HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Műtő

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Műtő
Vas. Márc. 13, 2016 11:11 am
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:44 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Kedd Júl. 05, 2016 11:16 pm
 



 




zene

előzmény


Az ember azt hinné lepereg előtte az élete, akár egy film. Vagy, hogy másként lát és tapasztal dolgokat, ami részben igaz is, de nem úgy, ahogyan várná. Olyan sok mindent elképzelhet ilyenkor bárki, de a valóság egészen más. Nincs se film, se nagy igazság, amire rájönnék és abban is egészen biztos vagyok, hogy azért tűnik minden egyes mozdulat másként, mert a testem sokkot kap, a vérellátás megváltozik, mivel egy része a testemen kívül végzi és ez hatással van az agyamra is, amivel egészen furcsa módon tisztában vagyok. Talán azért, mert tudom ilyenkor mi megy végbe az emberi testben, mert nem egy alkalommal mentettem ki én is embereket roncsok közül vagy törmelék alól és millió -féle gusztustalan balesethez volt már szerencsétlenségem a munkám során.
Tudom, hogy ennek fájnia kellene és fog is. Ha életben maradok.
És nem csak a lövésnek, hanem a térdre zuhanásnak is, de ezzel együtt azzal is tisztában vagyok, hogy a mellékvesém olyan mennyiségű adrenalinnal árasztotta el a testem, hogy amiatt nem érzek semmit sem és pontosan ettől nem tudom, hogy mekkora a baj. Mert nem érzem.
A golyó áthaladt rajtam mint forró kés a vajon és talált magának kiutat, amiről tudomáson ugyan nincs, mert nem sikerül realizálni, hogy két irányban is vérzem, nem csak a hasamon át.  A terhesség miatt pedig a megnövekedett vérellátás miatt hígabb és nagyobb mennyiségű is a vöröslő testnedv, ami távozik belőlem.
- Ron... – halkan és nem is túl gördülékenyen ejtem ki a nevét. Tekintetem az övére siklik, ijedtség ül meg íriszeim mélyén, mégis igyekszem tenni, amit mond.
Levegő.
Újabb légvétel, de valahogy nem tűnik a legegyszerűbbnek és gőzöm sincs, hogy miért.
A padlón fekszem, az ijedtséget pedig valahol a rémület veszi át bennem. Nem akarok meghalni…
- Ron. – ejtem ki a nevét egy újabb nehézkes légvételt követően, miközben belé kapaszkodok, görcsösebben, mint szeretném.
Akármennyire is abszurd, most zuhan rám a tény; meglőttek. Mindig is azt hittem, ha az életem veszélybe kerül, igazán és ténylegesen, akkor az egy tűzeset miatt lesz. Vagy a lángok martaléka leszek, vagy rám omlik egy épület és annyi. Nem egy lövés lesz, ami miatt úgy érzem ennyi jutott és nem több. És láss csodát, hol is vagyok tulajdonképpen…
Lélegzem, mert ennyi maradt csupán számomra, mert egy egészen rövid ideig, míg el nem veszítem az eszméletem, csak ez marad nekem.
Figyelni és lélegezni, tenni, amit Ő mondd nekem.
A saját véremtől ragacsos kezem emelem meg és ujjaim hegyével megérintem az arcát. Egyre nehezebben és szakadozva veszem a levegőt.
Szeretnék mondani neki valamit. Ha ez egy film volna, most vallanám meg neki, hogyan is érzek iránta, de úgy érzem képtelen vagyok rá. Ha meghalok, nem kell, hogy cipelje ennek a terhét (is), ha életben maradok, akkor pedig pláne nem kell még elhangoznia. De akkor is úgy szeretném, hogy tudja mennyit ért és mit jelent, viszont nincs elég levegő, nincs elég erő bennem, arra, hogy meg is osszam vele. Nem, ez nem olyan nyálasan romantikus pillanat, ahogyan Hollywood a filmeken keresztül próbálja hitetni velünk…
Arcát érintő ujjaim hirtelen zuhannak alá, amikor a tudatlan sötétség magába nyel.

Nem érzékelem, amikor a mentő kiérkezik, ahogyan a kórházig vezető utat sem. Azt sem tudom, hogy a nevemen lesznek-e képesek azonosítani – elvégre nincs nálam semmi, ami elmondhatná ki vagyok – vagy bármi más egyebet.
Nincs fehér fény és nincsenek ott a szüleim, amikor a műtőben leáll a szívem. Akkor sincs változás, amikor hat perc elteltével hoznak vissza a halálból és foltoznak össze a műtőben, ahogyan arról sincs emlékképem, mikor másodjára esik össze a keringésem és mégsem hagynak meghalni.
A testem újra és újra megfeszül, ahogy a szívemet igyekeznek beindítani és az orvosoknak sikerült végül.
Nem érzem, nem emlékszem rá, csupán porhüvelyként veszek részt az egészben, ahogy összeraknak, mint valami puzzlet, ahogyan visszahoznak az életbe és, ahogyan elkezd a szívem is verni újra.


A szíve kétszer leállt a műtét során, de életben van. – közli a nővér ha van kivel a rendőrséggel, mikor már végre az intenzívre kerülök, amiről továbbra sincs sok fogalmam. Nem szorulok lélegeztetésre, így a csövek nem maradnak bennem, míg arra várnak, hogy magamhoz térjek, ami előbb-utóbb megtörténik...


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Pént. Júl. 08, 2016 12:13 am
 



 



A lövés óta eltelt idő teljesen összekuszálódott, elmosódott. Hol úgy érzem tíz perce történt, hol mintha már órák óta ugyanabban a monoton, véget nem érő kilencedik percbe ragadva várnám a következőt, de a nővér elmondása alapján már több, mint két óra telt el.. Ezt azt hiszem nemrég, ténylegesen talán fél órája mondhatta, fogalmam sincs, csak azon kapom magam, hogy a víz fájdalmasan égetni kezdi a bőrt a kezemen. Tisztának tűnik, de egyáltalán nem érzem annak hiába dörzsöltem le a rászáradt vért – kényszeresen dörzsölöm, vagy fél órája a kórház mosdójában, pontosan az egészségügyissel való szóváltás óta. Elzárom a csapot és megtámaszkodok a kagyló szélén, de a tükörbe felnézve ismételten megnyitom, hogy az arcélemről is újból lemossam a véres ujjlenyomatokat.
Nem a mentővel jöttem, a szolgálati autóval hoztak be a kihallgatás és az orvosi nyilatkozat miatt, amihez csak a műtét végén juthatnak hozzá. Ők és a közeli hozzátartozók, családtagok. A pontos jelentést nem oszthatják meg velem, az orvosok sem közölhetik a részleteket, csak a nagy általános maszlagokat ismétlik. Csak véletlenül csíptem el többet, amikor az első szívleállásról adtak le tájékoztatást a kiküldött rendőröknek – nagyjából akkor tudatosult az egész, amikor már nem csak megtörtént, hanem még mindig folyó eseményként gondoltam rá. Ez volt az első alkalom, inger a vér lemosására. Egy órával ezelőtt. Idegesen, hosszan nyomorgatom végig a folyó víz alatt a képemet és egy mély sóhajjal erőltetem magamra az önuralom nos, akármilyen formáját ahelyett, hogy leszedném a falhoz rögzített porcelánt. A rohadt életbe, hogy még akkor is makacsnak kellett lennie és nem tudott csak a légzésével foglalkozni.. Oldalra nyúlok a papírtörlőért, hogy a víz nagy részétől megszabaduljak, nem, mintha a kimosott vértől rózsaszín pecsétessé avanzsálódott pólómnak – vagy nekem – nem lenne marhára mindegy..
Érzem, ahogy a gyomrom is bukfencet vet a következő másodpercben, a nyál a számba gyűlik, de elmarad a következő lépés, amúgy se lenne mit kiadnia magából. Az ajtón kilépve szinte nekiütközök a felém tartott kávénak, amit rutinosan előkészített a kollégám. Tej, cukor nélkül, feketén. Gyomornyugtató. Egy „kössz” értékű biccentéssel jelzem, hogy elfogadom a felkínált poharat, amiből máris iszok egy kortyot, viszont a következőt mikor iszom.. Ismét nem tudnám megmondani az idejét.
A vallomásomat megtettem, az orvosi helyzetjelentés után, pedig egyedül foglalok helyet a váróteremben, míg nem szólnak. Hol előre görnyedve meredek előre, hol egészen hátradőlve fészkelődök a székben, hol fel s alá járkálok, végül telefont ragadva, hogy beszóljak a rendőrségre továbbítsák már a híreket a tűzoltóság irányába is, amikor eszembe villan a tény: holnap már még dolgozna. Ennyit tudtam tenni az egész idő alatt. Csak ennyit, illetve mielőtt bejöttünk volna elhoztam az iratait a biztosítás miatt, de kezelését tekintve az egy teljesen berögzült feladatsor teljesítésének volt a része, inkább.
A kávé kihűlt, azt se tudom minek tartom változatlanul, rohadtul nem kívánom és nem is érdekel. Az intenzívet hiába mondták, cseppet sem nyugtatott meg a tény azt az előzőnek köszönhetően: nem egyszer, kétszer is összeomlott a keringése a műtőasztalon.
Van-e gyógyszer allergiája? Nem tudom. Kit kell elsőként értesíteni? Nem tudom. Maga ki, családtag? Vannak élő rokonai? (…) ..és még egy sor olyan kérdés, amitől csak még elcseszettebbnek éreztem a helyzetet, mint amilyen valójában volt. Párra tudtam csak választ kibökni. Párra és ettől megint egy jókora görcs keletkezett a gyomromban..
Ébredezik.
Óriási megkönnyebbülés szakad ki belőlem, de vissza is szorul a rá következő másodpercben, mert egy hasonló adag bizonytalanság is odacsapódik a hírhez. Nem, nem érzem magam a megfelelő személynek, akit ilyenkor látnia kellene, frissen a trauma után, hiába is akarnék menni – egyúttal mégse. Viszont.. Ki van itt rajtam kívül? Meg tudnék nevezni egyáltalán bárkit is? Nem ismerek neveket. Nem tudom pontosan kire lenne szüksége, de amikor a kissé elnyúló hallgatásomra újfent felszólalna a nővér kibököm a válaszom: megyek, mert ha egy valamiben biztos vagyok az az, hogy képtelennék a tükörbe nézni, ha most nem lenne mellette senki. Lehet nem én kellek, de sajnálom, tényleg sajnálom: én jutottam..
A gépek folytonos pittyegésétől kiráz a hideg, feláll a szőr is a hátamon, de ez így van, mióta a steril falak közé kerültem. Utálom. Gyűlölöm. Akkor is ha az életjeleket tükrözi vissza, sőt, pontosan ezért. Sápadt, a szemmozgása alapján megállapítható, hogy valóban kezd magához térni, de odébb egy pillanatra leragadt a lábam, amikor megláttam. Bassza meg, mit fogok mondani?
Nagyot nyelek, ahogy a székhez irányít a kísérő nővér és végül elmegy, magamra hagy a gondolataimmal, időt ad hozzászokni a látványhoz. Pokolian nehéz megmoccanni a székig, helyet foglalni és az első szempillarezzenésnél nem visszanyelni a saját hangom.
- Szia.. – szar színész vagyok, elképesztően az, de ugyanakkor piszkosul értek ahhoz, hogy magamba zárjak dolgokat: így teszek az aggodalmammal is, amire végképp nincs szüksége az arcomon, vagy akár a hangszínemben. Vérszegényre mondhatni nevetségesre sikerül a valamelyest biztatónak szánt üdvözlés, mosoly, de igyekszem, tényleg.. Igyekszem, hogy ezzel ne okozzak gondot.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Pént. Júl. 08, 2016 9:57 am
 



 

Nem tudom, hogy a fény, a zaj, a gépek monoton hangjelzései, a fájdalomcsillapítón keresztül is éledező, tompa fájdalom vagy csak szimplán az altató hatásának múlása az, ami felébreszt, de talán nem is számít.
Lassan kúsznak elmémbe a hallott és érzékelt dolgok kusza egyvelege és húznak egyre kijjebb a tudatlanság áldásos állapotából.
Nem csupán a kéretlenül zavaró lámpafény húzza összébb a szemöldökeimet és késztet hunyorgásra az ébredés első pillanataiban, hanem, mert… érzem, hogy élek. Ami alapvetően elég bugyuta dolog, hiszen ez nem igazán szokott a mindennapokban olyan módon feltűnő lenni, ahogy megélem most. Mégis ki az, aki nem veszi teljesen természetesnek, hogy ver a szíve, lélegzik, megvan minden testrésze és sajognak is bizonyos helyeken. Előbb csak felületesen, bizsergésként és ahogy egyre inkább tisztul a tudatom és a gondolataim a valóságba való zuhanással, úgy lesz egyre kellemetlenebb. Egyre fájóbb.
Basszus.
A mennyezeti lámpa az, ami először bekúszik a látóterembe, túl fényesen. A történtek egyelőre még zavarosak, de azt valahogy mégis tudom, hogy hol vagyok és nagyjából eddig jutok, amikor meghallom azt a bizonyos sziát.
A hang, a hangja irányába fordítom a fejem és a tekintetem, így most már a halvány mosolya is a látóterembe kúszik.
- Szia. – hangtalanul válaszolok, bár nem szándékosan. Egyszerűen csak nehéz ez az egyszerű feladat is. Alakítani a szavakat, elég levegőt venni hozzá, ami képes a hangszálakat is működésre bírni. Sosem gondoltam bele igazán, hogy maga a beszéd is hihetetlenül komplex feladat, mármint fizikailag összehozni, mert az nem titok, hogy egyébként nem vagyok a szavak embere.
- Szarul festesz. – ezt már legalább hanggal együtt sikerül kiejtenem, de nem sokkal, ez is tény. Komolytalanul az egész szituáció ellenére, de határozottan viszonozva azt a halvány mosolyt, amit én is kaptam tőle. Örülök, hogy itt van. Nagyon is.
Fészkelődve moccanok, vagyis csak moccannék, ha hirtelen nem nyilallna fájdalom egyszerre a mellkasomba és a hasamba és valahol hátul a derekam környékén is érzem, meg belül is, ami elég abszurd és bizarr, viszont meghökkentő annyira, hogy felhagyjak a további próbálkozással és nyugton maradjak.
Basszus.
- Akarsz jönni… futni egyet? – szusszanok, kicsit talán lemondóan, amikor rájövök, hogy egyelőre nem sok mindent vagyok képes csinálni a fekvésen túl. És úgy tűnik a begyógyszerezés mellékhatása a hülyeség összehordása. Mindenesetre megint feszülnek az izmaim, de most legalább nem a mozgástól, hanem egy újabb mosolytól, ami nem tudott még egy erőtlen és rövid nevetésbe sem fordulni, mert ahhoz túlságosan is fájdalmasan tiltakozik minden izmom, ami szükséges volna hozzá.
Borzalmas a hangom. Erőtlen, nagyon halk és reszelős, a szám pedig ki van száradva és meg kellett álljak a kérdés közepén levegőt venni.
- Hé, minden oké? – buta kérdés, főleg a körülményeket tekintve, de akkor is kiszalad a számon, mert az aggodalom legszembetűnőbb jeleit nem fedezem fel rajta, de annyira ismerem már, hogy tudjam, mennyire nem mutat ki semmit, amikor nagyon is lenne mit. És ez már magában azt hordozza sokkal több van a felszín alatt, mint amit látni enged.
- Ennyire csak nem nézhetek ki rosszul. – nem hiúsági kérdésből és nem is teljesen komolyan jegyzem meg a dolgot. Van elképzelésem arról, mennyire lehet kellemes vagy sem a látvány, de hát voltam olyan makacs, hogy megmaradjak. Élek.
- Maradsz még? – nem tudom mióta van itt vagy, hogy én mióta is pontosan, azt sem, hogy menne-e inkább vagy sem, de mindenesetre, abban biztos vagyok, hogy nem szívesen lennék most tök egyedül. És ez bár önző dolog a részemről, mégis erre kérem.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Pént. Júl. 08, 2016 11:13 pm
 



 

Előre görnyedek a térdeimre és dobolni kezdek a pohár fedőjén az ujjaimmal, nem szándékosan, de halkan, így nem is veszem észre mivel kötöm le az energiámat, amíg nem kezdi ténylegesen résnyire nyitni a szemeit Jacks. A lábam mellé teszem a kávét, összekulcsolt kézzel lelem meg ismét a támaszomat. A légzésemet a köszönéssel egyidejűleg regulázom meg, többnyire röviden be, hosszan ki, ez a módszer mindig működik – ha adott esetben nem borul el az agyam.. Pár másodperce, de inkább annyi ideje sem volt rátalálni a hangjára, mi több sok sem lesz, az orvosok nemsokára csatlakoznak, hogy tájékoztassák az állapotáról – ami ideiglenesen biztatónak hat azzal a jellemző megjegyzésével.. –, majd elrendeljék neki a gyógyulást, kezdetben egy hosszú pihenéssel.
Feljebb kapom a fejem és sóhaj kíséretében elfordítom egy pillanatra, én kérek elnézést.
- Jó tudni, hogy tényleg magadhoz tértél.. – nem fogom letagadni vagy megerősíteni, hogy láthatóan nem vagyok a toppon, mert egyáltalán nem számít jelenleg. Nem én fekszem az intenzíven, nem én vagyok árnyalatokkal fehérebb, rezignált hangú, nem én vagyok az, akin két golyó ütötte lyuk tátongott nem is olyan rég és most azzal viccelődik mennyire szarul is néz ki a másik, hogy elüsse a balta élét. Nem, mintha nyugodtabb lennék egy az állapotára vonatkozó kérdéstől, sőt.
A tarkómhoz nyúlok, ahogy erre gondolok és mégis felegyenesedek, hátradőlök a székben. Egy időben a mocorgásával, amiről nem kell figyelmeztessem még egyszer, mert a hús minden bizonnyal megteszi helyettem is, ahogy belémar a fájdalom.
- Szóljak a nővérnek, hogy állítsa feljebb az ágyat..? – bökök a kezemmel az ajtó irányába, ahol a kórházi dolgozók pultja található. Az ottaniak közül egy-kettő szemmel tartja a bent történteket és jelzek is neki, ha észrevesz, hogy jöjjön.. A kiszáradtságáról nem fog tudni gondoskodni, egy ideig még nem ihat, csak infúzión keresztül pótolhatják az elveszett vízmennyiséget. Az előbbi beszólása ténymegállapítása nem lepett meg, a mostani kérdése sem tartozik ebbe a kategóriába, tökéletesen emlékszem mennyire össze tudja kuszálni az ember agyát a nyugtatók és fájdalomcsillapítók elegye. A legtöbb drogos rossz anyaggal próbálkozik.
- Azt hiszem kicsit előre mentél fejben. – a jóindulattal mosolynak nevezhető valami egy kisebb rándulás formájában mutatkozik meg. Míg őt elbódítják a gyógyszerek még, addig engem józanon tartanak a közel múlt bevillanásai, mint például a többször lemosott vér, vére. Nem tölt el jó érzéssel, kifejezetten frusztrál, ahogy azt veszem észre a jobb kezem hüvelyk- és a mutatóujjam közti részét nyúzom a balommal. A tudatosság teljes hiányában és nem most először, nem csak most. Ő legalább magánál van.
A letett poharat úgy döntök mégis magamhoz veszem, hogy a koffeint magamra erőltessem vagy a gyomromba, tök mindegy. A perem felett ér a kérdés, ami az eddigiekkel ellentétben feljebb szalasztja a szemöldököm: tessék..? A levegőt kortyolom csak, nem is a kávét. Nem, messze nincs minden oké, hogy a fenébe is lehetne? Ezt viszont nem mondhatom neki, egyáltalán nem, ahogyan azt sem még mindig nem egyszerű így látni, mert igen, elég rosszul fest.
- Te is tudod mi a válasz a kérdésre.. – nem kell mögé tennem, hogy elég körbe néznie, magára, a most is változatlanul életjeleket rögzítő gépre. Rohadtul nem oké, nemhogy minden, majdnem semmi. Ő nem hallotta még mi történt a műtétnél, más kérdés a teljes történetet én se.
- ..ehhez most jóval több kell egy kis alapozónál meg sminknél.az amúgy sem nagyon használatosaknál.. Felveszem a fonalat, inkább az övét, mint a sajátomat, ami sokkal nyersebb és szűkszavúbb lenne. A komolytalan határt nem lépi át így se, de egy fokkal jobb, egy „sajnálom”-ot jelképező mosolymaradvánnyal figyelem a dacolását és bármennyire is villámként csap meg a kettős érzés a kérdésére, a válaszadáshoz nem kell idő.
Határozottan bólintok.
- Ha szeretnéd. – tőle teszem függővé, attól ő mit szeretne, mert azzal bonyolult foglalkoznom én mit akarok. Hiába hiszem azt, hogy tudom, egyszerre így van és kurvára mégse.
- Öhm.. – jut eszembe, majdnem kiment a fejemből. – Elhoztam a telefonod és az irataidat. A munkahelyedre, pedig továbbították a helyzetedet, amiatt nem kell aggódnod. – helyette akad megannyi más, nem igaz? – Illetve nem tudom, mit.. Mit hozzak be, amíg itt leszel? Hozzak valamit? - a szemem sarkából már érzékelem a mozgolódást ahogy a fehér köpenyesek gyülekeznek. Pont, mint a dögevők..



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Szomb. Júl. 09, 2016 12:23 am
 



 

Nem először mondom neki és van egy olyan érzésem, hogy nem is utoljára, valóban nem épp a legfényesebben néz ki, de azt hiszem ez nem meglepő már a számára sem. Az pedig, hogy jelen esetben valóban bagoly mondja verébnek... Vállalom. És egyébként is, nyilván nem gondolom igazán komolyan, hogy mennyire is fest rosszul, mert számomra egészen másmilyen, mint bármi másnak, de ezt inkább megtartom magamnak.
- Amennyire lehetett... – meg amennyire a belém pumpált gyógyszerek engedték. Azért mégis azt hiszem, hogy egészen sikerül önmagamnak lenni, csupán a mimikán és szokásos hanglejtésem egy része veszik el, mert egyszerűen fáj fészkelődni és teljes egészében magamat adni, amikor gyakorlatilag ágyhoz kötnek az elmúlt órák eseményei és azok következményei.
Röviden és csak egy egyszer rázom meg a fejem, nem vágyom a nővér vagy bárki más társaságára az Övén kívül, mert abban biztos vagyok, hogy egy ideig állandó bentlakó leszek és nem, az ágy átállítása sem jelent annyit, amiért most szívesen venném, ha betolakodna ide bárki is. Könyörgöm, csak az imént kerültem ki a fehér köpenyesek kezei alól szó szerint, kell a távolság, főleg valaki olyannak, aki általában egyedül van, mint a kisujja.
- Vagy csak vicceltem… de nem sült el jól. – szusszanok egyet. Nem, nem vagyok hajlandó elfogadni a síri hangulatot, mert akkor össze fogok roppanni és azt nem akarom. Nem előtte.
Meglőttek. Lelőttek. És akkor még fogalmam sincs, hogy kétszer meg is haltam, bár a fájó mellkasom valahol a tudatom alatt jelzi, hogy törött bordáktól lehet, amik az újraélesztés alatt sérültek meg. Illetve valahol azt is biztosra veszem, hogy már nincs miért aggódjak a terhességet illetően, ez pedig egyszerűen túl sok. Túl sok ahhoz, hogy hideg elutasítással kezeljem, ha most belemegyünk abba, hogy mi is a valóság körülöttem. Hogy egy kórházi ágyban az intenzíven fekszem. Nem akarom. Nem megy…
- Hé, még élek. Nem haltam meg.ha pedig tudnám... és ebből a szemszögből van, ami oké. Muszáj, hogy legyen.
- De legalább nem egyedül festesz szarul. – más esetben most még nyelvet is öltenék rá, de túl fáradtnak érzem magam ehhez, hát elmarad.
Nem tudom nem észrevenni a kérdésbe burkolt kérésem nyomán azt, ahogyan reagál, akkor sem, ha azonnal bólint egyet.
- Nem muszáj, ha nem akarsz… de örülnék neki. – nem dönthetem el helyette és nem is akarom. Ha inkább menne, akkor menjen most.
- Kösz. – szusszanok egyet halkan.
- Csak Lee az, akinek szólnék, de így ő a parancsnoktól meg fogja tudni... – hát tessék, ennyire vagyok egyedül. Egyszer megkérdezte, velem ki fog törődni, nekem ki van. Azt hiszem most egyértelmű lett a válasz, csak két személy van, akinek szólnék, az egyik a helyiségben ül, a másik pedig hamarosan szintén tudni fogja mi történt.
- Az ér, ha azt mondom, inkább engem vigyél ki? – ütöm el a dolgot, mert jelen pillanatban képtelen vagyok átgondolni, hogy mit is szeretnék. A gondolataim tompák és nem is túl analitikusak.
Mire a mondat végére érek, beérnek az orvosok. Nem, nem vágyom arra, hogy itt legyenek és nem is biztos, hogy hallani szeretném, amit mondani akarnak.
Szeretném arra kérni Őt, hogy maradjon és azt hiszem a tekintetemben ott is van, de nem szólalok meg. Végighallgatom hát az orvos referátumát, miközben fénypontot követek a tekintetemmel, meg ujjakat számolok, meg válaszolok egy csomó kérdésre, hogy tudják, a fejemmel minden rendben van-e a körülményekhez képest.
Túl sok információ, és túlságosan is sokkoló. Nem tudom mi az elfogadott norma, ha azt közlik valakivel, hogy kétszer is újraélesztették, hogy ennek a következtében törtek el a bordái. Vagy, amikor közlik, öröm az ürömben, hogy minden belső szervem megvan, kicsit toldozottan és foldozottan, de nem vettek kis semmit a kirakósból – vagyis belőlem –, de a magzat nem maradt meg. A lehetséges baba, amit talán inkább megtartottam volna, ami miatt faképnél hagytam Ront a boltban a sorok között és így szaladtam bele abba a lövésbe…
Nem figyelek az orvosra, vagy a sajnálkozó, de üresnek ható szavaira, Ront figyelem inkább. Egészen addig, míg újra ketten nem maradunk a gépek pittyegésétől most már kifejezetten zajosnak tűnő helyiségben.


Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Vas. Júl. 17, 2016 9:24 pm
 



 

- Azt maximálisan. – miután kimondom bevillan, hogy ez mennyire vérszegény elismerésnek számít a hangosan dolgozó gépekkel teli helyiségben és legszívesebben visszaszívnám. Nem, mintha nem szívnék vissza most rengeteg mindent nagyon szívesen. Nem szólok az odakint tartózkodó nővérnek, leengedem a kezemet, amivel jelezni akartam volna és egy rövid bólintással veszem tudomásul, hogy nem akarja az igazítást.
Ha a körzetből valaki túléli a belé eresztett sorozatot általában az ébredése után sem hagyunk neki nyugtot, hogy ne érezze úgy kimarad bármiből is a felépülése ideje alatt vagy utána, ha a lövedék olyan károkat okozott a szervezetében. Egymás között elsütjük az ódivatú, szívatós és primitív poénokat, mint például a mégse vagy olyan golyóálló, mint amilyennek hiszed magad, amiket a hozzátartozók füle hallatán már nem tennénk meg. Mi erre vállalkoztunk, pontosan tudtuk, hogy bármikor bekövetkezhet, amikor megírtuk a felvételi és a záró vizsgát az akadémián, majd kiléptünk az ajtaján. Egyik, másikunk már többet is túlélt.. Poénkodunk vele, de mind csodának tartjuk ezeket az alkalmakat. A probléma az, hogy Jackie nem volt erre felkészülve, soha nem is volt, emiatt nem tudom olyan könnyen kezelni a helyzetet, mint ő. Arról nem szólva, hogy a nővér tájékoztatóján kívül én sem sokat tudok az állapotáról. Látszólag olyan könnyen, mert tudom miért próbálja így.. Hallgatással felelek a rosszul elsült vicc megemlítésére, egy néma bocsánatkéréssel, amiért nem vagyok humoromnál és nem könnyítem meg ezáltal az ébredést követő emésztés első pillanatait. Sajnálom. Kissé elhúzom a számat, de ebből tényleg nem sok látszik, mert időben eszembe jut, hogy egy megfeszült állkapoccsal eltusoljam a dolgot. Nem tudom hogyan közölhetném vele, hogy az egyik elhangzott mondata kétszeres távolságra van az igazságtól.. Megmakacsolom a tüdőmet, magamat is és ha kényszeredett is a mosoly, amit kivág a kommentárjával: azért ott van.
- Legközelebb azért ne így akarj javítani a statisztikán, jó? – valamivel érzékelhetően kevésbé hangzik merevnek vagy köszörültnek a hangom. Nem, a legkevésbé sem.. Nem volt beleszólása, nem tehet róla, hogy így végződtek a dolgok és nem akarom, hogy esetleg rosszul értse a kérést. Nincs rá senkinek sem szüksége, hogy a miértekkel sanyargassa magát. Neki főleg, nem kell mumusokat gyűjtenie a tények mellé, amiket az orvosok hamarosan ismertetni fognak. ..de..
- Maradok. – a megerősítésemet határozottan adom tudtára. Nincs szükségem annál többre, mint ami a „de” után következett. Mondhatjuk úgy is, hogy megelőlegezett gyereknap(ok)ban részesül: teljes mértékben rászolgált. Ezt érzem a legkevesebbnek, ahogyan azt, hogy megtettem azt a keveset, amit meg tudtam, míg behozták a mentősök. Egyáltalán nincs mit megköszönnie rajta. Egyszerűen csak nincs, mint ahogy csak egy valakinek szólna a történtekről. Csendben figyelem, amíg beszéd közben lerakom a készüléket az ágy mellett lévő szekrényre és csak most veszem észre, hogy új értesítésről jelez a piros felvillanásokkal. Megnyomom a bekapcsoló gombot, ami éppen csak annyit enged láttatni, hogy nem fogadott hívásról vagy üzenetről van szó, illetve kitől.
- Már meg is tudta. – ha kéri, akkor odatartom elolvasásra, egyéb esetben visszarakom. Mit mondhatnék rá, hogy csak ő? Azt, hogy van. Okosabbat nem tudnék mondani, elvégre hányat tudok felmutatni hasonló esetben?
Egy mélyebb levegőt veszek, mert mondhatnám azt, hogy ér, de nagyon jól tudom ezt csak szeretné, nem erre lenne szüksége. A lehetőség elvész a meghallott léptek nyomán, automatikusan állnék fel, hogy ne legyek útban és különben sem vagyok a protokoll szerint a tájékoztatásra várók listáján.. A kezemmel pont megszorítom a vállát ahogy felegyenesedek, de futólag lenézve látom a szemeiben a maradásra való kérelmet; egy másodpercig beleragadok ebbe a testhelyzetbe, mielőtt mozdulnék, de nem el, csak odébb, hogy helyet adjak a dokiknak a rutinvizsgálatok elvégzéséhez. Összefont karokkal várok, hallgatom mit szűrtek le az állapotából és mit fognak mondani a műtéti következményekről, mert azokról nem érkezett érdemi tájékoztatást, csak az eseményekről nagy ímmel-ámmal. Bassza meg.
Mit mondhatnék, aminek lenne bármi értelme is ebben az értelmetlen helyzetben, ahová az a szemétláda juttatta? Van bármi, aminek egyáltalán lenne..?!
Sajnáljuk a történteket..
Minden rendben lesz..
Megtettünk minden tőlünk telhetőt..
Nem az Ön hibája..
Most az a legfontosabb, hogy pihenjen..
Ha nincs az erős élni akarása..
Őszinte részvétünk az Önt ért veszteségért..
Ezek már elhangoztak ezredszerre, ezeregyedszerre is abban a pár mondatban, szóban, ott volt a tekintetükben, ahogy az ágy végénél álltak és gondosan összeszedték az orvosi sablon részleteit. Nem vettem észre, hogy jobban a karomba martam. Nem volt tudatos az elvezetés azt hiszem.
Nem mondhatom azt, hogy sajnálom. Nem, azért, mert nem gondolnám komolyan, egyáltalán nem ezt akartam, nem így.. Jelenleg azonban nem vagyok biztos abban, hogy ki kellene mondanom, mert megtörtént, megszűnt a probléma és a rohadt életbe, az eredmény egyenlő azzal, amit akartam, nem? Egy utolsó szar alaknak vagyok, amiért valaha is ezt akartam és amiért képtelen lennék ennek ellenére mást válaszolni a kérdésre, ami a lövöldözés miatt elmaradt.. Erősen fojtogat a hányinger. Nem csak a tudata és nagyot nyelve muszáj vagyok elszakadni egy időre Jackie-től. Összeszorított fogakkal nyelem vissza a kényszerszégyenérzetet.
Kurta biccentéssel nyugtázom az orvosi kivonulást és egy késleltetett lépéssel indulok Jacks felé. Már-már vontatott lendülettel egészen a másodikig.
- Nem kérdezem meg hogyan érzed magad, mert ez az egyik legutáltabb kérdésed lehet most a világon.. – nekem az lenne. – Én.. – kezdek bele helyfoglalás közben és megingatom a fejemet, ahogy előre dőlve megtámaszkodom a térdeimen. – Nem tudom mit tudnék mondani, ami segítene, mit kellene, amitől tényleg jobban éreznéd magad, de három dolgot tudok. Fogalmam sincs mennyire emlékszel, de ne ragadj ott egy percig se azon gondolkodva mi történt volna, ha ez, ha az.. Ne, csak ne, oké? Megtörtént, nem lehet megváltoztatni rajta, rohadt nagy szívás, de ne, ne akard magad alól kihúzni a talajt. - szar érzés, emlékszem rá. Egy. - Rendbe fogsz jönni. - kettő; a lehető legnagyobb kikezdhetetlenséggel. Most? Hah, nem akarom áltatni blődséggel: majd. - Nem tudom elmondni mennyire hálás vagyok, hogy ennyire makacs vagy és élsz. (...) ..és sajnálom. - nem akartam mondani, de.. Mindegy is, nem igaz?



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Hétf. Júl. 18, 2016 11:47 am
 



 

Azt hiszem inkább grimasznak beillő, halvány és erőtlen félmosollyal fogadom a szavait, de nem örömből fakadóan. Jó ideig messze leszek még attól a bizonyos maximálistól és még részben kábán sem túl jó ebbe belegondolni. Már amennyire erre képes vagyok jelen pillanatban.
Megkönnyebbüléssel látom, hogy letesz a nővér értesítéséről az ágyat illetően. Tényleg nem esett volna jól, ha bejön, akkor sem, ha az egész procedúra, talán két percet vesz igénybe. Nem ér annyit és jelen pillanatban sokkal jobban vágyom a magunk kettősére, mint bárki másra.
Könnyebb volna, ha nem azt látnám az arcán, a tekintetében, amit látok. Ha inkább kezelné ő is olyan élelütéssel a dolgokat, az egész abszurdnak is beillő helyzetet, ahogy én próbálom. Próbáltam…
Ha tudnám, hogy maguk között – a kollégáival – miként is élik túl és dolgozzák fel az ilyen helyzeteket, én is azt akarnám.
Még elkapom a induló szájelhúzást, ami abbamarad és egy állkapocs feszülésben hal el.
Kérlek, ne csináld ezt...
- Ígérem, igyekezni fogok és azon leszek. – szusszanásba torkolló somolygás volna a kísérő reakcióm, de elmarad és ez alkalommal nem azért, mert a legapróbb mozgás és izomfeszülés sem kellemes. Egyszerűen csak nem megy. Mert hiába a vágyott könnyebbség és szelíd humor, az egésznek van egy olyan nehézkes és végtelenül szomorú színezete, ami nem engedi, hogy felpattanjanak azok a bizonyos, szorító-fojtogató pántok a lelkemről.
Talán nem is sejti – én sem sejtettem –, de észrevétlen furakszik közelebb hozzám, szalad mélyebbre, lesz jelen egyszerre mindenhol, ahol előtte még senki, azzal, hogy marad.
Még a vonásait figyelem, amikor újra megszólal és a tekintetem a telefonra siklik.
- Jó. Majd később beszélek vele. – egyelőre nem akarok válaszolni a hívásra vagy üzenetre, szeretném, ha a jelenleginél jóval tisztább volna a fejem, amikor majd megteszem így csak jelzem, teljesen jó lesz a készülék ott, ahová letette.
Ahogy menne és megszorítja a vállam, úgy lendítem lassan könyökből ugyanazt a karom és simul tenyerem az alkarjára – vagy ahol még éppen elérem, mielőtt elvenné a kezét – és a kimondatlan kérés mellé társul az érintésem is. Nem, nem akarom, hogy most kimenjen, nem vágyom arra, hogy egy csapat fehér köpenyessel maradjak összezárva, egyedül, az ágyhoz kötve. Örülök és hálás vagyok azért, hogy végül marad.

Sajnálják a történteket…
Minden rendbe jön majd…
Megtették, amire képesek voltak…
Nem én tehetek róla…
Pihennem kell…
Makacsul ragaszkodtam az életemhez…
Őszinte részvétük a veszteségemért…

A felét sem hallom meg tudatosan, figyelve a szavakra. Valahol ott van, mint valami háttérzaj, a szavak eljutnak a tudatomig, de nem akarom őket, sem hallgatni, sem tudni mit és mennyire sajnálnak.
Annyi alkalommal volna, hogy kérdéseket fogalmazhatnék meg, de végül nem teszem. Nem csak hangosan nem, magamban sem. Nem kérek a válaszokból. Nem hallom egy idő után a mondandójukat. Duruzsolássá állnak össze a szavak, a mondatok és hiába szól mindegyik hozzám, sokkal jobban leköt az Ő arca, a vonásai. Egészen addig, míg az orvos had ki nem vonul és el nem veszi a tekintetét rólam.
Lassan találom meg a mennyezet vonalas határait, és szögletes formáját, ami hirtelen sokkal érdekesebbnek tűnik, mint bármi – és bárki – más látványa ebben a helyiségben.
Hiába érzékelem, hogy közelebb lép, hogy újra helyet foglal. Nem nézek rá akkor sem, amikor, újra a hangját hallom meg, pedig annak ellenére, hogy a tekintetem most nem az övé, nagyon is figyelek .
A válasz egyszerű a fel nem tett, de valahol mégis elhangzott kérdésre; szarul. Minden cifrázás nélkül, ilyen egyszerűen és nem túl túl finoman leírva, mert szó szerint ezt tudnám felelni. És nem csak fizikailag érzem magam ekként.
Nem sok mindenre emlékszem. Megszólalnék és ezt mondanám, de a szavak végül a torkomra forrnak, ahogy tovább fűzi a saját mondanivalóját. Újra felé fordítom a tekintetem, de nem tudom azonnal szavakba önteni, amit válaszolnék. Mert pontosan tudom, hogy amit mond, az felér egy vallomással. Nem szokása ilyesmit mondani, az érzéseiről beszélni és amennyire jól esik, pont annyira nem tudom mit feleljek.
Végül a kezemet nyújtom felé, nem elnagyolt mozdulattal, inkább csak a takaró anyagán csúsztatva a tenyerem érte, majd átfordítom, hogy a kézfejem érintkezzen a textíliával. Túl messze van az a szék(?), amin ül, egy ilyen beszélgetéshez ahhoz, amit mondani készülök.
Ha megteszi, ha közelebb jön, ha megérint, tenyerem az övébe csúsztatom.
- Nem is kell. – sem elmondania, sem pedig sajnálnia. A hangom továbbra is halk marad és kissé erőtlen is, ugyanúgy árnyéka önmagának, mint ahogyan magamat is annak érzem.
Szünetet tartok, levegőt veszek, lassan és egyenletesen, nem csak egyszer mielőtt folytatnám.
- Ron, élek… – tudom, hogy tudja, látja, mondtam is már, alig húsz perccel ezelőtt talán, de mégis újra kimondom; élek, mert akarom, hogy ez tudatosuljon benne is és ne az elmúlt órák felkavaró, abszurd eseményeinek sora.
-… és ezért te se csináld. Ne ragadj ott. Kérlek. – előbb-utóbb rendbe jövök, ő maga is ezt mondta. És így is lesz.
Nem mondanám, hogy hirtelen önt el a fáradtság, mert eddig sem éreztem magam túlságosan fittnek, de elérek ahhoz a ponthoz, amikor az alvás tűnik az egyetlen olyan dolognak, amire képes vagyok. Lehunyom a szemeimet és bár a beszélgetésünk olyan befejezetlen és annyi mindent mondanék még neki, mégsem megy, mert hagyom, hogy magába szippantson az álomtalan alvás állapota.


//záróra sikeredett, köszönöm a játékot, ezt is hihetetlenül imádtam, mint mindig //


Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Szer. Júl. 20, 2016 3:39 pm
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Jamie D. Woodward
avatar
Inaktív

Kor : 37
Avataron : Jensen Ackles

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Hétf. Okt. 03, 2016 12:03 am
 



 

Cory& Jamie

They call me devil
My heart is empty
They call me devil
Just try and tempt me
I'll steal your soul
I'll eat you whole
Aint no other way
They call me devil
And you should be afraid


- Miért lettem én a főorvos? Mert én így akartam. Mert elég kutatásom volt, mert elég díjat zsebeltem be, mert én vagyok a kibaszott kurva Atya Istene a gyermek-, a csecsemő-, és a magzati sebészetnek, és mert nincs az a műtét, amit én el ne vállalnék. Mert egy kibaszott sebész Isten vagyok. A szike Isten igéjévé válik a kezemben, érti ezt, Fel tudja fogni a csökött agytekervényeivel? Hogy lehetséges akkor, árulja el, hogy itt állok a műtőm előtt, készen arra, hogy bemosakodjak és elvégezzek egy három éves betegen egy többszörös Abscessus perirenalis eltávolítást, és a beteg még  a szobájában nézi a Micimackót, a műtőm pedig üres? Elárulná ki a francot tehetek ezért felelőssé? - üvöltöm a műtősnek, aki reszketve áll előttem. Kék műtősruhában tombolok, fejemen műtőssapka, és fel tudnék robbanni az idegtől. Néhány napja vettem át a főorvosi széket az elődömtől, akinek az elődje - kapaszkodjon meg mindenki, de - a kiköpött másom. Igen, összefutottunk, miután többen mondták, hogy tökre úgy nézek ki mint ez a Storm gyerek. Azt hittem először, hogy csak valami vicc az egész, és ritkán ugyan de előfordulhat, hogy két egymásnak teljesen idegen ember nagy hasonlóságot mutasson, de mikor egyszer szembe jött velem azt hittem seggre ülök. A kiköpött másom. Ugyanaz a szem, a haj, de még a mozdulatok is hasonlóak. Ő is gyereksebész, ő volt az elődöm előtti főorvos, erre tessék... Nem tudtam még érdemlegesen foglalkozni a témával eddig, de itt valami tutira nem kerek. Megbeszéltünk egy időpontot arra, hogy csináltassunk egy dns vizsgálatot, csak, hogy kizárjuk a dolgokat, de nem tettük még meg. Azt hiszem Dr. Stormot épp ennyire sokkolta a velem való találkozás, ráadásul úgy tudom volt egy balesete amiben elveszítette az emlékeit, így még az is kérdéses, valaha műthet-e még. De most nem is akarok ezzel foglalkozni, van elég szar a nyakamon. Maya, akit bármennyire szeretnék összekaparni, nem tudom, és bevallom, nem is akarom. Megvan a magam baja, és kicsit jól is esik néha seggrészegre inni magam vele. nem tudom lesz-e valaha olyan a kapcsolatunk mint rég. Még mindig szeretem, de most túl sok volt ez így nekem. Olivia elhagyott, egyedül maradtam, semmi nem maradt, csak a munkám. Pokolian fáj az elveszítése, és borzasztóan hiányzik, de tudom, hogy elszúrtam és már nem tudom visszacsinálni. És a munkámban, ebben az egyben nem voltam hajlandó elbukni. Sydney után semmiképp, az én karrierem nem végződhetett így. Így most feldúltan üvöltök a műtő folyosóján a személyzettel. Egy lépést teszek felé, mikor megérzek egy érintést a vállamon. Wade John Norton áll mögöttem, egy csapatnyi fehér köpenyessel a háta mögött.
- Dr. Woodward, mi történt? Tudok valamiben segíteni? - kérdezi kedvesen mosolyogva. Az utóbbi időben ő az egyetlen, akivel úgy érzem nem kell agyalnom, mit mondjak. Akiről úgy érzem, megért. Társak lettünk a bajban, és bár el tudnék menni saját lakásba is, mivel az anyám itt él, és itt is dolgozik, kifejezetten kedveli is Nortont, de nem teszem. Jó Norton nyakán lógni, élvezem, imádom Lucyt meg azt a bolond ebet, jól esik Nadia kedves, láthatatlan gondoskodása, és mikor rájuk nézek, még elfog az érzés olykor, talán még van remény a boldogságra. Na, nem nekem, de másnak talán. Egyszóval kedvelem Johnt, aki persze, mivel én műtöttem meg a lányát, sosem merne kihajítani az otthonából, még akkor sem, ha az agyukra megyek.
- Most nézd meg, Dr. Norton! Ezek az agyatlan, idióta barmok még nem készítették elő a betegemet Abscessus perirenalis műtétre, de még személyzetem sincs. - nyomom a betegem kórlapját a kezébe, majd miközben ő olvassa, a csípőmre teszem a kezeimet, majd John barátságos kék szemei után a mögötte tátott szájjal sugdolózó és bámészkodó népségre vetek egy pillantást. - Te? Bébiszitterkedsz? Elsőévesek, vagy van is már valami hasznuk? Hol vannak a rezidensek? - kérdezem, mire John legyint a papírokat lapozgatva.
- Neked nem mondta senki? Egész héten nem lesznek rezidensek, mert a vizsgájukra készülnek, ami pénteken lesz. Amúgy utolsó éves gyakornokok, ha kell, kaphatsz párat. Ha meg segítség kell, szólj, épp ráérek.  
A gyakornokok felé fordulok. Régen nagy szokásom volt, kíváncsi vagyok megy-e még a jól bevált szelektáló módszerem. Tekintetem végigfuttatom a sugdolózó csapaton. Máris felhúzzák az agyam.
- Maguk mit dumálnak, agyatlan banda, mikor a főorvos itt áll magukkal szemben? Hogy merik kinyitni a szájukat egyáltalán? Maga ott, máris utálom, úgyhogy húzzon innen de nagyon gyorsan, míg szépen mondom. Magának a haja nem tetszik, amíg meg nem látogatja a fejét egy nullásgép, addig a szemem elé ne kerüljön.
- Dr. Woodward nem beszélhet így a gyakornokokkal. - rebegi mellettem egy nővér. A hangja remegő, de érzem benne az arroganciát.
- Maga meg ki a tököm, mi? Tán a főnököm? Úgy beszélek, ahogy akarok, világos, és ajánlom, hogy tűnjön a szemem elől, mielőtt még megnyúzom. Na, tűnés! - kiáltok rá, mire elkotródik. Újra a gyakornokok felé fordulok.
- Hol is tartottam? Ja, igen. Volt egyszer egy gyakornokom. Úgyhívtam, hogy Granger, a neve amúgy Emma Harrington volt. Miért hívtam Grangernek? Mert ő volt az egész kibaszott kórház gyakornokai közül az egyetlen, akiben láttam az értelem csekély szikráját fellobbanni a szemében mikor kérdeztem valamit. Mindenre tudta a helyes választ, ha véletlenül nem, akkor nem okoskodott, hanem bevallotta, hogy ebben nem biztos, sosem volt lekezelő vagy arrogáns, azt meghagyta nekem, mégis mindig megadta a tiszteletet. Granger az egész program legígéretesebb orvosa volt, nem nyafogott, nem hagyta figyelmen kívül amit mondtam, és még azt is megjegyezte, hogy iszom a kávémat, pedig sosem hozattam vele. Miért nem? Mert a létezésének több haszna volt, mint hogy a mekiben sült krumplit süssön. Nos, maguk ezt a szintet kellene, hogy megüssék. Most szólok, nem fogják. De esetleg közelíthetnek hozzá. Előre szólok, nem jegyzek meg neveket, mert fárasztó és mert rohadtul nem érdekel. Elég, ha tudják maguk az enyémet. Aki Dr. Stormnak mer szólítani, annak egy szikével vágom ki a nyelvét. Na, és ha most valaki meg tudja mondani mik a tünetei monjuk a...Nem is tudom, Dr. Norton, minek mondhatják meg a tüneteit és kezelését ezek az agyatlan idióták?
- Hmm. - vigyorog rám John -  legyen mondjuk a pyelonephritis tünetei, és kezelése, és mondjuk...vágjuk még hozzá a nephrolithiasis tüneteit és kezelését is. - mondja vigyorogva, és én bólintok.
- Na, akkor legyen. Pyelonephritis és Nephrolithaiasis tünetei és kezelése? - kérdezem, majd rámutatok az egyik magas, cingár srácra. - Maga, Jack Sparrow?
- Ööö...
- Oké, maga kiesett. Menjen ágytálakat cserélni. Következő? Legyen mondjuk maga, Pocahontas. - mutatok egy indián származású kreol szépségre, mire az is csak hápog, a magas srác pedig elkullog előttem a haverjával. A csoport már reszket, én pedig rohadtul élvezem a helyzetet. Végre újra élek. - Oké, valaki képes használni azt a csökött agyát? Jesszusom, hogy jutottak át az egyetemen? Ezt ha lemennék a kórház bölcsijébe, megmondaná az első szembejövő pelenkás is!
Hirtelen beállok az egyik gyakornokkal szemnen. Szép szemek, de láthatóan ő sincs a helyzet magaslatán.
- És, maga? Talán baja van? He? - bólintok felé, mert láthatóan eléggé...zöld? Sárga? Fehér? Nem is tudom eldönteni. - Na, nem válaszol? Miért nem mondja meg mi baja van, Cinderella? Tán alszik?
Pár pillanatig még a szemeit fürkészem, aztán úgy döntök adok neki egy esélyt. - Na, és maga meg tudja mondani? Igyekezzen, mert Norton doktor remegve várja, hogy megnézhesse azt a vesét, amit épp megtisztítani készülök.
Nem vagyok kedves. Az előző hasonmásommal ellentétben én cseppet sem vagyok kedves. Jelenleg nem tudok az lenni. De a francba is, Isten vagyok a műtőben, álomdoki a szülők szemében, és igazán jó tanár a magam módján. Ha tanulni akarnak, tőlem tudhatják meg a legtöbbet arról, milyen a gyereksebészeten lenni. Ide kellenek a legkeményebb harcosok. És ebből nem engedek. Kíváncsi vagyok, lesz-e még valaha olyan gyakornokom, mint Emma volt. Lesz-e még valaki arra érdemes, hogy a nevét a hátamon feszülő harcos angyal szárnyának egyik tollába vésessem, mint az övét.


A hozzászólást Jamie D. Woodward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 15, 2016 1:57 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Hétf. Okt. 03, 2016 10:06 pm
 



 


Jamie & Cory

I adore you, but I’m not in the best mood…





Hiszek a karmában. Elvesztem, a lelkemet eladtam az ördögnek, és most bűnhődnöm kell érte. A saját lelki üdvömért mentem el a templomba ma reggel. Nem vagyok hívő ember, nem fohászkodom egy felsőbb hatalomhoz, de mégis valamiért úgy éreztem, hogy meg kell gyónnom a vétkemet. Eljegyeztek, és megcsaltam a vőlegényemet. Nem vagyok egy gyenge nő, aki bárkinek behódol, vagy megadja magát. Büszke teremtésnek neveltek, és legalább ebből a szempontból az apámra ütöttem, ha másban nem is. A hűtlenség nem jellemez, és iszonyúan rosszul érzem magam amiatt, hogy ezt titkolnom kell. William alapvetően nem egy rossz ember, de nem is az a férfi, akihez hozzá szeretnék menni. Már jó ideje tudom, csak nem mertem beismerni még magam előtt sem. Három éve alkotunk egy párt, és minden jól alakult egészen addig, míg bele nem kényszerítettek a jegyességbe, és nem találkoztam Adrian James Skyberggel. Nőből vagyok, aki észreveszi, ha egy olyan férfit sodor az élet az útjába, akinek nem tudna ellenállni, mégis megtettem. A kórházban a halál miatti félelmemnek tudtam be az elcsattant csókunkat, de a szeretkezésünkre már nem találhattam kifogásokat. Sokat ittam, az agyamra ment a műszak? Ó, egyik sem. Vonzódom hozzá, az első pillanattól fogva, csak könnyebb bemagyarázni, hogy ő csábított el, és engedtem az alantas vágyaimnak, mintsem, hogy beismerjem, többet jelentett nekem a látogatása, mint hittem volna. A hiba kategóriába sorolnám, egy félrecsúszott estének a három héttel ezelőtti kis malőrt, ha…és itt van az a „ha”. Felelősségteljes, megbízható lánynak neveltek a szüleim, és soha nem fordult elő velem, hogy megszegtem volna a legfontosabb szabályokat. Az ész érvek vezéreltek, és általában az érzelmeimet kizárva hoztam meg a nagyobb döntéseket is az életemben. Most mégis elhibáztam, és számolnom kell a következményekkel. Az egyéjszakás mesémből egy rémálom lett. A reggeli rosszullétek, a sajgó lábak, a megduzzadó mellek. Fájtak az emlőim, nem maradt meg bennem semmi, és tudtam, hogy mi miatt van ez, vagy éppen ki miatt. Terhes voltam. Nem csináltam tesztet, nem voltam orvosnál, de zsigerből jött a felismerés. A szívem alatt hordtam Adrian gyermekét, és ennek a súlyos bűnnek a terhét már nem tudtam elviselni. Huszonöt évesen, a karrierem csúcsa előtt, amikor végre lehetőséget kaphatok a bizonyításra...valamiért minden félrecsúszik. A házasság küszöbén állok, el akarnak adni egy olyan férfinak, aki bólogatós asszonykát kíván faragni belőlem, miközben egy másik gyermekével vagyok várandós. Nem akarok anyuka, feleség lenni. Orvos akarok lenni, a legjobb gyermeksebész, így a döntés, ha nem is kimondva, de megszületett. Nem tarthatom meg őt. Hazudhatnám, hogy Willé, de kit is akarok becsapni? Az érzés is idegen tőlem, hogy anyává avanzsálódjak. Adrian mással hetyeg, és a szemem láttára hív el nőket randevúzni. Megdönti a fél kórházat, és vicces, hogy éppen én leszek az, aki bekapja a legyet. Ólomsúlyként húzza le a kezemet a gyémántgyűrű, és valahogyan nem kapok feloldozást. Hiába ereszkedek térdre a hűvös padlón, már biztos helyet váltottam a pokolba, és ezzel együtt kell élnem. A botrány már a hasamban növekszik, és az ég tudja, hogy meddig őrizhetem a titkomat még meg.

A mai nap más lenne, mint a többi, de olybá tűnik, hogy tévedek. A gyereksebészet helyett egy szakorvos szárnyai alá kerülünk. Dr. Norton kedves, és figyelmes velünk, türelmesesen válaszolgat a kérdéseinkre, de mégsem az a mentor, akire én vágynék. Egyre messzebb kerülök az álmaimtól, és ez a fránya hányinger se akar múlni, pedig már elmúlt kilenc óra is. A kekszen kívül nem sok minden marad meg bennem, és a tejtermékeket messzire elkerülöm. Az örökös inger azonban fogságban tart, és úgy osonok a többiek mögött, ha szükségét érzem, akkor le tudjak lépni feltűnésmentesen. A sápadtság már napok óta kísérő tünet, de nincs azaz isten, hogy elmenjek nőgyógyászhoz. A fél sajtó így is a közelgő nászomról beszél, nem hiányzik még egy pletyka. Nem bízhatok meg akárkiben, bár dr. Roux remek szakember, de ő is annyira félelmetes tud lenni, mint a hírhedt Kivégző. Nem tudom, hogy miért maradt ez a beceneve, de földbe gyökerezik a lábam, amikor a műtők környékén állunk meg, és egy oda nem illő jelenet szemtanúi leszünk. A szívem nagyot dobban a kék műtősruhába burkolt férfi láttán. James Woodward az áhított gyermeksebész, a világ egyik legjobb szakorvosa. Számtalan tanulmányát elolvastam, az egyetem alatt epekedtünk utána, de az elmúlt években, mintha felszívódott volna, és nem vállalt volna egyetlen nyilvános szereplést sem. A magánélete nem izgatott, annak ellenére sem, hogy jó néhány hír szárnyra kapott. Dr. Stormot én nem ismertem személyesen, de azt hangoztatták, hogy az ikertestvére, mégis két különböző karakter. Az egyik igazi vadállat, miközben a másik egy jámbor orvos. Borzalmas lehet elveszíteni az emlékeidet. Az üvöltöző gyermeksebész mégis lenyűgöz, de nekünk ma nincsen jelenésünk a közelében, mégis dr. Norton szóba elegyedik vele. Megszeppenve farolunk le a folyosó ezen szakaszán, mert a műtős kolléga elrohan, és az ordítozás leredukálódik egészen addig, amíg ketten a közelemben vihogni, meg sugdolózni nem kezdenek. Végzetes baki, de én nem tartozom felelősséggel értük. A két férfi párbeszédét hallgatom, hogy milyen műtét maradt el a három éves kisfiú miatt, de nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el. A Micimackót én is szerettem. Nem túl feltűnően teszem ezt, és inkább le is horgasztom a fejemet, mielőtt bajba kerülnék. A könnyed hangulatot dr. Woodward az álomorvos zúzza porrá. Az egyik gyakornoktársamat veszi górcső alá, és zavarja el, de a másik szakorvos nem tesz semmit. A nővérke szólal fel, áll ki mellettünk, de hasztalan a próbálkozása. A halálba indulók sorába léphet, így össze is húzom magam. Nem éppen így képzeltem el a nagy találkozást a főorvos úrral, de ugye, ami fejben játszódik le, az sohasem olyan, mint ami a valóságban történik meg. Nagy szemekkel hallgatom a történetét egy másik gyakornokról, akit úgy magasztal fel, mintha egy istenség lenne, de egyikünk se mer közbevágni. Mit tudott ez a lány, hogy így belopta magát a Kivégző szívébe? Oldalra állok, mert újabb késztetést érzek a gyomrom kiürítésére, és inkább elszámolok magamban háromig. Komolyan nem tudsz egy kis tekintettel lenni az anyádra te kis…embrió? Még nevet se kellene neki adnom, mert úgysem tartom meg, de nem túl feltűnően a hasamra simítom az egyik kezemet. Kész röhej, ahogyan a fejek hullnak, és elindul közöttünk, mint egy hadvezér a katonái között. Éljen Spárta, de ne ma, amikor legszívesebben összekuporodnék magzati pózban a földön. Isten lássa lelkem, de menekülni támad kedvem. A tekintetemmel a kikerülő utat figyelem, de amint ezt megtehetném két láb áll meg előttem. Nagyot nyelek, és úgy tekintek fel a zöldesbarnás szempárba. Cornelia mély levegő, ő is csak egy ember…a fenéket, ő egy istenség! Nem akarok ágytálakat cserélni, mert belerókázok az egyikbe a végén. A szívem a torkomban dobog, és kiszáradnak az ajkaim is, de szédülni kezdek. A hang nem talál rám, és néma maradok az első felszólításnál. Bárcsak ne itt, és ne most kérdezne. Az agyam üresjárat, de már zajlik az újratöltés. Cinderella? Nem alszom, csak hányingerem vagy baszki! Nem egyedül vagyok, mint a mesében. Már majdnem visszabeszélek, de időben fékezem le magam. Fogalmam sincs, hogy honnan jön az indulatom, de jól felképelném, sőt levezetném rajta azt a feszültséget, amit Adrian okozott nekem. Lotyókkal hempereg, én meg szenvedek miatta. Áldásos nőnek születni. Ebből az utálatból merítek erőt, és szólalok meg hangosabban a kelleténél.
- A pyelonephritist magas láz, levertség, rossz közérzet kísérheti. A leggyakoribb tünet a lüktető hasító, deréktáji fájdalom, vagy a tompa változata. Nem mindegy, hogy krónikus, vagy az akut fajtájával találkozunk. A vizeletürítést fájdalmas, égető, csípő érzet kíséri, gyakori a vizelési inger. – nyelek egy nagyot, mert előtörnek belőlem az emlékek, és úgy hadarok, mintha ezen múlna az életem.
- Az akut vesemedence-gyulladás esetében ágynyugalmat írnak elő, antibiotikum szedését, illetve sok folyadékfogyasztást, meg görcsoldó szereket. Ez krónikussá alakulhat át, ha nem veszik észre időben, és a legrosszabb esetben dialízist igényel a veseelégtelenség kialakulása miatt. – a többiek úgy néznek rám, mintha UFO lennék, pedig egyszerűen csak én is a gyakornoki vizsgámra készülök, ha még a sűrű napirendembe be tudok szorítani egy kis szabadidőt.
- Nephrolithaiasis a vese üregrendszerében kialakult kő okozta megbetegedés. A kő helyzetétől, nagyságától függnek a tünetek milyenségei is. A tompa, vagy éppen heves deréktáji fájdalmat, esetenként láz, hányinger, hányás… kíséri - itt mély levegőt kell vennem, hogy ne okádjam le a cipőjét, ha már sterilen be van öltözve.
- Véres vizelet, hideg verejtékezés, görnyedt járás a jellemzőek még. Elsődleges a fájdalomcsökkentése, és aztán több módon kezelhetjük a beteget. ESWL-t alkalmazhatunk, vagy PCNL-t, de akad olyan eset is, hogy csak sört kell itatnunk a pácienssel, hogy magától eltávozzon a vesekő a szervezetből. – a szám elé kapom a kezemet, és dr. Norton szólal meg a háttérben.
- Dr. Jones a gyakornoki vizsgájára készül Jamie, és pár héten belül le is teszi, hogy rezidenssé válhasson. Ha jól tudom, akkor a nőgyógyászat és a gyermeksebészet között vacillál, nemde bár? – tekint rám a másik szakorvos, és csak egy bólintásra futja tőlem válaszképp.
- Elnézést… - nem bírom ki, hogy ne taccsoljak ki, de sikerül visszanyelnem a marást, de a könnyeim ezáltal ki is csordulnak, és végigfolynak az arcomon. Muszáj lenne innom legalább, de nem merek megmozdulni sem.


A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 03, 2016 9:55 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Jamie D. Woodward
avatar
Inaktív

Kor : 37
Avataron : Jensen Ackles

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Szomb. Okt. 15, 2016 6:23 pm
 



 

Cory& Jamie

They call me devil
My heart is empty
They call me devil
Just try and tempt me
I'll steal your soul
I'll eat you whole
Aint no other way
They call me devil
And you should be afraid

Mikor változtatott a világ ilyen kiszámíthatóan rideggé? Mikor lettem sötét árnya önmagamnak? Mikor történt? A halálom. Mikor. Haltam. Meg.
Nem tudnék rá válaszolni egy pillanatra vonatkozóan. Egy ponton elindult, s aztán, mint egy lavina, mindent magával rántott. Hol kezdődött a kálváriám? Vickyvel? Vagy Mayával? Az öcsémmel? Azzal, hogy elveszítettem másodszor is azt a nőt akit szerettem? Vagy a munkám miatt? Nem tudnám megmondani. Csak azt, hogy most nincs bennem más, csak harag, düh. És hideg. Mintha minden megfagyott volna. Nem érzem biztonságban magam. Minden pillanatban támadástól tartok, ezért úgy viselkedek, mint egy sarokba szorított kóbor kutya. Mindenkibe belemarok, aki csak megközelít, indoktól és helyzettől függetlenül. Körbe nézek az új munkahelyemen és csak azt látom, nem fogadnak el, nem tartozom közéjük. A Norton házban betolakodó vagyok, az utcán idegen, pedig itt születtem. Hiába tűnök mindezek ellenére összeszedettnek és határozottnak, mindenki azt hiszi, beképzelt, túl magabiztos pöcs vagyok, ezt biztos. Én ezt hinném. De valójában csak egy bazinagy katyvasz van a fejemben. Az egyetlen amit tudom, hogy jól csinálok, az a munkám. Kemény vagyok, követelőző és cseppet sem vagyok kedves. De tudom az értékeimet, tudom mennyit érek a műtőben, mennyit a katedrán. Kételkedek-e magamban. Azt nem engedhetem meg. Ha valaha eljutnék arra a pontra, hogy megkérdőjelezzem a hozzáértésemet, azt hiszem akkor jutnék el arra a pontra, mint...
Nem tudok fájdalom nélkül Emmára gondolni. Nem voltunk barátok, még csak azt sem mondanám, hogy meggyőződésem lehetne, hogy kedvelt engem. Szerintem kevés gyakornokot kínoztam és gyötörtem annyira, mint őt. Folyton letorkolltam, mindig megpróbáltam valahogy kihúzni a lába alól a talajt. De ő mindig, újra és újra felállt, és tovább törtetett. Képes volt szívbetegen is a maximumot kihozni magából. Képes volt titokban tartani ezt a fontos információt, csak hogy ne emiatt ítéljék meg másképpen. Az ő betegsége olyan volt neki, mint másnak egy levágott láb, vagy egy tolószék, vagy egy lebénult kar. Csak mivel az övé nem volt szembetűnő, képes volt eltitkolni mindenki előtt, akinek nem kellett feltétlen tudnia. Nem figyeltem rá a magánéletét illetően, sőt, kifejezetten hidegen hagyott. De a benne rejlő orvosra...igen. Az nem volt semmi. Tökéletes volt? Nem. Inkább úgy fogalmaznék, megláttam benne a nagyszerű, ritka lehetőséget, azt a fát, amely még nem tudta, hogy bár sok fájdalom, lemondás és kőkemény munka és megmunkálás után igazi ritka kinccsé válhatott volna. Az én kezem alatt biztosan. De Emma elment. Meghalt. Olivia is elment. És nekem nem maradt más, mint egy üres műtő, egy hideg főorvosi szék és egy rakás hasznavehetetlen, elkényelmesedett gyakornok. És John. Vele szerencsém van, bár néha meg tudnám ölni, amiért Nadiával majd megbolondulnak egymásért. Rühellem érte, de csak mert irigylem. Igaz, nem vágyok semmi ilyesmire, azt hiszem be kell látnom, mikor van az a pont, amikor fel kell ismernem, a kapcsolatok nem nekem valóak. Nincs nő aki megérthetne, nincs olyan sem, aki elfogadna. A szívem darabokban, és jelenleg azt sem tudom, leszek-e még képes igazán érezni.
Leteremtem a gyakornokokat, és mint egy kígyó, úgy tekergek köztük, előttük, arra várva, hogy lecsapjak, és szavaimmal juttassam az idegbénító mérget a testükbe, lelkükbe. Alázni akarom őket, eltiporni, kigolyózni, módszeresen egyesével. Az elődöm szerint az a pasi aki úgy néz ki mint én, Dr. Storm nagyon inspiráló és segítőkész orvos volt, míg itt dolgozott, mindenki szerette. Én nem vagyok ilyen. Nekem nem kell, hogy szeressenek. Utáljanak. Ki nem szarja le? Nekem az kell, hogy dolgozzák ki a belüket is, és orrvérzésig tanuljanak. Ha linkelni akarnak, menjenek a Wall Martba árufeltöltőnek, de ne orvosnak. Itt elég egyetlen hiba, és valaki meghal.
John a kórlap olvasása közben találja ki a kezdő kérdést, én pedig egyetértek vele. Két nagyon fontos és sok szempontból összetett betegségre kérdez rá. Sok minden leszűrhető belőle, hát nekikezdek a maradék kiszortírozásának. Döbbenetemre senki nem tudja a választ. Tüntetőleg kérdezek rá egyikről a másikra haladva, de senki. Pedig nem túl komplikált a kérdés, enélkül át sem tudtak volna menni a vizsgáikon, most mégis azt látom, hogy lefagytak. Csalódott vagyok. Nem lehetnek orvosok, ha a legkisebb nyomásra is leblokkolnak. Ennyire félelmetes lennék? És hogy reagálnának, ha mondjuk a kórházigazgató kérdezné őket? Vagy ha egy kétségbeesett szülő előtt kellene csodát tenniük, miközben a gyerekük az asztalon haldoklik? Akkor is csak hebegnének? Mi lenne, ha nem tudnák mi a következő lépés? Tükörbe tudnának aztán nézni?
Újabb versenyzőt átkozok ki magam és a nagyszerű Dr. Norton mellől, aztán egy láthatóan igen rossz állapotban lévő nő elé lépek. megállapítom, hogy ha épp nem felváltva lenne zöld, sárga, vörös és fehér az arca, egész csinos lenne, bár ez itt és most igazából mellékes. Lehet, hogy egy gyorshajtást meg lehet úszni csak azért, mert az ember dögös, de egy beteget nem tud jobban műteni csak mert csinos a pofija. Elé állok és keményen dörrenek rá, mert nem tudom eldönteni, hogy én untatom, vagy csak rosszul van. Remélem nem fog a cipőmre hányni mert akkor tutira kivágom innen. Már majdnem lemondanék róla, mikor határozottan válaszol a feltett kérdésekre. Nincs semmi mellébeszélés, semmi hezitálás. Magabiztos. Tekintetét kutatom, összehúzott szemekkel figyelem a nőt, majd lassan elfordítva a fejem a többiekre nézek. Döbbenten nézik őt. Ismerem ezt a nézést. Egy rég eljátszott jelenet elevenedik fel előttem. Egy gyakornok, aki egyszer rég épp ilyen helyzetben adott tökéletes választ egy feltett kérdésre, épp egy urológiai kérdés kapcsán. S aki aztán jobb kezem volt egy igen súlyos sürgősségi esetnél. Emma Harrington. Az emlékre melegség önti el a mellkasom. Az volt ez első éles bevetése. Utána megkérdeztem hogy érzi magát, és ahogy a szemembe nézett, mindent elárult. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy ez az, ami nélkül nem lehet élni. A műtő miliője, a szike hűvöse a kezében, a gépe csipogása, az adrenalin...tudom mit érzett. Épp így éreztem én is valamikor régen.
A gyakornok befejezi a mondókáját, és helyesen válaszolt. Elégedetten bólintok, és mikor Norton megszólal mögöttem felé fordulok. Tekintetünk összeakad. Mások vagyunk, de tudjuk mindketten mire gondol a másik. Tapasztalt rókák vagyunk mindketten, és Norton nagyon jó megfigyelő, a tekintetéből látom, mit akar mondani, legalábbis apró, alig észrevehető bólintással jelzi, hogy nincs ellenére. Újra a gyakornok felé fordulok, akinek épp kicsordul a könnye és tekintetem tovább viszem a többieken, majd ellépek a nő elől. Ennyi frusztráció után ideje hagynom, hogy kicsit biztonságban érezze magát.
- Látják? - nézek végig a társaságon, akik leszegett fejjel, szégyenkezve topognak -  EZT hívják úgy, hogy válaszadás. Cinderella hallotta a kérdést, értelmezte, és válaszolt. De mindenek előtt megtette azt, amit mindenek előtt kellett volna maguknak is. MEGTANULTA! Megtanulta a betegségeket, a kezelésüket, hogy aztán tudja majd helyesen alkalmazni. Tudják miért kérdezünk folyton maguktól? Mert az agyunk nem olyan, mint egy jegyzettömb vagy egy diktafon. Kiszórja azt, ami számára felesleges. Példának okáért én képtelen vagyok megjegyezni a születésnapokat, a neveket, az arcokat, a sporthírekben elhangzott eredményeket, még ekkor is, ha láttam a meccseket. Az anyám születésnapjára minden évben az öcsém emlékeztet, esetenként többször is. De bárki kérdezzen az utóbbi tíz évben bármelyik betegemről, kapásból felsorolom az összes kapott adatát, az eredményeit, a kezeléseit, a műtéteit. Miért? Mert a betegek kérdeznek. A szülők kérdeznek. A felettem álló orvos kérdez, és a gyakornok is kérdez, a rezidens is kérdez. Az agy pedig könnyebben eltárolja az információt, ha több szemszögű, több kérdésformában felállított kérdésre adok választ, semmint, ha csak magolom az anyagot. Persze azt is lehet. Ha valakinek van ideje rá hogy havonta újra megtanulja az összes könyvet amit valaha ki kellett nyitnia az orvosi egyetem alatt. Cinderella jól láthatóan nem fagyott le egy kérdés hallatán hanem minden információt előhívott a memóriaközpontjából, szelektálta a számára jelenleg nem lényeges információkat, majd rendezte és válaszolt. Tehát a következőt javaslom, ha még itt akarnak dolgozni a következőkben. Tanuljanak. Tanulják meg az összes lehetséges kérdésre az összes választ. Csináljanak saját kérdéseket egy anyagrészhez, válaszolják meg azokat. És az Istenre kérem magukat, ne arra gyúrjanak, hogy átmenjenek a gyakornoki vizsgán. Mert ha átmentek és csak a szerencsének volt köszönhető...Rezidensként már nagyobb felelősség nyomja a vállukat. Már nincs védőháló, onnantól kezdve minden lélegzetvételük elválaszt valakit a sírtól. Vagy épp belelökik. - mondom, majd végighordozom a tekintetem rajtuk, és csípőre teszem a kezem. - Jesszusom, rossz magukra nézni. Tűnjenek el a szemem elől. Keressenek valami elfoglaltságot. Rajta. - fintorgom el magam, majd John felé fordulok és elindulok hozzá. Ideje lenne átbeszélnem vele hogy tervezem a műtétet. Aztán eszembe jut valami és visszafordulok.
- Jut eszembe, Cinderella! - szólok utána, és ha rám figyel, a szemébe nézek. - Nem tudom mi baja van, de kapja össze magát. Vitaminkoktél, vagy egyen valamit és hidratáljon. Aztán nézzen utána az Abscessus perirenalis műtéti eljárásainak, kockázatainak, az operáció során fellépő esetleges komplikációknak hat éven aluli kisgyermekek esetében. Nézzen utána a beteg kórelőzményeinek is. Aztán készítse elő a műtétre. Van rá - mondom, majd az órámra nézek. Mire előkészítik a beteget, mire utána olvas mindennek, az úgy kb. 3-4 óra. Felpillantok az óra lapjáról - másfél órája. Persze nem kötelező összeszednie magát, ha nem akar bent lenni...- pillantok felé kihívóan, aztán ha megkapom a kellő visszajelzést, már nem fordítok felé nagyobb figyelmet. Oldja meg a problémát, én is azt teszem. Johnhoz lépek, majd elindulok vele a folyosón. Bírom Johnt. Jót tesz nekem a jelenléte. Valahogy sokkal nyugodtabbá válok mellette, mármint magamhoz képest.

*később*


A bemosakodó előtt állok, mélyet lélegzek. Itt az idő. John már mindennel tisztában van, és bevallom, örülök, hogy egy szakorvos is jelen van, annak ellenére, hogy én magam is képes vagyok elvégezni ezt a műtétet természetesen, hiszen bár fontos és kellően rizikós, azért nem tartozik a legdurvább esetek közé. Már csak a gyakornokra várok. Miért adtam neki ilyen kedvezményt? Mert ehhez volt kedvem. Bár sokan barbárnak tartanak a tanmódszereim miatt, sokan gondolják, hogy túl sokat büntetek, és túl sokat degradálom le az alattam állókat én tudom mit miért teszek. Minél jobban akarom távol tartani őket magamtól, annál hamarabb derül ki,  melyik az, amelyik hajlandó küzdeni azért, amit akar. A gyakornoki program végére a legtöbb gyakornok könnyebb szakirányt választ, vagy kilép. A maradék átmegy másik osztályokra, könnyebb és lelkileg kevésbé megterhelő részlegre helyezteti magát. A gyereksebészet az egyik legkeményebb ága az orvosi képzésnek, kevesen bírják ki. Rémisztő és fájdalmas belegondolni, hogy egy aprócska, még olyan kevés időt leélt életet tartunk a kezünkben. Nem bírják hallgatni a sírást, a tehetetlenséget. Egy gyerek nem tudja visszafogni magát, ha fáj valamije, úgy, mint egy felnőtt, mégis erősebbek mindenkinél, és sokkal gyorsabban gyógyulnak szakértő és gondos kezek alatt. Ezt sokan nem tudják elviselni. A sírást, a fájdalmas visítást, az esetleges rémült, könnyes tekinteteket, a remegő, csöppnyi kis testeket. Nem tudják feldolgozni, ha idő előtt távozik egy kisbaba, egy koraszülött, vagy egy óvodás. Nem tudják kezelni a tiniket, a kiskamaszokat. Nem mindenkinek való ez a világ, nem véletlenül van folyamatos hiány jó gyerekorvosokból. Épp megkötöm a műtőssapkámat, amin szuperhősök vannak, mikor meglátom, hogy a folyosó végén érkezik a várt gyakornok, mellette pedig a kissé kába beteget tolják az asszisztensek és nővérek az ágyán. A kisfiú kezét az ajtóban elengedi az aggódó édesanya, utolsó puszit nyom a homlokára, majd ahogy betolják a beteget, az ajtó becsukódik. Innen nincs visszaút, ettől a perctől mi vagyunk számára a biztonság. Mikor közelebb érnek, a kisfiúra mosolygok, akivel természetesen megállnak a folyosó közepén.
- Szia Bajnok. Nos, készen állsz egy jó kis alvásra? - kérdezem tőle, a gyerek csak félve megrázza a fejét.
- Nem. A mamit akarom. - görbül lefelé a szája, mire közelebb hajolok hozzá, és rámosolygok.
- Tudom mit érzel. Sajnos a maminak kint kell várnia, hogy vigyázzon addig a játékaidra. De hidd el, nem kell félned semmitől. Ott leszek veled az elejétől a végéig. Oké?
- Megígéred? - kérdi nyűgösen, a hangja reszket. Bólintok.
- Megígérem. - mondom, majd megsimogatom a kicsiny kezet, és felnézve bólintok a nővéreknek, vihetik a beteget. A gyakornok elé állva nem engedem tovább, kíváncsian pillantok rá.
- Cinderella? Jutott valamire? - kérdezem tőle, és karba fogom a kezem magam előtt. Válaszát hallva pedig elégedetten bólintok.
- Nos, akkor rendben. Jöjjön utánam. Járt már valamilyen műtéten ezelőtt? - kérdezem tőle, és ha követ, belépek a bemosakodóba, és nekilátok az alapos, fertőtlenítős kézmosásnak, hogy aztán beöltözhessünk. Nem szeretem húzni az időt. John már bent van, épp most öltöztetik be a műtősnővérek. A gyerek nyugodtan fekszik a kábítóknak hála, de még nincs elaltatva. Ez sajnos a rigolyámmá vált, hogy ha csak nem indokolt, én akarok lenni az utolsó, akit a gyerekek látnak az asztalon fekve, és én akarok lenni az első is. Számomra ez már olyan, mint egy rituálé. A bemosakodás közben a nőre pillantok.
- Be fogunk oda menni. Maga pedig a következőket fogja tenni. Azt, amit én mondok, és csakis azt, amit én. Figyel, és tanul. Ha nem tud valamit, kérdez, de csak akkor, ha engedélyt adok rá. Azonban ha bármi szokatlant, oda nem illőt, rendellenességet tapasztal, és úgy látja - ami persze lehetetlen -  hogy én nem vettem észre, azonnal szól, de legalábbis rákérdez. Az esély erre egy a tízmilliárdhoz. De ettől még előfordulhat. Az a dolgom, hogy tanítsam, tehát kérdezzen. Előre szólok, nem biztos, hogy szikét is kapni fog. De ha ügyes lesz, talán megengedem, hogy megfogja a szívót. Nem tűrök engedetlenséget, okoskodást, vádaskodást, hisztit, és főleg ne merészeljen engem vagy Dr. Nortont felelősségre vonni. Ha nem bírja a gyomra, vagy rosszul van és úgy érzi nem tud száz százalékot adni, akkor inkább maradjon kint és menjen fel a galériára. Nem szégyen, de ha rókázni kezd és beszennyezi a steril környezetet, vagy megfertőzi a beteget mert fontosabbnak tartotta magát mint azt a kisfiút, kirúgatom innen úgy, hogy a lába sem éri a földet. Világos voltam? - kérdezem, majd feltartom a kezem, és az automata ajtón átlépve a műtőbe lépek. Nem várok rá, majd jön, ha felkészült. A beteg már vár ránk, nem késlekedhetünk, meg kell tisztítanunk ezt a kisfiút az oda nem illő tályogoktól, hogy mielőbb szaladhasson játszani, és ne szenvedjen tovább. Öltözés után a műtőasztal mellé lépek, és egyenesen a gyerek szemébe nézek, majd rámosolyodva beszélek hozzá, egészen addig, míg jelzek az anesztesnek, hogy ideje annak a maszknak. A gyerek feje felett egy Villámot ábrázoló kép lebeg egy hosszú pálcára kötözött madzagra csíptetve. Ez elősegíti, hogy ne nyugtalanul aludjon el, hanem valami elterelje a figyelmét. Itt már otthon érzem magam. A műtő az én világom. Itt érzem magam egyedül biztonságban.  
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Csüt. Nov. 03, 2016 10:06 pm
 



 


Jamie & Cory

I adore you, but I’m not in the best mood…




A kislányok babákkal játszanak, teadélutánokat tartanak, és legfőképpen nem rajonganak a gusztustalan dolgokért. Ha valaki az elit tagjaként látja meg a napvilágot, akkor ezek a gyerekkori tevékenységek kibővülnek még olyasmikkel, mint a magánórák, zene, tánc, irodalom, nyelvek. Egy szabad percet sem engednek a szülők arra, hogy csemetéik a gondtalan gyermekkort élvezzék. Itt már fiatalon meg kell tanulni, hogy elvárásoknak élünk, és ha valaki nem tud megfelelni ezeknek, akkor le is mondhat egy fényes jövő zálogáról. Michael Jones lányaként ezt többszörösen átéreztem, hiszen alig múltam el hat éves, már hibátlanul zongoráztam, éppen hegedűn tanultam játszani, és emellett még a balett társulat ifjú tehetségeként is számon tartottak. Akkor még nem tudtam, nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez a világ nem az enyém, hogy a szüleim ragaszkodnak a tökéletes taníttatáshoz, és arra akarnak felkészíteni, hogy egy szép napon a kifogástalan megjelenésemmel, az etikai szabályoknak megfelelő tudásommal lenyűgözzek egy ifjú férfit. A megfogantatásom pillanatában eldőlt, hogy milyen jövőt szántak nekem, én mégis ez ellen lázadtam, és küzdöttem, mióta saját akarattal rendelkezem. A lefekvési idő után egy elemlámpával a takaró alatt bújtam a lexikonokat, az iskolában nem a ruházatommal foglalatoskodtam, mint lány osztálytársaim többsége, hanem a biológia szent oltárán adóztam egy-két állat tetemével. Az egyik külföldi nyaralásunk alkalmával orvosi táskát kaptam ajándékba, és elválaszthatatlan kiegészítője lett a ruházatomnak. Anya csitítgatta apát, mondván úgyis kinövöm ezeket a gyerekkori hóbortokat, és ennyi engedmény még nekem is jár. Az évek múlásával rá kellett volna döbbenniük, hogy miközben a fejükben élő kép csak egy hamis képzet, addig a lányuk egy igazán érdeklődő, olthatatlan tudásszomjjal rendelkező hölgy lett. A bentlakásos iskola végén számomra egyértelművé vált, hogy az orvosi egyetemre fogok menni, és nem csip-csup művészeti ágakkal fogok továbbtanulni. Reális képzeteim vannak, sohasem vágyakoztam a szereplés, a finom elegancia után. Nem kötöttek le a színházi előadások, a fellépések sem. Az egyetlen momentum, mely igazán megragadott talán a zongorázás volt. Nem a magánleckék elsajátítása miatt, hanem mert a papámra emlékeztettek ezek az órák. Rajongtam a nagypapámért, aki sajnos már nincs közöttünk. Olyan szeretettel, és odaadással fordult felém, melyre nem volt példa addig a családunkban. Féltőn imádott, mint egy szem unokáját. A vasárnap délutánok csak a kettőnké voltak. Az ölébe ültetett, és a fekete-fehér billentyűkön úgy jártak ujjai, mintha még mindig húsz éves lenne. A lelkemhez szóltak a dalai, a híres zeneszerzők költeményei. Megtanultam, hogy mit jelent a művészet, a zene, de ehhez nem kellett, hogy a megrögzött követője legyek. A szívből jövő dallamok sokkal nagyobb hatással lettek rám végül, mint a szüleim erőszakos szeretet megnyilvánulásai.

Húsz évvel később a céljaim elérésének kapujában már tudom, hogy olyan nővé váltam, aki nem hajlik meg mások akarata előtt. Orvos akarok lenni. Nőgyógyász, vagy éppen gyereksebész az most még a jövő zenéje, de tudom, hogy mi mozgat, milyen vágyaim vannak, és abban nem szerepel az, hogy meghátrálok. Nem érdekel, hogy William és az apám bábként dobálnak ide-oda a hatalmi harcuk közepén, de attól még én, Cornelia Jones igenis rendelkezem azzal a csodálatos képességgel, mint a szabad akarat, és döntéshozás. Ha már nem bírom tovább, el fogok szakadni a családtól, és az sem fog érdekelni, hogy édesapám kitagad. Annyi áldozatot hoztam már, így nem kérhetik tőlem, hogy az egyetlen kapaszkodómról mondjak le. Még rezidens sem vagyok, és annyi kaland, kihívás vár rám, mégis azzal riogatnak, hogy ezekről le kell mondanom, mert hamarosan Mrs. Waldorf leszek. Ki mondhatja meg nekem, hogy kirakati feleség legyek, amikor a tudásommal életeket is menthetek? Senki. Acélosan tekintek a zöldes árnyalatú íriszekbe. A rosszullét sem tántoríthat el attól, hogy megválaszoljam Dr. Woodward kérdéseit. A kezdeti áramszünet feletti félelmem eloszlik, és könnyedén teszek pontot a mondat végére. Az egyetemen kiváló képesítéssel diplomáztam le, az előző gyakornoki helyemen se volt panasz rám, így azt hiszem, hogy méltán állhatok előtte. A mentor. Annyira vágyom rá, hogy még az életemet is elcserélném, csak egyetlen egy alkalommal hadd műthessek vele. A mai napon már le is mondtam róla, hogy összefutok vele a kórházban, de dr. Norton jóvoltából ez is megvalósult. Nem így képzeltem el, hogy a reggelimet próbálom odalent tartani, és a szédülés kerülget, de itt van a nagy lehetőség. Meg kell ragadnom, meg kell mutatnom neki, hogy nem egy vagyok a sok közül, hanem az az egyetlen egy, akinek még mutathat valamit, az vagyok, aki még vágyik a tudás elsajátítására, aki a legnagyobb akadályokat is beveszi, csak ne mondjanak le róla. Mindent feladtam már, a lelkemet is eladnám az ördögnek, hogy ő legyen az, aki bevezet a gyerekgyógyászatba, aki a szárnyai alá vesz. Az eltelt években nem igazán volt rá példa, hogy ez sikerült volna bárkinek is, mendemondák keringtek ugyan egy-két névről, de egy sem maradt fent. Legyek én a kivétel. A pár másodpercnyi csend megvisel nem csak testileg, de szellemileg is. Vajon elbuktam? Aztán minden megváltozik. A többiek felé fordul, és dicsérni kezd a maga kemény stílusában. Máris van egy becenevem, de annyira ledöbbent, hogy a szemem sarkában folydogáló kis könnycseppet sem merem letörölni, hagyom, hogy végigfolyjon az arcomon. Áhítattal iszom a szavait, a hangját…nem kilométerekről látom a gyermekgyógyászat istenét, hanem testközelből. Szinte eggyé válok vele, hiszen mellettem beszél. A szívem hevesebben ver a mellkasom fogságában, és már látom is magam előtt a jövő egy halovány képét…rezidens lehetnék az oldalán, de mindez szerte is foszlik, amikor elhallgat, és elzavar mindenkit. Lehajtom a fejemet, és elindulnék a többiek után, de megállásra késztet. A nevem helyett a Cinderella is megteszi, de még fel se fogom, hogy hozzám beszél. Minek is kellene utánanéznem? Az agytekervényeim beindulnak, és hevesen bólogatok. Felcsillannak kék íriszem, és előtör belőlem az a kísérletező kislány, aki mindenáron meg akar felelni ennek a férfinak.
- Megleszek vele, ígérem. – ennyi telik tőlem jelenleg, és valahogyan a rosszullétem is elmúlóban van, totál felvillanyozódtam. Nem is kell sok, hogy felszívódjak, és a harmadik emeleti könyvtárba zárkózzak a következő hatvan percre, de előtte még elkérem a lehordott nővértől a kisfiú kórelőzményeit.

Egy órával később

A könyvtáros néni rosszallóan csóválta meg a fejét, amikor fejvesztve rontottam be a csendesnek ítélt helyiségbe, és ezzel megzavartam két ott tartózkodó rezidenst a kutatómunkájában. Legszívesebben a képükbe üvöltöttem volna, hogy „Hé, gyerekek most nagy feladatot kaptam egy félistentől”, de helyette csak türelmesen várakoztam a pultnál, hogy megtudjam, merre is kellene keresnem a megfelelő szakkönyveket. Két felettesem előtt is bizonyítanom kell. Dr. Norton a nefrológia atyja, miközben Dr. Woodward a gyerekgyógyászat vezetője. Nem a galériából akarok a részese lenni egy műtétnek…az első műtétemnek. Az orgazmusnál is nagyobb végkifejlet van készülőben. Az eufória eme fokát nagyon kevesen érik el, főleg a munkájuk során. Azon szerencsések közé tartozom, akik megtapasztalhatják a szellemi kielégülést, ami megmozgatja a testet is. Három vaskos könyv hever előttem, és nem is tudom, hogy melyikhez nyúljak hirtelen. Már összefolynak előttem a betűk, és ott hever Noel kórelőzménye is. Olyan kicsi, de az operáció elkerülhetetlen. A rizikófaktorokat írogatom fel egy másik lapra, melyen már szinte a hieroglifára emlékeztető írás van, több áthúzással, bekarikázással. Nem vehetem félvállról, hiszen számon fognak kérni. Életek múlnak azon, hogy mennyire vagyok felkészült. A faliórára siklik a tekintetem, és elkap a gyomorideg. Lassan letelik az időm. Nem sülhetek fel. Útközben vettem egy kis kekszet, hogy csillapítsam a hányingeremet, de azért még émelygek. A biztonság kedvéért megfogadtam a nagyok tanácsát, és egy vitaminkoktélt is kikevertem, de annak csak a fele fogyott el. Nem vagyok hozzászokva, hogy ennyi hülyeséggel tömjem magam. Rutinműtét lenne, nem is olyan veszélyes, de egy kisgyermek esetében fennáll a túlzott fertőzésveszély, a másodlagos szövődmények. Mennem kell, amit összegyűjtöttem a köpenyem zsebébe süllyesztem, és a könyveket összecsukva hagyom el az elméleti tudásom megerősítéséért szolgáló helyiséget. A bemosakodóig csak lassú rohanást alkalmazok, de mire elérek Dr. Woodward már így is a folyosón vár rám. Rám még nem kerül sor, mert a kis beteget éppen most tolják az előkészítő irányába. A mellettem zajló jelenet bármelyik női szívet megmelengetné, de most egyedül én vagyok tanúja. Olyan kedves, és megértő a gyerekekkel…ilyen szeretnék lenni én is. Csendben lapulok neki a falnak, és mélyeket lélegezve várok a soromra. Mikor felém fordul, már nem maradhatok csendben.
- Igen, utánanéztem Noel kórtörténetének, és a tályognak is. A be nem olvadt tályog párakötéssel és ülőfürdővel csak elvétve késztethető visszahúzódásra. A beolvadás első jelénél feltárást kell végezni a folyamat minél sürgősebb lokalizálása érdekében. A feltárás ki kell terjedjen a gyakran többrekeszes tályog minden zugára,megfelelő drainage-t és fertőtlenítő oldattal történő öblítési lehetőséget kell biztosítani,fertőtlenítő ülőfürdőket kell elrendelni utána. Anaerob sepsis potenciális lehetőségét is ki kell zárni, ebben az esetben adható metronidazol a feltárást követően. – lihegem, és ha elégedett a válaszommal, akkor egy kicsit lenyugszom, de a fülem már zúg, és szerintem a pulzusszámom is megemelkedik.
- Még nem műtöttem. – követem őt a bemosakodóba, és hirtelen megugrik az adrenalin is a szervezetemben. Jesszusom, nem hiszem el, hogy itt vagyok! A mosdó mellett állok meg, és hallgatom végig, de a tekintetem nem tudom levenni a kezeiről, ahogyan alaposan megtisztítja őket. Vajon hány életet mentett már meg velük?
- Világos. – hadarom el, de tisztában kell lennem vele, hogy mit vállalok. A válaszom után több figyelemre már nem is méltat, hanem magamra hagy, és az automataajtón belépve egyedül maradok a bemosakodóban. A két szakavatott orvos szinte rutinszerű mozdulatokkal lát neki az előkészületeknek. Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok, de aztán észbe kapok, mert az egyik nővér jön oda nekem segíteni.
- Készen áll Dr. Jones? – mosolyog rám Jenny, és ettől némi erőre kapok.
- Azt hiszem. Az ilyesmire felkészülhet az ember? – kérdezek vissza remegő hangon, aztán én is nekilátok beöltözni, és kezet mosni. Ketten is segítenek nekem, hogy minél hamarabb csatlakozhassam a teamhez, majd átlépve a nagyok küszöbét hirtelen egy másik világba csöppenek, ahol még én is kis hal vagyok, de életek dőlnek el percek leforgása alatt. Úgy érzem akadályozó tényezőként vagyok jelen. Mindenki tudja, hogy mi a dolga, csak én nem. Dr. Norton rám mosolyog, amikor a gyermeket elaltatja az aneszteziológus.
- Köszöntjük a nagyok körében Dr. Jones. Fáradjon ide. – mutat a műtőasztal mellé. Valóban megtörténik. Itt vagyok. Odalépek a két szakorvos közé, és egy mély lélegzet után eszmélek rá, hogy ez bizony velem történik meg….orvos leszek.



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 28, 2016 9:44 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Jamie D. Woodward
avatar
Inaktív

Kor : 37
Avataron : Jensen Ackles

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Vas. Nov. 20, 2016 12:15 am
 



 

Cory& Jamie

They call me devil
My heart is empty
They call me devil
Just try and tempt me
I'll steal your soul
I'll eat you whole
Aint no other way
They call me devil
And you should be afraid

Noel már az ágyon fekszik. Kis kezét még nem szorítottuk le, a tappancsokat még nem helyeztük rá. Nem akarom stresszelni, így is elég félelmetes ez a hely számára. Fölé hajolok, és beszélek hozzá. Sapkámon szuperhősök vannak, és tudom, hogy most ismét a legjobbnak kell lennem. Magam miatt. A team miatt. A szülők miatt. A kórház miatt. és legfőképp Noel miatt. Még mindig feszült és ideges vagyok amiért el kellett tolni a műtétet, most borult az egész napom, de próbálok nyugodt maradni, ez a munkánkkal jár, hogy sokszor felborul a programunk. A kisfiú kitekint az ablakon át a bemosakodóra, majd vissza rám.
- Anya nem jön be ide? - kérdezi, én pedig rámosolygok. Aggódik azért, azt várja, akitől biztatást, megnyugtatást várhat. Aki közel áll hozzá.
- Nem, anya odakint vár rád, rendben? De itt lesz Dr. Norton, és én is. Vigyázunk rád. Te csak légy jó fiú, és álmodj valami szépet. Oké, bajnok?
Hangom egyenletes és megnyugtató, a kissrác pedig laposakat pislog már. Csak bólint. Kell nekik a nyugtató, különben visítanának és kapálóznának, ez kellően elbódítja őket. Az aneszteziológusnak intek, aki megkezdi az altatást, mikor nyílik az ajtó és Cinderella csatlakozik hozzánk. A helyemre állok, és gondolataimba mélyedek. Ma először fedeztem fel, hogy ennek a gyakornoknak van sütnivalója. Nem azért, mert nem figyelek a kórház dolgozóira, hanem mert alapvetően nem az én tisztem tanítani a gyakornokokat. Azért vannak a rezidensek. De a rezidensek itt már kiforrtak. Nem bíznak bennem. Megszokták az előző vezetőt, megszokták az az előttit, és a hírnevem megelőzött. Vagy félnek tőlem, vagy pedig túl nagyra tartják magukat, nem sokra megyek velük. Sajnos az idei csapatból egyikük sem lesz gyereksebész. Nem az én hibám. Ez a legnehezebb ága a sebészetnek, mert lelkileg nagyon meg tudja nyomorítani az embert, sok tekintetben nagyobb kihívás, mint más szakágak, de ezt is meg lehet szokni, és aki ezt akarja csinálni, az megoldja a nehézségeket. De ehhez affinitás kell, akarat, merészség, hogy túllépjünk a saját félelmeinken, ellenkezésünkön. A jó részre kell koncentrálni, ez a titka. A gyakornokokkal nincs időm foglalkozni, de nem kerülhetem ki őket. A végzősök között szoktam időnként kutatgatni. Miért? Mert szeretek tanítani, de nincs időm vérvételeket csináltatni velük, és kanülöket behelyeztetni. Szokásom, hogy kipécézek magamnak egyet, amelyikről azt tartom, igazi kinccsé válhat, de csak akkor, ha valóban úgy tűnik, akarja is. Önző vagyok? Az vagyok. A gyereksebészet nagyon keveseknek való. A legnehezebb ága az orvoslásnak. De kellenek a jó sebészek. És csak a legjobbakkal vagyok hajlandó igazán foglalkozni. Akárkivel dolgoztam eddig együtt, mind kiváló sebész lett. Akit én tanítottam, bárhol megállta a helyét. Olivia, aki utoljára volt a jobb kezem, most vezető rezidens, ha jól tudom. Ennyire vagyok jó. Cinderella is azért került a figyelmem középpontjába, mert tudott válaszolni a kérdésre. Nem volt harsány, sem okoskodó. De tudta. Ez eszembe juttatta Emmát, és azt, milyen volt vele az első műtétem. Mindig az eszemben tartom az arcát, a szavait. Igazi tehetség volt. Vezetésre született, de akkor még csak botladozó őzike volt a nagy és félelmetes erdőben. Mellettem magabiztosságot nyert, és erőt. Kár érte. Valahol talán őt akarnám pótolni, és Oliviát, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Viszont nem adom fel. Nem csak orvos vagyok, hanem tanár is. Az én felelősségem, mi lesz az orvostudománnyal, ha képzelten orvosok mennek át a vizsgákon, és kerülnek ki a nagyok közé. Valójában az az igazság azonban, hogy kell keresnem valamit, amiért még érdemes élnem. Az orvoslás jó, a műtéteket imádom, és imádok gyógyítani. De kell valami plusz, amiért érdemes felkelnem reggelente. Magányos vagyok, ez a nagy büdös igazság, és John kedves, és bírom is, de nem rakhatja össze az összetört lelkem darabkáit. Nem tudja, és nem is akarom. Mert vagyok annyira intelligens, hogy ne rondítsak bele akkor az életébe, mikor végre kezdenek rendbe jönni a dolgai. Mayával a kapcsolatom jelenleg holtponton van, gyakran azon kapom magam, hogy képtelen vagyok ránézni is. Gyűlölve szeretem. Mióta Olivia elhagyott, azóta pedig a szívem is, mintha megfagyott volna. Nem értem az embereket, és elszigetelődök tőlük. Az egyetlen amiben még örömöm lelem, az a tanítás, és ha ez sincs, attól félek nem fogok tudni majd megállni a szabad perceimben a pár pohárnyi italnál. Közülünk sok jó orvos megy tönkre az alkoholizmusban. Maya is ezen az úton jár, és nekem alig maradt erőm, hogy a víz felett tartsam a fejem. Kell, hogy legyen valami, ami miatt élnem kelljen. Kell nekem, hogy legyen értelme a létezésemnek. A gyógyítás már nem elég. Hülye gondolat, igaz?
- Dr. Woodward?
A nevem hallatára kicsit meglepetten kapom fel a fejem. Az egész műtő rám bámul. Norton vakító kék szemei kérdőn merednek rám, a team a háttérben rezzenéstelen, átható pillantással méreget. A néma csendben csak Noel egyenletes szívritmusa hallatszik, és a lélegeztetőgép hangja.
- Dr. Woodward, kezdhetünk?
A galériára emelem zöld tekintetem, odafent az egész helyiség tele van. Mindenki kíváncsi a gyakornok első próbálkozására, kíváncsiak rá, mit kezdek vele én. Tudom. Tudom, mit akarnak látni. Sydneyben sokszor láttam ezt. A Kivégző akcióban. Nagy műsort várnak, ordibálást, kemény oktatást. Hallottak valamit, és a versengés miatt minden alkalom, mikor nem valamelyiküket szapulom, nekik nyereség. Cinderella mellettem áll, de kicsit hátrébb, féloldalasan. Mintha csak nézni akarna. Vagy csak arra számítana. Elég ritkán engedünk gyakornokokat gyereket műteni, nem véletlenül. Néma csendben a gyerek előkészített hasfalára nézek, a vese környékére, amelyet már fertőtlenítettek. Hófehér, vékony bőre alatt jól látszanak a hajszálerek. Noel olyan fehér bőrű, biztos sokszor leég a napon nyáron. Anyukája valószínűleg már ezer és ezer puszival borította ezt a vékony kis bőrfelületet. Nagyot sóhajtok és Nortonra nézek.
- Igen, természetesen. - bólintok majd a gyerekre koncentrálok, és kinyújtom a kezem a nővér felé - Hatos...nem, nyolcas szikét kérek.
A mozdulat olyannyira berögzült, hogy már zsigerből megy, de ekkor hirtelen egy véletlen érintést érzek a könyökömnél. Alig érezhető mozdulat, akaratlan. Talán én voltam, talán a mellettem álló, de megtörtént, és ekkor mint a villám hasít belém a felismerés: ezt ma nem. Cinderella felé fordulok, aki rám néz hatalmas, különleges kékséggel izzó szemeivel. Tele van hittel, reménnyel, félelemmel. Látom rajta, hogy nem tudja igazán, mire számíthat most tőlem, vagy a helyzettől. Odafent mozgolódás támad.
- Cinderella. - mondom határozottan, de nem kiabálva, mire John hangja fut végig a hallójárataimon.
- Dr. Jones.
Felé kapom a tekintetem, és hirtelen nem tudom, kihez is szólt. De John kitartóan a szemembe néz, és cseppet sem retten meg attól, hogy szembe szálljon velem, bár jelenleg nem értem, mire akar kilyukadni - Dr. Jones. A neve nem Cinderella. Hanem Dr. Jones.
Farkasszemet nézünk, a levegő megfagy körülöttünk. Nem vagyok hozzászokva, hogy bárki szembe szálljon velem, néhány másodpercig kitartóan bámulok Johnra, és mérlegelek: kezdjek ellenkezni vele, vagy hajtsak fejet? Alapesetben kidobatnám a műtőmből, de...Ő John. Jelenleg nagyjából az egyetlen barátom, szóval talán nem lenne túl bölcs nekiállni vitatkozni vele. Meg amúgy be kell látnom, valahol igaza van. Ha én elvárom a tiszteletet, nekem is meg kell adnom, akkor is, ha még jó sokáig fogom akkor is Cinderellának szólítani. John meg majd megszokja a módszereimet. Bólintok, és visszafordulok a gyakornokhoz.
- Rendben, akkor Dr. Jones. Idejönne kérem? - kérem, és ha nem érti, arrébb állok, és a helyemre mutatok. A team meghökkenve néz rám, John is közelebb hajol.
- Mit művelsz, Jamie? - kérdi halkan, majd csak maszkom mögött mosolygok rá.
- Tanítok, Dr. Norton, elvégre legjobb tudomásom szerint, ez egy oktatókórház. Remélem nincs ellenedre. - válaszolom halkan, mire John pillanatnyi gondolkodás után bólint egyet, aztán visszanézek Dr. Jonesra. Nem tudják mire készülök, mert itt még nem ismerik a módszereimet és ez nem a bevett protokoll. Ha Jones a helyemre áll, és felkészült, szorosan mögé állok, hogy jól lássam mit csinál.
- Rendben van. Most kérjen egy szikét a kedves asszisztenstől, akkorát, amekkorát gondol, és ejtse meg az első bemetszést a Langer vonalakra figyelve. A gyerekek bőre vékonyabb egy kicsivel, de szerkezetükben ugyanolyan, mint a felnőtteké. Ne ijedjen meg a hirtelen támadt sok vértől, azok egyelőre csak a felületi hajszálerek. Vágjon határozottan, de ne túl mélyen, egyelőre csak jussunk túl a hámszöveteken, aztán mondom tovább.
A döbbent csendet a team egy egységként való fellélegzése töri meg. A galéria néma, tágra nyílt szemek vetülnek ránk, John egyelőre felkészülten vár, hogy megnyíljon előttünk a terep az igazi munkához. Ha Jones nem inog meg, az irányításom alatt szépen el is jut addig, hogy feltárja azt a területet, amely láthatóvá teszi a vesét és a körülötte elhelyezkedő zsigereket, szöveteket.
- Törlést kérek. Ha nem lát jól a sebfelszínnél törlést kérjen, vagy lemosást, irrigálást csak a belső rétegekben az égési sérülések miatt. Ha kérdése van, ha bizonytalan, azonnal szóljon, álljon meg. Válaszolok, segítek, ne játsszon nagymenőt. A legfontosabb a betegünk. Na jól van, haladjunk tovább...Rendben, nagyon jó, most hatoljunk be a retroperitoneumba. Most haladjon el a szikével a...tolja félre kézzel, és...bátrabban lehet, nem lesz semmi baj....pontosan, szép mozdulat. Oda tegyen egy tovafutó öltéssort a biztonság kedvéért, egy kicsivel tovább szaladt, mint kellett volna. Na, ne rémüldözzön, nem történt tragédia, ez még orvosolható...Rendben, és akkor még egy kicsit...és igen, látja ezt, Dr Norton?
- Igen, látom. Nem szép látvány, de nem menthetetlen szerencsére. Még időben elkaptuk.
- Mit javasolsz, Dr. Norton? Nyissuk fel rögtön?
- Nem, úgy gondolom egyelőre elég, ha a külsőleges tályogokat tüntetjük el, aztán meglátjuk mi legyen.
- Egyetértek. Akkor menjünk tovább. Dr. Jones nagyon szép munkát végzett, és máris megtalálta nekünk az arteria és a vena renalist, és ott bizony, a csodás, rózsaszínes kis bab alakú szerv, az bizony a vesénk. Mint láthatja, a tanultak alapján ott van a hilus renalis, az ueter. A vese körül pedig azok a kis sárgás, nagyon oda nem illő kinövések, a tályogok, amiktől meg kell, hogy szabaduljunk. Most merre tovább, Dr. Jones?
Kérdezek, és beszélek. Magyarázok, és közben ott vagyok mögötte, hagyom, hogy ő csinálja a dolgokat addig, míg azt nem látom, hogy bizonytalanná válik, vagy a helyzet indokolttá teszi. Az első csomókat én szedem le, megmutatom a technikát, megmutatom, hogyan kell együtt dolgozni két sebésznek, de aztán átadom neki újra a lehetőséget. Ma nem vagyok harapós kedvemben, de igazából teljesen felpörget, hogy taníthatom. Bármit kérdez, válaszolok neki, még, ha a legbutább kérdésnek is tűnik. És határtalanul élvezem. A műtő elképedve, de lelkesen dolgozik, odafent látok néhány nagyon irigykedő arcot, és néhányat, amelyik hitetlenkedve néz lefelé. Jegyzetelnek. Beszélnek. És tudom, hogy ezt később még talán vissza fogja kapni a többiektől ez a gyakornok. De ha kitartó, és nem hagyja magát...azt hiszem a legjobbak közé léphet majd be.


*később, a műtét után*

Noel kissé kábán ugyan, de magához tért. A légzése normális, a vérnyomása és a pulzusa stabil. Magától lélegzik, a vesefunkciók előzetes vizsgáltok alapján rendben vannak. A bemosakodóban a kezem mosom. Mellettem John, távolabb Jones. A műtét nagyon jól sikerült. Semmi meglepetés. Jones kicsit itt-ott bizonytalan volt talán, de alapvetően teljesen meg vagyok elégedve vele. A mozdulatai meglepően pontosak, a varratain van még mit javítani, de nem reménytelen. Az üres műtőre szegezem a tekintetem, miközben karomat többször áthúzom a vízsugár alatt. Odabent nemrég egy kisfiú feküdt, aki hosszú ideje nem járhatott oviba, akinek fájdalmai voltak. És most megszabadult tőlük. Még egy kis post op rész, és mehet haza a családjához. Megtörlöm a kezem, és aztán nagy sóhaj után elindulok kifelé. Az ajtóból szólok vissza.
- John, szép munka volt. Cinderella, ha végzett, keressen meg.
Johnra nézek, mosolygós arca láttán csak megforgatom a szemeimet, és magam mögött hagyom őket. Hogy mit beszélgetnek, már nem rám tartozik. John kissé barátságosabb úgy tudom, mint én vagyok. Nem akarok semmi rosszat, de van pár dolog, amit le kell tisztáznom a gyakornokommal. Merthogy ettől a naptól kezdve az enyém, ezt eldöntöttem. Nem adom, nem eresztem. Jó keze van, biztos fogása. Nem fél, de nem vakmerő. Kicsi hiányosságai vannak, de rezidensi szintű munkát végzett ma. Az igaz, hogy nem magától. De megcsinálta. Kell nekem. De mindenek előtt tudnom kell valami nagyon fontosat.
A nővérpultnál állok, a papírjaimat töltöm ki, aláírom, amit alá kell, engedélyezek, válaszolok, irányítok. Ha Jones feltűnik, mosolyogva pillantok rá.
- Üdv ismét a valóságban, Cinderella. Szóval, hogy érezte magát odabent? -  kérdezem, és várakozón tekintek a kéklő íriszekbe. Ha minden jól megy, egyszer még nagy sebész válhat belőle.  
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Hétf. Nov. 28, 2016 9:56 pm
 



 


Jamie & Cory

I adore you, but I’m not in the best mood…





Sebészpalánta vagyok, egy kezdő orvos, aki éppen csak, hogy elhagyta az egyetem padját, és valóban a nagyok közé került. Ez a helyszín az élet, és eme játékosok, akik velem együtt szálltak ringbe, egyszer szakorvosok lesznek. Bábuk lettünk, és csak arra várunk, hogy minket használjanak, a mi tudásunkat kérjék. Fejlődni akarok, műteni, szikével vágni, varratokat kiszedni, röntgeneket készíteni, konzultálni más kollégákkal. A kórház hierarchiájában szintet akarok lépni. Még kis hal vagyok a vízben, de reménykedem benne, hogy valamelyik mentor észrevesz, és kiemel a szürke tömegből. Bárcsak valóra válna az álmom, és Jamie Woodward mellett tanulhatnék. Ha a tudásszomj is drog, akkor én függője vagyok ennek a férfinak. A létező összes publikált írását olvastam, jó néhány előadásán is részt vettem. Az anatómia könyvemben külön bejelöltem az általa javasolt öltéseket, videókat néztem róla. Mi kell még? Igen, hogy személyesen ismerjem. Önzőség, talán nem, de jobban vágyom arra, hogy a bizalmába férkőzzek, minthogy hozzámenjek Willhez. Nekem már létszükséglet, amióta felröppent a hír, hogy átvette a gyereksebészet vezetését. Megrögzötten haladok a célom felé, de nélküle nem érhetem el. Nem lehetek a legjobb, ha nincs egy olyan személy, aki megtanítana a szakma rejtelmeire. Ó, nem kell félteni nagyszájú vagyok, de mellette…valahogyan egy suta kislány leszek. A rosszullétem se akadály, amikor meglátom. A gyakornoktársaim a gatyájukba csinálnak, de nekem többet jelent az, hogy láthatom. Nem csak pletykákat hallok a neurológián, hanem a két szememmel győződhetek meg róla, hogy nem mendemonda. Dr. Nortonnak hálás vagyok, amiért erre tévedtünk, és belesétáltunk az Istenembe. Ajaj, csak ne forogna velem a világ. Leizzadok, és a háttérbe húzódom az ordibálásra. Mostanában kijárt nekem is a jóból, és nem szívesen lennék a frontvonalon, hogy a nyála csorogjon végig rajtam, de mégsem kerülhetem el. A társak hullnak, mint a legyek. Az egyedüli katona maradok. A feltett kérdése nekem irányul, és hirtelen úgy érzem, hogy ketten állunk a folyosón. Nem számít, hogy még egy szakorvos jelen van, vagy éppen még hárman állnak mellettem. Másképpen képzeltem el az első találkozást vele…hirtelen lefagyok. Cornelia nem engedheted el életed lehetőségét! Válaszolj, mozgasd a szádat, nyisd ki…a vese nem olyan nehéz, szinte üvölt…a könyv 45. oldal, harmadik bekezdés. Igen…és jön. Nem fogom fel mi történik velem, és az egyik feladat után jön a másik. Hihetetlenül felpörgök, már a tudattól is, hogy egy levegőt szívhatok dr. Woodwarddal. Mikor érkezett, eddig kiket tanított, vajon hányan foglalják imába a nevét esténként? A kisfiú műtétjéről diskurálnak dr. Nortonnal, aztán hozzám fordul. Kérdez, vagy mond valamit….le sem esik az elején. Végül…na mi van?! Másfél órám van, és ha minden jól megy, akkor műthetek? Megfogtam Fortuna kebleit, és jól megszorongattam. Nem mutatom ki, de belül őrjöngök, és legszívesebben táncot járnék a folyosón, de helyette visszahúzódóan válaszolok, és menekülök is a könyvtárba. A csipogóm elteszem, fejben elhatárolódom, és az elém felállított kihívásra fordítom minden figyelmemet. A csendes terem egyik sarkába vonulok el, a lehető legtöbb enciklopédiával, és belemerülök a vese, meg a tályogok kezelésébe. Noel olyan kicsi még…objektíven kell felmérnem az állapotát. Jegyzetelek, még a kezem is maszatos lesz, de végzek. A kávét mellőzöm, és megfogadom a jó tanácsát. Nem kívánok belehányni egy betegbe…akkora égést el se tudnék képzelni.

A bemosakodóban más játékszabályok lépnek érvénybe, mint odakint. Itt vészesen komolyan kell vennem mindent, és ha egy lépést is teszek engedély nélkül, akkor örökre eltilthatnak. Gyakornok vagyok, nem rezidens…a galérián lenne a helyem. Több ilyen lehetőségem nem lesz az életben. A két szakorvos már odabent van, igyekszem a bemosakodással, miután túlestem a tűzkeresztségen, és sikeresen levizsgáztam a gyereksebészet istene előtt. A kezeim remegnek, miközben rám segítik a kesztyűt, és a maszkot is. Egyetlen ajtó választ el attól, hogy történelmet írjak. Az ajtó kinyílik, és átlépek a véres harcmezőre. Noel a játéktábla, én az egyik paraszt vagyok a két vezér mellett, egy sima katona, akár az aneszteziológus, vagy a műtős asszisztens. A háttérben topogok, és dr. Norton int közelebb az asztalhoz. Félve állok be mögéjük, de a kíváncsiságom nagyobb, így engedek neki, és lábujjhegyre állva bámészkodom, mint a moziban. A pillantásom felsiklik a galériára is, ahol nem egy csoporttársam van jelen, sőt a rezidensem is árgus szemekkel vizslat. Nem igazán kedvel, megértem..én se őt. Az ismeretségünk kezdetén kijelentette, hogy nem lesz belőlem orvos. Túl sznob vagyok...csak azért, mert az apám Michael Jones.  Nem tántorított el, csak még jobban arra sarkalt, hogy megmutassam neki…én bizony szülésznő, vagy gyermeksebész leszek. Nem te fogod megmondani nekem, hogy mi lesz belőlem. A gyengék másokra vetítik ki a saját hibáikat. Megtanultam, hogy érdemesebb csendben szemlélődni, mert így továbbjuthatunk. El is mélázok, amikor meghallom az „újonnan kapott becenevemet”. Bármire hallgatok, nem vagyok finnyás, de dr. Norton nem nézi jó szemmel, hogy dr. Woodward Cindereláz, így megtudja az igazi nevemet is. A közelharcban nem szeretnék részt venni, így lenézek a földre, aztán a monitorra. A kisfiú szinuszritmusa tökéletes, valóban előkészítették, de ekkor olyasmit kapok…amit fel sem fogok először. Ijedten tekintek a zöldebarnás szempárba. Valóban arra kért, hogy álljak mellé, és én végezzem el a felnyitást? Gyakornok vagyok, egy sima mezei kezdő…de aztán feléled bennem a bizonyítási vágy. A kialakult döbbenet, és sugdolózás után a férfi mellé lépek, és megmozgatom a nyakamat. A kezem remeg, de a hangom ennél sokkal erősebb.
- Hatos szikét kérek… - oldalasan pillantok fel, nem akarom elszúrni, elvégre most először fogok életemben vágni, méghozzá egy kisfiún. Ez már nem a gyakorlóterem, nem is egy halott, hanem egy lélegző páciens. Egy ártatlan gyermek. A homlokomon gyöngyözni kezdenek az izzadságcseppek, de Jamie Woodward hangja hoz vissza a valóságba kételyföldről. Az utasításait hallgatom, és a megérzéseimre hagyatkozom. Hányan kívánják most a bukásomat, a besülésemet, de…én Cornelia Jones vagyok, egy életvidám, határozott nőszemély, aki megmutathatja a világnak, nemcsak egy kirakati babaarc, hanem egy okos, talpraesett nő. Finoman vágok bele, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a kést meleg vajba mártom, de aztán kemény lesz…és lám a sok vér. Felvételekről, és innen nézve egészen más. Megerősítésként felnézek, de nem állítanak meg. Az agyam lefagy, de nem rossz értelemben. Különválasztom az érző központom, és átváltok egy másik énemre. Nem is tudtam, hogy nálam is létezik, de megvan! Óramű pontossággal követem az ukázt, de akadnak hiányos ismereteim. A varrásokat még nem gyakoroltam eléggé, a vesét még nem látom, és nekem kell szabaddá tennem Dr. Nortonnak. Az emberi test lenyűgöző, és megismételhetetlen. A végén elém kerül a látvány, jól látszanak a tályogok is. A kérdésre nem szeretnék hülyeséget mondani, így a legkézenfekvőbb megoldással szolgálok.
- A tályog eltávolítása mellett a sebüreget meg is kell tisztítani, így draint fogunk bevezetni, hogy átöblítsük a területet. – fújom ki a levegőt, és dr. Woodward segítségével együtt végzem el az operációt.

Alig kapok levegőt, amikor kiszabadulok a steril helyiségből. Többen kezet fognak velem, megveregetik a vállamat, és megköszönik a részvételemet. A föld felett lebegek, és válok meg a műtős felszereléstől is. Tényleg műtöttem? Nemcsak álmodom, ugye? Az egész abszurd, de mégis megtörtént. A kijáratnál ujjongva várnak rám.
- Cory ez hihetetlen volt, komolyan bent voltál. Milyen érzés volt a szikét tartani? – túl sokan támadnak be, és szükségem lenne egy kis egyedüllétre. A legszívesebben a tetőre szöknék ki, de a folyosón feltűnik a mentorom, és a szívem nagyot dobban.


Később

A nővérpult környékén lézengek, az üvegfalon keresztül lesem Noel állapotát, de minden rendben. Nem vágtam félre, lélegzik, és a szíve is dobog. A testrészei a helyükön vannak…már majdnem nekimegyek dr. Woodwardnak, amikor megkérdezi, hogy milyen érzés volt. Némán farkasszemet nézünk, és nem jutok szóhoz egy jó darabig. Mégis mit kellene mondanom? Félelmetes, lenyűgöző, pótolhatatlan, isteni.
- Tökéletes. – halvány mosoly bujkál a szám szegletében, és a pulton egy régi írását tolom elé.
- Maga miatt akarok gyereksebész lenni. – érintem meg véletlenül a kezét, aztán egy rövid szemkontaktus után hagyom magára. Egyetlen nap alatt többet tanultam tőle, mint a tulajdon apámtól. Vajon tisztában van vele?

/köszönöm a játékot /

Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Csüt. Dec. 01, 2016 10:39 am
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Raoul Louis Roux
avatar
Egészségügy

Kor : 38
Avataron : Chris Evans

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Vas. Ápr. 30, 2017 11:18 am
 



 


Des & Raoul

Tíz pokoli óra, versenyfutás az idővel. Rosszindulatú, gyorsan terjedő, és a szervezetet erősen kihasználó típusú daganat. Mostanában egyre több ilyen esettel van dolgom, és kezdem azt érezni, hogy a szélmalomharcban nem én fogok nyerni. Ez még elszántabbá, konokabbá tesz, hiába dobom a kukába a sapkát, maszkot, kesztyűt, mindent a műtét után, a gondolatok velem tartanak, a laptop elé is pattanok, hiába érzem azt, hogy menten eldőlök. Ha elalszom, az isten sem ébreszt fel, és én most akarok választ. Extra erős, dupla adag olasz kávét kértem, a recepcióról egyenesen ide fogom hajtatni az érkezőt, mert még leszek itt pár órát.
Feldobtam Wallacenak az esetet, megfelelő diszkrécióval, s míg várom, hogy jelentkezzen, inkább járkálok, el ne aludjak. Pörög a fejem, a testem azonban inkább aludni kíván, mint enni. Automata, csoki, extra csokiadaggal és kókusszal, tejkrémmel és egy hatalmas adag szendvics. Egészségtelen, mind a kettő, de most nekem életmentő, hogy ne a földön akarjak aludni két percen belül.
A csokipapírt a kukába dobva, azt kezdem előbb enni, s míg egy újságért nyúlok, leverem az egyik képet az irattár tetejéről. Felveszem, megnézem. Talán tavaly ilyenkor készült családi fotó, az utolsó képem a bátyámról. Hiányoztok, a fenébe is! Inkább visszateszem a helyére és az újságért nyúlok, nem hagyva, hogy eltérítsen bármi is a munkámtól.
Bejelentkezik végre Wallace, direkt nem nyomom be a kamerát, csak írok, mert így könnyebb koncentrálni. A beszéd kimerítő tud ilyenkor lenni, érdekes jelenség, szavak nélkül könnyebb fókuszálni, amúgy csak szétforgácsolódna a figyelmem. A szendvicsről már el is feledkeztem, a kibontásáig jutottam csak el.
- Gyere be! – a kopogásra, az elsőre, oda sem figyelek, annyira elmerülök az írásban, s nem is tudom, hányadik kopogás után szólalok meg, erősen fókuszálok a monitorra. A pénzt a jattal már korábban az asztal sarkára tettem, s nem bunkóságból nem figyelek az érkezőre, csak előrébb tolom a papírpénzt, jelezve, ez az övé.
Vissza az elejére Go down
Desmond Burroughs
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Sebastian Stan

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Szer. Május 24, 2017 7:55 pm
 



 


Raoul & Desmond


Halvány gőzöm sincs arról, hogy mi a francért kerekedtem fel. Van egy csomó dolgom a bázison is, ott is lenne hozzá megfelelő orvosi szakgárda, de én mégis az általam ismert legjobbal akartam konzultálni. Még akkor is, hogyha hónapok óta kerülöm, mint a pestist.
Mi a szart mondhatnék neki? Bocs, hogy végig kellett nézd, ahogy tüdőn lövöm magam a jelenlétedben? Bocs, hogy züllött vagyok és egy olyan gödör mélyén csücsülök, ahonnan nem engedem, hogy kiráncigálj? Esetleg azt, hogy épp a felettesemet akarom kicsinálni jogilag, mert egy vörös démon pimaszkodott velem, s ezzel begyújtotta a rotorjaimat? Mind hülyén hangzana. Ezért is nem kerestem Raoult azóta, hogy utoljára jött be hozzám a kórházba, s én kihajítottam onnan. Vagyis hajíttattam, mert az "addig üvöltöztem, amíg a nővérke meg nem kérte, hogy távozzon" nem lenne annyira fennkölt kifejezés.
A bátyja temetésének hírére se kapott tőlem egyetlen, kóbor, kurva részvétnyilvánítást sem. Végigittam a temetést a fekete kocsiban ülve, de ott voltam. Nem szálltam ki és nem jeleztem a jelenlétemet, de végignéztem, ahogy Étiennet a földbe helyezték. Utána pedig órákat ültem a volánra borulva, mielőtt saját romjaimat és a Roux családét is gondolatban összeszedtem és kiszállva az autóból ott hagytam a járművet a temetőben, hogy a legközelebbi motelig botladozzam talpig feketében, talpig elázva, s nem csak azért, mert az eső esett.
Nem vagyok jó ember. Jó barát meg még kevésbé. Ettől függetlenül most nagyvonalúan próbálok úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna az, ahogy bevágódom az irodájába, hívatlanul.
Meglep a reakció, vagyis annak hiánya. Az aprót látva felszalad szemöldököm, de inkább úgy döntök, hogy nem veszem magamra. Ledobom a hátsómat az íróasztalával szemközti székre, hátra dőlve mellkasom előtt keresztbe fonom karjaim. Nem vagyok turhó, végigvárom, amíg rám tud figyelni. Egyébként is elég ostobán érzem magam. Egy gyöszös helló-n kívül más nem kúszik egyelőre pofaszerkezetemen elő.
Vissza az elejére Go down
Raoul Louis Roux
avatar
Egészségügy

Kor : 38
Avataron : Chris Evans

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Szer. Május 24, 2017 10:00 pm
 



 

Köszönés elmarad, kávéillatot nem érzek és a pénz sem tűnik el a látóteremből. Erre azonban több perces késéssel reagálok, a hellóra is egy viszláttal válaszolok. Aztán furcsa érzet fog el, miközben Wallace végre átküldi a tanulmányát és a beszámolót. Felnézek a monitorból, aztán vissza s végül ismét fel. Egyenesen Desre. Farkasszemezek vele, majd én is hátradőlök a széken.
Szólt, leesett, hogy a helló az övé volt. Vagyis nekem kéne szólni valamit.
Mióta bevitték a kórházba, nem volt lehetőségem találkozni vele, holott elég sokáig próbálkoztam. Tökéletesen égő helyzetbe hozott a kórházi üvöltözésével, meg sem vártam a harmadik üvöltését, a nővér a kabátom felkapásánál jött oda hozzám, de én csak jeleztem a kezemmel, hogy már megyek is. Nem akart látni, nem akart égni előttem, inkább hozott kényelmetlen helyzetbe, csak hogy elhúzzak végre. És ne kelljen magyarázkodnia. Holott csak látni szerettem volna, hogy hogyan van, csak a saját szememnek hiszek. Nem akart beszélni, úgy hiszem.
Kihallgattak, elmondtam, amit el kellett mondanom, s egyben fedeztem Dest.
Mind e közben meg kellett birkóznom a testvérem halálával, s ez a kettő együtt eléggé sok lett, főleg azok után, hogy Des még csak egy árva sort sem írt, vagy felhívott volna. A temetésen tudom, hogy ott volt, ez legalább megnyugtatott.
Nem akart látni. Nem akart beszélni. Viszont, ha utálna, akkor nem ülne itt. Des kemény, érdes jellem, s mellesleg csupaszív, csak ezt jól titkolja, és éppen nem azon gondolkodási és véleményelvek vonatkoznak rá, mint másokra, ezért sem haragszom rá, holott nagyon szívesen bemosnék még most is egyet a képébe, mert nekem is vannak érzéseim. Kellett volna, hogy velem legyen, ha csak egy mondat erejéig.
- Te nem a kávés ember vagy – a hülye vicceim. De most tényleg, mi a fenét csináljak vele?
Végre idetolta a képét, s nem most fogom kidobni, és a földbe döngölni sem. Azt már megtettem korábban.
- Még emlékszel, hol dolgozom? Ez igazán örvendetes. Kár, hogy az elmúlt időszakban, heveny amnéziád folytán valahogy kiesett a fejedből – olyan nyugodtan mondom, mint mikor diagnózist állítok fel.
– Neked is helló – lecsukom a laptopot, most már teljesen Desre figyelek és egyben Wallace felé is jelzem, hogy perpillanat nem vagyok elérhető. Mert most Desre akarok ráérni.
- Kérdezzem meg, miért jöttél, vagy elmondod magadtól is? – adom meg a lehetőséget a nem némaságba burkolózva farkasszemezésnek, hanem szeretnék átlendülni a hallgatáson, ami kialakulhat.
Vissza az elejére Go down
Desmond Burroughs
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Sebastian Stan

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Csüt. Május 25, 2017 7:37 pm
 



 


Raoul & Desmond


A mindig számíthatsz rám plecsnit elvesztettem, jól tudom. Nem azért, mert ne számíthatna rám, hanem mert nem számíthatott és nem tudom, hogy meddig süllyed még a jellemem kedvességi szintje a béka segge alá.
Fontos nekem, a legjobb barátom, de van az a pont, amikor még ez sem elég ahhoz, hogy legyenek szavaim. A saját gyászomat sem voltam még képes feldolgozni, hát nem tudtam megbirkózni az övével sem. Legyen ez akármilyen önző dolog is tőlem. Seggfej vagyok, vállalom.
- Éles szemre vall a meglátás. - kezdem én is úgy, ahogy ő. Nem a legjobb stratégia, de a tükrözésből és a látszatból élek Neela halála óta. Valahol egészen jól megy már, azt hiszem.
- Kurvára mindenre emlékszem. - morgóssá válik hangom, számat összeszorítom, mintha attól félnék, hogy olyasmi pereg ki a pofámon, ami nem éppen idevaló.
Az emlékekkel azóta bajban vagyok, hogy élek. Amíg a feleségem lélegző, hús-vér személy volt és nem csak por és hamu, mindig azzal szívta a véremet, hogy semmire sem emlékszem, soha. Amióta halott, azért iszom, hogy ne is emlékezzek, de mégse bírok felejteni. Éppen ezért nagyon vékony jég nálam, hogyha ez a szó egy beszélgetésbe keveredik. Hiába nem akarok bunkó lenni, ilyenkor mindig sikerül. De aligha hinném, hogy Raoul ne szokta volna már meg. Mindig ő kapja csőstül a "csodás" jellemem.
- Tahó voltam, mondd csak ki. És bocs, nincs mentségem rá.
Ugyan ez nem válasz arra a kérdésre, hogy miért jöttem, de annyira marta a torkomat, hogy attól féltem, ha nem mondom ki, belefulladok. Ebbe se menne, ahogy az alkoholba se sikerül, de lényegtelen. Kimondtam és készen is vagyunk.
- Nem tudtam mit mondani. - rázom meg fejem, s dörgölöm képemet kezeimmel, mintha ezzel is elmoshatnánk a nem mentem el a bátyád temetésére részvétet nyilvánítani részt, vagy a talán hiányzó "szép szertartás volt" frázissorozatot.
- Van egy ügyem. A tizedes tumora állítólag inoperábilis,  meghalna mielőtt az ítéletét kihirdetik. Szükségem volna egy független szakértőre. Vállalod?
Vissza az elejére Go down
Raoul Louis Roux
avatar
Egészségügy

Kor : 38
Avataron : Chris Evans

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Csüt. Május 25, 2017 10:22 pm
 



 

- Elég rosszul működhetett nálam az utóbbi időben, hogy nem láttalak – fokozom tovább. Nem higgye azt, hogy megússza. Megtehetném, meg le is téphetném a fejét, de van értelme? Nincs. Kellő mennyiségű visszajelzés is elég. Elvégre itt van, ami azt jelenti, hogy valamit azért mégis csak jelentek az életében, még ha nagy ívben tett is rám az elmúlt hónapokban, olyannyira, hogy még ki is tiltott, úgymond hivatalosan is az életéből, mert még a bázisra is csak kísérettel mehettem be, ha dolgom volt, hozzá meg nem engedtek, elintézte.
- Vigyázz a szádra – nem szeretem a rossz beszédet, a nevelés eredményére nem foghatom, mert alapvetően bennem van, hogy ki lehet máshogy is fejezni. Havernak és barátnak, rokonnak meg pláne nem mondunk ilyet. Megszokhatta már, hogy ilyenkor rászólok.
Nézek egy ideig rá, látni rajtam, hogy boldogságban éppen nem úszok, de düh nincs bennem.
- Saját véleményed szerint te mi voltál? – nem kérdezek direkt rá, folytatásként, hogy tahó volt-e. Nyitva hagyom a lehetőséget. – Miért nincs?
Nem vagyok agyturkász, a szavakkal dobálózás meg nem az én asztalom. Nem jött el, nem volt itt, nem akart itt lenni. Nem tudom az indokokat, miért nem akart látni. Megértettem, hogy nem akart, de nem tudom, miért, hiszen ismer már eléggé. Tudhatná, hogy rám számíthat. Ott voltam akkor is, mint mindig. Igen, azt hiszem mindentől függetlenül mégis mérges vagyok és egyben aggódtam érte mindvégig. És ami talán fontosabb, ha már lehetek önző, hogy szükségem volt rá. Még nem mondom ki, nincs itt az ideje.
- Bíztam abban, hogy egyszer elém tolod a képed – mert bíztam benne, valahol mélyen.
Ha nem én lennék és nem ismerném Dest annyira, most borítanám rá asztalt, de még rá is ugranék. Helyette csak ülök tovább és nézem figyelmesen.
- Szuper – azt hiszem, Desnél is eljutottam arra a pontra, már korábban, hogy nincs értelme felkapni a vizet. Hülyén cselekedett, de ezt gondolta a leghelyesebbnek. Nekem meg kedvem nincs a múlt rongyain ráncigálódni, csak lépjünk már a jelenbe. Tökéletes lezárása lenne ennek egy falba kenés, szívem szerint meg is tenném, de a szívem azt is diktálja, hogy majd idővel megnyílik, s elmond mindent, ha elég türelmes vagyok hozzá (és megint jókor érkezem). Meg kell tanulnia magáért felelősséget vállalni, másokért nem vállalhat. De ez nem megy egyik pillanatról a másikra.
Hallgatok ismét egy sort. Tehát keresett mondvacsinált ürügyet, hogy eljöhessen. Majdnem elvigyorodom, noha más talán éppen ekkor robbanna fel. Csakhogy Des más, a kapcsolatunk más, s ismerjük már egymást jó ideje.
- Mi van, ha nem vállalom? – cincálom mégis a bajszot. Tudom, hogy nem mondhatok nemet, találnak ürügyet arra, hogy mégis elvállaljam az ügyet, akár számomra kellemetlen formában is, de kíváncsi vagyok a reakciójára. Elvégre, ez egy burkolt visszautasítás, amit valójában sosem tennék meg, mert letettem az orvosi esküt, a lelkemmel és a szívemmel, amit soha, semmilyen körülmények között nem szegek meg, mert ez belülről fakad, teszek én bármilyen retorzióra. És mert a barátom kért meg rá, mert még mindig a barátomnak tartom, főleg azok után, hogy így tolta ide a képét. De éreztetni akarom, hogy részemről is kaphat máshogy is kijózanító pofont. Mert a barátom.
Vissza az elejére Go down
Desmond Burroughs
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Sebastian Stan

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Hétf. Jún. 05, 2017 4:26 pm
 



 


Raoul & Desmond


- Elég rosszul működött. - morgom felé fogösszeszorítva. Anélkül is tudom, hogy gáz, amit sikerült elkövessek, hogy baszogatna érte. Oké, jogos, a helyében én is ezt tenném, de ettől még semmivel se hangzik jobban.
A feddésre csúnya beszéd ügyében csak a számat húzogatom. Alapvetően nem vagyok mocskos szájú ember, otthon nagyon is vigyáztam rá, hogy csak nagy magányomban kanyarítsak el egy-egy ugyant meg egy-egy bizonyt, hiszen Neelaya lelkét túl finomnak tartottam ahhoz, hogy ilyesmiket halljon. Na nem, mintha amúgy ő nem beszélt volna csúnyán, ha a barátnőivel volt, de persze erről én nem fogok már tudni soha sem. Lényeg a lényeg, egyedül élek. S mit ad ez azon kívül, hogy iszom, mint a kefekötő? Már nem figyelek oda ki előtt hogyan beszélek. A tárgyalótermen kívül és a munkán kívül senkire sem vagyok tekintettel. Ami ugyan probléma, de nagyobb probléma, hogy úgy érzem Raoulnak mániája az, hogy engem rendezgessen ahelyett, hogy elfogadna olyannak, amilyen vagyok.
- Oké. - fújok egyet, mert nem akarok ebbe az utcába belesétálni. A nyelvemen van a kérdés, mely szerint nehezére esne-e eltűrni tőlem, mert én ilyen vagyok, de végül nem teszem fel. Más az, ami felé forgatom a szavakat.
- Mert nincs. Nem támogattalak, amikor a bátyádat temettétetk, holott te mellettem álltál a feleségem.. - sírja mellett, kellene mondanom, de nem megy. Még így egy év után sem megy, képtelen vagyok tudomásul venni a tényeket. - ..esetében. Ez az, amiért nincs.
Okokat és magyarázatot nem hozok fel. Tudnám mentegetni magam, a szófacsarásban mindig jó voltam, ezért is vagyok akkora tárgyalótermi cápa. Épp csak most úgy vélem, hogy semmit se segítene az ügyön az, hogyha azt ecsetelném, mennyire kikészültem. Mert ő is gyászolt és én nem voltam mellette. A jó barát ismérve nem ez, én is belátom.
- Megtörtént. - zárom le ennyivel. Azért vagyok itt, mert itt akarok lenni, az ügy csak egy ürügy. Kurvára jó ürügy, de nem ez a fő cél. Máshoz is mehettem volna, a hadsereg mást akart, ám engem meg ez nem érdekelt. Csak tettem, amit a saját fejem diktált, hát most előtte ülök, s gondolatban mea culpázok, miközben szavakba öntöm a  tényállást.
- Az nem opció, ugye te is tudod? - ismeri a sereget, engem, az eljárásmódot. Na nem belülről, nem olyan behatóan már ami a hivatali részét illeti, de engem eléggé. Tudhatja, hogy addig kötöm az ebet a karóhoz, amíg be nem adja a derekát. - Kiemelkedő szaktekintély vagy Seattleben, megvehetetlen. Ha nem így lenne ez utóbbi, az ügyfél rokonsága már rég lefizetett volna.
Igen, a vádat képviselem, de ez aligha lehet meglepetés. Enyhén oldalra billentem fejem, úgy nézek végig Raoulon. - Szóval. Vállalod?
Vissza az elejére Go down
Raoul Louis Roux
avatar
Egészségügy

Kor : 38
Avataron : Chris Evans

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Hétf. Jún. 05, 2017 4:55 pm
 



 

- Ühüm – bólintok hozzá egyet értően, és hagyom is annyiban. Úgy gondolom, ennyi elég volt neki.
- Köszönöm – tőle nagy szó, hogy elfogadja, amire kérem. Nem miattam, alapvetően is betonfejjel áldotta meg az ég, de én meg a másik módon, csak puhábba csomagoltan.
Hosszabb ideig hallgatok, mint szükséges lenne. Még érzékeny pont Étienne halála, akármennyire is titkolom. Des hiánya mellőlem volt az egyik szög a hátamba, és ahogy távol tartott magától, az a másik. Nem megy csak úgy egyszerűen kimondani, hogy nem történt semmi és minden megy tovább ugyanúgy. Mert nem megy. Még nem.
- Ebben egyetértünk – mondom ki végül, arcvágás nélkül, sőt talán éppen az lehet a legrosszabb, hogy előveszem az ilyenkor szokásos érzelemmentességet. Mert egyvalami még bennem van. Friss gyásszal mást támogatni, a legrosszabb, főleg egy olyan esetében, mint amilyen Des. De legalább ott volt a temetésen, ez is számít.
- Igen, most már tudom, hogy nincs baj a látásommal – jegyzem meg, a soha oda nem illő humorommal.
- Most már igen.
Megvehetetlen vagyok, az ilyen eseteket azonnal jelentem a megfelelő helyen, s nem a szociálisnak bekiáltott morális értékrendem miatt, hanem mert utálom azt, ha valaki pénzzel akar igazságot szolgáltatni magának, más kárára.
A szaktekintélyre, s hogy kiemelkedő vagyok, sokáig hozzá kellett szoknom, mert mindig úgy gondoltam, van még mit tanulnom. Aztán szépen lassan észrevettem, hogy hozzám jönnek tanácsot kérni olyanok is, akikre felnézek.
Most még hosszabb a csend. A türelmét akarom teljesen kihasználni és felhasználni. Az utolsó revans, sosem voltam haragtartó, mert nem látom értelmét. Számomra az, hogy Des idejött, mondvacsinált ürüggyel, a leghangosabb mea culpával is felér.
- Hol kell aláírnom? – nem csak orvosi titoktartásra alapoznak. A kezem is kinyújtom felé, mintha a papírt kérném el.
– S remélem, nem most azonnal kell pattannom – felmentést kapok ilyen helyzetekben a kórházban, első mindig a rendvédelem, még ha borzolja is a kedélyemet, mert szerintem senki sincs ebből a szempontból előrébb, mindenki egyenlő. De mivel meg akarom tartani az engedélyemet, s mert a barátom kért meg, hátrébb tolom a borzolódásomat.
Kopogást hallok.
- Gyere be – a kávém megérkezik, zacskóba csomagolt forróság, amitől fel fogok ébredni. A fiúnak odaadom az aprót, majd mikor kimegy, felemelve, magamhoz vonom a zacskót.
- Felezhetünk – aztán összevonom a szemöldököm, megemelem a zacskót ismét és Desre nézek. – Ez ... nem szokott ilyen nehéz lenni.
Vissza az elejére Go down
Desmond Burroughs
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 36
Avataron : Sebastian Stan

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Kedd Jún. 06, 2017 8:44 pm
 



 


Raoul & Desmond


Elfogadom. mindig is elfogadtam, de persze ez nem azt jelenti, hogy ígéretet is tettem. Vigyázok a számra, rendben van. Aztán – ahogy az előbbi példa is mutatja – ha nem jön össze akkor nem jön össze. Nagy eset.
Tényleg lehetne ezen még mit ragozni, de totál felesleges. Egy tahó voltam, de valószínűleg legközelebb se lennék képes másként csinálni. Nem segítene a helyzeten, ha közölném, hogy a saját szüleim temetésére se mennék el valószínűleg. Csak még rosszabb fényben tüntetném fel magam. Bár ez a része nem tart vissza a vallástól. Sokkal inkább az, hogy saját tapasztalatból kiindulva nem jó és nem is segít, ha akármilyen formában temetésekről kell beszélni. A pia, na az bezzeg segít. Egy kicsit. Időlegesen. De inkább nem hozom elő, sőt mi több összekulcsolom ölemben ujjaimat, nehogy lássa a kezem remegését. Munkaidőben nem iszom, ez volt az első időszak betartanivalója. Mára már csak akkor nem iszom, hogyha vezetnem kell. Vagy ha a tárgyalóteremben vagyok. Egyéb esetben a nulla százalék már nem állja meg a helyét.
Régen tudtam rajta nevetni. Képes voltam mosolyogni is, de már szinte fájdalmat okoz az is, ha próbálkozom vele. Annyira elszoktam tőle – leszoktattam róla magam vagy leszoktatott róla az élet – hogy már nem is jön zsigerből, ösztönösen sem kapom azon magam, hogy mosolyba húznám arcizmaim. Ettől még értem a humort és hümmenek is rá mintegy válaszul, de egyebet nem cselekszem. Maradunk a praktikus információközlésnél, azt hiszem.
Senki sem megvehetetlen, milliószor mondtam már neki. Nem örökké az, de ezen most nem nyitunk vitát, hiszen mindkettőnknek csak a fejében létezik az erről alkotott vélekedés.
- Nyolcadik oldalon nyomtatott betűvel és folyóírással, azon felül minden oldal bal alsó sarkában szignóval kell ellásd. – teszem ezzel az oda elé az aktatáskámból kiemelt papírköteget. – Négy példány.
Hiába, a hadsereg imádja a papírgyártást. Még ebben a modern, elektronikus világban is.
A kávés fiú nem nagyon érdekelne, se a jötte se az, hogy mit hoz, ám az, hogy a zacskó nehezebb, mint szokott lenni igencsak furcsálkodásra késztet.
- Kérem! – adom ki a hadseregnél megszokott kaffanó mód a parancsot, nem is véve észre magam azon, hogy kivel szemben is ütöm meg ezt a hangsúlyt magamnak.
- Pontosan mi is az, amit rendeltél? – kérdezem tőle, s közben eszem ágában sincs kibontani a zacskót. Mondtam már, hogy az évek és a rutin paranoiássá is tett? Nem beszélve a karácsonyi robbantásról, ami a Plázában megesett.
Vissza az elejére Go down
Raoul Louis Roux
avatar
Egészségügy

Kor : 38
Avataron : Chris Evans

TémanyitásTárgy: Re: Műtő
Vas. Jún. 11, 2017 9:32 am
 



 

Valamit reagál a humoromra, már ez is haladás, noha nem megnevettetni szándékoztam. Már nem is tudom, mit akartam ezzel, egyszerre érzem békülésnek részemről és az utolsó megfeddés, a ne felejtsd el, hogy milyen voltál részhez.
- Csak ilyen kevés? – nyílik el a szemem a papírhalomra, s elkezdem olvasni, mert szokásom. Sok pert úszok meg ezzel, mert néha a jogászok is elbambulnak, de ezt meg nem mondanám Desnek. A rá adott reakciójából azt hiszem, nem kérnék. Az első példányt már alá is írom, hogy érkezik az italom.
A kezem súly- és formaérzékenységre is be van állítódva, fontos a műtéshez, éppen ezért azonnal megjegyzi a fejem, hogy ez a súly nem a megszokott súly.
Felvonom a szemöldököm a kaffantásra, de legalább kéri.
- Egy frászt. Inkább menjünk ki az épületből minél előbb. Érdemes kimenni? – most épült fel a sérüléséből, nem fogom hagyni, hogy a kezében robbanjon fel, ha az, amire gondolok. Nem értek ezekhez a dolgokhoz. Ha elég lenne eldobni, eldobnám egy kukába, de nem értek hozzá, s nem akarom, hogy bárki megsérüljön. A plázai robbantás bennem van, s az a lezsibbadás is, amikor megtudtam az esetet, mert behívni sem kellett a kórházba, azonnal nekiindultam, motorral, mert kocsival az utcasarokig sem jutottam volna, két órán belül sem.
- Kávét, két cukorral, két tejszínnel. Az összesen kétszázhárom gramm körül mozog. Ez viszont majdnem fél kiló. Pontosabban négyszázharmincöt gramm körüli – ami pedig azt jelenti, hogy sok minden belefér, ha ezt cukorban néznénk, akkor nem is lenne kávé a kávémban.
És tuti, hogy valami félreértés az egész. Ha meg a fiúk szórakoznak velem, ezzel talán éppenséggel nem kéne. Étienne halála a robbantás következménye, így azóta semmi ilyet nem tudok tolerálni, még hírekben sem. Aztán felmerül a gyanú bennem, Desre nézek.
- Ha ez összefügg azzal, amiért felkerestél – nyitva hagyom a mondatot. Vannak darázsfészkek, s ha nem lehet valakit megvenni, akkor azt eltüntetik. Nagyszerű. Azt hiszem, most kezdek megint zsibbadni.

Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Műtő
 



 

Vissza az elejére Go down
Műtő
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: