HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Rhys × Maya

Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Rhys × Maya
Kedd Aug. 16, 2016 11:50 am
 



 

Napok teltek el, mióta a széles franciaágynak túlfelét egy testetlen idegen lakta be. A kételyt hidegen hagyta a testi kontaktus hiánya, így azt sem fedezhette fel, hogyan itta be a meztelenségem köré gyűrt selyem a szégyellt kéjmámoros álomban kifakadt sós verejtéket.
Mindennél megalázóbb és gyötrőbb lett volna a bizonyosság konstatálásának ténye, így nem engedtem, hogy amúgyis ambivalens sebekkel fertőzött létembe elhibázhatatlan, akkurátus precizitással állítsa tűhegyes, hideg acélból kecsteljes ívelésűn gyilkosra fent tőrnek pengéjét az eltökélt magabízás. Míg távol tartottam magamtól, míg nem gondoltam rá, s nem beszéltem róla, mert a mellkasomnak mélyéből felszakadó minden egyes robosztus sóhaj azzal a rendeltetéssel kapott éltető oxigén után a születés pillanatában, hogy elűzze a gondolati síkon megfoganó, elektromos kisülésekből keletkező szikráit az elmondhatatlanul realisztikus és naturalisztikus ábrázolású fikcióban szereplők arcán felismert valós személyeknek, addig ez az egész, mi horrorisztikus árnyat borított jelenemre, úgy tetszett, mintha soha meg sem történt volna.

Az emlékezetem készítette fotográfiák mohó csintalansága azonban nem csitult. A színek nem fakultak el az idő elteltével sem, a kontúrok megőrizték erőteljes valójukat, a részletek kidolgozottsága büszkén képviselte önmagát. A pihentető túlvilági mámornak íze ott csordult le ajkamon, s míg a hallójáratban kifeszített érzékeny membránon rezonált állatias ösztönök hozta, őrjöngő üvöltése az orgazmus kapujában az álmok színterén hőst játszó férfinek, addig falatnyi csipkével öltöztetett ölemen az emlékezet úgy ütötte a mozgásban összefonódott testeknek ritmikáját, mintha középkori erődítményt kívánt volna leigázni a fölöttem ziháló férfinek kemény férfiasságát vállvetve védő alteste.

Friss levegőre vágytam, mert a hálószoba fülledt párája vasmarokkal szorított rá törékeny nyakamnak áramvonalas ívére. De még nem mozdultam.
A hajnali kócba kapaszkodott görcsös ujjaknak fogása nem engedte a sötétbarna tincseket. Akaratlanul billent ki egyensúlyából összekuporodott testem, hogy milliméternyi kilengésekkel hintázzon előre és hátra ülőgumóimnak izmán.

Elgyötörte napjaimat az eltörölhetetlen igazság. Pontosan három napja ismétlődtek folyamatában az álmok, melyekben Vincent Avrich volt ágybeli partnerem. Pontosan három napja ébredtem izzadtságban úszva, magányosan, mert Rhys Higgsnek a határ mellett volt dolga, s engem nem vihetett magával. Hogy hálával kellett volna adóznom a sorsnak, amiért a férfi nem volt mellettem a ventiláló, arcpirító ébredésekkor? Hogy fohásszal tartoztam a felsőbb erőnek, kiben ateizmusom megrendíthetetlenül hitt, amiért a véletlenek ilyen elrendelten történtek?
Megborzongtam a következő éjszaka elkerülhetetlen eljövetelének kőbe vésett fámájáról, s az erotikus képektől, melyekben úgy sikoltoztam, mintha élveztem volna egykori férjemmel a nemi aktust. Fenyegetett a képzet, hogy lebukhatok, s álmomban haragítom magamra megszelídíthetetlen átokfajzatomat.

A reggel, mintha soha nem akart volna véget érni.

* * *

Vincent napokkal ezelőtt járt itt utoljára. Akkor tönkretette a reggelimet, s mondvacsinált indokkal hivatkozott itt létére, majd még eszementebb magyarázattal érvelve kért bebocsájtást. Most az ebédre-váró időszakba volt pofája belekontárkodni, s tönkretenni szégyenteljes érzületektől pettyezett nyomorúságomat a tökéletes fizimiskával, ami tőle már az ébredés első perceit követően elvárható volt. Az élére vasalt, elegáns öltönynadrággal egyívású zakó matt sötétkékben játszott. A ragyogóan fehér inget az együttes tengerszín cérnájával tették halszálka csíkozásúvá. A lábát márkás bőrcipőbe fogta, mely alatt kényes végtagján szerte vízhólyagok domborultak. Az arca meg sem rándult ettől a halandó kényelmetlenségtől, s karizmatikus kiállásán sem fogott foga az emberi létből fakadó fájdalomnak.
Talán élvezte is.
Lopva vezettem tekintetem lábfejére. Lábujjainak látványosan kereste helyét a vadonatúj lábbeliben, miközben többször is megsértette a fedetlen húst a ráfeszülő cérna zokni, s ennek következtében újra és újra élvezettel rándult meg szájának elkeskenyedő, borostás szeglete, amint az idegeken megfogant az égető, csípő kín.
Hogy is lehetett volna pont előttem titok a férfinek szadista-mazochista habitusa?

Torkot köszörült. Pillantásom szinte azonnal belekapaszkodott a mélyen barázdált kézimunkával készített nyakkendőbe, s följebb haladt. Fedhetetlen volt. Tiszta. Makulátlan. Mégis, ahogy nézett… csak ő tudott így nézni. Hogy úgy érezzem, megsemmisülök mellette. Tudta, hogy mi jár fejemben. Hiszen a házasságban eltöltött éveink alatt ledegradált, s az izgalmamat olyan fajta félelemmel keverte meg, melytől lehetetlenség volt megszabadulni, melyet nem lehetett levetkőzni.
Kitágult pórusaimból ömlött az éjszaka emléke facsarta gyötrő verejték a maga pézsmaillatát eregetve.
– Édesem.
Öblös baritonja rekedtes hangján szétzilálta látszólagos idillemet.
– Mit akarsz már megint itt?
– Már megint?
Somolygott. S én gyűlöltem érte, hogy nem tudtam, valójában mire gondolt.
– Vincent.
– Maya.
Csak nézett. Sarokba szorulva éreztem magam. Mintha manipulálta volna elmémet. Mintha megpróbálta volna még azt is irányítani, mi felett nem volt hatalma. Áruló testemnek minden mozdulata a befejezetlen éjszakát vágyta, s én ettől csak elesettebben éreztem magam.
– Nekem erre nincs időm, Vincent – csattantam fel elégedetlenül a hosszas várakozást követően, mielőtt még a ragadozó csaphatott volna le üldözöttjére. – Idejársz, már másodszorra jössz a héten. (Harmadszorra – javított ki önelégült diadalommal, mit nem értettem.) És kiborít, hogy nem vagy képes felnőtt ember módjára viselkedni. Alá kellett volna írnod a válási papírokat, s elengedni engem. Élem az életemet. S láthatod, hogy jól megy nélküled. Boldog vagyok, Vincent. Ez a nyomorult világ nem a rohadt katolikus egyházad. Itt van válás. A feudalizmust régen magunk mögött hagytuk. Nem vagyok az az ingóság, akit megbillogoztál, s most hozzád tartozok. Nem vagyok a tulajdonod, hogy a nyomomban járj és pórázt vess a nyakam köré. Nem akarom, hogy még egyszer feltűnj. Mert amit Rhystól fogsz kapni, ha felfedezi, hogy egy idegen férfi környékezett meg a távollétében, azt nem teszed ki az ablakba. Kezed se lesz, amivel kitedd, Édesem.
S ő csak nevetett.
– Kedvesem.
– Ne gyere közelebb. Ne érj hozzám! – El kellett löknöm kezét, hogy ne simítsa meg járomcsontomat mutatóujjának hátával.
– Kértelek szépen, Maya. Téged nem bántanálak. De valakinek fizetnie kell a Te engedetlenségedért. Tudod. Ez törvényszerű, drágám. Valakit meg kell büntetnem. És én megtettem. Nem hiszem, hogy lenne bármilyen veszedelem, ami az életemet fenyegetné. Főleg nem gondolom, hogy az állat szeretődnek kezében lenne ellenem bármi használható. Engem nem nyűgöz le a farkának a mérete, mint téged. Tisztán látok. Látom a gyengeségeit, amik felett te átsiklasz. S pont ezért ül ő most börtönben egy kis… hm… koholt váddal? Nem is. Hiszen tövig bele lógott a keze a drogcsempészetbe. S már senki és semmi nem mentheti meg attól, hogy évtizedekre rácsok mögé kerüljön. Mert már ott van.
– Mit műveltél?
Hangom elhűlt az érzelmek sokaságától, mik felett elveszítettem hatalmam. Kihasználta gyengeségemet. Közelebb lépett. Bőrcipői közé fogta meztelen, görbe, csontos lábfejemet, s állam alá akasztotta ujjának fejpárnáját, hogy úgy irányítsa magára tekintetemet.
– Ha velem jössz, Rhys Higgsnek nem esik bántódása, megrohad a cellában. S annyira jutányos leszek veled, hogy felőlem bejárhatsz hozzá háromhetente egy órára, hogy kielégítsd a szexuális vágyaidat, de cserébe velem fogsz élni, s újra fejet hajtasz a szerződésünk minden egyes pontja előtt. Minden pontja előtt. Hallottad? Rendben van, édesem?
Felszívtam magam. Dühtől hullámzott mellkasom, s éreztem, hogy nem kell sok hozzá, hogy kiszabaduljon belőlem a kezelhetetlen vad. Elfeledkezve nememről, s annak gyengeségéről, az ajtófélfának taszítottam Vincent Avrich-t.
– Hol van Rhys?
– Édes istenem, hogy mennyire imádlak, te kis dög.
Orrából eleredt bíborszín, meleg vére, amint a lendület közben beverte koponyáját a szilárd felületbe.
– Vincent, hol van Rhys?
– A mexikói határon a börtönben. Néhány napig a Guadalupéban tartják. Majd a tárgyalások után feltehetőleg veszélyes rabként átszállítják Mexikóba, az ottani kormány kezére adják, s a jó kapcsolataim lévén kizsigereltetem. Ne játssz az életével, ha még látni akarod őt. Költözz hozzám, Édesem. Lásd be végre, hogy ez egy rövidéletű kis fellángolás volt. Ha elmész, meghal. Ha maradsz… nos, rábízzuk a táplálékláncra, s megnézzük, életben marad-e a nagyfiúk között a tinédzserszerelmed.
Könnyedén húzta le ujjaimat zakójáról, hogy a keletkezett gyűrődéseket, fennkölt eleganciával kisimítsa belőle. Várt. Rám. Noha én már régen döntöttem.
Faképnél hagytam. S noha megpróbált visszatartani, figyelmeztetett a maga sajátos fenyegetésének hangszínén, mit sem számítottak üres szavai. Rhys mellett volt a helyem. A férfi mellett, akiért egy ideje mindent odaadtam volna. Kezdve az áldozatok sorát értelmetlen életemmel.

* * *

Az első repülőgép másnap hajnalban indult az államokba, ahol még egyszer át kellett szállnom, hogy a mexikói határhoz érkezzek. A felkelő nap első sugarai kísérték nyomon bizonytalan lépteimet, melyek végigvonaglottak a repülőgép ajtajához tolt lépcsősoron. Csípős, reggeli szél vágott be lenge ballonkabátom alá, s meg sem próbáltam védekezni ellene. Libabőr söpört végig porcikámon a ruhák alatt. Fázós ujjaimat a korlát végén rostokoló légiutaskísérő széles tenyere melegítette fel vendégszeretetével. Tekintetünk csak egy pillanat erejéig találkozott össze, s mintha megérezte volna fájdalmamat, mielőtt tovább segített volna léptemben, még biztatóan megszorította kézfejemet.
Mit sem tudott.

* * *

Délelőtt tizenegykor jött el az idő, hogy átkísérjenek a börtön hitvesi szobájának is nevezett társalgóba, ahol a berendezési tárgyak sorát egyetlen rozoga franciaágy és a ráterített mosatlan lepedő tette ki. A falakat idegesítően fehérre festették. A négyzet alaprajzú padlóval szemközti plafon közepéről egy búra nélküli villanykörtét lógattak le, melynek idomát pókhálók rögzítettek, s körülötte két kergetőző légynek szárnypára keverte levegő fütyült megzavarodva. Mozdulatlanul álltam a néma zümmögésben, mélyen beszívva a helyiség száraz levegőjét.
Messze elkerültem az ágyat, melyen ki tudja hány párnak fogant meg gyermeke, s inkább a legtisztábbnak titulált falszakasz hideg vakolatának döntöttem a hátamat, mellkasom előtt összefonva karjaimat.
Vajon Rhys Higgs miként fogja fogadni a hírt, hogy a felesége várja a hitvesi szobában?
Én leszek-e az, akire gondolni fog, vagy most derül majd ki, hogy hazugságba ringatva, a távoli múltból kívánja maga elé hamvas kis aráját?
Bizonytalan voltam. Mert biztonságosabbnak tűnt, mint eltökélten szembe nézni az elkerülhetetlennel. Nem a kétely ölt meg, hanem a bizonyosság.


A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 18, 2016 7:36 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Kedd Aug. 16, 2016 1:04 pm
 



 

+18 (obszcén, durva szóhasználat)

Ha már új életet kezdtünk, nem hagyatkozhattam a félre tett pénzemre, hisz az egy idő után elfogy, s akkor leszünk csak szarban. Ezen gondolatmenettel vágtam bele az oroszokkal való bizniszbe, s döntöttem úgy, hogy folytatom egykori tevékenységemet az alvilág oldalán, megspékelve néhány egyéb feladatkörrel. S bár nem volt nagy kedvem gardedamot játszani néhány félnótás orosz mellett, Vladimir túl jól fizetett ahhoz, hogy elutasítsak egy efféle megbízatást. Ráadásul azt sem akartam, hogy Maya legyen az az orvos, aki bevállalja a feladatot, hisz járt némi veszéllyel az akció, s már csak büszkeségből sem engedtem volna azt, hogy a nőm vigyen el előlem egy munkát.
A meló egyszerűnek tűnt, orvosként kellett felügyelnem azt a néhány csempészt, akik apró ampullákban lenyelve a drogot, a gyomrukban igyekeztek átjuttatni a milliókat érő anyagot a mexikói határon. Nekem semmi más dolgom sem lett volna, csak hogy figyeljek az egészségükre, s ha átérünk, a célhelyen kiszedjem belőlük a fehér anyagot, leadjam a vevőnek, átvegyem az érte járó összeget, majd visszajuttassam Vladimir kezébe. Cserébe luxust ígért, házat, jó autókat, kibaszott jó életet.
Aztán egyetlen pillanat alatt megváltozott minden.
Bármennyire is figyeltünk oda a srácokkal, a sors furcsa fintora, hogy éppen minket szúrtak ki az ellenőrző pontoknál és gyanútlanságunk ellenére is minket vettek górcső alá. A hosszas kihallgatás és vizsgálódás után megtalálták a szervek az anyagot, ráadásul azok a köcsög oroszok mindannyian ujjal mutogattak rám, miszerint én voltam a felbujtó, enyém volt a szállítmány, s kényszerítettem őket arra, hogy nekem dolgozzanak.
Túl gyorsan történt minden , a következő percben már bilincs kattant a karomon, s miután elszállt elmémből a gyilkos gőz – hisz ki akartam belezni a sok hazug disznót, kik egységesen támadtak be – rádöbbentem arra, hogy egy kibaszott merénylet áldozata lettem.
Nem tudtam, hogy ki intézte úgy a dolgokat, hogy én legyek a fő gyanúsított, de abban biztos voltam, hogy valaki ránk küldte a fánkzabálókat, s egy belső ember irányított a teljes akciót. Ezen volt időm gondolkodni, hisz legalább negyvenöt percig zötykölődtem egy rácsos buszban, mellyel elszállítottak a legközelebbi fegyházhoz. Minden papírmunka, s tárgyalás nélkül, szinte azonnal előzetesbe tettek a rohadékok. Se telefon, se ügyvéd, de még csak egy kibaszott üzenetet sem tudtam küldeni Cairsnek arról, hogy élek.
Három nap telt el, három hosszú éjszakát töltöttem a dühöngő egyedek közt, akik még nálam is felfújtabbak voltak, s az értelmiség hiányában csillogott szemük. Mindegyikükből érződött, hogy ösztönlények, akik nem vágynak másra, csak hogy kiontsák valaki életét. S bár nem voltam magam sem kispályás, az efféle kigyúrt állatok közt én sem lehettem Góliát.
Megtörtek.
Azok a kibaszott rácsok elvették a szabadságomat, s az érzetet, hogy mindenható lennék. Ez pedig rettentően bosszantott, s napról napra szította dühömet, egyelőre az ismeretlen elkövető ellen, akinek már gondolatban is a halálát tervezgettem.
- Higgs, egy ügyvéd jött hozzád. – Az egyik mexikói fegyőr lépett mellém, s akcentussal törve az angolt, a karomba markolt, majd taszított rajtam egyet, hogy meginduljak a beszélő felé.
A kopottas, rideg falak között nem volt más, csak egyetlen asztal, s két szék. Az egyiken már ott ücsörgött egy öltönyös fószer, ezüst lógott a karján, jegyűrű ölelte át bal gyűrűsujját, mellyel halkan dobolt aktatáskájának tetején.
- Vladimir küldte? Jöhetett volna korábban is, kibaszott szar kaját osztanak itt. Telefonálni akarok, felhívni a nőmet, beszélni vele és minél előbb kijutni erről a helyről. Van cigije? – Pillantottam a szemüveges alakra, aki mutatóujjával feljebb tolta az okulárét orrnyergén. Vele szemben telepedtem meg a széken, összebilincselt ujjaimat összefűztem az asztal tetején, s tekintem az íriszeire szegeztem.
- Vladimir? Nem ismerek Vladimirt. Az ügyfelem egy csomagot küldött Önnek, kérem, nézze meg. –Egy mustársárga borítékot csúsztatott elém, mielőtt azonban rátehettem volna az ujjamat, egy fegyőr lépett hozzánk, felkapta a csomagot, durván feltépte, s az asztalra szórta annak tartalmát.
- Jól van, nincs szúró és vágóeszköz…Hát ez?
- Csak egy lejátszó, hívásra nem képes.
Tette hozzá az ügyvéd, mire a mexikói egy gyors szemle után visszadobta elém a mattszürke készüléket.
- Mi a szar ez? És mik ezek a papírok? – Forgatva ujjaim közt a lapokat, néhány gépelt sorban olvashattam egy levelet, bizonyos Mr. Vincent Avrichtól, aki soraiban kellemes időtöltést kívánt nekem a börtönléthez.
- Rohadjon meg , mi ez a szar? – Dühösen gyűrtem össze a papírt, hisz pontosan emlékeztem erre a névre, nem volt nehéz kitalálnom, hogy Maya exférje küldte nekem a sorokat. De miért írhatott nekem, s honnan tudhatta, hogy börtönben vagyok?
Kellett néhány másodperc, s miközben az ügyvéd lepöckölte magáról a hozzá vágott papírt, nyakkendőt igazított , s arra kért, moderáljam magam, kezdtem ráébredni arra, hogy ezt az akciót csakis ő szervezhette ellenem.
- Hogy baszódjon meg. Kijutok innen és kicsinálom. Beszélni akarok Mayával, hallja? Adjon egy kibaszott telefont. – Förmedtem rá a velem szemben ülő férfire, de a mexikói fegyőr hirtelen vágott torkon a gumibotjával, s hátra rántotta a fejemet.
- Viselkedj, vagy nem beszélhetsz tovább senkivel. – Vicsorogta fülembe a szavait, majd előre lökte a fejemet, s úgy kellett megtámaszkodnom az asztal lapján, hogy ne fejeljem meg azt.
- Nézze meg a videót. Ügyfelem arra kért, hogy ez mindenképp jusson el Önhöz. – Az ügyvéd ridegen közölte mondandóját, szívem szerint kirántottam volna ültéből, hogy kitépjem a torkát és addig verjem a fejét, még szét nem lapul. Ehhez azonban jelenleg nem volt lehetőségem, higgadtnak kellett maradnom, hisz jól tudtam, árulás lehet a háttérben. Valakinek csúnyán fájt a foga arra, hogy kiiktasson engem az élők sorából.
Vadként martam rá a készülékre, miközben dühödten fúrtam pillantásom a jogász szürke íriszeibe, majd a kijelzőre pillantottam, s elindítottam a felvételt. Az egyik pillanatban még a kutyámat láttam elsuhanni a házam előterében, a következő percben pedig azt láttam, ahogy Vincent az én házamban szenvedélyesen bitorolja a nőmet.
A vérnyomásom azonnal az egeket verte, elvörösödött az arcom, s nem akartam hinni annak, amit látok. Mégis , nem volt kétség afelől, hogy Cairns Avrichal szexelt, azon a napon, amikor nekem a határra kellett utaznom.
- Ügyfelem üzeni, hogy sem Ő, sem pedig a Kisasszony nem óhajt Önnel többé bármiféle kapcsolatba is bonyolódni.
- Rohadjon meg! – Üvöltve vágtam földhöz a készüléket, s a következő pillanatban átvetettem magam az asztalon, lendületemmel kikaptam székéből a nyurga ügyvédet, s ahogy a földre kerültünk, ütni-vágni kezdtem két kezemmel a koponyáját, mire eszméletlenül dőlt oldalra a feje.
- Higgs, azonnal zárkába Vele! – Hirtelen őrök rohantak felém, belém lőttek sokkolóval, s ahogy mozdulatlanul elterültem, felkaptak a földről, s kivittek a helyiségből.
Mint megtudtam, súlyos testi sértés miatt újabb hónapokat ítéltek nekem, melyek csak növelték az amúgy is évekig húzódó börtönbüntetésem időtartamát.
De azt hiszem, ez érdekelt a legkevésbé.
Valami belülről szilánkosra tört, s azt a rosszullétet még soha korábban nem éreztem.
Mintha több mázsás súlyok hevertek volna a mellkasomon, nehezen vettem a levegőt, szúrást, s fájdalmat éreztem a karomban, a fejem szét akart robbanni, hányingerem volt, s úgy éreztem, hogy megnyílt alattam a föld. S míg az első néhány percben csak ordítottam, s a rácsokat ráztam, gyilkosságra vágytam, az utána következő órákban már csak némán ültem, s előre nézve bámultam a nagy semmit…
* * * Néhány nappal később * * *
- Higgs, vár a feleséged. Gyere, kaptok fél órát. – Az egyik normálisabb fegyőr – aki ki tudja, hogy milyen oknál fogva, de valamelyest együtt érzett a rabokkal – úgy ítélte meg, hogy találkozhatom a feleségemmel. Mégis kivel?
Érdektelenül emeltem rá a pillantásomat, hisz senkivel sem volt kedvem találkozni, de valahogy az oldalamat mégis fúrta a kíváncsiság, hogy ki mer még velem szórakozni a történtek után. Egy feleség? Talán Cairsnek volt pofája eljönni hozzám?
S ahogy erre gondoltam, úgy hirtelen kedvem támadt a találkozóhoz.
Feltápászkodtam az ágyamról, előre sétáltam, s kidugtam csuklóimat a cellaajtóba épített „etető résen”, így könnyedén tudták rákattintani csuklóimra a karperecet.
- Oké Higgs, most lépj hátrébb az ajtótól. – Szólított fel a fegyőr, s miután eltávolodtam az ajtótól, kitárta azt, majd beléptek mellém, s kitessékeltek a cellából.
Rémes, narancssárga kezeslábasomba kísértek végig a folyosón, láncaim csörögtek végig, ahogy elhaladtam egy-egy cellatársam ajtaja előtt. Némelyek ordibáltak, mások röhögtek, voltak akik káromkodva obszcén szavakat vágtak a fegyőrökhöz. Eközben én egyre közelebb kerültem a hitveseknek kijelölt találkahelyhez, s némi izgalommal vártam, hogy ugyan ki a fasz jött el hozzám.
- Fél órát kaptok akkor. – Mondta Miguel, miközben kitárta előttem a helyiség ajtaját, s bevezetve, leszedte karjaimról a bilincset, majd kihátrált, s ránk zárta a hitvesi zárka ajtaját. Pillantásom körbe járta a gyér megvilágítású, puritán teret, s a hófehér falak egyik szegletében pillantásom megakadt Maya Cairnsen.
A nőn, aki elvette az eszemet, aki valamilyen furcsa ármánnyal uralta az elmémet, s a testemet egyaránt. A nő, kiért megvesztem, ki előcsalt belőlem rejtett érzelmeket, s ki megtalálta bennem azt a némi pozitívumot, mely igen csekélynek tűnt aljas vadállatiasságom mellett.
S bár mindez megmaradhatott volna.
De ő maga volt a démoni kurva. Férfiként ő lett volna Brutus vagy Káin. Ki aljas, kétszínű , s képes bármire saját érdekeinek megvalósítása érdekében. Olyan volt mint én, s talán még nálam is erőteljesebb, ha képes volt leteríteni engem a padlóra.
Mert képes volt, s megtette.
Ellenem szövetkezett, s minden, mit éreztem, egyszerre vált gyűlöletté, ha csokoládéiba fúrtam pillantásomat.
- Mit akarsz itt Maya? Ez nem épp egy nőnek való hely, ez mocskos ahhoz képest, amire Te vágysz.- Némi irónia is volt a hangomban, már az elején, hisz nem tudtam palástolni a bennem kavargó érzéseket. Egyelőre azonban megálljt parancsoltam magamnak, hisz érdekelt, hogy mit akar tőlem ez az átkozott, hazug kurva.
- Úgy nagyjából tizenhárom évet kaptam, mit szólsz? Gondolom, ezt jöttél megérdeklődni, nem? – Rideg szavaim ostorcsapásként érhették, akár csak pillantásom, mely szikrázott a méregtől. Magam előtt már holtan láttam a ribancot.
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Kedd Aug. 16, 2016 4:30 pm
 



 

A puritán szoba ívein összefonódó repedések úgy kígyóztak díszítésként a matt falfestéken, mintha egy fának éltető polipcsájai lettek volna. Úgy tetszett, minden gyökér egy főágról fakadt, csak a főtest még nem vált láthatóvá. Az idő nem mosta felszínre azt. Szürke vér hömpölygött végig a kiszámíthatatlan útvonalú, absztrakt rajzolatokon, hol már elhagyták a burkolat takarását, hogy friss levegőre kapjanak.
Számolni kezdtem őket, hogy elfelejtsem saját gondolataimat, melyeknek legapróbb neszezéséből is visszatértem ahhoz a szégyenhez, mi eluralkodott egész lényemen.
A reszketés, miből zihálva ébredtem, most sem volt kevésbé sajátom, míg a falnak támaszkodtam.  Pedig azt hittem, túl leszek rajta. Hogy a férfivel való találkozásomat semmi nem zavarhatja majd meg, s nem furakszik kettőnk közé valaki olyan, aki sosem érdemelte volna ki ezt a prioritást elmémben önmaga készsége miatt. Legalábbis mertem azt hinni.
Még erősebben öleltem felsőtestemet karjaimmal, mintha menten darabjaimra hullanék a lélekgyilkos miliőben. Ujjbegyeimből kifutott a vér, s éreztem, ahogy a meggyűrt ing alatt zsibbadni kezdett felkarom. Mégsem engedtem a szorítás szilárdságából.

A várakozásnak zongorára írt darabját játszottam ujjaimmal. Kíméletes, langyos melankóliával átitatott mozdulatokkal sújtottam le felkaromra. A hangok nélküli, néma zenemű azonban egyszeriben félbe szakadt, amint feltárult a tömör faajtó. A nyílászáró zsanérjainak életkorára tippelni sem mertem, de az biztos, hogyha lett volna dédnagyanyám, annak pont így nyikorgott volna két combjának hajlata.
A szúrós észrevétel azonban, hirtelen felesleges felismeréssé vált, amint megláttam a férfit, akit olyan nehezen engedtem át közös otthonunknak küszöbén négy nappal ezelőtt. Ígéretektől édes csókja a búcsúzáskor úgy melegítette át lenge lepedőbe csavart testemet az alaszkai fagyos reggelben állva, mintha bundát terített volna vállaimra. Amikor megölelt, s birtoklóan megbizonyosodott róla, hogy ugyanazt veszi majd át, mit akkor otthagyott a verandán, szinte biztos voltam benne, hogy semmi nem jöhet közbe, s visszatérésekor oltárit szeretkezünk majd a bejáratban leterített vajszín szőnyeg tetején, majd a lépcsőfeljáró falának dőlve, a csordultig töltött fürdőkádnak forró vízében, és végezetül a szőrmével letakart franciaágyban.
Most mégis méterekre álltunk egymástól.
Két inas csuklóját bilincsbe verték, meztelenségét narancssárga anorák szabású uniformisra cserélték, melynek messziről is jól érezhető volt mindent meghágó, dohos párlata a levegőben. Facsarta bűze orromat, így hanyagul dörzsöltem meg a pisze szaglószervnek porcos hegyét, hogy megszabaduljak az irritatív érzéstől, mely úgy tűnt, szapora rovarlábain kapaszkodott fel az érzékeny nyálkahártyáig. Akaratlanul is feltüsszentettem az allergén polleneket, melyeknek kaparta avas aromája torkomat.

Épp, hogy végigiramodott küllemén pillantásom, máris hevesen rándult meg dús ajkaimnak szeglete a humor felismerésétől, amint a férfi megragadta ezen gyengepontomat. Szóvá tette. Mert nem is ő lett volna Rhys Higgs, ha nem úgy üdvözöl, hogy közben belém mar.
A végtagjairól lógó nehéz láncoknak éles csörömpölése minden meghittséget kiragadott a pillanatból. Ott látva őt, megfosztva mindig mohó hedonistaként felélt szabadságától, a nehéz, bűnnek béklyója nem csak őt bénította meg. Az ő bezártsága az én börtönöm is volt. Lepergett előttem az elkövetkezendő évtized, melyet külön fogunk eltölteni, melyben nem marad számomra más, mint a várakozás, s az a negyvennyolc óra, melyhez jogot formálhattunk házastársakként minden hónapban.
Ez lesz az életem?
Meddig hagyná, hogy bejárva hozzá elveszítsem minden méltóságomat és kapcsolatomat a társadalom magasabb rangját viselőknek krémjével? Ő ezt akarná? Engedné? S én bírnám-e? Az az emocionális lény, aki szenvedélyből, érzületek alapján cselekedett, s mellette annyira zabolázatlan viselkedett, nem-e unna rá az üres ígéretekre s a kikényszerített pásztoróráknak egyforma egymásutániságára? Türelmes lenne? Vagy az érzések plátóisága elillanna? Mi maradna, ha nem a megszokás, ami mindkettőnk számára végzetes lenne?

– Voltam már pocsékabb környezetben is elzárva. Had ne emlékeztesselek, hogy hol is kezdődött a mi közös kis karrierünk… a dögök között, szikék alatt… a sivatag közepén a krematórium pincéje fölött eszkábált boncteremben, ahol még a víznek is olyan íze volt, mintha a környék dögrovásra ítélt állatait cseppfolyósították volna. Nem illettem oda, ahogy hozzád is jobban passzol a makulátlan tisztaság… nem ez a förmedvény kezeslábas. Ki lehet ebből egyáltalán hámozni téged valahogy? – enyhén oldalra döntött fejjel vizsgáltam a varrónők munkásságának legalját, mi ott feszült az én egyetlenemen. Nem tudtam visszatartani feltörő mosolyomat, de igazán csak akkor szélesedett ki az őszinte érzelmektől, mikor a börtönőr kettesben hagyott minket. Kívül a keret két oldalán álltak. Az ajtó alól kivágott küszöbrésen kipillantva jól láttam, hogyan vet hosszúkás árnyékot lábbelijüknek hegyes orra az egyenetlenül csempézett padlóra.
– Már csak ketten vagyunk, most már örülhetsz nekem. Nem kell ilyen elutasítónak lenned… ki fogunk hozni téged innen. Ha kell a világ végére is elmegyek. De még jó, hogy az Vlagyimir, s majd ő segít neked kijutni innen. Az adósom. Tudod… minden férfit az adósommá teszek. És milyen kapóra is jönnek ilyen húzós helyzetekben néhányan… téged hogyan foglak kihasználni, hm?
Nem tűrtem többé a kettőnk közt tátongó távolságot. Fellángolt bennem a vágy, hogy érezzem csókjának ízét, testének biztonságot szolgáltató közelségét, így vehemens lendülettel löktem el magam a faltól, hogy csak a férfi előtt lassítsam le lépteimet, de ott is csak annyira, hogy csókomban érezze azt az aggódó hiányt, mely gondolkodás nélkül ideűzött hozzá.
Falak sem tarthattak volna vissza, nem hogy légbe köpködött szavak egy féregtől.
– Ígérem, hogy lecsökkentjük azt a tizenhárom évet hónapra, vagy napra… nem hagyom, hogy itt rohadj meg bent. Tudod, hogy nem hagynám. Ne legyél velem ilyen ellenséges. Ha kell, akkor sorban minden kivénhedt, kopaszodó felsőosztálybelivel lefekszek, akinek köze van a bírósághoz.
Meggondolatlan kijelentésem csak a tragikus helyzetnek szólt, hiszen minden vágyam az volt, hogy egy leheletnyivel jobb kedélyűnek lássam a velem szemközt álló férfit.
Vicceltem. Noha ezt hangosan nem jelentettem ki, s talán csak nekem volt tetsző ez a könnyűvérű poén.
Mielőtt még neki kellett volna magára öltenie a kezdeményező szerepét, két kezemmel belemarkoltam a mellkasán lógó ruhába, legyűrve undoromat a durvára keményített anyag iránt, s úgy húztam lejjebb magamhoz, hogy megcsókoljam. Volt már rosszabb. Sokkal rosszabb.
– Van fél óránk… és te meg sem akarsz csókolni? Ne légy mazochista. Ki tudja, hogy mikor kapunk legközelebb időpontot, s mikor tudom újra kijátszani a recepción ülőt. Nem akarta elhinni, hogy férj és feleség vagyunk. Ezért arra gondoltam, hogy befektetek valami értéktelen kis bizsura, és elkezdem magam Mrs-nek hívatni. Mrs. Higgsnek. Hogy tetszene? Mégsem mutogathatom mindenkinek a szebbik profilomat rajta a billogoddal… – az égből kapott ideától elnevettem magam, s újabb csókért nyújtóztam ajkai felé. Annyira szükségem volt rá, hogy megtörjön, hogy magához öleljen. Hiszen ezért jöttem. Ezért voltam itt. Hogy a támasza legyek. Hogy segítsem. Hogy együtt kitaláljunk valamit, ami rendbe hozza az életünket. Ő mégsem mutatott túl sok hajlandóságot.
– Tehát el kell venned. Holnapra hozok egy papot, hogy kapjunk minden hónapban negyvennyolc órát. Már, ha hónapokat kell itt töltenünk. Legközelebb cselesebb leszek. Fogok hozni erre az ágyra tiszta lepedőt is. Így elég lelombozó a helyzet.
Fecsegésem, melyet az izgatottság és a viszontlátás heve hajtott, betöltötte a helyiséget. Mégsem éreztem úgy, hogy minden rendben van.
– Csókolj már meg… hé. Kérlek… ne legyél durva. Nekem hiányoztál. Én is neked?
Utolsó próbálkozásként simítottam végig ujjaimnak bársonyos puhaságú begyével arcélén, majd lejjebb haladva nyakának borostás vonalán, hogy felébresszem benne az életre teremtetett vadállatot.



A hozzászólást Maya A. Cairns összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 17, 2016 3:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Szer. Aug. 17, 2016 10:58 am
 



 

+18 (obszcén szavak, durvább jelenet)

Szorosan ölelte magát karjaival, ott támasztotta hátával a falat, s talán Ő volt az egyetlen a helyiségben, mely nem olvadt bele abba a szürkeségbe, amit a szegényes falak okádtak magukból.
Maya Cairns, a szenvedélyes szerető, a makacs túlélő, a harcias amazon, s a szadista királynő. Ezen jellemzőkkel illettem gondolataimban, amint pillantásom végig fürkészte tetőtől talpig a jó formában lévő, harmincas évei elején járó érett szeretőt. Bárcsak ne éreztem volna semmit a jelenlétében, de elég volt pillantásomat azokba a csokoládészín íriszekbe fúrni ahhoz, hogy kavargó érzések rángassák belső szerveimet, s igyekezzenek kitépni helyéről a szívemet.
Gyűlöltem.
S miközben ajkai mozogtak, hogy emlékeztessen találkozásunk első napjaira, addig másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy volt pofája bejönni hozzám, csak azért, hogy még inkább hergeljen. S szinte ekkor vált számomra minden világossá.
Bosszú lehetett ez, melyet ki tudja, milyen régóta tervelt már, s amit tettem vele, azt most kívánta visszaadni nekem, sokkal mélyebben és durvábban. Ráadásul a cafkának volt képe rám mosolyogni, de vajon miféle terv motoszkálhatott már megint a fejében? Hogy akart kínozni engem még ennél is jobban?
- Hát persze, hogy tudom. Mindegyiket…jól ismerem ezt az oldaladat. – Ridegen vágtam arcába a szavakat, s érezhette, hogy nem vágyom baráti bájcsevejre a társaságában. Ez a szuka nem tudom, hogy mit képzelt magáról, amiért bejött hozzám mindazok után, amit ellenem elkövetett.
Tenyereim ökölbe szorultak, s dúvadként fürkésztem a nő íriszeit, azokat a csokoládékat, melyekkel mindig elvarázsolt, s mellyel rabszolgájává tett.
~Ne dőlj be neki Higgs, ne higgy ennek a ringyónak.~ Az érzések, s a gondolatok egyszerre őröltek fel, s míg egyik felem vágyta az ölelését, a szavakat, miket mindig a fülembe súgott, ujjainak bársonyos cirógatását, addig az elmém azt diktálta, hogy ne dőljek be egy olyan cafkának, aki sittre juttatott, s aki még most is próbálja kiélvezni a nyomorúságos pillanataimat.
Hirtelen közeledése váratlanul ért, s bár hagytam egyetlen pillanat erejéig, hogy ajkaink csókban forrjanak össze, észhez kellett térnem, s parancsolnom kellett belsőmnek, hogy ne hagyja magát ennek a csábító cédának. A röpke csók után azonnal hátrébb léptem, s dühödten fúrtam íriszeimet a nő pillantásába.
- Ja persze, biztos csak úgy könnyedén kihoztok innen, miután minden szart a nyakamba varrtak.– Durván vágtam hozzá minden egyes szót, miközben lenézően pillantottam végig rajta, s pillantásom továbbra is dühödt szikrákat vetett gyűlöletem alanyára. Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne essek neki a torkának, de hallottam az örök susmutolását, így fékeznem kellett mozzanataimat.
- Hah, látod ezt nem csodálom. Egy igazi ribanc nem adja fel önmagát, nem de, Cairns? – Gúnyos mosolyt villantottam felé, bár ebből talán még mindig nem érezhette haragomat, hisz nem egyszer becéztem így szobánk falai közt, mikor kettősünk szenvedélye eldurvult, s fülledt, piszkos erotika lengte körbe a falakat.
Pillantásommal ujjait fürkésztem, melyekkel kezeslábasom felső részét basztatta, s bármely más helyzetben élveztem volna, ha ki akar hámozni abból a dohos, durva ruhaanyagból, ezúttal még csak a szex gondolatától sem állt fel a férfiasságom.
- Ne aggódj, fél óra sem kell majd. Nem, csókolózni most nincs kedvem. Valami máshoz lenne inkább….Mrs. Higgs? Nahát, milyen éles elmével látták el az én Szépségemet. – Mosolyt villantottam felé, mintha elismerném találékonyságát, s közben hátrálni kezdtem vele a hitvesi ágyként felállított, olcsón összeszerelt bútordarab felé, mit koszos matrac fedett.
- Ülj csak le drágaságom, helyezd magad kényelembe..- Tudtam, hogy az őrök fülelnek, így ki kellett várnom a megfelelő pillanatot, mikor majd egyikük sem figyel. Addig is, bármennyire is nehezemre esett, tovább kellett folytatnom ezt az olcsó színjátékot.
- De miért is kéne pap? Tudod, hogy nem vagyok nősülős fajta, neked meg amúgy is jól mennek a hazugságok, nem? Könnyedén megtévesztesz bárkit, így gondolom nem esne nehezedre tovább színlelni a feleség szerepét ezekre a ritka alkalmakra. – Bilincselt csuklóimat felemelve, ujjaimmal végig simítottam arcának bársonyos bőrén, s egy pillanat erejéig nosztalgiázva fúrtam kékjeimet azokba a csokoládészín íriszekbe, majd visszaengedtem bilincselt csuklóimat az ölembe.
- Mit is kéne veled tennem, mit érdemelsz, hm? – A kérdés költőinek tűnhetett, s talán a nő gondolataiban akár a szenvedéllyel párosuló képek tűnhettek fel, én azonban kizárólag azon gondolkodtam, hogyan vegyem el az életét ilyen gyér körülmények közt úgy, hogy szenvedjen is a ribanc.
- Ki mondta, hogy hozzám érhetsz? – Hirtelen kaptam el államat érintő csuklóját, ujjaim közé szorítottam a bársonyos bőrt, s erővel döntöttem az ágyra, miközben fölé másztam, s csuklóit a feje felett szegeztem erővel a matracba.
- Ne röhögj, most nem fogunk játszadozni. Inkább áruld el, hogy miért basztad át a fejem, Te rohadt kurva. Minek jöttél be hozzám? Hogy lásd a rabságomat? Hol van a kibaszott köcsög férjed, netán a parkolóban vár? –S miközben dühösen vágtam hozzá szavaimat, egyre erősebben szorítottam a csuklóját.
- Tudod, megkaptam a csomagotokat, amit három nappal ezelőtt küldtetek nekem. Volt benne egy fasza levél az aláírásoddal Nyuszókám, és egy videófelvétel, amiben a férjeddel kúratod magad a lakásunkban a kutyánk mellett bazdmeg. – Legszívesebben üvöltöttem volna ezeket a szavakat, de az őrök miatt csak dühödt suttogásra telt tőlem, miközben combjaimmal satuba fogtam a nő testét az ágyon, s ha ficánkolni próbált, akkor erőteljesebben tapasztottam Őt a matracra.
- Mi a következő lépés, halljam, meg akartok öletni? Mi a faszért jöttél be te ringyó? Azt hitted, hogy nem torolom meg a bűnödet? – Mérhetetlen harag gyúlt bennem, s olyan erővel szorítottam a nő csuklóit, hogy az már fájhatott. Odakintről a résen persze csak azt láthatták, mintha éppen akcióra készülnék az asszonykámmal…
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Szer. Aug. 17, 2016 12:42 pm
 



 

18+

Túl régóta ismertem ahhoz, hogy elhiggyem, holnap újabb oldalát fogja felmutatni az előttem álló férfi. Ott voltam, mikor láncok kötötték meg szilárd erejét, s minden, miben hihetett, s bízhatott az büszke könyörületem volt. Én voltam az, ki felett kiterjesztve hatalmát, uralkodott. Kitől úgy vett el, hogy minél mélyebb sebet, felhalmozott megalázó emléket hagyjon hátra habitusának billogjául. Éreztem már két karját szorítani, fojtani, s lesújtani, ahogy képes voltam empirikus múltunkra alapozva bemérni, milyen mélységekig engedi ki törődő gyengédségét odaadását egy-egy simogatásban. Ott harapott, hol csókolni is tudott. Azzal rúgott, mivel védelmezően eléd is állhatott. Az szidalmazott, s taposott lelkedbe súlyos szavaival, mi ékesszóló, cirógató pirongatásra is képes volt.
A potenciál benne élt, hogy kárt tegyen törékeny valómban. De nem akartam elhinni, hogy megtenné, s ez lenne az egyetlen, mire most dühe végett vágyna. A berozsdásodott, merev aspektusnak csököttségéből kitekintve csak a szeretetlen űrt láttam, a veszélyt, s önön félelmemet, mi távol tartott tőle. Szándékolt vakságom, mivel viseltettem ezen felállás iránt, kiszolgáltatottá, sérülékennyé, és mások szemében talán ostobává tett. Nem tudták, hogy nekem ez a kapcsolat jelentette azt, amiért lélegezni akartam, amiért élni vágytam, s az élet folytatásába kapaszkodtam.
Későn diagnosztizált szerelmünk minden percben végzetessé lehetett volna.
Mert kiszámíthatatlan volt. Gyilkos. Végzetes. Eltökélt. Ezen jellemvonásoknak egyszeriben fellángoló összessége ott játszott a jeges tekintetben, ha fiktív valóságában, tudatával már magáévá is tett, de akkor is, mikor életet készült kiontani.
Sosem voltam mellette biztonságban.
S ezt az érzést, most csak tovább mélyítette a börtön hitvesi szobájának szerény berendezése, s maga az elkerülhetetlen tény, hogy cellánk falai pont annyira voltak zárva, amennyire szélesen nyitottra tárva. A groteszk miliő még zaklatottabbá tett közelségében. Nevetséges volt, hogy pont most zavart volna, ha valaki hallja kéj-mámorban fuldokló sóhajaimat és nyögéseimet, mikor talán az utolsó légvételem is ott mállik majd széjjel karjai között. Mert valami elmondhatatlan okból, de féltem.
Nem engedtem, hogy lássa, tartok tőle. Vagy észrevegye, hogy minden tettemet ezerszer gondolom át, mert a nyelvével mért ostorcsapásoknak figyelmeztető, csípős vágása távolságot követelt.
Úgy érintettem meg, hogy közben ösztöneim a helyiség másik sarkába húztak, hogy tisztán látó agyamban a vijjogó receptorok már régen elővigyázatra figyelmeztettek. Csak szívem volt, mi áttört minden gátat, mi vakmerő volt, s nem bátor abban a pillanatban. Büszkeség húzta-vonta a pulzáló szervet mellkasom rejtekében.
Elhagytam a realitás talaját, csak azért, hogy megcsókoljam, s érezzem ajkának ízét, minek aromája az elmúlt napokat követően is élénken élt bennem selymes érintésével.
Mindent, mit észre kellett volna vennem, elutasítottam az érzelmekkel telezsúfolt pillanatban.

– Tudtam, hogy meg fogsz törni – csókja keltette mosolyom vigyorrá erősödött húsos ajkaimon, ahogy kettőnk közé sóhajtottam a szavakat. Két lábának jól pozícionált lépteivel képzett elvéthetetlen utat a széles ágyig, mely csak néhány méterrel nyugodott mögöttünk. Tettem, amit elvárt tőlem, ezzel magamnak ásva meg síromat, a rajta nászt hálni hivatott franciaágyon.
– Akkor nem kell a pap. Nekünk akartam jót… negyvennyolc óra legálisan, az egész csábító volt hozzá, hogy ismét igába hajtsam a fejem.
Csak közelsége gyűrhette le kétségeimet. Hajlandó lettem volna megfeledkezni minden brutális képsorról, melyet tudatom vetítette le lelkiszemeim előtt, ha hagyta volna, hogy ültemben közelebb fészkeljem magam hozzá, s cirógató mozdulatokkal csitítsam sértettségét, amiért börtönbe került a rosszul megtervezett folyamat miatt.
Csuklóm azonban hirtelen esett vasmarkának fogságába. Nem tudtam lobbanékonyságát mire vélni. Akaratos sértettségét, gyűlöletét, mely késve öltött testet lélektükreiben, csak most ismertem fel, s már késő volt. Ott hevertem az ágyon, s semmi esélyem nem volt rá, hogy elszabaduljak, ha úri kénye-kedve úgy nem kívánta.
– Miről beszélsz, Rhys? Hogy jön ide az a tahó Vincent? Jézusom… te láttad, hogy nálunk járt? – magam sem voltam biztos benne, hogy mi átfutott hangomon, az őszinte megkönnyebbülés volt-e, vagy segélykérő nyöszörgés a teljes megsemmisülés előtt. – Elmondhattam volna, hogy ott járkál a városban, mint valami kinyalt hátsójú kiskirály, de nem akartam felesleges veszekedést. Érted? Csak mérlegeltem a dolgot, és egyáltalán nem ütött meg olyan prioritást, hogy beszéljek róla. Csak ez volt a baj? Nem történt köztük semmi, Rhys… eszem ágában nem lenne akárcsak beengedi a házba. Tudod, hogy mennyire gyűlölöm – Szabadon mozgó kézfejemmel próbálkoztam, hogy borostától sercegő arcélén nyugtatón végigsimítsak. – Kitől kaptad ezt az infót? Megmondhatod neki, hogy kapja be a szomszéd Mr. Parker gombás lábujját, mert csak neked tartozok hűséggel. Így már jó? Megnyugodtál, cica?

Kishitű voltam. Vádjai még nem értek véget, s ez újra megsemmisített. Bántott a feltételezés, bántott, hogy meg akart félemlíteni, s sikerült is neki az első percekben.
– Nem álltam össze vele, hallottad? Semmilyen felvételt és levelet nem küldtem neked. Én nem! – hangom kifulladt az indulatoktól, s levegőért kellett kapkodnom, hogy rákészüljek őrjöngő monológomra. – Mit képzelsz te magadról, Rhys Higgs? Hogy azért jöttem ide, hogy hallgassam a mocskos gyanúsítgatásaidat? Szerinted ehhez van kedvem? Erre vágytam? Ki volt az a faszfej, aki ennyire átvert téged? Nem gondoltál arra, hogy csak tönkre akarnak tenni téged idegileg? Hogy Vincent azért csinálja ezt, mert most, hogy börtönben vagy, talált rajtad fogást? Hogy keverhetsz engem is bele? Hogy hiheted azt, hogy visszamentem hozzá? Te teljesen megőrültél? Őszinte voltam hozzád és most is az vagyok! Te meg képes vagy ilyen mocskot feltételezni rólam? Hát tudod, jobb is lesz, ha nem intézem el ezeket a látogató-órákat. Tökéletesen megleszel a sértett egoizmusoddal, a farkaddal, meg a megerősödésre ítélt jobb kézfejeddel a zárkádban. Kell is neked egy kis idő idebent, hogy átgondold, mit varrsz a nyakamba, s kinek mit hiszel el. Te rohadt szemét állat! Vedd le rólam a kezedet, mert elmegyek. Engedj el, vagy sikítani fogok, és még kapsz testi sértésért néhány évet, hogy szabadon baszathassam magam a férjemmel a lakásod minden egyes szegletében. Ezt akarod? Ezt akarod, hogy így beszélsz velem?
Az egyetlen ember, akibe mostanában minden bizalmamat öltem, az ő volt. Aki ott volt nekem a legkétségesebb helyzetekben is. Most mégis benne kellett csalódnom? Addig kellett húznom a hektikus kifakadást, hogy sírás szaggassa torkomat? Miért tette ezt velem?
Őrült erővel igyekeztem megszabadulni kezének fogságából, de még nem emeltem fel a hangomat. Nem csődítettem be az ajtó előtt állókat. Hagytam, hogy beteljenek a nyikorgó ágyrugóknak neszezésével.
Ha a férfi nem figyelt teljes odaadással, s volt rá elég helyem térdemnek, akkor egészen ágyékáig rántottam fel csontos végtagomnak origóját, hogy ágyékának ékességét telibe találjam vele.
– Gyűlöllek, te rohadt fasz! – sziszegtem markáns vonású, szeretett arcába, s ha nem tapasztotta be már idő előtt számat, akkor nőietlen módszerrel próbálkozva, neveletlenül arcon köptem.
Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Szer. Aug. 17, 2016 3:30 pm
 



 

+18( obszcén szavak, durva szóhasználat és erőszakos jelenet!)

Úgy markoltam húsába, hogy a fájdalom kiüljön arcára, eltorzítsa szépséges vonásait, s érezzem azt a kínt, amit neki okozhatok. Nem éreztem szánalmat, könyörületet, s olyan erővel markoltam törékeny csuklóit, hogy körmeim szinte sebet ejtettek bőrében, s a csuklóimat bitorló láncszemek is beleivódtak karjának felületébe.
- Miért tetteted magad hülyének a kurva életbe? Meddig akarsz még színlelni? Ennyire pöcsfej a férjed, hogy nem avatott be a részletekbe? Hm? – Dühödten villantak meg szemeim, ahogyan pillantásomat csokoládészín íriszeinek mélyére fúrtam, s továbbra is erőszakkal préseltem a matracba törékenynek tűnő testét.
- Hogy hazudhatsz még mindig ekkorát? Láttam bazdmeg…a saját két szememmel láttam azon a kurva felvételen, amit beküldtetek hozzám egy kibaszott csomagban. Te széttett lábakkal hevertél a kanapén, míg a férjurad erővel döngölt…rohadt ribanc. – Gúnyosan köptem arcába a szavakat, s szabadon matató kezét erővel ütöttem el az állam közeléből.
- Ne hívj engem cicának bazdmeg, mert kitépem minden szál hajadat! – Annyira felhergelt, hogy felemelve hangomat, elengedve kezeit, belemartam a hajába, s úgy rántottam meg a fejét.
- Mit dumálsz, hogy nem tudtál róla? Mi az, hogy ki etet engem ezzel a szarral?- Dühösen villantak íriszeim, mérhetetlenül felhergelt , hogy a nő ennyire pofátlanul táncolt az idegeimen, s úgy éreztem, hogy az őrületbe akar kergetni a hazugságaival.
Egyetlen pillanatra engedtem a szorításomon, s összeráncolt homlokkal hallgattam hozzám vágott szavait, melyeket talán mentegetőzésnek szánt. S talán egy pillanatra még sikerült is megtévesztenie, de a következő pillanatban ismét elöntött a düh, hisz a fejemben már minden összeállt, s az nem létezett, hogy én legyek az ostoba. Nem hagyhattam, hogy újra átvágjon ez a ribanc.
- Hazudsz kurvára!Te és a Férjed küldtétek nekem az üzenetet, és a videót. Jobb életet kívántatok nekem a börtönben és mindketten aláírtátok. Szóval ne játszd meg nekem a hülyét, mert kibaszottul rosszul jársz. Miért tetted? Miért? – Hirtelen megbilincselt csuklóimmal torkához szorítottam a láncot, s erőteljesen nyomtam le tenyereimet a matracba, hogy a lánc kiszorítsa a nőből az utolsó leheletét is.
- Fogd be! Fogd be a szádat Ribanc! Kurvára nem mész innen sehová!- Sziszegtem arcába dühödten, s az i-re az utolsó szavai tették fel a pontot, amikor a férjével kapcsolatos kamatyolgatását, s a rám szabott testi sértésért kapott éveket forszírozta. Nekem mindez csak egy újabb bizonyíték volt arra, hogy a nő csak azért érkezett, hogy megkínozzon, s odabent is megkeserítse az életemet.
Elveszítettem vele kapcsolatban minden türelmemet, a dühödt köd teljesen elvakította az elmémet, s már nem létezett számomra jó vagy rossz. Csak az árulót láttam magam előtt dögös bestia bőrébe bújva, akit le kellett győznöm ahhoz, hogy életben maradjak.
- Volt pofád elárulni? Nem érdemelsz semmi mást, csak a halált. – Eltorzultak vonásaim a dühtől, fájdalom és düh marcangolta a bensőmet, s nem vágytam másra, csak a megtorlásra. Hogy lássam a szenvedését, s halljam a halálhörgését, a könyörgését, mikor utoljára kap a levegő után.
- Fulladj meg bazdmeg! – Vicsorogtam a képébe, s erővel szorítottam a láncot torkához, kiélvezve szenvelgésének minden egyes pillanatát. Képes lettem volna eltörni a nyakát, vagy ketté törni a gerincét, de az túl kegyes halál lett volna hozzá. Efféle körülmények között a fojtogatás viszont tökéletes módszernek számított. Nekem már úgyis mindegy volt, hogy hány évvel kapok többet a kibaszott rácsok mögött.
Dühödten szorítottam lefelé tenyereimet, s feszítettem egyre erősebben a láncot, s olyannyira figyeltem a folyamatot, s az arcán hullámzó érzéseket, hogy belefeledkeztem önmagam védelmébe. Elég volt részemről egy kósza figyelmetlenség, Ő máris bevetette ellenem fegyverét,  s erővel térdelt bele ágyékomba, hogy azzal is fájdalmat okozzon.
- Bazdmeeeg. – Felszisszentem a fájdalomtól, s ez elég is volt arra, hogy legördülve róla, hátrébb húzódva ocsúdjak fel a fájdalomból, ellenőrizve ujjaimmal, hogy a tökeim még éppen egészek.
- Csezd meg rohadt kurva! – Vágtam vissza, mikor köpése arcon talált, s ez megadta az utolsó lökést ahhoz, hogy végleg elveszítsem a türelmem, s darabjaira akarjam szaggatni az egykor szeretett nőt.
- Gyűlöllek! – Üvöltve sújtottam le összefont tenyereimmel a vállára, s ha ettől elveszítette az egyensúlyát, akkor a hajánál fogva rántottam fel az ágyról, majd vállammal neki rohanva testének, erővel vágtam fel a repedezett falra, minek következtében a megrepedezett fal apró vakolatot hullajtott, mintha csak siratná a nő helyzetét.
- Megcsaltál, elárultál, mondj búcsút az életednek, mert nincs az a jó isten, aki megmenthetne téged. – S ezzel egy időben, elkapva a torkát, ezúttal ujjaimmal szorongattam bőrét, s ha kellett, erővel vágtam a falhoz ismét. Érzéketlenül, vadállat módjára.
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Csüt. Aug. 18, 2016 7:26 am
 



 


18+

Kétséges volt, hogy a hitvesi szoba küszöbe elé állított biztonsági őrök teljes odaadással végezték munkájukat. Úgy strázsáltak szakadatlan a szilárd faajtó két oldalán, mintha feladatuk kimerült volna azon a ponton, hogy őrizzék a nyílászárót, hogy vigyázzák, mi rajta be és kiment. Ami mögötte történt, munkaköri leírásukba már bele nem foglaltatott, önfeláldozó tettet megkövetelő elkötelezettség lett volna szakmájuk iránt, ha nem csámcsognak jóízűt a mentolos ízből régen kifogyott, három szemből összegyűrt jórészt megemésztett rágójukon, s pillantanak össze sokat sejtő, bántó somolygással, hanem gyanakvón felmérik a helyiségben zajló történéseket.  
A bentről érkező elfojtott nyögések, az ágynak ósdi tartóelemeiből harsanó, fájdalmas sikítások, kapkodásból született neszezéseknek összhangja elkerülhetetlenül összetéveszthető szintre esett a szenvedélyes szexuális aktusoknak kezdeti szakaszában, az éternek szikrázó idilljét sújtó hanghatásokkal.
Szinte biztosak voltak benne, hogy mindent, mi odabentről kikígyózva átjutott tudatuknak membránján, s átszőtte gyönyörre éhes gondolatával agyuknak legapróbb zegzugát is, az a két egymást olyan régen látott szerelmesnek volt udvarló násztáncával keltett, a légen rezonáló viszont látásnak öröme.
Minden tőlük telhetőt elkövettek. A helyiséget lemeztelenítették, nem maradt benne éles szúróeszköz, mivel az elítélt kedvesének testi épségében kárt tehetett volna. S miért is akart volna bárki bántalmazni egy olyan nőt, aki már puszta látványával orgazmus közeli állapotba sodorta a férfi társadalomnak nyolcvan százalékát, a maradékát pedig csak azért hagyta hidegen, mert önön neme vonzotta? Alaposan szemügyre vették a magukban ’rohadt mázlistának’ kikiáltott Rhys Higgshez érkezett énemet. Így aligha láttak át irigységükön, hogy feltételezzék férfitársuknak impotens hozzáállását meglepetésvendégéhez. A nyelvük hegyét égették az obszcén kontextusú lázítások. Aggodalmuk olyannyira elapadt az önön munkájuk nyomán kialakult diadalittas elégedettségtől, hogy a zsebükből előhalászott tökmaggal és cukorkával mulatták az időt, figyelmen kívül hagyva annak lehetőségét, hogy odabent valaki még náluk is kevésbé élvezi az elkülönítőben eltöltött időt.
Hergelték magukat. Duzzadóra szívták mellkasukat, ahogy saját asszonyaikkal megélt élményeikből csemegéztek női szemmel megalázó kijelentéseket hallatva egymás között, hogy úgy verjenek rá az otthoni mámoroknak túlértékelt valójával munkatársuknak szerényesnek gondolt nemi életére.
Nem hallották szenvedésem szárnytörő pillanatait.

Rhys Higgs már nem kímélt, s mintha sosem élt volna mellkasában irántam táplált érzékeny szerelem, úgy ragadta meg beazonosíthatatlan kóccá gyötört, csapzott hajkoronámat. A mélybarna selyem-tincsek odaadóan fonódtak ujja köré. Kapaszkodtak, hogy ne égjen úgy a feszülő fejbőr, melyben kíntól sikítottak a néma hajhagymák. Nem volt más választásom karjai közt, minthogy behódoljak akaratának, s engedjem, hogy értéktelen manökenbabaként rángassa nagyon is élő-érző testemet. Úgy fordultam, ahogy ő kívánta, annyira süllyedtem el alatta, amennyire letolt, emelkedéskor az általa előírt szöget követtem, s egy pillanatra sem hibáztam, mert azzal saját vesztemet okozhattam volna.
Már nem hittem, hogy Rhysban ott él a férfi, aki valaha gyengéden ért hozzám. Állatias hörgése meghátrálásra késztetett. De nem jutottam elég messzire ahhoz, hogy a két csuklója között feszülő lánc ne érje át teljes egészében kecses nyakam törékeny ívét.
– Mit művelsz? Mi? Rhys… mit csinálsz… Rhys… – nehezen jutottak át szavak ajkaimon, s egyre hangosabban fuldoklottam a férfi agresszív tettétől. Az apró szemekből álló, erős kötésű láncolat belemélyedt bőrömbe, a rugalmas porcoknak szorult, s elvágta az agy felé igyekvő verőérnek útját. Testem magatehetetlenül rándult össze, amint másodpercek elteltével elkezdett kialakulni az oxigénhiányos állapot. A megnövekedett nyomás szét akarta feszíteni koponyámat. Szemembe könnyek gyűltek az erőlködéstől, mivel ellent próbáltam állni a férfi nyomásának. A lánc alá szorult ujjaim csak részleges megoldást jelentettek problémámra. Lassabban fulladoztam. Lassabban igyekeztem a halál felé.
Hiszen megígérte. Hogyan is felejthettem el. Hogyan hihettem, hogy nem teljesíti majd nekem tett ígéretét. Az életem hozzátartozott. Az övé volt. S ő lehetett, aki azt elvette tőlem. Hát most igyekezett is megtenni, mielőtt még bárki elorozta volna előle a lehetőséget, amíg ő a börtön rácsai mögött rothad.
– Baszódj meg, Rhys Higgs… baszódj… meg!
Küszködve vágtam lábaimat az ágy matracához, hogy felhívjam magamra az ajtó előtt állók figyelmét. Sarkam mindhiába lecsúszott, a fölém kerekedett férfi szinte teljesen ellehetetlenített e mozgásomat. Apró remegések futottak végig gerincem mentén, ahogy az utolsó perceimbe léptem át.
– Mit művelsz, te szerencsétlen? Kételkedsz? Talán nem is akarsz megölni? Lassú vagy… teketóriázol. Erre akarsz emlékezni belőlem? Erre a fuldoklóra? Törd el a nyakcsigolyákat. Ne húzzuk-vonjuk, Rhys… ne pazarolj rám ennyit a kurva drága idődből. Nehogy ne legyen elég, amit bent fogsz tölteni… nehogy miattam ne tudd kiélvezni a börtön vendégszeretetét. Csináld úgy, mint egy férfi, Higgs! Legyél férfi… csak erre vagy képes?
Minden szavamat gyötrő kín kísérte, miközben annyira sikerült eltolnom magamtól a hideg láncglédát, hogy újra levegőhöz jussak, s csökkentsem a koponyaűri nyomást.
A lüktető fejfájás csillapodni látszott. Erőmet már nem az életben maradásra kellett koncentrálnom, képes voltam összegyűjteni erőmet, s fájdalmat okozni neki. A kiszolgáltatott rángatózáson, tehetetlen próbálkozásokon túl, sikerélményem volt, ahogy felrántott lábamnak kikeményedő csontjával ágyékon térdeltem a férfit.
Nem volt elég. Az adrenalin kiélvezte szabadságom. Meggondolatlanságokra késztetett, arcon köptem.
Mert ennyit ért. Mert ennyire becsültem. Mert megint ott tartottunk, ahol a part szakadt, s a kérdés csak az volt, hogy melyikünk hal bele a másik közelségébe.
Meggyengült partner lettem volna? Elpuhányodott? Egy pillanat erejéig sem becsültem le önmagam, vagy a képességeimet. S a férfi lett volna ostoba, ha másképpen cselekszik.
– Ezt már egyszer lejátszottuk, Higgs… újra kezdődött? Új menetet akarsz, mi? Te gyűlölsz engem? Nekem kellene téged, amiért úgy vádaskodsz, mintha bármi nemű bizonyítékod lenne ellenem. Ha el akarsz űzni, azt mondd, ha nem akarod, hogy másé legyek, azt jelentsd ki, de nem kell, hogy állatmódjára intézzük az életünket. Hallottad? Mit akarsz tőlem? Mi az istenre vágysz? – hangomat megemelve léptem le az ágyról, hogy arcunk megközelítőleg egy vonalba kerüljön, s ne én legyek, akire le kell néznie, akit meg kell szánnia, akit el kell taposnia.
Állásom nem volt biztos, s szívesen kapaszkodtam volna valamibe, de senkire és semmire nem számíthattam. A szoba közepén reszketve, ha a férfi nem ragadja meg ismételten a tarkómra hulló barna loknikat, visszazuhantam volna az ágyra. Így őrületes erejétől a szálkás hajódeszkára hullottam, s néhány percig úgy zsibbadtak felső végtagjaim, hogy félőn ismertem rá brutális feltételezésem be nem válására. Nem szakadtak le tőből, nem törte el őket, csak használhatatlanná nyomorította őket
– Ez fáj, engedj már el! Rhys, nem teheted ezt… hogy gyűlölhetsz, mikor semmi nem változott, mióta otthon hagytál? Rhys… ez fáj. Ez nagyon fáj.
S én azt hittem, hogy már nem kaphatok többet. Hogy nem okoz több kínt, s csak hajam fogja bánni megállíthatatlanná szított, hektikus gyűlöletét. De tévedtem. A levegő bordáim közé szorult, s szívem is kihagyott egy dobbanásnyit, amint a férfi teljes erejével nekem rontva a falnak taszított. Belső szerveim megrendültek, hallásom tompává korcsosult, látásom elhomályosulva meredt a foltra, mi azért küzdött, hogy végezzen velem. Gerincemnek íve elzsibbadt a hatalmas érkezéstől, már azt sem tudtam, hogy ő tart, vagy magamat tartom-e. Melankolikus letargiába zuhantam a felmérhetetlen területről érkező fájdalmaktól.

Még egyszer elkaptam kézfejét, mikor újra rászorított nyakamra. De ez már közel sem volt ahhoz a próbálkozáshoz, amit az ágyon tettem. Amivel küzdöttem az életemért. Megrendülten simítottam végig azon a bársonyos kézfejen, mi a falhoz láncolta kiszolgáltatott testemet. Nem húztam el, mert nem ment volna.

Nem emlékeztem rá, hogy mikor sikíthattam fel olyan hangosan, hogy azt a helyiség előtt várakozó két rabszolgahajcsár is meghallhassa. Ránk törtek. S mind a ketten az ellenem fordult férfire koncentráltak. Egyik sem kapott el, mikor rongyként a földre zuhantam. Magatehetetlenül folytam szét a padlón. Nem akartam bevallani, de segítségre lett volna szükségem, hogy elmenekülhessek. Mégis hallgattam. Hosszan, pislogás nélkül végignézve, ahogy a két őr őrült vehemenciával, gumibotjaik segítségével, szinte magatehetetlenné verik a férfit, aki néhány perccel ezelőtt még uralkodott felettem, s az életem felett. A színes, elmosódott foltokban látott világ csak lassan tisztult ki előttem.
Nem mozdultam.
A két foglár csak a hatástalanított férfi után foglalkozott velem, s akkor is csak távolról pillantottak rám. Nehezen, s alig lélegeztem, talán ezért néztek rám úgy, mint aki meghalt. A megkönnyebbülésre azonban, hogy még magamnál voltam, felragyogott a kettős arca, s a sudár alkatú bajszos, még önön megnyugtatásául, bakancsának kerekített orrával lendületből rúgott egyet a mocorgó Rhys Higgs combjába.
– Él?
– Élek.
Válaszoltam hasonló nyers hangszínen, mint ahogy nekem szegezték a kérdést, s még hosszan néztem a lefegyverzett férfit. Azt, akire már egyszer az életemet bíztam. Azt, aki most újra el akarta venni tőlem.
– Mindjárt jön magáért egy orvos. Nekünk át kell vinnünk egy magánzárkába ezt az állatot. Úgy hörög, hogy még a társaiban is kárt tenne. Felkelni! – a szavak hangzatosak voltak, de nem várták meg, hogy a férfi felfogja őket, sokkolójukkal vertek értelmet Higgsbe. A legyőzhetetlen átokfajzatba, kit csak a láncok tartottak vissza attól, hogy porig rombolja az igazságszolgáltatás rácsozott világát.
– Várjanak. Még ne vigyék el. Még mondanom kell neki valamit.
– Ugye nem gondolja, hogy itt hagyjuk vele kettecskén? Ha maga kinyiffan, kisasszonyka, akkor nekünk nincs többé munka. Érti? Mondja gyorsan, hogy aztán kikötözhessük a rabot.
Hogy zavartak-e? Egyáltalán nem érdekeltek. Csak azért húztam az időt, mert fel akartam állni a földről, ahová a férfi juttatott, s ahol most ő is nyugodott. Látnia kellett, hogy nem tört meg. Csak össze.
– A képzelgéseiden túl, a gyűlöleteden túl, amit irántam érzel, remélem, hogy elhiszed, hogy Vincent meg akar öletni. S ha ő akar valamit, akkor arra módot fog találni. Bárhová elér a keze, s bármire képes. Nem vagy biztonságban sehol. De nem féltelek. Hogy féltenék valakit, aki ismét az életemre tört? Nem igaz? Csak gondoltam, hogy szólok, hogy jóval előbb a pokolra jutsz, minthogy engem odakényszeríthettél volna. Én pedig, ha leéltem a boldog, gazdag életemet, s te szarrá égtél a tisztítótűzben, mert nem volt benned egy fikarcnyi jó sem, majd akkor követlek a föld alá. Mi többé nem látjuk egymást, Rhys Higgs…

A rövid, de annál elhatározottabban hangzó monológ végén aprót biccentettem a smasszerek felé, akik kivonszolták a férfit, akit a történtek ellenére is őrülten féltettem a rá váró évektől.
Nem tartottam tovább magam. Elfeledkezve az ágy mocskáról, lerogytam rá. Nem éreztem magamban ahhoz sem elég erőt, hogy levegőt vegyek.
Be és ki.
Így kellett volna.
Élni tovább, mint eddig.
Így kellett volna.

Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Csüt. Aug. 18, 2016 10:59 am
 



 

Nem érdekelt Cairns könyörgése, nem foglalkoztattak a kérdései, s az sem zavart, ha torkából kiszorult a levegő. Nem érdemelte meg a válaszaimat, s azt sem, hogy segélykérésén elgondolkodjak, s új esélyt adjak neki, elfeledve mocskos tetteit.
Végezni akartam Vele, kioltani az életét egyszer, s mindenkorra, hogy megszabaduljak a szenvedély démonától, mit Ő hozott az életembe. Megfertőzött, megmérgezett, s elérte, hogy a hálójába gabalyodva már nekem is legyen gyenge pontom. Miatta jutottam fogságba, egy koszos rideg börtöncella rácsai közé, ahonnét talán már soha a büdös életbe nem jutok ki, mert ez az aljas cafka úgy intézte.
- Hergelsz bazdmeg? Fogd be a pofád vagy a nyelved tőből tépem ki! – Sziszegtem arcába a szavakat, s egyik tenyeremmel próbáltam leszorítani a száját, miközben másik kezem ujjait fűztem torkára, hogy befejezzem, amit már elkezdtem, s kioltsam szánalmas életét.
Gyűlöltem.
A némber azonban még mindig úgy küzdött, ahogyan akkor, amikor megismertem, s továbbra is ott volt benne az a kitartás, az erő, amiért megfoghatatlan módon magához láncolt, elnyerte tetszésemet, s vágyaimat korbácsolta. Hiába szorongattam torkát a csuklóimra szabott láncok segítségével, még ezen helyzetből is talált kiutat, s ügyesen fegyverzett le, fájdalmat okozva ékességemben.
Tettével kellően felhergelt, s mikor arcon köpött, attól a pillanattól éreztem úgy, hogy már nincs megállás, minél előbb el kell tüntetnem a föld színéről ezt a kétszínű, ármányos kurvát.
Véremet hajtotta az adrenalin, a düh, s a mellkasomban kavargó érzelmek, melyek talán a fájdalommal voltak hasonlatosak. S korábban bármennyire is féltettem az életét, arcának bársonyos bőrét, s óvtam mindenkitől, akitől csak tudtam, ezúttal magam kívántam rámérni a csontokat szilánkosra törő ütések armadáját.
Dühödt bikaként fúrtam izzó íriszeimet a nő vádló pillantásába, kérdései elsuhantak hallójárataim mellett, helyette minden figyelmemet arra összpontosítottam, hogy kiiktassam Maya Cairnst, s a lehető legfájdalmasabb halálnemben részesítsem.
Emiatt rohantam neki teljes erőmből, érezni akartam, ahogy teste megnyekken az erős ütésektől, s bordái apró cafatokra zúzódnak. Azt akartam, hogy fájjon neki, érezze, milyen a fájdalom, s ne legyen neki a halál egy könnyed fuvallat, mely kényelmesen szállítja át lelkét a túlvilágra.
- Nem engedlek el, ne szólj hozzám, meg fogsz dögleni! – Üvöltöttem arcába, s jobb öklömmel még a gyomrára sújtottam, s ha teste meggörnyedt, csak azt követően szegeztem ismét a falhoz, hogy torkát szorongatva kipréseljem belőle az utolsó leheletet is.
Mélyen fúrtam kékjeimet életellenné váló csokoládéiba, nem hatott meg kézfejemen végig simító mozzanata. A gyengédség, mit tőle kaphattam, csak egy olcsó színjáték része volt, s emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy pontosan az efféle helyzetek miatt kellett volna távol tartanom magamat a nőtől.
- Kár, hogy nem vágtam ki a másik vesédet is, és nem néztem végig, hogyan zabálnak fel a krokodilok a mocsárban. Elcsesztem, tudod? Kibaszottul elcsesztem, mert olyan nőt hajkurásztam, aki hozzám hasonlóan egy lelketlen picsa, egy szadista kurva, aki kellően furmányos. Valld csak be, hogy bosszút akartál rajtam állni. Ezért tetted, igaz? Teljes hadviselést vittél véghez, igazi nehéz bombázóként támadtál rám. Undorodom tőled…- Vetettem arcába a szavakat, s erőteljesen martam torkára, hogy egyszer s mindenkorra tényleg kivégezzem életem legnagyobb tévedését.
Elvakult köd telepedett elmémre, tetteimet düh vezérelte, s minden egyéb érzelmet elszorítottam agyam leghátsó zugában, hogy még csak bűntudatot se érezzek, amiért azt végzem ki, akiért élni akartam.
A hangok megszűntek létezni, olyan erők küzdöttek bennem, s olyan hévvel tódult szervezetemben az adrenalin, hogy én sem vettem észre, mikor törték át a kapukat a fegyveres őrök. S már csak azt éreztem, hogy hirtelen valaki erővel vág gumibotjával a térdhajlatomba, egy másik a vesémbe, s vehemens erővel tépnek le a nőről, hogy hátrébb hurcolva agyonverjenek.
Nehezen adtam meg magam, ütni próbáltam és rúgni, de ezért cserébe kemény ütéseket kaptam be az átkozott gumibotok végéből. A dulakodás egészen addig tartott, míg földre nem terítettek, ahol aztán megkezdték az ütemes verésemet. Még az egyik gumibot fel sem emelkedett, a másik csattant testemen, s ez így ment hosszú percekig, míg védekezésként már csak arra futotta az erőmből, hogy arcom elé emeljem a karjaimat, s úgy próbáljam védeni fejemet a sérülésektől, több kevesebb sikerrel.
Az akció néhány percen keresztül tartott, alaposan elverték minden egyes tagomat, s még az ajkamat is felsértették, amiből fémes ízű vér csordogált. Szédültem, elhomályosult körülöttem minden, de még így is , meglátva Cairnst, újfent haragra gerjedtem.
- Hadd öljem meg! – Dúvadként hörögve, minden erőmet összeszedve, hirtelen akartam feltápászkodni a földről, akkor azonban az egyik őr a botjával erősen vágott rá a vállamra, tenyerével visszalökött a padlóra, s a társa erővel rúgott bele a combomba.
- Hogy rohadjatok meg….- Ordítottam fel fájdalmamban, s neki rontva az egyiknek, elkapva annak lábait, igyekeztem az őrt a földre rántani. Ekkor talált el az a kibaszott sokkoló, mitől megrándult a testem, s fájdalmas inger futott végig a gerincem mentén, mely elért minden tagomba.
- Baazdmeg….- Nyögve zuhantam a padlóra, s már mozdulni sem tudtam, ez volt a lehető leghatásosabb módszer, mellyel rabokat szegezhettek a padlóhoz. Már nem volt kérdés, mi vár rám, az őrök gyorsan fölém magasodtak, megerősítették még egy bilinccsel a csuklóimat, s a lábamon heverő bilincset is kisebbre szedték, hogy lehetőségem se legyen a normális lépésekre ezt követően.
- Basszák meg…engedjenek el….- Mondtam erőtlenül fájdalmas porcikákkal küszködve, kótyagos fejjel, s csak akkor emeltem meg a fejem, mikor érzékeltem, hogy elém sétál Cairns. A szédüléstől, s a dühödt ködtől nem láttam tisztán a vonásait, nem hallottam tisztán a hangját sem, de azt pontosan értettem, hogy mit mond nekem.
Nevetnem kellett, keserves-beteges nevetés tört fel megsebzett ajkaimon, s bár erő nem volt bennem, nem hagyhattam szó nélkül Maya megjegyzéseit.
- Üzenem…üzenem Vincentnek, hogy rohadjon meg. Ki fogom belezni, és Téged is. Ki fogok jutni, és a nyomodban leszek. Soha többé nem lehet nyugodt éjszakád Cairns, mert el fogok érted menni és elvágom a torkodat bazdmeg. – Mondandóm végére már hevesen törtek fel belőlem a szavak, s minden erőmet összeszedve, még utoljára neki akartam ugrani a nőnek, de akkor az egyik őr ismét belém lőtt a sokkolóval, s testem ezúttal kiütve terült el a börtöncella padlózatán.
A két őr ezután markolta fel a testemet, s kivonszoltak a helyiségből, hogy azonnal egy magánzárkába vágjanak. S míg én továbbra is szenvedtem a gumibotok fájdalmas csattanásától, s az erőszakos őrök bánásmódjától, akik még egyszer újra elvertek, mielőtt a sötét cellába dugtak, addig egy orvos megvizsgálta Cairnst , s még a börtönigazgató is elnézését kérte a kínos incidens miatt, remélve, hogy mindez nem jut majd a média vasmarkába…
* * *
Néhány nappal később
Makulátlan, élére vasalt öltönyben, tökéletesre pucolt bőrcipőben, nyakkendőjét eligazgatva érkezett meg Mr. Avrich csodás felesége házához, aki számára még mindig a ragyogó gyémántot jelentette, s tőle aztán nem akart megválni semmi pénzért sem.
Még mindig mohón kívánta a feleségével együtt töltött pillanatokat, szívesen nosztalgiázott azon időszakról, amikor beteges szerelmét kiélhette a nő társaságában. Hozzá hasonló szeretőt azóta sem talált, így csak még jobban vágyta Maya Cairns szerelmét, s szenvedélyét.
Miután lezárta az ezüstös fényezésű Porsche ajtaját, még egyszer igazított a nyakkendőjén, bal kezének ujjaival belefésült hajába, hogy megigazgassa rakoncátlan tincseit, s a ház ajtajához lépdelt, ahol meglengetve öklét, bekopogtatott Mayához.
S ha az ajtó kinyílt, s éppen szerencséje volt és a nő nyitott neki ajtót, akkor lehengerlő mosollyal nyitott, s csak azt követte a tisztes köszönés.
- Napról napra gyönyörűbb vagy drágaságom, csodálatos napot! A legutóbbi találkozásunk óta úgy gondolom, volt elegendő időd arra, hogy átgondold ezt az utazást. Én mindennél jobban szeretném ezt a házasságot, s beláthatnád végre édes egyetlenem, hogy csak mellettem lelhetsz tökéletes harmóniára. – Vincent eközben némi pofátlansággal átlépte a ház küszöbét, s sznob pillantással mérte fel a ház belső terét.
- Pontosan erről beszéltem, ez nem az a luxus, amihez hozzá szokhattál Édes Egyetlenem. Nézz csak körbe, milyen olcsó bútorok ezek? És milyen rideg ez az Alaszka…rémes. Csúszik, meg fehér minden. Az én házam Sydney napos oldalán áll, most újítottam fel. Khm, bocsánat, túl sokat fecsegek. – Mosolyogva temette bal tenyerébe jobb öklét, s lehengerlő mosollyal ismét Maya barna szemeit fürkészte.
- Kérlek Drágám, adj még egy esélyt, hisz a házasság szent dolog. Mi több, elfelejtem neked ezt a félrelépésedet ezzel az elmeroggyant bűnözővel. Vegyük úgy, mintha meg sem történt volna. Én elfelejtem neked, Te pedig visszatérsz hozzám, és ismét mi leszünk Mr. és Mrs. Avrich. Rendben? – Negédes mosolyra húzva ajkait, tenyerével végig simított a nő vállán, legalábbis próbálkozott, számára mindig fontos volt a testi kontaktus.
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Csüt. Aug. 18, 2016 3:10 pm
 



 


18+

Minden este arra vártam, hogy a férfi beteljesítse búcsúzáskor nekem tett ígéretét. Nem a félelem motivált, mikor ébren virrasztottam át az éjszakákat a hold halovány fénye mellett, mit a széles teraszablak foglalt keretbe az égig nyújtózkodó, szoknyás fenyők hegyére tűzve. Izgatottság pulzált ereimben, a viszontlátás öröme, s a remény, hogy tényleg eljön.
Nem az számított, hogy miképp valósul majd meg a viszontlátás, s milyen szavakat eprészünk az első hanggal, hogy kifejezzük az érzést, mi teljességében képes lenne lefedni az eltelt időszakban belőlünk táplálkozó, megélt hiányt, csak az számított, hogy ennek eltörölhetetlen legyen ténye. Csak az számított, hogy megtörténjen. Hogy álljak még szemközt vele, lássam arcának vonásait, s ő válaszoljon, ahogyan csak ő tud.
Gyűlölve szeressen, ahogyan csak ő tud. Kapaszkodjon belém mohón karmaival, hirtelenségével lökjön fel, billogozzon meg szorításával, okozzon fájdalmat szenvedélyével, tépjen ki ragadozócsőrével egy cafatot, s vigye magával begyében, hogy mindig vele legyek.
Már semmi nem bántott igazán. Elfeledkeztem a három nappal ezelőtti történésekről, s mindent, miért sosem kért volna bocsánatot, én megbocsájtottam neki. Nem maradéktalanul, nem sebek nélkül, de olyan szemhunyással, mi mellett képes lettem volna a viszontlátáskor addig ölelni, míg ölelésembe bele nem fáradt gyönge karom. Most azonban szegényebb voltam, mint a legnincstelenebb, kit mardosott az éhség, mi a fiziológiai szükségleteknek alap pillére. Csak a dús bundát növesztett ordas németjuhász maradt nekem, ki lábamnál hevert a kézzel kidíszített szőnyegen, s hagyta, hogy áhítsam magam, s kapaszkodjak belé, míg Rhys Higgsnek fel nem tűnik markáns sziluettje az alsó harmadon meztelenre vetkezett fenyők törzse mellett. Míg fel nem tűnik a valóság, mit egyelőre csak fiktív vágyként élhettem meg.
Az elgondolástól, hogy tőle morzsolódik apróbbra a kocsibejárón a kavics, hogy miatta ropog a hó, törik a gally, válik szét a tűlevelek buja zöld legyezője, már túl sokszor dobbant meg szívem. Annyira látni akartam, hogy időnként látni véltem.
Mióta nem volt ott a szomszéd szobában, hogy kedvemre gyűlölhessem a békítő közeledésig, mintha minden felesleges lett volna. A telefonhívások, a felkelő nap, a tévében toprongyossá játszott vetélkedő és sorozatadások, az ebédidő, vagy a felöltözés.
Életemben először éltem át az orvostudomány által diagnosztizált, de a ráknál is halálosabb kimenetelűnek titulált, s ellenszerrel a mai napig nem bíró betegséget. A szerelem baktérium okozta letargikus hiánykórt. Nem hittem, hogy elkaphatom. Pont olyan szkeptikus voltam ennek létezésével kapcsolatban, mint konok, elutasító feltevésemmel a nők megerőszakolását illetőleg. Nem hittem, hogy bárkinek baja eshet, ki elég vehemensen próbál szabadulni. S azt sem hittem, hogy így kiüresedhetek, ha Ő nincs mellettem. Régen szórakoztatott a munkám, a gyakornokok kínzása, örömöt leltem a férfiak szédítésében, az alkoholizálásban, szerettem estéről estére újra megtanulni biliárdozni, de szívesen mulattam időmet dohánytekeréssel, a biciklizéssel, az órákig tartó telefonos dialógokkal, nem úgy, mint most, mikor teljesen elveszve éreztem magam a rám szakadó szabadságban. Nem csak Rhys Higgset zárták cellába. Magával vitte az életkedvemet, s ott tartotta a narancssárga anoráknak farzsebében. Minek másnak lett volna a börtönben viselt egyenruháknak zsebük, ha nem azért, hogy a rokonoknak hiánytól kiokádott szeretetet tartsák benne a büntetettek?

Sérüléseimmel nem törődve ültem a földön, az ablak előtt. Minden kényelemről lemondva, minden létfenntartáshoz szükséges folyamatról megfeledkezve, hogy előbb ráébredjek, hogy hazajött, minthogy ő köszönhetne rám a hátam mögötti sötét éterből.

De ahogy a második, s harmadik éjszaka sem jött haza, a negyedik sem szolgált meglepetésekkel. S már nem bírtam tovább a hetvenkét óra, minek közepébe csak fél órás bóbiskolásokat szúrtam be, olyannyira elfárasztott, hogy a negyediknek éjfélén elaludtam. Hiába zörgött az avar, motoszkált a háztető réseiben a nyest, a lágyan szállingózó hópelyhek nem csak a tájra képeztek takarót. Úgy éreztem, engem is beterítenek, s melege alatt elnyomott az álom.

Éjszaka vele voltam. Csukott szemhéjaim mögött volt értelme létezni, így törvényszerűnek tartottam, hogy a hazaérkező férfi csöngessen be hozzám a délelőtti órákban.
Őrült hévvel ugrottam fel a padlóról, s szedtem ráncba elmacskásodott tagjaimat, hogy bokámig lecsúszott plüss zoknimban kirohanjak az előtérig, hová a bejárati ajtó nyílt. Nem érdekelt a testemen éktelenkedő pamut alsónemű, vagy a hozzáviselt csipkés, spagetti pántos topnak szűkös anyagáldozata, mivel külsőmnek értékeit takarta. Kapkodtam. S ez ott látszott arcomon, s még a kócos, barna tincsek közé is befúrta magát.
Túlságosan akartam, hogy Rhysszal találjam szembe magam, így óriási pofonként ért, mikor a csípős reggeli hidegben Vincent állt előttem. A maga puccos eleganciájával.
Mélyről jövő sóhajomban országhatárokat megrengető csalódottság hallatszott, s reméltem, hogy eszébe sem jut ezt félreérteni.
– Mitől olyan csodálatos, Vincent? Ma temetnek? Szaladj, nehogy lekésed miattam a saját búcsúztatásodat.
Míg ő egyre beljebb lépett a házba, mi eddig szent és sérthetetlen volt az idegenek előtt, én úgy éreztem, hogy szívesen beülnék a hamuszürke fényezésű porscheba, hogy meg se álljak a mexikói vendégszeretetről híres börtön kapujáig. Gondolatban már messze jártam, s csak akkor riadtam fel szentimentális elmélkedésemből, mikor a férfi megérintett.
Ó, ehhez piszkosul nem volt joga, de egyelőre a helyén maradt az ujja, s nem rúgtam szét a két farpofája között tátongó, aranyeres lyukat sem. Megkönyörültem? Még álmos voltam, de ahhoz elég korán keltem, hogy bezárjam mögötte a bejárati ajtót.
– Menj a konyhába, Vincent. Majd ott beszélgetünk, mert látom, ma nagyon beszédes vagy, és a nyelved úgy csapkod, mintha fel lennél rá készülve, hogy orálisan elégíts ki egy apácazárdát… – szavaim csíptek. Mint mindig, ha mellettem volt. – Mindjárt megyek én is, csak felöltözök, nehogy felzavarjam benned a régi emlékeket.
Az emlékeket, mik egy hete még ott vibráltak az ölemben. Már nem hozott zavarba. Már nem rengetett meg. Az illékony semmi volt mentsváram a tébolyban. Hogyan is bánthatott volna olyan őrület, mint egy halovány kis álom? Lányos bohóság. Játékos mulandóság.
– Remélem, nem rohadnak le a végtagjaid, ha le kell ülnöd a puritán kis viskóm valamelyik székére. Válaszd ki a legjobb ülőalkalmatosságot, ami nem recseg. Ha elsőnek érsz oda, még párna is jut.

Még nem indultam el. Vártam, hogy ő tegye meg az első lépéseket. Beljebb vezesse magát abba a házba, ahol már járt. Rhys szavai éltek bennem, s a vádak, mikkel meggyanúsított. Látni akartam, hogyan mozog a falak között, hol jóváhagyásommal most járhatott először.
Minden mozdulatán árgus szemekkel csüngtem egykori hitvesemnek.

– Szóval Mr. és Mrs. Avrich? Mindig is jobban szerettem a Cairnst. Ez nem változott – visszatérésemet egy vállrándítással kötöttem egybe. Magamra húzva lenge anyagú köntösömet léptem be a helyiségbe, ahogy a pulthoz sétáltam, s felnyomtam magam annak tetejére, onnan pillantottam le a székre, melyben a férfi foglalt helyet. Már, ha rászánta magát, hogy udvarian legyen, s a felkínált helyet legalább elfogadja.
– Még mindig macskaszaros kávét iszol Sri Lankáról vagy honnan az anyám kínjából? Mert azzal nem szolgálhatok. Ízesített dohányom sincs, csak ez a vékony kis pattintós cigaretta. Amit úgy utálsz, ha a számba veszek – negédes mosolyomat csak a megszokás törte meg, mikor is ajkaimnak sarkába illesztettem a mentolos cigarettát, s rágyújtottam.
– A kutya miért nem ugatott meg? Még soha nem látott. Mégis úgy fekszik az asztal alatt, mintha bántottad volna már előző életében – böktem fejemmel az asztal lába mellett kuporgó Szikére, aki messze híres volt bátorságáról, most mégis inkább meghunyászkodott. A fiatal kutya nem felejtett. De vajon honnan ismerte Avrich-et?
– Ha már úgyis itt vagy, el kell mondanom, hogy oltárit szexeltem Rhysszal a börtön hitvesi szobájában… tőlünk zengett fél órában az egész sitt. Lehet, beköltözök. Jó volt az az ágy… te is bírnád. Tele van minden bilincsekkel, láncokkal, erőszakos közösülésre kész, felajzott hímekkel. Talán az adócsalásod nagyszerű invitáló lenne közéjük. De várj, ne személyeskedjünk. Mit is akarsz?
Az ablaknál kellett volna állnom, várni haza a szeretett férfit. Ehelyett az otromba exemmel kellett jó pofiznom. Megérett már ittléte egy zaklatásra? A rendőrség tárt karokkal fogadná a férfit bűnéért?

Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Csüt. Aug. 18, 2016 5:49 pm
 



 

-Hmm, igen lenge ilyen vérfagyasztó hidegben. – Jegyezte meg Vincent az ajtónyitást követő első másodpercekben, miután alaposan szemügyre vette Mayát a viselt holmikban. A zoknit sosem kedvelte, a vékony pántos csipke azonban sokkal inkább állt közel az ízléséhez, bár utóbbit szívesen képzelte volna testhez simuló, éjfekete bőr alá.
- Hahhah Drágám, a humorod mondhatni mit sem veszített fanyarságából az elmúlt évek során. Nos temetés az lesz, de nem egy túlzottan nagy polgári buli, ráadásul meghívót sem kaptam rá, szóval nem megyek…na de, igazán beljebb engedhetnél, hisz mégis csak a férjed vagyok, ennyit három év házasság után még én is érdemlek, nem de? – Somolyogva fürkészte a barna íriszeket, imádta a csokoládék látványát, s mindig is tetszettek neki a nő délies vonásai.
- Rémes, hogy élhettél itt hónapokon keresztül? – Szemeit megforgatva, még mindig hitetlenkedett a számára már- már puritánnak nyilvánuló berendezési tárgyak közt, melyek az ő tekintetében a luxustól messze álltak. S bárhová is pillantott, mindenütt talált valami kivetni való apróságot, bár szavát már fel sem emelte, elég volt jeges íriszeibe pillantani ahhoz, hogy látszódjon lenéző pillantása.
- Hahhaha , Kedvesem megtennéd, hogy nem mulattatsz tovább? Értékelem a humorod, igazán, de ennyi nevetéstől hasizomfájdalmam lesz, és még vezetnem kell ma pár órát. – Jegyezte meg egy mosollyal, újra végig mérve egykori aráját. A nőt, ki papíron még mindig hitvese volt, ám évek óta nem töltötte közös szuszogásuk egyvelege az egykori családi fészek hálószobáját.
- Ugyan, miattam aztán ne öltözz, a gondolataimba véstem már az első alkalommal pucérságodat, így bármikor magam elé tudom idézni. Viszont…hm, mégis vegyél fel valamit, valami jó meleget. Például egy kötött pulóvert, egy vastagabb farmert és talán egy kényelmes, bundás cipő sem ártana. Már, ha szeretnél velem jönni. – Olasz bőrcipőjében – mely még ropogott újdonságában – lassú léptekkel szelte át a nappalit, s tudatosan fordult a konyha irányába, hisz jól ismerte már a járást, volt elég ideje feltérképezni a ház belsejét, míg a drága kiütve hevert a pamlagon.
Ismét felnevetett, s jóízűen kacagott a nő további, gúnyos megjegyzésein, melyek Avrich lelkét cseppet sem bántották. Igazán jó kedve volt a férfinak, s ezt nem is rejtette véka alá, hisz végre jó híreket kaphatott. Olyan hírek birtokában volt, melyeket szívesen osztott volna meg drága nejével, egyelőre azonban úgy döntött, még váratja a témával.
A konyhába lépve nem foglalt helyet, inkább rutinos mozzanatokkal emelt ki két kávéscsészét a legfelső polc sarkából, hogy előkészítse a kávéhoz. A legutóbbi alkalommal még arra is volt ideje, hogy megjegyezze, hol található a kávé, így a bögrék elhelyezése után, néhány kanál koffeint mért ki a mattos kotyogó megfelelő részébe, hogy aztán vízzel tölthesse fel az eszközt.
- Drágám, tisztában vagyok azzal, hogy mennyire imádod a függetlenségedet, s mennyire büszke vagy a családod nevére, noha se édesapád, sem pedig a drága anyósom nem mutattak fel semmit, ami miatt ennyire örömmel viselhetnéd ezt a nevet. De mindegy is…nem fontos, hogy így szólítsanak az emberek, azonban papíron még mindig Mrs. Avrich vagy, s meg kell mondanom, hogy ez nekem nagyon sokat jelent. A kávét hány cukorral is szereted? Vagy cukor nélkül iszod? – Gondolkodott el közben, majd találomra pakolt a csészékbe cukrot, s míg a kotyogó masina forralta a vizet, addig Vincent megfordult, derekával a konyhapultnak támaszkodott, s kíváncsian fürkészte a nő pillantását.
- Ejj, de dögös rajtad ez a köntös – Feltűnt a férfinek a „felöltözés”, mely nem állt több ruhaneműből, csupán egy köntösből. A zokni azonban még mindig rontott a látványon, éppen ezért Vincent igyekezett a térd fölötti részekre koncentrálni.
- Igen, alapvetően még mindig azt iszom, és csak hogy tudd, a legdrágább kávékülönlegességek egyike és sokkal finomabb ennél a …nevenincs őrleménynél. – Jegyezte meg némi fintorral, ahogy kezébe vette a kávé aranyozott csomagolását, majd visszahelyezte azt a megfelelő polcra, s szokásához híven, összedörzsölte a tenyereit.
- Helyesbítenék, magát a cigarettát utálom, mert füstös lesz tőle a csókod, de az, hogy a szádba helyezz valamit erotikusan, nincs ellenemre…sőt. – Perverz mosolyát megcsillantva visszaemlékezett közös múltjukra, s azokra az estékre, amikor Vincent kedve szerint történt minden.
- Valószínűleg azért, mert jól nevelt, s talán már tudja, hol a helye. S nyilván azért, amiért azt is tudom, hol tartottad a kávét. – Szemtelen mosollyal fürkészte Maya íriszeit, hisz valójában már izgatottan várta, hogy közölhesse, milyen fantasztikus együttléttel ajándékozta meg a nőt egy héttel korábban.
Mosolya csak akkor rándult meg, amikor a nő egy különleges sztorit adott neki elő a börtönszexről annak az átoknak a társaságában. Avrich egy pillanatra összeszűkítette pillantását, s mélyen fúrta a csokoládészín íriszekbe, hogy azokban olvasva eldöntse, igazat mond-e a nő.
Rosszul esett neki.
Mindig is magáénak tudta a nőt, birtokolni vágyta, nem véletlenül vette arájává, s gyűrűzte meg egy örök életre. Éppen ezért gyűlölt minden olyan férfit, ki érinthette a nőt az elmúlt időszakban. S tekintve, hogy Rhys Higgs birtokolta már jó ideje a feleséget, Vincent csak még inkább gyűlölte a férfit, bár mindez már nem számított.
- Nos drágám, fogalmam sincs, de el tudom képzelni hogy mennyire jót szexelhettél azzal a senkiházi, harmadrangú bűnözővel…de ha már itt tartunk. Tudod még, hogy kivel szexeltél? Hm? Segítek benne. Igazán sármos, mondhatni piszok jóképű a maga negyvenes korában. Kiváló az ízlése minden téren, az öltözködése, stílusa kifinomult, s kizárólag sri lankai macskaszaros kávétól lesz elégedett. Na ki lehet? – A végére pofátlanul felröhögött, kicsit vissza akart szúrni a nőnek, s bár nem volt célja először hogy mindezt elárulja, a beszélgetés hevében mégis úgy döntött, hogy ha már neki fáj, fájjon a másiknak is.
- A kutyád okozta a legnagyobb problémát, muszáj volt kicsit megfenyítenem. Kapott egy kis nyugtatót, meg néhány atyai pofont, míg erősködött…Tudtad, hogy utál láncon lenni? Olyan lehet, mint a gazdája, az a Higgs..- Nevetve méricskélte Cairnst, de mielőtt tovább folytatta volna a kis történetét, visszafordult a kávéfőző felé, s a lefőtt kávét csészékbe töltötte.
- Melyiket kéred? Hm? Ne aggódj, ebben most nincsen semmiféle tudatmódosító szer. Szívesebben döngetnélek úgy, hogy emlékezz minden egyes pillanatára. Bár azt gondolom, hogy talán az egy héttel ezelőttire is emlékezhettél. Úgy igazán megdolgoztalak. Nem sajgott az öled? – S röhögve nyújtotta a kávét felesége felé.
- Melyiket kéred? -
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Pént. Aug. 19, 2016 5:26 pm
 



 


18+

Egy szívdobbanás erejéig sem vontam el pillantásomat az önmagát vendégként puritán otthonom kényelmébe laza eleganciával, mocskos diadalommal meginvitáló, arisztokratikus fizikumú férfinak félhomályban buján felderengő ravasz, de annál elegánsabb összhatást nyújtó sziluettjéről. Idegenkedve fürkésző tekintetem veséjéig hatolt; lemezteleníti, megtöri, értéktelenül áthatóvá gyötri. Széles válláról lefejti a drága zakót, akkurátus precizitással szántja fel a mellkasán vonuló gomboknak glédáját, hogy szétbontsa a patyolatkönnyű, habfehér ingnek angyalszárnyait, s felfedezze az ördögtől kölcsönzött testet, s a széles mellkasnak íves borda-börtönében élettelenné aszott, vért nem pumpáló, sivár férfiszívet. Érintésemtől megóvta a távolság. Érintésemtől, mely marna, karmolna, csapna. Csak a vizualitás produktuma az enyém, mit megsemmisíthetek, mit szétcincálhatok, s mely legnagyobb segítségemre van az árulkodó szekundumban. Ha hozzáérnék, megszűnne a körülötte kígyózva derengő rideg méltóság, a távolságtartó szépség, s egyszeriben válna ragadozó vaddá, ki könnyed játszisággal tesz bennem kárt. Mert megtorolná. Miért ne tenné? Tulajdonaként tart számon, mit ha kedve úgy tartja, leporol, megjavíttat az emberi porhüvelyből lelket kimunkáló műhelyekben, hogy újra használjon, míg meg nem kopva el nem értéktelenedek.
Hatnom kellett inas kézfejeimre, az izmok görcsös rángására, mik úgy kívánták, hogy dús izomzatú, előkelőn nyúlánk nyakára fonódjanak fojtó láncként. Szadista áhítat fohászkodott agyamhoz, hogy parancsot adjon hozzá képest vézna, elhanyagolható méretű testemnek a támadásra, mikor is összetörte azon reményemnek bodros bárányfelhőit, min az ártatlanságába vetett hitem utazott lefelé a biztos halállal végződő vízeséshez a vadsodrású, fodros vízfelszínen.
Hosszúra nyúltak a tehetetlenséggel kitöltött reggeli percek, mikben figyelmemnek minden cérnaszálát a kéretlen vendég, vagy inkább zaklató töltötte ki. Masszívan ellenálltam a vágynak, hogy megöljem a férfit, aki minden mozdulatával nem, hogy elárulta önmagát, s segített összeraknom a célomhoz kulcsként funkcionáló kirakóst, mit ő zúzott szét szemeim láttára, de megerősített benne, hogy végső nyughelye nem lehet az emberiség számára fenntartott földnek egyetlen elrejtett, szűkös zegzugában sem megásva, mert lelkestől-testestől a pokol kénnek orrfacsaró, bűzös aromáját árasztó előterében hideg fém tálcára rakott tisztító tűzében kellett elégnie, ítélőbíróknak szeme láttára.
De talán számára még ez is túl könnyed lett volna, mert miközben senyvedő, keserves kínokat átélő vázáról leolvad pergamenszerű, zsíros bőre, még akkor is csak vigyorgott volna mániákus mindentudással szájának szegletében.

Ő volt a második számú férfi az életemben, akit minden alkalommal, mikor egy légtérben tartózkodtunk, s ő felszította nem létező türelmemet elviselhetetlenül passzív, végtelen higgadtságról árulkodó, idegesítő létezésével, akkor rezzenéstelen arccal képes lettem volna megölni.
Agresszív szadizmusra való hajlamomat, s beteges kreativitásomat viszont ő volt az egyetlen, aki edzette, ebben mindenki előtt prioritást élvezett. Egyetlen embert sem tettem el spekulatív síkon láb alól, a legkülönbözőbb módokon, mint ahányszor eljátszottam a gondolattal, hogy a férjem többé nem vesz levegőt.
De komolyan. Ebben a pillanatban is miatta szaggattam szét a pamutfehérneműt oldalamon, mert valaminek lakolnia kellett, ha őt büntetlenül nem gyötörhettem testi kínokkal.

Otthonosan ringó lépteit látva, nos, hogy úgy mondjam… nem volt több kérdésem. Ismét bebizonyította, hogy a pszichiátria zárt osztályára volt való.

Amint testemet sikerült elrejtenem a lazacszínű, lenge anyagú selyem köntös mögé anélkül, hogy túl szorosra húztam volna derekam körül a köthető övet, máris követtem az én édes egyetlenemet.
A morális veszteségektől kiütést szenvedett uram, olyan megszokott rutinnal nyitotta fel a szekrények ajtaját, hogy nem volt hiábavaló a belsőmet cafatokra szaggató indulat. Megtalálta a bontatlan kávét, elővette a bögréket, s még a mokkáskanalat is elsőre emelte ki a konyharuha stóc alól.
Félelmetes felismerés rántotta össze a gyomromat. Elejtettem az irányításért felelős gyeplőt. A pillanattal két zabolázatlan ló vágtázott a semmibe, míg én ültem mögöttük, s vártam, hogy elnyeljen a közeledő szakadék. Nem menekültem. Vincent Avrich ismét bebizonyította, hogy igyekezetem mit sem ért.
– Mi lenne, ha alapállásba igazítanád a pofádat, Vincent? – a varázsa a maró gúnnyal operáló humoromnak, elillant. – Eljátszottad a türelmemet az utolsó ízig. Nem találom a szavakat. Nem bírok felülkerekedni a felismerésen, s azon, hogy mit tettél velem. Hallani akarom. Ha már lefőzted azt a rohadt kávét, amit egyébként akkor sem fogadnék el a te kezedből, ha cukor nélkül csinálnád, ahogy már a házasságunk első napja óta iszom, s amivel kapcsolatban te gyenge tíz éve kételkedsz, mert félő, hogy abban is lenne valamiféle hallucinogén anyag. Mit kaptam? Miért nem emlékszek semmire? Ne a köntösömmel foglalkozz! – rivalltam rá hisztérikus megbántottsággal a férfire, s centikkel arrébb húzódtam tőle a pulton, melynek tetejében kizárólag azért éreztem jól magam, mert egy harmatcseppnyivel fölé magasodhattam, s éreztethettem vele, hogy milyen az, mikor beszámolót tartva, megalázkodva felfelé kell néznie. Egy nála jóval nagyobb erőre. – Elég legyen minden egyes mocskos, kétértelmű utalásból is. Nem látod, hogy képes lennék kárt tenni benned? Nem látod, hogy kiborítottál? – egy levegővételnyi gondolkodási időt kapott tőlem, mikor rájöttem, hogy képtelen vagyok tovább jó pofizni vele.
Nem félsz, hogy olyan helyről húzom elő a konyhakést, amire nem számítasz? – az ötlet, hogy ezt az információt megtartsam magamnak, ahelyett, hogy gyanakvást keltenék benne, s megnyomorítanám saját mozgásteremet azzal, hogy felhívtam a férfi figyelmét kiszámíthatatlan ötleteimre, a pillanat műve volt. Nem tudhatta, hogy a hűtőben lapult egy hegyes pengéjű gyilok, mely könnyedén ette át magát a felhámon és a szaftos húson.

Vincent Avrichnek fogalma sem volt róla, hogy a blöff, mivel benne akartam kárt tenni, az sokkal élesebben feszítette saját szívemet, mibe ő is beleékelte maga pimasz kijelentésével a tőrt, mint az övét. Eltiporva éreztem magam, amint a legnagyobb félelmem beigazolódott. Az ő szájából hallottam, s ennél nem kellett több, hogy minden hiányos, álomszerű részletet az adrenalin buzgó munkával valóságossá és egésszé tegyen.
Nem csak az ölem sajgott azon a reggelen. De a szégyen, mint akkor, most is fölébe kerekedett impresszióimnak. Bármit megtehetett velem. S bármit elvehetett tőlem. A kiszolgáltatottságtól megrészegülve letargiába zuhantam. Most sem voltam jobb helyzetben. Minden előnyömet a görény férjemmel szemben, a hűtőben felejtett kés jelentette.

Éltes röhögése visszarántott a jelenbe, eltépett gondolataimtól. A kávé ott gőzölgött előttem, de mi valaha még drogként hatott rám, most taszított. Nem azért vettem el jobbjából az adagot, hogy megelégedjen behízelgő fenyegetésének eredményével. Nagyon tévedett, ha azt hitte, hogy még volt ezen a nyomorult világon bármi, ami kellett tőle.  
– Egyébként, ezeket gondolom, nem te csináltad… – már mindegy volt, hogy milyen távolra mentem el, s mit engedtem meg magamnak vele szemben. Így szabad kezemmel felfogtam a vállamra lógó, hullámzó csokoládétincseket, hogy jól láthatóvá váljon járomcsontomon, nyakam körül, s törékeny vállamon a zúzódásoknak és véraláfutásoknak nyoma, miket Rhys Higgs okozott elválásunkkor.
Megvártam, amíg közelebb hajolt, amíg orvos szemével gyógyította őket, combjaim közé húzódott, s aggodalmat színlelve hozzáért a sérült felületekhez.
Nem kellett több, s felbátorodva közelségén, kipattintottam szövetnadrágjának gombját, s ha a zipzár a hirtelen riadalomtól magától leszaladt, akkor könnyedén ágyékára borítottam a tűzforró kávét. Míg a férfi nyögött, fájlalta hímtagját, a mellettem lévő hűtőből kikaptam a kést, mely most az egyetlen fegyverem volt vele szemben.
Nem bírtam többé megülni a pulton, a steakszeletből kirántott fegyvert neki szegeztem Vincent mellkasának, hogy úgy szorítsam őt sarokba.
Elfelejtettem félteni önmagamat.
– Remélem, nekem is sikerült valami emlékezeteset adnom neked, Egyetlenem. Kívánom, hogy három napig sajogjon az ágyékod, s egyetlen égésre árult krém se segítsen rajtad és a farkincádon – míg a kés acélpengéje ott feszült közöttünk, nem tartottam tőle, hogy visszavág bármivel is, így haragos indulattal, leereszkedőn sziszegtem arcába a szavakat.
– Most pedig add elő azt a kazettát, amit elküldtél Rhysnak. Látni akarom, hogy mit tettél velem. Látni, amit ő látott…
Amiért kaptam. S ami nem volt hazugság, mégsem voltam ludas benne.

Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Szomb. Aug. 20, 2016 9:11 am
 



 

+18

Vincent pillantását a harcias arára emelte, s igazán jóízűen mosolygott Maya bosszúságán, hisz ilyenkor előtűntek azon apró ráncai, melyeket a férfi annyira kedvelt a nőben, s úgy párosított hozzá, mint szépségjegyeket.
- Ó, de nagyon is látom drágaságom. Elég veszélyesnek tűnsz ebben a lazacszínű köntösben a cuki karmaiddal. – S tovább nevetett, nem számítva arra, hogy a nőben valóban ott lapul az ördög, s képes lenne akár kárt is tenni Vincentben. Egyelőre a férfi nem érezte azt, hogy tartania kellene gyönyörű nejétől, s bár a fenyegetés meglepően érintette, egy gyors körbepillantást követően sem vélt felfedezni az életére veszélyes konyhakést a közelben.
- Hm mondjuk úgy, hogy a konyhakéseket nem azon az oldalon tartod, de ha még úgy is lenne, ahogyan azt állítod, kétlem hogy itt helyben végeznél velem. Az asszisztensemnek említettem, hogy erre a címre jövök, s Téged látogatlak meg. Szóval, ha netán valami hülyeségre adnád a fejed, az utóbb csak téged keverne bajba drágaságom. – A férfi meglehetősen higgadtan kezelte a helyzetet, s igyekezett blöffökből megélni, ha már egyéb biztonsági intézkedést sem tett meg a látogatás előtt.
Jöhetett volna társaságban is, valóban jelezhette volna itt létét bárki felé, Ő azonban egyedül érkezett, mindenféle bérelt felvigyázó nélkül, hisz úgy gondolta, egy törékeny nővel még maga is könnyedén elbír.
Eléggé felborzolta Maya kedélyeit, sőt, meglehetősen kíváncsivá tette a nőt sejtelmes megjegyzéseivel, így elérkezettnek látta a pillanatot, hogy a neki nem tetsző szavakra úgy reagáljon, hogy az a másiknak fájjon.
Bántani akarta Mayát, tudat alatt utálta, amiért elhagyta Őt már hosszú évekkel ezelőtt, s bár vissza akarta szerezni magának az arát, hogy oldalán hurcolászva felvághasson vele mások előtt, még elítélte a nő addigi életét, s házasságukra nézve nem túl erkölcsös tetteit.
- Persze felmerült most benned a kérdés, hogyan is tettem, nem igaz? Emlékszel arra a bonbonra, amivel aznap megkínáltalak, hm? Tudtam jól, hogy egy alkoholos bonbonnak nem tudsz ellenállni, még akkor sem, ha én kínállak. Ezt az egyet mindig is imádtad, s nem volt könnyű belecsempésznem a szemekbe egy kis ginát. Tudod, az egy folyékony halmazállapotú drog, ló nyugtatóhoz hasonlítható. Egészen lebénít, képtelen vagy a mozgásra, s nagyjából nem uralod a testedet. Másnapra pedig mindent elfelejtesz. Rettentően hatásos szer, ha az ember valahogy célt akar elérni. De nem kell szégyenkezned, mert még mozdulatlanul is kiváló teljesítményt nyújtottál, élvezet volt veled a hancúr. – Jóízűen nevetett fel a férfi, s ezután nyújtotta csak a kávésbögrét Mayának, mintha ezzel igyekezne kárpótolni a történtekért.
Megbánásnak nyoma sem látszott a férfi arcán, szinte büszke volt tettére, s arra hogy ismét nejével hálhatott – még akkor is, ha mindezt beteges módon sikerült csak elérnie. A szituációt pedig igazán könnyedén kezelte, s viselkedése már-már egy pszichopatáéhoz hasonlított, ugyanis a férfi megbánás jelét sem mutatta. Nem is érezte tettének súlyát, aminek elkövetésekor kizárólag a bosszú vezérelte, s az, hogy örökre kiiktassa a képből a vadállat szeretőt.
- Vigyázz, forró. – Jegyezte meg egy mosollyal a kávéra, s tulajdonképp azzal, hogy a nő elfogadta tőle az italt, egyértelmű jelét vette annak, hogy nincs is harag a tette miatt. Ez pedig csak még nagyobb elégedettséggel töltötte el mellkasát, s még jobban domborította azt a nő közelségében, úgy, mint a győzelmet szerzett vad a prédája felett.
- Miket, mutasd…- Látva a nő bőrén a felszíni sérüléseket, s véraláfutásokat, kénytelen volt közelebb hajolni, hogy azokat szemügyre vehesse.
- Nahát…ezeket nem is én csináltam. Mindenesetre afféle szórakozásról árulkodnak, amit korábban együtt űztünk. Mi van drágám, ennyire hiányzott már az én kis barlangom, hogy fizettél valakinek ezért a bánásmódért? – Az elméjében felidéződő emlékekre a játszószobával, s kettejük piszkos együttléteivel kapcsolatban mosolyt csalt a férfi arcára, s vágykeltő impulzusokat lökött hímtagjába.
- Mit…áááááááhhgrrrr. – A férfi még hallotta a cipzár élces kiáltását, de mielőtt még feltehette volna pajzán kérdését, hogy mire is készül vele a Drágaság, hirtelen zúdult férfiasságára a forró, kávészemektől fekete folyadék, mely égette bőrét, s pillanatok alatt irritálta a férfi nemesebbik felét.
- Francba, ez fáááj. A jó fenébe Maya, meg akarsz nyomorítani? Bassza meg, adj már rá valamit…- Odakapva tenyerével – mintha azzal tompíthatná a fájdalmat - görnyedt testtartással, szabad kezével a pultba támaszkodva igyekezett elviselni a fájdalmat, a hullámokban rátörő hideg- s meleg érzetét, s a fájdalmasan lüktető nemi szerv viselését.
A támadás olyan váratlanul érte Vincentet, hogy figyelmét teljes egészében elterelte a nőről, így arra sem figyelt fel, amikor az ara konyhakést ragadott, hogy azzal álljon bosszút a férfi tettéért.
- Mit művelsz? Te jó ég, tedd el azonnal azt a nagy kést. Maya, ez veszélyes, ne akarj őrültséget tenni, mert tudni fogják, hogy Te művelted. A kezeidhez vér fog tapadni, s te is a sitten fogod végezni. Ezt akarod? – A férfi dühösen emelte pillantását a nőre, még sem mert egyetlen rossz mozdulatot sem tenni, hisz szinte érezte mellkasába ékelődni az éles kés hegyét. Kénytelen volt elengedni férfiasságát, hogy védekezően megemelve kezeit, hátrálni kezdjen a nő elől.
- Ne csinálj hülyeséget…adj már valami égés elleni szert. – S miközben hátrált, önző módon még mindig magáért aggódott. Nem izgatta a nő jogos haragja, hogy kiérdemelte mindazt, amit kapott. Kizárólag amiatt aggodalmaskodott, hogy az incidens nehogy végzetes bélyeget hagyjon ereklyéjén, s ne tudja azt többé megfelelő módon használni.
Arcán ott játszott a fájdalom, s némi félelem egyvelege, hisz ugyan sokszor volt nagy a szája, s viselkedett arrogáns módjára, az életét mindennél jobban féltette.
- A kazettát? Figyelj, inkább tedd el azt a nagy kést, nem való ilyen szépen manikűrözött női kezekbe. Ne tégy meggondolatlanságot, rendben? – Próbálkozott. Azonban, ha a nő még erősebben nyomta mellkasának a hegyes veszedelmet, riadtan ütközött Vincent hátsója a mögötte elhúzódó konyhaszekrénybe, s tenyereit talán még magasabbra emelte, jelezve ezzel megadási szándékát.
- Oké…látni akarod? Megnézheted. Megmutatom neked, ha szeretnéd látni a videót, de akkor húzd hátrébb azt a kést. Ne okozz rajtam sérüléseket…Most óvatosan előveszem a telefont, rendben? Nincs nálam fegyver, nem vagyok olyan vadállat, mint az az ősember, akivel együtt éltél. – Jegyezte meg némi gúnnyal, s ha a nő engedte, akkor jobbjával lassú mozdulatot tett egészen zakójának belső zsebéig, amiből előhalászta a több ezer dollár értékű, csúcsminőségű, egyéni tervezésű mobilkészülékét, s röpke kijelző simítás után elővarázsolta a videót, melyen már ott úszott halvány fehérben az indítógomb.
- Csak kattints rá, és nézheted. De a késsel hátrálj…- Vincent átadta Mayának a telefont, hogy ezzel is csökkentse a nő koncentrációs készségét, s elvonja figyelmét a gyilkossági szándékról. S noha tisztában volt azzal, hogy a videó felvétellel csak még inkább felszíthatja a nő dühét, mindezzel legalább egy kis előnyt nyert , s ha a nő elmélyült a videóban, Vincent kihasználva a pillanatot, mindkét kezével elkapta a nő kést tartó markát, s erővel oldalra csavarva azt, előre nyomva vágta a pulthoz, hogy a fának szorítva a nő testrészét, elérje, hogy kiessen abból a kés, s ezzel ártalmatlanítsa támadóját.
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Hétf. Aug. 22, 2016 9:11 am
 



 


18+

A törékeny telefonkészülék széles kijelzőjén megjelenő felvétel elég messze készült ahhoz, hogy az együttlét félreérthetetlen szeretkezésnek hasson, de nem elég távol ahhoz, hogy éles, hibára éhező pillantásom ne vegye észre meztelen valómon az ellenkezés félreérthetetlen jeleit. Ahogy ujjaimnak végén a mandulaalakúra manikűrözött körmök végigzongoráznak bordáin a fölém tornyosuló férfinak, az nem az ösztönből érkező, pőre testének érinteni vágyásáról szól. Ahogy megvonaglok alatta, s hátra vetem fejem, nem hasonlik meg azon alkalmakhoz, mikor a gyönyörtől feszül ívbe hajlékony gerincem. Ahogy belemarkolok tarkóján nedves tincseibe, s megremegnek ujjaim az erőlködéstől, az nem a kérlelés jele. Sikítok és nyögök. De ha valaki hallásával értékelte a felvételt, Vincent Avrich-nak kéjmámoros zihálásának és mélyről felszakadó állatias morgásainak egyvelegén túl, kiszűrődött a légből hangom sikoltása, amint kérlelt. Könyörgött. Fohászkodott, s megalázkodott, hogy megszabaduljon a folytatástól.
Nézni is brutális volt az embertelen tempót, mivel a fölöttem ágáló férfi ágyéka percről percre, fáradhatatlanul lesújtott altestemre. Ebben a percben is érezni véltem a fájdalmat ölemben, a tagjaimba nyilalló sajgást, a kényelmetlenséget, megrekedő testem csontjaiban és porcaiban, ahogy neki szorított a kanapé oldalának, s szinte elevenen felfalt.
Forrongó bőrünk összeolvadt a felvételeken. Az együttlét minden pillanatát kiélvezte a férfi, s nem emelkedett ki szívdobbanásnyi időre sem szétfeszített combjaim közül, hogy magatehetetlen testem lefolyhasson a párnáknak kényelem víziójával kecsegtető kanapéról.
Impresszióim és érzületeim felszabadultságukat csupán másodpercekig élvezhették. Először vettem magamhoz mélyről jövő vággyal a légből, először látszott teljes egészében meztelenségem, először ébredt megnyomorított valómban remény, hogy ez volt a vége. A kiszolgáltatott női test megfordult, négykézláb fogta magát lajhár tempójában menekülésre. De nem ért messzire. Ujjai beleakadtak az ülőalkalmatosság matracai között lévő illesztésbe, s a textil volt egyetlen mentsvára az erőtlenül nyöszörgőnek, míg hátulról bokájára font bilincs-ujjak tartották vissza a távoltól. A következő pillanatban Vincent ismét megölte a gyermeteg reményt a nőben. Lábainál fogva rántotta vissza maga elé, s kíméletlenül beletemetkezett. Nem csak az a szerencsétlen rándult össze a kíntól a felvételen. Vele gyengültem el én is. Hirtelen kapaszkodtam bele a konyhabútor sarkába, hogy tovább álljam a rám váró képi események sorát.
A készülék hiába neszezett tovább, s vetítette az ötven perces videót, kiesett kezemből, pofával a hideg kövön végezve. Úgy engedtem el, mintha áramcsapott volna meg, hogy valami nyugtató felületen pihentessem tovább ujjaimat. Az áramcsapás Vincent Avrich váratlan felbátorodása volt a pengével szemben, míg a nyugtató felületet a konyhakés és annak éles, hideg gyilokrésze testesítette meg. Nem bírtam megtartani egyensúlyomat, nem tudtam tovább birtokolni a védelmi eszközt, mellyel percekig uraltam egykori férjemet.
Kétszer egymás után csapódott neki csuklóm a hideg pultnak. Őrült fájdalom hasított bele, de nem engedtem. Ennél többre volt szüksége Vincentnek, hogy lefegyverezzen. Ő is érezte kitartó ellenállásomat, így kézfejem hamar neki szorult a konyhaszekrény ajtajának. Elérte célját. Addig ellenkeztem, míg másodpercek alatt elszorult fogása alatt a vérkeringés végtagomban, s hamarosan ujjaim elernyedve megnyíltak akaratának. A kés kiesett kezemből, a földön végezte, s nekem nem maradt másom, mint a düh és a gyűlölet, ami csak magasabb szintre hágott bennem, mióta láttam embertelen tettét, mivel meggyötört.
Még mindig a felvételek hatása alatt álltam lélekben, míg fizikailag a férfi ereje bénított meg.
– Mit műveltél velem? Hogy merészelted? Mégis hogy voltál erre képes, Vincent? Láttad magad kívülről? Láttál engem külső szemlélőként? – lemondóan csóváltam meg fejemet, miközben beharaptam alsó ajkam, hogy a beletörődő, kesernyés ízű mosoly ne teljesedhessen ki rajta. Mit vártam? Miért küzdöttem? Miért küzdöttem volna, ha senki nem volt, hogy az utolsó métereken, hol már a kifulladástól nem jutok előrébb, átlendítsen segítségével a holtponton. Magányomra maradtam mellette. Pont úgy, ahogy a házasságunk mindennapján, mikor hazaérkezéskor behúztam a zárba a bejárati ajtót.
– Tudod Vincent, ez a videó nem csak neked jelent diadalmat is. Hanem nekem is. A felvétel másolata, amit elküldettél Rhysnak, feltehetően ott van a börtön raktárában, csak ki kell kérnem, hogy újranézessem Rhysszal, s megmutassam neki azokat az apróságokat a pillanatban, amiket elhanyagolható részletnek tartott az első megtekintéskor. S akkor majd változik a véleménye. Változnak a tervei, s letépi a helyéről a fejedet, hogy aztán azzal focilabdázzon. És ígérem neked, hogy segíteni fogok neki benne, hogy úgy álljon rajtad értem bosszút, hogy az a legkínzóbb legyen. Hogy te is könyörögj úgy, ahogy én tettem a videón, mikor alád szorultam, te rohadt senkiházi mocsok! – szavaim felélesedtek, s míg addig erőt gyűjtöttem, nem állhattam tovább közelét. A felhalmozott adrenalin löket segített túllépni fogságomon, ahogy vad erőt pumpált karjaimba. Vincent nem számíthatott a váratlan kitörésre, mivel ellene támadtam, s ütöttem, ahol értem testét. Nem miatta álltam meg. Sérülékeny csuklóm bedagadt, véraláfutásoktól vált feketévé, mire figyelmet szenteltem neki, s minden mozdulatnál, mit leírtam vele, éles, szúró érzés vájt az idegekbe.
Hasfalamhoz szorítottam, köntösöm anyagának a szerencsétlenül járt végtagot.
Eddig is jócskán hátrányban küzdöttem. De ez a pillanat, mikor elveszítettem egyik karomat, elvette tőlem az esélyt, s az optimista kilátást a győzelmi befejezésre.
– Látta Rhys a felvételt, láttam én. Mindenkinek az orra alá tuszkoltad, akit ezzel tönkretehettél. A jelenléteddel terrorizálod a kutyámat, és nekem nincs elég erőm, hogy ezért felelősségre vonjalak. Tehát Vincent, legyél annyira úriember ebben a percben, hogy eltakarodsz innen és megnézeted a kórházban a leégett farkadat. Nem most találkoztunk utoljára. Nem fogod bírni nélkülem, de most már én sem nélküled. Mindennap arra fogom keresni a lehetőséget, hogy végezzek veled. És egyszer, mikor éjszaka arra riadsz fel, hogy többé nem vagy egyedül a kúriádban, akkor tudd, hogy én járok majd a sötétben, s mikor már azt hinnéd, hogy becsukva az ablakot, kiűzve az esős hideget a szobából biztonságban vagy, én leszek, aki átvágja a torkod, és végignézi, ahogy elvérzel. Ezt megígérem neked.
Arcom vonásain félelmetessé torzult eltökéltség ült meg, melyet az idő nem tudott róla leemelni, már csak a véghezvitt tettek csitíthatták azt a megfogalmazhatatlan mértékű gyűlöletes undort, mellyel az előttem álló férfi iránt éreztem.
Nem kellett a penge, hogy távol tartsam magamtól. Szavaimnak hatása sem volt kisebb szúróerejű, mint az eltulajdonított konyhakés, s ha csak egy lépést is tett felém, hogy megfélemlítsen, vagy birtokoljon, hát szembe kellett néznie a pattanásig feszülő idegeimen ébredő, ellenálló erővel, mely kész volt bosszút állva kiszakadni, s a legváratlanabbkor lesújtani testére.
– Takarodj el innen, mire kijövök a fürdőszobából. Nem érek rád többé. Egy percre sem. Elutazok. El, Rhyshoz. Egy olyan férfihez, akinek ezerszer bocsájtanám meg azt, amit te tettél velem a kanapén. Akit szeretek. Akit nem azért nem csalok meg, mert az szerződésbe van foglalva. Aki sosem tudna eléggé bántani ahhoz, hogy ne szeressem. Megértetted, Vincent? Tehát tájékoztatlak, hogy bármivel próbálkozol majd a jövőben, hogy szétválassz minket, annak nem lesz haszna. Mert Rhys Higgs félholtra verhet a féltékenységtől, amit te gyújtottál benne, én akkor is azt fogom várni, hogy ő jöjjön hozzám a lábadozás alatt, s miszlikbe tépem majd a virágcsokrot, amit te küldtél. Ha nem akarod, hogy még nagyobb károk érjék a harmadfokú égési sérülést szenvedett ékességed, aminek a méretére feleslegesen vagy annyira büszke, akkor most eltűnsz innen. Nyalogattasd meg pár prostituálttal. Hátha elfertőződik és még le is rohad.
Rásegítettem döntésére, s ha nem fogott le, s nem ő ütött, akkor én voltam, aki mellkasánál fogva a kijárat felé taszította.
– Csodálatos gyógyulási időszakot, Vincent Avrich! – minden erőmmel azon voltam, hogy a legkellemetlenebb személyt ezen a világon, kitoloncoljam az ajtómon, s végre magamra maradjak. Magamra a feldolgozhatatlan ténnyel, hogy a férjemnek már többé láncokra és kötelekre sincs szüksége ahhoz, hogy kiélje magát rajtam, önön tulajdonán.
Én már tudtam a megrendítő igazságot Rhysszal is tudatnom kellett.
Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Hétf. Aug. 22, 2016 7:25 pm
 



 

Vincentnek ki kellett használnia az alkalmat arra, hogy szabadulhasson a gyilkos penge elől, s nem engedhette, hogy a nő irányítsa a helyzetet. Jól tudta, miféle videót adott neje kezébe, s azt is pontosan sejtette, hogy egy ilyen felvételt követően a nő majd még inkább feldühödik, s akkor már életveszélyes lesz konyhakéssel a kezében.
A férfi kivárva a legmegfelelőbb pillanatot, ügyesen fordított helyzetén, s a nő háta mögé lépve, karját a pulthoz csapva néhányszor, sikerült kiejtetnie a finom ujjak közé szorult penge nyelét.
- Add fel Maya, nem küzdhetsz ellenem. – Sziszegte a férfi dulakodás közben, s bár a nő elég nagy erővel szállt harcba, végül mégis csak Avrich győzedelmeskedett az asszony felett, kinek csuklóját tovább szorította, s a másikat is a háta mögé csavarta, míg azt nem érezte, hogy valamelyest megnyugodott a felbőszült fúria.
- Csillapodj! – Szólt rá Mayára, miközben jobb lábfejével távolabb rúgta a kést, s maga felé fordította Mayát, kinek csokoládébarna íriszeiben kutakodott. Ajkain halovány mosoly játszott, Őt nem rengette meg a felvétel, s mi több, büszke is volt magára, látva a képkockákon át fiatalokat megszégyenítő mozgáskultúráját.
- Miért hisztériázol ezen ennyire? Te is élvezted, ne tagadd, hogy nem, mert élvezted. – Ezt talán már csak a férfi képzelte be magának, hisz az aktus előtt - csak hogy erőt gyűjtsön – két-három pohárnyi whiskeyt is elfogyasztott a hangulat kedvéért, s hogy képes legyen véghez vinni tettét.
- Ha kedvesebb lennél velem, és elfogadnád azt végre, hogy házasok vagyunk, és örök hűséget esküdtünk egymásnak, akkor lehetne ez sokkal jobb is. Én tudom jól, hogy tudnék neked igazán kellemes perceket is okozni. És a luxus még mindig rád vár, egy egészen nagy ház, tágas szobákkal, frissen festett falakkal, úszómedencével és jakuzzival. Mindez csak rád vár, s ha végre visszajönnél hozzám, akkor megkaphatnád azt az autót is, amiről oly rég áhítoztál. Miért nem gondolod át, hm? Gondolkodj. – Vincent győzni akart, nem az a típusú férfi volt, aki feladta az első akadályok után. Bármi is kellett neki, azt megszerezte, s ha kell, akkor a legaljasabb eszközöket is bevetette annak érdekében, hogy végül ő kerüljön ki győztesen.
A férfi azonban hiába igyekezett, a nő kesernyés mosolyából arra következtetett, hogy Maya a gondolataiban máris megtervezte a bosszút. S elég volt csak a csokoládék mélyére pillantania, annak szikrázásából is érezte a kettejük közt megtelepedett feszültséget.
- Nem csak nekem? Miért is? – Kíváncsi mosollyal kérdezett vissza a videó kapcsán, s mikor Maya szóvá tette gondolatait, s csak mondta és mondta a magáét, akkor Avrichnak már úgy kellett visszafognia magát, hogy fel ne nevessen a nő közelében. Elengedte a nő karjait, majd egyik tenyerét diszkréten csúsztatta ajkai elé, hogy ne leplezze le kárörvendő mosolyát Rhys Higgsel kapcsolatban.
- Csss, csitulj kedvesem. Hééé, ne ütögess, hallod? – Hirtelen nevetése gyorsan söpört végig ajkain, s helyére összepréselt ajkak vándoroltak. Homlokát is összeráncolta, miközben karjaival igyekezett tompítani a nő ütéseit, s nyitott kézfejjel igyekezett elkapni a nő csuklóit.
- Na végre, kellett ez neked? Eszelősen viselkedsz drágaságom. Tudhatnád, hogy efféle ütésekkel nem tehetsz kárt bennem. A fenyegetéseid pedig egész egyszerűen szórakoztatnak, remekül mulatok a szavaidon. – Nem bírta tovább, nyílt mosoly szökött ajkaira, s kék íriszei megcsillantak a barna tekinteten.
- Jól van kis aranygaluskám. – Direkt becézgette a nőt, hogy ezzel még inkább hergelje csodálatos aráját, aki dühösen még szenvedélyesebbnek tűnt, s ez rettentően tetszett a férfinek.
- Ilyen sok jót ne kívánj nekem…húú, most rettentően megijesztettél Maya Cairns.– Nevetve rázta meg a fejét, s még utoljára, végig pillantott tetőtől talpig a nőn, hogy magába szívja látványát, s arra a néhány napra elraktározza a képet, míg nem találkoznak újból.
- Jól van, már megyek is Drágaságom. – Ismét csak nevetve csóválta fejét a nő szavaira, s közben lazán nadrágjának zsebébe csúsztatta kezeit. A nő azonban lökdösni kezdte, mire Avrich igyekezett mindezt hárítani, ám ennek ellenére, egyre közelebb került a kijárati ajtóhoz, melyen túlra kívánta őt az amazon természetű ara.
- Rhyshoz? Hozzá már ne utazz Angyalom. Higgs már nem él, már rég meghalt. Tudod, a temetés, amire rákérdeztél az érkezésemnél. Neki lesz a temetése, ma hamvasztják a börtönben. Jé, hát nem tudtad? Ejj a kutya meg a mindenit azoknak a börtönőröknek. Külön megkértem az igazgató urat, hogy személyesen hívjanak fel Téged, és közöljék veled, hogy annak a semmirekellő, züllött életi, vadállat és elmeháborodott szeretődnek vére folyt. Agyonszurkálta a cellatársa…kérésre. – Utóbbi szót közelebb hajolva, a nő fülébe súgta, majd hátrahúzódva, jóízű kacagásba fogott, s ha a nő netán hirtelen dühében megugrott volna a férfi felé, akkor Vincent védekezően emelte maga elé a tenyereit.
- Rhys Higgs már a szarral fog csak labdázni, mert nincsen többé, az ibolyát szagolja, vagy még azt sem. Meghalt, végre nem áll az utunkba az a mocskos féreg, te pedig visszatérhetsz a férjedhez, és végre vissza térhetne az eszed, mert az nem szerelem volt, csak egy pszichiátriai probléma kedvesem. Utána jártam, hogy megsebesített, hogy elrabolt és hosszan fogvatartott. Drágaságom, neked stockholm szindrómád volt, éppen ezért inkább adj hálát az égnek, meg nekem, hogy megszabadítottalak egy ilyen átokfajzattól. – S ő hitte, hogy jót tett, hogy amit művelt, azzal kizárólag jó célt szolgált.
- Kidobhatsz most, de akkor is vissza fogsz jönni hozzám, mert az enyém vagy! És minden követ meg fogok mozgatni azért, hogy a házasságunk újra a régi alapokon nyugodjon. Hallottad? Rhys Higgs halott! – Vágta ismét a nő arcába a szavakat, ezúttal már indulatosan, hisz neki is elfogyott már a türelme, s valahol mélyen szörnyen bántotta, amiért az ő szerelme egy másik férfi karjaiban lelt vigaszra.
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Kedd Aug. 23, 2016 3:02 pm
 



 


18+

Vincent minden szava azért okádtatott a világra, hogy kárt tegyen velük lelkemben és fizikai valómban. Hitt benne, hogy elég távolra megy ahhoz, hogy elérje a célját. Megrendített? Elgondolkodtatott? Gyanakvásra késztetett? Bosszússá és érzékennyé tett?
Mindez csak a perc töredékrészéig tartott, hiszen agyamba a düh és a gyűlölet, amit az érkezésével hozott magával ajándékcsomagolásban, masnival átkötve, ott hömpölygött riasztó árként minden felmerülő gondolat mögött, s dagályként lepte el a kétségeket azon pillanatban, ahogy bármelyik is felértékelődött volna belsőmben. Nem keseredtem el látványosan, nem botránkoztam meg őszintén, nem törtem össze, csak mert ő úgy kívánta.
De ahogy elértük az ajtónak a vonalát, riasztó volt az elkövetkezendő magányra gondolni. Mintha az arcon csapó friss lég elűzte volna a hektikus forrongást, s a távozó Vincenttel együtt elcitálta koponyám teréből azon vehemenciát, mely eddig eltiltott a logikától, a ráció részleteibe menő kutatástól. Agyam szimatot fogott, s többé már nem voltam képes annyira gyűlölni a momentumot, s a benne strázsáló férjemet, hogy ne roppantson össze a félelem kijelentései gyújtotta kétségeim végett.
Nem láthatta rajtam, mert nem engedtem. Pedig mennyire szívesen táncolt volna ajkam, hogy hitetlenkedésből hiszékenységbe hajló tényleget formázzon mozdulataival, s kérdezzen, míg a szavak el nem apadnak, a legnagyobb félelmek be nem teljesülnek.
Kezem megremegett. Nem az, mely tehetetlenül lógott feldagadva oldalam mellett, hanem amelyik egész testemet tartotta. Mely mentsvári kapaszkodót keresett, s talált is az ajtókereten. Centiket csúszott lejjebb. Vele süllyedtem magam is. Bele a szekundumba. Bele a reszkető félelembe Vincent Avrich igazsága végett.
Nem akartam hinni a férfinek, mégis eluralkodott rajtam az érzés, hogy látogatását nem az aranyborítású, vákuummentes, nevenincs kávéőrlemény ízének hiánya miatt tette meg.

– Stockholm-szindróma? Komolyan, Vincent? Én inkább vagyok boldog pszichiátriai eset, minthogy veled legyek, s azt számoljam, s annak az esélyét latolgassam, hogy elégszer kaptam-e be a héten a farkadat ahhoz, hogy kimenőm legyen a hétvégén. Mert erről szól a mi kis holtodiglan-szerződésünk, ugye? Ez a lényeg. Minél többet kapsz, én annál és anál többet kapok… – maró gúnytól csatakos, megvető fintor vonaglott végig vonásaim között, ahogy kiejtettem a szavakat. – Rhys mellett meg van a szabadságom. Bármit gondolsz a kapcsolatunkról, tudd, hogy én boldog vagyok benne. Boldogabb, mint melletted bármikor is voltam, vagy lennék. A rosszakarásodat tartsd meg másnak, úgysem hiszek neked. A te kezed sem ér el mindenhová, Mucikám – mikor a férfi már az ajtó előtti lábtörlőre került, mint a gazda kegyeiből kitagadott, három napos csodát élvező eb, még attól sem riadtam vissza, hogy kedvére tegyek, s utoljára rásimítsam langymeleg, aprócska kézfejemet borostától sercegő állára, s hüvelykemmel állába kapva húzzam le magamhoz. – Valami hihetőbb hazugságot találj ki. Rhys Higgset nem lehet leszúrni, éberebb, mint bármelyik négylábú. Korábban kellene felkelnie ahhoz az alkalmazottaidnak, hogy benne kárt tegyenek.
Magabiztos mosolyom nem csak a látszatát keltette a rácsok mögé rekesztett férfinek fizikai képességeibe vetett bizalmamnak, s hogy ezt nyomatékosítsam Vincent Avrich-ben, hirtelen sújtottam le arcának jobb tekéjére, hogy még percek múlva is érezze, ahogy haragom csípi, égeti bőrének férfi parfümös aromát árasztó felszínét.
– Takarodj el, Vincent.
Az ajtót kapkodva csaptam a férfi képébe, hogy ne lássa a mellkasomban felkavarodó heves zaklatottságot. A csendes légterű ház előszobáját vad zihálásom, s kapkodó szívemnek verdesése töltötte ki. Lépteimnek ingatag valója nehezen csattant a fényezett parkettán, míg bevonszoltam testemet a nappaliba, ahol mobiltelefonomat kerestem a széthagyott lomok között. Egyik faltól a másikig értem csupán, s bele kellett kapaszkodnom, meg kellett rajta támaszkodnom, hogy megőrizzem egyenes tartásomat.
Bármennyire nem akartam hinni egykori diktátoromnak, a vágy, hogy megnyugtasson a férfi hangja, nem akart belesüllyedni a ház magányába. Bárhová néztem, a félelem nem engedett, s egyre nyüstölt rámenős viselkedésével. Ide-oda kaptam fejem a bútorok között, melyeknek mindegyikéhez emlékképek kötöttek, melyekhez nosztalgikus történeteket fűztünk az elmúlt fél év alatt. A kiterített szőrme szőnyeg, melynek nem csak szálaiba kaptam bele az idillikus éjszakák alatt, míg szemközt magasra csaptak a kandalló szélesre tátott szájában a tüzes csóvák, de az alatta elnyújtózó fapadló egy pontra lepattanó cigarettahamuval meggyújtott négyzetcentimétere is beszédesebb volt, mint a külvilágnak bármely sarka. A földre terített lábalávalónak megkopasztott két pontján nyugtattam el tekintetem, míg reszkető felsőtestemet karjaim támasztották meg a kandalló fölé természetes kőből épített párkányon. Nem bírtam a nyomást többé, mi egyre gerincemnek csigolyái közé fúrta magát. A nehezen magamhoz kaparintott telefonkészülékkel várakozás nélkül tárcsáztam fel a mexikói börtönt. Nem sejtettem, hogy csupán néhány utca választott el attól a kamuponttól, hová befutott a reggeli hívásom.
– Jó napot kívánok, dr. Maya Higgs vagyok. A napokban mi már beszéltünk is. Nem régen jártam bent személyesen maguknál… igen-igen, én vagyok, akiért mentőt hívott. Pontosan. Nem, jól vagyok. A sérüléseim… igazából teljesen elhanyagolható mindegyik. Köszönöm az érdeklődését, Marcus, de most én célirányosan hívtam magát. Tudna kapcsolni egy benti telefonfülkét? Beszélni szeretnék a férjemmel. Pontosan, Rhys Higgs. Hetvenhatos cella. Igen, tartom.
Ezt követően a vonal hosszan zúgott, s csak néha a rádióhullámokon megrezdülő feszültség válaszolt aggodalmas sóhajaimra.
Míg lekuporodva vártam, s csendesen, belül hangos imákat kántálva tartottam fülemhez a vékony készüléket, a kibontott köntös selyemszárnyait felhúzott combjaimra terítettem. Körmömet rágtam, egy régebben keletkezett sebről kapartam le a varrt, élvezve, ahogy a szúró fizikai kínra koncentrálva felváltja figyelmemet a lélek gyötrelmes siránkozása alól. Felső fogsorom zsibbadt, ahogy térdemhez szorítottam, s ajkam kiszáradt, amint ide-oda cirógatta a szegényes oxigénű szobában álló lég.
Nem jártak ezerfelé gondolataim. A veszteség dübörgött bordáim között, de nem találtam a megfelelő képeket elmémben. Nem találtam a jó szavakat, nem erre készültem az ébredést követően Nem bírtam felfogni, mert nem is akartam.
Vártam. S időnként a nagy késleltetésben hallani véltem Rhys Higgs mogorva hangját.
– Halló?
Hiába szóltam. További tíz perc telt el, míg átszűrődtek hozzám a börtön előterében lévő kiismerhetetlen irányból érkező neszezések.
Valaki mocorgott, súrolta a mikrofont, s hamarosan a tompa zörgéseket felváltotta egy éltes férfihang, mely nem Rhyshoz tartozott. Gyomrom összeszorult. De a hit még bennem élt. Egy perce volt, mielőtt szíven találta volna méregbe mártott nyílvesszője a barbár pesszimizmusnak.
Talán csak nem akart velem beszélni.
– Mrs. Higgs.
– Én vagyok. Hol van a férjem? Megint nem akar rólam hallani? Szóljon neki, hogy ez fontos. Mondja meg, hogy csak egy szót akarok tőle hallani. Egyet. Azt, hogy jól van.
– Mrs. Higgs, a férje nincs jól. Az éjjel a cellatársa végzett vele.
– Rhys nem halt meg. Ő nem olyan.
– Részvétem, asszonyom. A legközelebbi holmikat, melyek a birtokában voltak, már postán feladtuk önnek. Talán néhány nap. A férje holttestét már átvitték hamvasztani. Mikor tudna eljönni az urnáért?
– Micsoda? Miről beszél? Ne hamvasszák el. Ő él… ne öljék meg élve. Mit művelnek? Hol van Rhys? Hol van? Azonnal adja a telefont. Rhys nem halt meg. Tudom, hogy nem! Hallotta? Vigye a telefont. Vigye oda… nem. Nem. Nem. Nem!
Üvöltésemet már senki nem hallotta, a biztonsági őr letette a telefont. Halkan csipogott csupán. Egy ideig hallgattam. Számoltam. Megnyugtató volt. Megnyugtatóbb, mint elhinni, hogy Rhys Higgs nincs többé. Mint egy őrült, kinek túladagolták a napi adagját, úgy mosolyodtam el. Mert el akartam hinni, hogy minden rendben van, s ez velünk nem történhetett meg. Rhys Higgs és az én történetem még nem érhetett a végéhez. Aztán a tükörbe néztem, s az álarc lehullott. A kép elhomályosult, s úgy szakadt fel torkomból a keserves sírás, mintha gombnyomásra működött volna. A halott csendet felváltotta képtelenségemnek kétségbeesett hangja. Szétvertem a tükröt, véresre karmoltam arcomat, megszaggattam hullámos tincseimet, s reszketeg erővel cafatjaira választottam szét a köntöst. Semmi nem oltotta fájdalmamat. Semmi nem odázta el a tényt, hogy a férfi, akit szerettem, nincs többé.
A könnyek végeláthatatlan patakja a kifakadt veszteség gócából eredt.
Ez volt a vége. A kérdő mondatok végén a mindent átformáló pont. Ez volt, mit már egyetlen felsőbb erő sem fordíthatott vissza. Rhys Higgs meghalt. Ahogy ez minél többször feléledt bennem, úgy kapott új és új erőre a szenvedélyes gyűlölet önmagam iránt.
Hagytam meghalni. Én. Hagytam. Én. Veszítettem. Én. Senki lettem. Én tettem.
– Neeeee! – a hisztérikus ordítás visszaverődött az ablakok tisztára pucolt üvegéről, hogy egy életre ott rezonáljon fülemnek membránján a bűntudat, s a bosszú. Ledöntött lábamról a kín, mit akkor éreztem.
Napokra embertelenné tett. Napokra megfosztotta tőlem a külvilágot, hiszen számomra egy percig sem volt fontos a lét a szeretett férfi nélkül. Éjt nappallá téve próbáltam a könnyekkel szabadjára ereszteni a múltunkat. Gyökere azonban túl mélyen burjánzott el bennem. Nem tehettem.
Semmit nem tehettem.
Az érzés a halálba hajszolt.

Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
Pént. Szept. 16, 2016 3:46 pm
 



 





játék vége






Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Rhys × Maya
 



 

Vissza az elejére Go down
Rhys × Maya
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Alternatív :: 
Temetetlen múlt
-
Ugrás: