HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Recepció

Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Recepció
Vas. Márc. 13, 2016 11:14 am
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:52 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Selena Fuentes
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Gina Rodriguez

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Csüt. Márc. 31, 2016 5:58 pm
 



 



Marleigh x Lena



Vannak napjaim, mikor egyszerüen semmi nem úgy alakul, ahogyan azt elvárnám. Minden balul sül el. Ilyenkor pedig szinte alig várom, hogy lejárjon már a munkaidőm és hazamehessek bedőlni a pihe puha ágyikómba. Na a mai napon is körülbelül így indult. Az első miniatűr páciensemmel például alig jutottam közös nevezőre. Általában ez nem szokott problémát okozni a számomra, hamar egy hullámhosszra kerülök a kis csöppségekkel, de Elliott ma mindegyiküket felülmúlta a makacsságával és hisztijével. Nagyon a begyében lehettem. Végül, a kedvenc meséje révén sikerült szót értenem vele, mint kiderült, a korosztályához hasonlóan ő is él-hal a szuperhősökért. Főleg az Íjászért. Nekem meg ennyit elég is volt tudnom ahhoz, hogy módszert váltsak és másként közelítsek meg mindent.
Ahogy eljött az ebédszünetem és befejeztem a következő kisemberrel is a párbeszédemet, mint akit kilőttek az űrbe, körülbelül olyan sebességgel indulhattam el én is lefele. Nem azért, mert megéheztem, hanem sokkal inkább a járkálás miatt, ugyanis már reggeltől az irodámban poshadtam szünet nélkül.
Ezuttal inkább lifttel tettem meg az utamat lefele, de épp, csak hogy kiszállok belőle és megteszek pár lépést előre, kis híján neki is megyek az egyik kollégámnak.
- Bocsánat. - Kérek gyorsan elnézést tőle, de ahogy kiszúrom, hogy ki is áll előttem, egy pillanatra meg is hökkenek. Esküdni mernék rá, hogy már láttam őt az egyik korterem előtt, miközben én a lifthez tartottam, viszont egész másként volt felöltözve. Nevezzetek nyugodtan paranoiásnak, de ez akkor is fura. - Gyors kérdés. Te hogy értél le ilyen hamar? - kérdezek rá végül inkább humorosan, mint komolyan.
Remélem elmegy kezdőnek    
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Pént. Júl. 22, 2016 3:56 pm
 



 





játék vége




Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Kedd Aug. 02, 2016 5:49 pm
 



 

TO MEGAN


Letelt az a hat hét, amit itt kellett volna eltöltenem a kórház falai között gyógyulással a lövés után, de saját felelősségre hazamentem előbb. Illetve Ronhoz. A lényeg, hogy el innen. Egyszerűen nem bírtam tovább pár hétnél a fekvést és a semmittevést.
Kontrollra jöttem vissza és az, amit hetekkel ezelőtt nem tudtak még megmondani, mostanra kiderült. Hónapok állnak még előttem, mire megint hajlandóak munkaképesnek titulálni, pontosabban mire megint nekimehetek az alkalmassági vizsgának. Túl sok azaz öt hónap. Ha rajtam múlik, valahogy elérem, hogy rövidüljön ez az időt, mert majd' öt hónap alatt szinte biztos, hogy be fogok csavarodni a négy fal között.
Egy halom papírral és két sokkoló hírrel a hátam mögött lépek ki a rendelő ajtaján. Az eredményeimet betuszkolom a nálam lévő, kisebb fazonú, női hátitáskába – motorozáshoz ez a kényelmesebb –, és a bukósisakkal a kezemben indulok el kifelé az épületből, egyelőre megpróbálva nem túl sokat foglalkozni azzal, amit fél órája – se – hallgattam végig az orvostól.
Valamikor útközben tűnik fel a szőke tincsek gazdája. Eddig csak egyetlen egyszer volt igazából szerencsénk egymáshoz, az is… hogy úgy fogalmazzak, elég érdekesre sikerült. Nem mondom, szimpi a nő, de ez meg is maradt ennyiben.
- Szia Meg. – hallótávolságon belülre érve köszönök rá és lassítom le a lépteimet, hogy meg is álljak. Nem tudatosan, vagyis nem azért, mert különösebben volna bármi, amit mindenképpen mondani akarnék konkrétan neki. Egyszerűen csak nem vagyok bunkó, hogy simán elsétáljak mellette.
Arról gőzöm sincs, hogy Ron mesélt-e neki bármit a történtekről, azt meg valahogy nem érzem helyénvalónak, hogy megkérdezzem, mégis, hogy kerül a kórházba. Amúgy sincs hozzá sok közöm.
- Hogy van Connor? Nagyon helyes kis kölyök, remélem jól érezte magát… velünk.- az valahogy nem jön a számra, hogy nálunk, lévén nem nálunk mert még mindig nem adtam választ arra, hogy beköltözöm-e vagy ki inkább, hanem a nagybátyjánál volt, ahol csak én voltam a meglepi és nem számított személy a képletben.


//kép majd később, lusta voltam keresgélni //


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Amanda Seyfried

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Kedd Aug. 02, 2016 8:56 pm
 



 


Jackie & Meg


Egészen hamar kaptam időpontot a nőgyógyászomhoz és ma még a reggeli rosszullét sem jelentkezett. Nem szeretném elkiabálni, de remélem ez így is marad majd, egyelőre nem irritál a kórházba lépve egyből megcsapó jellegzetes szag, de remélem, hogy ami késik, az ezúttal múlik is. Jóval a kapott időpont előtt érkeztem, jöttem, amint Connor-t elvittem az óvodába, felesleges lett volna hazamennem, úgyhogy inkább itt ücsörgök majd.
Az információs táblát böngészem, melyik szinten melyik osztály található, amikor ismerős hangra leszek figyelmes, sőt, egyenesen hozzám szól. Hirtelen fordítom a tekintetem a tábláról Jackie arcára, mint akit rajtakaptam valamin, pedig tulajdonképpen fogalma sem lehet róla, miért is jöttem ide. Fordított helyzetről nekem akad sejtésem, hiszen Ron elég sok mindent elárult, de ahogyan ő nem kíváncsiskodik, úgy én sem teszem, lévén nem tartozik rám.
- Jackie, szia! - meglepettség költözik a hangomba, mert tényleg nem számítottam rá, hogy pont itt fogunk összefutni, de mivel különösebb problémám legutóbb sem akadt vele - a megismerkedésünk körülményeit leszámítva -, így egyelőre nem bánom, hogy összefutottunk.
- Jól van, köszönöm a kérdésed. Nagyon feldobta a nálatok töltött idő, kérdezgeti is, mikor mehet majd újra - mosolyodom el, ahogyan immár teljes testemmel Jackie felé fordulok, mintegy ezzel is jelezve, szívesen beszélgetek vele. Bőven van még időm és így kellemesebb, mint odafent ücsörögve, már persze most még ezt mondom, aztán ha lebukok, már lehet más lesz a tészta. Nem szégyellem, hogy gyermeket várok, inkább csak a helyzet kínos, mintha csak visszakapnám a múltkor. Akkor ő bukott le, most lehet én fogok, micsoda körforgás! - Nagy lelkesen mesélte azt is, hogy azt ígérted neki, ha jófiú lesz, akkor elviszed egy körre a tűzoltó autóval - semmi negatív felhang nincsen a szavaimban, én megengedném, ha úgy adódna, persze félteném is a fiamat, de nyilván Jackie sem ajánlana olyat, ahol ne tudná a fiam biztonságát garantálni.
- Köszönöm, hogy vigyáztatok rá - Ronnak már megköszöntem, de neki még nem és úgy vélem, kijár neki, amiért hősiesen kiállta a próbát. Ismerem a fiamat, sejtem, milyen lehetett az első találkozás. - Remélem azért nem volt túl kellemetlen a helyzet, de hát ez már csak ilyen sajnos, egy gyerkőcnek nincsen tabu téma - mosolyodom el, mert elém is állt már oda hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb kérdésekkel és teszi is a mai napig. - Hogy bírtad egyébként? - direkt teszem fel kétértelműen a kérdést, hiszen egyrészt a kérdés-rohamra is gondolhatok, másrészről az állapotára, nyilván nem volt túl könnyű helyzet neki. Kíváncsi vagyok, mi van vele, mégsem szeretnék ajtóstul rontani a házba, úgyhogy csak szép lassan haladok, hátha eljutok arra a pontra is, amire szeretnék.


A hozzászólást Megan Brooks-Harper összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Márc. 27, 2017 7:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Kedd Aug. 02, 2016 10:28 pm
 



 

- Bocs, megzavartalak? Csak megláttalak és gondoltam, akkor már idejövök, de nem akarlak feltartani. – amennyire meglepettnek látom, felmerül bennem a dolog, hogy esetleg nem alkalmas a zavargásom, azt meg nem akarom, hogy miattam kényelmetlen legyen az egész szituáció vagy ilyesmi.
- Ezt örömmel hallom és felőlem bármikor, de erről úgyis Ronnal kell egyezkednetek. – mosolyodok el és tudom, hogy ezt mondanom sem kellene, hiszen ez tényleg a kettejük dolga, én a magam részéről meg tényleg bármikor és nagyon szívesen töltök időt a kis ember társaságában. Nagyon megkedveltem.
- Igen, volt róla szó, de csak, ha nem bánod. Vannak kifejezetten gyereknapok az állomáson, amikor várjuk a kicsiket és mehetnek egy kört a kocsival, megmutatjuk nekik a tömlőket, locsolhatnak is vizet meg beszélgetünk arról, hogy mi is a munkánk pontosan. Szóval edzve vagyunk, a srácok is, én is és tényleg nagyon szívesen megmutatok mindent Connornak is. De arról is próbált intézkedni, hogy Ron is jöjjön. – szeretném, ha tudná, hogy vigyázunk a kicsikre mindig, szóval Connorra is, én meg különösen és hát akár a nagybátyja is jöhet, ha szeretne.
- Vagy ha gondoljátok Connor apjával, akkor titeket is szívesen látlak, látunk az állomáson. – tőlem akár családi program is lehet, ahogy nekik kényelmesebb és jobb.
- Ne köszönd, vagyis ne nekem, részemről nem tesz semmit. Illetve bocs, hogy láb alatt voltam akkor. – oké, kicsit aggódom/aggódtam azért, hogy Meg mit fog szólni ehhez az egészhez. Mégiscsak egy új ember vagyok Connor életében, aztán nem tudhatom, hogy mennyire szívesen von be bárkit is az anyja.
- Nem mondom, vannak azért elég mellbevágó kérdései, de abszolút sikerült venni az akadályokat. Remélem később nem volt otthon gond a ki, hol és kivel alszik téma, abba azt hiszem kicsit sikerült belesülni, bár Ron remekül kivágta magát a témából. – ez volt az egyetlen cikis olyan szempontból, amiről otthon esetleg lehettek volna még kérdései Connornak – hiszem én legalábbis – és hát gőzöm sincs, hogy mit beszélnek meg és mi számít a családjukban tabunak. Persze, nyilván egy négy évesnek max az ő szintjén lehet beszélni mindenről, de van, ahol ez sem szokás, szóval passz.
Az utolsó kérdéssel kapcsolatban egyszerűen érzem, hogy szándékosan kétértelmű és mivel kétlem, hogy a könnyebbik változatra értené, halkan szusszanok egyet.
- Mit mesélt el Ron? – inkább ugorjunk abba a kásába, semmint, hogy kerülgessük, főleg, ha jól sejtem, hogy arra kíváncsi, amire gondolom, hogy kíváncsi. Hiába nem ismerem még – egyfelől nem is fogom, ha falakba ütközünk, másfelől meg azért mégsem egy senki ő, mármint… valljuk meg, azért mégiscsak több közünk van egymáshoz, mint két vadidegennek –, valahogy nem esik nehezemre inkább az egyenes beszéd felé terelni a szót.
- Mármint nem Connorral kapcsolatban. – teszem azért még egyértelműbbé a kérdésemet, mert nem arra célzok, hogy az együtt töltött időről mit mondhatott neki, hanem az elmúlt hetekről. Nem csak a lövésről, de azt vajon említette, hogy talán megtartottam volna a babát…


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Amanda Seyfried

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Szer. Aug. 03, 2016 9:16 pm
 



 

- Nem, dehogyis, egyáltalán nem tartasz fel - mosolyodom el, hiszen ha így lenne, azt valószínűleg megmondanám neki, de mivel jóval az időpontom előtt érkeztem, így nincs probléma abból sem, ha váltunk néhány szót.
- Örömmel hallom, hogy nem vagy a dolog ellen, azért így nekem is könnyebbség - hiszen ha neki kellemetlen lenne, én sem vinném olyan jó szájízzel Ronhoz a fiamat, mert a világért sem akarnék kellemetlenséget okozni Ronnak, márpedig ha a lakótársa, vagy minek is nevezzem őt mostanság, ellene van a dolognak, akkor az nyilván a bátyámnak sem túl kellemes.
- Komolyan? Nem is hallottam még, hogy vannak ilyen gyereknapok nálatok - ezt mindenképpen megjegyzem, mert amilyen lelkesen mesélt a tűzoltóautókról, biztosan élvezne egy ilyen kirándulást. - Gondolom szoktak rajongani érte a gyerekek - melyik kissrác nem álmodozik arról, hogy tűzoltó lesz, ha felnő? - Komolyan? És Ron mit szólt hozzá? - szalad szélesebbre a mosolyom, nagy kópé az a gyerek, simán leszervezi a programokat itt nekünk.
- Köszönjük a felajánlást, átbeszéljük majd - szerintem tökéletes program lesz, hiszen legutóbb állatkertben voltunk, egy tűzoltóállomás meglátogatását is simán el tudom képzelni. - Ha jól értelmezem, akkor minket akár soron kívül is fogadnátok? Vagy járjak majd utána a gyereknapok időpontjainak? - kérdezek azért rá, biztos, ami biztos alapon, nehogy másként értelmezzem a szavait, mint ahogyan azokat ő valójában szánta volna.
- Ugyan, ne viccelj, ilyen miatt ne kérj bocsánatot! - legyintek a homlokomat ráncolva. - Engem egyáltalán nem zavart, Connor pedig hamar megkedvelt a hallottak alapján, úgyhogy én csak örülök neki - ott volt Ron is, úgyhogy innentől kezdve nem aggodalmaskodtam túl sokáig. - Ha másért nem, hát azért megérte, mert most már nem csak rendőr, hanem tűzoltó is szeretne lenni - könnyed, rövid kis kuncogást hallattam, visszaidézve a pillanatot, amikor Connor bejelentette, hogy tűzoltó szeretne lenni. Egyik jobb, mint a másik, de mivel csak négy éves, így nem aggodalmaskodom ilyenek miatt.
- Felbukkant otthon is a kérdés, igen, de szerencsére nem volt gond belőle - ciki, vagy sem, de mi sem éppen remek példát állítunk elé az apjával, szóval a ki, hol, kivel és miért alszik együtt, vagy éppen nem témában elég járatos a szentem. Sajnos. - De hát én hozzá vagyok szokva az őszinte kérdéseihez, nyilván elég sokkoló tud lenni elsőre, miféle kérdések képesek kibukni egy gyerkőc fejéből - eleinte én is megdöbbentem, sőt, a mai napig elő tud állni olyan dolgokkal, mikre csak pillogok, mégis honnan a fenéből szedte őket.
Connorról viszont aztán felé terelném a beszélgetés témáját, kíváncsi vagyok, tudni szeretnék róla és a jelek szerint Jackie sem az a típus, aki a könnyebbik utat választja.
- Meghívhatlak egy kávéra? Még van egy fél órám az időpontomig - pillantok az órámra, majd a recepció mellett lévő kis kávézóra. Ha igent mond, arrafelé terelem a lépteimet, hiszen mégiscsak kellemesebb ott diskurálni, mint a fogadótér közepén ácsorogva.
- Tudok a balesetedről. Mindkettőről; a lebukásról és a bolti incidensről egyaránt - sorolom az igazság kibukását is a baleset kategóriába, mert a hallottak és a sejtéseim alapján nem volt egy sétagalopp kettejüknek.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Pént. Aug. 05, 2016 8:36 am
 



 

A mosolyát viszonozom, egyfelől, mert örülök, hogy nem tartom fel, másfelől pedig tényleg nem volt ellenemre, hogy Connorral töltsek én is némi időt.
- Vannak, de meg kell valljam, nem én tartom őket. – van erre szakosodott kolléga, aki egyébként is oktat tűzvédelmi alapismereteket gyerekeknek, amik egy-egy alkalmas iskolai látogatások keretében zajlanak és ő szokta a kicsit körbe vezetni. Én csak akkor találkozom gyerekekkel, ha ki kell őket vágni egy-egy roncsból vagy kihozni az égő épületből. Nem valami szívderítő, de hát ez van.
- Igen, általában nagy sikere van a kicsiknél. – őket még nem nehéz lenyűgözni. Persze egy kamaszcsapat már egészen más volna, de őket már nem is hordják ki hozzánk.
Spoiler:
 
- Igazán nincs mit. – bólintok egyet mosolyogva.
- Én most nem dolgozom még egy ideig, de szívesen bemegyek veletek az állomásra bármikor. Viszont a tűzoltókocsin akkor tud Connor utazni, ha ilyen nyílt napra jöttök. Megkérdezem a srácokat mikor lesz legközelebb és tudunk egyeztetni, ha úgy jó nektek. – a legnagyobb örömmel vezetem őket körbe a tűzoltóállomáson, egy gyereknek így is van ott számtalan látnivaló és érdekesség, de a nagy piros autón – ahogy Connor hívta –, sajnos csak szervezett nap keretében tud utazni, mert a kocsijainkkal nem én rendelkezem és hát egyébként is, úgy tűnik, hogy majd' fél évig nem dolgozhatok még.
- Oh, ezt örömmel hallom. Én is nagyon megkedveltem. – Connor nagyon aranyos és rendkívül szórakoztató kis gyerek. Azt hiszem könnyedén belopja magát az emberek szívéve, nem is csodálom.
- Hűű, ez nagyon megtisztelő, de szerintem inkább beszéljétek le róla. – nevetem el magam azon, hogy a kis szőkeség tűzoltó szeretne lenni. Én a magam részéről imádom a munkámat, de tény, hogy veszélyes és hát mondjuk úgy, hogy a mi szakmánkban nem mindenki éri meg a nyugdíjas kort.
- Akkor jó. És igen, voltak meredek kérdései, nem tagadom. – kicsit megkönnyebbülök, nem tudtam, hogy mennyire lesz esetleg kellemetlen, hogy a gyerek nem nagyon értette ki kivel hol és egyáltalán miért alszik együtt, de ha otthon is téma a dolog, akkor így azért már kevésbé aggódom, hogy csak velünk kapcsolatban került elő.
Nem, tényleg nem szeretem kerülgetni a forró kását, szóval rákérdezek arra, mit is tud tulajdonképpen. Nekem is könnyebb és talán neki is, ha nem kell kimondatlan dolgokat körbetáncolni és így beszélgetni.
- Kösz, elfogadom. – bólintok a kávéval kapcsolatban és elindulok vele a kis kávézó felé.
- Oh. Oké, értem. – kicsit át kell gondoljam, hogy mit is mondjak neki ezek függvényében. Mert hát rendben van, hogy Ron húga és ezek szerint sok mindent megbeszélnek egymással, azért alapvetően magamról egy kvázi idegennek nem annyira szívesen számolok be az engem érintő részletekről, hiába kedvelem Meget.
- Hogy a kérdésedre válaszoljak, látod, egyben vagyok, szóval... – megvonom a vállam. Kis millió okom volna, hogy kiboruljak vagy egyáltalán kisírjam magam, de eddig még nem tettem.
- Idővel majd jól leszek, csak addig kell kibírni. – keserű mosolyba húzódnak az ajkaim. Tényleg így élem meg, ki kell bírni és azt hiszem ehhez elég kemény fából faragtak. Vagy csak túl makacs vagyok, de ez talán mindegy is a végeredmény szempontjából.
- Ne vedd kérlek rossz néven, de nem igazán tudok erről beszélni, Ronnal sem. Próbáltuk, de... – újra megvonom a vállam, de megint nem érdektelenségből fakadóan, hanem, mert nem tudom, hogyan befejezni a mondatot. Míg én talán megtartottam volna, addig ő megmondta, ebben az esetben kisétált volna a dologból. Most pedig már nincs miről beszélni és soha nem is lesz már.


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Amanda Seyfried

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Szer. Aug. 17, 2016 10:40 pm
 



 

- Gondolom, hogy azért kell ehhez valami szakosodás, vagy tapasztalat - ezzel nyilván nem azt mondom, hogy Jackie-nek ne lehetne ilyen, főleg azok után, hogy Connor úgy megszerette, szóval csak nem csinálja olyan rosszul a dolgokat. - Meg tudom érteni - Connor is rajong mindenféle szirénázó autóért, szerintem ez a legtöbb kisfiúnál így van. Bár nem mintha olyan sokkal találkoznék, de az oviban is látok ezt-azt.
- Persze, az tökéletes, köszönjük szépen. És a felajánlást is, hogy bejönnél velünk, de lehet akkor már érdemesebb akkor mennünk, amikor Connor tűzoltó autón is utazhat - tényleg rettentő hálás vagyok neki, hogy a szabadidejéből áldozna ránk, rendkívül jól esik a felajánlást.
- Én minden erőmmel azon vagyok, szerintem minden anya félelme, ha a gyermeke rendőr, vagy tűzoltó szeretne lenni, bármennyire is tiszteljem azokat, akik ezt a hivatást választották maguknak - eszem ágában sincsen lenézni őket és ezáltal Jackie-t sem, de elég félelmetes volna, tuti minden nap azon aggódnék, mi nem-e történt valami baj a fiammal.

Bólintok egy aprót, akkor irány a kávézó. Én a magam részéről koffeinmentesek kérek, ami már alapjáraton gyanús lehet, ha Jackie figyel, de nem fogom előtte rejtegetni a nyilvánvalót, azok után meg pláne nem, hogy milyen aljas módon buktattam le.
- Nagyon jól tudom, hogy erős nő képes mosolyt varázsolni a képére akkor is, ha belül igazándiból legszívesebben zokogna. És tudom, hogy ez rettentő nyálasan hangzott, de van igazságtartalma és az eddigiek alapján nem annak a típusnak tűnsz, aki minden utcasarkon elsírja magát - adok magyarázatot picit bővebben, mert az oké, hogy egyben van, vagy legalábbis úgy tűnik, de ki tudja, odabent mik zajlanak le benne.
- Így is lehet erre tekinteni - én abszolúte megértem, hogy ki akarja bírni, mindenki máshogyan áll a problémáihoz és keres rájuk megoldást. Van, aki tologatja és várja, hogy majd megszűnik, vagy legalább tompul, igyekezve nem beszélni róla, úgy hátha könnyebb lesz. És van, aki mindenáron, minél hamarabb túl akar lenni rajta és ezért minden lehetséges módon próbál a probléma elébe menni. Mindenki másmilyen és egyik megoldást sem ítélem rossznak, vagy jónak. Ízlések és pofonok.
- Nem veszem rossz néven, sőt, teljesen megértem. Nyilván nem könnyű az ilyesmiről beszélni - feldolgozni szintúgy, bár ha el akarta vetetni, akkor talán másabb kicsit a helyzet. - Azonban ha mégis úgy döntenél, szükséged van valakire, aki meghallgat, akkor keress bátran - ajánlom fel a lehetőséget, hiszen semmit sem akarok kényszeríteni, ez az ő ügyük, amibe furcsa fricskával keveredtem bele - kevertem bele magam -, ráadásul ezt elég mély témának érzem ahhoz, hogy az se jogosítson fel a kérdezősködésre, hogy Ron húga vagyok. - Nem ítélkezem, nem vagyok pletykás és van egy csomó zsepim, meg fagyim is otthon - sorolom fel, ajkaim szegletében apró mosollyal az okokat, miért is érné meg a szolgáltatásaimat választani. Nyilván rájátszok kicsit a dologra, attól függetlenül is, hogy a felsoroltak valóban igazak. Az ilyesmit nem lehet erőltetni, de borzasztó kíváncsi vagyok, a kíváncsiságomat pedig figyelmességgel karöltve tárom elé, aztán majd kiderül, hogy egyszer talán megosztja-e velem a történteket, az érzéseit, vagy sem.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Vas. Aug. 21, 2016 11:47 am
 



 

- Igen. Az a kolléga tartja, aki kijár az iskolákhoz tűzvédelmi oktatás címén órákat tartani a gyerekeknek. – nagyon alap dolgok, mint például ne használják a tűzhelyet vagy a kandallót felügyelet nélkül vagy mely anyagok mennyire tűzveszélyesek, mit kell tenni, ha füstöt vagy tüzet látnak, hogyan kell helyesen tábortüzet rakni és miként kell úgy eloltani, hogy az biztonságos legyen stb-stb. Ő amúgy is sokat van gyerekekkel és foglalkozik velük, szóval a nyílt napokat is mindig ő vezényli le és nagy sikerrel általában, ért a kicsik nyelvén.
- Igazából Connor nem sok választást hagyott a nagybátyának, leszervezte a dolgot a feje felett. – mosolyodok el, mert hát tény, ami tény, az említett delikvensnek nem sok beleszólást hagyott, ami azt illeti. Én mondjuk rendkívül jót szórakoztam a dolgon, Connor remek kis ember.
- Én is azt hiszem, akkor lenne érdemes, főleg, hogy a tűzoltóautón való utazás villanyozta fel igazán. De szívesen bemegyek akkor is. – ha egy ilyen nyílt napra jönnek. Tényleg nem fáradtság, szívesen teszem.
- Látod, ezt abszolút meg tudom érteni. Reméljük mire odakerül a dolog, addigra sokszorosan is meggondolja magát. – hiszen még csak négy éves, és nem sokan vannak, akik végül a gyerekkori álmaikat teljesítik be hivatásválasztás kapcsán.
Én a magam részéről feketén kérem a kávém és eszembe sem jut, hogy ne koffeines legyen, az pedig, hogy Meg attól mentes kér, alapvetően nem furcsa számomra. Bármilyen oka lehet rá és hát igazság szerint elég rossz vagyok a női intuíciókat illetően, magyarán az sem esik le, ami az orrom előtt van, ha olyasmi a téma, mint például egy terhesség.
- Nem volt nyálasan hangzó, ne aggódj. – apró mosollyal az ajkaimon pillantok Megre, próbálva megnyugtatni, hogy ezen ne aggódjon, értem, hogy mire akart célozni.
- És hát igen, a sírás valóban nem túl jellemző rám. – nem mondtam ezzel azt hiszem semmi újat, hiszen épp az előbb tett utalást erre.
- Köszönöm. – bólintok egy aprót, mert jól esnek a szavai és a megértése is. Valóban nem könnyű nekem ez a téma, úgy meg aztán főleg nem, hogy végül talán hajlottam volna a megtartásra, és most, hogy alig fél órája közölte az orvosom, nem sok esélye van annak, hogy valaha is lehet még… szóval tényleg nem az a dolog, amiről csakúgy beszélni tudnék. Egyelőre még nekem is túlságosan zavaros és fájó az egész.
- Ez nagyon kedves tőled. – hálás vagyok a felajánlásért, több, mint jó esik, akkor is, hacsak udvariasságból említette meg esetleg.
Az utolsó megjegyzésére még sikerül kicsit el is nevessem magam.
- A zsepi és a fagyi kétségtelenül vonzóan hangzik, de a tequila és a vodka azt hiszem hatásosabb volna. – nincs semmi célzás vagy bármi ilyesmi a megjegyzésemben, egyszerűen csak hozzáfűzöm az iméntiekhez akaratlanul.
Közben beleiszok a kávémba.
- Tudom, hogy ezt nem annyira illik vagy kellene megkérdezni egy kórházban, meg nem is ismerjük még annyira egymást, de azért minden rendben van? – nem akarok tolakodó lenni, eszembe sem jutna, mivel viszont Ron húgáról van szó, nem tudok nem törődni vele, meg amúgy is kedvelem, szóval tényleg érdekel, hogy vajon baj van-e vagy nem.


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Amanda Seyfried

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Csüt. Szept. 08, 2016 5:33 pm
 



 

- Igencsak makacs tud lenni, ha valamit a fejébe vesz - mosolyodtam el, mert egyáltalán nem volt meglepő dolog, hogy Connor nem hagyott Ronnak választást. Mint egy kis felnőtt. Rafkós gyerek, mert a nagybátyjával megcsinál ilyesmit, velem szemben azonban már tökéletesen tisztában van azzal, hol a határ.
- Kedves tőled, Connor biztosan örülne neki - bólintottam aprót. - Mondjuk ha ki lehet próbálni az autón való utazást, akkor valószínűleg semmi és senki más nem fogja érdekelni. Még rólam is el fog felejtkezni, az egészen biztos - szélesebb mosolyra görbültek ajkaim, bár ezzel közel sem eltántorítani szerettem volna Jackie-t, én is, Connor is örülnénk neki, ha ott lenne, azt hiszem ezt bátran kijelenthetem a fiam nevében is.
- Én reménykedem ebben a leginkább - szelídült kissé a mosolyom, mert valóban bízom benne, hogy valami nyugisabb szakmát fog választani magának. Hála égnek még rengeteg időnk van, mire ténylegesen odajut, úgyhogy nem is foglalkozom ezzel egyelőre.
Nem úgy, mint ezzel az egész fennálló helyzettel, mert bármennyire is szeretnék, nem tudok szó nélkül elmenni a történtek mellett. Pláne így, hogy összefutottunk.
- Ez csak természetes - nem mondom, hogyha nem Ron lakótársa, barátnője, akármilye lenne, akkor is ilyen készségesen ajánlanám fel a segítségemet, de szimpatikus és az aljas mézeskalácsos húzásom után ennyit azt hiszem igazán megtehetek. Ez nem csak szimplán udvariasságból történt felajánlás, nem szoktam a levegőbe ígérgetni, de mivel nem ismerjük (még?) egymást túlzottan, így azon sem akadnék fent, ha szimpla illemből született szavaknak ítélné a mondandómat.
- Ebben van valami - nevetek fel röviden, mert az esetek többségében magam is hatásosabbnak vélem az ilyesmit, hiába nem vagyok alkoholista. - Abból is akad bőven a szekrényeimben - főleg most, hogy én úgysem ihatok egy jó ideig, ácsorogni fognak az üvegek még elég sokáig a polcon.
- Persze - mosolyodom el halványan, mert azért jól esik a kérdése. - Minden rendben van. Sőt, igazándiból.. elképzelhetőnek tartom, hogy idővel úgyis megtudnád, így egyszerűbb, ha én magam állok elő vele - kezdek bele, mert azok után, hogy Ronnal miként alakult a dolog, nem tudom, mikor bukik ki otthon is miatta. - Nos, gyereket várok - az apró mosoly a szám szélén egyértelműen utal arra, hogy kifejezetten örülök a hírnek, mégsem fogok szélesen vigyorogva örvendezni, azok után semmiképpen sem, amin ő ment keresztül az elmúlt időszakban.
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Vas. Szept. 18, 2016 12:50 pm
 



 

- Remélem, hogy tetszeni fog neki. – mosolygok szélesen Megre. A gyerkőcök tényleg nagyon lelkesek szoktak lenni, amikor utazhatnak a tűzoltókocsin és olyankor aztán a legtöbbjük se hall se lát, de azt hiszem pont ez a jó ebben.
Hálás vagyok a felajánlásért, és valahogy van egy olyan érzésem, hogy nem csak udvariassági kört fut le vele. Ami azt illeti, eléggé bírom Meget és örülnék neki, ha jobban is megismerhetnénk egymást. Persze nem úgy akarom kezdeni, hogy leterhelem mindazzal, amit még én sem értek, de ettől függetlenül szívesen venném azt a közös iszogatást valamikor.
- Ez jól hangzik. – bólintok egyet nevetve a szekrény tartalmát tekintve. Mielőtt azonban lebeszélnénk egy ilyen könnyed, iszogatós estét, muszáj megkérdezzem, hogy minden rendben van-e vele. Mégiscsak a kórházban botlottunk egymásba. Ha nem akar, akkor majd nem válaszol, és nem is fogok kérdezősködni, de persze, hogy kíváncsi vagyok.
Kicsit meglep a felvezetéssel, így enyhén feljebb szaladnak a szemöldökeim a homlokomon, mert dunsztom sincs miről lehet szó, amit előbb-utóbb úgyis megtudnék.
Hát, nem kell sokáig várjak, hogy kibukjon a dolog.
- Gratulálok! – a szó könnyedén és gyorsan jön és szívből örülök, nekik, mert az apró mosolyából úgy ítélem, hogy ez örömhír.
- Akkor azt hiszem az iszogatós esténkből mégiscsak jégkrémezős lesz. – mosollyal az ajkaimon jegyzem meg. Nyilvánvalóan ő jó ideig nem ihat, de attól még a közös estében szívesen benne lennék.
Arra szándékosan nem kérdezek rá, hogy Ron tudja-e, mert nem az én dolgom és nem is szándékozom neki sem előhozakodni vele. Mondjuk Meg felvezetéséből azt hiszem elég egyértelműen kiderül, hogy már beavatta, ő azonban nem tett róla említést. Gondolom, ha majd itt lesz az ideje, elmeséli magától. Amúgy meg halvány gőzöm sincs, hogy mit szól hozzá, de mivel a testvére gyerekéről van szó és Connorért meg odáig van… nem tudom, ez a gyerek-téma nem túl szerencsés nálunk, szóval tényleg nem fogom megemlíteni neki.
- Remélem nem haragszol meg, de lassan indulnom kellene. Örülök, hogy találkoztunk és még egyszer gratulálok nektek. És, ha tényleg van kedved valamikor összeülni arra a jégkrémre, én örülnék neki. – felállok az asztaltól és ha nem tartóztat, akkor elköszönök.



//nagyon köszönöm a játékot, imádtam! ha van kedved majd a folytatáshoz, akkor bármikor állok elébe Very Happy//


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Amanda Seyfried

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Csüt. Okt. 27, 2016 1:42 pm
 



 

- Egészen biztos vagyok benne - abszolút ugyanazon a véleményen voltam, mint Jackie. Connor már azért odavolt, amikor Ron egyszer-kétszer elvitte a rendőrautón egy körre, egy tűzoltó autó sokkal hatalmasabb, biztosan oda és vissza lesz érte.
- Köszönjük szépen - szélesedett kissé az a halovány mosoly az ajkaimon, mert valóban örömhír volt. Inkább csak amiatt éreztem kellemetlenül magam, hogy a velük történtek után én is teherbe estem. Habár fogalmam sincsen, végül hogyan döntöttek, megtartották volna-e, vagy sem, de ilyen módon elveszíteni egy gyermeket egyik esetben sem lehetett kellemes.
- Nekem biztosan, de attól még neked nem kell lemondani róla - mármint a piáról. Én úgy is elvagyok, hogy ő iszik, én meg fagyit majszolok, miattam nem kell neki is fagyiznia.
Értékelem, hogy arra nem kérdez rá, Ron vajon tud-e róla, mert igen, tud, csak az igazság tálalásának körülményei nem sikeredtek túl fényesre. Se az ő részéről, se az én részemről, az ilyesmibe meg nem szeretnék belemenni, most legalábbis semmiképpen sem. Majd ha összejön az a fagyizós-iszogatós este, talán akkor majd.
- Dehogyis, nekem is ideje felmennem - még ugyan van egy kis időm az időpontomig, de inkább fent ücsörgök még, minthogy elkéssek. - Én is örültem neki és igen, van kedvem, szóval mindenképpen beszéljünk majd - minden bizonnyal nekem is, neki is jót tenne, ha másról nem, hát valami teljesen férfi-mentes témáról beszélgetve egy doboz fagyi és egy üveg ital mellett.

// Köszönöm szépen én is! A folytatást meg lemeccseljük. Very Happy //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Pént. Okt. 28, 2016 5:18 pm
 



 





játék vége






Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Hétf. Okt. 31, 2016 4:22 pm
 



 

Sigmund & Abby

Jó ideje annak, hogy visszatértem az Államokba, de csak pár napja vagyok a Mason kórház egyik orvosa. Nagyon szeretem a szakterületemet, a gyermeksebészetet, s természetesen magukat a kicsi ártatlan gyermekeket is. Nehezen viselem, ha rossz hírrel kell odamennem bármelyik vidám aprósághoz. Talán, ha a sors nem lett volna ennyire könyörtelen, akkor már a testvérem gyermeke is fél éve az életem része lenne, azonban ez már nem lehetséges. Aggódom a húgomért is, aki a tragédia miatt halasztotta el a szakorvosi vizsgát, ám mindent belead a tanulásba. Szüksége lenne egy kis időre még, de hiába is mondhatok neki bármit, csak az a jó, amit ő gondol.
Nemrég jöttem el a sürgősségi osztályról, ahol egy gyermeket megvizsgáltam, de még mindig nem érkezett meg a vérkép eredménye, és nagyon remélem, nincs semmi nagy baj. Viszont láttam Sigmund-ot, és aki elől jelenleg bujkálok. Nem tudom az okát, valahogy kerülni szeretném őt. Tudom, hogy nem sokáig marad titokban itt semmi, ha én megtudtam, hogy ő is itt dolgozik, akkor talán már ő is tud a gyermekosztály új orvosáról. Rólam.
A recepció felé megyek, hogy kikerüljem Sig-et. A telefonommal babrálok menet közben, és hallom, ahogyan valaki futva érkezik mellém. A rezidens az, akivel az imént együtt dolgozhattam.
- Dr. Jenkins, itt a vérkép! - mutatja a tableten az értékeket, a fehérvérsejt szám a normálisnál eltérőbb, ezért hozzákoccantom ujjamat, hogy ez itt nem jó, és további vizsgálatokat kérjen.
- Futtasson le néhány tesztet, és vigye fel az osztályra, amíg vizsgálatokat végzünk - határozottan beszéltem, majd pedig biccentettem, hogy ne itt ácsorogjon.
Mentem volna én is tovább, ám pár méterre arrébb megláttam, hogy Sigmund ott van, de van vele valaki, egy nővér talán, aki valamit átadott neki, egy aláírandó papírt. Felnézett, én megtorpantam, és nagyon gyorsan visszafordultam a recepciós pult felé. Azt hiszem, felismert. Nem moccantam meg, elkaptam egy újságszerűséget, de hallottam, ahogyan közelít felém valaki. Nem, nem, nem nézek oda.  

Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Vas. Nov. 20, 2016 11:50 am
 



 

Abby & Sigmund



A múlt gyakran köszöni szembe az embert, bár idénre talán több jutott belőle nekem, mint amennyivel szerettem volna megbirkózni. Peyton felbukkanása és a története az apjáról, meg annak kettős életéről eléggé lefagyasztott ahhoz, hogy ne akarjak több szeletet kapni az elmúltból. Az exnejemnek el se mertem árulni mindazt, amit megtudtam. Tulajdonképpen javasolnom kellett volna Peytonnak, hogy avassa be a nővérét, de nem tettem. Azért nem, mert jó eséllyel én sem szerettem volna beszélni valakivel, aki akarata ellenére tönkretette a családi életemet azzal, hogy létére fény derült.
- Dr. Jenkins.. - hallom meg a mondatot és odakapom tekintetemet. Fel kellene keresnem már egy ideje a gyermekorvosunkat, de nem tettem. Nem, mert túlságosan is ismerős volt, s a nevét hallva minden egyes alkalommal rá kellett jöjjek honnan. Még a múltamban akkor élt, amikor nem voltak problémáim, s valahogy.. nem is tudom. Tartok tőle, hogy mit rombolnék össze, ha kiderülne rólam ki is lett belőlem, még akkor is, ha az alkoholizmusomat évtizedekkel ezelőtt magam mögött hagytam.
Talán nem mennék oda, talán nem így és nem most, de az, ahogy rejtőzködni próbál, mintegy megmozdítja bennem a kisördögöt. Öles léptekkel termek Abby mellett, s bár megfakult a kamaszkori mosolyom, azért még így is felismerheti, ha tényleg ő az, akire gondolok.
- Tegeződünk vagy magázódunk, Dr. Jenkins?
A kérdés tán furcsa lehet számára, de ha legalább annyira felismert - másról nem, a köpenyemre hímzett Dr. S. G. Mallors feliratból - akkor érteni fogja a kérdésemet. Ha pedig mégsem, úgy valamit én néztem be nagyon.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Szomb. Dec. 03, 2016 12:43 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Vas. Dec. 18, 2016 6:08 pm
 



 

Ha a feltételezés a nehéz súlyával rászakad a képzelet és valóság érzékeny fátylára – mi elválasztja egymástól a két tüneményi világot –, ez a vékony kis réteg, könnyedén szétbontja egymásba fonódó, érintésre szenvtelen szemérmetlenséggel reagáló szálait, hogy rést képezzen a kacér vágynak.
A huszonegyedik század emberének beteges fétise a kielégíthetetlensége. Már nem voltak gátak, s falak, miket ledönthetett volna ambiciózus határozottságával. Nem maradt, miért küzdeni kellett volna, mi egykor illegális volt, a publikum közszemléje elöl száműzött, mára elfeledett értékes lenni. A tiltott gyümölcs, mint olyan, megszűnt értékálló fogalom lenni. Felemésztettük mohóságunkkal, s még csak nem is bántuk. Bele-belekaptunk a pillanatba, hogy egy korty után elítéljük, vagy öröke magunkhoz láncoljuk. Nem rajongtunk. Nem szenvedtünk. Elfelejtkeztünk a plátói impresszióról és érzületről. Zsebre tettük, majd tovább álltunk vele.
Mértéktelenség, dőreség, paráználkodás, hedonizmus. Az élvezetek hajhászása.
Még, még, még.
Fülembe sugdosott buja mezzoszopránján a függőség. S ha nem kísértett körülöttem, hát ott vert visszhangot fülem érzékelő csillókba szőtt membránján, s csak akkor mutatott némi hajlandóságot a búcsúra, mikor testemet így vagy úgy, de a kielégülés felé hajszoló zihálás viharában felkerekedő orkáni remegés rázta.

Fáradt pihegésembe Douglas Holloway hitetlenkedő nevetése mögül ki-kikacsintó sóhajai keveredtek, amint végigdőltem felsőtestén, s arcomat csiklandós nyakának és vállának hajlatába temettem. Meztelenségem meztelenségébe olvadt. Kettősünknek kontúrját a testünk körül felráncosodó hideg selyem emelte ki, amint titokzatosan kígyózva font át minket.

Felkarját cirógatva, bőrének aromájából inhalálva hevertem. Könnyed letargiával ismertem fel, hogy én lettem a társadalom kirekesztett egyetlene, kinek mégis küzdenie kellett. Elanyátlanodottabb, sorsára hagyottabb és tanácstalanabb kevesebb létezett talán nálam. Mégis olyan nehéz volt négyszemközt maradni a ténnyel, hogy engem kirekesztettek az élvezetek kékvizű, háborítatlan adottságú lagúnájából.
Nem akartam egyke lenni világomban, nem akartam különcként helyt állni. Mindenemet odaadtam volna, ha csak még egy falatot kaphattam volna Rhys Higgsből. De hogy ez az érzés ne őröljön fel, kapaszkodót kerestem. Olyat, aki megpróbálhatja kitölteni a hátrahagyott űrt. Olyat, aki a legkevésbé zavarja örök gyászomat.
– Mennem kellene. Már Negyed órája vizit van. És ha a gyakornokaim megölnek valakit egy katéterrel, az még az én lelkemen fog száradni. Ne haragudj, hogy ilyen korán jöttem, hogy ilyen galádul kihasználtalak, felborítottam a napi rendedet és megrövidítettem a pihenésre kiszabott szabadnapodat, de szükségem volt rá. Tudod, hogy ne őrüljek meg. Mert ahogy háromkor felkeltem, közel voltam hozzá, hogy igyak. Egy pohárkával… aztán meg egy üveggel. Mind a ketten jobban szeretjük, ha nimfomán vagyok, mintsem alkoholista – vigyorogtam le a férfire, aki még mindig alattam feküdt, s álmosnak nem mondhatón, inkább csak megszokásból kifacsart rongy-arcát dörgölte. Mostanában a legtökéletesebb társaságnak bizonyult, hogy kiéljem nőiességemet, s egyre frusztrálóbb mennyiségben rám törő kéjmámoros áhítozásomat egy merev pénisz iránt.
Még a kávét sem volt ideje meginni, amit a korai zavarásért cserébe vettem neki a sarki pékségben. Kihűlt. Igen, és határozottan pocsék volt a felolvadt két cukorral és a tejjel. Belenyaltam. Nem kellett volna.
– Tudom, hogy tegnap este voltam itt, és tizenegy volt, mikor hazamentem. Vagy inkább fél tizenkettő, és most még csak negyed hat van. És most hiperventillálni fogsz a hírtől, de lesz egy ebédszünetem. És Doug, jobban szükségem van rád, mint valaha. Na jó, ez hülyeség, mert ezt mondom már három hónapja. De tényleg ott kell lenned a kórházzal szemközti kajáldában. Kérj nekem majd egy szendvicset, amíg vársz. De pontosan legyél ott fél egyre. Tudod, hogy csak háromnegyed órám van, mielőtt értekezletem lenne. Nem lehetek feszült, és nem gondolkozhatok állandóan azon, hogy mit kellene innom, hogy ne gondolkozzak. Elaludtál? Ó, te gané, hogy elaludtál!

Nem bírtam haragudni a legodaadóbb szeretőre, akivel életem ezen pontjáig találkoztam. Hiszen sosem mondta, hogy nem ér rám, hogy más dolga akadna, vagy hogy fáj a feje. Ezer anonim gyűlést mondott volna le csak azért, hogy a szükségben velem legyen. Kockáztatva a jó hírnevét, más betegeknek testi(tepsi) és lelki épségét.
Csak én voltam neki fontos. Én és a nyughatatlan testem.
Megértően halkítottam le hangomat, miközben már magas sarkú csizmámnak zipzárját rángattam, mely volt olyan kedves, hogy beakadt a fekete nejlonharisnyába. Mondanom sem kellett, hogy megszaladt, ugye? Hogy vádlimnak táncos izomkötegéig lebontottam a szálat nagy sietségemben? Nem számított. Fittyet hánytam zilált külsőmre, vagy ragaszkodásomra, mely már beteges kapcsolatnak volt nevezhető az üres kávéval, s hajlandó voltam rohanás közben három méretes kortyban felhörpinteni a gej feketét.
Kirázott a hideg, s megborzongtam, amint egy cukorkockára haraptam, s felszínén megcsikordult fogam. Pfujj.
Búcsúzásul csókot loptam Doug motyogó ajkáról, telefonját felhangosítottam, majd az éjjeliszekrényére állítottam, hogy még véletlenül se eshessen meg, hogy nem érem el az én életmentőmet napközben. Majd elsiettem. S az egész napomat a kapkodó rohanás jellemezte.
Egészen délelőtt tizenegyig.

Objektíven nézni a péniszre tízéves urológus és andrológus tapasztalattal a hátam mögött, pont annyira volt egy sima hétköznapon egyszerű, mint csukott szemmel fogat mosni félálomban.
Most mégsem tudtam elvonatkoztatni emocionális romlottságomtól, előzetes empirizmuson alapuló tapasztalataimtól. Mégsem a hímtag látványa hozott lázba, mely fiziológiailag meghazudtolta az egészséges merevedés öt és húsz közé eső elhajlási fokát, hogy programot csináljon nekem a hét elejére. Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon Lance Mitchum méreteiben beérte-e már Rhys Higgs férfias adottságát? Nehéz volt ezt szemrevételezés alapján belőni, hiszen egyszer sem feszítettem mérőszalagot egykori kedvesem felajzott hímtagja mellé, hogy aztán magamra tetováltassam imádott méreteit a neve helyett, mert az mennyivel egyedibb és kreatívabb próbálkozás lett volna a részemről. Így csak maradt a tétova töprengés, az elgondolkozó csend, és a páciens értetlensége, aki nem értette, hogy miért bűvölt el ennyire egy Induratio Penis Plastica, orvosi nevén Peyron kór, vagy a laikusoknak való fordításban hímvessző görbület.
Elégedetlenül csettintettem nyelvemmel, mielőtt kiemelkedtem volna lábai közül, hogy megváljak a vizsgálathoz felhúzott gumikesztyűtől.
Nem, senki nem érhette utol Rhyst. Olyanom csak nekem volt. Vagyis neki.
– Mr. Mitchum, mondom, hogy mi a helyzet. Öltözzön vissza… – s még egy pillanatig ágyékára tekintettem. – Nyugodtan. Tehát. Ez a deformitás már nem tudható be kozmetika jellegűnek. A pénisze hatvan fokban görbült el. Ez pedig ugye ellehetetleníti a közösülést a feleségével. Feltehetőleg a későn felismert prosztatagyulladása miatt alakulhatott ki. Ez a betegség azt jelenti, hogy a hímvessző rostos burka behegesedik és megvastagszik, melynek következtében az adott terület elveszti a rugalmasságát és létrejön a görbület. Tapintásra is jól kivehetőek a jellegzetes göbök a hámfelszín alatt. De, hogy biztosak legyünk, kérek egy MRI-t és egy ultrahangot. A mai napra bent kell maradnia, azonnal jön egy nővér és kerít önnek egy szobát. Rendben? – oldalra döntött fejjel figyeltem az arcán végbemenő változásokat.
– És akkor… a feleségem ápolónő egy másik klinikán. Azt mondta, hogy… hogy… meg én is utána olvastam, és ön tényleg… tényleg…
– Hogy le kell-e vágnom?
– Igen-igen! – megkönnyebbült, hogy nem neki kellett ezt kimondania.
– Ezt az eljárást Nesbit műtétnek nevezzük. Attól tartok, hogy a sérülés olyan mértékben kiterjedt, hogy a gyógyszeres kezelés már ellenjavallt és időhúzás lenne csupán. Így igen, a görbület részt ajánlatos eltávolítani. De ne aggódjon, Mr. Mitchum… higgye el nekem, hogy az átlag férfiaknál még így is nagyobbal fog rendelkezni.

Együttérzően lapogattam meg a férfi vállát, mielőtt kezébe nyomtam volna aktáját, hogy aztán megdermedve, élete utolsó percein töprengve a szerencsétlen maga mögött hagyja a vizsgálót.
Én vajon pont ugyanúgy élveztem volna, ha Rhyst odalent derékba törik? Nem, ezen gondolkozni sem akartam. És amúgyis… sokkal egészségesebb lenne, ha Douglas alsónadrágjának tartalmáról gondolkodnék, nem egy olyan férfin járna egyfolytában agyam, aki már nincs bennem. Khm, közöttünk.

Az aktákat, s határidőnaplómat lapozgatva konstatáltam, hogy a következő betegem, Mr. Charles Wells lesz az utolsó az ebéd előtt. Még önön megnyugtatásomra küldtem egy SMS-t Dougnak, hogy ne késsen, mert farkas éhes vagyok, majd mintha nem fárasztott volna le a délelőtti rendelés, töretlen mosollyal tártam ki az ajtót, hogy behívjam a pácienst. A folyosó szinte üres volt. S már csak egy ember lézengett odakint.
– Mr. Wells, jöjjön kérem! Ön következik.
Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Csüt. Dec. 29, 2016 9:39 am
 



 

- Ne aggódj, nagyon is jól vagyok és nem fogok többé eltűnni. De egyelőre még nem találkozhatunk, el kell intéznem még néhány dolgot és van egy olyan érzésem, hogy egyesek szívesen kifiléznének, ha tudnál a hol létemről…Oké, haver. Senkinek semmit, rendben? Helyes, jól van. Majd hamarosan keresni foglak, és akkor ütközünk, és jövök neked egy rekesz sörrel. – Egy utcai, vezetékes fülkéből hívtam fel legjobb cimborámat, aki hosszú ideig úgy tudta, hogy elhamvasztottak, s már egy urnában töltöm a mindennapjaimat, valahol vidéken, anyámék családi kandallójának tetején.
Talán sokáig rendben is volt az, hogy úgy tudta, már nincs meg a haver, hisz csak az őszinte gyász jelenthetett mások szemében biztos nyugalmat. Különösen az ellenségeim szemében, s azokban, akik börtönbe juttattak, és a halálomat akarták. Becks azonban nem szolgált rá arra, hogy éveken át húzzam a hazugságot, Vele mindenképp tudatnom kellett azt, hogy élek, s hamarosan majd ismét felbukkanok az életében. Végül is, eljött a bosszú ideje, s biztos voltam abban, hogy Maya Cairns kiiktatását követően majd szükségem lesz egy menedékre, s egy biztos cimbora támogatására.
Nem, mintha Spencer ne nyújtott volna segítő kezet, s ne lett volna jó barát, de voltak dolgok, melyekről még Ő sem tudott. S bizonyos gondolatokat csak és kizárólag Becksel oszthattam meg.
Szívesen társalogtam volna még a haverommal, de sietnem kellett, egyrészt nem akartam lehetőséget adni bármiféle rendőri szervnek ahhoz, hogy lenyomozzák az esetleges hívásokat, s akár az én, akár a haverom nyomára bukkanjanak. Másrészt, fontos dolgom volt, hisz eljött az idő, hogy másfél hónap múltán ne hagyjam Mayát abban a hitben, hogy csupán a nyugtatóknak, s az alkoholnak köszönhetően hallucinálta oda alakomat a lakására.
Már nem elégedtem meg azzal, hogy a lelkét kínoztam, tudnia kellett, hogy élek, és eljöttem érte, hogy bosszút álljak tettéért. Megérdemelt volna mindent, amit elterveztem ellene, s ha egy pillanatig el is bizonytalanodtam vele kapcsolatban, az elmúlt hetekben is azt bizonyította, hogy minden joggal kiérdemli a büntetésemet.
A harag, s a gyűlölet vezérelte az elmémet Vele kapcsolatban, s minden egyes tette kizárólag arról biztosított, hogy Maya Cairns egy élősködő nőszemély. Egy aljas kis dög, aki miután felemésztett engem, összeszűrte a levet valami pénzes, yacht tulajdonos muksóval.
Rühelltem ezért.
Nem is a férfit gyűlöltem, sokkal inkább a nőt, aki a „halálom” után boldogan élte mindennapjait, s egyáltalán nem érzett bűntudatot mindazért, amit ellenem elkövetett. Emiatt pedig a lehető legkíméletlenebb bánásmódot érdemelte részemről, s már nem akartam tovább várakozni.
Bosszúra szomjaztam, többé már nem éltetett, hogy csupán lelkét marcangoljam, kínozni akartam lelkét s testét egyaránt, míg nem könyörög a lábaim előtt a haláláért. Erre vágytam, s eljött a pillanat, hogy ne csak a babérjaimon üljek, meghunyászkodva, s elbujdosva, hanem tegyek is azért valamit, hogy egyszer, s mindenkorra kitöröljem Őt az emlékezetemből, s visszatérjen belém az a túlélő, aki mindig is voltam, mielőtt megismertem a nőt.
Visszavágytam régi önmagamat, azt az érzéketlen, hidegvérű fickót, akinek semmi sem számított jobban önmagánál.
* * *
- Dr. Ethiene Giraldit várják a kettes műtőben, Dr. Ethiene Giraldit várják a kettes műtőben. – Ismétlődött a hangosbemondóból újra a felszólítás, mely valamely diplomás orvosnak szólt az éterben.
A recepciónál nagy volt a nyüzsgés, sürögtek-forogtak az emberek, viszonylag sok beteg gyűlt össze, s a kórház sem panaszkodhatott a szolgálatban lévő kollégákat illetően. Akárhová néztem, orvosok, mentősök és szakápolók rohangáltak, egyesek kávéjukat majszolták, s voltak, akik jókedvűen töltötték el perceiket a büféasztal sarkánál.
Nosztalgikus pillanatok jutottak az eszembe, elképzeltem, ahogyan hófehér köpenyben végig vonulok a folyosón, mindenki a nevemen szólít, s mosolyogva üdvözölnek, mint a kórház vezető főorvosát. Halovány mosoly kúszott ajkaimra, vágyaim közt mindig is szerepelt, hogy vezető pozíciót tölthessek be, ehhez csupán a kitartás hiányzott, s talán a modoromból egy jó adag kedvesség, ami nélkül nem juthattam előrébb a ranglétrán. S talán éppen a személyiségem végett nem futottam be kórházi karriert, s lettem helyette az utca orvosa, a bűnözők doktora, a szervkereskedő, ki kész volt bármire az életéért…
Maskarám ezúttal nem orvosi köpenyből állt, s nem is jól szituált üzletemberéből. Szimpla, olcsó gúnyát öltöttem magamra, amolyan utcasarkon kóborló, iszákos alak szakadt vackait.
Arcomon sűrű borosta éktelenkedett – már-már szakállszerű förmedvény – s ehhez párosult egy ormótlan, kötött sapka, amit egészen a fejembe húztam, s egy szakadt, hosszú, fekete ballonkabát, amit direkt egy kukából turkáltam ki, a hatás kedvéért.
Ujjaimat szabdalt kesztyűkbe bújtattam, megrogyva közlekedtem a folyosón, s úgy telepedtem le az urológia folyosóján, mint akinek egy hete lennének nemi betegséggel kapcsolatos fájdalmai. Betegnek akartam tűnni, hogy még csak a gyanú se merüljön fel, kilétemet illetően.
S ahogy elfoglaltam a helyem a betegfelvételt követően, csak vártam és vártam.
Az érkező doktornőről elfordítottam a fejem, s miután elhaladt mellettem, csak utána vettem szemügyre formás hátsóját, mely a műtős nadrágból jól kivehető volt. Ezzel kapcsolatban különféle gondolatok merültek fel bennem, kedvem lett volna megtépázni, hogy magamévá tegyem, s azután megalázzam őt, de nem adhattam ennyire az élvezeteknek.
Szenvednie kellett a kurvának.
S a várakozás meghozta a gyümölcsét, hisz majd egy órával később Mr. Wellst szólították, aki történetesen én voltam. Egy csöves papírjait nyújtottam be a recepciónál, s úgy jelentkeztem be a vizsgálatokra, emiatt nem volt nehéz közelebb jutnom a célomhoz.
Felkészülten érkeztem, kabátom zsebében ott lapult egy ló-nyugtatóhoz hasonlatos anyag, mely injekciós tű mélyén lapult, s csak arra várt, hogy a doktornő szervezetében szétáradjon.
Támadásra készültem, de nem akartam hirtelen s meggondolatlan lenni.
Ha már eljött a pillanat, hogy másfél hónap után újra találkozzunk egymással, kíváncsi voltam Maya reakciójára.
Nem akartam hirtelen lenni, s hátból támadni, hisz ezt akár máshol is megtehettem volna. Kileshettem volna a parkoló autójánál, netán az otthona előtt, sokkal könnyebb lett volna berántanom őt egy furgonba, mint innen bárhová is elrángatni az akarata ellenére, ám mégis játszadozni akartam, kiélvezni rettegésének minden pillanatát, s látni az arc kifejezését, amikor majd rádöbben, hogy személyesen Rhys Higgs jött el hozzá.
A felszólításra felemelkedtem ültemből, s előre hajtott fejjel – hogy ne lássa arcomat – lassabb mozgással, s begörbített kezekkel lépdeltem be a rendelőbe. Az ajtót behúztam magam után, halkan csuktam be magam mögött, s ugyanúgy, lehajtott fejjel lépdeltem a nő közelébe, s ha arra kért, helyet foglaltam az asztala mellett heverő széken.
A barna kontaktlencsék jól elrejthették előle kékjeimet, a sapka alatt viselt, őszesen barnás, hosszú hajszálakkal felszerelt paróka pedig aránylag takarta vonásaimat. S ha fel is pillantottam íriszeibe, talán nem ismert fel azonnal, vagy ha látott is ismerős vonásokat, talán nem jött rá azonnal, hogy ki ülhet vele szemben.
- Doktornő, rettetően fáj…annyira szúr és éget és nem értem mi lehet vele a baj…alig néhány kurvával voltam a héten. – Mosolyt villantottam felé, egy pillanatra megfeledkezve álcámról, de talán még ebből sem jött rá arra, hogy ismerne engem.
Megjátszva, hogy csak egy részeges, nemi betegségtől és csontgyulladástól szenvedő utcai csöves vagyok, rájátszva nehézkes mozgásformámra, remegést produkálva egyenesedtem fel a székemből, átsétáltam a kezelőasztal mellé, s az elhúzott függöny mögött, hátat fordítva a doktornőnek, kibontottam a nadrágomat, majd miután lehúztam a cipzárt, kérésére felé fordultam, s elé lógattam mindazt, amit volt szerencséje már számtalanszor szemügyre venni.
A helyzet talán csak annyiban különbözött a régi alkalmaktól, hogy ezúttal nem merev állapotában kellett megcsodálnia szervemet. S bevallom, némiképp izgatott annak a gondolata, hogy vajon rájön-e majd mindebből, hogy ki lehettem az életében.
Kíváncsian álltam ott előtte, továbbra is fenntartva álcámat, s eltorzított hangon, lepillantva a doktornőre, ismét kérdést intéztem hozzá.
- Mi lehet a gond doktornő, kérem…mi lehet a bajom? Megvizsgálna? – Ismételtem a szavakat, s felülve a vizsgálóasztalra, hagytam, hogy fölém magasodva, kedvére vizsgálódjon falloszomon, melynek gondolatától élet tódult altestembe, s éledezni kezdett a tapintásra váró/vágyó szörny…
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Hétf. Jan. 16, 2017 8:47 am
 



 

Az emberek általában a profilorientáltak szegmensét erősítették. Az arcról azonosították társaikat. Nálam viszont szakmai ártalomnak tetszett, hogy többet szemeztem egyes péniszekkel és az apokaliptikus utópiák sötét vermének szerepében tetszelgő ánuszokkal, mint azok gazdájának tekintetével.
Most sem volt ez másképpen, mint más hétköznapi esetek során. A belépő Mr. Wells profiljának alapos tanulmányozása felett átsuhantam, s a vizsgálatot sürgettem, mely égető, viszkető problémaként volt feltüntetve a férfi kórlapján. Adatainak szegényessége, az előzetes kórtörténet hiánya orvosom előtt nyilvánvalóvá tették, hogy hosszú procedúrának nézünk elébe az újdonsült pácienssel, akinek talán én leszek élete első orvosa, én leszek, aki bevezeti őt az egészségügyi rendszer világába. A doh penészes, szúrós szagát árasztó ruházata, a fiziológiáját díszítő elhanyagolt higiénia, s a vele párba szegődött, szabadon garázdálkodó arcszőrzet mégis elidegenítettek. Míg legjobb napjaimon minden megjelenő férfiben találtam valami vonzót, valamit, ami miatt megkívántam, s ezért könnyed flört-hangulatban tengettük a vizsgálat időintervellumát – s mióta az alkoholmegvonás tartott, egy egészen apró, gyűszűnyi mennyiség is elég volt a kultivált vonásokból, legyen az jellembeli, vagy a külsőségből táplálkozó, hogy testemben forrongó, s érzékeimen és józan tudatom fölött uralkodó vágy ébredjen–, most azonban még combjaim is ösztönszerűen szorultak össze.
Buja fantáziáimnak, beteges sűrűséggel jelentkező kéjmámoros testiségre való áhítozásomnak ez az utcalakó nincstelen döfött tört a szívébe. Nem is attól tartottam, hogy Doug nem fogja megérteni, hogy testem különböző égtájon nyugvó zugaiban elcsitult a mohó étvágy, sokkal inkább magamért aggódtam. Az alkohol miatt, ami már most csitító társként jelentkezett ideáim között. Hány pohár tequila kellett volna, hogy ne érezzek szagokat? Hogy gusztusom legyen megközelíteni a vizeletfoltos, ételmaradványok rothadón csípő aromáját magába ivott ruházatú férfit? Ki tudja, hogy nem-e ették már légynek éhes szájú lárvai ágyékát. Nem-e rothadt a hús. Nem fertőzött-e puszta jelenlétével a férfi. A sürgősségire kellett volna mennie, s ott kellett volna foglalkozni vele.
– Uram, magának nem mondták, hogy a sürgősségire menjen? – kiemelkedve az elektronikus, a kórház rendszerébe betáplált kartonból, a betegfelvételen megállapított tünet-együttesek olvasatának végeztével végigpillantottam rajta. Igyekeztem undoromat, sznobizmusomat, s a jóléthez szokott érzékenységemet háttérbe szorítani, s felidézni magamban azokat a heteket, melyekben én voltam hasonló helyzetben. Melyeknek során bűzlöttem, s belülről marcangolt a hontalanság, a társadalom felé való nincstelen kiszolgáltatottságom, melyek alatt a férfi, ki őrködött felettem, undorodva állapotomtól, belém rúgott, s eltaszított magától. Akkor bennem sem volt semmi vonzó. A ruha tette az embert, s anyagi helyzete. Ezen törvényszerű sztereotípiát csak ritkásan húzta át egyetlen tollvonással a hobbi iránti elkötelezettség fanatizmusa. Gondolok itt többek között a raszta hajra, melyet nem sampon és víz hiányában nem ápolt a reggae elvakult mániákusa.
Szinte megkönnyebbülve túrtam bele kiengedett csokoládészín loknijaimba, melyek selymes lepelként omlottak lapockámra, s kígyóztak arcom körül.
Szexi voltam. Szexinek kellett lennem. S őt… nos képzeletemmel felruházva volt szükségszerű szexinek látnom, hogy érinteni akarjam falloszát.

– Na, jó. Ha már úgyis itt van, akkor ne menjen vissza a földszintre, úgyis őrültek háza van, mint mindig. Vetkőzzön le deréktól lefelé. Mindjárt adok magának egy műanyag edényt, amibe majd a vizsgálat végén vizeletmintát kellene adnia, hogy leküldhessem vizsgálatra a laborba. Közben, amíg vetkőzik, elmondaná, hogy mik a panaszai? Mikor kezdődtek? Milyen erősségűek? Erre az asztalra kellene felfeküdnie – miután megpaskoltam a vizsgálófelületet, elfordultam tőle, hogy tiszta és fertőtlenített gumikesztyűket emeljek ki a fiókból, melyeket fel is húztam csontos ujjaimra, apró kézfejemre.

Az ajtókeret fölé erősített fali óra egyre türelmetlenebbül ketyegett. De nem az időt számlálta le fölöttem, a másodpercmutató vehemens mozdulatai higgadt idillemet építették le fokról fokra.
– Áh, szóval néhány kurvával volt – szakadtam vissza a pillanatba, taszító küllemű egyetlenemre koncentrálva figyelmemet, mielőtt még megléptem volna ebédszünetre.
Szavai nem töltöttek el megbotránkozással, sokkal inkább az bántott, hogy előre láttam szóváltásunknak beskatulyázható kimenetelét. Csupa olyan kérdés következett, melyeknek mindegyikére tudni véltem a választ. Így nem futottam felesleges köröket.
– Felteszem, hogy nem használt az aktusok közben kondomot. És arról sem bizonyosodott meg a behatolást megelőzően, hogy a partnernőinek, netán urainak van-e bármiféle nemi betegsége. A tünetei akár egy egész egyszerű, gombás fertőzésre is utalhatnak, de az ilyen esetekben arra is fel kell készülnünk, hogy egy komolyabb nemi betegséggel lesz dolgunk. Ha máskor is arra adná a fejét, hogy aktust folytasson velük, szerezzen be óvszert. Ha netán a pénz tartaná vissza, ne aggódjon, a mentőparkoló bejárata mellett van egy üveges szekrény, amiben tízes csomagolású kondomokat helyeztünk ki. Még színest is talál benne. És a méretválaszték is széles skálán mozog. Higgye el, Mr. Wells. Én magam ellenőriztem.
Buján mosolyogtam rá a férfire, cinkos kacsintásom alatt, s talán most volt az első alkalom ideérkezése óta, hogy őszintén szemeibe néztem. Hogy elidőztem a mézbarna szivárványhártyákban, melyekbe érzelmeket karcolt az élet. Megborzongtam a látványtól, de képtelen voltam vonásai alapján beazonosítani. Ruházatom alatt heveny libabőr csipkézte ki felhámomat. Egy pillanat volt csupán, miközben úgy éreztem, hogy korábban már láttam a férfit, s ezért tekintetében több mondanivaló rejtezett, mint amit képes voltam empatikusan saját nyelvemre lefordítani. De nem firtattam. Nem eshettem zavarba, s nem időzhettem el.
– Feküdjön fel az asztalra, ha végzett, Mr. Wells. Tegezhetem? Hívhatom Charlesnak? Vagy miképp szokták szólítani a barátai? Tudom, hogy problémás eset vagyok. És feltehetőleg egy férfit várt volna ezen a szakrendelésen, de érje be velem. És ne jöjjön zavarba. Napi szinten megnézek olyan 20-50 péniszt. A kórház rüfkéjének is hívnak páran, kizárólag szórakozott hangsúllyal ejtve a szavakat. Persze magának teljesen normális, ha megemelkedik a libidója és vér árad szét a barlangos testekben, ezzel merevedést előidézve. Tudja, hogy mit mondott nekem egyszer egy tizenéves? Ahelyett, hogy a dr. Cairns megszólítást használta volna, elnevezett dr. Farokállítónak. Pimasz volt. És talán zokon kellett volna vennem, mégis azt gondolom, hogyha a puszta látványom gyógyítja az impotenciát, akkor tudok valamit, s nem vagyok kevesebb, mint egyes férfi kollégáim. Sőt… Tehát kérem, Charles. Lazuljon el. Biztosítom róla, hogy jó kezekben lesz – a kedélyes csevejt követően feladatomra koncentrálva léptem közelebb az asztalhoz, hogy szemügyre vegyem a férfi hímtestet. Mosolyom azonban töretlenül lankadásba kezdett, ezzel fordítottan arányos munkát végezve a megtermett pénisszel, mi érintésem langymelegétől éledezett.
Elragadott a hév, s a rutin vizsgálatnak első lépéseiről, de még a hazudott diagnózisról is megfeledkeztem, mert érdeklődésem jócskán túlmutatott a mellékesen odatűzött tényeken.
– Az nem lehet. Nem-nem. Nem. – magam elé sugdostam a szavakat, miközben egyre több szögből mértem le a vérbő férfiasságot. Megfeledkeztem a betegemről. Minden félt fantazmagóriám újraéledt abban a percben. Megrohamoztak vágyálmaim, eszemet vették a remények. Mégis mindennél csak az volt akkurátusabb nehézség, mikor megfojtott a bizonyosság.
Nem volt már kétségem. S mint azt a tudomány alátámasztotta nívós doktoroknak megfogalmazásában született szakkönyvekbe írt fejezetekkel, nem létezett két egyforma hímtag. Az anyajegyek nem vándoroltak el, a ráncok nem simultak ki, s a kisebb bőrhibák nem tűntek el nyomtalanul.
Nem bírtam szólni. Levegőhöz már percek óta nem jutott a felismeréstől sokkba esett két tüdőlebenyem. Reszkettem a félelemtől, hogy ez megint csak egy ostoba átverés volt, hogy a képzeletem játszott velem, s mindaz, amit kézzel foghatónak hittem, illékony rekonstrukciója volt a múltbeli kedves részletének.
Nem hagyhattam cserben önmagam.
Mielőtt még a külvilág ismét őrültnek bélyegezhetett volna, merész lépésre szántam el magam. Nem engedhettem többet az álmok világának. A végére kellett járnom. S talán pont ezért rántottam fel a férfi lágyékát és hasfalát takaró anyagdarabot, hogy további létjogosultságot szolgáltató érveket nyerjek gyanúmnak. Az ezerszer látott, s ujjbegyemmel oly sokszor karcolt tetoválásoknak kontúrja közül egy sem mállott szét. Részletekbe menő bizonyosság volt ez számomra, mely nem múlt el az idővel. Ezt már nem a képzeletem teremtette. Ott volt előttem. Valóban. Teljes egészében. Ő volt az. S ha látta volna rajtam kívül más is… ó, igen, akkor többé senki nem nézett volna bolondnak, mikor éjszakánként az ő nevét sikoltozom, hogy mentsenek meg tőle.
Mintha nem lett volna elég, amit nyertem belőle a rövidbeszabott vetkőztetés alatt, úgy kaptam a garbó pulóver nyakrészéhez, hogy kifeszítve az anyagot, megláthassam a nyak alsó felére tetovált rózsát, melynek feliratul nevemet választotta, s cirádás, dőlt betűknek tintanyomatával vitte bőre alá azt.  
Rhys Higgs feküdt előttem. A férfi, akit halottnak hittem. A férfi, aki kísértett, akinek visszatértéről tudatom hirdetett próféciát, akit álmomban már oly sokszor láttam, s aki valósághűen lidércként kísértett.
Az én átokfajzatom.

Ezer meg egy kérdés lüktetett ambivalens érzések tömkelegétől feszítő mellkasomnak ölén. Szétvetett a riadalom, hitetlenség, s a felismerés okozta öröm vegyült reszkető sóhajaimba. Pillantásomat csörgő lánc leszemezett gyűrűjeként kapcsoltam össze a férfiével, kiben most már ott volt a férfi, ki annyi kárt tett testemben, de a hegekre mára mégis meleg megelégedéssel, s édes nosztalgiával gondoltam, s simítottam végig valamennyinek halvány felszínén, mikor meztelenségemen feltűntek a tükör pára ülte képében. A tény, hogy életben volt, mindent megváltoztathatott, s ezer meg egy dologra adhatott választ, kielégítő magyarázatot. Nem csak lelkiismeretemet válthatta meg, nem csak igazolhatta, hogy sosem voltak problémák tudatommal, s még az alkohol sem mosott degradált, vegetáló ösztönlényévé az életnek, ki megfosztott fényű vitalitással vette a napokban nehézséget, de bocsánatkérést csikarhatott ki itt léte Jamie-ből, Johnból, de még Dougból. A világ tartozott nekem. S mint a jó szerető, ki gondoskodott rólam, kit foglalkoztatott létem, kiválthatott a publikum közepén rögtönzött kínpadról.
Miért most? Miért csak most?
Gyűlöljem ezért? Szeressem?
Tipródás közben csak az volt biztos, hogy egyre erősebben szorítottam gumikesztyűs ujjaim között férfiasságát. Pulzált. A meleg bőr alá játékos életkedv szökött. Kedves változását talán ezzel a szóval lehetett is jellemezni. A hidegvérű, blazírt arcú ragadozó kíméletlen jellemvonást vett magára. Addig játszadozott a falattal, míg az nem robbant ezernyi apró cafatra a szövetek között felhalmozódó gej adrenalintól.
Bele kellett volna mennem játékába? Ismét? Hagyni, hogy ő irányítson?
Bennem is megvolt képessége az önuralomnak, s oly’ sokszor tartottam már magam vele szemben. Ez a perc mégsem szólhatott erről. Nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha a férfi idejéből, melyet még velem tölthet ezen a világon, egy másodpercet is pazarolok.
Megfeledkeztem Dougról. Megfeledkeztem vágyaimról, s rajta kívül nem létezett más. A világ megállt forgásában, az ajtó ránk zárult, s már csak mi voltunk, kik kortyoltak az oxigéndús légből, hogy megélhessék a következő percet. Mert nekünk élnünk kellett, hogy bepótoljuk az elmúlt, külön senyvedett időt.
Mintha csak egy activity játszma feladványára lett volna kíváncsi, s bennem kiteljesedett diadalmámor hullámzott volna, olyan ősi magabízással jelentettem ki a megfejtést:
– Rhys Higgs.
Hosszú csend állt be kettőnk között. Még levegőt venni sem voltam hajlandó.
– Ó, te rohadt szemétláda, hogy eddig várattál. Te átkozott, te spíler, te… te… te…! – nem találtam a szavakat, mellyel felszabadult, megbolondult nevetésem közben illethettem volna a férfit. Nem tudtam, mivel írjam le, hogy érezze a bennem dúló érzelmi hurrikánt. Hiába voltak kijelentéseim trágárok, nyomdafestéket nem tűrők, az eldobott gumikesztyűt követően megzabolázhatatlan hévvel kaptam arcát kezeim közé, húzódtam a lehető legközelebb hozzá, hogy imádott ajkai közé csókoljak, melyeket most némiképp a szakáll takart be.
– Gyűlölöm, hogy csak most. Gyűlölöm, hogy nem jöhettél hamarabb. A picsába… nézd, hogy dobog a szívem. Nézd! – s ha hagyta, akkor a ragtapaszokkal betakart teátrális sebekkel tarkított kezét mellkasomra húztam. Hiszen éltető szövetcsomóm majd kiugrott a helyéről. Örültem már ebben az életben így bárminek is? Nem halt meg. Életben volt. S ezt még fel kellett dolgoznom. A gyász ötödik fázisa bennem most ért véget. Most, hogy remegőn kifejtett totális erőmmel szorítottam őt magamhoz, nem hagyva választást neki közelségemről.
– Tudtam, hogy nem halhattál meg. Tudtam… és mikor három hónapja nálam jártál… úristen, te hogy bírtad ilyen eszement jól nélkülem? Rhys… te élsz! Örülj nekem. Örülj, ahogy én örülök neked! – nem zavartak meg az elmaszkírozottság részletei. Ott láttam őt. Ott. Pont úgy, mint az utolsó napon, mikor láttuk egymást. – Mindent megbocsájtok neked. Mindent. Örülök, hogy még utoljára úgy megütöttél, hogy abból is maradt vissza egy hegem…
Szavaimat úgy felajzotta jelenléte, hogy kiteljesedett, testet öltött mazochizmusom őrült szavakat mondatott velem, miközben csodáltam az attraktív profilt. Az én átkozott színészem. Az én gyilkosom. Az én szerelmes átokfajzatom. Az enyém.
Könnyeim még csak ezután gyűltek össze alsó szemhéj-erkélyemen.
Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Hétf. Jan. 16, 2017 7:42 pm
 



 

18+

Mindvégig figyeltem a hosszú, sötét hajszálak alatt megbúvó arcát, mi sokszor álmaimban is feltűnt előttem, s nem kellett ahhoz fotó sem, hogy visszaidézzem a mosolyából fakadó kis gödröcskéket, vagy íriszeinek tüzes csillogását.
Meglepően kedves volt hozzám – azzal a szakadt és bűzlő, utcáról bevonult hajléktalannal – s nem igazán éreztem felőle azt, hogy akár csak egy kicsit is undorodna a helyzettől. Nem gondoltam volna, hogy Maya Cairns képes az empátiára, s hogy ne passzoljon el valamelyik gyakornokának, aki még nem járt a helyzet magaslatán.
Vajon ennyit változott volna azon hónapok alatt, amit a börtön rácsai között töltöttem Mexikó határánál? Vagy szimplán jó napja volt valamiért, hogy nem dobott ki a rendelője ajtaján?
Érdekes.
Kérdésére nem feleltem, inkább csak szótlanul, fél-mosollyal fürkésztem vonásait, melyek előtűntek az arcába folyton visszaeső, hullámzó tincsek alól. Egészen izgató volt a látvány, főleg ha visszagondoltam kettőnk közös múltjára, amikor hosszú szálai a mellkasomat fedték el, miközben apró csókjaival egyre lejjebb haladt duzzadó ágyékom irányába.
Miért is jutottak eszembe már megint pajzán, szenvedélytől túlfűtött pillanataink darabkái? Miért nem tudtam kiverni a fejemből a tényt, hogy Maya Cairns minden hibájával együtt tökéletes számomra, s hogy még a hasán lévő vágásból visszamaradt forradását is izgatónak találom? Miért villantak be újra és újra túlfűtött éjszakáink és reggeleink filmkockái, s miért nem arra összpontosítottam, hogy Cairns átvert, börtönbe csukatott, ahol aztán megszervezte, hogy egy rabtársam a pokolra küldjön? Hirtelen miért törpültek el bennem ezen érzések a közelségében?
Miért vágytam még mindig érinteni a bőrét, s miért voltak beteges vágyaim vele kapcsolatban mindezek után?
Panaszok.
Miközben már múltunk gondolatától is ágaskodni kezdett a férfiasságom, Cairns gondosan belebújtatva ujjait egy gumiból készült kesztyűbe – meztelen érintését jobban kedveltem – különféle kérdésekkel próbálta kihúzni belőlem az okot, amiért felkerestem.
Pillantásom végig futott kerekded hátsóján, hosszú hajszálain, melyeket az előírások ellenére nem fogott össze, s a gumikesztyűkön…
Bassza meg, hogy mennyire illúzió romboló.
- Fáj, és viszket..és mintha a szerszámom bedagadt volna, látszólag vastagabb…miféle kórság ez doktornő? – Eldeformált, egészen suttogó hangon igyekeztem a hirtelen jött ötleteket megosztani Cairnsel, miközben elé tártam azt, amit már jól ismert, s emlékezetből is, száz közül is fel kellett volna ismernie. Kíváncsiságom határtalannak tűnt, s miközben Ő vizsgálódott, addig arcvonásait fürkésztem, s vártam, hogy mikor lesz egy apró rezzenés, s mikor döbben majd rá arra, hogy nem az a hajléktalan vagyok, aki rutin vizsgálatra jött, hanem maga Rhys Higgs.
- Csak nők, minek néz engem? Csak a kurvákra bukom…a dögös kurvákra. – Szemtelen mosolyt villantottam Cairns felé, s ezzel tulajdonképp Őt is minősítettem. S míg volt idő, amikor másként vélekedtem róla, az utóbbi hónapokban már nem volt számomra több mint egy ócska szajha, akinek még bűnhődnie kell, amiért elárult.
- Ne aggódjon doktornő, kifejezetten magához akartam jönni. – Hangsúlyomból érezhetett némi célzást, s bevallom, már egyre nehezebben tudtam megálljt parancsolni magamnak, hogy ne kapjam le a parókát, s ne leplezzem le előtte valómat.
Kérésére az asztalra feküdtem, s még lejjebb toltam nadrágom, s alsó nadrágom kettősét, hogy meredező férfiasságom megmutassam kíváncsian kutakodó pillantásának.
- A kórház rüfkéje? Jól hangzik, Dr. Cairns….biztos van, akinek a szajhája is volt, nem? – Pillantásomat ismét barnái közé fúrtam, s szemtelen vigyor kúszott ajkaimra. Vártam a pillanatot, egyre hevesebben dobogott a szívem, s egyre mohóbban vágytam, hogy végre felismerjen, s ráébredjen arra, hogy eljött életének utolsó kihívása. Az utolsó harc, melyből csak egyikünk kerülhet ki majd győztesen.
- Igaza volt a kissrácnak, Önben megvan minden tehetség a Farokállításhoz, de vajon másra is képes?- Még szemtelenebb kérdést intéztem hozzá, miközben figyeltem, hogyan változnak vonásai hímtagom láttán. Ajkaimra mosoly kúszott, s egy pillanatig magam is élveztem, hogy méretem még mindig képes döbbenetet okozni a női nem képviselői előtt.
- Mi az, mi a baj doktornő, túl nagy? – Mocskos módon élveztem, ahogy Maya Cairns szembesült valómmal, s diadalittas mosoly kúszott ajkaimra, látva a vonásaira kiült döbbenetet, s azt a reszketést, mely uralta testének minden porcikáját.
- Mi az, Cairns? – Már nem szólítottam doktornőként, s engedtem, hogy kapkodó mozdulataival rátaláljon a testemet fedő tetoválásokra. Nem húzódtam el, még utoljára engedtem neki, hogy ujjaival érintse bőrömet, s megbizonyosodjon arról, hogy személyesen Rhys Higgs jött el hozzá, nem pedig valami ócska utánzat.
- Miért kapkodsz, Cairns? Tengernyi idő vár még ránk…- Szemtelen mosolyom továbbra is ott virított az arcomon, s még azt is engedtem, hogy a nyakamnál lévő tetoválás valódiságáról is meggyőződhessen. Látnom kellett íriszeiben a felismerést, azt hogy tudja, én vagyok az.
Érezni akartam a félelmét, látni akartam, hogyan ugrik hátrébb ijedtében, s könyörög azért, hogy gyorsan végezzek vele, s kíméljem meg a hosszas kínzás alól. Valamiért efféle reakcióra számítottam, de a nő ehhez képest egész máshogy reagált, s engem is meglepett viselkedésével.
Értetlenség ráncai redőzték homlokomat, miközben fürkésztem pillantásommal vonásait, s azokat a csokoládészín íriszeket, melyekben annak idején nyugalomra leltem. Most mégis csak arra tudtam gondolni, hogy az egykor szeretett nő mással kefélt, míg ex-férjével megszervezték kiiktatásomnak minden pillanatát. Miért is dőltem be ezeknek a szemeknek, ennek az arcnak, azoknak a dús, csábító ajkaknak?
Nem Rhys Higgs, most nem hagyhatod, hogy a kéj és a mámor elvegye az eszedet.
Cselekedj!
Szorításával egyre inkább kiváltotta belőlem a kívánalmak hiányát, s egyre nehezebben tudtam összpontosítani arra, amiért érkeztem. Nem engedhettem ennek a cafkának, hogy érintésével, közelségével és illatával ismét behálózza az elmémet, s kedvére irányítson, ahogyan azt ő akarja.
- Elszorítja a farkam, doktornő..- Ujjaimat kézfejére vezettem, s enyhe szorítást mérve a csuklójára, azon voltam, hogy eltoljam férfiasságomat érintő kezét. Nem hiányzott nekem, hogy a terveimet felborítsa, s ne tudjak összpontosítani azon célomra, amiért érkeztem. Nem engedhettem holmi vágyaknak, össze kellett magam kapni, s önuralommal ellenállni a veszedelmes gondolatoknak.
Miközben Ő a nevemet ízlelgette, s a döbbenettől megmerevedett előttem, addig felültem az ágyon, s visszaigazítottam alsónadrágomat, hogy eltakarja duzzadó vágyamat, amit a vizsgálat, az érintések, s a múlt szenvedélyes pillanatai keltettek életre bennem.
Hirtelen feltörő, obszcén szavai, s az a furcsa, hiénaszerű, kóros nevetés felettébb érthetetlen pillanat volt számomra, s ismételten a homlokomat ráncoltam.
Vajon miért örül annak, hogy újra lát? Félnie kellene tőlem, rettegnie attól, hogy mi vár majd rá ezután…
- Várattalak? Szóval rám vártál? Hm? – Értetlenséggel fúrtam íriszeimet pillantásába, s a következő mozzanata is egészen meglepett. Nem voltam felkészülve arra, hogy majd tenyerei közé fogja az arcomat, s azután szenvedélyes csókkal próbál az ujjai köré csavarni.
Meglepett.
S a picsába is, hagytam magam. Nem fordítottam el a fejem, s nem löktem magamtól távolabb, egyszerűen csak hagytam, hogy érintse dús ajkaival az enyémeket. Talán egy pillanatra még élveztem is, borzongás járta át testemet csókjától, ismét megbabonázott, s egyetlen pillanat erejéig megint feledtette velem a dühömet.
Aztán, ahogyan elvált ajkaimtól, majd elkapva a tenyeremet, a mellkasára húzta, megszakadt a kettőnk közt lévő szikra. A szikra, mely felhevített, s mellyel elérte volna, hogy szenvedélyesen teperjem magam alá. Ha még néhány másodperc erejéig csókol, s tenyerével érinti duzzadó tagomat, akkor egész biztosan nem lett volna menekvés, s megfeledkezem mindenről vele kapcsolatban, hogy mohó, s gyarló vágyaimnak eleget tegyek.
A pillanat azonban megszűnt, s ahogy elhúzódott tőlem, hogy tenyeremet a szívére vezesse, csak akkor jöttem rá igazán, hogy mire megy ki a játék. Ostoba voltam, hogy nem vettem észre a benne rejtező színésznőt, aki képes volt hatni rám, s aki valószínűleg hirtelen találta ki a szerepét, hogy így nyerjen egéridőt magának.
Mocskos kurva, hogy megint csak elbolondított a nőiességével.
- Tudtad? Igazán? Legutóbb nem egészen éreztem ezt. Te bocsájtasz meg nekem? Hehh – Nevetve ráztam meg a fejem, hangom gúnyról árulkodott, s most ismét éreztem azt a keserűséget, ami minden egyes éjjel és nappal ott tombolt bennem a börtön rácsai közt.
- Mi van, még sírni is fogsz? – Miközben könnytől párás pillantását fürkésztem, visszagomboltam a farmernadrágomat, s bár szoros börtönné várt ágyékomon, nem feledkezhettem meg eredeti célomról, s nem hagyhattam, hogy megtévesszen újra egy ilyen kurva.
- Add a kezed…ezt érzed? – Tenyerét ezúttal saját mellkasomra húztam, miközben egészen közel hajolva hozzá, mélyen fúrtam pillantásomat a tekintetébe.
- Kalimpál igaz? Érezd, hogy élek…érezd, és tudd meg, hogy túlélek mindent, mert nem haltam meg. Nem sikerült a mocskos tervetek, és hiába akarod elhitetni velem az örömöd, úgyis tudom, hogy mire megy ki a játék. Hol van az exed? Tán őt is kinyírtad? – Erővel szorítottam meg mellkasomhoz húzott csuklóját, majd közelebb rántva magamhoz a testét, fordítottam helyzetünkön, s az ágyra nyomtam Őt, úgy magasodtam fölé.
- Tudok rólad mindent, tudom hogy mostanában is kúrogat valami doktor, hogy is hívják, Holloway? Ez lenne az a kurva nagy gyász? Előtte melyik döngetett? Az a mocsok John, akihez odaköltöztél? – Hirtelen tört rám a düh, s minden harag, amit iránta éreztem. Elborult az elmém, úgy kaptam torka után, s erővel szorongattam meg a nyakát, majd hirtelen fordítva testhelyzetén, arccal nyomtam az ágyra, s ha sikerült, karját is a háta mögé csavartam, miközben ágyékomat a fenekéhez préseltem.
- Sokat jár be hozzád az a fasz, még ebédszünetben is. Most is hozzá készültél? Válaszolj! – S miközben erélyesen szóltam rá, tarkójánál fogva szorítottam fejét az ágyra, s egészen közel hajoltam az arcához.
- Megerőszakolhatnálak, most azonnal…az enyém lehetnél, újra és újra. Szeretnéd? – Csupán egy pillanatig vártam, s csak néhány másodpercre töltötte be a teret közöttünk néma csönd.
- Vagy egy egész csordának jobban örülnél? Teljesíthetem…- S azzal hirtelen öklöm köré csavartam hosszú, sötét hajszálait, majd erővel hátra rántottam a fejét, másik kezemmel pedig előhalásztam a balon kabátom zsebében lapuló, erős hatóanyagú kábító injekciót.
- Úgy fogsz szenvedni, mint egy rühes dög. Visszakapod mindazt, amit tőled kaptam, kíváncsi leszek Édesem, hogy Te vajon hogy viseled majd a hosszas elzárást, s a rossz fiúk közeledését…hm? Mert én biztosan élvezettel nézem majd..- S ajkaimmal súrolva a nyakát, hirtelen az injekciót a nő hasába döftem, hogy a szer minél előbb elkábítsa őt.
S ha ez sikerült, és Dr. Cairns elkábult, akkor jöhetett részemről az igazi meglepetés…
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Szer. Jan. 18, 2017 2:48 pm
 



 

+18

Helyzetünkben elenyésző jelentősége van annak a banális információnak, hogy ki mondta. Sokkal fontosabb, hogy mit mondott: „mindig arra gondolok, hogy többé nem hallom majd a hangját, hogy nem beszélhetek már vele ezután.”
Rhys eltűnését követően naponta több millió alkalommal jutott eszembe ez a mondat, s ébredtem rá, hogy egykori ismerősöm fájdalma mekkora valós űrt határolt körbe. Minden meddő napon step-padként használtam a sírás küszöbét, s ahogy ráébredtem az őszinte igazságra, mit nem oldhatott fel az emlékeknek szűkös színskálája, hangzatos zokogás söpört végig testemen. Hiszen megőrizhetjük emlékünkben megannyi fizikai jellegzetességét, s tudhatjuk, hogy milyen ízű ölelése, csókja, meztelen testének absztraktja. Azt már csak tudni véljük a hosszú kapcsolatok végeztével, hogy egy-egy helyzetben milyen szófordulatokat használna, milyen reakciót engedne kitörni magából. De valójában a szokásokon túlmenő hétköznapi dialógokban semmi nem oldhatja fel egy elment ember hiányát. Nem lesz még egy, ki úgy forgatja majd a szó-kardot, mint ő tette. Nem lesz, ki utánozhatná, ki tanulmányok lefolytatását követően csalárd hasonmássá avanzsálódhatna, hogy hiteles színészi alakítással kápráztassa el a külvilágot. Mind dilettáns marad. Mind hazug lesz. Megszépül, preferenciazónánkhoz simul hízelgőn.
A szavak és kifejezések egyetlen másik szájból felhangozva sem állnak majd helyt. Az ölelések egyetlen karból font fészekben nem esnek majd ugyanúgy jól. Ki csókolhatna, nem csókol majd megközelítően sem hozzá.
Elveszik minden, mi övé volt.
Elfakul. Az enyészettel cimborál majd, miért maradásra ösztökélőn könyörgünk.

Rögeszménk, hogy minél többet őrizzünk meg. Hogy fenntartsuk a változatlanság művi látszatát. Én is így tettem, s szinte kétségbeesetten ébredtem, hogy emlékeknek tömkelegét halmozzam fel a huszonnégy órás nap alatt.
De aztán rájöttem, hogy mind amellett, hogy emlékszek hangjára, emlékszek arcvonásaira, valamiért mégis legjellegzetesebben csak az maradt meg bennem, ahogy előkészíti a terepet öblös baritonjának, s megköszörüli torkát. Ez maradt meg bennem édesapám nagyszüleiről, ezt hagyta hátra a család fiatal nagynénije, mikor távozott az élők sorából, s mikor Rhys Higgset búcsúztattam, nem hallottam mást napokig, mint a szavakat formáló ajkak alapállása mögül dörmögő torokköszörű munkájának neszét. Ijedelemre adott okot, mikor konstatáltam, hogy beletemetkeztem ezen apró jellegzetességébe, mi csak az övé volt, s elkezdtem megfeledkezni szavairól. Hangszíne megmaradt. De hogy mit mondott utoljára? Elfelejtettem. Megrémisztett, s következetesen gyűlöltem magam, amiért memóriámban pont ennek nem jutott hely.
Napokig féltem tőle, hogy minél több ember halála halmozódik majd fel körülöttem, s egyre többekből őrzöm meg a végsőkig a síró köszörűnek hangját, majd összekeverednek, s ennyim sem lesz a múltból. Kapaszkodni akartam ezekbe a megfoghatatlan momentumokba, melyek csak az enyémek voltak.

Ahogy ott állt előttem, úgy éreztem, hogy egy percre sem volt távol. Az a rengeteg magánnyal csalt idő elszublimált, s csak mi maradtunk. Ami most történt, az már mind megtörtént korábban. Csupán újraéltem a pillanatot. Legalábbis ez lett volna a legkézzelfoghatóbb magyarázat a történtekre. Ébren kellett álmodnom, hogy ez megvalósuljon.
Kéznyújtásnyira állt tőlem, s én érintettem.
Nem akartam elhinni, hogy nem az elmém űzi ezt az őrült játékot.

– Úristen… úristen… – ahogy rávezette ujjait csuklómra, hogy enyhítsen szakszerűtlenné erősödő szorításomon kiszolgáltatott hímtagja körül, ráébredtem egyszeriben, hogy ez több, mint a képzelet rekonstrukciója. A férfi több, mint egy kivetülés, egy fantáziálás eredménye. Rhys Higgs ott feküdt előttem, s megérintett.
Akaratlanul is kitört belőlem a zokogás.
Testének melege elbódított annyira, hogy megadjam magam. Ha nem lett volna durva, ha nem úgy fogja ujjainak bilincsébe törékeny csuklómat, hogy közben fájdalmat okozzon, talán újra felgyúlnak bennem az ambivalencia lángjai, s újra azt feltételezem, hogy ennek a férfinek köze sincs kedvesemhez.

Annyira gyorsan történt minden.
Megcsókoltam, s ő viszonozta. Éreztettem vele, hogyan dobog érte szívem. Talán kissé szentimentálisan, de ő ezt viszonozta a maga nyers modortalanságával.
S rájöttem, hogy egy ilyen demonizált férfit is lehet szeretni totális önfeláldozással és odaadással. Egy szívdobbanásnyi idő volt csupán. De tudtam, hogy még mindig töretlenül szeretem ezt az átokfajzatot.

Viselkedése azonban kaotikus érzéseket öntözött szét mellkasomban, s megrökönyödve hallgattam vádaskodását. Lesújtott, megbénított, így teljesen átadtam magam annak a felsőbb erőnek, mit ez a férfi oly sokszor gyakorolt már rajtam, s minek egykor már önön akaratomból hódoltam be, nem logikus következtetés útján. Mit művel? Miért teszi? S én mit művelek? Rettegnem kellene? Ó, igen… Rhys Higgstől addig kellett félni, míg mozogni bírt, míg birtokában volt ép eszének, s míg négy végtagja akaratának fejet hajtva dolgozott az erős fizikumú test oldalaira függesztve.
Engem most mégis megbűvölt puszta jelenléte a maga naturalista formájában, s mire azon kaptam magam, hogy megrémít, már nem volt esélyem ellene bármit tenni. Meghajtotta gerincemet, ahogy más férfi nem merte volna, nehogy kárt tegyen bennem. Úgy döntött a vizsgálóasztalra, hogy ne csak egyszerűen domináljon a felállásban, de még el is hintse bennem a fertőző tényt. Csak ő nyerhet. S ő nyert. Érvényesült, miközben értetlenül fürkésztem vonásait.
Olyan régen láttam, mégis másra kellett figyelmemet összpontosítanom.

– Te figyeltél engem? – szavaiból lassan épült fel az őrület színpadán játszó múltam cselekménye. Minden értelmet nyert magának. Nem voltam őrült, sem szakorvosi felügyeletre szoruló páciens. Az én igazam igazabb volt bármelyik rám erőszakolt feltételezésnél. Rhys Higgs életben volt. S ott volt, mikor még nem is hittem benne.
– Nem álmodtam az aktust veled, nem egy idegen követett az utcán, hanem te voltál. Te küldtél rózsa tövist, te firkáltad össze a testem… te voltál. Rhys, hogy bírtad? Hogy bírtad ki, hogy ennyi ideig távol legyél tőlem, mikor én belebolondultam, mert azt hittem, hogy meghaltál? Hogy tehetted ezt velem? Egy évet vártam rád. Több mint egy évet. Néhány hónapja vagyok együtt Douggal… de miért is mondok neked bármit, mikor láthatóan sokkal jobban képben vagy az életemmel, mint én. Biztos a fél világgal megdugattam magam. Bár így történt volna, tudod? Bár azt mondhatnám, hogy nem gyászoltam hosszan, s könnyen túlléptem rajtad? Hogy elég volt emlékeztetnem magam arra, hogy elvetted a vesémet, megkínoztál, vertél, többször megerőszakoltál… bár elég lett volna, de én minden gyűlöletes tetted ellenére, amit másokkal nem bírtam megértetni, szerettelek. Miért nem jöttél vissza? Miért most lihegsz itt bosszúszomjasan a fülembe? Rhys, miért viselkedsz így? Nem értelek… mi az istent tettem, hogy ezt érdemlem? Mit tettem, hogy ennyire gyűlölsz? – kifakadva igyekeztem kiszakadni fogásából, s fejemet elemelni a vizsgálóasztal tetejétől, mihez olyan konokul szorított. Egész testének súlyát felhasználta, hogy ott tartson. S ugyan megtanultam már az együtt töltött idő alatt, hogy ez mind energiapazarló próbálkozás csupán a részemről, hiszen lehetetlenség ellenszegülni akaratának a magam szerény fizikai teherbírásával, mégis oly’ sokszor beleestem önön hibámba. Ebből nem tanultam. Ezt sosem tanultam meg, s még az is csak fölösleges szájtépés lett volna, ha fogadkozva ígérem meg önmagamnak, hogy legközelebb máshogy cselekszem.
– Megerőszakolsz? Hú, Rhys… ettől hányszor kellett volna már meginognom és félelmet éreznem? Ezzel akarsz megijeszteni? Erőszakolj meg… csak tessék, és én élvezni fogom.
A gunyoros nevetésen túl, merészen csúsztattam szét két lábamat, hogy széles terpeszben állva, ágyékának meredező ékességét fenekem izmos felszínéhez préselhesse. Már rég nem létezett köztünk olyan, hogy erőszak. Szenvedélynek hívtam, őrülten buzgó, katartikus vehemenciának, amivel reszketve imádtuk egymást. Mert nem tudott jobban. Mert ha nem heves, talán ki sem tudja fejezni, hogy mennyire vágyik rám. Már régóta megértettem, amiért ezt tette velem. Tudtam, hogy minél nagyobb fájdalmat okozott, annál mélyebbek voltak irányomba érzületei és impressziói, melyeket a maga módján fejezett ki. Nem tehetett róla. Az állatias ösztönlény, kivé közelemben degradálódott, mindent akart, mert annyira szeretett.
Hinni akartam, hogy jelen pillanatunkban is erről volt szó.

– Tedd meg – halkan szűrtem fogaim között, hiszen elborultan borzadtam el tőle, hogy még ezt is mennyire vágytam. Durva, nyers viselkedését, amivel magáévá tehetett volna. Most még ennek is örültem volna. Bármire igenlő lett volna válaszom, ha azt tőle kapom. A külön töltött idő mutatta csak meg igazán, hogy mennyire mazochistává váltam mellette.
– Tessék? – nem erre számítottam. Mikor még csókjától bizseregtek megduzzadt, csók-éhes ajkaim, nem azt vártam, hogy majd eltaszít magától, s valódi kárt tesz bennem. Felszisszentem, amint hajamnál fogva mozgatta felsőtestemet, s ívbe feszítve gerincemet, mellkasára vont. – Mire készülsz? Rhys ne tegyél őrültséget. Egy évig vártam rád. Nagyon hiányoztál. Ne tegyél semmi olyat, amit megbánsz… ne tegyél őrültséget… hallod? Miről beszélsz? Rhys!
Képtelen voltam a nyakam selymes felhámját érő ajkakra koncentrálni, mikor hasfalamba ékelte az injekciós tűt, s az izmok közé juttatott erős altató szert. Nem számítottam rá. Hiába szűköltem karjai között, s igyekeztem elhúzni az oltóanyagot kínzó lassúsággal adagoló kézfejét testemtől, nem sikerült. A szer túl gyorsan került a véráramba, s mire az utolsó cseppet is húsomba törölte, már nem voltam magamnál. Elveszítettem tudatomat, s egyensúlyomat. A világ megszűnt létezni, s sötét, álomtalan álomba süllyedtem kezei között.
Mit tett velem?

Mikor kábán, s erőtlenül magamhoz tértem, még mindig ezt kérdeztem az étertől. Mit tett velem?
A helyiség tágas volt, a négy méteres belmagasságot a koszos fehér mázolás csak még jobban kitágította. Jócskán magasságom fölé hajolt a határvonal, ameddig az apró szemcsés csempével burkoltak, hogy megvédjék a helyiség falát a nedvességtől. Egy zuhanyzó volt. S én ott ültem a közös tálca egyik sarkában, miközben megállíthatatlanul csorgott végig testemen a hideg víz. Vízcseppek hullottak alá. Minden csap rosszul volt elzárva, s ez a nyugtatónak mondható neszezés most mégis megtépázta idegeimet. A padlót borító hasonszőrű csempén megannyi cipőnyom hagyott lenyomatot sár-tintával. Por volt. Undorító kosz, az emésztőből felszökő szagtól felfordult a gyomrom, de mégsem mozdultam. A beadott nyugtatótól izmaim merevek voltak, s a jéghideg víz nem segített rajtam. Mintha külső szemlélője lettem volna a világnak, úgy léteztem a pillanatban.
– Rhys? – bizonytalanul szólítottam a férfit, miközben nehézkesen arrébb vonszoltam magam a fal tövétől. – Már nem tudsz bennem kárt tenni. Bármire is készülsz, felesleges időpocsékolás a részedről, mert te engem nem tudsz megrémíteni. Szeretlek… és bármit is akarsz velem tenni, nem tudsz igazán bántani. Te nem.
Hogy is félhettem volna valakitől, akihez gyengéd érzések fűztek? Nem mondhatott egymásnak állandóan ellent a józanész és a szív impresszió-világa. Bíztam benne. S bármit is tesz majd, az nem lesz elég szörnyű, hogy megrémisszen. Mert szeretem. Mert visszajött, és ez azt jelenti, hogy az életemnek van értelme.

Hangosan kimondott szavaimban ott volt a kulcsszó, Rhys nem tudott volna végzetesen bántalmazni. Mert nem hittem volna el. De bárki más… akihez felesleges lett volna könyörögnöm…
Szívem hatalmasat dobbant, s betöltötte a hallójárat két membránjának érzékelő felületét. Lépteket hallottam. Férfiak röhögését. De egyik beszédfoszlánynak hanghordozása nem hasonlított Rhyséra. Ő nem volt itt.
Mit művelsz velem, Rhys Higgs? Mit művelsz? Én mit tettem, hogy ezt érdemlem?

Amennyire lehetséges volt, apróra húztam magam a zuhanyzó sarkában. Gyermeteg próbálkozásomba még reszketegebb remény vegyült, mikor azt hittem, hogy nem fognak észrevenni. Mikor azt hittem, hogy elkerülhetem a férfi hordát, ami ide tartott.
A nyitott ablakon át érkező hideg levegő körbefogta testemet. Összerezzentem. Átfagytam annyira, hogy erőm megfogyatkozzon, s szervezetem a létfontosságú szerveknek ajándékozza az oxigéndús, élénk vért, s ne cselekvő tagjaimnak.
Hogyan is menekülhettem volna innen?
Hol lehettem volna biztonságban, ha nem Rhys Higgs karjai között?  
Vissza az elejére Go down
Rhys Higgs
avatar

Kor : 38
Avataron : Keresztnév Vezetéknév

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Szomb. Jan. 21, 2017 10:31 am
 



 

+18 - A játék erőszakos jeleneteket tartalmaz, kizárólag saját felelősségre

- Nem hiszek neked Cairns, nincs szükségem a színészi alakításodra, nem kell előttem megjátszanod az aggódó, szerelmes nőt. – Dühösen dübörögtem a fülébe a szavakat, s amikor szökni próbált karjaimból, csak még erőteljesebben nyomtam vissza fejét a kezelőágyra, s kezeit durván feszítettem háta mögé, hogy érezze a fájdalmat, s a sok fölösleges pofázás helyett inkább könyörögjön nekem.
Nem tudtam elhinni egyetlen szavát sem, hiába tűnt hitelesnek az alakítása, már túl sokat szenvedtem miatta ahhoz, hogy elhiggyem mindazt, amit mond. Számomra Maya Cairns megszűnt létezni azon a napon, amikor a saját lakásunkba engedte a férjét, hogy kamerára vegyék, s mocskosul az arcomba tolják a magukról készített erotikus felvételeket. Ha csak erre gondoltam, újra összeszorult a gyomrom, s legszívesebben darabjaira téptem volna mindkettőt. Dühöt és fájdalmat éreztem, a lelkemet ezer oldalról marcangolták, szívemet szoros kötél zsugorította össze, s majd megfulladtam a nyomástól, amit Cairns miatt éreztem.
Gyűlöltem, amiért elárult, de legfőképp azért, hogy még mindig képes volt érzelmeket kiváltani belőlem, s hogy ő vette el az egyetlen adu kártyámat, mellyel minden esetben sérthetetlen voltam. S míg Ő nem tűnt fel a láthatáron, addig számomra nem voltak legyőzhetetlen akadályok. Hidegvérrel ártottam, s léptem át mindenen és mindenkin, nem számított egyetlen élet sem, s képtelen voltam arra, hogy afféle érzelmeket mutassak ki, mint például a törődés, a gondoskodás, az aggodalom, a félelem, vagy a szeretet.
Mindezekre Cairns világított rá, megteremtette a szörny egy alternatív változatát, de tetteivel össze is tiporta azon pillanatban, amikor gyilkos tőrét a hátamba döfte. Ennek gondolatát nem feledve, újra és újra felsejlett előttem a kép, hogy míg én a börtöncellában rohadok, addig ez a démoni nőszemély kéjmámorban úszik a volt férje ölelésében.
Gyűlöltem.
- Hazudsz, fogd be a szádat, hallod? – Még durvábban ragadtam meg hajánál fogva, s erővel ütöttem fejét az ágyhoz, majd azt követően tekertem ujjaim köré a hajszálait, hogy egy erős rántással felhúzzam Őt.
- Hogy mit tettél? Elárultál bazdmeg, elárultál, cimboráltál a volt férjeddel, és bosszúból a börtönbe juttattál. Elintézted, hogy ott sorvadjak, rám küldtetek minden szart, sőt, még meg is próbáltatok megöletni, mert a börtönrács ugye nem volt elég, ti többet akartatok, Te többet akartál….undorodom tőled, hogy ezt tetted…Öltél volna meg akkor, mikor lehetőséged lett volna rá. – Dühödten sziszegtem fülébe a szavakat, s azt követően szorítottam csak vissza a matracra, hogy erőszakosan én diktáljak.
Uralkodni akartam fölötte, a félelmére szomjaztam, a könyörgésére vágytam, s látni akartam tekintetében azt a riadalmat, amit utoljára látok azokban, akiket a földre szorítok. Nekem elégtétel lett volna, ha láthatom könyörögni a lábaim előtt, s éppen ezért csak még durvább próbáltam lenni vele.
Ő azonban, mintha nem is erővel szorítottam volna karjait, szinte tálcán kínálta fel testét nekem, s egészen lefegyverzett azzal az odaadással, amivel fenyegetésem megvalósításáról áhítozott.
Megőrjített.
Míg én minden erőmmel azon voltam, hogy szenvedést okozzak, s a kínok kínját kelljen átélnie az utolsó perceiben, Ő mindezen felülkerekedve, fenyegetéseimnek fittyet hányva ajánlotta fel saját testét, s számomra érthetetlen módon vágyta azt, mitől más sikoltozva menekült volna.
Miféle tébolyba csöppentem?
Hozzám préselődő kerek hátsója őrült szenvedélyre invitált, férfiasságom lüktetve áhítozott a felkínált lehetőségek után, de nem engedhettem a csábításnak.
S ha a kínálkozó lehetőség egy pillanatra el is vitte fantáziámat, s Mayának sikerült egyetlen pillanat erejéig elcsábítania elmémet, s fogva tartani testemet, erőt kellett vennem magamon, s terveimet meg kellett változtatnom Vele kapcsolatban.
Nem engedhettem, hogy Ő irányítson, de csessze meg, megtette!
Nem félt tőlem, tálcán kínálta fel minden porcikáját, s így már az erőszak mit sem ért volna Vele szemben. Az már csak neki lett volna ajándék, jutalom falat, nekem viszont egy újabb pofon.
Szedd már össze magad Higgs, miért hagyod, hogy az érzelmeid irányítsanak? Nem érezhetsz semmit egy ilyen riherongy iránt!! Pusztítsd el, töröld el még az emlékét is!
Legbelsőbb gondolataim csatát vívtak egymással, s míg testem, s lelkem egy darabja áhítozott a nő után, gondolkodó felem revansot követelt, s bosszút. Össze kellett magamat kapnom, hogy visszatérjen belém az igazi Higgs, s elfojtsam a kapcsolatunkat éltető utolsó csírát is. Nem adhattam több lehetőséget arra, hogy madzagon rángasson, s elhitesse velem a hazugságait.
Maya Cairnst el kellett eresztenem.
Az érzéseimet el kellett engednem.
- Fogd be, fogd már be! – Halkan sziszegtem fülébe a szavakat, s durva mozdulatokkal rángattam magammal, nem törődve azzal, hogy fájdalmat okozok, s talán úgy megtépázom a hajszálait, hogy fejbőrén vér serken.
Az egykor védelmezett nővel nem bántam kesztyűs kézzel, s csak azt kapta tőlem, amit megérdemelt. Nem törődtem a fájdalmával, érzékenységével, testének gyengébb porcikáival. Csupán egy dolog motivált, s az nem más volt, mint a pusztítás.
Ridegen döftem hasfalába az injekciót, hogy minél előbb ájultan heverjen karjaim közt, s ne kelljen tovább hallgatnom azt az ócska, nyálas színjátékot, amivel azt hitte, hogy megvezethet.
Csupán néhány másodpercig tarthatott küzdelme az ájulás ellen, de esélye sem volt. Egy ilyen erős nyugtató megtette a hatását, s perceken belül ájultan csuklott össze a karjaim közt.
Testét elkapva, a padlón fektettem el a nőt, s fölé térdelve, végig simítva arcvonásain, szemügyre vettem lehunyt szemhéjait, dús ajkának vonalait. Tenyeremmel végig simítottam selymes bőrén, majd ujjaim közé fogtam az állát, s erőteljese rászorítottam.
- Te hazug kurva…csak utolér a sorsod..- A gyűlölet mellett már csak a szabadulási vágy motivált jobban, de ahhoz, hogy magam mögött hagyjam Cairns emlékét, véghez kellett vinnem a terveimet.
A nő büntetést érdemelt, kínzást és szenvedést, hogy mielőtt még maga mögött hagyná a földi életet, érezze az elhagyatottságot, az egyedül létet, megalázottságot, a kelepcét, s az életért való küzdelmet.
* * *
Az elhagyatott pszichiátria tökéletesen alkalmasnak tűnt ahhoz, hogy prezentáljam Dr. Maya Cairns számára azt az életteret, melyben több mint kilenc hónapot kellett lehúznom mindenféle segítség és támaszték nélkül. Neki is meg kellett tapasztalnia mindazt, amibe engem rángatott, s éppen ezért már nagyon vártam azt, hogy magához térjen a zuhanyzó kövezetére fektetett nő.
A sötétben meghúzódva, egy szál cigarettát szívva fürkésztem a koszos, elhagyatott fürdőhelyiségben elterült, eszméletlen női testet, miközben az a néhány - olcsó, ám buzgó munkaerőnek bizonyuló – bevándorló mexikói tettre készen, gúnyos horkantások közt várták a nő ébredését.
Spanyolul gagyogtak egymás közt, s csupán az egyikük beszélt angolul a hat közül. Miguel azonban éppen elég volt ahhoz, hogy közvetítse a társai felé az akaratomat. Tisztában voltak azzal, hogy mit vállalnak el, s az sem állt távol tőlük, hogy akár emberi áldozatot követeljen a tettük.
Rossz emberek voltak, IQ hiányos állatok, akiket a tequilán, a drogokon és a nőkön kívül semmi más nem érdekelte. Velejéig romlottak voltak, mocskosak, s erőszakosak, akár csak én. S ha nem is tudtam velük barátian társalogni, egy valamiben megegyeztünk. Mind a heten vártuk a nő ébredését, mely hamarosan be is következett…
Hallva a nő hangját, magam elé ejtettem a cigaretta csikket, s bakancsom orrával töröltem a földel egyenlővé, hogy még csak véletlenül se szúrja ki a parázsló szálat. Nem akartam, hogy lássa az arcomat, nem akartam, hogy fölényben érezze magát, s hogy azt higgye, meg tud téveszteni a hazugságaival.
Azt akartam érezni, hogy retteg, s fél. Látni akartam az arcára kiülő szenvedést, a kétségbeesést, s annak a gondolatát, hogy jól tudja, innen már nincs menekvés.
A könyörgéséért áhítoztam, s éppen emiatt voltak ott a mexikói „barátok”. Azok a férfiak, akiket nem kellett instrukcióval ellátni ahhoz, hogy tudják, mivel tehetnek kárt egy nőben. Számukra a földön heverő Cairns nem volt más, csak egy ingyen húsdarab, egy használati tárgy, egy próbababa, akivel kedvükre szórakozhatnak.
Hallottam, ahogyan összeröhögnek, s megindulnak Cairns felé. Láttam, hogy milyen nyugodt tempóban közelítik meg Mayát, s a szívem legbelül zakatolt, s majd szétfeszegette a bordáimat, nem tudtam leküzdeni magamban a bosszúvágyat, mely arra ösztökélt, hogy hagyjam szenvedni, s ne állítsam le a készülő borzalmat.
- La bellezza Pollito… - Horkantották egymást követően, ahogy körül állták a nőt, ajkaikra gúnyos vigyor húzódott, s tekintetükkel úgy méricskélték Cairnst, mintha csak egy piaci árucikk lenne. S nem csak, hogy méricskélték, egyúttal gatyájukat markolászva, egymás közt spanyolul tárgyalták ki, hogy mi is lesz a nő sorsa.
Nem érdekelte őket a nő tekintetében megülő félelem, a védtelensége, s a mocskos, elhagyatott körülmények. Ők csak a dollárjeleket látták maguk előtt, s az élvezetek hajszáját.
-Lu que un puta! – Sziszegte oda az egyik, ragyás képű, borostás arcú fazon, majd leguggolva, hirtelen elkapta a nő karját, s vele együtt már a másik társa is nyújtózott, hogy együtt állítsák talpra az elázott ruhákban összegubózott nőt.
- Édesem, légy jó kislány barátaimmal, és tedd a dolgod…- Miguel – az egyetlen angolul tudó állt középre, s gúnyosan vigyorgott Maya arcába, miközben ujjaival elkapta a nő állát, majd közelebb hajolva, erőszakosan, s vadul csókolta a dús ajkakat.
A többiek sem tétlenkedtek, kezeik Cairns testén szántottak végig, hogy ellenőrizzék kerekded formáit, s miközben szabad kezük ott kóricált a nő testén, addig baljukkal saját cipzárjukat oldották.
- Arrodilarse y husmear falo! – A ragyás képű hirtelen nyúlt a nő vállai után, s erőszakosan tolta Őt a földre, hogy térdre kényszerítse a nőt, hacsak Cairns nem próbált meg tiltakozni ellenük.
S míg ezek az állatok körbevették Őt, addig meg sem mozdultam, továbbra is csak ott álltam az árnyékban, meghúzódva a sötétben, s úgy éreztem, hogy rá kell gyújtanom egy újabb cigarettára, hogy végig tudjam nézni az elkövetkezendőeket..
Vissza az elejére Go down
Maria Dowd
avatar
Új regisztrált

Kor : 33

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Vas. Jan. 22, 2017 7:17 pm
 



 

+18

Meghűlt a levegő. A félig elcseppent vízcseppek teste zuhanás közben jegessé fagyott, s mikor elérte a betonból kiöntött, rücskös aljzatot, ezernyi gyöngyházfényű szilánkra robbant szét. A hangzavar keltette káoszban akkurátusan ismétlődő másodpercnyi időközök keringőztek bájjal, kecsteljességgel, feszített tempóval, hogy a kitartott emeléseknek csodájánál magukba fogadjanak egy darabot megtépázott szívemből. Idegeimet veszett kutya vehemenciával marcangolta a várakozás. Gyilkolt a közeledése a beazonosíthatatlan neszeknek. Odaveszett bátorságomnak tetemet része a lamentáló centimétereken. Hogy tehette?
A merevvé dermedt izmok ajkamban kimondhatatlanul is átkozták Rhys Higgset, amiért őrült meggondolatlanságból keserítette meg a percet, melyet gyönyörből teljessé lett egyesülésnek nyögései és sóhajai is kitölthettek volna. Hogy tehette? Hogy vádolhatott még ennyi idő után is? Miért bántotta őt valami ostoba, alá nem támasztott ténytelen és fénytelen tény? Ellopta az együtt töltött időnek lehetőségét, hogy reváns-vággyal hajszolja a felesleget.
Bizalmatlanságától lett süket és figyelmetlen, reszketve szerető szerelmétől vérig sértett. Miért tette? Miért nem élvezte úgy csókunkat, ahogy én tettem? Miért kontrollálta testét? Hogyan tagadhatta meg magát tőlem? És engem magától? Majd szétvetett az epekedés, mikor megláttam. Semmi más nem jutott eszembe, minthogy vörhenyesre csókoljam az esős időben kicsipkézett ajkát a szúró borosta-erdejében, hogy bújjak, s belétemetkezzek, bordáimat bordaközébe illesztve legyek eggyé vele a szorító közelségben. Megfulladtam volna csak azért, hogy eleget tegyen áhítatomnak, s elvárásaimnak készségesen öleljen. Fájt felismernem, hogy kiről azt hittem, érzületeiben néhány év alatt meghasonlott hozzám, kit én zokogva, öncsonkítva és mazochistán pusztítva hiányoltam, annak viszontlátásunk nem szenvedélyre ácsingózó belsőjének szomját oltotta, hanem eszközévé avanzsált bosszújához. Gyűlölt. Rhys Higgs gyűlölt.
Milyen eszement hullámvasútnak kocsijába szálltam?
Hol volt az építésze sorsomnak, kinek kezeit még a munkálatok megkezdése előtt porrá zúztam volna az amputáció után, hogy a szakértelem hiányától barbárul megkárosított idegekre ne lehessen visszahelyezni a cselekvőkészséget prezentáló végtagok ontogenezis során legirigyeltebb részét? Hol volt, kit én gyűlölhettem volna, ha már Rhys Higgsnek hálátlan valójába betegesen beleszerettem?

Fásult tagjaimban ott bizsergett az altató végterméke. Nehezen mozogtak az izmok, elgyötörtek voltak a csontok, meg-megakadtak az inak. Túl gyorsan kívántam életet lehelni testembe. Vagy talán nem is volt olyan feszített a tempó? Lassúnak bizonyultam, s ennek tévedhetetlen konstatálását akkor ejtettem meg, mikor hat vadidegen férfi tornyosult fölém.
Vonásaik jellegzetesek voltak, származásuk és kiállásuk egyértelművé tették előttem, hogy a nyugati civilizáció által rájuk aggatott sztereotípiák szemem láttára, fiziológiám érzékelő receptorainak nyomán öltenek majd testet. Rémítő volt látni a sötét szivárványhártyákban az elborult kívánkozást, a kiroppantott ujjak előre kígyózását.
– Takarodjanak – leheltem erőtlenül magam elé, miközben az utolsó, kimaradt millimétereket is bevettem hátammal, s megkockáztattam eggyé válni a csempézett fallal. Lenge ruházatom alá gyorsan ette be magát a fal-hideg, s kényszerítette remegésre libabőrrel kicsipkézett felhámomat. Sarkamat a földhöz nyomva rúgtam magamon, keserves elveszettséggel próbálkozva ellenük. Csuklóim többször megbicsaklottak, míg combjaimnak két oldalán támaszkodtam, hogy felemelkedjek, s elhagyjam az ázott talajt. Nem ment.
Rhys Higgs mintha féltette volna a rám uszított állatokat fizikai erőmtől, kiszolgáltatott nekik. Elvette azt a fikarcnyi esélyt is tőlem, melyben benne lehetett volna esélye a menekülésnek, s a győzelemnek.
Megkötöznie sem kellett, az altató múlni nem akaró hatása megbéklyózta keskeny csuklóimat, s bokáimat. Fájt. S féltem. Féltem, hogy az a másfél év, miben őt gyászoltam, sosem fizetődik majd ki, s senki nem érti majd meg a hosszasan eltespedő időintervallumot. Feleslegessé degradálódik az elmúlt ötszáznegyvenhét nap, s szégyellni fogom magam miatta. Nem akartam elfelejteni szeretni Rhys Higgset, de ezen tette túlmutatott határaimon. Elvette tőlem a gyúlékony étert, mi szerelmesen felgyulladt közelében. Megölte bennem a szerelmet. Megölt.

– Ne merészeljen hozzám érni, mert nem állok jót magamért! Hallotta? Hallotta, amit mondtam? Ne csinálja! Ne merészeljen. Ne! – szavaim süket fülekre találtak. S ennek magyarázatát másodperceken belül meg is kaptam. Két férfi ereje húzott fel a földről. Talpam alatt a biztos talajt kerestem. Az egyensúlyi pontot, mit életem korai szakaszában megéreztem, s azóta használtam. De nem bírtam megállni lemeztelenített talpaimon, így hát rángatózásom, s vonakodásom az alkohol és olcsó cigaretta émelyítő szagú keveréke nyomán – mi nem régen még az én parfümöm is volt – újra és újraéledt.
Figyelmem kiélesedett, s ugyan testileg még korlátozott voltam, szellemi munkám hamar felívelt, s az elkerülhetetlen jelekből következtetvén tudtam, hogy a hatos fogat mire készül. Megrészegített-e a látvány? Letaglózott-e az elkerülhetetlennek hitt út hat útonállója?
Gyűlöltem őket. Gyűlöltem Rhys Higgst, amiért kezükre adott. Gyűlöltem önmagam, amiért gyenge voltam, s naiv. Gyűlöltem az életem… mégsem zuhantam letargiába. Az élni akarás, mi az alkoholban megfürdetett időszakban híján volt képességeimnek, most újraéledt. Gondolkozás nélkül küzdöttem azért, aki voltam, s aki lehettem volna a férficsorda tette után. Mert hittem, hogy nem tudnak majd megtörni. Hittem.
– Még, hogy tegyek a kedvükre… hogy engedelmeskedjek… hát azt várhatják! Nem tudom, hogy mit képzelnek magukról, de ezt nem tehetik! Én egy független nő vagyok, akinek saját akarata van. Döntéseket hozok, s ezek ugyanolyan súllyal fekszenek a mérleg nyelvén, mint a maguk vágyai! Nem teszek maguknak semmit. Semmit! Azonnal engedjenek el. Velem nem szórakozhatnak. Hallották? Mondja meg ezeknek a förtelmes mocskoknak, hogy vegyék le rólam a kezüket. Hallotta?
Megtébolyultan üvöltöttem a légbe. Figyelem azonban nem koncentrálódott rám. Senkit nem érdekeltek aggályaim, vagy észérveim.
Ez ne lehetett igaz. Ez nem történhetett meg. Ez egy játék volt. Annak kellett lennie. Hittem benne, hogy volt lehetőség rá, hogy nyerjek. Hogy megnyerjem ezt a menetet Rhys Higgs ellen. Hiszen már korábban is tehetett volna bennem kárt, ha arra vágyott volna, de játszott velem, mint macska a pórul járt egérrel, s egyre csak forralta az áldozat adrenalin-dús, gej édes vérét. Ez még nem a vég volt. Még nem jártunk a tetőfokán a bosszújának. Még nem akart megölni. Még volt esélyem.

A gondolatokból ébredve azonban a földön kötöttem ki, s négykézláb találtam magam a penész ette fugától csíkos, csempézett földön. Remegtem. Nem az ijedelem tette. Testem készült felmondani a szolgálatot a tizenkét idegen, mohón kóricáló kéz érintése alatt.
Elégedetlen nyögéseim megállíthatatlan rendben szakadtak fel, miközben a tőlem telhető legnagyobb erővel sújtottam le valamennyire. Perceken belül belefáradtam az ellenkezésbe, de nem adtam fel, csupán kevesebb hatékonysággal hárítottam az érintéseket.
Nem értettem, hogy Rhys Higgs milyen módon volt képes rá, hogy ezt hagyja. Hová tűnt belőle a birtoklási vágy? Miért tett magában is kárt, mikor csak engem akart büntetni? Vagy neki már nem fájt? Hogy lehetett, hogy ő már nem érezte a kínt, mikor megannyi férfi kívánta bitorolni, melyhez egykor olyan önző kéjmámorral ragaszkodott?

Bármilyen erős akarat élt bennem, s kifulladásig küzdöttem is a lehetetlen túlerővel szemben, lemeztelenítettek. Elvették az átázott ruháimat, s meztelenségemhez dörgölőztek. Olyan pontokon érintették testemet, hol már megannyi férfi keze járt, de csak Rhys Higgsnek sikerült őszinte impressziót kicsalni belőlük. Volt-e hát bármi, mit elveszíthettem volna? Megtörhetett volna? Még nem éreztem. Időm sem volt rá.

Az eddigi ellenkezésem már mit sem ért. Minden végtagomra jutott ember, valamelyikre kettő is, hogy hatástalanítsák izgő-mozgó nemlegességemet, s elvegyék, amit nekik ígértek. Már nem csak én voltam meztelen. A fölöttem strázsálók úgy rángattak, mintha próbababa lennék a közért kirakatából. Ütéseimet nem érezték meg, valódi kárt egyikben sem sikerült tennem. Ez idáig nem. A legváratlanabb pillanatban azonban, mikor már azt hitték, hogy lefegyvereztek, hogy nincs bennem több erő, hogy dolgozzak akaratuk ellen, újabb megrémítő lépésre szánták el magukat. A lemeztelenített ágyékok ékességnek nem nevezhető bizsujain önön markukkal dolgoztak. Addig a percig.
– Nem, nem kapom be… nem! Nem! – sikításom azonban nem hatotta meg a férfit, aki már nem bírt várni, s szétfeszített állkapcsaim közé ékelte férfiasságát. Elégedettsége azonban csak addig tarthatott, míg a sokkos helyzettől tudatomra nem ébredtem, s nem követtem el azt az egy lépést, mire egyik sem számított. Néhány szívdobbanás erejéig tartott csupán, de én megtettem. Az önkéntelenül elő váladékot csorgató férfi a legnagyobb természetességgel merült el ajkaim között. Míg én fuldokoltam, s hasfalánál fogva igyekeztem eltolni őt magamtól, sorozatos pofonokat gyűjtöttem be a körülöttünk állóktól. Hajamba marakolt, hogy úgy mozgassa fejemet, s ezzel juttassa magát a merevedés szintjére. Az ösztöneim azonban megmentettek a megalázástól, s gondolkodás nélkül hirtelen zártam össze fogsoraimat, hogy kárt tegyek a férfi péniszében. Összeroncsoltam. Felsőtestemet teljes egészében beborította vére, de legalább elengedett.
Míg eddig csak én üvöltöttem, s tőlem zengett az ódon fürdőhelyiség, most a férfiak ordítása, s együttérző, ledermedt hőbörgése töltötte ki a teret. Nem figyeltek rám. A korábbi pofonoktól, s csapásoktól ugyan forgott körülöttem a világ, szédültem, s miután kiköptem a felismerhetetlenné gyötört húscafatot még mindig az idegen férfi vérét nyeltem, de megvolt a lehetőségem, hogy az elcsodálkozó férfifal lábai között utat vágva magamnak, többször is a földre hullva bizonytalan lépteim nyomán, de kiszabaduljak a körből.
Rohantam. Az őrjöngő szerencsétlenen kívül esők keze ökölbe szorult, hogy megleckéztessenek. Most éreztem először igaz félelmet. Most kebelezett be a kétségbeesés elsőként. Most vette el józan eszemet a menekülés. Mert talán ez volt az a pont, ahol mégis vége szakadt volna a játéknak, mit Higgs űzött velem. Másokra bízta volna a piszkos munkát. Másokkal vetette volna el az életem. Gyűlölt. Már biztos voltam benne. Mégis hozzá könyörögtem segítségért, mikor a zárt ajtókilincsbe kapaszkodva a földre rogytam.
– Segítség! Segítség! Valaki… könyörgöm. Rhys… könyörgöm, könyörgöm vigyél ki innen.
Hangom egyre halkult. Egyre tehetetlenebbnek éreztem magam, ahogy közeledtek hozzám a feldühödött férfiak, kik már nem csak testemet, de életemet is akarták.
Felzokogtam.
Még sosem éreztem, hogy kevés lennék, s rászorulnék a világ egy másik egyedének védelmére. Ez nem csak letaglózott abban a percben, de apátiába is taszított. Öljenek meg. Ennyi volt.
 
Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Admin : Mesélő
Kor : 167
Avataron : Lullaby

TémanyitásTárgy: Re: Recepció
Hétf. Aug. 21, 2017 9:44 pm
 



 



Jackie & Ron

A forgalom nem folyik a maga zavartalan medrében, de még lehet haladni, a kórház felé megtalálható egy seattle-inek az az útvonal, ami nem a legforgalmasabb, bedugulós csomópontba torkollik. Így eshet meg az, hogy szinte senki nem kési le az időpontját azok közül, akiknek a mai napon, kora délelőtt kellett felülvizsgálaton megjelennie valamelyik orvosnál. A vizsgálókban nyugalom van, a kórházra csak a szokásos felfordulás jellemző, nem gyanús egy átlagos páciensnek, vagy a rokonoknak semmi az egészből. Nem is lehet az, hiszen egy kórház sosem a nyugalom helyszíne, mindig van sürgés-forgás, s ez így van rendjén, ezzel jár a hatékony betegellátás. Természetesen vannak osztályok, melyek ez alól a szabály alól abszolút kivételek.
- Jenkins nővér! Kérem kísérje ki Mr. Benton kisfiát a váróba, s maradjon vele. - inti magához az egyik orvos az említett nővért, s paskolja meg bátorítón ezzel a páciens fiának buksiját. Leguggol elé a kötöző folyosóján, hozzá kezd el beszélni. - Apukád lábát most be kell gipszeljük, addig a nővér vigyáz rád, rendben van. Ha szépen kéred, biztos előveszi neked a dugikártyáit, amit a nővérpult fiókjában rejteget. Ugye, kedves Alison?
A nővérre kacsint cinkosul, majd amint hátat fordít neki a gyermek és a nő, ő maga belép a gipszelőbe.
- Nem zavarná, hogyha hallgatnánk egy kis zenét? Van ez a bemondó a KEXP FM-nél. Nagyon ért ahhoz, hogy jó hangulatot csináljon. - kérdezi az orvos, majd Mr. Benton beleegyezését megkapva a helyiségben állomásoztatott rádióhoz lépve bekapcsolja azt. Nem túl hangosan, inkább csak háttérzajként, de hadd szóljon. Elég öreg róka már, sok mániája van, az egyik ilyen az, hogy rajong a gipszelésért (a kollégái gúnyolódása szerint kamaszkorának összetört szobrász-álmait éli így ki) illetőleg a feszültségoldó, kórházi szituációban levő de mégis abból kilépő módszerekért, mint ez a rádiózgatás a betegekkel közösen. Mire a beteg lábára felkerül a gipsz, s tolószékben kitolja a folyosóra, ahol a fia várja, 9:31-től 9:32-re vált az óramutató, s a várakozótérben elhelyezett televíziókészüléken megjelennek a rendkívüli híradás képei. Érkező felsőbb jelzésre hang is kerül a tévére, így a kötözésről szintén előkerülő Ron is gond nélkül szembesülhet a hírekkel mindazon idő alatt, amíg a munkája közben enyhe füstmérgezést kapott Jackiet még vizsgálják. Mire Jackie is kikerül az orvosok felügyelete alól, addigra a híradásnak vége van, de ez nem azt jelenti, hogy ne hallhatta volna a szöveget. Ki tudja még hány orvosnak mániája a rádiózás úgy, mint Dr. Faulknernek a gipszelőben. Akárhogy is, itt az ideje, hogy ők maguk is döntéseket hozzanak. Mindketten a polgárság segítésére tették fel az életüket, s bár egyikük sincsen szolgálatban épp úgy, hogy Ron még mindig a lövésből lábadozik, Jackie pedig a füst benyelése miatt került ide, ettől még nem valószínű, hogy ki tudnak bújni a bőrükből. Egy a biztos, erre mindketten józan logikával rájöhetnek: a kórház tökéletesen alkalmas arra, hogy az alkalmi hontalanokat fogadja, ami egyet jelent azzal, hogy tömeg lesz, márpedig a tömeggel be kell tartatni a szabályokat. Vajon innen hogy tovább?

a Staff



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Recepció
 



 

Vissza az elejére Go down
Recepció
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: