HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Utcák

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Utcák
Vas. Márc. 13, 2016 11:44 am
 



 



A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 26, 2016 9:22 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Kedd Márc. 22, 2016 10:35 pm
 



 

TO THOMAS

Nem mondhatni, hogy a lehető legcsinibb szerelésem öltöttem volna magamra, de mentségemre legyen szólva, futni voltam. Most már csak kávézom, tömeg volt a Starbucksban, és inkább megiszom sétálva, minthogy benn nyomorogjak egyedül és szánalmasan. A nagy helyzet sajnos az, hogy nem bírom túlzottan az embereket, ja és ha már itt tartunk, igazából a véleményük sem érdekel az öltözésemet illetően, a történtek óta inkább vagyok slampos, mint bármi egyéb. Nehezemre esik nőnek lenni, sem testi, sem lelki értelemben nem megy, vagyok hát ez a kis nyomoronc, aki nagy ívben tesz a világra, és az sem érdekli, ha ez kölcsönös.
Egész kellemes idő volt, az utcán nem volt épp agyrohasztó tömeg, ami jól jött a zaklatott kis lelkivilágomnak, legalább senki fejét nem kellett leordítanom a hajáról. Párdon. Hajár a fejéről. Mondom, hogy nem vagyok magamnál, bár már sajnos rettentően régen nem, de egyelőre kétlem, hogy ebben bármiféle változás fennállna. A pszichológusnál is annyi történik mindössze, hogy ülök, és várom, hogy leteljen az egy óra. Tegnap közölte, hogyha így folytatom, nem fogja aláírni a papíromat, hogy visszavegyenek állományba, mert súlyos problémáim vannak az önkifejezésemmel. Búcsúzóul bemutattam neki, az a tál arcú meg képes volt írni egy sms-t, hogy holnapután találkozunk. Legszívesebben megütném, ha nem lennének rettentő rossz emlékeim arról, hogy eljár a kezem. Azóta nem is csináltam hasonlót, noha azért fegyvert forgatok a kezemben, az kötelességem, de a harctéren és a lőtéren kívül eszemben sincs durrogtatni.
Nem vagyok az az elkalandozós típus, a reflexeim kiválóak, és elég hamar kiszúrom, hogy egy szerencsétlen megbotlik a járdaillesztések egyikében, és egyenest nekem igyekszik feküdni, ami amúgy csak azért lesz rendkívül vicces, mert hát mondom, jók a reflexeim. Nos, a hóna alá nyúlva kapom el a srácot, és idő közben le is esik, hogy én ismerem ezt az édesen bénácska tagot, mely ténynek határozottan nem tudok örülni, mert ő is egy azok közül, akik egy éve semmit sem hallottak rólam. Biztos nagyon imád… Azt hiszem, most kell bevetnem az egyik ikertestvérem kártyát, úgyis annyit hazudok mostanában, hogy tutira menni fog.
- Basszus, Ügyifogyi…
Na erre határozottan nem számítottam. A gondolataim lehettek túl lassúak, vagy a nyelvem túl gyors, de iszonytatóan hamar lebuktatom magam, igaz, így legalább nem tudja meg, hogy szívem szerint átvágtam volna a palánkon, csak hogy ne kelljen magyarázkodnom a hol voltam eddig kapcsán. Közben igyekszem talpra állítani, mert ez a pozitúra semmilyen szinten sem kényelmes. Szerencsére a kávémnak is mindössze annyi baja esett, hogy letolódott róla a teteje, de ki nem ömlött. Már megérte a sok edzés.

Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Kedd Márc. 22, 2016 11:38 pm
 



 

Callie & Thomas


Szeretek sétálni és ha tehetem, akkor gyalog közlekedek a lehető legtöbb helyre, legyen szó mindössze a sarki boltról, vagy a jóval messzebb lévő bevásárlóközpontról. Csak akkor ülök autóba, ha tényleg órákba telne a gyalogút a célállomásig, de mivel most csak a boltba terveztem elszaladni, mert elfogyott itthon a tej, így szóba sem jöhetett az autó. No és persze azért sem, mert gipszbe rakott lábbal bizony baromi nehéz lett volna vezetni. Igazándiból most sem igazán kellene járkálnom, de szükségem van arra a tejre és sajnos Angie sincsen otthon, hogy esetleg megkérjem, legyen olyan kedves és segítsen rajtam. Úgyhogy fogtam a mankóimat és nekiindultam, bár már az utcán megtéve az első néhány lépést annyira fájt a bokám, hogy megfordult a fejemben, hogy inkább visszamegyek, hagyom a csudába a boltot a tejjel együtt. Csakhogy a sors ezúttal is közbeszólt.
Még csak nem is fordultam visszafelé, mert gondoltam azért megpróbálok menő és erős férfiember módjára viselkedni és még egy lépést megpróbálok, ha elviselhetetlen a fájdalom, csak akkor fordulok vissza. Csakhogy vagyok annyira szerencsétlen - minő meglepő -, hogy beakadjon az egyik mankóm a járdaillesztések egyikébe, én meg természetesen az egyensúlyom is elveszítem. Frankó. Már készültem a becsapódásra, hiszen törött bokával, mindkét kézben mankóval aligha fogok hadonászni, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, aztán talán valaki lesz olyan kedves, hogy látva a gipszem felvakar majd a földről. Azonban nem volt sem zuhanás, sem ütközés, csak egy szorító érzés a hónom alatt. Ekkor vettem csak észre, hogy tökre grimaszolok, a szemeimet is összepréselem, mintha csak félnék az eséstől. Gyorsan rendeztem az arcvonásaimat, csakhogy kinyitva a szemeimet jó néhány pislogásra szükségem volt, hogy elhiggyem, nem csupán délibábot látok. Bár így sem hittem a két szememnek, azt meg kell hagyni...
- Mi a fészkes ragyaverés? - nyílnak nagyra a szemeim, ahogyan továbbra is csak pillogni tudok. - Te... te... mi... hogy... - hebegek, habogok, szóhoz sem tudok jutni. - Callie?! - találom meg végre a hangom, hogy ezzel egy időben hátrébb is lépjek, el tőle, mintha csak valami kísértet lenne. Visszanehezedem a mankóimra és kész szerencse, hogy nem zúgok ezúttal is a földre. Ultrán kínos lenne.
- Nem hiszem el... - rázom a fejem és a szemem is megdörzsölném, ha nem lenne foglalt mind a két kezem, de mivel az előbb éreztem, ahogyan megfog, tuti nem csak én képzelem őt ide. - Az a helyzet, hogy csak nagyon csúnya szavak jutnak az eszembe, megbántani viszont nem szeretnélek, szóval lehet jobb volna, ha elsétálnánk egymás mellett és próbálnánk úgy tenni, mintha semmi sem történt volna - szalad ráncba a homlokom, ahogyan kissé ellenséges arckifejezést öltök. Eddig aggódtam érte. El sem tudom mondani, mennyire. Most viszont, hogy itt van és látszólag semmi baja nincsen, az aggodalom helyét a harag veszi át. Mérges vagyok rá, mert minden szó nélkül eltűnt, még csak egy üzenetet sem hagyott, erre most meg pont akkor kell felbukkannia, amikor szerencsétlenkedek egy sort és naná, hogy ő kap el! Ez nem fair... Ez az egész nem az.
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Szer. Márc. 23, 2016 8:34 am
 



 

Nem kellene meglepődnöm rajta, hogy felismer, nagyon is jóban voltunk, és elég durván ott hagytam lógva, hogy fogalma sem lehetett, mi van velem. Nem mondom, hogy nem ég a pofám miatta, de az a nagy helyzet, hogy akkor senkivel sem voltam képes beszélni Jason-ön kívül, és szerintem ő sem tudta volna, ha nem vagyunk állandóan együtt őrségben. Túl sokat voltunk együtt ahhoz, hogy ne szúrja ki, mennyire súlyos bajom van.
Thomast viszont épp úgy nem akartam beavatni, mint a testvéreimet, szép, nem szép, ez van. Mindenki életében akadnak olyan témák, amikről nem beszél, mindenkinek lehetnek titkai, és a korábbi nyílt vidámságommal ellentétben én most jó mélyre zártam a sajátjaimat. Ettől még nem könnyebb szembenézni azokkal, akiket időközben megbántottam.
- Igen, én, két lábon, leginkább.
Most erre mit lehet mondani? Hogy tűntem el? Könnyen, megerőszakoltak, volt egy abortuszban, aztán a munkába temetkeztem. A testvéreimmel épp úgy nem találkoztam. Ohh, igen, azt kihagytam, hogy úgy kiütöttem a szenátor köcsög, erőszakos fiát, hogy azóta is kómában van. Igazság szerint itt egy ponton képzavarba kerültem, mert aki kómában van, az ugye nem tud nőket bántalmazni, szóval nem nagyon értem a dolgot, de nincs kivel megvitassam, mert Hales előtt nem szeretnék erről beszélni, nem hiszem, hogy olyan jól sülne el, elég hevesek tudunk lenni mindketten, nekünk van a kis négyesünkből maszkulinabb foglalkozásunk. Vagyis, már csak nekem, de esélyesen az sem tart már sokáig, mert a pszichológusomnak sem hiszem, hogy valaha megnyílnék.
Végül eleresztem, hagy menjen.
- Mondanám, hogy megcsíplek, de érzésem szerint nem díjaznád.
Csacsogok, mintha mi sem történt volna, mert nem, nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy nézhet ki ez az ő részéről, túl sok mindent kéne sorra vennem megint, és nem akarok a problémáimra gondolni, néha úgy érzem, bekattanok tőlük.
- Ahogy gondolod, Thomas.
Nyitottam szóra ajkaimat a mondandója után, és igazából már megbántott, amit valószínűleg ő is nagyon jól tud, de ennek jelét nem mutatom, mert most én vagyok a kemény csaj, akit látszólag semmi sem érdekel. Épp ezért rántom meg a vállamat, mintha mindegy lenne, talán ha úgy gondolja, teszek az egészre, a jövőben sem fog előfordulni, hogy beszélni akarjon velem. Fura egyébként, de talán még heves ifjúságának köszönhető, hogy nem az jut eszébe először, mégis mi a fene történhetett, de nem is bánom, egyszerűbb így, most képes lennék elsétálni, és valóban itt hagyni.
- Akkor… jobbulást!
Lépek el jobbra, intve magam mellett, menjen csak, addig kortyolok egyet a kávémból, és ha azzal megvagyok, megindulok attól függetlenül, hogy ő megtette-e. Rohadt nehéz szívvel lépek, de túlságosan félek attól, hogy rettenetesen gyenge vagyok, és az első erőszakosabb faggatózástól esetlegesen leomlanának a falaim, márpedig senkinek sem kell az én problémáimmal foglalkozni, hisz mindenkinek megvan a sajátja.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Szer. Márc. 23, 2016 7:42 pm
 



 

Még csak válaszolni sem tudok az első szavaira, egyszerűen csak megerősítésként hat rám a dolog, szükségem is van rá, mert hiába hallottam a szavait, még mindig nem igazán tudom elhinni, hogy ő az. Hogy összefutottunk az utcán. Erre mégis mekkora az esély? Egy ekkora véletlenre? Hogy annyi itt élő ember közül pont belé futok? Hogy pont ezt az utcát választja? Hogy pont úgy indul el, hogy összefussunk? Hogy pont abban a szaros járdaillesztésben botlok el? És, hogy pont akkor ér oda? Alapjáraton azt mondanám, hogy ilyen egyszerűen nem létezik, de mivel itt állok és ez bizony a valóság, nem tudok mást tenni, mint elfogadni, hogy de, véletlenek bizony léteznek.
- Normál esetben azt mondanám, hogy csipkedj csak nyugodtan, de jah, jól érzed, most valahogy nem viselném olyan jól a dolgot - húztam el a számat kissé és a tarkóm is megvakartam volna, csakhogy a mankók megakadályoztak benne. Én sajnos nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, bár valószínűleg nem csak neki lenne egyszerűbb, ha fátylat borítanánk a történtekre és megpróbálnánk ott folytatni, ahol abbamaradt. Csakhogy nekem volt annyira fontos, hogy halálra aggódjam magam miatta, most pedig, hogy itt áll, képtelen volnék ellibbenni afölött a tényező fölött, hogy se szó, se beszéd eltűnt. És igen, jelen helyzetben sajnos vagyok annyira önző, hogy ne gondoljak bele, hogy minden bizonnyal nyomós oka volt rá. Mert érdekelnének a miértek, abszolúte érdekelnének, csak egyszerűen a sértettségem és önzőségem sokkal nagyobb jelen helyzetben az aggodalmamnál.
Újabb keserű hullám csapott át rajtam a válaszát hallva, még a szám is elnyitottam kissé, mert nem tudtam elhinni, hogy egészen egyszerűen ennyivel elintéz. Ne már, Callie! Ne csináld már! Nem hiszem el, hogy nem érdekli, hogy ilyen könnyedén képes lenne túllépni ezen az egészen, csak úgy elfogadni a "tanácsomat" és továbbállni, úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
- Ez most... komoly? - grimaszoltam egyet, ahogyan odébbállt. Tudom jól, hogy én mondtam, inkább menjünk a magunk útjára, de basszus, nem gondoltam volna, hogy elfogadja! Hogy nem fog ellenkezni! Vagy legalább annyit mondhatna, hogy bocsi! - Oké, akkor szia - ráztam meg a fejem és indultam meg, bár elég lassú voltam a mankók miatt. Hangomból és arcvonásaimból egyaránt sütött a megsértettség, a dac, hogy már csak azért sem fogok rákérdezni, mert úgy vélem, tartozik annyival, hogy maga mondja el, vagy legalább bocsánatot kérjen. Már ha egyáltalán sajnálja, hogy így eltűnt, mert ha nem így van, akkor lehet valóban jobb, ha hátat fordítunk egymásnak.
- Nem hiszem, hogy képes megcsinálni... Majd belehaltam az aggodalomba, erre most, amikor visszajön, semmi bocsi, vagy sajnálom, vagy beszéljük meg, hanem oké, inkább tegyünk úgy, mintha nem is futottunk volna most össze! Hát frankó, komolyan mondom! - puffogok magamban, nem egészen szándékos a hangerő, hogy ő is hallja, inkább csak valahol tudat alatt, mert aztán rájövök, hogy ezeket bizony hangosan is kimondtam, nem csak gondoltam, úgyhogy meg is torpanok. - Most komolyan, Callie? - döbbenten ráncolom a homlokom, ahogyan ránézek, már ha egyáltalán még itt áll és nem jár már sarkokkal odébb. Mert akkor bizony nem marad más, mint a kiabálás, hogy álljon meg, mert nem úgy gondoltam.
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Szer. Márc. 23, 2016 10:33 pm
 



 

Csupán bólintok, erőszakoskodni én ugyan senkivel sem fogok, és bármennyire is fájjon ilyesmit hallani, el fogom viselni, mert egyszerűbb elsétálni, és kivetni magam a régi életemből, mint vallani, és látni a sajnálatot azoknak a szemében, akik fontosak. Én nem akarom, hogy sajnáljanak. Azt sem, hogy megtudják. Ne, nem kell tudniuk, sem neki, sem a testvéreimnek, vagy anyáéknak. Jason is csak azért tudhatja, mert a bázison szükségem volt valakire, aki segít.
Nem mondom, hogy minden az arcára volt írva, de nagyon is jól tudtam, mert annyira bőven ismertem, hogy dühös. Nem mondom, hogy jogtalanul, egészen biztos voltam benne, hogy az ő szemszögéből nézve roppant mód logikus és magától értetődő a haragja, de attól még nem volt könnyű megemészteni.
- Igazság szerint, a te javaslatod, szóval meglehet, magadtól kellene megkérdezned, hogy komoly-e.
Állapítottam meg szelíden, magamhoz képest nagyon is konszolidált voltam, noha jobban jártam volna valószínűleg, hogyha tapló vagyok, mert ha nem fogad vissza úgymond a kegyeibe, nem is kell megmagyaráznom semmit sem. Elköszönünk, remek. Hú, de mocskosul rosszul érzem magam most ettől, milyen jó is volna azt mondani, hogy figyi, Ügyifogyi, elbasztam, de nagyon, ne kérdezd, hol voltam és mit csináltam, mert képtelen vagyok beszélni róla, de esküszöm, rohadtul sajnálom, és remélem, egyszer majd megbocsátasz nekem. Ám most nem ez a nő voltam, igazság szerint a nőiségem majd minden szegmensét elhagytam az eset óta, a küllememet nem tudtam levetkőzni, és már többször megfordult az is a fejemben, hogy lázadásom jeleként nullásgépet ragadok, de a cselekvésig még nem jutottam el. Szerencsére…
Mindenesetre, bármennyire is érezzem aljas féregnek magamnak tőle, elindulok, mert bár ez sem jó, nem is könnyű, de a saját elszigeteltségem mögé mégis egyszerűbb bújni, és nem visszaengedni az életembe a pozitív kapcsolataimat, hogy el kelljen mesélnem aztán mindent. Nem megy, most még semmiképpen sem, de ki tudja, talán eljön az az idő, hogy a küszöbe előtt fogok ácsorogni, bocsánatát kérni eltűnésért s tahóságért egyaránt, reménykedve abban, hogy egyszer elnyerem azt.
Nem nehéz meghallani a füstölgését, ami azt illeti, ahhoz sem kell agysebésznek lenni, hogy nekem címzi őket, noha minden szót nem hallok, bár azért valamilyen szinten komikus, hogy azon is problémázok, hogy azt csinálom, amit javasolt. Nem ma fogom megérteni a férfiakat, bár igazából már ott tartok, hogy nem is akarom. Azért az egész cuki, hogy elméletileg mindez csak a fejében játszódna le, de olyan szinten fel van fújva a kis arca, hogy minden kibukik a száján.
Időközben azért visszafordultam, ha már nekem szánja azokat a szavakat, így illik, bár tényleg egyszerűbb lett volna, ha megsemmisülten eloldaloghatok.
- Nem az én ötletem volt, Thomas.
Mondok ennyit, mert… fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. Ezt nem lehet egyszerűen elintézni, a bonyolult meg nem megy.
- Nem tudom, mit akarsz hallani, azt viszont tudom, hogy én nem vagyok képes beszélni a dolgaimról. Még nem.
Pillantottam a földre, a járda darabjait mustrálgatva. Nem volt benne semmi érdekes, tényleg nem, csak nem bírtam a szemébe nézni. Nem azért, mert kamuznék, hanem féltem, hogyha megteszem, akkor nem leszek képes tartani magam.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Csüt. Márc. 24, 2016 10:00 am
 



 

- Hiába kérdezem, nem tudok rá választ adni - mormogom magamban, nem is igazán neki szánva a szavakat, de egészen biztosan hallja őket. Nyilván tudja, hogy nem gondoltam azért olyan komolyan a dolgot, legalábbis ismer már annyira, hogy tudja, néha hajlamos vagyok feleslegesen felfújni az arcomat. Most is pontosan ez történt. Inkább a dühömnek engedtem teret, ha már az elmúlt egy évben az aggodalom volt a domináns érzés, ha rágondoltam. Éppen ezért a füstölgésem is ennek köszönhető, de valamiért mégsem lennék képes csak úgy itt hagyni. Nem az a típus vagyok, aki képes örökké haragot tartani, csak azért, mert megbántották az érzéseit, akkor már inkább igyekszem helyrehozni a történteket, akkor is, ha tulajdonképpen nem is az én saram a dolog. És akkor még ott van az is, hogy vajon mi történhetett vele, mert sejtésem szerint elég komolynak kellett lennie ahhoz, hogy ezt az egész eltűnéses sztorit meglépje.
- Mármint micsoda? Az eltűnés, vagy az, hogy tegyünk úgy, mintha nem is találkoztunk volna? Mert oké, az utóbbi tényleg az én ötletem volt, de basszus, nem gondolhatod, hogy komolyan gondoltam! Képes lennék szerinted rá, hogy szó nélkül itt hagyjalak? - tudom, hogy nehéz rajtam kiigazodni, de soha nem is voltam egy egyszerű eset, erre ékes példa ez is itt. De valahol bíztam benne, hogy inkább azt mondja, beszéljük meg és nem rábólint a távozás ötletére.
- Nem is kérnélek rá, hogy beszélj róla - hangzik el végül a szelíd válaszom, ahogyan enyhén oldalra döntött fejjel kezdem fürkészni a vonásait. - Sokat gondolkodtam azon, vajon miért tűntél el szó nélkül. Szerintem voltunk olyan jó barátságban, hogy legalább egy sziát kapjak, ha csak szimplán elköltözöl, vagy utazni mész, vagy tudomisén. De az, hogy nem történt semmi ilyesmi, arra enged következtetni, hogy nyilván elég komoly dolog történhetett - vázolom fel a gondolatmenetemet, aztán vagy jól gondolkodtam, vagy sem, majd kijavít, ha nem így van. - Nem azt várom, hogy most azonnal mondd el, mi történt, egyszerűen egy bocsival is megelégednék. De ha nem így van, ahogyan gondolom, akkor pedig azt mondd meg, hogy tudjam, volt-e egyáltalán értelme aggódnom érted az elmúlt egy évben, vagy csak szimplán én hittem úgy, hogy jelent valamit a barátságunk - keményen hangozhatnak a szavak, tudom jól, de legalább ennyit szeretnék tudni. Nem fogom kierőltetni belőle a választ, ha még nem áll készen, ezt szerintem ő is tudja jól. Főleg így, hogy az elhangzottak alapján tényleg nagyon komoly dologról lehetett szó. Aztán majd most eldől, hogyan is tovább, én szerintem megtettem az első lépést.
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Csüt. Márc. 24, 2016 1:00 pm
 



 

- Nem tudom, alapból azt gondolnám, hogy nem lennél képes rá, de azt el tudom képzelni, hogy olyan dühös lazán lehetsz, hogy mégiscsak megtedd. - Láthatóan elég mérges, szóval nem volna igaz, ha azt mondanám, egyáltalán nem nézem ki belőle. Meg aztán, ha a másik gyorsabban lép, mint ahogy mi esetlegesen magunkhoz térünk, bőven ha gyorsabban megyek, akkor nem lett volna választása. Meglehet, tudat alatt nem szerettem volna itt hagyni, azért nem inaltam el nyuszikat megszégyenítő gyávasággal.
- Akkor jó, mert sajnos hiába kérnél. - Fura, eddig számára bizonyosan ismeretlen keménység költözik a vonásaimra, illetőleg tekintetembe, amiből tudhatja, sejtheti, hogy valóban nem állok készen rá, hisz nem csak a szavaim, de a mimikám is bezárkózottságról utal. Ami nem személyesen neki szól, sokkal inkább az egész világnak, és ellene tenni ő maga sem tehet, noha jelenleg nem is hiszem, hogy akarna, lévén a harag sosem tereli jó irányba az embert. Engem sem, épp elég megnézni, hol tartok most.
- Azért az bíztató, hogy már a komoly dolognál tartunk, nem annál, hogy egyszerűen paraszt voltam. - Ami nem is igaz, noha már közel sem vagyok az a vicces, jó fej csajszi, inkább élek a teszek a világra attitűd szerint, és a régi szikrázó mosolyomat sem osztogatom már. Valójában egy két lábon járó segélykiáltás vagyok azoknak, akik ismernek, jobban mondva ismertek és szeretnek.
- Én… – Nyögöm halkan, leszegett fejjel. Ó, hogy mennél a búsba te is, hogy elég a közeledben lennem, és képtelen vagyok utolsó tahóként viselkedni, mert az az édes, elkeseredett kis arcod szinte kiállt azért, hogy meggyőzzelek róla, nem voltál értéktelen barát.
Érzem, ahogy valami marja a szemeimet, és istenemre mondom, lecsapom, hogyha annyi idő óta miatta fogok sírni megint. Beharapom az ajkaimat, hogy úrrá legyek a szentimentalizmusomon, mert nem, szó sem lehet arról, hogy sírjak. Mennyire tudtam, hogy nem szabad hazajönnöm… Jason bezzeg még a bázison van.
- Volt értelme, jó? Biztosíthatlak, hogy aggodalmad egyetlen pillanata sem volt fölösleges. – Ha ugyan számít még valamit a szavam, de úgy hiszem, igen, különben nem szólt volna utánam olyan kétségbeesetten.
- Bocsánat… Azért, mert nem szóltam, és nyugtattalak meg legalább, hogy élek még, de csak azért, a többiért nem, mert ez nem ilyen egyszerű. – Az eltűnésem, a munkába temetkezésem már mind a lelkem cafatjaiban létezésének eredménye, és azért nem kérhetek bocsánatot, mert nem tehetek róla. Nem én tehetek arról, hogy egy eszelős állat úgy döntött, nem fogadja el a nemet. Arról talán, hogy képtelen vagyok beszélni róla, de azért meg hülyeség bocsánatot kérni. Szerintem legalábbis.
- Veled mi történt? – Pillantok le a lábára, egyrészt érdekel, hisz megsérült, másrészt sokkal egyszerűbbnek tűnik róla beszélni, mint a saját mocskomban vergődni.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Szomb. Márc. 26, 2016 4:27 pm
 



 

- Igen, lazán vagyok olyan dühös, de látod? Két lépés elég volt, hogy az aggodalmam felülkerekedjen a fortyogásomon - morgom az orrom alá egy szemforgatás kíséretében, mert ha képes lettem volna rá, lazán itt hagytam volna, hogy ha majd kész bocsánatot kérni, akkor keressen meg. De mint az ékes példa is bizonyítja, sajnos nem megy az olyan egyszerűen.
- Hú, oké - tántorodtam hátra kissé, ám mivel a mankókkal nem volt olyan egyszerű, így csak a fejem-felsőtestem húztam hátrébb. Furcsa volt az a keménység az arcán és igazság szerint meg is rémisztett kissé, mert ezek szerint tényleg olyan dolog történt vele, amiről vagy nem akar beszélni, vagy egyszerűen nem képes. És bevallom őszintén, egyik sem tetszik, mert hiszem, hogy vagyunk olyan jóban, hogyha baj lenne és tudna róla beszélni, akkor megtenné, egy év kimaradás ide, vagy oda.  
- Hát, lehet meglepő, de nem gondolkodom így rólad - adok egyszerű választ arra, hogy paraszt volna. - Aggódtam és rettentő dühös voltam és ez még most is így van, de hiszek abban, hogy normális esetben nem hagytál volna itt szó nélkül - és ha ezt ő is így véli, akkor minden bizonnyal nem normális esetről beszélünk. És faggatni egészen biztosan nem fogom, bármennyire is szeretnék segíteni neki, vagy éppen furdal a kíváncsiság, de ha nem kész rá, akkor nem kész rá, nem fogok erősködni, soha nem is tettem.
A halk, elgyötört kis szó hallatán szeretnék odalépni hozzá és átölelni, azt mondani neki, hogyha nem is lesznek rendben a dolgok, én biztosan itt vagyok és leszek is neki. Mégsem vagyok képes megmozdulni, mert mankókkal kissé nehéz volna kivitelezni a dolgot, ráadásul egy kevéske kis düh és megbántottság még mindig ott lappang bennem.
- Oké - válaszolok halkan, a képemen megjelenő apró mosoly pedig egyértelműen árulkodik arról, hogy érzek azért némi megkönnyebbülést. Elég szar érzés lett volna, ha azt mondja, semmi értelme nem volt az aggodalmamnak, akkor valószínűleg képes lettem volna itt helyben elbőgni magam, vagy éppen hozzávágni az egyik mankómat. Esetleg mindkettőt. De hála égnek nem ilyen választ kaptam, ez pedig némiképp más megvilágításba helyezi a dolgokat.
- Nem is gondoltam, hogy egyszerű volna - mindabból, amit eddig hallottam, illetve láttam, nem is lettem volna képes más feltételezni. - Én megértettem volna egy évvel ezelőtt is, ha azt mondod, el kell menned, nem is faggattalak volna, vagy legalábbis hamar leálltam volna, csak tudod, ez a bizonytalanság eszméletlenül őrjítő volt... - biccentettem oldalra kissé a fejemet, ahogyan ismét megjelent egy halvány mosoly a képemen.
- Jajj, Callie... - tettem felé néhány lépést, továbbra is megenyhült arcvonásokkal. - Megölelsz? - nézek rá a kis esetleg fejemmel, mert most már szeretném, ha megölelnénk egymást, de mivel én képtelen vagyok anélkül, hogy eldobnám a mankóimat, így szükségem van rá és bízom benne, hogy meg is teszi és nem trappolok bele valami kellemetlen érzésbe, dologba ezzel.
- Leestem a lépcsőn. Jobban mondva lelöktek - szélesedett a mosolyom, már egészen közel jártam a szokásos vigyoromhoz. Nem is én lennék, ha nem zúgtam volna le. - Eltört a bokám, úgyhogy egy jó ideig szerencsétlenkedhetek ezekkel a mankókkal - vontam meg a vállam, történt már velem jó néhány baleset, nem ez az első törött csontom, bár a mankóval való közlekedés rettentő szar egy helyzet. - Elkísérsz a boltig?
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Vas. Márc. 27, 2016 11:36 pm
 



 

- Hogyne látnám, elég nehéz lenne nem látnom. - Tekintettel arra, hogy itt áll előttem, úgy vélem, valóban nehéz lenne figyelmen kívül hagynom. Nem akarom egyébként megtenni, lévén soha nem volt semmi bajom Thomassal, egyszerűen csak rettentően nehéz állnom a visszatérésem gerjesztette viharokat.
- Normális esetben valóban nem tettem volna, és nyilván nem vígasztal, de épp úgy nem voltam része a családom életének sem az elmúlt időszakban. – Értelemszerűen itt szó sem volt normális esetről, nem akarom én túldramatizálni, vagy felnagyítani a problémáimat, hogy a bűnöm kisebbnek látszódjon, de sajnálatos módon tényleg ez volt az igazság. Fogalmam sincs róla, hogyha valaha megtudja, mennyire fogja jogosnak érezni a távolmaradásomat és hallgatásomat, de egyelőre erre nem is tudok gondolni. Szeretném elűzni a haragját, szeretnék őszinte lenni, de egyszerűen képtelen vagyok kimondani az igazságot, még csak gondolatban se nagyon szoktam megemlékezni a történtekről, miért is tenném, néha úgy érzem, sosem fog kevésbé fájni.
Azért az a kis mosoly egész bíztató, érdekes, hogy Thomas tulajdonképpen zokszó nélkül hisz nekem, pedig nem ismer születésemtől fogva,és ez olyasmi, amiért végtelenül hálás vagyok neki, alkalomadtán majd meg is köszönöm tisztességesen, de mostanság a hála semmilyen formája nem  működőképes az esetemben. Utálom is érte magam, nem is kicsit, de jelenleg képtelen vagyok átérezni, mi az, amiért tisztességesnek illene lennem.
- Elhiszem, de nem bírtam elköszönni senkitől, vagy épp megnyugtatni őket, eleve esélytelen megnyugtatónak lenni, hogyha az ember a romjain csücsül. – Egyébiránt még most is, de ez olyasmi, ami nem tartozik erre a lapra, és nem is szeretnék kattogni rajta, mert abszolút nem érzem úgy, hogy lenne bármi értelme. Ha hinni tudnék abban, hogy az igazság, a nagy vallomás feloldozna, már rég beszéltem volna, ám nincs így. Hisz ki hinne nekem? Elhinné bárki is, hogy a szenátor nagy becsben álló, sokak által istenített fiacskája egy képmutató féreg? Meg aztán, ha bevallanám, azzal saját gyengeségemet is elismerném, és nő létemre katonaként rettentően szánalmas lenne ama tény, hogy nem tudtam megvédeni magam.
- Én... – Elképesztően édes volt, sosem tudtam igazán távol tartani magam attól a végtelenül magával ragadó, kedves lényétől, s most sincs szívem azt mondani, hogy eszemben sincs megölelni. Odalépek hát, hogy befúrjam magam a karjai alá, és odasimuljak kissé egy remélhetőleg lelket melengető ölelésbe. Az igazság az, hogy nekem is nagy szükségem van rá, és szerencsére most nem kísért meg az elérzékenyülés szele, egyszerűen csak jó.
- Lelöktek? És ezen mit vigyorogsz? Mi az, hogy lelöktek? – Teljesen el vagyok hűlve, abszolút nem értem, hogy miért olyan jó ez neki ilyen, vagy mi mosolyogni való van rajta, szóval csont nélkül rákérdezek, elvégre, miért is ne tenném. Igaz, ha visszakapom rá azt a választ, hogy nem fogja elmondani, mert én sem teszem, tuti nem fogom tovább firtatni. - Az biztos, hogy még gyakorolnod kell. Tudni már, mikor veszik le? Rajzolni szeretnék majd rá ám... – Fejtem ki az igényemet eme apróságra, mert szerintem menő. Nem tudom, miért nem vagyok képes nem mosolyogni a társaságában, de valahogy olyan, mintha kicsit több élet lenne bennem attól, aki ő maga. S iszonyatosan megkönnyebbültem azért, mert nem firtatja a dolgaimat, amivel bizonyosan kiérdemelte a szememben, hogy egy napon, ha képes leszek rá, be fogom avatni.
- Persze, hogy elkísérlek, még a kosaradat is hajlandó vagyok vinni. Mit kell venni? – Azzal el is indulok, és ugyan megtehetném, hogy elveszem a mankóit, és belekarolva terelgetem, de meg kell tanulnia tisztességesen használni őket.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Hétf. Márc. 28, 2016 1:00 am
 



 

Mindössze csak bólintani tudok arra, hogy látja, a halványuló dühöm pedig megjelenik még a vonásaimban; az összepréselt szám, az összevont szemöldököm mind arról árulkodik, hogy ugyan nem libbentem még túl a történteken, de már haladok a „túloldal” felé.
- Jól sejted, nem igazán vigasztal - nem túl jó érzés ezt hallani és nem azért, mert nem volt része az ő életüknek sem, hanem azért, mert ez csak azt a kérdést veti fel bennem, vajon mi történhetett vele, hogy még a családját is maga mögött hagyta? - Azt viszont jó hallani, hogy normál esetben azért nem így történtek volna a dolgok, azt már kevésbé, hogy ezek szerint nem volt normális eset - eddigi szavaiból is nyilvánvaló volt, hogy valami baj történt vele, de nem árt, ha tudja, hogy még mindig aggódom érte. Mert egyáltalán nem jó így látni és az még kellemetlenebb, hogy nem tudok segíteni neki. Legalábbis bizonyos tekintetben nem, amíg be nem avat, úgyhogy addig megpróbálok önmagam lenni mellette, hátha a dinkaságom jó hatással lesz rá és legalább addig jól érzi majd magát, amíg az én társaságomban van.
Valamiért teljesen természetesen jön, hogy hiszek neki, még csak meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg hazudna nekem. Így vagyok kódolva, talán jól, talán rosszul, nekem mindenesetre nincsen kifogásom ellene. Inkább essek többször pofára, minthogy állandóan bizalmatlanul nézzek másokra és bizonytalanságban éljek. Callie-t ugyan csak néhány éve ismerem, de annyi éppen elég volt ahhoz, hogy befurakodjon a szívembe, onnan pedig nehezen eresztek el bárkit is.
- Próbáljuk meg elfelejteni, oké? - megbocsátó kis félmosoly kúszik képemre. - Felesleges azon hisztiznem, hogy egy sms-el is megelégedtem volna, hiszen változtatni már nem lehet rajta, haragudni pedig nem tudok rád, szóval… - mivel a kezemet nem tudom széttárni, ezért csak a vállaimat emelem meg kissé, éppen csak annyira, hogy még rá tudjak támaszkodni a mankóimra. A legjobb szerintem mindkettőnknek, ha megpróbáljuk elengedni, ezt a részét legalábbis és nyilvánvalóan nekem könnyebben is fog menni, mint neki. - De ugye azt azért tudod, hogyha készen állsz majd, én akkor is itt leszek? - nem siettetek semmit, ezt a lépést neki kell megtennie, ha sürgetném, azzal minden bizonnyal csak ártanék neki, amit pedig a világért sem szeretnék. Egyszerűen csak… fontos nekem.
Egy pillanatra megijedek, amikor ismét csak egy „én”-t kapok válaszul, hogy majd azt mondja, ez sem megy, hogy nem fog megölelni. Ám amikor mozdul, szinte látható jele van a megkönnyebbülésnek az arcomon. Amennyire jelen helyzetben képes vagyok rá, átölelem, ez mondjuk mindössze annyiból áll, hogy kissé rá nehezedek, így hátrébb tudom vinni a kezeimet a mankókkal együtt. Elég bizarr látványt nyújthatunk, de nem érdekel a környezetünk, inkább szeretném kiélvezni ezt a néhány pillanatot.
- Hiányoztál - szinte csak suttogok, hangom mégis széles mosolyról árulkodik. Elmondhatatlanul örülök neki, hogy itt van, bár az nem dob túl sokat a helyzeten, hogy milyen állapotban.
- Rosszkor voltam rossz helyen, mondjuk úgy. Egy ajtón szerettem volna bemenni és pechemre pont felém nyílt. Azt pedig szerintem nem kell magyaráznom, hogy egy kifelé rohanó heves nőszemély, egy kifelé nyíló ajtó segítségével micsoda károkat képes okozni az olyan szerencsétlen személyekben, mint én - bosszankodtam már eleget a törött lábam miatt még a kórházban, nem fogok ezen hisztizni, felesleges, jobb nem lesz tőle a helyzet. - Magam alá gyűrtem a bokámat, az pedig megadta magát pillesúlyom alatt - valahol azért szándékomban áll kicsit jobb kedvre deríteni, bár tekintve az első reakcióját a hír hallatán, lehet nem pont egy ilyen témával kellene próbálkoznom. Az viszont mérhetetlenül jól esik, hogy ennyire elhűlt a hír hallatán, mert ezek szerint azért ő is aggódik valamicskét értem.
- Még minimum négy hét, de ez függ attól is, mennyit pihentetem, meg ilyenek. Szóval nyugodtan rajzolhatsz rá - szélesedett a vigyorom, mert rettentő jó érzés volt látni a mosolyát. Próbálkoztam nem foglalkozni azzal, hogy valami baj van, inkább csak magammal ragadni, belerántani olyan őrültségekbe, mint amiket régen is csináltunk.
- Ez igazán kedves tőled! Veszek neked érte egy csokit, mit szólsz? - nevetek fel röviden, valahogy adja magát a helyzet. - Tejet. Mert anélkül nem tudok létezni - tej nélkül nem igazi sem a kávé, sem a kakaó, sem a reggeli, sem a müzli. Szóval… lételem. Számomra legalábbis mindenképpen. Megyek egyébként utána, lassacskán, de próbálva minél biztosabban. Nem is kérném, hogy segítsen, nekem kell boldogulni ezekkel, hiszen nincsen mindig mellettem valaki, aki segít ebben.
- Futni voltál? - a ruhájából legalábbis erre következtetek.
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Kedd Márc. 29, 2016 12:00 pm
 



 

- Tudod, én sem vagyok normális, biztos ez jár, vagy valami hasonló. - Nem mintha ez megoldana bármit, nem, közel sincs így, de tény és való, hogy most azonkívül, hogy karikatúrát csinálok önmagamból, nem vagyok képes másra. Nem tudok beszélni róla, és amíg át nem szakad a gát, szerintem kénytelen vagyok mindenkit bizonytalanságban tartani. Nem akarom, hogy aggódjanak értem, már nem szükséges. A jövőm kérdéses, de az meg az én dolgom, az én döntésem, nem óhajtok belekeverni senkit.
Annyira, végtelenül hálás vagyok neki, pont annyira, mint Jasonnek, aki szintén gondolkodás nélkül hitt nekem, pedig ő sem velem nőtt fel. Azt hiszem, sosem fogom tudni eléggé megköszönni nekik, hogy bizonyos fokig visszaadták a hitemet annak ügyében, hogy merhetek bízni az emberekben, csak hagynom kell kicsit több időt, hogy mindez valóban tudatosuljon bennem, és el merjem engedni a súlyos titkaimat.
- Néha nem tudom felfogni, hogy lehetsz ennyire jólelkű. – Már nem tudom. Korábban, előtte képes voltam én is így viselkedni, már nem megy, mert akkora pofont kaptam az élettől, amitől nagyobb nem kell. Mindenesetre bólintok, gond nélkül benne vagyok a próbáljuk elfelejteni témában, engem erre holt biztos, hogy nem kell kétszer kérni. Nagyon örülnék neki, hogyha valóban sikerülne, mert tényleg nem akartam megbántani. Nincsen sok igazi barátom, érdekes, hogy akik vannak, azok meg pasik, de hát kinek kellenek lány barátok, ha van három ikertestvére? Nekem aztán biztosan nem.
- Tudom, mondanod sem kell, és be foglak avatni, ha készen állok rá. – Nem tudom, mikor jön majd el az idő, de nem szeretném, hogy abban a hitben éljen, nem bízom benne, mert eddig sem erről volt szó, inkább arról, hogy a problémakezelésem finoman szólva sem a legideálisabb, és egyszerűbbnek láttam elmenekülni a történtek elől, mint szembenézni velük, és kiállni. Már csak azért sem ment volna, mert nyíltan csak az egyik gyerekét villogtatja a szenátor, már ha nem csak valami szemét imposztor az, aki engem kicsinált. S amíg ez nem tisztázódik, én sem mondhatok semmit, hisz ki hinne nekem? Egy kómában fekvő férfi egyértelműen képtelen lenne bárkit is megerőszakolni.
- Te is nekem, Pajti… – Szorongatom meg egy kicsit, finoman, nehogy összetörjön még egy-két csontja, de egyébként komolyan hiányzott, és ettem is a kefét sokszor, hogy így jöttem el, de képtelen lettem volna másként viszonyulni a helyzethez. Nem éreztem erősnek magam, és már tudom is, hogy nem vagyok az, az optimizmusomat, derűlátásomat, korábbi személyiségemet úgy fújta el egy, vagy inkább két tragédia, hogy könnyebben talán nem is lehetett volna.
- Jesszus, remélem a csaj legalább rendesen megbánta a hevességét. Gondolom még a frász is rád jött nagy hirtelen. – El tudom képzelni, igazából őt ismerve elég komikusnak hathatott, addig legalábbis biztosan, míg ki nem derült, hogy mennyire gallyra vágta a lábát. Szegénykém, és most szívhat vele hetekig. - Akkor mi a túrósnak mászkálsz vele? Hogy később gyógyulj meg? – Csóváltam meg a fejemet, de a rajzolás biztosan nem maradhat majd el, kitalálok majd valami kreatívat, mert hát ilyen nem gyakran van az emberrel, nekem például még nem tört el semmim.
- Azt, kedves Thomas, hogy igazán jó barát vagy. – Egy kacsintást megengedek magamnak, de ezt is komolyan gondolom, és nem elsősorban a csoki miatt, csak könnyebb elsütni most, mint bármikor máskor. -Legközelebb szólj, és viszek neked. Addig legalábbis, amíg járásképtelen vagy. – Nem azért, mert ne bíznék benne, hogy túléli az utat, inkább azért, hogy tényleg csak négy hét legyen az a lábadozási idő.
- Igen, muszáj egy kicsit karban tartanom magam, ha már kényszerpihenőre tettek. – Ez mégiscsak jobban hangzik, mint a rendelkezési állomány, aminek tényétől még mindig lufi méretűre dagad a fejem, ha rá gondolok. Mindenesetre ez olyasmi, amit tudhat, a miértek már egészen más kérdés. - Na és, legalább csini volt? A szélvész kisasszony? – Érdeklődöm kíváncsian, mert az ilyen találkozások még jól is elsülhetnek, ha nem egy érzéketlen picsa az illető.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Szer. Márc. 30, 2016 4:08 pm
 



 

- Én sem vagyok túl normális, szóval… - akadok meg a folytatásban, mert ha az eredeti terv szerint fejezném be a mondatot, akkor bizony megint csak olyan irányba vinném a beszélgetést, amerre pont nem szeretném. Úgyhogy csak lógva hagyom a mondatot, én eddig még nem estem túlzottan pofára, remélem ezután sem fogok, biztosan engem is rettentően megviselne a dolog.
- Még nem tört meg a zord világ és bízom benne, hogy ezután sem fog - válaszoltam mosolyogva, mert szerintem ez volt az igazság, bármennyire is tűnjék egyszerűnek. Van, akit már gyerekkorában letérít a „helyes útról”, van, akiket csak később és nem mindenki képes úgy kilábalni belőle, hogy ne változzon meg, vagy veszítsen valami fontosat magából. Ilyenkor nyilván sokat számít az is, kik vannak az ember mellett, mert ha egyedül van, biztos hamar magába szippantja a „sötétség”, de ha vannak, akik kihúzzák belőle, akkor véleményem szerint már fényévekkel jobb a távolság. Amikor apa meghalt, nekem is nehéz volt, de a nővéremmel ott voltunk egymásnak, így lényegesebben könnyebb volt átvészelni azt az időszakot úgy, hogy ne veszítsek a pozitív valómból. Éppen ezért szeretnék Callie számára is támaszt nyújtani és nagyon remélem, hogy nem csak én vagyok egyedül így ezzel, minél többen próbáljuk magunk után húzni, véleményem szerint annál jobb. Persze először nyilván magában kell helyrepakolnia a dolgokat, addig nem erőltethetünk semmit.
- Rendben - bólintottam, én biztosan nem fogom siettetni, ha napokat kell várni, akkor napokat, de ha több hónapot, esetleg évet, akkor annyit, én biztosan nem fogok türelmetlenül toporzékolni, legfeljebb majd csendben aggódom érte, de szeretném, ha legalább mellettem úgy érezné, nem változott annyit a világ és ha ugyanolyan nem is lehet, mint egy évvel ezelőtt, azért én még mindig itt vagyok.
Jól esnek a szavai, minden gondolkodás nélkül elhiszem, hogy én is hiányoztam neki, olyan nyugodt és megható ez az ölelkezős pillanat, hogy szívem szerint sokkal hosszabbra nyújtanám, olyan jó volna, ha nem csak néhány másodperc jutna belőle. Órákig azonban nem volna túl kellemes itt állni, úgyhogy kiélvezem a pillanatot, bár tény, hogy most már tudom, itt van, nyilván nem ez az utolsó találkozónk, úgyhogy lesz még alkalmunk, hogy gyűjtsünk néhányat azokból a bizonyos pillanatokból.
- Megbánta, igen, legalábbis nekem azt mondta. Meg haza is fuvarozott a kórházból - tájékoztatom kicsit arról, mert az eddig látottak és hallottak alapján Cait-nek bizony eléggé munkálkodik a lelkiismerete. - Mivel hozzá vagyok szokva a szerencsétlenségekhez, inkább csak akkor kerülgetett a szívroham, amikor realizáltam, hogy minden bizonnyal eltört a bokám - húztam el a számat. Tény és való, hogy hozzá vagyok szokva a törött csontokhoz, de a bokámat még egyszer sem sikerült ennyire gallyra vágnom, műteni is kellett, meg minden, azért az ilyesmi elég ijesztő tud ám lenni.
- Ahha, direkt sanyargatom magam ezzel a monstrummal a lábamon, meg tudod, szeretek az átlagosnál is balfékebb lenni, merthogy ezekkel a mankókkal az vagyok, te is láthatod - próbáltam komoly arcot vágni, de minden bizonnyal így sem hitte el a dolgot. - Szükségem van arra a tejre és mivel senki nem volt elérhető állapotban, sajnos neki kellett vágjak az útnak - és milyen nagy szerencse, hogy megtettem! Hiszen tökéletes volt az időzítésünk, azt hiszem.
- Köszönöm, ez igazán kedves tőled - mosolyodom el szélesen, mert valóban jól esnek a szavai és minden bizonnyal nem csak azért kaptam őket, mert csokit ígértem neki. - Rendben, köszi, mindenképpen szólni fogok - bólintok. - Csak tudod azért elég szar egy helyzet, mert most tényleg telefonáljak azért, mert szükségem van egy doboz tejre? - grimaszolok egyet. - Oké, nem azzal van a bajom, hogy el kell fogadjam a segítséget, csak bakker, mi van, ha valami fontos dolog közben zavarlak meg? Tök gáz ez az egész - sóhajtottam, megforgatva a szemeimet, mert tényleg kellemetlen azért mindenért telefonálgatni. Mi van, ha legközelebb a wc-papír fogy el? Akkor majd azt hozatok magamnak? Cink.
- Kényszerpihenő? Hogyhogy? - elképzelhetőnek tartom, hogy a második kérdésre már nem kapok választ, de próba cseresznye, legfeljebb kiteszi a stop táblát, én biztosan nem fogok akkor tovább kérdezősködni. De ez azért mégis olyan dolog, ami érdekelne, nem hiszem, hogy a fiatal, életerős katonákat csak úgy kényszerpihenőre dobálják.
- Hogy mi? - kapom felé a fejemet hirtelen a kérdését hallva, mert egyrészt hirtelen ér, másrészt ez… azt hiszem, sok mindent elárul az, hogy halványan elpirulok, amikor Callie arcáról az útra fordítom a tekintetem. - És igen, elég csinos, ami azt illeti. Hosszú, vörös haja van és gyönyörűek a szemei. Ráadásul kellőképpen dinka ő is, nevet a poénjaimon, bár azt nem tudom, tetszenek-e neki, vagy csak kedvességből teszi. Ráadásul elviseli a hülyeségeimet és a szerencsétlenségemen is inkább velem együtt nevet, nem pedig rajtam - hát, azt hiszem kicsit bővebb leírást adtam Caitlyn-ről, de annyi baj legyen, ha zavarban vagyok, az átlagosnál is többet beszélek…
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Csüt. Márc. 31, 2016 12:37 pm
 



 

Fogalmam sincs róla, hogy mit akar mondani, de valószínűleg jobban járok, ha nem tudom, következésképp egyáltalán nem erőltetem a dolgot. Jobban jár szerintem mindenki. Örülök, hogy valamelyest lecsillapodtak a dolgok, és nem kell vernem a fejem egyik közeli épület nagyon kemény falába sem.
- Így legyen. – Tényleg kívánom neki, hogy soha ne kelljen megtapasztalnia még több pofont az életben, rossz lenne látni, ha olyanok szeméből hunyna ki a fény, akik fontosak a számomra, sokkal inkább akkor szenvedjek én. Szó sincs arról, hogy mazochista lennék, egyszerűen csak így érzek ezzel kapcsolatban.
Hálásan pillantottam rá, komolyan nem tudtam volna most megmondani, mivel érdemeltem ki a barátságát, és hogy ennyire elnéző velem, pedig szinte semmit sem osztottam meg vele. Talán bízhatnék jobban a körülöttem élőkben, ha ő nem, meglehet, más sem akarná mindenáron kikényszeríteni belőlem az igazságot, s akkor meglehet, tudnék tovább élni anélkül, hogy minden egyes nap eszembe jusson több ízben is az egész. A testvéreim semmit sem tettek ellenem, nem ezt érdemlik, s végül is, ki érthetne meg náluk jobban? Kivéve Halest, ő más eset, vele kapcsolatban túlontúl is szövevényes ez az egész, és fogalmam sincs, képesek leszünk-e áthidalni az időközben közénk ékelődő távolságot. Az ölelés közben azért lényegesen könnyebb pozitívan látni a világot, bár még mindig nem az igazi, de legalább meggyőz arról, hogy fejlődőképes vagyok ilyen téren.
- Az legalább pozitív. Mondjuk, most még azt sem mondhatom, hogy te voltál az ügyetlen, ha egyszer valaki majdnem telibe talált egy ajtóval. Egyébként meg, annyira nem vészes, ha utána ugyanúgy tudsz majd járni. Képzeld csak el, ha sportoló lennél, és ráment volna a karriered. Szóval csak egy kicsit kell a szokásosnál jobban bénázni. – Már majdnem önmagamnak éreztem magam, fura. Azt hiszem, óriási hibát követtem el azzal, hogy begubóztam, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy Hales börtönbüntetése miatt sem akartam senki látni, annyira emésztett a bűntudat. Most, hogy kinn van, már legalább emiatt nem ég annyira a bőr a pofámról. Sosem fogom nem utálni magam miatta, de nagy megkönnyebbülés, hogy szabadlábra helyezték.
- Így már értem. Na sebaj, így lehetek a nap hőse. – Nyilvánvalóan istenesen felnagyítom a dolgokat, de hát na, van ez így, eszemben sincs komolyan venni ilyen téren magamat, és már az is egy kisebbfajta csoda, hogy hajlandó vagyok ökörködni. Most jól esik, és valahol mélyen ennek őszintén örülök, csak még nem tudatosult bennem úgy igazán, mennyire jó hatással van rám Thomas.
- Hát egyértelműen nem úsznád meg csak a doboz teljes, szóval ne aggódj emiatt. Egyébként is túl sok mostanság a szabadidőm, szóval nem okoz gondot a dolog. Ha meg valami fontos dolog közben zavarsz meg, vagy nem veszem fel a telefont, vagy megmondom, hogy akkor épp nem alkalmas. – Nem igazán láttam be, hogy ez olyannyira problémás helyzet lenne, tekintettel arra, hogy neki sokszor annyi időbe kerül mindezt megejteni, mint ami alapból lenne. Én szeretek segíteni, vagyis szerettem korábban, az utóbbi időszakban azonban elég nagy tahó voltam szinte mindenkivel, de be kell látnom, Thomassal épp úgy nem megy, amennyire vélhetőleg a testvéreimmel sem fog, összetehetem a két kezemet, hogy vannak ilyen emberek az életemben. - Tényleg nem parázz emiatt, nagylány vagyok már, tudok szólni, ha nem megfelelő az időpont, és utána még mindig felkerekedhetsz beszerző körútra. – Elvégre, egy telefont megejteni nem egy nagy dolog, maximum nem veszem épp fel. A fejét biztos nem fogom leharapni.
- Nos, egyrészt összeférhetetlenség miatt panaszt tettek ellenem. Elég nagy picsa vagyok az utóbbi időben. Másrészt az előzetes pszichológiai felmérések szerint poszttraumás stresszben szenvedek. – Kimondani is fárasztó, de nem mondom, hogy röhejes, mert olvastam róla, és az a szomorú igazság, hogy valószínűleg tényleg, csak épp közel sem a fronton megélt dolgok miatt. Ennyit elmondhatok, az okokat firtatni már nem fogom, mert arra viszont képtelen vagyok.
- Ohh. – Állapítok meg ennyit, és kissé félredöntött fejjel, kíváncsian fürkészem Thomas vonásait, van itt valami érdekesség, az már biztos. - Mondok neked valamit, Thomas, az őszinte nevetést szerintem egy nő sem tudja előadni, szóval jó eséllyel tényleg tetszenek neki a poénjaid. Kedves lánynak tűnik, mondhatni, szerencséd van, hogy miatta botlottál meg. – Nagyon édes, hogy zavarban van, és alig várom, hogy arról kezdjen csacsogni, hogy esetleg kialakult köztük valaki. Az én életemben ki van zárva egy kapcsolat, de mások dolgaiért ilyen téren nagyon tudok lelkesedni.
- A bolt után hazakísérlek még, de utána megyek, kell valami hülye fogalmazást írnom a pszichológusomnak, és fogalmam sincs egyelőre, mi szerepeljen benne. – Nem tudom, miért kell ilyen dolgokkal foglalkoznom, mikor még semmit sem mondtam neki az életemről. Lehet, azt hiszi, az írás könnyebben megy. Sajna téved…, , ,
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Vas. Ápr. 03, 2016 1:32 am
 



 

Csak bólintottam egy aprót, halvány mosollyal az arcomon. Valóban jó lenne, ha nem kapnék pofonokat az élettől, de tisztában vagyok azzal, hogy a jó szándékú emberek a mai világban sokkal többször pofára esnek, mint a bezárkózott, mogorva emberek. Annyi baj legyen, biztos nem fogom feladni a valódi énemet csak azért, mert félek attól, hogy csúnyán megüthetem majd a bokámat. Ha megütöm, akkor megütöm, ez legyen majd annak az időnek a problémája.
- Az, abszolút! Fel is írtam neki érte a piros pontot - mosolyodtam el szélesen, mert valójában semmiféle pontgyűjtő füzetem nem volt. Azon kívül, amit olykor a boltban osztogatnak, mindenesetre érdekes lett volna eljátszadozni a gondolattal, hány piros pontot tudnék kiosztani a körülöttem élőknek. - Persze, de azért időzíteni is csak én tudok így. Elég lett volna, ha két másodperccel később lépek fel arra a hülye lépcsőre, vagy alapból tovább telefonálok, akkor máris semmi probléma. - Vicces egyébként, hogy most mintha én győzködném őt arról, hogy igenis én voltam az ügyetlen. Mi van velem? - Amúgy igen, ezzel egyetértek. Így csak néhány hétnyi kényszerpihenőre vagyok ítélve, de ha minden jól megy, akkor ugyanúgy fogok tudni járni, legfeljebb egy ideig még nem rohangászhatok - vontam meg a vállam. Mondjuk a kórházban, ha egy érdekes eset után kell futni, leelőzve a többi rezidenst, akkor azért szívás lesz majd, ha nem futhatok, bár már önmagában örülni fogok annak, hogy egyáltalán melózhatok, úgyhogy tuti nem fogok amiatt pattogni, hogy nem rohangászhatok a folyosókon.
- Bizony, hogy lehetsz! Az én hősöm, aki megmentett a taknyolástól és aki kisegít a vásárlásban - nekem nem esett nehezemre felvenni a fonalat, olykor bizony én is felnagyítom a dolgokat, cseppet sem zavart, hogy Callie is így tett. Sőt, kifejezetten örültem is neki, mert rendkívül jó jelnek tekintettem, ami azt illeti.
- Ez esetben köszönöm, valószínűleg élni fogok a lehetőséggel, de csak akkor, ha egyszer-kétszer maradsz is legalább egy teára. Vagy egy kávéra - ha már tejről beszéltünk. Kissé zavartan bólintottam egyet, mert teljesen igaza van, én aggodalmaskodom túl ezt a dolgot, nem kell minden túlbonyolítani. - Oké, rendben, megígérem, hogy legközelebb hívni foglak és nem parázok majd, hogy esetleg alkalmatlan pillanatban sikerült megcsörgesselek - zárom végül ennyivel a dolgot és be kell lássam, ezzel rettentő módon megkönnyítené az életemen. Nagyon nehézkesen közlekedem, hát még, ha valami szatyrot is kellene cipelnem! Mondjuk esélyesen a hátizsák játszana ilyen esetekben és hiába nincs olyan messze a bolt, mankókkal igenis hosszú az út oda és vissza is.
- Összeférhetetlenség? - nyílik el szemem, szám egyaránt, mert oké, hogy Callie azért nem az a visszafogós típus, ha úgy adódik a helyzet, de nyilván egy katona alapból strapabíróbb ilyen tekintetben is, nem? - Nem is tudtam, hogy lehet ilyet csinálni a katonaságnál - kanyarítom inkább erre, mert lehet ennek is ahhoz a valamihez van köze. Mondjuk elég szívás úgy beszélgetni, hogy fogalmam sincsen, mikor lépek érzékeny területre, de legfeljebb leállít, ha rossz felé tapogatózom. - Poszttraumás stressz? Te jó ég, Callie, ez azért nem olyan egyszerű dolog - se nem beleesni, se nem kilábalni belőle, szóval ez az a pont, amikor megint baromira elkezdek aggódni érte. És ezt bizonyára ő is láthatja rajtam, látott már elégszer parázni valami miatt és most ráadásul róla van szó! Kérdezősködni azonban nem kérdezősködöm, mert ismét csak félek, hogy érzékeny dologra taposnék rá. Inkább én mesélek neki, ez jóval vidámabb témának ígérkezik.
- Tényleg? Ezt azért jó hallani - telepszik egy elégedett, féloldalas mosoly a képemre, mert ez azért nagy szó! Tudom, hogy olykor nagyon fárasztó tudok lenni, de ha Callie-nak igaza van és Cait-nek tényleg tetszettek a poénjaim, akkor máris jobb a helyzet. - Valóban kedves lány és én is örülök, hogy nem valami érzéketlen debellába futottam bele - az kellett volna még! Akkor tuti nagyobb pácban lennék, mert minden bizonnyal rám kente volna, hogy az én hibám volt az egész, vagy ki tudja még, mik történhettek volna akkor.
- Rendben, köszönöm - mosolyogtam rá hálásan. - Azt megmondta, hogy miről kell írnod? - nem tudom, ilyenről beszélhet-e, legfeljebb kiteszi a stop táblát és nem kérdezősködöm tovább. - Mondanám, hogy segítek benne, de ebben minden bizonnyal nem tudok és ez nem is olyan dolog, amit félvállról lehetne venni. Mindenesetre veled vagyok, ha kell valami és szurkolok, hogy sikerüljön túllendülnöd ezen - biztató mosoly kanyarodik a képemre, ahogyan oldalt pillantok rá. Lassan elérkezünk a bolthoz is, nem túl nagy, de a bejáraton ezért be kell verekednek magam, nem olyan egyszerű ám a mai biztonsági korlátokon keresztüljutni, de sikerült!
- Szóval… Milyen csokit szeretnél? - érdeklődöm, miközben megállok a csokis pult előtt, ha már úgyis ez van előrébb, mint a tejes stand.
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Kedd Ápr. 05, 2016 10:25 am
 



 

- Ne legyél már ilyen maki… még majd magadat hibáztatod, mert más hevesebben nyit ki egy ajtót? – Persze, a sok ha. Ha beszélünk Callievel a dolgokról, ha nem hagyom, hogy ott maradjon, ha nem engedem, hogy ő üljön helyettem, ha nem vagyok olyan hülye, hogy bemossak valakinek akkorát, hogy elveszítse az egyensúlyát, és a földre esve kómába essen… Értelmetlen, mind megtörtént, neki meg eltört a lába, lehetett volna nagyobb baja is, mondjuk ha ő is beüti a fejét. Szerencsére ilyesmi nem történt.
- Nem mintha javallott lenne rohangálnod a te tehetségeddel. – Bököm vállba, de azért óvatosan, nehogy kitörjön a másik bokája is, mert akkor megnézhetjük ám magunkat. - Ezzel a pihenővel ilyenkor csak az a gáz, hogy nem is tudja élvezni az ember, mert a törött testrész azért nem lehet kellemes.- Tapasztalatom nincs, sosem tört el semmim, legalább ennyit elmondhatok.
- Máris varratok magamnak maszkot és köpenyt. – Nem mintha valaha nem tartottam volna agyzsibbasztóan komikusnak, hogy ezeket a drága hősöket soha senki nem ismeri fel. Miért? Mert le van nyalva a hajuk, és el van takarva a szemük? Hagyjuk már.  
- Hahh, milyen kis naiv vagy, azt hitted bedobom a szajrét és megyek is? A minimum a kávé… – Nem mintha a kávé miatt mennék úgy egyáltalán, soha nem volt vele semmi bajom, sőt, majd megzabálom az ügyetlen kis fejét, bár az tény, hogy tartottam tőle, hogy esetleg félni fogok még tőle is, pedig nála ártatlanabb pasit nem igazán ismerek. Hála az égnek azonban eszembe sem jutott hasonló. - Helyes. Hidd el, ha nem tudom felvenni, nem fogom, és kész. – Erősítem meg ismételten a dolgot, egyébként nem mintha olyan marhára elfoglalt lennék mostanában, maximum az a necces, ha a pszichológusnál csörget meg éppen, de annyira nem vagyok tiszteletlen a dokimmal, hogy ilyen szinten semmibe vegyem, szóval olyankor ki is kapcsolom.
- Hát, elég elviselhetetlen vagyok újabban, szóval nem csodálkozom, hogy a kutya sem akar együttműködni velem. Szerintük nem is vagyok képes rá, szóval amíg a pszichomókus nem keveredik ki lelkem útvesztőiből, addig felfüggesztettek. – Nem egy vidám téma ez sem, az tény, tovább nem is szeretném ragozni, épp elég gáz, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretnék, beszélni róla egyáltalán nem kellemes.
- Azt mondják, de ez szerintem tök hülyeség, mert miért is lenne… – Tagadásban élek egyértelmű módon, holott tökéletesen elzárkózom mindenkitől a problémáimat illetően, még Jason sem tud mindent, bár azt igen, hogy miért vagyok ennyire bezárkózva. - Jó, annyira nagyon ne aggódj, majdcsak túlleszek rajta valahogy. – Próbálom lekicsinyíteni a problémámat, holott én is tudom, hogy nem vicc, de egyszerűbb így, mint szembenézni velük.
- Szerintem igen. – Akadnak persze remek színésznők is a világon, de összességében nem gondolnám, hogy annyira jellemző lenne a nőkre a kamu nevetés. Tévedhetek is, de szerintem Thomas elég vicces gyerek, hát ha még hozzávesszük a bénázása okán felvetődő kárörvendést is. - Az tuti, hogy így jobban jártál. – Öröm az ürömben, ahogy mondani szokás.
- Hát, igazából egy napomat kellene leírnom neki, különösen arra való tekintettel, hogy mi tett boldoggá, de én nem akarom ezt az egész kezelést, nem szeretném beavatni az életembe, pedig tudom, hogy nem megy anélkül, de képtelen vagyok rá, és félek, ha leírom neki egy napomat, abban talál kapaszkodót, ami igazából a feladata is, és nem lenne szép ennyire ellehetetlenítenem, de… Áhh, lehetelten egy alak vagyok. – Sóhajtok fel, mert esetleg nézhetném onnan is, hogy talán tényleg tud segíteni, de jelenleg erre képtelennek érzem magam.
- Hmm, ezt a szőlőset. – Veszem le a pultról a táblával, és pakolom be a kosárba, lévén nálam van, ő úgysem tudná mankózás közben vinni. Utána már indulhatunk is a tej fel. - Melyikből és mennyi kell? Téged ismerve biztosan jobb tartalékolni.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Vas. Ápr. 10, 2016 8:30 pm
 



 

- Hát… jah - húztam el a számat, mintha csak a tarkóvakarást szeretném helyettesíteni valamivel. - Jó, hát nyilván nem magamat hibáztatom, csak érted, rosszkor voltam rossz helyen - vontam meg a vállam ennyivel, én aztán nem fogok ragaszkodni a saját bénaságomhoz, az tuti.
- Nem fogok egy helyben ülni és inkább kötögetni csak azért, mert félek, mikor bukok orra legközelebb - nevetek fel röviden a szavait és a vállba bökését követően. Hála égnek nem borulok, ő sem lökött olyan erősen, meg azért meg tudtam magam tartani a mankókkal. Szép lett volna, ha tényleg kitöröm a másik lábam is… - Valóban piszkosul tud fájni, úgyhogy szedem a fájdalomcsillapítókat, azokkal valamivel elviselhetőbb. Mondjuk szerencse, hogy van tévé, meg számítógép, meg könyvek, mert amúgy nem nagyon tudom, mit kezdenék magammal - tanulok, tévézek, gépezek, elég uncsik így a napok, bár még inkább azok lennének, ha nem lenne semmi ilyesmim, amivel szórakoztathatnám magamat.
- Tuti nagyon csini lennél benne. De ugye olyan maszkot csináltatsz majd, amin vannak kis szarvacskák is? - cukkoltam én is őt egy kicsit, ha tehettem volna, szintén vállba böktem volna, így csak az idióta vigyorgásomat kapta.
- Hát látod, akkor felírhatjuk a naiv jelzőt is a sok többi mellé - nevettem fel könnyedén és röviden. Az előbbi szavaiból azt vettem ki, hogy tényleg csak felkísér, aztán már megy is, de én csak örülök, ha egy kávéra azért marad, hiányzott már nagyon, ami azt illeti, szeretném kihasználni a lehetőségeinket.
- Azért ez elég durva - nézek rá enyhén elnyílt szájjal-szemekkel. - Mármint nyilván én nem tudok túl sokat a katonaságról, meg a filmek is tuti mást mutatnak, mint a valóság, de gondolom nem ritka az olyan katona, aki a kelleténél bunkóbb mondjuk… - töprengek hangosan, mintha csak próbálnám megérteni ezt az egész helyzetet. - Gyakran előfordul, hogy egy katonát ilyen miatt felfüggesztenek? - lehet gyakoribb, mint gondolnám, de aztán ki tudja, Callie talán tud valami értelmes választ adni nekem.
- Erre csak te tudhatod a választ - válaszoltam nemes egyszerűséggel a tagadására. Az eddig elhangzottak alapján szinte biztos voltam benne, hogy az a bizonyos dolog is közrejátszott ebben az egészben, hogy kialakult nála a poszttraumás stressz, de azon kívül, hogy mellette állok és támogatom, mást sajnos nem tudok tenni. - Én elhiszem, hogy túl leszel majd rajta valahogy, de azért én aggódok, ezt nem lehet csak úgy kitörölni valakiből - én már csak ilyen aggódós fajta vagyok, tudja szerintem ő is nagyon jól. És egy ilyen helyzetben aggódom is érte, mert a barátomnak tartom és érdekel, hogy mi van vele.
- Arra még nem gondoltál, hogy ő tényleg segíteni szeretne? Hogy kijuss ebből az egészből? Lehet könnyebb is lenne valaki olyannak elmondani, aki nem ismer, aki tuti nem ítélkezik, akit minden bizonnyal a kezelés után nem is nagyon fogsz már látni… - próbálok némi lelket önteni belé, bízva abban, hogy nem csak rontani fogok a dolgokon. Én tényleg szeretném, ha javulna a helyzet és jobban lenne, ennél többet viszont nem tehetek. Most még legalábbis semmiképpen sem.
- Nem is tudtam, hogy szereted a szőlős csokit - csodálkozom rá kissé a választására, mert eddig még nem nagyon volt ilyen, vagy csak szimplán dinka vagyok és elfelejtettem. - Nekem betennél kérlek egy olyan simát? - bökök a fejemmel a kiválasztott csokira, mert azért nekem sem árt, ha már itt vagyunk, akkor nem fogom kihagyni a lehetőséget.
- Abból ott ni - ismét csak a fejemmel tudok jelezni, melyikre is gondolok, bár mivel kicsi a bolt, nincs is túl nagy kínálat. - Legyen négy, azzal kibírom pár napig. Bár, inkább ne! Legyen csak három, akkor hamarabb elfogy és jöhetsz majd megint - vigyorodtam el szélesen, vicces formába öntve, hogy bizony szívesen látnám majd újra, lehetőleg minél hamarabb. Mondjuk nem régen mondta, hogy hívjam és ha tud, jön egyből, de… így viccesebb.
- Két pizzás csiga kellene még holnap reggelire és két zsömle ma vacsorára, ezenkívül azt hiszem mindenem van otthon. Te szeretnél még valamit? - adom le neki a rendelésem és fordulok felé egy újabb kérdéssel is, mert az én részemről ennyi volna, ha megvannak a péksütik, mehetünk is a pénztár felé. Ami megint csak egy szép menet lesz, de ha Callie megfogja az egyik mankóm, amíg előhalászom a pénztárcámat, akkor azt hiszem könnyebb lesz. Bár utána.. inkább odaadom neki a pénztárcámat is, fizessen abból, két kézzel mégiscsak egyszerűbb kotorászni benne, mint eggyel.
Vissza az elejére Go down
Caleigh Devonshire
avatar
Igazság- és hadügy

Kor : 29
Avataron : Rose Leslie

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Hétf. Jún. 27, 2016 8:59 pm
 



 

- Alap, a szarvacskák úgyis illenek a kobakomra. – Na jó, mostanában határozottabban nem, de be kell vallanom, mellette sokkal egyszerűbbnek érzem azt, ha olyan próbálok lenni, amilyen voltam, nem tudomást véve mindarról, ami történt velem. Így könnyebb.
- A bunkóság az egy dolog, az meg egy másik, hogy valakivel nem lehet együttműködni. Volt pár túlkapásom az utóbbi időben sajnos, aminek megvan a maga oka, de nyílván senki sem köteles semmit tolerálni a problémáim miatt. Ezért született meg az áthidaló megoldás. – Remélhetőleg segíteni is fog, mert különben fogalmam sincs, mi lesz az életemmel. Nem tudnám, merre menjek, mit kezdjek magammal, nem lennék senki és semmi… Még üresebb lennék, mint amilyen most vagyok.
- Nem, valóban nem lehet. – Sóhajtok fel kelletlenül, bármit is mondjak, én abban sem hiszek igazán, hogy valaha túl leszek rajta, de nem szeretném tetőzni az aggodalmát, egyébként is van elég baja neki saját maga miatt is, igazán nem szeretném, hogy miattam is jobban aggódjon, mint kellene.
- Persze, biztosan segíteni szeretne, de ettől nem lesz könnyebb sajnos, bár az lenne. – Fogalmam sincs, hogy az én problémámból ki lehet-e egyáltalán valaha ténylegesen gyógyulni, az meg hiányzik a francnak, hogy egész életemben dokihoz járjak. Elég gázos lenne azért, ennyire elcseszett sosem akartam lenni, most meg… áhh, inkább nem is idegesítem ezzel magam pluszban.
- Ohh, én mindenféle csokit szeretek, ezért általában sosem választom ugyanazt, és naná, hogy beteszem. – Le is veszem őket, és a kosárban landolnak az eddigiek mellett. Csoki nélkül nem élet az élet, ezt még jelen lelkiállapotomban is tökéletesen tudom. - Pár napig, csak vigyázz, még a végén gurulni fogsz a gipszeddel. – Csak cukkolom, alapvetően sosem tűnt hízásra hajlamosnak, és az utóbbi időszak tanulsága szerint én sem vagyok, máskülönben a normális kaja helyetti temérdek csipsz, csoki, pizza és cukros üdítő megtette volna a hatását. A javítására felnevetek, tudom már, miért bírtam mindig ezt a kis tökfejet, imádnivaló, hogy sosem alakoskodik vagy kerülgeti a forró kását, kimondja, amit érez, és amire szüksége van. Két csokit kap, rá is kacsintok, az utánpótlást meg majd viszem pár napon belül. Nem kell elzárkóznom a múltamtól, csak mert egy valaki belőle tönkretette az életemet, sőt, inkább rájuk támaszkodva kellene tovább mennem, úgy nagyobb esélyem lenne a sikerre. Még csak tudniuk sem kell, de terápiás jelleggel jó lehet a barátaim körében tartózkodni, nemde? Épp úgy, mint a testvéreimében, bármennyire is véljek velük találkozni.  
- Nem, nekem nem kell más, meg egyébként se te etessél. Szóval akkor két pizzás csiga, és két zsömle. Azt üresen eszed, vagy mi? Nem kell valami felvágott, sajt, ilyesmi? – S ha megkaptam a válaszokat, már le is veszek mindent, és végül mehetünk is fizetni. A pénztárcájából előhalászom a kellő összeget, és amint végeztünk, indulhatunk is hozzá. Szerintem még okvetlenkedek egy picit nála, úgyis rég láttam, és talán tovább tart ez a kellemesen emelkedett hangulatom is…

//Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem, és bocsánat, hogy eddig húztam a zárót! <33 //
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Vas. Júl. 03, 2016 11:42 am
 



 





játék vége



Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Csüt. Júl. 07, 2016 7:59 pm
 



 

Fél hat van és végre vége a műszaknak. Ha még egy órát vagy akár csak egy felet is ki kellett volna bírnom Carl társaságában magam gondoskodtam volna róla, hogy a majdnem, ami elválasztott a doki meglátogatásától egy tényleges vállficammá váljon.. Megütni nem üthettem, amiért a múlasztását a túlfeszült vállam bánta. A külvárosi gyárépülethez érkezett a bejelentés, semmi komoly, nagyszabású: illetéktelenek léptek be a lezárt, elhagyott területre. „Valószínűleg csak néhány kölykökről van szó, a tulaj nem akarja feljelenteni őket, ha együtt működő magatartást mutatnak. Könnyű meló, imádni fogjátok.”baszd meg imádtam, persze, főleg egy tohonya társsal, akit ideiglenesen beosztottak mellém. Két sáv között leállna pihenni, ha át kellene futnia az autópálya négyes szakaszán – ennyit az évente kötelező egészségügyi ellenőrzésről..
Átveszem a cuccaimtól terhes táskát a másik oldalamra és elhúzom a szám, ahogy erősebbé válik a zsibbadó érzés. Egy fertály óra múlva igazi megkönnyebbülés lesz rátenni a jeges borogatást, hogy lelohadjon a duzzanat és a kapott sportkrémmel bekenhessem, mielőtt bekötözöm estére. Szerencsésen bújtam ki annak a rohadéknak a szorításából, csak a szög volt eléggé szerencsétlen, amibe a karomat kényszerítette Carl hanyag környezetfelmérésének köszönhetően.. Semmi mást nem kértem tőle csak figyeljen a jobb oldalra, annak is egy kisebb részére, de nem hazudtolta meg a srácok szivatásait az őrsön, képtelen egy irányba is figyelni, pontosabban: a képességei nem engedik. Rossz a térlátása –  tényleg ennyit az éves szűrésről -, amire nem derült fény a kímélő műszakjai miatt és mert valahogy mindig talált fogódzkodó pontot, egy biztosat a magyarázatához, ha a hiba mégis szemet szúrt valakinek. Idióta, máshol féltse a munkáját, az aktahalmok felett vagy tudom is én, de ne terepen, hogy más igya meg a levét. A felügyelő bizottság már megkapta róla a jelentést.
Nem érzem magam szarul a döntésért, akkor se, ha kirúgják információ visszatartás miatt, mert ez nem most merült fel problémaként.. Mintaként kíséri az ügyeit, csak a vezérszálra volt szükség a felülvizsgálathoz.
Megállok a zebránál, ahogy pirosra vált a lámpa és előveszem a mobilom. Öt óra harminckét perc. Még minimum két óráig üres lesz a lakás.. Lehet teszek egy rövid kitérőt addig a húgoméknál.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Inaktív

Kor : 30
Avataron : PB: Olivia Wilde

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Hétf. Júl. 11, 2016 7:30 am
 



 

Minden nap rácsodálkozok mennyire lehetetlen a közlekedés a városban. Hiába van jogsim és hiába a kocsi is, mert Seattle-ben reggel 8 és este 8 között nem fogsz tudni közlekedni vele. A gond az, hogy a taxi se tud repülni, szóval ha el akarok jutni A-ból B-be, akkor az autót leteszem a belső munkahelyi övezet határánál, és metróval hasítok tovább, majd gyalogolok, és autósokat anyázok, akik viszont engem gyűlölnek amiért a dugóra fittyet hányva vagyok olyan szemtelen, hogy átsétáljak közöttük az úton. Már amikor van hely átslisszolni két lökhárító között. Na olyankor meg én anyázok. Más a helyzet, ha zebra van a közelben, mert akkor nyilván azt használom. Ahogyan most is erre készülök. Körülöttem sűrű embermassza, és én a lábam elé figyelek. Nem azért, mert erre tanítottak – amúgy megtanítottak erre is-, inkább csak, hogy rácsodálkozzak a női lábbelikre. Arra, hogy hogyan képesek 10cm-nél magasabb tűsarkúban tipegni, meg úgy általában ennek a miértje is foglalkoztat. Én még az autóban lecseréltem a magas-sarkút a kényelmes, kitaposott tornacipőmre, és most itt lapulnak a válltáskámban a kis rohadékok. Lúdtalpas vagyok. De a többieknek mi a mentsége arra, hogy inkább elviseli a hasogató fájdalmat a lábában? Seattle népe szeret veszélyesen élni.
Imádom, hogy ide születtem!
Két utcát haladok így, aztán lefordultam egy helyen ahol már csak „néhány” ember jár-kel, a zebránál pedig már csak egyetlen ember áll. Illetve immár kettő, mert beálltam mellé. Én nem vagyok az a típus, aki út közben is a telefonját baszogatja, de a fickó mobiljára vetek egy indiszkrét pillantás –konkrétan odahajolok- mert a pontos időt én is szeretem tudni. 6:32. Nem sietek sehová. Ellépek egyet oldalra, mert utálok annyira közel lenni idegenekhez, és közben megnézem a fickó arcát is.
-’Napot őrmester! – Automatikusan köszönök, mert a hivatalos személyeknek így illik. Az egy dolog, hogy szeretek a tilosban járni, az meg egy másik, hogy a szülők gyermekkori intelmei felnőttkorra beidegződéssé váltak.
Aztán leesik a tantusz. Még egyszer megnézem a rendőrt. Civil ruhás. Akkor meg honnan tudom, hogy milyen váll-lapot visel szolgálatban? Egyszerű... nem most futottunk össze először, nekem pedig jó arcmemóriám van. Munkaköri ártalom megfigyelni a részleteket. A világra rácsodálkozó kisgyermek tekintetével az arcomon, újra megbámulom a rendőrt. Helló őrmester! – Megvan már annak a futó találkozásnak a részlete. Ő és a kollegái elkerítettek egy tetthelyet a minap, én pedig egy hasonló városi vakvágta alkalmával arra keveredtem. Bemutatkoztam a fazonnak, elmondtam mivel foglalkozok – mert így illik- és megkérdeztem mi történt –itt követtem el a hibát-. Elhessegettek onnan, mint egy szemtelen legyet. Még ellőttem egy képet a telefonommal mielőtt eleget tettem a kérésnek. Aztán már csak kíváncsiságból –mivelhogy nem kaptam választ- hasonló képtalálatokat kerestem a böngészőben. Nem sokra jutottam. Egy hajléktalan fickót találtak holtan. Szomorú, meg minden, de ha nem látok még ehhez hasonló képeket és hivatalos közleményeket a találatok között az -utóbbi egy hónapban egész sokat-, akkor bezárom a böngészőt, és továbbállok. Hát nem így lett. És mi ez a véletlen találkozás, ha nem egy második esély az élettől? Akkor megvédte a sárga szalag és a hivatalos közeg. Most tök egyedül van, és pirosnál állunk. Esélyt sem adok lerázni. Biztos mindenki ismeri a mondást a kenyérről, meg annak lízingeléséről, illetve az eldobott kőről.
-Újabb csodás nap a melóban, igaz? - hülye kérdés. Minden az arcára van írva. Mégis felteszem, mert megfelelő idegállapotban akarom látni. Néha csak azért bosszantok embereket, hogy lássam miként reagálnak. Tök jó buli.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Szer. Júl. 13, 2016 12:31 am
 



 

1/10
Egy tízes skálán egyessel értékelném mennyire bosszant a nő behajolása, amikor az időt ellenőrzöm a mobilomon. Abba a többségbe tartozom ugyanis, aki nem veszi jó néven, ha a személyes terébe pofátlankodnak, főleg nem, ha azért hány óra van. Rögtön az érzékelése után elsötétül a képernyő, amint bekapcsolom a billentyűzárat. Korrekt módon leolvasható a képemről mennyire volt kedvemre az előbbi mutatvány: egyáltalán nem.. Kevésbé kérdőn vonom összébb a szemöldökeim, azután is ahogy jobban felé fordulva már az első köszönéskor ismerősnek találom a fizimiskáját és biztos vagyok felőle, hogy nemrég láthattam. Valószínűleg a napokban valamelyik elkerítés alkalmával bukkant fel hosszabb időre, onnan ragadt meg, de nem foglalkoztat annyira a honnan megválaszolása, hogy az emlékeim közt kutakodjak.
- Napot. – röviden és tömören viszonzom az üdvözlést. Naivan, nem törődve ennél többet a nővel fordítom vissza a tekintetemet a lámpára, ami változatlanul a piros jelzéssel tart az úttest azon oldalán, amit töretlenül szuggerálok, miközben érzem a rám tapadó szempárt. Könyörgöm, bökje ki mit akar, mert az nyilvánvaló valami ki fog bukni, ha már ekkora figyelmet szentel a bámulásomra.
A szemem sarkából sandítok rá és hosszan fújom ki a levegőt, hogy elengedjem az eddigi, erőteljesebb furcsállást kiváltó apró-cseprő dolgait.
2/10
Őszintén, miért érzi szükségét az önjavításnak? Rég rossz. Kurta biccentéssel tenném rá az i betűre a pontot, de a perifériám szélén a piros nem hajlott még át zöldbe, hogy ezt egy lendületesebb megindulással kössem egybe búcsúzkodás gyanánt. Ha fel is ismert van egy elég nyilvánvaló dolog rajtam, mondhatni jelzés értékkel bíró: az öltözékem. Munkán kívül nem vagyok oda a szakmai érdeklődésért – ekkora már beugrik miért nem volt ismeretlen az arca.. Firkász, nagyszerű. Az útvonalamon máris módosítok fejben, nem fogom még egyszer eljátszani azt a játékot, hogy egyikőjük a lakóház aljában fog várakozni hírmorzsákért..
3/10
Megdobom a jó vállamon lévő táskát, hogy ne csússzon le és félrehessegetem az ellenérzéseimet. Legalábbis szőnyeg alá biztosan, hogy egy látszólagos jó vagy ízlés szerint semlegesnek nevezhető pofát vágjak a kezdeményezett beszélgetéshez. Bólintok.
- Egy újabb nap Disney-land-ben. – eszem ágában sincs túlcifrázni, hogy még több beszédre ösztönözzem, de a fajtáját ismerve teljesen mindegy mit teszek. Ennek értelmében nem erőltetem meg magam, hogy változtassak a végeredményen. Szóban nem fogok tudni mivel, ha a tapadósabbak közé tartozik, míg ha nem hát ennyiből leszűrheti nem érdemes piszkálnia és jobb esetben békén hagy - pont a zöldre váltást követően.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Inaktív

Kor : 30
Avataron : PB: Olivia Wilde

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Szer. Júl. 13, 2016 4:56 pm
 



 

A foghegyről odavetett válaszokból, a lesújtó pillantásból és abból ahogy mindent csinál, csak én ne figyeljek már oda rá, egyértelmű, hogy felismert. Más kérdés, hogy a személyemet, vagy az úgynevezett „fajtámat” ismerte-e fel, és hogy 1-től 5-ig a szarság skálán mennyire vagyok rohadék a szemében. Ha a személyem iránt van ekkora ellenszenvvel, azt szimplán nem érteném, de elfogadnám; a munkámmal kapcsolatban viszont még változhat véleménye, és erre még tehetek pár kísérletet. Tény viszonyt, hogy legalább öt kör hátrányból indulok, ha ezek után bármit is kérdeznék tőle, és arra választ is remélek.
-Nézze, nem a szenzációhajhász típus vagyok. Az észak-keleti őrsön ismernek már, és ők is megerősítenék ebben. – Halkan beszélek, és az utat meg a lámpát nézem felváltva. Ennek egyik oka, hogy a fickó egyértelműen jelezte, hogy nem akarja, hogy nézzem, és én ehhez amúgy se ragaszkodok. A visszafogott hangerő pedig annak tudható be, hogy már többen állunk a zebránál, és őket nem biztos, hogy érdekli ez.
-De idegen ember azt mond amit akar, szóval elmondom hogyan dolgozok, aztán mérlegeli, hogy lehet-e bármi realitása az elhangzottaknak. Általában úgy működik, hogy hozzáférést kapok a nem titkosított döglött aktákhoz az őrsről. Saját erőforráson összefüggéseket keresek, megpróbálok előásni valamit, ami alapján a rendőrség már igényelhet pénzt újraindítani a nyomozást, aztán az ügy lezárásáig félreállok. Végül újra megkapom a már lezárt aktát, és az alapján cikket írok, amit vagy megvesz egy szerkesztőség vagy nem. Mostanában inkább nem, viszont a város javítja a statisztikáit, én meg azt csinálom amihez értek. – Az elmondottak hallatán általában három reakció fogad: leírnak, mint adrenalinfüggő barmot, aki még nem nőtte ki a huszonéves dackorszakot. A másik réteg egy szavamat se hiszi. Egy harmadik meg annyira leszarja az egészet, hogy felőle akár a harmadik világháború is jöhetne, őt az se érdekli. Az eddigiek alapján volna egy tippem, hogy ez a rendőr melyik kategóriába fog tenni, de „míg élünk, remélünk” –tartja a mondás.
- Csak szeretnék feltenni néhány kérdést a környék hajléktalanjaival kapcsolatban, ez minden. A nyomozók az irodából nem látnak annyit, mint maguk az utcákon. És nem ebben a körzetben dolgoznak azok a rendőrök, akikkel már jól ismerjük egymást. Így jött a képbe maga. És a szerencsétlen véletlenek.
Zöldre vált a lámpa. Ránézek. Vajon mi lesz? Nyomulhatnék még egy darabig, de ha az eddig elhangzottak nem bírták jobb belátásra velem kapcsolatban, akkor igazából nincs mit tenni.
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Szomb. Júl. 16, 2016 9:18 pm
 



 

A „Nézze..” kezdetű mondatoknak megvan a sajátos benyomásuk, megvan a helyük és az idejük, amikor alkalmazni szoktuk őket – első ízben nem tetszik. Másodjára sem. Meggyőzésnél szoktuk alkalmazni, mint például, amikor az elkerítő szalag túloldalán akarjuk marasztalni a kétségbeesett családtagokat, lehetőleg kerülve a fizikai közbe lépést.. Kerülhetnék, elmehetnék a második kereszteződésig ezen az oldalon, hogy az ottani zebránál menjek át, de csak amiatt nem fogok plusz sétát tenni, mert nem vagyok oda a mellém szegődött társaságért. Rajta a fél szemem, miközben fél füllel hallgatom a mondani valóját – van választási lehetőségem a téren, hogy meghallgassam vagy se..? A válaszadásban már igen, ebben eh, kevésbé.
Az őrs említésével nem győzött meg a szándékairól és láthatóan mostanra sem keltette fel az érdeklődésemet a felvezetésével, de ahogy elkezdi részletezni a munkamorálját akad egy-egy pillanat, amikor a szemem sarkából ránézek. Ha a sztori nem is ugyanaz, de hasonló motivációval rendelkező újságíróval már találkoztam San Francisco-ban, többel, ami azt illeti és emlékeim szerint egyikőjüket sem vetette fel a pénz. Igazi zugfirkászok voltak, sosem a celebhírek után mentek, nem is tudom, inkább valami hobbi-hivatás megszállottaknak tartottam és tartom őket a mai napig. A nőről nehezebben feltételezem ugyanezt. Elég végignézni rajta, de lehet csak a szerencsésebbek közé tartozik. Tudom is én, de nem szakítom félbe, ami végül egy kevésbé rossz ízű furcsállást vált ki – rokonságban a kíváncsisággal: a hajléktalanok érdeklik? Az arcvonásaimra is kiül a meglepődés, amikor ismét felemeli a tekintetét a lámpa zöldre váltásakor. Miért ne?
Újra előveszem a telefonomat a zsebemből.
- Oké, legyen. Adok egy esélyt a sztorijának. – nem indulok meg a zebrán, hanem felé fordulok. Elismerem, hogy kicsit finoman szólva bunkóbbra sikeredett a fogadtatása a normális folytatás fényében, de azért bocsánatot nem fogok kérni. Korrigálok másként.
- Felhívom az egyik ismerősömet az észak-keleti őrsről, hogy megbizonyosodjak a hátteréről. Elég sok módszerrel próbáltak már a szakmájabeliek átvágni – nem bántásból. – kikeresem ez idő alatt a telefonkönyvből Lassiter-t. Valószínűleg ismerni fogja a nőt – és ő is viszont a rendszerint terepen munkálkodó férfit –, akinek egy csörrenés után gyorsan visszadobom a figyelmem. – Mi a neve? – ..hogy ez alapján azonosíthassa és igazolja a vonal túlfelén fogadó kolléga. A beszélgetést nem nyújtom hosszúra, csak röviden kérdezek és nem is boncolom őket vagy a válaszokat tovább, mert megkapom amiért felhívtam: ismeri és valóban nem a majrésabbak közé tartozik a nő.
Az egyetlen, ami a megerősítés ellenére felpiszkálja a rossz érzésemet nem más, minthogy ismerősnek tűnt a neve, amikor elárulta a kérésemre.. Csak ismerősnek és most ugrott be, hogy miért, pontosabban kiről: egy politikusról. Most még nem akarok belegondolni ez mennyi kérdést vet fel.
- Oké, kössz. – megbontom a vonalat. – Először is Cain üdvözletét küldi, másodszor: megerősítette az elmondottakat. – hátrébb igazítom a vállamon a táskát, hogy a jobb kezemet nyújtsam felé. Én tudom a nevét, úgy tisztességes, ha ő is tisztában van az enyémmel.
- Dwayne Harper. – ha elfogadja egy gyors, határozott kézfogásban részesítem, mielőtt folytatnám a beszédet az eszközölt bemutatkozás után. – Nem tudom milyen vezérszál vezette el a hajléktalanokig, de azzal gondolom tisztában van mennyire nehéz hiteles információt kapni tőlük, róluk.. Mit szeretne tudni? – ha nincs ellenére és ragad mégis a járda betonján én azért megkísérlem a következő zöldön való áthaladást. Végülis van időm, ha ragaszkodik valami félre - de útba - esőbb helyhez részemről rendben, de egyelőre mivel fogalmam sincs mihez kellenek neki az információk én a menet közbeni eszmecserére teszem le a voksom.



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Mietta Kenway
avatar
Inaktív

Kor : 30
Avataron : PB: Olivia Wilde

TémanyitásTárgy: Re: Utcák
Kedd Júl. 19, 2016 12:49 pm
 



 

Amikor nem indul meg a zebrán, hanem felém fordul, éledező reménnyel telve hátrálok néhányat, hogy a többiek ne anyázzanak le akadályozásért. A köztünk haladó embertömeg túloldaláról, lábujj-hegyre állva szólok át neki, hogy: -Csak tessék. – és most először mosolyodok el, bár nem a vidám, hanem a „hálás vagyok még a próbálkozásért is” fajtával.
Igazából ennél többet nem is remélhettem volna akkor se, ha fel vagyok készülve erre a találkozásra. Egy próba a storymnak.
Közben erről az oldalról mindenki kilépett már a zebrára, a túloldalról érkezők pedig még nem értek ide, és a forgalom zajában amúgy se hallom, inkább csak látom, hogy a nevemet kérdezi. Szóval előbb átlépek az ő oldalára, és már onnan adok választ. – Halliwell, Mietta. A lánykori nevem Lawrence. – akik régről ismernek, annak még mindig Lawrence vagyok, ezért jobbnak tartottam azt is hozzátenni.
Lényegre törő és tárgyilagos kérdéseket tesz fel annak, akivel telefonon beszél. Jó emberismerőnek tartom magam, de ha nyúznának, akkor se tudnám megmondani, hogy baráti, vagy munkakapcsolat van közte és a vonal másik oldalán lévő között. Ez mindenhonnan nézve biztató, mert ha el is küld a fenébe, az már világos, hogy egy profi fogja megtenni, nem pedig egy utcáról éppen beesett idióta, aki csak azért lett rendőr, mert nem volt kedve továbbtanulni. – Nem csak az én fajtámat skatulyázzák be. A gyűlölet-dobogó harmadik fokán a közrendőrök állnak, akik „mindenért” pénzbírságot szabnak ki. Az ezüstérmesek helye az újságírókat illeti. Vígasztal a tudat, hogy nálam jobban csak a politikusokat utálják, tehát ők állnak a dobogó tetején.
-Ez esetben Lassiter hamarosan egy nagy karton sör kis gazdája lesz. –vigyorgok, és biccentek, mintegy elfogadva, hogy vannak még fenntartásai velem szemben.– Örvendek Harper őrmester. – megrázom a kezét, ugyanúgy, mint ő. Nem vagyok a kézfogós típus, és elég kínos is számomra az ilyesmi – annyira nem az én stílusom ez a kötelező formasági gesztus- szóval egy szakértő számára a kézfogási „technikám” teljesen mást mondana el rólam, mint amilyen igazából vagyok. Pedig csak arról van szó, hogy mindig próbálok gyorsan túl lenni rajta. Harper őrmester ellenben semmi kétség, hogy olyan személyiség, amilyennek a kézfogása is mutatja: gyorsan a lényegre, lehetőleg minél tömörebben. Ezt jobb lesz észben tartani. Csakhogy van, amit nem lehet fél szavakkal elintézni.
Bele fogok dögleni ebbe a beszélgetésbe mire rájövök, hogy neki mennyi a „pont elég”, és mi a „már túl sok vagy, ribi”. Ugyanakkor – és ez a döntőbb- teljesen felvillanyozott a kapott esély is, és ilyenkor csak mondom, és mondom, és mondom a magamét.
A következő zöldön átkelünk.
-Legutóbb... mármint amikor elhajtottak egy sárga szalag környékéről, felmentem az internetre, csak úgy puszta kíváncsiságból, mert a mi történt kérdésre nem kaptam választ. Van egy fél-legális oldal fotósoknak. Oda dobják fel azokat a sárga-szalagos képeket, amik nem bírnak akkora hírértékkel, hogy azonnal ráraboljon egy szerkesztőség. Feltöltöttem a sajátomat is, amit ott lőttem el ahonnan maga elzavart, és a címkefelhő alapján kaptam néhány találatot. Az egyik gyanúm az, hogy hajléktalanokat gyilkolnak a városban. A másik csak sejtés, miszerint nem csak annyi áldozat volt, amennyit a zug-fotós oldalon felcímkéztek. Ezt követően alapítványok között kutakodtam, mert szerettem volna képet kapni arról, hogy pontosan mennyien is vannak, és hol húzzák meg magukat a legtöbben, csakhogy ilyen intézmény nincs a városban. – Emlékszem, ezen a ponton írtam egy sms-t a férjemnek, hogy ha egyszer nyugdíjba vonulok, akkor valami ilyesmit akarok csinálni. – Tehát gyakorlatilag az előérzetemen és a gyanúmon kívül semmim nincs. Se koordináták, se adatok. Azt reméltem, hogy egy rendőr tud segíteni ebben. Biztos tudnak olyan épületekről, vagy konkrét helyekről, ahol meghúzzák magukat azok az emberek, és mint arra már rávilágított, őket hiába kérdezem.
Egyenesen egy kávés stand felé sétálunk, és bár estefelé járunk, és az is záráshoz pakolászik már, én borzasztóan megkívántam a kávét. A sok beszéd...
-Ráér? Meghívhatom egy kávéra? – mutatok a zárni készülő stand irányába. Azon túl van egy pad is, ahova már odaképzeltem magamat a kávémmal együtt.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Utcák
 



 

Vissza az elejére Go down
Utcák
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
Similar topics
-
» Ötödik Sugárút (Manhattan)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
-
Ugrás: