb oldalamon vezetett feleségemnek, hogy nem volt rossz döntés rám hallgatni az előételt illetően. A rá következő másodpercben viszont automatikusan javítom ki magam.. Tudom, most következne a nézés.
- Oké, borzalmasan el volt sózva.. – vallom meg lemondóan sóhajtású nevetéssel, amit egyenest a hajába rejtek, ahogy a derekán pihentetett kezemmel közelebb húzom és odafordítom a fejem. A nap még nem ment le, az emberek többsége már végzett a munkában, így elég kellemes ez a minimális forgalom, ami a környéken uralkodó jellegűnek tekinthető. Csak pár autó veri fel a nyugalmat, idézi vissza a városias hangulatot, amit nem arról van szó ne szeretnék a maga módján.. Viszont a maga módján nagyon is hiányolom a carshalton-i békességet. Az amerikaiak folyton rohannak, a falra mászom tőlük.
- Ellenben el kell ismerned: a kimondhatatlan nevű olasz desszert nagyon jó volt. – újdonság volt, magától értetődött, hogy muszáj volt kirendelnem. Kockázati tényezők ide vagy oda. A szabad kézzel történő gesztikuláció szintén elengedhetetlen kelléke a beszélgetésnek. Nem is tudnám megmondani pontosan, talán ez volt az első utóesküvői láz nélküli közös programunk, amikor nem ütötte meg feltűnően jó érzéssel a fülemet a felvett vezetékneve. Nem jelenti azt persze kevésbé értékelném, szó sincs róla, dehogy, sőt. Egyszerűen csak megszoktam ezt az érzést – mi másért lenne az utóbbi időt felölelő, általános jó kedvem s tartana most is..?
Az utcát nem figyelem, a részleteit pontosabban. Tudom, hogy két sarokkal odébb kell lefordulnunk a miénkre és onnan már igazán kevés van hátra, plusz egy zebrán való átkelés. Fel sem tűnik odébb a mocorgás, a kuka mellől kiguruló konzerves dobozról azt feltételezem a szél tehet. Meg kellene fordulnia a fejemben, hogy talán más lehet az okozója? Nem hiszem.
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Hétf. Aug. 15, 2016 10:19 pm
 



 

Nagyjából három másodpercig tartott, hogy rábólintsak a vacsora ötletre, az is csak azért, mert még a rendezőasszisztensem e-mailének végét olvastam, amikor elhangzott a felvetés. Persze, a gépet most sem kapcsoltam ki – sosem szoktam –, csak lehajtottam a laptop tetejét, ezzel mintegy el is felejtve a masinát – de nem a választ, amit majd meg kell írjak a holnapi napot illetően – és ott hagytam az asztal tetején. Megvár.
Már éppen levegőt vennék, hogy ismételten kifejtsem, amit már a vacsora alatt is megtettem egyszer, de úgy tűnik szükségtelen lesz, mert a végén csak beismeri, amit nagyjából másfél órával ezelőtt is sikerült megállapítsak.
- Nem mondom, hogy én megmondtam. – nevetős éllel a hangomban szólalok meg, ahogy közelebb húz magához.
- Deeee örülök, hogy beismerted. – öltöm rá ki a nyelvem hegyét, ahogy egészen közel kerülünk a közelebb vonó mozdulatsor következtében.
- Jó, oké, bevallom. Tényleg meglepően finom volt ahhoz képes, hogy nem volt benne csokoládé. – adom be a derekam, mert igaza van. Ami azt illeti, kedvem lett volna konkrétan megfürdeni abban a krémben, ami pedig a csoki mániámat illeti… Keith épp elég régen tud róla.
- Lehet meg kellene tanulnom rendesen is sütni. – muffint remekül tudok alkotni, de mást… kb annyira, mint amennyire főzni is… ezért járunk inkább el otthonról vacsizni. Mondjuk úgy, hogy továbbra sem remekelek benne.
Haladtunkban hirtelen állok meg, ahogy a konzervdoboz kigurul, mint aki neki ütközött valami láthatatlannak. Sejtem, hogy ez több, mint fel fog neki is tűnni és talán érdekelni is fogja mi a manónak fékeztem be, mint valami őrült, amikor látszólag semmi okom nem volt rá.
- Te nem hallod ezt? – nézek a férjemre – atyavilág, mindig annyira szokatlan így aposztrofálni, de valahogy szokatlan –, majd megint a hang irányába, amit felfedezni véltem akkor is, amikor lefékeztem magunk. Leginkább saját magam.
- Mintha arról jönne... – azt már nem teszem hozzá, hogy konkrétan, halk nyüszítést hallok, ami mindenképpen szokatlan. A mocorgás hangjairól már nem is beszélve.
Eleresztem Keitht és az utcára kipakolt kukák felé veszem az irányt, egyre közelebb sétálva, amíg meg nem találom a zaj forrását. Egy bekötözött zsák az a szemetes mellett.
- Ó, te jó isten... – guggolok le és gondolkodás nélkül nyitom ki a madzaggal körbekötött vásznat, amiből kibukkan egy kicsi,, fekete szőrös buksi.
Kihalászom a zsákba csomózott kutyust és csak akkor emelkedek ismét fel, amikor magamhoz öleltem a kutyust, a férjem felé fordulva.
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Szer. Szept. 14, 2016 7:48 pm
 



 

Nem mondja, persze.. Jelzésértékűen zongoráztatom végig az ujjaimat az oldalán a kegyelemként tálalt megjegyzésére, ami felér egy Még jó, hogy nem.-el a nyelvöltésének pillanatában. Egészen sunyinak nevezhető az a sandítás, amivel feljebb szegett állal kedélyesen illetem egy rövid másodperc erejéig – nem tartom tovább fent az álcát, egyből szelíden gördül tovább, ahogy újfent a csokoládéra terelődik a szó.
- Azt úgyis be fogod pótolni otthon, jól sejtem? Egy vagy két táblával.. – mélázok el látványosan a mennyiségen, mert igen, épp elég régóta tudok róla, hogy ismerjem a határtalanságát az imádatát illetően. – Kettő lesz, igaz? Úgysem látszik meg rajtad, pedig amennyit elpuszítottál már. – szemtelenkedésem közepette nem átallok szorosabban az oldalamhoz vonni, miközben hátrébb hajolok, hogy jobb rálátásom legyen az arcára kiülő reakcióra, a néma hápogásra vagy épp az újabb nyelv kidugásra. Piszok mód élvezném mindkettőt s lévén kellően megkötöm a tartásomban az arcélen pöckölés lehetőségét nyugodt szívvel kizárhatom és még annál is nyugodtabban hagyhatom elterülni a neki címzett vigyorom. Na, na?
- Keressünk tanfolyamot? Az lenne a legjobb, ha lenne egy esetleges tűzesetre biztosításuk.. – itt meghúzom a pimaszsági vonalat, mielőtt álbillennék a ló túloldalára és a vonásaim átrendeződéséből is látszik, hogy visszaszerzem a komolyságom egy részét. Csak egy kicsit, ezt sem kell túlzásba vinni.
- Engem egyáltalán nem zavar, hogy nem sürögsz-forogsz állandóan a konyhában. Csak, ha magad miatt szeretnél megtanulni, akkor vesződj vele idézőjelesen. – teljesen visszaveszem a fogásomat a kényelmes andalgásra, ami a csipkelődésünket előzte meg, mialatt biztosítom arról részemről teljesen elégedett vagyok a mostani főző tudásával. Valljuk be őszintén, a hosszú forgatások után csak nyűg lenne azzal is foglalkoznia, megbecsült az a szabad idő, ami nélküle folyik és a hétvégéké is. Ám, ha valóban ehhez van kedve.. Biztosan nem fogok ellenkezni. ..csak gondoskodom egy poroltó beszerzéséről.
Látom és tudomást veszek az elénk kocogó konzervdobozról, de egyebet nem tennék az ok kiderítésére. Ez csak Annának fordul meg a fejében, mire a homlokon feljebb szaladnak a szemöldökeim és megvonom a vállam a kérdésére. Őszintén? Nem figyeltem ennyire a környezetre..
- Nem tudom mire gondolsz. Azt hallom, hogy a szemben lévőnek baja van a kipufogójával.. – bökök a fejemmel az út túlfelén tolató Infinity-re és hagyom, hadd lépdeljen affelé, amerre jónak látja. Nem kell sokat találgatnom ahhoz, hogy rájöjjek komolyan felkeltette az érdeklődését az előbb említett hang. A megjelölt irány felé fülelek, de tényleg nem tűnik fel számomra, ami őt ilyen mértékben lázba hozta, csak amikor megleli. Közelebb lépek ekkor már én is, hogy lássam a felfedezését. A fekete szőrlabda előkerülésekor viszont csitítólag emelném az egyik kezem, hogy azért ilyen hamar ne vegye fel és első sorban: ne ilyen közel magához. Csak az én fejemben fordul meg, hogy talán valami baja lehet vagy megharaphatja..? A mellékelt ábra is mutatja: igen.
Megeresztek egy sóhajt, miközben leengedem a karomat. Az összképről szinte ordít egyfajta kérés.. Nyugodtan viseli a kutya a kézben tartást, pont addig, amíg oda nem megyek, hogy meggyőződjek róla nincs-e rajta sérülés vagy épp nyakörv, amit a szőrétől ne látnék. Az éles vakkantásával meggyőz róla, hogy felejtsem el a vizsgálatot. A morgása meg végképp.
- Ha jól emlékszem két utcával odébb van egy állatorvosi rendelő. Ott meg tudnák nézni van-e valami, akár szemmel nem látható baja. - teszek javaslatot fél lépésnyi távot tovább biztosítva közénk. A kutya és közém, mire csitul a biomotor búgása, csillapodik a reakciója.
- Biztos tudnak menhelyet is ajánlani, ahol befogadják kezelés után. Már, ha szüksége van rá. - ugye?!
Vissza az elejére Go down
Annaleigh Lott-Devonshire
avatar
Média és művészet

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Szer. Szept. 14, 2016 9:08 pm
 



 

Szűkebbre húzom a szemréseimet, ahogy cukkolni kezd – igenis, azt teszi – a több tábla csoki elpusztításának felemlegetésével.
- Egy vagy két csík a táblából. Ha tovább piszkálsz, akkor három is. – forgatom meg a szemeimet, de nem sikerül a méltatlankodást teljes mértékben kivitelezni a nonverbális kommunikáció minden eszközét bevetve, mert sokkal szorosabban von magához, mint eddig.
- Nem-nem, ebből már nem jössz ki jól... – hiába emlegeti az alakomat – csak a mázli, hogy nem vagyok hízásra hajlamos, de még jó, különben lehet arra is megjegyzést kapnék –, a kijelentésemet pedig felemelt mutatóujjammal kísérem, jelezve azt a nemet.
- Kifejezetten szemtelen vagy, Keith Daniel Lott. Csakhogy tudjál róla. – újabb – rendkívül érett – nyelvhegyöltést zsebelhet be, mielőtt megint mosolyra húzódnának az ajkaim és finoman meg nem rázom a fejemet is.
- Héé! – kicsit jobban felé fordulok. Azért még ilyet, kérem.
- Oké, nem tanulok meg sütni és többet nem kaphatsz a kimondhatatlan nevű édességből, mert kifejezettem pimaszkodóvá tesz. – rázom meg a fejemet ismét, de az orrom alatt bujkáló – és sikertelenül visszafogott – mosoly egyértelművé teszi, hogy nem vettem fel a dolgot. Illetve nem annyira, megorroljak miatt, de annyira talán igen, hogy ma este tutira pizsamában bújjak majd ágyba és ne pedig anélkül.
És nagyjából ezen a ponton kelti fel az érdeklődésem a kuka környéke és az onnan kiguruló konzervdoboz.
- Ah, nem az. – kommentálom a megjegyzését, ahogy közelebb haladok, azaz ezek szerint csak általam észlelt halk nyüszítés és mocorgás hangjainak forrásához. Nem telik sok időbe, mire meglelem, hogy honnan is jön a zaj és a kutyussal a kezemben állok fel guggolásomból.
Látom, ahogy emelné a kezét Keith, de ez nem akaszt meg abban, hogy az ölelésembe vonjam a kis szőrgolyót, a füle tövét vakargatva, amire kapok egy állon nyalást.
- Hát helló. – nyilván a kutyának szól a köszönés és mellé egy széles mosoly is.
- Basszus valaki kidobta. Nem hagyhatjuk itt. – pillantok fel és míg az első mondat rendkívül méltatlankodó, úgy a másodikban tényleg van egyfajta kérés, ugye nem?!
A vakkantásra megsimogatom a buksiját.
- Hé, nincs baj, nem bántunk. – tök természetesen sikerül a kutyához beszélni, bízva abban, hogy megnyugszik és abbamarad a morgása.
- Feltéve, ha még nyitva vannak, bár ilyen későn nem vagyok biztos benne. Mindenesetre nézzük meg. – a felvetés jogos és nagyon is jó ötlet, de tényleg passz, hogy ilyenkor is bent vannak-e még vagy inkább holnap is lesz egy kör oda.
- Menhely? – abszolút logikus, de valahogy mégsem kifejezetten tetszik az ötlet…
- Öhm… oké igaz… Várj, hogy értetted azt, hogy már, ha szüksége van rá? – ráncolom összébb a szemöldökeimet, mert ezen nem igazán sikerül elmennem, pontosan mit is jelentenek a szavai. Mármint az ő olvasatában.
Közben, ha nincs ellenvetése, szerintem indulhatunk, hátha tényleg nyitva van még azaz állatorvosi rendelő, amiről szó volt az előbb. A kezemben lévő kis szőrgombóc pedig úgy dönt az ujjaimat is körbenyalogatja – megzabálom, olyan édes – és finoman, játékosan meg is harapdál.
- Holnap csak délután megyek be a stúdióba, szóval, ha most nincs szerencsénk, lejövök vele délelőtt. – vetem fel a dolgot. Úgy terveztem otthon dolgozom egy kicsit a délelőtt folyamán, de nincs semmi halaszthatatlannak ítélt dolgom, szóval belefér az, hogy megoldjam ezt is.
- Illetve, ugye nem hagyjuk az utcán, ha zárva vannak már? – pillantok Keithre, egyértelműen a kezemben tartott kis fekete gombócra és rendelőre utalva ezzel.
Vissza az elejére Go down
Keith D. Lott
avatar
Polgárság

Kor : 31
Avataron : Sam Claflin

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Vas. Okt. 09, 2016 7:24 pm
 



 

- Váo, ez aztán fenyegetés a javából.. Három. Egész. Csík. – egészen az utolsó szóig őszinte megdöbbenés és csodálkozás süt rólam, de menthetetlenül felborul a megjátszott rend, mint egy olcsó kártyavár, amikor a kitörő nevetés félresöpri a színjátékot. Édes, de nem gondolhatta komolyan, hogy majd komolyan fogom venni a csokoládéval való zsarolását. Ő a hódolója, én csak messziről nézem kettejük plátói kapcsolatát. A nevetésből visszamaradt vigyor bosszantóan mindent tudó bazsalyogássá alakul át a feddésem idején. Kiváltképp, amikor nemet mutat. Fél oldalra el is húzódik az a bizonyos szemtelenségem.
- Tudom. – eszem ágában sincs letagadni. Őt idézve: ebből már nem jövök ki jól. Nem fogom súlyosbítani a helyzetemet olcsó tagadással és a megerősítéssel csak ráteszem az i betűre a pontot, miután végignéztem a nyelvnyújtogatását. Ha sokszor ismétli meg a végén el kell csípjem, mielőtt kiesik a száján.. Viszont érzékelem mikor kell visszább vennem, ez az a pont.
- Hé, ne „héé!”-zz nekem, épp most mondtam, hogy csak akkor tanulj meg, ha valóban szeretnél. – kihangsúlyozom még egyszer az előbb már finoman, pimaszságtól mentesebb elhangzottakat. – Mert magad miatt szeretnél. – egy újabb nem elhanyagolható meghallani való szegmens, amit kényelmesebb tartásban tolok elé szelíd figyelem felkeltéssel. Még a sétánkat megzavaró neszezés előtt, ami első sorban az ő szenzorait fogja felébreszteni. Én inkább csak megfigyelőként vagyok jelen a felfedezés első pillanataiban egy rossz tippel a tarsolyomban. Mennyire-mennyire rossz tippel, amikor napvilágra kerül a szőrös kobak. Ha az egybőli felvételét nem pártoltam, képzelhető az az állat célba vevő nyalás mennyire nyeri el a tetszésemet – fogalmunk sincs mennyire egészséges-e.. Állatbarátnak vallom magam, de azért nem ilyen mértékben és láthatóan ez kevésbé szimpatikus a négylábú barátunknak, mint Annáé.
- Nem, persze. – reflektálok egyetértőn arra a kijelentésére, hogy nem hagyhatjuk csak így itt a mancsost. Ez, pedig automatikusan az egyik közeli állatorvosi rendelőt jelenti az én értelmezésemben vagy épp az állatmenhelyet. Egy növényt sem tudunk soká megtartani – kivétel az utolsó –, nemhogy egy kutyát egy napig.. Najó, benne van a pakliban, hogy féltem a cipőim. Bőrre, szövetre válogatás nélkül éhesnek tűnnek azok a tejfogak. A hozzám való, barátságtalanabb hozzáállás miatt fél szemmel pislogok le a blökire, inkább Annára figyelek a stratégia tisztázásakor.
- Gondolom nekik is van sürgősségi részük arra az esetre, ha záróra után történne baleset. – számomra ez a kézenfekvő a nyitvatartással kapcsolatban, de majd kiderül, amikor odaérünk. Azaz.. A zsebembe nyúlok és előveszem a mobilomat, hogy rákeressek az előbb említett rendelőre. Az utca megvan, könnyen megtalálom innentől kezdve. A visszakérdezésre pillantok csak fel és nem tehetek róla, kicsit kérdőien, mert mintha némi viszakozást vélnék érzékelni a részéről a felvetett ötlettel kapcsolatban.
- A kezelésre értettem. – nézek le a nejemet körberajongó négylábúra, aki egészségesnek tűnik ebből a szögből, de nem vagyok szakértő. – Jól néz ki a kisöreg, de.. – kicsit megvonom a vállam. Nem rémisztgetni akarom, dehogy, csak reálisan közelítem meg. Majd ott megmondják egészében is rendben van-e a kidobott sorsú pamacs.
Az előbb még egyoldalúnak elkönyvelt rajongást viszont immár két oldalúnak is nevezhetném Anna szóhasználatából kikövetkeztetve. Nem szólom meg érte, semmilyen szinten, elragadónak találom, bájosnak a lelkesedését, de egy cseppnyit azért intőjelként is tekintek rá.
- Rendben, ha most nem lesz nyitva a rendelő, akkor holnap délelőtt. Megérdemel egy esélyt, egy éjszaka meg nem a világ. – nem nagy derék beadásról van szó, de.. Egy kicsiről azért mégiscsak. - Amilyen kicsi úgyse fogja tudni felforgatni a lakást annyi idő alatt, nem igaz? - ugye?!
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Csüt. Dec. 08, 2016 9:51 am
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Szomb. Jan. 21, 2017 1:39 am
 



 



Lothar ^^ [Karácsony előtt]

Fázósan húzom össze a kabátot magamon, szünetet tartva eddigi céltalan mászkálásomban, s ha már úgyis állok, pillantásommal sokadszorra tapogatom le környezetemet. Itt vagyok egy ideje már, alaposan megszemléltem ez idő alatt az utca minden hányadát, nem bízok abban hát, bármilyen újdonságra akadhatok, a nézelődésbe bele mégse unok. Türelmem se fogyatkozik, szintje változatlan várakozásom kezdetétől fogva, kárt benne a percek lassú vánszorgása nem tett.
Az utca csendes, nyugodt, alig néhány lélek fordult meg rajtam kívül itt, mióta megérkeztem. Ezen jelenséget csodának nevezni erős túlzás lenne, annak ellenére is, fogalmam sincs valójában, általában mekkora létszámmal kell számolni ezen a helyen. A környéken ritkán járok, várakozni pedig még kevésbé szokásom. Nem meglepődni most van azonban egyéb okom. Méghozzá az, hétköznap kellős közepe van, ebédidő után inkább, semmint az alatt. A többség dolgozik ilyenkor, vagy úgy tesz, mintha, főnöke hibát találni vágyó, kritikus pásztázása miatt. A szabadban bóklászni idejük nincs, hacsak nem tartozik feladataik közé valami, minek elvégzéséhez épp erre van szükség. Messze attól nem állok, elmerengjek ezen munkakörökön mélyebben is, de valami benne megszakít. Füleim hegyezve igyekszem elcsendesíteni gondolataim zizegését, mintha bármi esélye is lenne annak, hétköznapitól eltérő hang kelt szárnyra hirtelen. Hát nem az. Régi babakocsi kerekeinek csikorgásának hangját hordja a szél felém, felerősítve azt, akárcsak hamarosan felcsattanó, minden mást elnyomó fejhangú visításét. Mint minden emberét, az én pillantásom is vonzza a hangoskodás, oda mégis a dühös anyai csitítást követőn nézek csak. Nehezményezőn ráncolva homlokom figyelem a túl fiatal, túl türelmetlen nőt, míg két házzal odébb el nem tűnnek egy ajtó mögött.
Ráérős időmben elmerengek azon, mindennapi jelenség ez náluk vajon, vagy túl sok minden történt az elmúlt időben, a vizet azért kapta fel a lány ilyen hamar. Közöm nincs életükhöz persze, függetlenül attól, melyik lehetőség a helyes, gondolataim elkallódnak hát más irányba, bár el nem távolodnak igazán a forrástól.
Mindezek tükrében a túloldalon, irányomba haladó ismerős alakot ki egész véletlenül szúrom, s biztos nem is vagyok abban, Ő az valóban, kire várok. Néhány másodpercig meresztem hát csak szemeimet, igyekezvén kizárni a tévedést és eldönteni azt, nem hazudnak nekem. Eltart bár egy darabig, döntésre jutok végül, mit követőn egyből meg is indulok a férfi felé, gyors körbenézés beiktatása után az úttesten való átrohanással kezdve neki megközelítésének.

 
Vissza az elejére Go down
Lothar Neumann
avatar
Inaktív

Kor : 32
Avataron : Kim Jae Wook

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Vas. Jan. 22, 2017 6:20 pm
 



 

Brysen [Karácsony előtt]

A naptáram szerint ide és ekkor kell mennem. Jó fedősztori, hogy apám elkényeztetett fiacskájának van pár háza, s lakása, amit bérbe ad, s abból éldegél. Valójában tényleg hálásnak kéne lennem, az első házat apám adta a kezembe, hogy adjam ki, és létezzem úgy, ahogy akarok, ha már nem akarom átvenni az üzletet. Úgyis át kell vennem, tudom, ezért küldte el ma is az egyik parti meghívót, s vele együtt három lány önéletrajzát és fotóját is. Nősülnöm kéne. Mint valami régimódi világban. Bosszúsan dobtam be a fiókba a mappát, s inkább nekiálltam elolvasni az egyik szaklapot, hogy visszatérjen a nyugalmam. Azt hittem, hogy amikor becsuktak, örökre keresztet vetett rám, ám éppen, hogy azóta van nagyon a nyakamban, legalábbis, mióta kijöttem. Nem vagyok hajlandó nála lakni, úgy nem tudok azzal foglalkozni, ami az életem. Az pedig nem a lakáskiadás. Viszont nagyon jól meg lehetne belőle élni.
A saroknál parkolom le a hófehér kocsit, s a falnak támaszkodva, zsebre dugott kezekkel várakozom, nem törődve, hogy a fehér kabátom mennyire lesz foltos, ha ellököm egyszer magam onnan.
Egy telefonhívás azonban megakaszt, s a kocsihoz kell mennem, mert egyáltalán nem emlékszem, hogy mely napot is beszéltem meg a beszállítóval. Ekkor veszem észre a szemközti oldalon érkezőt, majd átfutót. S amit én látok, ám ő nem, az egy száguldó marha, egyenesen felé.
Felé rohanok, ha most elkezdek magyarázkodni, annak gyászos vége lesz és mielőtt kettőt szólalhatna, berántom a járdára, felhasználva a lendület és a tengelyforgás erejét.
- Jobban körül kéne nézned, mielőtt átrohansz az úton – nem tudom, hogyan érkezik meg, annál minden jobb, mint felkenődni egy kocsira.
Szaporábban veszem a levegőt, ez most éppen nem érdekel.
- Minden rendben? – a napszemüvegem elhagytam valahol, nem törődöm vele, az érkezőt vizslatom.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Hétf. Feb. 06, 2017 8:45 pm
 



 



Lothar ^^ [Karácsony előtt]

Órák óta várakozok már, az idő telésével párhuzamosan egyre kevesebb lehetőséget látva arra, hogy elfoglaljam magam, fokozódó unalmamtól megszabadulni vágyván rögvest nyakamba szedem hát lábaimat, amint meglátom ittlétem okát a túloldalt. Elég jó látásom nyílik rá ahhoz, hogy biztos legyek abban, Ő az, túl messze van ahhoz azonban, hogy kiabálni kezdjek neki, mi ettől eltekintve is felesleges lenne teljesen, egyszerűbb, ha hozzá lépve üdvözlöm. Szüleim tanításának néhány momentuma ennyi év múltán is megmaradt bennem, közülük az is egy, hogy jobbra, majd balra fordítom fejem, mielőtt az áthaladás mellett tenném le voksomat. Pillantásom ezt követőn célomról le se veszem, megmozdulása rögtön fel is kelti figyelmem.
Meglep tette, nem gondoltam, felém indul majd, pláne ily sietve. Ösztönösen torpanok meg, nem értve, mi történt. Körbenézni meg se fordul fejemben, egyszer már megtennem, akkor pedig nem láttam semmit, mi gyanúra adott volna okot. – Mi… – meglepett rémületemben egyből számon kérni igyekszem, amint hallótávolságba ér, de kérdésem befejezni nincs lehetőségem. Szó nélkül ragad karon, s mivel tiltakozni meg se próbálok, könnyedén ránt magával a járdára, vagy sokkal inkább hajít. Egyensúlyomnak rég búcsút intettem, Ő az egyetlen kapaszkodóm, mit rögvest elvesztek, ahogy elenged, amint biztonságba tud, lendületem elvesztése ellenére megmarad, fél lábon ugrálok hát néhány centit, mielőtt nemes egyszerűséggel bedőlnék valami kiszáradt bokorba.
Bocsánat, nem láttam, hogy jön valami – sajnálatkérő mosollyal pillantok fel rá, kicsusszanva közben az idegenekért nem rajongó, szúrós ágak közül, egyúttal talpra is küzdve magam. Elnagyolt mozdulatokkal söpröm le a rám rakódott port és leveleket, megszemlélve egy könnyed horzsolást kézfejemen. Testem egyéb pontokon is sajog némiképp, de nem gondolván, bármelyik különb lehet az egynél, mire tökéletes rálátásom nyílt, nem pazarolok rá sok figyelmet.
Minden rendben, hála neked. Köszönöm – arckifejezésem bűnbánóról hálálkodóra vált. Nem kellett sok, hogy eljusson tudatomig, valóban kizárólag az Ő érdeme, hogy nem lapultam az előbb ki, kizártnak tűnik, hogy észrevettem volna időben a veszélyt, ha nincs itt, vagy nem veszi a fáradtságot arra, hogy elrántson, mielőtt bármi történt volna velem. – Te jól vagy? – hozzá lépek, alaposan végigmérem, egymás után többször is, de nem látok rajta semmit szerencsére, mi a mostaninál nagyobb aggodalomra adna okot.
A szokásosnál is jobban örülök a találkozásnak most – próbálva túllendülni a majdnem szerencsétlenségbe torkollott jeleneten, vidám vigyort eresztek meg felé.


 
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Vas. Feb. 12, 2017 10:55 am
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Francois Raphaël Roux
avatar
Polgárság

Kor : 43
Avataron : Adam Levine

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Szer. Feb. 15, 2017 6:46 pm
 



 



Deressie & Francois



Előzmény itt


A szemöldököm enyhén feljebb vándorol a kérdései hallatán. A kimondott szavak visszhangot verve ismétlődnek bennem, mígnem rátalálnak saját, mélyre rejtett kétségeimre, kétségbeesésemre.
- Nem tudod, mit beszélsz.
Ahogy ismétel. Ahogy a fejemre olvassa az összes hibáimat… a gyomrom mikroszkóp méretűre zsugorodik.
Fáj.
- Miből gondolod, hogy jól vagy? - a kérdés valódi kíváncsiságot rejt, és ez hamar a homokomra is barázdálódik. De ami a leginkább elborzaszt és kétségbe ejt: hogy ilyen szánalmasan gyengének még soha nem éreztem magam, akár a kés kegyén megülő vaj, ami olyan vékony, hogy egyetlen hirtelen mozdulattól megremeg.
Felmerül bennem, hogy tényleg ennyire nem érti a lényeget, vagy csak azért csinálja, hogy bosszantson vele. Ivott, nem keveset, ezáltal kissé labilis… mint minden ember ilyen állapotban.
Ott van Raoul haverja, Desmond. Mondjuk őt senki se issza az asztal alá… Az utasítása, akármilyen határozott is, váratlanul ér. Jól tudja, hogy utálom, és lesz szíves észben tartani.
- Majd akkor teszem meg, amikor én akarom, nem akkor, amikor te kéred, most. - förmedek rá. Mégis minek néz engem? Utálom, amikor ilyen értetlen. Nem fogom kiengedni, hiszen ki tudja mit tennének vele… nem biztonságos Seattle utcái ilyenkor, mikor részeg az ember. Főleg egy nő. Meg különben is… ha egy nő részeg… undorító.
Talán egyszer megpróbálom megértetni vele a döntéseim, de az nem most lesz. Minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy jelenleg folytassuk ezt a témát, ezt a beszélgetést. Meg kell emésztenem, amire magam is csak most jöttem rá.
Az üvöltözésére gombóc gyűlik a torkomban, és újra elönt a düh is. A legalattomosabb, tehetetlen-fajta.
Mi történt veled? Mégis mi történt?! Ez még viccnek is rossz. Semmi értelme kimondani, és magyarázkodni sem akarok. Nem akarom a kérdéseket, hogy mi meg hogy történt. Nem tudom. És ez a messzi, üres, testetlen nem tudom valahol mélyen, a bőröm alatt sokkal jobban megrémiszt, mint eddig bármi más. A kérdése - bár tudom, sokadik - nyomán rápillantok, hosszan és mélyen, latolgatva és elemezve, mielőtt válaszra nyitnám a számat.
- Megmondtam, hogy ne beszélj botorságokat. Még egyszer kimondod, és olyat teszek, amit magam is megbánok! - halk, kissé törődött foszlány, de jelenleg ebben van minden reményem. Remény. Ebben az elveszett világban ilyen nem létezik.
A hirtelen rántásra eszmélek fel, felkapcsolódnak az agyamban a vészlámpák, a fékre taposok és imádkozok, hogy ezt valahogy ússzuk meg. Ahogy elereszti a kormányt, az autót ismét az irányításom alá veszem. A kerekek csikorognak az aszfalt fölött, ahogy a fékre tapostam. Úgy forgatom, hogy egyikünknek se essen nagyobb baja…bár a becsapódás elkerülhetetlen. Egy parkoló járműbe csapódunk bele, a zsákok kinyílnak időben, majd kis csillapodás után el is tűnnek, leeresztenek.
Ijedten pillantok Deressiere, nem akarok úgy járni újra, mint hat évvel ezelőtt. mondjuk az nem egy autóba csapódás volt… az a szalagkorlát és még pár bukfenc is mellé…
Kell pár másodperc, mire felfogom, hogy ez most egy merőben más jelenet, de ahhoz sem kell sokkal több, hogy megérezzem: annyira mégsem.
Hátra dőlök.  Az előttünk lévő autót bámulom mereven.
Mindez dühöt kalapál bennem, amiért ilyen szánalmas vagyok. Mindennél jobban gyűlölök gyengének lenni! A kiszolgáltatottság érzete minden egyes másodperccel elviselhetetlenebb, ahogy a valóság felé közelítek.
- Deressie... - lehelem félig döbbenten, hanyagul visszafogott zaklatottság kíséri szapora légvételeimet.
- Mit művelsz?! - nyögöm ki előbb suttogva
A hangom feldúlt, kissé rekedtes, de nagyon is határozott. A szemeim pedig kényszerítően néznek az övébe.
A mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, teljesen kitölt és elborít a vad harag.
Vissza az elejére Go down
Deressie J. Wattson
avatar
Polgárság

Kor : 39
Avataron : Shantel Vansaten

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Csüt. Feb. 16, 2017 2:44 pm
 



 

Úgy tűnik, hogy a múlt meg akarja ismételni önmagát. Vagyis nem pontosan, mert a múltban nem én voltam a felelős a balesetét, most viszont az én hibámból csúszik ki az autó és ütközünk neki egy másiknak. A becsapódást egy kicsit megrándul a nyakam, de nem akkora a fájdalmam mint az ijedtség. Mit művelek? Nem szabad így viselkednem. Az oké, hogy haragszom rá, hogy gyűlölöm magamat, azt aki miatta lettem, de bántani nem akarom. Ha valami bej érné miattam valószínűleg abba beleroppannék. A légzsák kivédi az ütést, így szerencsére egyikünk feje sem csapódik be. Hosszú pillanatig bámulok magam elé, próbálom felfogni és megemészteni, hogy mi történik, hogy mindennek én vagyok a felelőse. Nem lett volna szabad visszajönnöm, az elmúlt időszak legnagyobb baklövése volt.
- Sajnálom....nem tudom mi ütött belém. Jól vagy? el kell mennem. Messze kell mennem amíg nem ártok még jobban neki...vagy nekem. Minden az ő hibája, miért nem engedte, hogy kiszálljak, megkímélhette volna magát ettől az egész balesettől. Megkímélhetne engem, attól a fura és megmagyarázhatatlan érzéstől ami a csókunk óta nyomja a szívem.
- A te hibád. Mondtam, hogy állj meg. Szépen kértelek. Ha nem csak magaddal foglalkoznál, akkor most nem történt volna meg ez a baleset. a legkönnyebb mindenért őt vonni felelősségre. Pedig nagyon jól tudom, hogy az én hibám, de üvölteni akarok vele, éreztetni, hogy min megyek keresztül. Meggyűlöltetni magam, hogy soha többé ne essek kísértésbe. Azt akarom, hogy ne viselkedjen velem így, hogy engedjen el és ha eddig nem tette akkor most már végleg felejtsen el. A lábam még mindig remeg a félelemtől. Eszembe jut a hat évvel ezelőtti baleset, amikor az életem örökre megváltozott egy pillanat alatt. Próbálom kerülni a tekintetét, nem vagyok képes belenézni a szemébe, attól tartok, hogy megingatná az elhatározásomat.
- Azt hiszem, hogy jobb ha megyek. De mielőtt kiszállok a kocsiból és remélhetőleg az életedből is eltűnök válaszolnál nekem egy kérdésre? Csak egyetlen egyre! bár sokkal több mindent szeretnék kérdezni, de nem igazán remélek válaszokat. Annyiszor vágtam már a fejéhez mindazt ami felgyülemlett bennem, de soha nem kaptam normális feleletet.
- Azért nem kerestél a baleset után, mert bűntudatod volt....vagy azért, mert nem szerettél soha.? az első néhány évben, amikor még naivan vártam, hogy megcsörren a telefon, sokat gondolkodtam azon, hogy miért szívódott csak úgy fel. Rengeteg opció lehetséges erre a kérdésre, mert már nem szeretett, vagy talán túlságosan is szeretett és nem tudott a szemembe nézni, vagy engem okolt? Nem tudom, soha nem jöttem rá az eltűnésének az okára. Most azt remélem, hogy legalább erre az egy kérdésre képes lesz őszinte választ adni. Többet nem is kérek tőle, kisétálok az életéből, elkerülöm és nem is gondolok rá.
- Kérlek...tudni szeretném. Muszáj. Csak így tudok továbblépni, csak így vagyok képes elengedni téged... hosszú ideje most nézek újra a szemeibe. - gondolom semmi másra nem vágysz jelenleg csakhogy megszabadulhass tőlem. Nosza, itt az alkalom. Egyetlen válasz és soha többé nem látsz. Elutazom.
Vissza az elejére Go down
Francois Raphaël Roux
avatar
Polgárság

Kor : 43
Avataron : Adam Levine

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Csüt. Feb. 16, 2017 7:02 pm
 



 

Nem tudok ránézni, csak amikor a kérdése újra jelentkezik. Ez viszont elég erőteljesen kirángat ezekből a gondolatokból. Először megijedek, hogy fájdalmat okoztam neki - és ez csak újabb megerősítés az eddigiekre nézve.
- Jól… és te? Miattad aggódom… - furcsa vagy. DE ezt hallgatom.
Számítottam rá, hogy előbb-utóbb eljön ez a pillanat. Ismerem már. És azt is tudom, hogy ha menni akar, nehezen fogom tudni itt tartani. Mégsem ilyen egyszerűen mennek a dolgok.
Nem mondok semmit, csupán ráemelem a tekintetem néhány rövid, jelentőségteljes másodpercre, majd visszapillantok a visszapillantó felé. Meghallgatom, amit mond, ezúttal nem szólok közbe, csak odabent érzem, hogy tiltakozik valami. Nem értem, hogy lehet egyszerre fontos és gyűlölt valami. Számomra ez logikailag nem fér össze. Hogyan is érthetném meg?
- Miattam?? Veled… Érted tettem! - vágom rá azonnal, a legcsekélyebb gondolkodás nélkül, és nem titkoltan haragosan.
Nem értjük egymást. A soron következő témákban sorozatosan ebbe futunk, elbeszélünk egymás mellett, és a köztünk létező szakadék nemhogy csökkenne, inkább nő. Távol érzem magamtól. Most szinte elérhetetlen távolban.
Akkor is, ha itt ül mellettem, akkor is, ha tisztán hallottam, amit az előbb mondott. Mintha lenne valami, amit sosem fogunk tudni átlépni. Miatta tettem. Haza akartam vinni. Biztonságba.
- Nem hiszem el Deressie. - a hangomban eleinte felmorajló indulatot azonban hamar felváltja egyfajta mélyülő csalódásérzet. Az előbbi gondolat megkoronázásaképp, lassanként kezdem megérteni: mindegy, mit teszek, mindegy, mivel próbálkozom, sehogy sem lesz jó neki. És talán nem is tehet róla, egyszerűen csak... így van. Nem érti a nézőpontomat. Nem érti, miért éreztem szökésnek a menekülését, vagy a költözését menekülésnek és most azt sem, miért haragszom miatta. Ha úgy gondolja, kérdőre vonom a döntéseit, a szemében rosszul tettem, hogy nem mentem utána (de most meg tapadok rá, holott ez nem igaz!), rosszul, hogy erővel hazahozom a helyszínről. Mégis mire számít tőlem? Én nem tudom, nem értem, mit akarhat.  (Közben az autó tulajdonosának küldtem egy üzenetet, az alattam lakó szomszédé. Kifizetem a károkat. Szerencsére elég jóban vagyunk, hogy ez ne okozzon gondot.)
Nézzem végig, ahogy összeroskad? Igazat mondtam neki, erősnek tartom, nagyon erősnek, de nem abban, amiben Ő gondolkodik.
Kérdésére rápillantok, egészen a lelke mélyére, majd várakoztam, jelezve ezzel: Várom a kérdést. Bármi is legyen az. Ám erre a kérdésre nem egyszerű választ adni. Még ha ilyen töretlenül is akarja azt a bizonyost hallani.
- Deressie… - szusszanás. - ... a baleset után… rettenetes állapotban voltál. A sokkhatása alatt, amit átéltél és ami történt… elküldtél amikor bementem hozzád. Látni se akartál. Azt mondtad, bárcsak én haltam volna meg… ekkor döntöttem úgy, hogy nem kereslek, addig míg jobban nem leszel. Bűntudatom volt… csak rád tudtam gondolni. - néhány másodperces csend, hogy felfogja mindezt. Addig-addig hagyom motozni ezeket a gondolatokat, hogy végül hangosan is kimondom - Amikor kiengedtek, érted akartam menni, de már rég leléptél. Felakartalak hívni, de egyszerűen képtelennek tartottam az egészet. Nem hívtalak, mert azt akartam hogy boldog légy. Azt akartam hogy felejts el, akkor is, hogyha ez a legeslegrosszabb döntésem volt az egész életem során.
Bántom talán a szavaimmal, tudom, hogy nem esik jól hallania, és talán el is riasztom magamtól – mint ahogy a visszahúzódása is mutatja –, de ez megint csak az én igazamat bizonyítja. A vonzás és a taszítás nem fér össze egymással. Előbb-utóbb el kell döntenie, hogy ez a hely melyiket is jelenti számára. - Rossz döntést hoztam, de többé nem engedlek el… - felelem, és veheti úgy, mint egy ígéretet.
De ha tényleg menni akar... a bátyám egykor azt mondta nekem: "Ha valaki fontos számodra, el ne engedd...." De ha már másodszorra is elengedem? - De ha neked semmit sem jelentett az a csók...ha semmit sem jelentett az a 2 és fél év együttlét... nem tartalak vissza.... A néhai bátyám egykor azt mondta: Ha igazán szereted, akkor elengeded. - mondok még ennyit, majd újra elindítom az autót és rendesen beparkolok a jármű mögé, leállítom a kocsit és kiszállok.
- De akkor nem lennének igazak a szavaim.... akkor dobnék a tűzbe mindent.... - azt meg soha nem akartam. Nem akartam elfelejteni azt, ami kettőnk között volt. A kellemes emlékeket. Minden emlék fontos, még a rosszak is. Mert együtt éltük meg. És fontosak.
Vissza az elejére Go down
Deressie J. Wattson
avatar
Polgárság

Kor : 39
Avataron : Shantel Vansaten

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Pént. Feb. 17, 2017 8:15 pm
 



 

Nem tudom, hogy van-e ennél lejjebb, hogy képes vagyok-e még jobban aláásni a saját büszkeségem. Valószínűleg már így is hatalmasat zuhantam a szemében, és én még fokozom ezt az érzést azzal, hogy félrekormányozom a kocsit kockáztatva mindkettőnk életét.
- jól vagyok. fizikailag legalábbis minden rendben van, de lelkileg teljesen tönkrementem. A gyászt felváltotta nálam az önsajnálat, majd az alkohol ami egyre beljebb taszít a szakadékba. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e kimászni belőle, leszek még a régi pompámban tündöklő nő? Minden esélyem megvolt rá, de egyre jobban érzem, hogy teljesen elvesztettem az irányítást az életem fölött és egyre távolibbnak tűnik a gyógyulás. Folyamatosan próbálkozom, de mindig az utamba kerül egy akadály amiben elhasalok, a padlóról felállni pedig nem olyan egyszerű. Régen minden sokkal könnyebben ment, ha kaptam az élettől egy pofont kétszer olyan energiával vetettem bele magam, de ott volt velem Francois, voltak céljaim, álmaim, aztán minden egy csapásra megváltozott és nem maradt belőlem más csak egy árnyék. Sőt, még annak is szánalmas vagyok. Úgy szeretném, ha minden a régi lenne, ha lenne annyi erőm, mint hat évvel ezelőtt. A valaha imádott férfi egyre távolabb kerül tőlem, a szakadék közöttünk percről percre nő és jelen pillanatban nem tudom, hogy képesek leszünk-e áthidalni azt. Pedig szeretném. A csók ami elcsattant között ismét fellobbantott bennem valamit, ami talán soha nem is aludt ki teljesen csak én akartam kitörölni a szívemből. Még mindig némán ülök az anyósülésen, válaszára várok. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodok a biztonsági övbe és megpróbálom kikerülni tekintetét. Amikor végre válaszra nyitja a száját szavaitól göcsbe rándul a gyomrom. Őszinteséget vártam, de nem számítottam arra, hogy kapok is. Szavai szívem legmélyéig hatolnak, felpiszkálva az érzéseimet. Mindig csak őt hibáztattam a történtekért, azért, hogy egyedül maradtam, abba bele sem gondoltam, hogy talán én is fájdalmat okoztam neki. Nem voltam képes felfogni, hogy neki is ugyanúgy fáj a gyerekünk halála, az én eltávolodásom. Megvárom amíg a mondandója végére majd hagyom, hogy sóhaj szakadj fel a mellkasomból.
- ahogy tudatosult bennem, hogy mi történt...hogy elvesztettem a fiam...a fiunkat..tényleg azt kívántam, hogy bárcsak te lennél halott. Téged hibáztattalak, az egész életem arra tettem fel, hogy bosszút álljak rajtad. Elvenni tőled valami, ahogy te is elvetted tőlem. hosszú idő óta először ismét belenézek szemeibe. - hiba volt...túl kellett volna lépnem rajta. Veled kellett volna lennem, hiszen neked is fájt....de a menekülés tűnt a legjobb megoldásnak. Azt hittem úgy elfelejthetlek és meg nem történté tehetem a dolgokat. De nem így lett. Nagyot hibáztam. már rég meg kellett volna lépnem ezt és akkor talán már túl lennék az egészen. Hiszen bármennyire is fáj, de el kell ismerném, hogy én is felelős vagyok azért, hogy idáig jutottam. Sőt, egyre jobban érzem azt, hogy enyém a felelősség nagyobb része. Fura, de mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről, most már tudom, hogy ő is szenvedett miattunk, hogy nem kellett volna egyedül cipelnem ezt a terhet. Ahogy elhagyja az autót azonnal kiszállok én is. Nem hagyhatom, hogy elsétáljon.
- a bátyád azt nem mondta, hogy mit csinálj ha nem akarok elmenni? teszem vállára a kezem. - az előbbi csókban, felelevenedett az együtt töltött időszak összes szép emléke. Ha tudnád mennyit küzdöttem azért, hogy elnyomjam magamban a csókod, érintésed, szavaid utáni vágyaimat. Túl sok mindent indított most el benne, sok mindent ami ellen harcoltam. De most már nem tudom, hogy megéri a küzdelmet vagy nem. küldök felé egy féloldalas mosolyt, olyat amit régen nagyon szeretett. Talán most nincs rá olyan hatása mint egykor, de hosszú ideje most vagyok képes először rámosolyogni.
- nem megyek el. Nem menekülök többé előled. fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből, kettőnkből, hogy...van-e egyáltalán még esély, de meg akarok végre gyógyulni. Újra szeretni akarom őt, és persze magamat is.
- veled mehetek? ennél többet most nem tudok hozzáfűzni, tudom, hogy időre van szükségünk, de remélem, hogy ezúttal sikerül kitartanunk egymás mellett.
Vissza az elejére Go down
Francois Raphaël Roux
avatar
Polgárság

Kor : 43
Avataron : Adam Levine

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Pént. Feb. 17, 2017 9:47 pm
 



 

Az aggodalom hullámai hol lanyhább, hol erősebben tomboló vihart kavarnak fel bennem, de erről néhány kényszeres mozdulatot leszámítva immár nem árulkodik semmi. Ami egykoron összekötött minket az minden már halott. Akkor szerettem volna újra kezdeni… elszalasztottam az egyetlen lehetőséget. Hagytam Őt elmenni. Hagytam kilépni az életemből.
…Elvenni tőled valamit, ahogy te is elvetted tőlem…. Az agyam szaporán dolgozik, mit mondhatnék, ami megnyugtatja. Semmit. Ezt már kettőnknek kell megoldani, s nem nekem, s nem neki. Nekünk kettőnknek. Elvenni valami fontosat, ami értékes a másik számára. A testvéreim… a családom. Őket nem adom. De ahogy folytatja, a szívem és lelkem úgy lesz könnyebb. Aggódom. Minden szerettemért aggódom. Fontosak számomra. Ahogy ő is. Hisz közel 3 éven át a szívemhez közel tartottam őt. Nem tudom, mi az, ami felé fordulnom kellene. Annyi bizonyos, hogy ismét válaszúthoz érkeztem hömpölygő életem lineálján.
Ahogy kilépek a levegőre a kocsiból, úgy pattan ki utánam Ő is.
Nem akar elmenni? Az előbb még azt szajkózta… Észreveszem, hogy bennem is felpislákol egy érzés, amit nem is tudom, mikor éreztem utoljára.
- Tudod… ezt itt… - bökök a szíve felé óvatosan 2 újjal. - …döntöd el.
A mosolynak örülök, ha már ilyen, akkor a nehezén túl van. Remélem.
Viszonozom is, de közben mégiscsak leveszem róla a pillantásom. Vegyes gondolatok mozognak bennem.
- Mindig is különös érzéked volt megragadni a lényeget. - a hangomon áthallatszik a jókedvem. Még ha apró is, de az övé.
- Örülök, hogy végre rájöttél erre. - a pillantásom komoly és mélyre ható, legalább annyira, mint az ő szavai.
A kérdésére halvány mosolyra húzódnak az ajkaim. Máris kezdi... nem is ő lenne. De örömmel tölt el.
A tarkójához nyújtom karom, hogy magamhoz vonjam, hogy átölelhessem és hogy hosszú csókot nyomhassak fejére.
- Haza viszlek. - mondok ennyit, ebben benne volt minden kérdésére a válaszom. Még a ki nem mondottakra is. Nehéz lesz, főleg akkor ha ittas állapotában nehéz eset lesz… de nem hagyom elmenekülni…se őt, se magamat.
Aztán neki vágok vele az utcán sétálva. A kocsi ott marad ma estére…ma már nem biztonságos beülnünk abba… nem a kocsi miatt. Még ismerem a járást hozzá és reménykedem abban, hogy nem költözött el. A bicegésem a balesetből való akkorról… ezt az egyet hordozom még pluszba. A fájdalom éget, még mindig, élesen fut végig idegpályáimon. De tartom magam…. Még tudom tartani magam. De arra képes vagyok, hogy arra gondoljak… nem vehetek be több gyógyszert alkoholra… nem ihatok több alkoholt gyógyszerre.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Vas. Feb. 19, 2017 10:13 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Cassius Westbrook
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Matt Bomer

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Csüt. Jún. 01, 2017 2:26 pm
 



 

Nicka & Cass

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mire végül sikerült lecsillapodnom valamennyire, és újra a lábamra álltam. Megnéztem a szilánkos kezemet, és minden óvatosság nélkül tépem ki belőle a darabkákat, majd dobom le a földre egyesével. Kezemet beáztatom, és valami fertőtlenítőszert is rányomok még, hogy ne fertőződjön el – az kellene még. Kötszerrel szépen körbemegyek a kezemen, mikor ez pedig kész van, újra felpillantok a már durván eldeformálódott tükörre. Nem mehetek így el.
Egy ollóért nyúlok, és elkezdem kicsit rendbe szedni a szakállamat, hogy tényleg ne úgy nézzek ki, mint valami rossz alkoholista hajléktalan. A hajamat vízzel hátrasimítom, aztán pedig a gézt viszem magammal, és felöltözök. Vasalt ing, öltöny, ahogy korábban szinte mindig jártam-keltem az utcákon. A hálószobai tükörben megnézem magamat még utoljára. Még nyakkendőt is kötök, és a szakállat leszámítva – ami amúgy őszintén, még egész jól is áll nekem, nem értem miért nem növesztettem ki sose – olyan vagyok, mint régen, külsőre legalábbis. Na meg a kötés a kezemen, az sem tartozik éppen a mindennapi elegáns viseletembe.
A kötést, mivel kicsit átvérzett, mielőtt elindulnék még gondosan lecserélem, de viszem magammal a kötszert. Magam mögött ajtókat bezárom, és a kocsimhoz indulok. Kinyitom, bedobom az anyósülésre azt, a kocsit pedig beindítom, aztán ki is hajtok az útra.
Azt sem tudom, merre indultam el, csak mentem és mentem. Időközben felhívtam egy-két embert, hogy nem tudják-e ma merre van a feleségem. Szerencsére volt olyasvalaki, aki ki tudott segíteni, mivel pont a szomszédjukban van. Vagy a szomszédságban. Mit tudom én már, amint meghallottam ezt, köszönetemet nyilvánítottam, és rátapostam a pedálra, hogy mihamarabb odaérhessek. A kocsiját úgyis felismerem.
Nem gondolkozok azon, mit fogok mondani. Fogalmam sincs, mi lesz. Egyedül annyit tudok, hogy ezt nem szabad csak úgy annyiban hagynunk… én pedig szeretnék valamilyen választ kapni… bármilyent… Továbbra is szerelmes vagyok belé, ezt pedig nem tudom csak úgy eltörölni – nem is akarom. Nem érdekel, hogy a testvérem vagy sem, képtelen vagyok rá másképpen nézni, mint életem nőjére, a nagy Őre.

Odaérve leparkolom a kocsimat az övé elé, és kiszállok belőle. Még bent vannak, de ha minden igaz, nemsokára végeznek. Nekidőlök a kocsimnak, ahogy a ház bejáratát figyelem, és zsebre dugom a kezeimet. A várakozásnak köszönhetően később már a cipőm orrát figyelem, amit követően a sebesült kezemen futtatom végig az ujjaimat, és néha meg is nyomogatom, puszta kíváncsiságból, mennyire fog ez még fájni a későbbiekben – nagyon. Az ajtó nyílását nem hallom, de az ő hangját bárhol felismerem. Még kicsit a kezemet vizslatom, mintha a világ legérdekesebb dolga lenne, de végül felpillantok rá. Az elmúlt 4 napban még csak futólag sem láttuk egymást, és ki is hagy egy ütemet a szívem, mikor ránézek, ahogyan mélyen beszívom a levegőt. Amint egyedül lesz, megindulok felé, és megállok előtte. – Szia – mondom neki kurtán, és legszívesebben itt helyben magamhoz húznám, hogy megölelhessem, megcsókolhassam… mégsem hiszem, hogy ez most túl jó ötlet lenne. – Beszélnünk kell… itt legyen, üljünk be valahova, vagy pedig menjünk haza? Nem fogok tágítani emellől, sajnálom… - mondom neki csak félig-meddig sajnálva valójában. Ezt nem kerülhetjük el, egymást nem kerülhetjük örökké. A bekötözött kezemmel a kocsim hátsó ajtajáért nyúl, hogy kinyissam azt neki, és félreállok, hogy beüljön. Ezt követően becsukom az ajtót, megkerülve a járművet pedig a másik oldalról beszállok én is. Néhány másodpercig csak magam elé bámulok, próbálva valamit mondani. Ránézek a kézfejemre, és megmozgatom az ujjaimat lassan, végül az ő kezéért nyúlok, és rápillantok. - Sajnálom, Nicka, de... képtelen vagyok rád úgy tekinteni, mint a testvéremre. Annyi mindent megéltünk már együtt, olyan sok mindenen keresztülmentünk, és... nem tudom elviselni a tudatot, hogy mindennek lehet, hogy vége... - többször is megakad a szavam eközben, de tekintetemet nem veszem le róla. Rosszul kellene éreznem magamat mindamiatt, amit érzek? Könnyen meglehet, de nem tudok parancsolni a szívemnek. Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék bárkit úgy szeretni, mint ahogy őt szerettem szeretem. Nem vagyok képes elfogadni, hogy ez történik...
Vissza az elejére Go down
Annicka Westbrook
avatar
Szolgáltatók

Kor : 30
Avataron : alexandra daddario

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Csüt. Jún. 01, 2017 7:47 pm
 



 

Az elmúlt hetek fájdalommal teli napjai teljesen leszívtak. Kreativitásom és gyors gondolkodásom elhagyott és ez rányomta bélyegét munkámra is. Már nem voltam képes úgy koncentrálni és hiába vetettem bele magam a munkába, már nem tudott lekötni. Egyre csak azon járt az agyam, miért velünk történik mindez. Miért velük cseszett ki ennyire az élet. Éjszakákon át forgolódva azon kattog az agyam, vajon mikor ér véget ez a rémálom. Csak félreértés lehet az egész, összecserélt anyakönyvi kivonatok, hamis DNS teszt. De feketén fehéren le van írva minden. Cassius vér szerinti bátyám.
Könnyes lesz a szemem, ahogy egyik kollégám boldogan épp azt meséli, családjuk bővülni fog, a kicsi késő ősszel érkezik meg és már most alig várják. Bele se merek gondolni, mi lett volna, ha az a múltkori teszt két csíkkal örvendeztet meg. Milyen élet várt volna szegény gyermekünkre, aki tudtunk kívüli állapot utolsó elszenvedője lett volna. Minden vágyam egy gyerek, Cass csodálatos apa lett volna… de jelen helyzetben nem leszünk szülők. Legalábbis nem Ő lesz gyermekeim apja. Ettől pedig összefacsarodik a szívem.
Ajkamba harapok, ahogy gratulálok az újdonsült anyukának, nehezemre esik elrejtenem fájdalmam. Könnyeimet az örömre fogom, hisz régóta ismerjük egymást, sok időt töltünk együtt és tudom, milyen hosszú ideje próbálkoznak már. Megérdemelték ezt a csöppséget.
Poharak koccannak össze, halk nevetés szeli ketté a termet. Ünnepelünk, holott belül ordítva toporzékolok. Mint egy gyerek, aki nem kapta meg az áhított játékot. Én a boldogságom keresem 4 átkozott napja. Kutatom a közös képeinken, a családi videó felvételeken és lopva olykor Cassius szemében. Ő a nappaliban alszik a kanapén, én a hálószobánkban. De nem múlik el úgy éjszaka, hogy ne hallanám neszezni az ajtó előtt. Olyankor párnát szorítok szám elé, hogy ne hallja sírásom. Nem tudok megálljt parancsolni érzéseimnek. Felrobbanok, ha fél napnál tovább elfojtom magamban a káoszt.
Ideges leszek és a hajammal babrálok, ahogy kilépek az épületből. Szememmel a kocsim keresem, már nyomnám a gombot, amely villogva feloldja a zárat, de mégsem teszem. Ott áll az enyém mellett, saját kocsijának támaszkodva. Az elmúlt napok kerülgetései folytán nem találkoztunk. Igyekeztem mindig úgy elmenni otthonról, hogy ne kelljen búcsúzkodni. Vagy akkor indultam munkába, ha ő már elment vagy épp azelőtt. Most mégis itt vár és fogalmam sincs, mit tehetnék. Intsek le egy taxit és menjek el, mielőtt észrevenne? Vagy kérjem meg az egyik kollégám, hogy vigyen haza? Otthon úgysem tudok elmenekülni a problémák elől, máshová pedig nem tudok menni. Senki nem tud szörnyű titkomról. Egyelőre még én sem tudom, mit kezdjek a helyzettel, nincs szükségem okoskodásra.
Erőt veszek magamon és egyre csak azt hajtogatom magamban, hogy ennek így kell történnie. Meg kel beszélnünk ezt a hihetetlen helyzetet és ha a sors azt kívánja, hagyjuk el egymást, meg kell tennünk. Fogalmam sincs, Ő mit él át, ahogy azt sem tudom, miféle érzések kavarognak benne. De biztos, hogy ugyan úgy megviseli Őt is, mint engem.
-Szia! – Köszönök halkan, slusszkulcsommal babrálva. Szemem bekötött kezére siklik, a szívem hevesebben ver. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, milyen gyerekkora volt. Valószínűleg azt a sebet magának okozta. – Maradjunk itt, a kocsiban. Nincs kedvem sehova se menni. – Beülök a hátsó ülésre, mélyet szippantok a kocsiban uralkodó illatból. Parfümje betölti a szűkös helyet. Nézem, ahogy kapkodva mellém ül. Én a táskámat szorítom magamhoz, mely az ölemben pihen, de néhány pillanat múlva már a padlóra ejtem. Tétován kezem után nyúl, engedem, hogy ujjainkat összefűzze. Úgy érzem, felkészült vagyok a következő hosszadalmas beszélgetésre, de ahogy beszélni kezd, rá kell jönnöm, hogy koránt sem sikerült úgy megacéloznom magam.
-Én… - Kezdek bele, de elcsuklik hangom. – Én nem tudom, meddig bírom ki még ezt. Ez abszurd és bizarr. Próbálom elhitetni magammal, hogy ez az egész csak valami ócska vicc, de ott a bizonyíték. A DNS teszt, a papírok… - Fogaim ajkamba marnak, legalább a fájdalomra koncentrálok és nem arra, hogy hangos zokogásba törjek ki. – Fogalmam sincs, mit csináljunk. Össze vagyok zavarodva. – Lehunyom a szemem, hallgatom, ahogy az esőcseppek ütemes ritmust vernek a kocsi szélvédőjén.
Gyűlölöm az apámat, amiért nem tudott belenyugodni a veszteségbe. Gyűlölöm magam, amiért engedtem, hogy eszement módjára kutakodjon. Utálok minden egyes napot, amit Nélküle kell töltenem, mert nem tudunk mit kezdeni egymással a kialakult helyzet miatt. Az ölelésére vágyom, a karjai melegére, a csókjára… Most mégis csak a rideg, csupasz valóságot kapom.
-Ha ez kiderül, ha valaki megtudja, hogy a húgod vagyok, mindkettőnk élete felfordul. – Bele se merek gondolni, miféle őrült meséket szőnek majd történetünk köré. – Szeretlek, ezt te is tudod… - Végigsimítok borostás arcán, hüvelykujjam alsó ajkán megpihen. - … de mindketten ismerjük már ennek a történetnek a végét. – Elsírom magam, kövér könnycsepp szánkázik le arcomon. Egyetlen mentsvárunk maradt, még pedig az újabb DNS vizsgálat. Talán csak hibáztak és elcserélték a fiolákat.  
-Harcolni fogok kettőnkért, de les egy pont, amikor fel kell majd adnom és te sem tehetsz másként. - Letörlöm könnyeim, a teljes nap sértettsége buggyant ki belőlem, de cseppet sem könnyebbült meg tőle a lelkem.
Nem érhet így véget a tündérmesénk…
Vissza az elejére Go down
Cassius Westbrook
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Matt Bomer

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Csüt. Jún. 01, 2017 10:56 pm
 



 

A helyzet iróniája morbid játékot űz velünk… olyan sok minden közös van bennünk, hogy ez felmerülhetett volna bármelyikünkben már korábban is, ha nem vakít el minket a szerelem. Ugyanott születtünk, ugyanazon a napon, de ha ez nem lenne elég, még külsőségek tekintetében sem különbözünk túl sokat… gyönyörű szép kék szemek, mogyoróbarna hajszín... De ilyesfajta gondolat, ami néhány hete derült ki, soha nem merült fel bennem. Soha. Örültem neki, hogy ennyi közös van bennünk, és alig tudtam elhinni, hogy pont egy ilyen lánnyal sodor össze a sors.
Ezen új információk tudatában viszont továbbra sem tudom, mit kellene kezdenem. Olyan szépen elterveztük az elkövetkezendő éveinket, mert tudtuk, hogy úgysem szakíthat minket semmi szét – fájdalmas belegondolni, hogy tévedtünk. A közös gyerekről mindezeket követően pedig le kell mondanunk, mert ha utódot próbálnánk hozni a világra, abból lássuk be, nem sülne ki semmi jó. De egyelőre arról sincs tudomásom, Nicka egyáltalán mit akar mindezek után. És ez megrémiszt. Megrémiszt, jobban mint bármi más az eddigi életem során.
Örülök annak, hogy nem próbál meg kereket oldani, és ezt a beszélgetést is elkerülni. Ő is tudja, hogy ezt meg kell beszélnünk. El kell döntenünk, hogy mi lesz ez után. Én tudom, hogy mit akarok, de fogalmam sincs, Ő hogyan áll ezekhez. De ezen nem kellene már meglepődnöm. A kapcsolatunkat tekintve mindig is én voltam az, aki teljes mértékben rendíthetetlen volt ebben. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire szeret engem, de azért néha láttam rajta egyszer-kétszer kétséget. Nem is jó szó a kétség, inkább csak nem akart elhamarkodni bizonyos döntéseket – amit teljesen meg is értek. Ahogy ujjainkat egymásba fonódnak, újfent kihagy egy ütemet a szívem. Nem akarok belegondolni, hogy talán utolsó alkalmak egyike, hogy megérinthetem Őt…
Csendben hallgatom, ahogy elkezd beszélni. Miért történik ez velünk? Mivel érdemeltük ki ezt a sorstól? Hogy ilyen gonosz játékot űzzön velünk? Fogalmam sincs, hogy jó dolog-e ez, ami most kiderült, vagy sem. Bár azt már megtanultam szűk 30 évem alatt, hogy az ilyen erőteljes titkok nem fognak örökké elásva maradni. Kiderült volna előbb, vagy utóbb, ebben biztos vagyok. Ahogy szemeit lehunyja, kitekintek mellette az ablakon. Az ég is minket sirat. Csodálatos életünk volt, az életem legszebb 5 évét élhettem le Nickával, de most pedig, mint az idő, minden olyan borús. Szavak helyett csak hüvelykujjammal simogatom a kézfejét, és próbálok szavakat találni, de… egyszerűen nem jönnek. Mit lehetne egy ilyen helyzetben csinálni?!
- Titkoljuk el akkor… ha más nem jön össze, akkor utazzunk el, hagyjuk mögöttünk ezt a helyet és valahol máshol kezdjünk új életet – próbálok a legapróbb szalmaszálba kapaszkodni, hangomból és beszédemből is érezheti, hogy teljesen kétségbe vagyok esve. Kezébe nyomom arcomat, mikor végigsimít rajta, egy pillanatra le is hunyom a szememet mindeközben. Olyan jó érzés. Miért nem undorodom magamtól? Magunktól? Miért vagyok képes még mindig ezeket az érzéseket táplálni felé? Miért nyugtat meg egyetlen érintése, és hiteti el velem egy pillanatra, hogy minden rendben fog lenni? Mire kinyitom a szememet, és megszólal, mindez az érzés eltűnik. Szertefoszlik, megtapossák. Ahogy kimondja azt, amit, és látom könnyeit eleredni, halványan remegés lesz úrrá rajtam, lihegésbe kezdek, és elkezdek pánikolni. Utoljára 13 évesen volt pánikrohamom, ma meg már ez a második. Próbálom rendezni a légzésemet, de képtelen vagyok, nekem is könnyes lesz hirtelen a szemem, és sebes tenyerembe vájódnak a körmeim erősen. Érzem a mérhetetlen fájdalmat, amit ez okoz, és ahogy kezd újra átázni a kezemre tekert kötés. – Kérlek, ne mondd ezt, Nicka. Kérlek, ne csináld ezt… képtelen vagyok nélküled élni. Egyszerűen… nem tudok. Te vagy a legjobb dolog, ami az életemben történt, mindenem, amim van, minden, ami vagyok, csak is neked köszönhetem. Senki másnak… - mondom neki szaggatottan, könnyeimmel küszködve. Következő szavai pedig végképp nem nyugtatnak meg, épp ellenkezőleg. Megfulladok… levegőre van szükségem. Levegőre. Hatalmas légszomjam egyre fokozódik, ahogy Nickát nézem, és azzal a lendülettel ki is szállok a kocsiból. A kezdeti kis csepergő eső már komoly záporrá alakult, de ez nem tud jelen pillanatban érdekelni. Nem tudom, hogy az eső szakad úgy, vagy pedig pánikolásom miatt vagyok képtelen hallani bármi egyebet is saját zihálásomon túl. Rátámaszkodom térdemre, ahogy levegőért kapkodok, de  normál légzésem visszanyerésében megbukok. Nem veszthetem őt el. Se most, se később. Képtelen lennék nélküle elképzelni az életemet. Belegondolni abban, hogy más karjaiban lel rá a boldogságra, mással szövögeti az életét… könnyeim meg sem látszanak már az eső miatt, de tudom, zokogok. Életemben nem féltem így még soha sem, mint ahogyan most. Se a nagybátyámtól, se a szekálóimtól. Megnehezítették az életemet, sokszor kívántam, hogy érjen véget, de ilyesmi még nem fordult elő velem soha sem, mint ami most. Hátamat végül nekitámasztom a kocsi ajtajának, és oldalt még sebesült kezemet is jól bele verem, hadd fájjon. Vagy múlja felül azt, amit legbelül érzek. A kötésem véremtől és esőtől átázottan színeződik el, szóval inkább egyszerűen csak letépem azt magamról, ahogy a túlontúl meleggé és fojtogatóvá váló zakómat is, és messzire dobom ezeket. Túl sok. Légszomjam továbbra sem csillapodik, nem vagyok képes rendbe szedni magamat. Ha volt bármi kisebb-nagyobb bajom, akkor Nicka mindig odajött hozzám, és segített megnyugodni, túljuttatni a dolgokon. Könnyen lehet, hogy mellettem biztonságban érezte magát, de őszintén… nekem sokkal nagyobb biztonságérzetem volt mellette mindig is. Belegondolni, hogy mindez nemsokára már a múlté lesz… képtelen vagyok elviselni.
// Sad //
Vissza az elejére Go down
Annicka Westbrook
avatar
Szolgáltatók

Kor : 30
Avataron : alexandra daddario

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Pént. Jún. 02, 2017 7:31 pm
 



 

Közös éveink alatt egyszer sem merült fel bennem a gondolat, hogy a sok hasonlóság - ami kettőnk közt feszül – nem csupán a véletlenek műve. Hittem az asztrológiában, ami oly sokszor mondatta azt, hogy az azonos emberek vonzzák egymást. A kék íriszek, a barna haj, az a megannyi dolog, ami minket annyira hasonlított egymáshoz…
Mély, tisztító levegőt veszek és próbálom rendezni gondolataimat. Ide, oda cikáznak a fejemben, tudatalattim visítva követel magának figyelmet és rugdossa szemem elé összetört szívemet. Ragasztószalaggal a kezében igyekszik tudtomra adni, hogy van még remény, valamit még lehet tenni ezért a házasságért.
Cass szavai hallatán szemöldököm megemelkedik, ajkamra hisztérikus mosoly kúszik. Arcomat tenyereimbe temetem, fejemet megrázom, hátha így eltűnik belőle minden kétes elmélkedés. Csak hogy, egy pillanatra sem hagynak magamban.
-És gondolod, hogy apa nem jön majd utánunk? Egyáltalán, szerinted nem mondta el senkinek, hogy megtalálta a fiát? Te is láttad, mennyi munkát feccölt abba, hogy utánad kutasson. – Nem vádolom apát azért, mert tudni akarta az igazságot. Joga volt ahhoz, hogy megkeresse a fiát, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy az a fiú az én szerető, gondoskodó férjem lesz. Még mindig hihetetlen ez a történet, akárhogy is próbálok napirendre térni felette, vagy okos megoldást találni, egyszerűen nem megy. Falakba ütközöm, akadályok állnak előttem, valahányszor csak úgy érzem, találtam valami ésszerű eredményt, ami jobbá teheti helyzetünket, újra előtör belőle a kétely és feladom a harcot.
Kézfejemmel szétkenem azt a kevés kis sminket is, amit reggel feltettem. Pánik lesz úrrá rajtam, ahogy látom Cassius mellkasát egyre gyorsabban emelkedni. Még sosem láttam így, nem is ellenkezem, mikor kiszáll a kocsiból. Néhány pillanati egyedül maradok a kocsi hátsó ülésén. Nézem, ahogy az esőcseppek utat találnak öltönyén, leperegnek, akár az a sok emlék, ami együtt megéltünk. Nem hagyhatom ennyiben. Nem engedhetem, hogy ez az abszurd és megmagyarázhatatlan ostobaság elválasszon tőle. Örök hűséget esküdtem neki, azt ígértem, vele leszek jóban és rosszban egyaránt, hogy támogatni fogom céljai elérésében. Most mégis hezitálok és képtelen vagyok megmozdulni.
A telefonom hangosan megcsörren, eszeveszettül rezeg a táskám mélyén. Előkotrom, a kijelzőn apám mosolyog rám. Nincs erőm ahhoz, hogy felvegyem és beszéljek vele. Ahogy Cass-t, őt is kerültem és nem vágyom a társaságára. Tudom, hogy ez neki sem könnyű, de mégsem járunk egy cipőben.
Az ülésre hajítom a rezgő, csilingelő telefont és Cass után megyek. Az eső hidegségétől remegni kezd az ajkam, ahogy egyre több időt töltök a szabad ég alatt. Lenézek a földre, sár és vér keveredik talpam alatt, egy pillanatra elfog a hányinger, hisz világ életemben irtóztam a vér látványától. De ez most nem az a perc, amikor ráérünk arra, hogy ájultan essek össze.
-Figyelj, nézz rám… - Keresem, kutatom szemét a szürke időben, haja vizes csomóban tapad homlokára, ahogy két kezem közé fogom arcát. Térdeink összeérnek, ahogy leguggolok előtte, keresem a mefelelő szót, ami leírhatná a bennem fortyogó tehetetlen dühöt. - …félek Cass. Rettegek a jövőtől, azt sem tudom, mi ilyenkor a teendő. – Szipogok, az esőtől áztatott blézerem kezd súlyossá válni. – De eszemben sincs elhagyni téged. Az előbb, amiket a kocsiban mondtam. Csak a félelem beszélt belőlem. Ez valami orbitálisan nagy hülyeség, nem lehetsz a bátyám. Összekeverték a vérmintákat, nem figyeltek oda a vizsgálat során, vagy mit tudom én. - Dől belőlem a sok sületlenség, csak hogy megnyugtassam Őt és egyúttal magamat is. Leginkább magamat, mert ha Ő lecsillapodik, attól én is.
-Új tesztet kérünk, ha kell, annyi vért adok, amennyit nem szégyellek. Utána járunk mindennek, együtt átvészeljük. És ha mégis testvérek vagyunk, mindig ott leszünk egymásnak. – Kimondani is rossz, az érzés belülről emészt fel. Nem lennék képes elviselni egy másik nőt az életében, de ha beigazolódik a vizsgálat, nem tehetek mást. El kell engednem még akkor is, ha abba belepusztulok. Engednem kell, hogy tovább élje az életét. Hisz még olyan fiatal. Családalapítás vár rá és szép jövő, nem lehetek önző és tarthatom magam mellett. Börtön vár azokra, akik megszegik a törvényt és jelen helyzetünkben mi épp azt tesszük. A titok, melyet annyira őrzünk, előbb vagy utóbb napvilágot lát és akkor nem lesz mit tennünk.
Elengedem arcát, óvatos, lágy csókkal válok el tőle, karjaimat összefűzöm mellkasom előtt. A testem annyira felhevült, hogy kivételesen jól esik az időjárás hűvössége.
-Két hónappal ezelőtt, csináltam egy tesztet. Aztán még egyet. Pozitív lett mindkettő, de nem voltam biztos benne, így elmentem orvoshoz. Fájt, hogy azt kellett hallanom, nem vagyok terhes, de most már tudom, mindennek oka van. – A szavak záporoztak belőlem, talán nem a megfelelő időpontot választottam, de el akartam mondani, csak sosem találtam a megfelelő alkalmat.
Vissza az elejére Go down
Cassius Westbrook
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Matt Bomer

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Pént. Jún. 02, 2017 9:04 pm
 



 

- Én… nem tudom… valahogy meg tudjuk oldani biztosan… meg kell… - utolsó szavakat már tekintetemet lehajtva mondom, már-már suttogva. Próbálok, próbálok találni valami megoldást erre az egészre, de semmi nem jut eszembe. Csak annyi kattog az agyamban, hogy mi lesz, ha elvesztem Nickát? Mi lesz, ha mindaz, amit eddig felépítettünk ezzel az egésszel semmissé válik? Képtelen lennék túllépni rajta, ahhoz túlságosan is kötődöm és ragaszkodom hozzá. Fogalmam sincs, neki sikerülne-e, de abban kétszáz százalékig biztos vagyok, hogy nekem nem menne. Elnézve a mai dolgot, hogy magamra sem bírtam nézni, amit egy üvegtükör és a kezem bánt… könnyen meglehet, hogy nagyobb károkat okoznék magamban akarva-akaratlanul. Ha túl is élném nélküle, akkor pedig valószínűleg egyedül öregednék meg, magányosan, barátok és mindenki nélkül…
Látom egy pillanatra az ő arcán is, ahogy pánikba esik, amint rám jön ez a roham. De amit mondott... nem, nem akarom tudom elfogadni. Harcolni akar értünk, de el fog jönni egy pont, mikor már egyikünk sem tehet a kapcsolatunkért semmit? Komolyan? Akkor minek érné meg harcolni ezért? Miért? Ha úgy is tudjuk, hogy a biztos vég fog ránk várni előbb, vagy utóbb. Nyernénk magunknak egy-két keserédes hetet, hónapot, talán évet, és aztán mi? Rájön, hogy nem képes tovább csinálni ezt már, és egyszer úgy fogok felébredni, hogy már nincs mellettem, ő pedig a cuccaival együtt eltűnt? Oké, tudom sejtem, hogy ilyet nem tenne, mert ő nem olyan személyiség. Nem érdekel, hogy helytelen – minden bizonnyal egyesek számára undorító –, ami köztünk van. Bármit képes lennék feladni érte. Bármit. Csak hogy együtt lehessek vele, hogy boldogan élhessünk. Nagyon is jól tudja, hogy ha tehetném, a csillagokat is lehoznám neki az égről. Nem mondhatja ezt nekem, hogy ha harcolunk is, a semmiért tesszük. Nem mondhatja… Nem érhet így véget a mesébe illő életünk. Voltak összerezdüléseink, de hát melyik egészséges kapcsolatban nincsen elvétve néha egy-egy? De összességében mindig is tiszteltük és szerettük a másikat, nem akartunk fájdalmat okozni egymásnak. Férj és feleség voltunk, szerelmes pár, és legjobb barátok. Mindig is úgy hittem, ezt senki nem veheti el tőlünk. Erre egy rohadt papírnak köszönhetően lehet ez lesz a sorsunk. Erre gondolva pedig akármennyire is próbálok belenyugodni, képtelen vagyok. Épp ellenkezőleg, csak még nagyobb pánik lesz úrrá rajtam. Ebbe fogok belepusztulni…
Kérésére akármennyire is nehezemre esik most, de ránézek. Kezének érintésébe beleborzongok. Képes leszek egyszer is másképpen érezni, ha hozzám ér? Vagy elfelejteni ezt az érzést? Őszintén kétlem… Akármennyire is ismerem Nickát, képtelen vagyok eldönteni, hogy amit mond, azt tényleg úgy is gondolja-e, vagy csak engem próbál nyugtatni. Akárhogy is, érintésének és szavainak nyomán a légszomjam szerencsére alábbhagy, de halványan még mindig remeg a kezem. A szövegelése végére érve viszont nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak a nyugtatásom célját szolgálja mindez, hanem valóban így érez. Ép kezemet az ő kézfejére teszem. Szükségem van erre. Szükségem van rá. Túlzottan is. Ahogy azt mondja, közösen átvészeljük az egészet, hirtelen és megmagyarázhatatlan nyugalom telepszik rám. Mindig is úgy hittem, hogy együtt képesek leszünk mindenen túljutni. Nagyon remélem, hogy ezzel sem lesz másképpen. Következő szavainál pedig nem csinálok semmi egyebet, pusztán magamhoz ölelem őt. Éreznem kell ezt. Valami melegséget, valami, ami nem a fájdalom, amit már túl régóta érzünk. Nem tudom, meddig vagyunk így, de legszívesebben a végtelenségig tartanám karjaimban. Végül, hogy ne legyek mégsem valami néma báb, én is megszólalok. – Az a gond, Nicka, hogy ezt nem tudom elviselni. Ismerem magamat: képtelen lennék elengedni téged. Nem tudnám másnál meglelni a boldogságot, nem tudnék senkivel sem felépíteni egy közös életet. Ha pedig téged meglátnálak valaki mással… ott szakadna meg a szívem. Nézz rám, drágám… egy roncs vagyok – ezzel együtt pedig felemelem a sebes kezemet is, hadd lássa. A vér szépen csordogál végig a karomon, elszínesítve a világoskék ingemet. – Az életem egy szarhalmaz volt, mindaddig, míg nem találkoztam veled. Ma jutott el csak a tudatomig, hogy… hogy… könnyen meglehet, el foglak veszíteni. A tükörbe sem tudtam nézni, mert akkor megláttam benne, mi fog rám várni, ha a közös életünknek vége szakad. Nem akartam sérülést okozni magamnak, de sikerült… félek, mit fogok tenni magammal, ha te már nem vagy velem… - mondom neki lesütve a szemeimet. Az egyetlen reményünk tényleg csak az lehet, hogy a vizsgálattal volt valami gebasz, és az életünket folytathatjuk úgy tovább, ahogy eddig. Ebbe kell kapaszkodnom. De ha újra ugyanez lesz, sokadjára is, én akkor sem fogom tudni elengedni őt.
Csókja rettentően jól esik, arra a röpke pillanatra, míg tart, szinte megáll az idő. Eszembe jut az első csókunk, az első közösen eltöltött esténk, az esküvőnk, a nászutunk. Hirtelen minden lepereg a szemem előtt. Mindig is boldogok voltunk egymás mellett, most pedig… szánalmas még csak ránk nézni is. Amint véget ér mindez, feltornázom magamat álló helyzetbe. Sikerült megnyugodnom – legalábbis egy kicsit mindenképpen. Szavaira csak végigsimítok a hajamon, ezzel együtt az arcomból is kiszedve az odaragadt tincseket. – Bele sem merek gondolni, hogyha mindez valami oknál fogva igaz lenne, mit kellett volna átélnünk, ha később derül ki… - mondom neki sóhajtva. Az eső is szerencsére kicsit csillapodott már, ahogy a bennem dúló vihart is sikerült kicsit lenyugtatni. Ép kezemmel végigsimítok a vállán, és karján, ahogy kicsit közelebb lépek hozzá. – Emlékszel, mit mondtunk az esküvőnkön? Egészségben-betegségben, jóban-rosszban, míg a halál el nem választ. Komolyan gondoltam minden szavamat, és nem is tervezem megszegni őket. Nem érdekel, mik derültek ki… én csak is téged akarlak, rád vágyom, te vagy életem nője, ez ellen pedig nem tudsz semmit sem tenni. Kérlek… - kérem őt nagyon komolyan, ahogy megpróbálok közelebb hajolni hozzá, hogy az előbbinél hosszasabban, gyengéden megcsókolhassam őt. Tiszta szívemből remélem, hogy nem fog elhúzódni előlem, és mikor a csókot mindketten elégnek érezzük, csak akkor hagyjuk abba. Így vagy úgy, de egy kicsivel később újra megszólalok. – Nem könnyű a helyzetünk, egyáltalán nem… de ha nem lehet gyerekünk, ez nem fog visszavetni attól, hogy továbbra is jobban szeresselek bárkinél. Számos alternatíva létezik, de nekem csak egy a fontos: Hogy veled lehessek, és boldognak lássalak. Elmondtad már, hogy szeretsz. De most más kérdésre szeretnék választ kapni. Akarsz még engem? Mint lelki társadat, férjedet, szerelmedet?
Vissza az elejére Go down
Annicka Westbrook
avatar
Szolgáltatók

Kor : 30
Avataron : alexandra daddario

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Vas. Jún. 04, 2017 7:54 pm
 



 

Csokoládébarna hajam fekete zuhatagként tapadt homlokomra és tarkómra. Fogaim összekoccannak, már nem esik jól a rám hulló eső. Csupán arra jó, hogy elrejtse könnyeimet. Nem küszködök már azért, hogy visszatartsam őket. Ha ezt tenném, egy idő után felrobbannék és az senkinek sem tenne jót.
Kellő távolságban tőle, az arcát fürkészve rá kell döbbennem, hogy bármi is vár most ránk, azt csak is együtt tudjuk átvészelni. Egyelőre azonban a lelkiismeretem erősebb, mint a szívem. Bűnösnek érzem magunkat, amiért továbbra is kitartunk egymás mellett és továbbra is hasonló érzéseket táplálok iránta, mint korábban. Szeretem, semmit sem változtatott rajtam a kialakult helyzet, de egyben félek is, hisz fogalmam sincs, mire számítsak.
Nem ellenkezem, mikor keze az enyémet érinti, lábaimmal lába közé férkőzöm és lehetetlen pozíciót felvéve,  átölelem a derekát és arcomat mellkasába fúrom. Didergek, testemet rázza a vacogás, de eszemben sincs elengedni Őt. A jó ég tudja, meddig lehetünk így együtt. Lehet, hogy ez az utolsó ölelésünk.
-Nem vagy roncs Cass. – Nézek fel rá. – Ha nem én lennék a feleséged, akkor más. Ő ugyanúgy kihozta volna belőled azt, ami benned van. Csupán szar helyen voltál szar időben. Máshogy alakult volna az életed, ha nem... – Elharapom a mondat végét. Elmosolyodom, képtelen vagyok már sírni. Látnia kell, hogy erős vagyok és megbirkózom ezzel a lehetetlen helyzettel. Bár nehezemre esik, azért sikerül egy halvány, erőtlen mosolyt varázsolnom ajkaimra. Sorosabbra fűzöm karjaimat dereka körül, arcomat nyakába fúrom és mélyre szívom parfümének férfias, markáns illatát. Mindig is imádtam ezt az esszenciát, megismerkedésünk pillanatában is ezt viselte, teljesen elcsavarta vele a fejem, mihez passzolt megnyerő személyisége.
Tenyerembe emelem sérült kezét és alaposan szemügyre veszem. Apró vércseppek szánkáznak az én ujjaim közé, mégsem érzem azt, hogy kavarodna a gyomrom. Sosem bírtam, pedig gyerekként orvos akartam lenni, minden vágyam volt, hogy emberekkel foglalkozzak. Most ugyan emberek között vagyok, de eszembe sem jut egy percre se az orvoslás.
-Mit műveltél magaddal? – Kérdezem lágy hangon, minden előítélet nélkül. Ismerem gyermekkorának minden árnyoldalát, a sötét múltat, amit legtöbben elrejtenek még házastársuk elől. Ellenben Cass sosem titkolta előlem, milyen sanyarú sorsot írt neki az ég. – Semmi értelme kárt okozni magadnak. Tudod mennyi időbe telik majd, mire begyógyul? – Kérdezem nevetve, elengedem Őt, isten tudja mióta állunk a parkolóban, a szakadó esőben, egymást ölelve. Fel sem tűnt, hogy időközben az autók kicserélődtek, új emberek érkeztek mellénk, de senki sem zavarta meg jelenetünket. Nyilván úgy gondolták, nem mernek közbeszólni, hátha harapunk. És milyen jól tették, gyilkolni tudnék a szememmel… - El kell mennünk majd a kórházba, ezt látnia kell orvosnak. – Megpaskolom mellkasát, tudom, mennyire gyűlöl magával törődni, másokat helyez előtérbe és legutoljára hagyva magát.
Amikor a babára gondolok – akire azt hittem, hogy eljön közénk – megkönnyebbülést érzek. Egy percre sem azért, mert nem akartam volna. Oh, dehogyis nem. Akartam babát, minden vágyam egy aprócska, maszatos, ugra-bugráló csöppség, aki megtévesztésig hasonlít az apjára. De jelen helyzetünkben, jobb, hogy az orvos mondta ki végül az akkor fájdalmasnak megélt ítéletet.
Magam is talpra állok, közelebb lépek hozzá, épp akkor, mikor keze vállamon megpihen. Az esküvőnk maga volt a csoda. Nem akartunk világra szóló, több tucat vendéget és ételkülönlegességet felvonultató, dollár tízezreket érő menyegzőt. Meghitt, bensőséges és romantikus volt, a számunkra kedves emberekkel. Emlékszem az esküm minden egyes szavára, órákat ültem a kanapén kucorogva, hogy olyat írjak, ami tényleg a vendégek elé tárjak, mit érzek eziránt a férfi iránt.
Karjai közé menekülök, ágaskodva kutatom ajkait lehunyt szemmel, majd mikor megízlelem őket, abba sem akarom hagyni. Talán igaza van. Itt kellene hagynunk mindent és új életet kezdeni valahol az isten háta mögötti kis faluban. Farmer életet élni, állatokat nevelni és örökbe fogadni egy épp olyan sanyarú sorsú apróságot, mint Cass. Mégis félek attól, hogy az igazságszolgáltatás megtalál bennünket. Vagy ha nem is ők, nem vehetem el apám jogát attól, hogy a fiával lehessen.
Hosszúra nyúlt csókunkat követően teszek egy lépést hátra. Rendeznem kell a gondolataimat, mielőtt valami óvatlan ostobaság kicsúszna a számon.
-Nem arról van szó, hogy ne akarnálak. Hogy kérdezhetsz ilyet? – Homlokráncolva firtatom eső áztatta arcát. – Csupán rettegek attól, mi vár ránk, ha apának véletlenül eljár a szája. Egy része most boldog, hogy rád talált, viszont beleőrül abba, hogy ezzel fájdalmat okoz mindkettőnknek. – És valóban, apa gyötrődik, fogalma sincs, mitévő legyen. - Nem akarlak elhagyni… Hozzád mentem, megfogadtam, hogy melletted leszek jóban rosszban. Ha kell, azonnal repülőre ülök és újabb DNS tesztet követelek. De hagyj nekem egy kis időt Cass. Össze vagyok zavarodva, gyötör a lelkiismeretem és nem tudom elnyomni magamban a tudatot, hogy a saját bátyámmal háltam. – Elsírom magam, hangos zokogás rázza meg törékeny testem. A kocsihoz lépek, tenyereim a hideg fémnek nyomom. Fejem vállaim közé esik, hajam sátorként takarja el arcomat, melyen ott csücsül a bennem zajló ádáz háború véres végkifejlete.
Összetörtem…
Vissza az elejére Go down
Cassius Westbrook
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Matt Bomer

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Szer. Jún. 21, 2017 2:48 pm
 



 

Az ölelésünk rettentően jól esik mind nekem, és érezhetően neki is. Nem épp a legkényelmesebb ez a pozíció, amiben vagyunk, de úgy éreztem, hogy erre most nagyon is szükségem van. Hogy érezhessem, ahogy karjait körém fonja, és arcát a mellkasomba fúrja. Amennyire tudom, ráhajtom kicsit a fejemet az övére. Érzem rajta azt is, hogy mennyire didereg, és nem tudom eldönteni, hogy mindettől a helyzettől, vagy pedig a hidegtől – csak mert mindkettő helyénvaló lenne. Számomra viszont erre a kis időre megszűnik minden gond egy pillanatra, és csak magamhoz szorítva őt élvezem a közelségét.
- Még ha szeretném is ezt hinni, akkor sem hiszem, hogy képes lennék… Tudod, milyen személyiség voltam, Nicka… erősen kétlem, hogy bárki más képes lett volna kihozni belőlem ezt, amit te. Szar helyen voltam szar időben? Másképp fogalmaznék. A legjobb helyen voltam a legjobb időben. Hisz rád leltem – mondom neki teljes őszinteséggel. Tudja jól, hogy mennyire oda vagyok és voltam is mindig, ez pedig ezen információk tudatában sem változott semmit. Sokkal komplikáltabbak lettek a dolgok, efelől nincs kétségem – ugyanakkor akármennyire is másként kéne éreznem, undorodnom magamtól, magunktól, és mindattól amiket csináltunk, képtelen vagyok rá. Életem legszebb éveit köszönhetem neki, és tudom, hogy ő is hasonlóan érez.
Nem húzom el a kezemet tőle, mikor megfogja és szemügyre veszi. Vegye csak, lássa hogy mi fog rám várni, ha mindennek vége szakad. Az lenne a legkönnyebb, ha őt hibáztatnám azért, amiért véget akar vetni ennek, de képtelen vagyok rá. Mert nem köthetem én sem őt magamhoz mindezek tudatában. Ha azt akarjuk, hogy ez köztünk még így is működjön, ahhoz mindkettőnk teljes elkötelezettsége kellene. Viszont amennyiben ő képtelen ezzel a tudattal élni, akkor nem lesz más választásunk… az viszont biztos, hogy az eddig felépített életem, a karrierem a lefolyón fog lehúzódni. Hogy velem mi lesz? Abba pedig bele sem merek gondolni… elég csak most rám nézni, hogy néhány hét után mit műveltem magammal…
- Ahogy mondtam, tükörbe néztem. És képtelen voltam elviselni a látványt, ami fogadott. Pont azért, mert láttam már azt az embert, jóval azelőtt mielőtt megismertelek. Amennyiben pedig ennek vége fog szakadni köztünk, a közös életünknek, tudom hogy újra mást sem fogok látni a tükörben, mint Őt… - elhiszem, milyen őrültségnek hangozhat ez, amit mondok, de valóban így érzem. Két külön személy az az ember, aki Nickával való megismerkedésem előtt és után voltam/vagyok. Nevetését nem tudom viszonozni, mikor felteszi kérdésként, tudom-e mikor fog begyógyulni. Jól tudom, nagyon is. Mikor a kórházat hozza szóba, akkor pedig megrázom a fejemet. – Nem fogok elmenni kórházba, Nicka. Rendben leszek… - bár én mindig is ilyen voltam, hogy ha valami bajom történt, sosem foglalkoztam vele túlzottan, ha nem volt rá nagyon vészes okom, tehát nem fenyegette az életemet túlzottan. Persze Ő mindig noszogatott és sokszor be is adtam a derekamat… Na nem mintha olyan hű de sokszor szenvedtem volna sérüléseket, amik kicsit komolyabbak voltak.
Az eskünk megírásakor sokat gondolkoztam, mit is fogalmazzak bele. De annyi minden jutott eszembe, hogy képtelen lettem volna nem egy fél órás beszéddé alakítani az egészet, és próbáltam ebből kifolyólag valami rövidet összehozni. Egy-két éjszakám úgy telt, hogy ezen gondolkoztam, de nem jutottam előrébb. Aztán végül úgy döntöttem, hogy nem kell nekem megírni semmi ilyesmit. Azt kell mondanom, ami a szívemből jön, amit érzek. És pont ezért nem is készültem fel semmire. Úgy érzem, nem okoztam csalódást. Elég volt csak Nickát figyelni, ahogy az örömkönnyeit próbálta eleinte visszatartani, és az a letörölhetetlen mosoly az arcán… nem hiszem, hogy valaha is el fogom tudni felejteni. És nem is akarom. Persze hogy ne okozzak magamnak se csalódást, meg senkinek, még kicsit viccelődtem is, hogy ne csak véresen komoly legyen az egész. De a lényeg nem ezeken a valóban nagyon kevés humoron volt, hanem a színtiszta igazságon, amit tiszta szívemből közöltem vele.
Hasonló szenvedéllyel viszonozza csókomat, amit én adok neki, ez pedig boldogsággal tölt el. Egyáltalán nem bánom, hogy ennyire elhúzzuk ezt az egészet… túlzottan is szükségem volt már erre ennyi idő után, és Nicka reakcióiból ítélve ez vele sincs másképpen. Mikor ellép tőlem egy kicsit, nem ellenkezem. A kis monológjában sem állítom meg őt egy pillanatra sem, a kocsinak támaszkodva hallgatom, amit mond. Amint befejezi és a kocsihoz jön ő is, akkor csak sóhajtok egy aprót, és átgondolom amit mondott... Végül odalépek hozzá, és átkarolom őt. – Őszinte leszek, Nicka… Pont nem tud érdekelni az az ember. Örülhet neki, akármennyire akar, magasról teszek rá. Ha igaz is mindez, hogy… testvérek vagyunk… ő akkor sem fog az apám lenni. Nem lennék képes soha sem annak tekinteni. Ahogyan téged sem húgomként… Szeretném, ha minden olyan lehetne, mint régen volt, de nem tudom, ez mennyire lesz lehetséges. Én viszont szeretnék harcolni értünk, kerüljön ez akármibe is… - aztán pedig, ha nem ragaszkodna az ölelésemhez, vagy pedig érzem rajta, hogy túl sok, el is lépek tőle.
- De megértem, ha te neked mindez… túl sok, vagy bármi ilyesmi. Megértem, de elfogadni nem leszek képes soha sem. Egyszerűen… nem. Mindenesetre örültem, hogy tudtunk erről beszélni, számomra nagyon jól esett. Viszont szerintem ideje lenne hazamennünk, és valami másik ruhába átöltözni, és kicsit rendbe szednünk magunkat. Én biztos nem megyek ma már be munkába, és ha te is maradni akarsz otthon, kicsit még átbeszélni mindezeket, annak nagyon örülnék, de nem foglak kényszeríteni. Mit szólsz? – szükségünk volt erre a beszélgetésre, kétségem sincs efelől. Ha nem ellenkezik, akkor pedig már indulhatunk is, akár közös, akár külön kocsikban. A zakómnak már mindegy teljesen. Amint eldobtam, akkor tudható volt, hogy nem lesz hosszú élete, ezt pedig az a néhány kocsi, ami átment rajta, csak megerősítette, semmint cáfolta.
// Ha nem lesz semmi más, akkor ez egy záró volt a részemről, és bocsánat még egyszer a kései válaszért, most már visszaszivárgok. És szerintem kérdés sincs afelől, hogy a kövi játékot szerintem kezdhetjük is, de ezt majd PM-ben. //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
Szomb. Jún. 24, 2017 2:38 pm
 



 




Játék vége



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Denny Way
 



 

Vissza az elejére Go down
Denny Way
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
-
Ugrás: