HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Konyha (Little French Dream)

Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Konyha (Little French Dream)
Hétf. Okt. 17, 2016 7:14 pm
 



 



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Hétf. Okt. 17, 2016 9:48 pm
 



 

Santos and Chloe



A családi összejövetel után, amire Joel hívott meg, elhatároztam, hogy nekem se válik hátrányommá, ha egy kis időt a saját rokonaim körében töltök. Hónapok óta nem éreztem, hogy tartoznék valahová is, és ez még jobban kiéleződött az erőszak után. David lelkileg bántalmazott jobban, mert a testi sebek hegekké alakultak át, de a lelkembe vájt sérülések nem gyógyultak be, sőt még a hegesedés se indult be. Három nyavalyás hónap, most már lassan négy telt el a csúnya incidens óta, de én valahogyan ott ragadtam, és nem tudtam továbblépni a történteken. Apa, és Amy támogatása sem lehetett gyógyír, ahogyan Joel sem pótolhatta a teljes zűrt, mert ezzel egyedül csak én nézhettem szembe…ha akartam volna. Könnyebben adtam át magam a fájdalomnak, a letargikus és depresszív gondolatoknak. Egy alkalommal majdnem eljutottam odáig, hogy a két kezemmel vetek véget az életemnek, igaz csak átvitt értelemben, mert egy pirulába fektettem az összes reményemet. Joel állított meg, és ha akkor nem lép, valószínűleg most nem ülhetnék Oliver mellett a repülőn. A nagybátyám felébredése a kómából csodaszámba ment a környéken, és a családon belül is. A sors kiegyenlítette a tartozását. Anya elment, ő visszajött. A hátam mögött hagyott három év megpecsételte a sorsomat, és a huszonnégy évem ellenére többet éltem, mint egy átlagember. Megtapasztaltam, hogy milyen idő előtt szembenézni a halállal, hogyan kell talpra állni, és újrakezdeni, aztán rájönni, ha valami nem működik, akkor elengedni. Felnőttem, és a saját utam ösvényét kezdtem el kitaposni. Apa mellett egyértelműen egy cél lebegett a szemem előtt, egy irányba orientálódtam, és az nem más volt, mint a főzés, egy új étel alkotása. Sokakkal szemben én nem a tárgyias, a megfogható magyarázatok híve voltam, sokkalta inkább a lelki, és a fennköltebb oldalról közelítettem meg a főzés tudományát. Az ételkészítés nem csupán az alapanyagok átalakítása valamilyen kémiai folyamat által, hanem művészet. Én így fejeztem ki, ha szerettem valakit, ha megbecsültem, vagy ha szomorú voltam. A személyem egy része került bele az összes általam kreált csodába. Nem féltem a kihívásoktól, hiszen aki nem meri vállalni a kockázatot, az nem is nyerhet. Édesanyám idő előtt ment el, de tőle és apától is rengeteg támogatást kaptam. Arra ösztönöztek, hogy bízzak magamban, és ne veszítsem el az álmaimat. Talán fiatal vagyok, talán naiv is, de mindenáron meg akartam nyitni a saját éttermemet. A helyszín nem is volt annyira fontos, inkább a környezet. A mesébe illő találkozás, a véletlenek sorozata, hogy éppen Seattle-ben leltem rá, de mégis megtörtént. Az eső, a kék esernyő, és a kék szempár, akik elindítottak egy úton. Megtanultam ismét bízni az emberekben, bizalmat fektettem beléjük, és örömmel fogadtam az ismeretlent. A szívemet kitártam egy férfinak, nekiadtam volna a lelkesedésemet, az álmaimat, de semmi sem úgy alakult, ahogyan a nagy könyvben meg volt írva.
- Köszöntjük utasainkat a Seattle-i légtérben. Az idő borús, a csapadék valószínűsége hetven százalék, a kinti hőmérséklet tizenhárom fok. – ez lenne az álmaim helyszíne, a város, ami sohasem alszik. Három hét kimaradás után ez felér egy zimankóval. Dallasban közel harminc fokban úgy érezhettem, hogy újra nyár van. A dédszüleimnek, és Olivernek hála elértem egyfajta javulást, de még nem mondhattam magamra, hogy gyógyult lennék. Soha nem is leszek, de a családom többet nyújtott, mint amennyit kérhettem volna. A telefonom érintetlenül hever a táskám mélyén, és csak akkor kapom fel a fejemet, és szakítom el a tekintetemet a felhőkről, amikor Ollie rászorít a tenyeremre.
- Megérkeztünk, minden rendben lesz. – egy mosollyal viszonzom a nagybátyám gesztusát, többre nem is futná. Kitárulkoztam előtte, és a legutolsó félelmemet is megosztottam vele. A táncesték, a hintázós, csillagnézős éjszakák fognak a legjobban hiányozni, meg a dédi főztjei. A Storm receptek a bőröndömben hevertek, és annyira meghatódtam, amikor a nagymamám a kezembe nyomta, hogy el is sírtam magamat. Anya fahéjas csigája is ott szerepelt benne, amit apával fejlesztettek tovább. Valami maradt az édesanyámból. A kézírása, a gyöngybetűi. Egy sötétszürke leggings, egy fehér kötött pulcsi van rajtam, és a hajamat is felfogtam egy laza kontyba. A bokacsizmámat western csizmára cseréltem, és abban is repültem haza. A telefonom…minden kapcsolatot megszakítottam a külvilággal, és nem beszéltem senkivel az elmúlt hetekben. Joelt volt a legnehezebb kizárnom, de megtettem. Magamba kellett néznem, és ehhez az kellett, hogy ne lépjek kapcsolatba senkivel. Még apát, sőt Amyt se zargattam. A pocakja már biztosan hatalmas, és izgatottan várja Markkal együtt a kislánya érkezését. A kutyámat rájuk bíztam, és Brutus is már iszonyúan hiányzik.
- Visszatérünk, de ha kell egy kis idő, egy átmeneti idő, akkor gyere hozzám. – ajánlja fel Ollie, de csak a fejemet ingatom.
- Először hazamegyek, aztán ideje lenne benéznem az étterembe is. Nem jártam ott…jesszusom hetek óta. Nem veszíthetem el, minden pénzem abban fekszik.. – nézek össze vele, és bekapcsolom az övemet, hogy leszálljunk. Üdv Seattle.

A rengeteg bőrönd, és ajándék között nem találom fel magam, és a mobilomat is töltőre kell tennem. Amint beütöm a pin kódot, már özönlenek is az üzenetek, a hangposta hívóm. Elsőként a barátnőm, és Joel válaszait hallgatom le, de nem hagyhatom ki a managerem hangposta értesítéseit sem.
- Ms. Ward jó lenne, ha visszahívna, komoly dolgokról kell beszélgetnünk. Kérem… - ehhez hasonló csecsebecsék várnak rám, és kezd eluralkodni rajtam a pánik. Mi az isten történt, hogy ennyire fontos neki elérnie? Hát nem voltam világos? A telefonomat, és a kulcsomat felkapva már rohanok is. A kocsi most luxus lenne, és a tömegközlekedés jobb, ezért metróra szállok, és egy jó fél órával később az esti nagyhajtásra érek be. A bejáratnál köszönök, és már észre is veszem a köpcös kis emberemet, aki szólásra nyitja a száját, de csak hebegni tud, és mutogat, de nem értek belőle semmit.
- Mi volt annyira fontos Mr. Lancester? – most veszem csak észre, hogy az étterem tele van vendégekkel, aztán amint nyitódik, a konyha ajtaja egy idegen férfi hangja szűrődik ki onnan.
- Ez meg micsoda? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, de mielőtt válaszolhatna, már magára is hagyom, és szinte berontok a rezidenciámra. Nem sok kell, hogy hátrahőköljek, amikor meglátom a helyemen álló latin csávót.
- Maga meg ki a jó büdös franc, és mit keres a konyhámban?! – teszem csípőre a kezemet, és a western csizmám orrával dobolgatok, ütemesen. Mi történt, amíg Dallasban voltam?!


A hozzászólást Chloe Ward összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 01, 2016 11:24 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Hétf. Okt. 31, 2016 4:03 pm
 



 

A Little French Dream konyháján nagyban folyik a munka. A vendégek éhesek, és nem épp a hétköznapi menüsort kívánják meg. Ma este nagyszabású ételeket szolgálunk fel, és aki kicsit is ismeri az eddig működő éttermet, tudhatja, hogy ezek nem azok, amelyek az étlapokon szerepelnek. Azokat is lehet kérni természetesen, de a ma este a felfedezésé. Új fotóművészt avatnak a sikeresek között, ennek ünneplésére kérték fel az éttermet. Azt kérték, lepjük meg őket. Hát ezt tesszük. Két frissen felvett szakács, két új konyhalány, és három kisegítő szakács sürög-forog a kezdetektől jelen lévők mellett. A csapat egyként lélegzik, a gépezet majdnem tökéletesen működik.
- Santos, Chloé nemsokára itt lesz - siet felém idegesen Mr. Lancester, a menedzser. Alacsony, köpcös pasas, de aranyból van a szíve. Túl sokat idegeskedik, ezért előírtam neki néhány gyógyteát, amelyeket rendszeresen kell fogyasztania. Eleinte nem volt túl lelkes az új étrendjétől sem, de észrevétlen sikerült rászoktatnom. Állandóan kóstoltatom, salátákat etetek vele, és csupa olyan egészséges dolgot, amelyek nem jelentenek veszélyt túlterhelt szervezetére és idegrendszerére. Kicsit látszik már a hatása, nem izzad annyit és kissé higgadtabban tudja kezelni a kihívásokat, de még hosszú idő, míg végre ráébred, hogy ha nem találja az örömet a munkájában csak a problémákat, akkor rossz helyen keresi a siker és az elégedettség élményét.
- Remek. Señor, kérek, hogy tegyünk ahogy mi megbeszél előtte. Señorita Ward majd lesz feszült és és lesz haragos, de az nem baj. Én leszek kiabálni, nagyon haragosan, de tudja, én szívemben béke van és segíteni akar. Kiabál nem jelenti, hogy én haragszik, oké? - kérdezem a férfit olyan érthetően fogalmazva angolul, amennyire csak lehetséges. Tudom, hogy számára kihívás megérteni amit mondok, de azért nem is olyan rossz, hogy ne lehessen felfogni, mit is akarok mondani. Vannak szavak, amiket nem értek, és van,a miket nem tudok jól kimondani, vagy keverek, de ez legyen a legnagyobb baj. Izgatottan veszem tudomásul, hogy épp a legnagyobb csúcsforgalom előtt fog ideérni, reménykedem benne, hogy sikerül eléggé kihoznom a sodrából majd. Chloénak fel kell ébrednie abból az álomvilágból, amiben azt gondolja, hogy a gasztronómia világában nyugodtan ülhet a babérjain. Emlékszem rá a versenyekről, amelyeken nem egyszer zsűriztem. Kiemelkedő volt, új, friss, mégis megtartotta a hagyományokat. Mert kísérletezni, de tisztelte az előtte már kipróbált és bevált módszereket. Olyan volt, mint az apja? Nem. Jobb volt nála! Még kezdő volt, de érződött rajta, ami egykor az apján is: erre született. S ez a nő, évekkel később veszni hagyja a hírnevét, mindent, amit eddig elért? Miért?
Kezem gyorsan jár, a forró gőzben illatok milliárdjai bódítanak meg. Tisztán kiveszem a frissen aprított bazsalikom erőteljes illatát, miközben fokhagymával és kakukkfűvel töröm össze egy mozsárban.
- Hogy áll a leves? - kérdezem a vállam fölött hátrakiáltva, majd ijedt kiáltást hallok. Odafordulok, a kisegítő szakács az ujját bekapva másik kezével dobja félre a fedőt, épp azelőtt, hogy a leves kifutna. Csúnya vége lenne a dolognak, de szerencsére megússza. Otthagyom a mozsarat, mellé sietek.
- Te vagy jól? - kérdezem, és a kezéért nyúlok. Kicsit piros.
- Igen, séf. rosszul fogtam meg a fedőt. - pirul el a fiatal nő. Rámosolygok.
- Semmi baj, menj, és hűtsd le. Kenni be égetés ellen krémmel, majd fél óra múlva jönni vissza. Rendben?
Bólint, és elsiet, én pedig a leves felé fordulok. Az illata isteni, a gőzéből érzem a fanyar tárkony illatot. Kicsi lábosban gyorsan rántást készítek, hőkiegyenlítés után besűrítem vele az isteni tavaszi tárkonyos ragut. Tökéletes lett. A sütőkhöz sietek, a sültek gyönyörűen pirulnak, de még nagyon sok a munka. A frissen sültekhez nem láttunk hozzá, az előételekhez a fokhagymás kenyeret is ki kell még formázni és meg kell sütni, a lazacról ne is beszéljünk. A malacba húshőmérőt szúrok, majd miután megállapítottam, hogy a hőmérsékleten már lehet állítani, kicsit módosítok rajta, majd újra meglocsolom, és rácsukom a sütőt. Visszatérek a mozsárhoz, amelyben a fűszereket őrlöm össze, és újra és újra végiggondolom, mikor minek kell következnie. Egy perc múlva kitálalom az előzőleg kért ételeket, díszítem, és a tálalóra teszem a melegentartó fény alá. Egy pincér siet be az ajtón, és felcsipeszel a rendelésrögzítőre egy cetlit.
- Lesz egy marinádozott lazacfilé fürjtojással és spárgával, egy sült pisztráng citromos salátával, egy firenzei szűz, egy pácolt hátszín grillen majonézes sült zöldségekkel. - kiabál be a konyhára, majd elkezdi összekészíteni a tálcáját, késeket, villákat tesz rá, kis tégelyben olívaolajat, kis tálba citromkarikákat szeletel.
- Rendben, emberek! - kiáltok én is hangosan -  a lazacot Laco csinál, a sült pisztráng kérek ne legyen se nyers, se égett, a hátszín csinál Winters, én csinál firenzei szűz. Gyorsan, pontosan dolgoz, legyetek ügyes! - mosolygok, majd tapsolok egyet. A pincér már száguld is ki a kitálalt ételekkel. Sóhajtani sincs időm, mikor, mint egy hurrikán, beviharzik egy nő. Tekintete villámokat szór, ahogy végigmér, mint egy betolakodót. Tengerkék íriszeiben határtalan döbbenet ül, felháborodás, úgy néz rám, mint akit leforráztak. Rám kiált. Nem kedves, nem is kétségbeesett ez a kiáltás. Düh szüli és sértett önérzet, úgy hiszem. Számonkérése jól érthető. Chloé Ward először kerül úgy szembe velem, hogy fogalma sincs róla, ki vagyok. A versenyeken nem ismerhetett fel, mindig el voltam maszkírozva, de az akkori alázat most sehol nem látható rajta. Felhergelem magam, de csak a játék kedvéért. Előveszem minden színészi képességem, mikor villámokat szóró tekintettel haraggal csapok a tálalópultra. A csattanásba beleremegnek a tányérok, csilingelve adnak aláfestő zenét kiáltásomnak.
- Én? Hogy én? - kiáltom olyan hangosan, hogy a konyha megdermed - Az a franc, aki megmenti ez étterem a csődtől! Én lenni Santos Gabriel Contreras, az étterem séfhelyettes. Maga van tulajdonos? Maga Chloé? Mégis hogy kér engem számon, mikor én itt vagyok, mikor maga elhagyta saját étterem? Hol volt eddig?
Hangom úgy süvít át a tálaló fölött, mint a jeges szél egy téli éjszakán a városon. Az erekben is megfagy a vér, ahogy a nő és én farkasszemet nézünk. Nem várok választ, a frienzei szűzérmék várnak. Fölényesen felemelem a kezem, és lekezelően végignézek rajta. Cowboy csizma, civil ruha. Na, ezt most szüntetjük meg.
- Maga ha akar, öltöz át, jön dolgoz, majd akkor beszél. Fokhagymás ciabatták kell kiformáz és megsüt, egy ember megégette kezét, mindenkire van szükség. Igyekezzen. Majd beszél, ha lesz idő. Üvölteni később is lehet. Ha nem, akkor meg kifelé konyhából, nem érek rá játékozni!
Hátat fordítok neki, és bármit is tegyen, a továbbiakban nem vagyok hajlandó rápillantani, főleg azért, mert pillanatok kellenek, hogy elröhögjem magam. Elhúztam előtte a mézes madzagot, a düh feltételezhetően most a konyhára fogja űzni. Ott még egy kicsit megkavarom, és akkor remélhetőleg egyenesbe jövünk. Nem akarok egész este üvöltözni vele, de ha ez kell, hogy észhez térjen, megteszem.
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Vas. Nov. 06, 2016 9:58 pm
 



 

Santos and Chloe




A repülőút alatt végig rettegtem a visszatéréstől. Könnyebben hagytam a hátam mögött ezt a várost, a felelősséget, és a gondokat, minthogy visszatérjek a valóságba, és elvállaljam a rám rótt szerepeket. Nem léptem túl még azon a bizonyos fülledt estén az alagútban, ahol bárcsak a kosz, és a szennyvíz illata lett volna a legrosszabb rémálmom, de nem...helyette maradt a fülemben hallatszó lihegés, a kéjes nyögés, a hideg fém, a finom vajba maró érzés, ahogyan a penge átszúrja a bőrömet, és nyomot hagy a hámrétegen, de legfőképpen a lelkemen. Menekültem az életem elől, David elől. Az igazságszolgáltatás utolérte őt, de ez cseppet sem könnyített rajtam. Fulladozom a porhüvelyemben, de némi mentőövet kaptam a családomtól. Oliver és a dédszüleim mindent megtettek, hogy ideális körülményeket teremtsenek az újrakezdéshez, és a talpra álláshoz. Három hét nem elegendő, talán egy élet sem az, de így novemberhez oly közel, rá kell jönnöm, hogy nem várhatok. Seattle az a város, ahol elkezdtem felépíteni az álmomat, és foggal-körömmel küzdöttem az éttermem megnyitásáért, lehetőséget adtam egy bimbózó szerelem kinyílásához, és befogadtam a baráti körömbe jó néhány új tagot. Oliver óriási mellvéddel állt mellettem, de elérkezett a pillanat, hogy elengedje a kezem.

Lelépve a lépcsőről hideg orkán csípi meg az arcom mindkét oldalát, a kontyom nem áll biztos talajon, a szénaboglya hozzám képest kis piskóta, de mennem kell. A tömegközlekedés a régi, ahogyan a zajok, és az utcák is. A telefonomat szuggerálom, mert a vártnál sokkal több a hangüzenetem, de nem egy idegen sofőr előtt akarom lehallgatni őket. A lakásomban a megszokott környezet vár, kivéve a kutyámat, aki éppen a barátnőmnél nyaral. Amy biztosan úgy vigyáz rá, mint a meg sem született gyermekére, talán Markot is lecserélte, és Brutust fektette be a helyére. Nem csodálkoznék rajta. Önző vagyok, vagy sem, de elsőként Joel hangját szeretném hallani. Nem sok, amit hagyott, nem is a szavak embere, de idestova huszonegy napja nem hallottam róla semmit. Az én kívánságom volt, hogy tiszta lappal tudjak indítani, ha visszatértem Seattlebe. A másik kissé felkavaró üzenetet röptében hallgatom le, mert Mr. Lancester feneke be van sózva, és olyanokról papol, hogy válságban az éttermem, és sürgősen be kellene mennem. Alig értem haza, hullafáradt vagyok, de ha nem most, akkor soha nem fogom elkezdeni a feladataim sorát. A metró, és a busz kombóját választva trappolok befelé a Little French Dream ajtaján, ahol a vártnál sokkal több a vendég, és a konyha felől is érdekes hangok szűrődnek ki. A managerem hadovál, meg mutogat, de nem állíthat meg. Még szinte be se lököm az ajtót, de lemerevedek. Idegen kéz nyúl az én tányérjaimhoz, idegen férfi irányítja az én konyhámat. AZ ENYÉMET. Elönt a méreg, és a számonkérésem visszhangja végre felhívja a figyelmét Mr. Önelégültnek arra, hogy vessen egy pillantást rám is. A western csizmám orra ütemesen jár-kel, de amit a kérdésemért cserébe kapok, talán nagyobbat üt, mint ez. Összerezzenek jómagam is a felkiáltásra, és a megtört angol akcentusra. Ki a fene ez a Santos? Nagyokat pislogok, hogy ő osztja nekem az észt, és teszi fel azokat a kérdéseket, melyeket mások sem mertek volna.
- Én vagyok a tulajdonos, még szép. Hol voltam? Magának ahhoz semmi köze. – az adrenalin végigszáguld az ereimben, és ökölbe szorulnak az ökleim. Nem sok hiányzik, hogy odamenjek hozzá, és képen töröljem ezért a viselkedésért. Úgy bánik velem, mintha egy sima alkalmazott lennék, és ő lenne itt a kisfőnök. Elfut a pulykaméreg, és amikor elzavar átöltözni, hát megkerülöm a tálalót, és odaállok vele szemben.
- Egy, itt én vagyok a séf, és nem maga. Kettő…soha, de soha a büdös életben ne merjen velem többet ilyen hangnemben beszélni, mert páros lábbal rúgatom ki, megértette? See? – tolom be az arcomat az övébe, és az sem érdekel, hogy magasabb nálam. Az egész személyzet a mi szócsatánkat hallgatja.
- Mindjárt jövök. – köpöm a szavakat a szemébe, és elfordulva igyekszem az irodám felé. Ki az isten ő itt, hogy megmondja nekem, mit csináljak? Lerángatom a fehér kötött pulcsimat, és helyette a fehér pólómat, meg a séfkabátomat emelem le az akasztóról. A hajamat megigazítom, és két perccel később már teljes valómban állok meg a konyhában, de senki nem figyel rám. Mindenki az új fiú körül legyeskedik, sőt ahogyan észreveszem több az új arc, mint kellene lennie. A tálaló feletti rendelést nézem meg, de menten elájulok. Ez nem szerepel az étlapomon. Mi a fene történt itt, amíg nem voltam? Megfordult a világ? Még ma kirúgatom ezt a szarjankót, és a helyére billentek mindent. A kisegítők csak sandán mernek rám mosolyogni, mondjuk az egyik feltűnően végigmér, én viszont a fokhagymás ciabatták tésztáját teszem ki. Négy részre vágom, és a hurkákat egyesével kezdem el lelapítani. A kezeim járnak, de nem vagyok hajlandó senkivel sem felvenni a szemkontaktust, mert most jobban leköt, hogy a kint ülő vendégek megkapják azt, amiért fizetnek, és reklamáció nélkül csináljuk végig a ma estét. Erre kell hazajönnöm? Nem sok figyelmet szentelek az új ficsúrnak, a kezeim jobban járnak, és már melegítem is elő a sütőt. A tepsibe vizet öntök, és a fokhagymák szeletelésével bíbelődöm, amikor Mr. Lancester jön be az ajtón.
- Mr. Contreras, az egyik hölgy szeretne a séffel beszélni, kifáradna? – itt szakad el nálam a cérna, és a konyhakést felkapva sietek oda hozzájuk. A beosztottam félreugrik, mert megijed, de olyan élesen csapom be a kés hegyét az egyik vágódeszkába, hogy érezni lehet a bennem dúló feszültséget. Vibrál az egész helyiség a haragomtól. A konyhában mindenki leáll a munkával, és egy emberként bámulnak bennünket.
- Maga itt nem a séf, és nem is a főnök. Betelt a pohár. Mi a francot keres itt? Ajánlom, hogy jó érdekeket hozzon fel, mert ez nem az én személyzetem, és nem az én konyhám jelenleg, és én nem alkalmaztam Önt. Szóval? – még mindig a kés markolatát szorongatom, és eszem ágában sincs kiengedni innen ezt a mindenlébenkanált.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Csüt. Nov. 17, 2016 10:51 pm
 



 

Az étteremben az élet pezseg, vendégek várnak a rendelésükre, idebent azonban hirtelen megáll az idő, mikor Chloé és én először robbanunk egymásnak. Nem tudom mi történhetett, ami miatt elhagyta az éttermét, de nem is fontos számomra. Ugyanis az indok szinte lényegtelen, bár biztos vagyok benne, hogy nyomós érveket hozna fel, ha őszinte lenne velem. Azonban itt nem a miértek számítanak. Hanem az, hogy megtörtént. Egy konyhát magára hagyni, séf nélkül működtetni a nyitás után alig pár héttel felér egy öngyilkossággal. Pedig van benne fantázia, az első pillanatban láttam, de a fantázia igen kevés ahhoz, hogy fent is maradjon ebben az igen versengő szférában. Éttermek nyílnak meg és zárnak be nap mint nap, kell a plusz, amivel előrukkol, amivel a víz felett tudja tartani. Márpedig, ha a rendelések rendre késnek, a minőségük nem éri el a megálmodott, elvárható szintet, ha a kiszolgálás nem megfelelő, pillanatok alatt húzzák le a népkonyha szintjére, és onnan lehetetlen felállni már. Chloé felé nagy elvárások vannak, de ha ki akar lépni az apja árnyékából, nagyon sok munkára lesz szüksége. Az én tudomásom szerint egy igen ambiciózus nőről van szó, de jelenleg megkérdőjelezem az állítást. Vajon még mindig ég benne az a szenvedély a munkája iránt, vagy túl soknak bizonyult ennyi év után, és kiégett? Nem tudom megmondani, sajnos olykor a legjobbakkal is előfordul, hogy előbb elveszítik a lelkesedésüket, és kihullanak a rostán. Van ilyen. Csak remélni merem, hogy Chloé még nem erre az útra lépett rá.
A nő indulatos belépése épp az az alternatíva, amelyik megfordult a fejemben. Csodálom a bátorságát, de meglepni nem lep meg ez a fajta viselkedés, sokat tudok az emberekről, sokat megtudtam róla is, bár elnézve a stressztől kínlódó managert, azért nem ez a megszokott viselkedése. Érzem rajta a sértett önérzetet, de nem eshetek ki a szerepemből. Minden színészi gyakorlatomra szükségem van ahhoz, hogy el tudjam játszani a hiú, parancsolgató, fennhéjázó külföldi szakácsot. Ha nagyon hiteles akarnék lenni, franciára váltanék, de erre azt hiszem semmi szükség. Tőlem távol áll az örökös kiabálás és üvöltözés, hiszek benne, hogy az érzelmi okokból kiadott hangos szó mérgezi meg az embereket. Hiszem, hogy ha egy konyhán egymás közti konfliktusból eredő stressz van, azt az ételek magukban hordozzák, átadják azoknak, akik elfogyasztják, akik kapcsolatba kerülnek velük. Hogy lehetne valaki olyan helyen boldog és elégedett, ahol a háttérben háború folyik? Lehet-e maradandót, sorsokat megváltoztató ételeket megalkotni, ha az embernek keserűség és harag van a szívében? Minden nap új esélyt kapunk, hogy egy kicsit jobbak legyünk, egy picit többet segítsünk. Ennek néha sajátos útjai vannak, néha jól megfontoltan kell döntenünk, és olyan eszközhöz kell nyúlnunk, amely kockázatos, lehet, hogy rosszul sül el. De bátraké a szerencse, és úgy érzem, Chloénak most...szépen fogalmazva egy olyan büdös nagy pofon kell, ami után ráébred, ha nem lép gyorsan és okosan, mindent elveszíthet, kezdve a hírnevével, amit összekötött ezzel az étteremmel.  Nem tudom az indokait. De azt hiszem csak akkor hagyhatta el a nyitás után, ha nem érezte igazán magáénak. Túl könnyedén vágott bele, túl nagyot akart ugrani. Megértem. Az apja árnyékából kilépni nem lesz számára nem lesz egyszerű egy cseppet sem. Megértem, hogy ki akart törni. De a nyitás, ha nagy falatnak is bizonyult, az még csak a könnyebb része volt. Most meg kell nyomni, és fent is kell tartani azt a vonalat, amit képviselni akar. Most tehát céltudatosan rántom magammal egy olyan örvénybe, amely vagy teljesen megsemmisíti, vagy éteri magasságokba emeli. S én mit nyerek vele? Ki tudja? Dicsőséget? Megváltást? Nem kellenek. Nem is számít. A kalandért megéri.
Durva hangja akár az ostor, kiabálásomra és kifakadásomra kikéri magának a számonkérést. Csak felhúzom az orromat, nem válaszolok, ahogy a következő, immár fenyegető mondataira sem. Nem rúg ki. Magabiztosan villámló sötét szemekkel nézel le az apró hurrikánra, és meg kell állapítanom, hogy a nő haragjában is gyönyörű. Kéklő szemei sötéten szikráznak felém, ajkai dús halmáról mint a tajtékzó óceán rombolni képes hullámai, úgy gördülnek le szavai. Aztán elviharzik és én végre a rendelésre tudok koncentrálni. Azt hinné az ember, hogy megbántott a fenyegetésével. Pedig nem. Hisz tudom, hogy nem fog kirúgni. Nem rúghat ki. Mert akkor...Nem vagyok ostoba, és szerencsére kitűnő ügyvédeim vannak. A munkaszerződésem megtámadhatatlan, és ha csak nem akar az apjához menni kuncsorogni kölcsönért, bizony semmi esélye, hogy megszabaduljon tőlem. A szerződésem határozott idejű, a kártérítési összegem eléri a hat nullás számjegyet. Ha csak valóban nem kér az apjától vagy vesz ezért fel őrülten sok hitelt, akkor tőlem nem szabadul. Ha mégis megteszi...akkor pedig nem olyan ember, mint amilyenre számítottam és nincs is keresnivalónk egymás mellett. Akárkiért nem szállok én sem ringbe. A séf elsiet, és nagyon gyorsan már vissza is tér. Közben én a konyhát igyekszem kordában tartani, és megnyugtatni minden alkalmazottat, hogy mostantól a főnökasszony az irányító, de ha bizonytalanok, fordulhatnak hozzám is. A saját embereimet persze Chloé biztos nem fogja tudni egykönnyen az uralma alá vonni, nem véletlenül. Régóta dolgozok együtt velük, ismerem őket, és azt teszik, amire én utasítom őket. Miért? Hogy Chloéból ne csak a szenvedélyes szakácsot hozzam elő hanem a vérbeli vezetőt. Az előzőleg emlegetett Ciabattákhoz megy és a szemem sarkából figyelem csak, de már az arckifejezéséből is látszik, mennyire dühös. Szám sarkában ott bújik meg egy kisfiús mosoly, de igyekszem elnyomni. A konyha csendes, szokatlanul csendes a feszültség érzékelése miatt. Nem szeretem ezt. Szeretem, ha a szakácsaim dudorásznak munka közben, vagy beszélgetnek, akár az ételekről is, mindegy. Szeretem, ha egy konyhán élet van, nem csak a munka miatt, hanem mert az emberek kapcsolatban vannak. Most nem igazán érzem ezt. Mindenki fél és retteg, sejtik, hogy ez még nem a játszma vége. S mikor a menedzser bejön és a séfet kéri be is igazolódik a sejtésük. A séfkabátba öltözött Chloé úgy suhan át a konyhán, mintha azt a felkapott nagykést menten a mellkasomba akarná állítani. Higgadtan próbálom végighallgatni, de nagyon nem tetszik, hogy egy konyhai eszközzel akar megfélemlíteni, így mielőtt válaszolnék, a kés markolatára csúsztatom lassan a kezem, ezzel lefogva az ő kezét is. Nem szorítom, gyengéd vagyok, akárha csak egy kis pillangót próbálnék megsimogatni. Nem rá nézek, hanem a kezére. A késre. Látom a háta mögött a szemem sarkából, hogy a csapat...rémült. Félnek. És ez nem jó. Hangom most nem haragos, hanem rideg és higgadt. Nem akarom, hogy felindultságában esetleg kárt tegyen magában vagy másban, esetleg bennem.
- Erre nem van szükség, séf - mondom, és ha átadja, elveszem a keze ügyéből a kést, és távolabb rakom tőle. Aztán felemelem a szemem az eszközről, és rá pillantok - Ezt nem itt beszéljük meg. Jön velem. - indulnék el, de az utam állja. Milliméterekre állok tőle, mellkasom domborodó mellének feszülne egy nagyobb lélegzetnél, látom a hajának apró tincseit is, szája sarkában az alig látható, halovány anyajegyet. Kérlelőn de határozottan pillantok rá - Kérek, Señorita Ward, jön velem. Ti pedig, nem lazsál, dolgoz, mint kicsi elfoglalt méhecske. - Igen, elfoglalt helyett szorgost kellett volna mondanom, de ez nekem fel sem tűnik. Még vannak szavak amiket keverek. A team megmozdul, újra dolgozni kezd, és ha a nő jön, kimegyek vele a folyosóra, majd ott szembe állok vele. Nem vagyok barátságos, most nem, a hangom csendes, hideg és nyugodt, mégis érződik rajtam, hogy közel állok, hogy kiakadjak, mikor beszélni kezdek hozzá. Nehéz megjátszani a visszafojtott dühöt, mikor a szívemben őszinte remény él, és ragyogó jó szándék. De tényleg igyekszem tartani a formát. A menedzser menekülőre fogja. Jól teszi.
- Idefigyel, Chloé. Igaza van. A konyha nem Öné, emberek sem Öné. Én sem vagyok Öné. De én vagyok séfhelyettes, és a mai nap séf, mert én tudok menüsor, én tudok mikor mi jön, én ismer étlap. Ne magáé én emberek, de mégis itt vagyunk. Én vagyok Santos Gabriel Contreras. Spanyolországból jön Amerika, akar főz. Én jól főz. Én szakács. Jó szakács. De nincs idő játszani ma este. Vendég vár, elégedetlen lesz, elmegy innen rossz emlék. Ezt akar továbbadni? Rossz emlékek? - kérdezem, és várok. Nem sokat, csak míg leesik neki, hogy még van mondanivalóm. Aztán folytatom.
- Maga szakácsok felmondtak. Négy maradt. Mikor jönni én ide dolgoz, négy szakács vitte konyha. Kettő fel akart mondani. Egy konyhalány. Ennyi volt. Magáról nem tud senki semmit. Hát jöttem, mert kértek. És írtunk szerződés, és én segít. Segít ez étterem, hogy nem megy csőd, de csak, ha kell. Ha nem, kifizet nekem szerződés záradéka, és már itt sem vagyok, viszem emberek máshol. De néz ki oda - nyitom kissé ki a konyha bejáratát, s napok (a menedzser elmondása szerint hetek) óta most először igazi élet köszönt ránk az ajtón át. Kint jókedv uralkodik, vidámság, zene szól. Elegáns emberek beszélgetnek az asztaloknál, a pincérek mosolyognak, ahogy az asztalok közt járnak. Ők is kivoltak a konyha miatt, mert nagyon kellemetlen volt, hogy a fél étlapra azt kellett mondaniuk, hogy nincs, vagy hogy állandóan mentegetőzniük kellett, amiért az étel késve érkezett, vagy hideg volt, vagy lemaradt róla valami. Az ajtóból visszanézek Chloé szemeibe - Maga dönt. Santos marad, vagy rúg ki és akkor marad négy szakács egy konyhalány. De ha mégsem, a konyha ma nem magáé. De záráskor átbeszél, én elmond mindent, reggel jön korán, és holnap konyha már magáé. De ha Santos nem kell, megyek el. Maga fizet, én elmegy. Maga gazda ez étterem, maga dönt. Én kimegy és beszél vendég, vagy maga megy. De valaki kell menni.
Becsukom a lengőajtót, az étterem zaja elcsendesül, a konyháé erősödik fel. Tudom, hogy nem így terveztem a dolgot. De ha valakiben akkora indulat van, hogy láthatóan képes lenne belém vágni egy kést, akkor ott valami nagy bajnak kell lennie. Egy séf sosem éreztetheti senkivel, hogy az életére törhetne, sosem emelheti önmagát magasabb szintre, mint bármelyik másik szakácsa. Sosem élhet vissza a hatalmával ilyen módon akkor sem, ha ő a tulajdonos. Ez nem megengedett. Mert a konyha, az olyan, mint egy szervezet. A vese kevésbé fontos, mint a máj, vagy a tüdő? A lélegzetnél fontosabb a szívverés? Együtt képesek mozgatni minket, egyenként azonban haszontalanok, és életképtelenek. Vajon belátja ezt a harcias fúria, sikerül lenyugtatni, vagy tovább feszegeti a húrt?
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Csüt. Dec. 01, 2016 11:32 am
 



 

Santos and Chloe




Elfelejtettem, hogy honnan jöttem, és mi éltet. A magánéletem vette át a vezető szerepet, holott mindvégig az álmom beteljesülése lebegett a szemem előtt. A szenvedélyemnek akartam élni, és hódolni, mint apa is. Nem elevenítettem fel az emlékeket, nem lobbantottam lángra azt a bizonyos szikrát a szívemben, hogy újra a sütő mögé álljak és szívvel-lélekkel alkossak meg egy ételt. Miért lettem szakács? Az alkotás öröme, az emberek színes érzéskavalkádja miatt. Nincs két ugyanolyan személy, ahogyan két ugyanolyan szakács sem. Nem az eszemmel főzök, hanem a mellkasomban dobogó szívem szerint. Ettől különböztem a kortársaimtól, és emiatt vágtam bele az étteremnyitásba is. Nem akarok átlagos lenni, egy akarok lenni, a megismételhetetlen Chloe Ward. Hol vesztettem el az utamat? David képes lett volna kiölni belőlem azt az érzést, hogy miért érdemes naponta felkelnem? Nem találom az ösvényt, ami visszavezet a régi önmagamhoz. Lebegek a sötét hullámok között, az isten a megmondhatója, hogy mikor fogok elsüllyedni…örökre. Oliver istápolta a lelkemet, de ez is csak menekülés volt a valóság elől. El szerettem volna felejteni a nyarat, és a tárgyalást is. David börtönben van, és ott is marad a következő tíz évben. Nem mintha, nem érdemelt volna többet. Megölt egy nőt, mert hasonlított rám? Nem is nő volt…hanem egy tinilány. A szülei vajon utálnak? Nem mertem beszélni velük a tárgyalás után, és senkivel sem. Mi lesz velem?

Nem agyalhatok a történteken, mert ma hazaérkeztem, és több feladat is vár rám. Joellel terveztem egy meglepi estét, de ennek akkor lőttek, amikor felhívott a menedzserem. Mi történhetett a Little French Dreamben, ha már hangposta üzenetet kellett hagynia azzal a megállapítással, hogy szükség van rám? Nem mehetek el egy kis szabadságra? Az elmúlt hetekben arra se tudtam rávenni magamat, hogy a konyhába merészkedjek, akkor hogyan lássak el egy étteremvezetést? A pénzem, a jövőm záloga fekszik benne, de a közöttünk lévő híd elkezdett felégni. Mérlegelek, de most az eszemre hallgatok, és átcsúsztatom a találkozómat holnapra. Egy nappal hamarabb érkeztem így is, talán nem fog megharagudni, hogy nem ő lett az első. Nem felelhetek meg mindenkinek egyszerre, így ma este a döntésem…az éttermem. A beérkezés után már az is egy csodával ér fel, hogy teltház van…nem is emlékszem, hogy mikor volt hasonló helyzet. A nyitás után nem volt szabad asztalunk, de a hetek, a rablás miatt elmaradoztak a potenciális vendégjelöltek, én meg lesüllyedtem, és kiengedtem a kezemből a gyeplőt. Nem vagyok büszke rá, de megtörtént. Görcsbe rándul a gyomrom, miközben végigsétálok a folyosómon, mégis úgy érzem, hogy ez nem az én közegem…egészen addig, amíg valaki más nem áll a helyemen. Ez meg ki? Valami félresikerült ficsúr? Ismeretlen emberek dolgoznak a keze alá, és ő adja ki az utasításokat. Fejbe üt a felismerés, hogy ő az „új én”. Nekem kellett volna alkalmaznom valakit, akiben megbízom, de ő….jézusom. Mit gondol magáról, mert kreol a bőre, meg szépek a szemei…a helyemre állhat? Kikelek magamból, de úgy teremt le két perc alatt, hogy szikrát sem kapok. Nem foglalkoznak velem, nem ügyelnek arra, hogy megjött az étterem vezetője. Dühömben se szó, se beszéd öltözöm át, és megyek a pult mögé. Versenyezni akarsz, de most komolyan? Nem fogsz ki rajtam öcsikém, mert ez nekem hazai pálya, neked meg nem! Csendben, de annál nagyobb dühvel dolgozom, de megint jön egy éles váltás. A séfet kéretik ki a vendégek. Én…ez az én konyhám, nem adom át, ő nem mehet ki…hát ki fog emlékezni rám? A kezembe akadó késsel rontok neki, de csak mellette állítom bele a vágódeszkába a szúróeszközt. Érezze a törődést, és az erőviszonyokat.
- Nem lenne rá szükség, ha nem venné át a helyemet, nem gondolja? – szegem fel az orromat, de még véletlenül se nézek oldalra. Jelenleg nem érdekel, hogy milyen véleménnyel vannak rólam a többiek. Én álmodtam meg a helyet, és küzdöttem érte hosszú heteken át. A szívem van benne, és nemcsak az ételekben, de a berendezésben, és az atmoszférában is.
- Itt fogjuk megbeszélni, talán menekül előlem? – vonom fel az egyik szépen ívelt szemöldökömet. A válaszát rebesgesse, és ne a nevemet ismételgesse. Egymásnak feszülünk, késsel lehetne vágni a feszültséget, de sokkal józanabbul gondolkodik, mint én. Be kell látnom, hogy nem fog jót tenni a személyzetnek, ha itt előttük rúgom ki. Nem áll szándékomban mindenkivel megtenni, csak vele… Követem a folyosóra, a konyhaajtaja becsukódik, és ott állunk a választóvonalon. Mit tudna nekem mondani, amitől meggondolom magam? Dühösen szorítom össze a parányi ökleimet, és hallgatom végig az érveit, de nem hatnak meg. Elérünk oda, hogy ma este ő a séf, egyedül ő tudja a menüsort. A szakácsok felét valóban nem láttam még, de amikor szóra akarnám nyitni a számat, még több információval lát el. Kezdek szétesni, és összezavarodni is.
- Tessék, ketten is fel akartak mondani? – döbbenek le, és most tudatosul bennem, hogy cserbenhagytam a konyhámat, az embereimet. Rossz vezető vagyok. Falfehérré válok, amikor a záradék kerül szóba, meg a kirúgása, aztán meg kinyitja az ajtót előttem, és a pofámba vágja, hogy mi minden történt, amíg nem voltam jelen. A változás egyértelmű, és le se tudnám tagadni, hogy felpezsdült a kinti hangulat. A vendégek jóízűen kacagnak valamin, a pincérek segítőkészek. Ez volt az én álmom. A lengőajtó visszaáll a helyére, és farkasszemet nézek a leendő..kivel is?
- Szóval Santosnak hívják. – veszem le a sapkámat, és az ujjaimmal igazgatom el a szétcincált hajamat.
- Ezt át kell gondolnom. Ma este, ma este…maga a vezető. – olyan nehezen mondom ki, de be kell látnom a vereséget. Háttérbe kell szorítanom a sérült önérzetemet, mert ma este a vendégek a legfontosabbak, ahogyan mindig is.
- Átbeszéljük, ha végeztünk…Santos. Nem ígérhetek semmit. – sóhajtva harapok bele az alsó ajkamba, és ennyivel lezártnak tekintem a beszélgetést közöttünk egyelőre. Nem neki fogok megnyílni, és magyarázkodni sem. Nem tartozik senkire, hogy mi űzött el, és mi tartott távol Seattle-től. A team egy jól működő gépezet szerint cselekszik, így egy szavam se lehetne, de amikor visszaérünk...megköszörülöm a torkomat, és a mellettem állóra mutatok.
- Ma este Santos vezeti a konyhát, az ő menüsora szerint főzünk. Mindenkitől annyit kérek, hogy annyi lelkesedéssel tegye, mint eddig. Szerezzünk élményt a kint ülő vendégeknek. -  halványan elmosolyodom, és egy kisebb tapsot is kapok mellé a személyzettől. A szívem nehéz, mert tudom, hogy közel állok a bukáshoz…olyan közel.
- Nyűgözzön le Santos, mutassa meg mennyire jó szakács, és beszéljen érthetően. Nem beszélem jól a spanyolt, see? – helyezem az egyik kezemet a vállára, és a fejemre visszaigazítom a sapkát. Csapjunk bele a lecsóba, és alkossunk maradandót. Mi lesz a sorsunk? Fogalmam sincs, de meggondolatlanul nem dönthetek…a saját hibám miatt.
Vissza az elejére Go down
Vendég
avatar


TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Kedd Dec. 13, 2016 4:19 pm
 



 

Chloé viselkedése az én szememben nagyon szakmához méltatlan. Nem tudom hová tűnt belőle az a fajta alázatosság és higgadtság a szakma iránt, amit tapasztaltam nála a versenyek alatt, amin találkoztunk, de jelenleg nyomát sem látom benne annak a lánynak, és az megrémít és elszomorít. Azt hittem ő lesz a kivétel, amely erősíti a szabályt. Akár a celebek sikerein élősködő utódok, a mi szakmánk köreiben elterjedt jelenség, hogy a nagy séfek gyerekei, akik ugyanezt a szakmát választják, túlzott önbizalomra tesznek szert, és ezen csúsznak el később. Nehéz felérni egy nagy sikereket elért elődhöz, nagy elvárásokat és még nagyobb tetteket várnak el tőlük. Chloé ígéretes tehetség volt a kezdetektől, Jesse Ward mindig büszkén beszélt a lányáról, sokan jósoltak neki nagy jövőt, bár épp ugyanennyien a bukást is jövendölték. Én bíztam benne, hogy az előbbire lesz példa, és ezt épp a szakma iránti elkötelezettsége, az alázat és a rajongó szeretettel való főzés miatt reméltem. De most nem látok mást, mint egy territóriumát védelmező oroszlánt, akinek nem a saját hibái, hanem más betolakodása jelenti a legfőbb gondot.
A fenyegető közeledés, a vágódeszkába állított kés általános döbbenetet és félelmet kelt. Félek-e Chloétól? Hülye lennék nem félni. Férfiak, egy életre jegyezzétek meg: soha ne szállj szembe egy kést szorongató nővel! Többek között ezért sem szereti a mi szakmánk a női séfeket. Mert nagyon nehezen bírnak uralkodni az érzelmeiken. Én csodálom a nőket, szerintem Földre pottyant angyal mind! Hálás vagyok, amiért olykor egy pillantást vetnek rám, vagy kegyeikbe fogadnak, bizalmukat élvezhetem. Különleges kapcsolatot igyekszem ápolni a női nem minden tagjával, legyen az szegény vagy gazdag, csinos, vagy kevésbé attraktív, okos, vagy kissé szeleburdi, fiatal, vagy már sok évet megélt. Nekem nem számít a külsőség, hiszem, hogy minden nőben ott lakozik az az angyal, aki arra hivatott, hogy minket, gyarló férfiakat kordában tartson szeretetével, gondoskodásával, odaadásával, és megbocsássák legádázabb bűneinket is. Mert mi végre léteznénk, ha nem értük? De a közeledése egyáltalán nem idézi fel bennem azt a kedvességet, amit egy nőtől várna az ember. Szívtelennek és ridegnek érzem, és nagyon de nagyon nem tetszik, hogy egy apróságból hatalmi harcot csinál. Persze tudom, hogy ezt a helyzetet én provokáltam ki, de engem ő volt, aki megidézett. Vagyis éppenhogy a hiánya vonzott ehhez az étteremhez. Bánt, hogy ezt a gyönyörű, bájos teremtést most ilyennek kell látnom, de leginkább az, hogy az indulatait nem fékezve teljesen megbénítja a konyhán dolgozókat. Félnek. És rettenetesen le vannak döbbenve. Így lassan kiveszem a kezéből a kést, és eltávolítom tőle. Nem számít, hogy csak fenyegetni akart-e vagy sem, a csalódottságom ennél nem lehet nagyobb. Higgadtan beszélek hozzá, nem kiabálok, nem emelem fel a hangomat, de még hangsúlyomban sem lehet érezni, hogy miféle indulatok játszódnak le bennem. Szavait figyelmen kívül hagyom. Tudom, értem, hogy mit akar mondani. Ez az ő étterme, az ő konyhája. De akkor is így gondolná, ha arra jött volna be, hogy két szakács szerencsétlenkedik a konyhán, és az újságok arról zengenek, hogy megbukott? Ha nem lenne egyetlen vendége sem? Ha az apja csalódna benne, ha ezeket megtudná? Chloé nagy fába vágta a fejszéjét. Túl hamar nyitott saját éttermet, túl gyorsan, túl nagyot akart lépni. Az ambícióit megértem. De egy étterem vezetéséhez nem elég, ha valaki csak jó és tehetséges szakács. Több kell. Hivatástudat, szervezőkészség. Áruismeret, gazdaságtan, jogszabályok ismerete. Egy étteremvezetőnek mindenhez értenie kell, nem csak a szakácsmesterséghez. A manager sok mindent el tud intézni, de nem mindenható. Kell egy erős vezetőgárda, és be kell látnia, ha mindent hetekre a managerére hagy, akkor ennek csúfos bukás lesz a vége. Kihívom a konyhai részlegről, mert úgy gondolom, nem tartozik mindenkire a fájó igazság, és nem szeretném, ha szemtanúi lennének annak, ahogy szembesítem a valósággal Chloét. Nem kiabálok, csak határozott vagyok. A lehető legtisztábban igyekszem fogalmazni. Eleinte látom rajta, hogy csak a haragot szítom fel benne, de végül már nincs más választásom, ki kell tálalnom előtte mindent. Nem szépítek, és nem is hazudok neki. Tudnia kell, mit kockáztat. Megadom számára az utolsó esélyt, hogy megfordítsa a szélirányt, és a hajóját visszavezesse a biztos bukás partjától a nyílt óceán felé. Nem azért, mert nélkülem nem tudná megcsinálni. Hanem mert biztos vagyok benne, hogy nélkülem nem tudná megtenni. Mi a különbség a kettő között? Míg az előbbi célzás a képességeiről szól, a második a jelenlegi hírnevéről és a hozzáállásáról.
Bólintok. Nincs szükség szavakra ahhoz hogy értse, miért mondtam, amit mondtam. Várakozok, hogy dönteni tudjon, de a végére egészen döbbenetes, milyen változáson megy keresztül. Sajnálom szegényt. Tudom milyen érzés, mikor csalódunk magunkban. Én is csalódtam. Ma is. Azt hittem képes leszek kezelni ezt a helyzetet, de valahol egyszercsak kicsúszott a kezemből az irányítás, és nem tudom, hol lehetett a hiba. Persze örülök, hogy Chloé végül kicsit felpaprikázódott, és fellázadt benne a dacos nő, de arra nincs mentségem, hogy annyira felhergeltem, hogy késsel támadt rám, a szó szerencsés kimenetelének értelmében. Át kell értékelnem a hozzá kitalált stratégiámat, mert az az érzésem, a manager nem egészen pontos jellemleírást adott a séfről.
Mikor csendesen a nevem tudatosítja magában, bátorító mosolyt küldök felé. Jól esik, hogy végre nem idegenként állok előtte. Tudja a nevem. Igaz, hogy fogalma sincs róla, hogy a polcain sorakozó könyvek közt ott lapulnak az általam írottak is. De tudja a nevem. És két ember közt ez már kapcsolatot jelent. Felelősek vagyunk a kapcsolatainkért, legyenek azok bármennyire új keletűek, vagy régiek. Mikor végre kimondja, hogy enyém a konyha, elégedetten bólintok. Talán végre megértette, hogy nem akarom elvenni az éttermét. Én ezt nem a pénz vagy a hatalom miatt csinálom, bár ezt ő honnan is tudhatná? De tényleg csupán a szakmai kihívás és a segítő szándék vezérel. A mai nap után pedig eltökélt szándékom, hogy ezt be is bizonyítsam neki.
- Rendben. Átbeszéljük. - bólintok, majd elindulok utána a konyha felé. A győzelmem biztos. Nincs min gondolkozni, ha csak le nem akaszt valahonnan három millió dollárt, én bizony innen nem megyek sehová. Áldom az eszem, hogy ezt belevettük záradéknak a szerződésembe, mert most tudnám, hogy az est végeztével úgy rúgna ki páros lábbal, hogy csak úgy nyekkennék. De így esélytelen, hogy el tudjon távolítani addig, míg én nem akarom. De mire akarni fogom, addigra a tüzes szemű sárkányból ha megszakadok is, de igazi étteremvezetőt varázsolok.
A konyhába érve megállok mellette, és mosolygok, míg beszél. A csapat tagjai tudják a terv egy részét, így az elégedett mosolyok mögött ott lapul a cinkosság is. Hát sikerült. Elindultunk a javulás útján. Tapsot kap, és azt hiszi, ez azért van, mert lelkesíteni próbálta a megrémített csapatot. De ez valójában az akaratának szólt és a büszkeségének, amiért képes volt félretenni a saját egóját és a nagyobb jót célba venni. Örülök, hogy így döntött. Amikor hozzám szól, mosolygok, de az utolsó szavaira elkomorulok. Nagyon lelkesen tanulom az angol nyelvet és rosszul esik, hogy nem értékeli a törekvésemet. Eddig mindenkivel megértettem magam, és bár tény, hogy nem mindig használom helyesen a szavakat, vagy összekeverem, esetlen a mondatban felcserélem őket, de eddig még mindig értették mit akartam mondani. Mosolyogva veszek egy mély levegőt, és immár a francia nyelvre átállva tökéletesen érthetően mosolygok rá.
- Ahogy óhajtja, kisasszony. Az angolt nem beszélem tökéletesen, de a spanyolt és a franciát igen. Ha így kényelmesebb, akkor beszéljünk franciául. Abban biztosan nem fog hibát találni. - mondom, és ezután ismertetem vele a mai este menüjét, hogy ő is tisztában legyen vele. Kicsit felcseréltük a szerepeket, így ő lesz a séfhelyettesem.
Az este további részében pedig zavartalanul folyik a munka, sőt, szinte szárnyakat kapunk. Kis idő múltán a hangulat is oldottabb lesz, sőt, már viccelődni is tudunk. Chloé mosolya pedig szinte beragyogja a helyiséget. Többször is látom, hogy a többiek odamennek hozzá, suttognak a fülébe, vagy dicsérik. A pincérek is örömüket fejezik ki, hogy visszatért, van, aki szemébe is mondja, mennyire hiányzott nekik. Féltékeny vagyok-e erre? Egyáltalán nem. Az este végével inkább boldoggá tesz a tudat, hogy a nőnek nem csak az a dühös, félelmetes arca van, hanem láthatóan szeretik a kollégái, alkalmazottai. S a továbbiakban mi lesz velem? Azt hiszem ezt majd csak a holnap fogja megmondani. De én készen állok a kihívásokra.
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Pént. Dec. 16, 2016 12:05 pm
 



 





játék vége






Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Cole Henderson
avatar
Felső tízezer

Kor : 28
Avataron : Dylan O'Brien

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Csüt. Ápr. 20, 2017 2:45 pm
 



 



Chloe & Cole

Egy hawaii pizza rendel



- Mennyi időd van még?
- Tíz csodálatosan rövid perc, utána húzhatok haza.
A munkával nem volt bajom, de tíz órája benn voltam, elfáradtam, emellett nem ártott olykor normális ember látszatát keltenem, nem szadiznom magam azzal, hogy mennyire élvezem a melót, mert egyébként így volt, de néhanapján bekapcsolódtam a fáradtan sóhajtozók táborába, igazából kedvelhetőbbnek gondoltam magam így, de tény és való, hogy nekem, aki mindösszesen ezt a fél évet dolgozta életében, határozottan más ebbe a világba csöppenni, mint valakinek, aki tizenéves kora óta kénytelen húzni az igát.
- Holnap nem megyünk el valahová? Adnak valami tök fasza új thrillert.
- Jó lenne, de holnap este meló van.
Már nyitotta volna a száját, de nagy megkönnyebbülésemre megszólalt a telefon, igaz jó eséllyel azt jelentette, hogy még lesz egy fuvarom, de legalább megúsztam egy randiszagú kíntalálkát, és tutira ez mára az utolsó. Lehet, én látom szemüvegen keresztül a világot, de előttem egy nő ne használja a tök fasza kifejezést, mert mindent kiöl belőlem egy szuszra, ami esetleg tetszett benne addig. Egyébként bájos csaj, de hát csak húsz éves, arra pont jó lenne, de mivel együtt dolgozunk, nem leszek görény, majd talál mást, akire rákattanhat.
- Megvárnád még? Itt van a közelben a cím, az a kis francia étterem. A váltásod még be sem esett.
- Tudom, melyik, van egy szakácsuk, aki állandóan a dugipizzát falja munkaidőben. Csodálkozom, hogy még nem csípték nyakon. Pepperonis, ugye?
- Igen, az.
- Szuper, addig átöltözöm, amíg megsütöd, kiviszem még.
A kacsintásom láttán félszeg mosoly költözött kislányos vonásaira, én meg az öltözőben kibújtam a pizza szagú pólómból, és átvettem a sötétkék ingemet, a farmerem szintén lecseréltem, nem szerettem abban hazamenni, ami egész nap itta magába a tészta illatát, nem beszélve a paradicsomszószról, megannyi hozzávalóból.
Negyed óra elteltével már úton voltam, tudtam, hogy a hátsó bejáratnál kell hármat kopognom, és a tag jön, átveszi, aztán mindenki mehet békésen a saját dolgára. Még nem döntöttem el, hogy hazamenjek, vagy inkább valami bárba iszogassak pár kör erejéig, esetleg felhívva valamelyik hülye haveromat. Ma túl fáradt voltam ahhoz, hogy nőkkel társalogjak. Kedveltem egyébként ezt az éttermet, kellemesnek hatott, nagy felbuzdulásomban eldöntöttem, hogy a legközelebb randipartneremet ide fogom elhozni, meglátjuk, milyen hatással van kellemességben a hölgyekre. Általában szeretik az ilyen könnyeden elegáns helyeket, ahová nem mellesleg a kiszolgálás és az ételek pazar mivolta miatt élmény betérni.
Leállítom a motort, pont beférek két autó közé, és elindulok hátulra a szűk sikátorban. Hamarjában eljutok addig, hogy hármat koppantsak a vastag biztonsági ajtón, és várakozzak. Általában, ha nem nyitnak ajtót öt percen belül, akkor megcsörgetem a tagot, akinek szokása rendelni tőlünk, mindig ugyanazt, nagyjából ebben az időszakban, ezek szerint ilyentájt éhezik meg. Arról gőzöm sincs, miként oldja meg az étkezést, mert pont vacsoraidő van, fogadni mernék, hogy istentelen nagy a hajtás ezekben az órákban. Merész csávó, az biztos. Ez azonban engem igazából hidegen hagy, nem sepregetek senki portáján, mindenki ott és akkor eszik, ahol lehetősége van, ha meg rajtakapja a főnöke, az már legyen az ő baja.
Arra azonban határozottan nem számítok, hogy a megszokott vonások helyett kisvártatva sokkal bájosabbakkal nézek farkasszemet, mert hogy aki az ajtót kinyitja, az egy rendkívül dekoratív kis barna, akin bevallom, szívesen időznék el pillantásommal, ámde amíg ezt a pizzát nem juttattam el a megrendelőnek, még munkaidőben vagyok.
- Szép estét! Mr. Rayne számára hoztam a rendelt pizzát!

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Csüt. Ápr. 27, 2017 3:40 pm
 



 

Cole & Chloe


A konyhában megállás nélkül folynak az előkészületek immár délután négy óta, hogy kiszolgálhassuk az esti tömeget. A hétvége állandóan zsúfolt, mostanában nekem is túlórát jelent a péntek, és a szombat este. A konyha este tízig üzemelne, de mióta Santos átvette az irányítást, és átmenetileg új szabályokat kreált, addig nincs megállás, amíg vendég tartózkodik az étteremben. Egy órája néztem ki, és akkor még sorban álltak, pedig tele volt a helyiség. Soha nem fordult elő, hogy félreállították volna az újonnan érkezőket, de ma még ez is megtörtént. Hihetetlen, Santos ma sehol, egyedül vagyok, és kezdek kijönni a béketűrésből. Miért érzem azt, hogy össze fogok roppanni a nyomás súlya alatt? Szokatlan ez a nagy forgás, kiestem a ritmusból is, de azért megpróbálok mindenkivel türelmes lenni, és csakis a megengedett hangerőn beszélni, akkor emelem meg a hangomat, ha valaki nem hall, de ki tudja, még mit hoz az este.
- Chloe nem hallottad? A Revoir-ban patkányt találtak, és most mindenki elhagyta a terepet…szerintem ezért vannak ennyien. – Sebastian az egyik főpincérünk, aki ma este tartja a frontot. Éppen csak bekukucskál az konyhába vezető lengőajtón, amikor megállok, és megtörlöm a homlokomat.
- A volt főnökömnél ez nem történhetett volna meg. – nyílnak el az ajkaim a meglepődéstől, de hamar rendbe szedem magam, és megigazítom a hajamat, hogy a konty erősen tartson. Nem hiányzik, hogy azért is megbüntessenek, mert valaki hajszálat talált az ételében. Pierre maximalista, a kezemet is rácsapott, ha valamit elrontottam, vagy nem úgy tálaltam ki, ahogyan neki tetszett volna.
- Hány vendégre számíthatunk még? – lépek közelebb hozzá, és a felírt rendeléseken akad meg a tekintetem.
- Legalább húsz várakozik, és mindegyik azt mondta, hogy kivárja a sorát. – menten elájulok, de ha ennyire kapós a francia étek, akkor nem fogok kudarcot vallani, és a volt főnökömnek is visszaüthetek ezzel. A vetélytársa lettem, Santos mellett egyre jobban alakultak a dolgaink, így nem hagyhattam cserben. Elérte, hogy ne menjek csődbe, az álmaimat dédelgette helyettem is, amikor nem voltam képes rá. Mélyeket lélegzek, és megfordulva tapsolok egyet, de senki nem figyel rám, ezért füttyentenem kell.
- Figyeljetek egy pillanatra. Nagyon szeretném, ha működne minden, ezért ha most száz százalékkal pörögtünk, akkor kapcsoljunk fel kétszázra, mert a Revoir-ból jöttek át. Nem szeretném, ha bárki is elégedetlenül távozna. Javier kérlek a halak, és az előételek hozzád fognak tartoznak… - jelentem ki, de két kopogás szakítja félbe a mondandómat, és furán nézek a jelenlévőkre. Hátulról maximum a beszállítók, és a kukás szokott érkezni, de mivel egyikre sem számítunk, ezért nem figyelek rá, talán eltévesztették a helyszínt, de mielőtt folytathatnám, most erősebben jön a jelzés.
- Mindjárt jövök, addig mindenki álljon vissza a helyére. Sebastian kezében vannak a rendelések. Hajrá. – sietek oda a vasajtóhoz, és amikor kitekintek a sötétbe egy kék inges fiatalember tűnik fel a semmiből egy pizzás dobozzal a kezében.
- Jó estét, miben segíthetek? – szalad fel az egyik szépen ívelt szemöldököm. Először azt hiszem, hogy rosszul hallok, de nem így van, és a fiú..vagy férfi, bár a kinézete alapján kölyöknek nézem, holott aztán én sem vagyok túl öreg.
- Mr. Rayne-nek… - azonnal elönt a pulykaméreg. Tisztában vannak vele az alkalmazottaim, hogy utálom, ha munka közben rendelnek…főleg gyors szemetet. A vállam felett tekintek hátra, de éppen csukódik a másik ajtó, és ebből tudom, hogy a bűnös menekülőre fogta.
- Mikor adták le a rendelést, ha szabad érdeklődnöm? – fűzöm össze a kezeimet, és kilépek a hideg sikátorba, így kettesben maradok a fiúval, és a hangzavar is elül, ami a konyhából jön.
- Milyen a pizza? – teszem mellé dacosan. Az én éttermemben ma este senki nem fog pizzát enni.
Vissza az elejére Go down
Cole Henderson
avatar
Felső tízezer

Kor : 28
Avataron : Dylan O'Brien

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Pént. Május 19, 2017 11:55 am
 



 



Chloe & Cole

Pizza az étteremben?



Tisztában vagyok vele, hogy egy étterem pörgésébe nem mindig fér bele, hogy felfigyeljenek a szolid kis jelzésemre, de mivel nem szándékozom itt tölteni az este hátralévő részét, ezért megkísérlek még egyszer kopogtatni, ezúttal hangosabban. Ahogy elnéztem, tömve van a hely, gőzöm sincs, hogy akar annyi időt csalni magának bárki, hogy megegyen akár egy szelet pizzát, de ez ne az én problémám legyen, én csupán a rendelést szállítom, ami valljuk be, jelenleg több mint elegendő így a munkaidőm végére. Inkább otthon innám az utolsó sörömet valami agypusztító film előtt. Határozottan úgy érzem, hogy most erre lenne szükségem.
Nem volt még szerencsém az ajtót kitáró hölgyhöz, mi tagadás, nagyon szép vonásokkal áldotta meg az ég, meglehetősen szúrós szemekkel, valahogy úgy érzem magam, mint egy rossz kölyök, aki épp bedobta kaviccsal a szomszéd bácsi ablakát, és betört. Tudom én, hogy étterembe pizzát szállítani meglehetősen röhejes, de hát istenem, nem én kértem, hogy kihozhassam, az vállalja érte a felelősséget, aki képes volt megrendelni.
Csupán bólintok, nincs értelme a pasas nevét ismételgetni, de abban már most biztos vagyok, hogy csórinak nem lesz túl jó dolga, bár nem tudom, kicsoda-micsoda itt a nő, de láthatóan felhúzta magát a pizza tényén, amit maximum abban az esetben értenék meg, ha valami főmufti erre. Egyébként azt sem vágom, egy konyhán milyen szabályok vonatkoznak az étkezésre, mi simán befaljuk a visszamaradt pizzákat, mert van, hogy visszajönnek a rendelések, és inkább pocsékba menjen, mint kárba ugyebár. Itt viszont azért hajtósabb lehet a tempó, több a vendég, bár nálunk is szép számmal vannak rendelések, de legalább csak pizzát készítünk, semmi egyebet. Jóval egyszerűbbek ilyen tekintetben azért a dolgok.
A kérdését hallván lepillantok a blokkra, fejből én sem tudom.
- Egész pontosan 20:13-kor.
Most van kilenc óra, mi még benne vagyunk a kiszállításban vállalt határidőben, kiváltképp úgy, hogy itt szobrozom percek óta, és jelenleg nem úgy tűnik, hogy a jogos tulajdonosa egyhamar vagy valaha egyáltalán hozzájutna a vacsorájához. Ráadásul én már a munkaidőmön kívül vagyok, ami mostanra kicsit már zavar, mert nem szeretem túlhúzni a dolgokat, ellenben kegyetlenül bevasalom minden túlmunkámat a főnökön, vagyis vasalnám, ha nem röhögne ki minden egyes alkalommal, és közölné, hogy akkor mehetek máshová dolgozni.
- Pepperonis. Nézze, én nem akarok balhét, csak a pizza árát szeretném a megrendelőtől, utána már itt sem vagyok.
Látom én, hogy feszült a helyzet, és tényleg nem azért vagyok itt, hogy a macska bajszát rángassam, hiába szép macskáról van szó. Dühösen azért jobb elkerülni a hölgyeket, még a végén most is bezsebelek egy pofont, holott most határozottan nem én vagyok a bűnös, mint Miss Lefevre esetében.

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Szer. Május 31, 2017 10:30 am
 



 

Nagy a pörgés, ma este még beütött az is, hogy a Revoirban baj van, és hozzánk áramolnak át a vendégek. Nem lenne gond, de nincs, aki a jobb kezem lenne. Santos nélkül meg vagyok lőve, és el is vesztem, ha már azon agyalok, hogy a fűszerezés nem megy olyan jól. Nem bírok meginni egy pohár vizet sem, és ha én nem vagyok képes szünetet tartani, akkor elvárom a személyzettől is, hasonlóan járjon el, mert én vagyok a főnök. Keményen követelek, de ez nem jelenti azt, hogy kihúznám magam a munka alól, és egy asztal mellől dirigálnék. A fejemben ezeregy recept él, ezért amikor ki kell nyitnom a hátsó ajtót, és egy pizzafutárral kell szembe néznem, hogy is mondjam, de nem vagyok túl boldog. Kinek van annyi ideje, hogy még egy rendelést is megejtsen? Nagyon szívesen készítettem volna valami harapnivalót. Nem akarok senkit sem halálra dolgoztatni, de vegyék figyelembe, hogy ez itt nem egy kajázó, hanem egy étterem. A srác fiatal, és némileg kedves is, de az ácsorgásán, na meg a topogásán látszik, hogy már menne. Miért vagyok annyira gonosz, hogy mégis megváratom? Megtudom a részleteket is, elmondja nekem, hogy negyed kilenckor adták le telefonon a rendelést, és még meg is mutatja nekem a csomagolást, mégsem visz rá a lélek, hogy átvegyem tőle.
- Nagyon jó, de én nem engedtem meg, hogy pizzát egyenek az alkalmazottaim. – jegyzem meg mellékesen, bár szerintem őt ez hidegen hagyja, és nem igazán érdekli. Végigmérem…a cipője drága minőségű…akkor mégsem lehet annyira pénz szűkében az úriember.
- Hahó… - kiáltok be, és azonnal megáll az élet a konyhában, mert mindenki egy emberként tekint rám.
- Ki rendelte a pizzát? Az lépjen elő…ide, de hamar. – mindenkin látszik, hogy megrökönyödik, és nem mer rám nézni, aztán végül az egyik konyhalány szólal meg.
- Chloe…már lelépett. Kissé be volt rúgva, és a pizzával akarta oltani a hatását az alkoholnak. – kirekednek a pupilláim. Soha nem fordult elő, hogy a saját embereim szúrtak volna hátba.
- Tessék…elment haza? – esik le az állam, és kissé el is sápadok.
- Nem leszünk elegen…nagyon sok a vendég kint. A húsokra ki fog ügyelni? Nekem tálalnom is kellene. – veszek egy mély levegőt, és szelídebben tekintek a futárra.
- Jöjjön be…megkeresem a pénztárcámat. – nem vagyok szívtelen, hiszen meg kell élnie valamiből. Nem örömből teszem, de átszelem a konyhát, és az öltöző felé veszem az irányt. A sapkámat lekapom, és a tükörben nézem meg magam. Santos miért nem vagy itt? Össze fogok omlani. Az öltözőben lévő mosdókagyló szélén támaszkodom meg, és megnyitom a csapot. Nem láthatják odakint, hogy nem bírom elviselni a nyomást. Egy kis vízzel frissítem fel magam. Mi lesz ma este?
Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
Csüt. Jún. 29, 2017 9:05 pm
 



 




Játék vége



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Konyha (Little French Dream)
 



 

Vissza az elejére Go down
Konyha (Little French Dream)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
 :: 
Little French Dream
-
Ugrás: