HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Sürgősségi ellátó

Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Sürgősségi ellátó
Szomb. Nov. 12, 2016 9:47 pm
 



 



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:52 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Vas. Nov. 13, 2016 12:39 pm
 



 

Bradley


Cornelia

Az utolsó kép, ami megmaradt, hogy kilóhússzal száguldunk egy fának. Tisztázzuk: nem az a kis vézna tegnap ültettem fajta, hanem egy jó nagy, terebélyes, vastag törzsű fára kell gondolni, ránézésre se lenne semmi baja, még akkor se, ha egy teherautó szeretné ledarálni.
De ez még önmagában nem is lett volna probléma.
A forgatás része volt, hogy majdnem nekimegyünk. Leszerződtem ugyanis egy párnapos reklámfilmre, míg Annánál az előkészületek zajlanak. Gondoltam, miért ne, az időmbe bőven belefér, és még csak ezután említették meg a gyorsulási járgányokat.
A feladat egyszerű volt: mint a James Bond filmekben, beülni a kocsiba, rákapcsolni, autós üldözésbe keveredni, végül látványosan lefékezni az ominózus akadály előtt, majd elegánsan kilépni, feltenni A Napszemüveget, és elhúzni a mézes madzagot a világ összes hímpéldánya előtt: nézd meg, HA ilyen szemüveget vásárolsz magadnak, rögtön rally versenyzővé avanzsálhatsz, tiéd lesz a csaj és ha kitartó vagy, előbb-utóbb talán a kocsi is.
Azzal viszont senki se számolt, hogy egy idiótát ültetnek mellém. Én a legkevésbé. Mielőtt élesben felvettük volna a jelenetet, beültettek az anyósülésre, hogy majd a májszter megmutatja, mit kell itt csinálni. Gondoltam, jól van, ezt szeretem én ebben a szakmában, hogy mindig tanul valamit az ember, a fickó ugyanis eldicsekedte a szünetben, hogy kaszkadőr mivolta előtt hivatásos versenyzői múlttal büszkélkedett. Ez akkor nagyon vonzónak hangzott, utólagos tanulság: épp csak azt felejtettük el megkérdezni tőle, miért is hagyta abba a szakmát.
Szóval eleinte minden simán ment, megmutatta, én leizzadtam, és megkértem: nem-e lehetne még egyszer. Olyan gyorsan történt minden, az adrenalin meg miegymás... Hogyne mehetnénk. Mikor már negyedszerre száguldottunk a fához, kezdtem egész magabiztos lenni, olyannyira, hogy úgy gondoltam, ideje a navigátor szerepet is komolyabban venni.
- Fék. Fék. Fék! – motyorásztam kezdetben hősiesen, nagyon pontosan emlékezve, hogy itt eddigre már általában igénybe vettük ezt a fajta szolgáltatást. Jelentősebb változás azonban nem következett be, a fa viszont egyre drasztikusabban közeledett.
- FÉK! BAZMEG, FÉKEZZ MÁR! – üvöltöttem most már, hátha ettől majd ő is jobban ihletet kap. És itt egyébként azt is megjegyezném, hogy halálos fenyegetettségben az agy mily’ csodákra képes, a másodperc tört részében még az is eszembe jutott, hogy vajon direkt szívatnak-e, elvégre profi van mellettem, biztos tudja, mit csinál, majd szépen lefékezünk az utolsó pillanatban, aztán meg halálra röhögjük magunkat: rajtam. Meg azon, hogy mennyire beparáztam.
Nem így lett.
Az utolsó pillanatban valóban lefékeztünk, nem ütköztünk brutálisat, de azt már nem sikerült elkerülni, hogy ne csapódjunk neki a barátságtalan növényzetnek, persze anyósüléssel.
Minden bizonnyal elvesztettem az eszméletem, mert a következő kép a fa után már egy csinos mentős kisasszony, aki próbál meggyőzni róla, hogy ne mozgassam a vállam, mert várhatóan nem fog jól esni. Mindjárt megérkezünk a kórházba, ahol egy szakember helyre teszi, és ellátja a többi sérülésem is, ami szerencsére nem komoly.
Vegyem tudomásul: milyen szerencsés ember vagyok.
Na ja. Ki ha én nem?
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Vas. Nov. 13, 2016 5:28 pm
 



 


Bradley & Cory

Are you famous? Okay, but I save life here…




A sürgősségire kerültem a mai nap folyamán, hála az egyik gyakornoktársamnak, akivel sikerült a szülészet-nőgyógyászatot elcserélnem. Stella azon kevesek közé tartozik, akik lógnak nekem eggyel, és neki éppen a múlt héten mentettem ki a seggét, amikor a barátja Izraelből idelátogatott, és szüksége volt egy szabad estére. Mióta elköltöztem otthonról már semmi nem gátolt benne, hogy extra műszakokat is vállaljak, és ha már eljutottam ide, akkor pörögtem ezerrel. A gyerekosztályon a műtét óta nem sokat jártam, de abban biztos lehettem, hogy dr. Woodward megjegyezte a nevemet, mert ha elhaladtam mellette a folyosón, akkor Cinderellának szólított, és állandóan valami ürüggyel megállított, és vizsgáztatott. Dr. Norton mellett a fülébe jutott neki is, hogy most készülök a gyakornoki vizsgámra, ezért úton-útfélen megállítottak, és a legváratlanabb betegségek tüneteire kérdeztek rá. Külön figyelemnek is vehettem volna, de egyelőre jobban tartottam attól, hogy nem tudom ezeket a váratlan támadásokat megválaszolni, de jól szerepeltem. A minap két ilyen eset történt, de azt már nem vette volna be a gyomrom, hogy felkerüljek a szülészetre, nehogy szembekerüljek dr. Bakerrel, akit miattam függesztettek fel a kivizsgálás alatt. Dr. Roux különösebb figyelemmel nem tüntetett ki, és nem is kéretett magához. Nem engedte, hogy bent legyek a szülésnél, és ezzel egy óriási lehetőségtől estem el, de ha őszinte akarok lenni, akkor kedvem se volt, hogy dr. Ronald mellett sínylődjek. A szülésznő, és köztem nem éppen működött a szimpátia, és ott tett keresztbe nekem, ahol tudott.

Ma végül a nyugalom vár rám (megettem két joghurtot, az egyik már ki is jött belőlem), hogy a sürgős esetekkel foglalkozzak. A mentős bejárat elé rendelt az általános sebész, dr. Henderson, mert perceken belül egy baleset áldozatával érkeznek. Nem értettem a tumultust a bejárat előtt, de hamarosan elhangzott a bűvös szó. Bradley McShane a híres színész szenvedett balesetet, és most vele tartanak kicsiny kórházunk felé. Nem mondanám éppen kicsinek, de a közmédia szereplői bárhol nagy felhajtást keltenének. Bennem különösebben nem mozgatott meg semmit, hallottam már róla, néhány filmjét láttam is, de ennél több időt nem szenteltem neki. A mellettem tobzódó nővérke már ki is készítette a kis füzetét, és ettől muszáj volt elmosolyodnom.
- Megan, már ne haragudj meg, de szerinted, ha egy sérültet behoznak, akkor mekkora eséllyel fogsz tőle autogramot kapni? – gyűlöltem a vöröskét, és az érzés kölcsönös volt, de a mostani kijelentésem megtette a hatását, mert a háta mögé rejtette a kis kincsét. A mentő szirénázva érkezik be, és már nyitják is a hátulsó ajtót. A hordágyon fekvő férfi nem éppen a vonzó megjelenésről híres jelenleg, de feltűnően sok a bámészkodó, és a női egészségügyi alkalmazott is.
- Jones maga látja el. Megan segédkezzen neki, induljanak a hármas terembe. – a sürgősségi ellátó nincs messze, de mielőtt a beteggel kommunikálnék a mentős felé fordulok.
- Mit tudunk Jane?  - pillantok a meleg barna szempárba, és már jönnek is az információk, de közben haladunk a vizsgáló felé.
- Deformált a válltájék, nem tudja mozgatni, valószínűleg kiugrott az ütközés során. A vérnyomás 120/90, fejsérülés a tarkónál, pár perces eszméletvesztéssel. – biccentve köszönöm meg a mentőtisztnek, és ha beérünk, akkor előveszem a kis lámpámat.
- Dr. Cornelia Jones vagyok, Mr. McShane kérem, kövesse a fényt. – világítok bele a szemébe, hogy felmérjem az agyi funkciókat.
- Nem szédül, nincs kettős látása? – irányítom felfelé, aztán kikapcsolom, és kelyhet formálva a két kezemmel fogom meg az arcát, hogy a szemembe nézzen.
- Hmm? Megan kérlek, készüljünk egy váll visszarakásra, kérni fogok egy koponya CT-t, egy teljes vérképet. – mire végigmondhatnám a vöröske enyhén érdekes jelenetbe csöppen, és óvatosan simítja a férfi felkarjára a tenyerét.
- Te mit csinálsz? – engedem el a Mr. McShane arcát, és enyhén felvont szemöldökkel lesem a nővérkét. Nem elég Adrian neki, még a színész is kell? Megáll tőle az eszem.



A hozzászólást Cornelia H. Jones összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 10, 2017 4:09 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Vas. Nov. 13, 2016 9:28 pm
 



 

Bradley


Cornelia

Nos, léteznek kellemesebb ébredéseik is annál, mint mikor egy himbilimbi mentőkocsiban tér magához az ember, néhány perces eszméletvesztés után. Hogy hogy kerültem oda, arról momentán nem sok fogalmam van, a figyelmem teljes egészében leköti a pokoli éles fájdalom, ami valahonnan a vállam irányából érkezik, és nem rest végiggyűrűzni az egész jobb karomon. Nem csak a vállam, az arcom is eltorzul a nyilallásoktól.
A mentős hölgyemény, név szerint Jane, minden tőle telhetőt megtesz, hogy terelje a figyelmem. Beszél hozzám, miközben rögtönzött kötést alkalmaz, hogy csökkentse az elmozdulást, mivel helyre nem teheti ugyebár, a gyulladás csillapítása érdekében jegeli a területet, és helyi érzéstelenítő injekcióval is próbálkozna, ha nem tiltakoznék azon nyomban, mihelyst beúszik a látóterembe a tű. Az kéne még, hogy egy ilyen rázkódó konzervdobozban szúrja belém!
A fejem a szédülés miatt inkább nem ingatom, de ép karom azonnal felemelem, jelezve, hogy inkább lemondanék erről az ajándékról.
- Ez, nem szükséges – nyöszörgöm, majd meggebedve a fájdalomtól, de inkább heroikusan kiszenvedem magam a kórházig.
Janetől kapok egy kedves, féloldalas mosolyt, és a maradék időben a filmjeimről kezd kérdezgetni.
Mikor kihámoznak az autóból, megint csak süvölteni tudnék a kíntól, de az sem sokat segít szenvedésemen, hogy jól hallhatóan elkattan néhány fotómasina, és gyanúsan sok az ember. Próbálom kiszorítani a fejemből a gondolatot, hogy miféle visszhangja lesz ennek a sajtóban.
Pingponglabdaként pattogó koncentrációm nem annyira tudja követni a körülöttem zajló, gyorsan változó eseményeket, úgy is mondhatni, robotpilótába kapcsolok, míg beérünk a vizsgálóba, a fókuszpontom akkor kezd el újra működni, mikor már megálltak velem. Nem esik jól a fény, de nagyjából próbálom követni, amit csinál.
- Muszáj választanom a kettő közül? – jutnak el hozzám a kérdések is, annyira forog velem a föld, hogy mikor tenyerei közé veszi az arcom, pont olyan érzés, mintha megállítana egy örökös búgócsigát. Én is megpillantom őt, egy csodaszép női arcot, a vonásai mereven koncentrálnak valamire, aminek a tárgya valószínűleg én vagyok. Lassan tisztulnak előttem a körvonalak, míg végül a pillantásunk találkozik, a szemei rögtön lenyűgöznek, de nincs időm sokáig bámészkodni, hamar bonja a szemkontaktust, és a nővér felé fordul.
Érzem, hogy megérintik a karom, nem a sérültet, hanem a balt. Majd felfogom a méltatlankodó kérdést.
- Tudomásom szerint a jobb vállam ugrott ki. Lehetne, hogy azzal foglalkozzanak? – nyelek egyet, bár nem sok sikerrel, a torkom teljesen száraz. Nem igazán értem a jelenetet, mindössze annyi jut el hozzám, hogy kezd valahol félresiklani a diagnózis, pedig sok minden elmondható róla, de az nem, hogy nem elég látványos. Bevallom, kicsit kezdek aggódni. Sosem voltam hipochonder, de sokáig volt rémálmom, hogy egyszer eltörik a karom, és véletlenül a májamat cserélik ki helyette.
Jane azt magyarázta a mentőautóban, hogy ne számítsak hirtelen rántásokra, az ilyesfajta sérüléseket manapság nagyon pontos manipulációval kezelik, egy lassú, fokozatos, egy-két percig tartó mozdulattal visszahúzzák a helyére. Már ha a beteg, vagyis én, képes közben megfelelően ellazítani. A terápia csak ezután kezdődik, merthogy a vállficamot valahogy rögzíteni is kell.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Hétf. Nov. 14, 2016 10:26 pm
 



 


Bradley & Cory

Are you famous? Okay, but I save life here…





Ma még azt is könnyebben viseltem volna el, ha két szőke nővel zárnak be egy műtőbe, vagy két szakorvos állandó vallatása alá kerülök, de Megan nem tartozik azon személyek közé, akiket hosszú távon elviselek. A munkám megköveteli az udvariasságot, meg a kedvességet is más egészségügyi dolgozókkal, meg a betegekkel szemben is, de ő…már a képe is irritál. Melyik nővér jelenik meg a sürgősségi bejáratnál egy kis szívecskés notesszel rajta kívül? A pasifaló új értelmet nyert a munkahelyem keretein belül. Dr. Henderson jó sebész, de a traumatológia nem az ő szakterülete, ahogyan az enyém se, mégis átdobja nekem az érkező pácienst. A vad tiniálmok megtestesítője személyesen teszi tiszteletét nálunk…még szerencse, hogy nem csöpögök, és a feladataimmal vagyok elfoglalva. Amint „kineveznek” a felelősnek, már rohanok is a hordágy mellett a mentőtiszttel együtt, akit nagyon kedvelek. Jane minden helyzetben talál beszédtémát a betegekkel, és hamar lenyugtatja őket, még akkor is, ha egy sztárról van szó. Megan szerintem három méterrel a föld felett lebeg, de legalább nem jártatja a lepcses száját, és nem kotyog közbe, amíg több információt is megtudok Mr. McShane állapotáról. A vizsgálóban csend fogad bennünket, és kezdetét veszi az alapszituáció felmérése. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem szenvedett agyrázkódást az ütközés miatt, és nincs-e belső vérzése, de az első kérdéseknél járva Megan úgy dönt, hogy tapintásokkal kárpótolja magát az elvesztegetett autogramért cserébe. Már a nyelvem hegyén van, hogy elküldjem, de az újdonsült triónk harmadik, egyben kiegészítő fele szólal meg hamarabb, így muszáj ráemelnem a kék íriszeimet.
- Természetesen, de előbb hadd végezzem a munkámat, vagy a színészet mellett netán orvosnak is felcsapott? – teszem csípőre mindkét kezemet, miközben Megan kuncogva fordítja el a fejét.
- A szédülés, és a kettős látás agyrázkódásra ad okot, de igen, a vállficam megállapításához szükségem lesz egy röntgenre is, nem rakhatom addig vissza, amíg nem bizonyosodtam meg róla, hogy törés is bekövetkezett-e, vagy sem. Amennyiben ma este Fortunának kiesett a kegyéből, akkor műteni fogjuk, és higgye el az piszkosul tud fájni. Megan tudnál adni nekem egy ollót? – pillantok oldalra a vörös hajú bögyöskére. Nem tudom, hogy mit eszik rajta Adrian, de nem is kellene törődnöm vele. A munka keretein belül a főnöke vagyok, és ha éppen mellém osztották be, akkor elvárom tőle, hogy eszerint cselekedjen is.
- Remélem Mr. McShane annyira nem ragaszkodik a felsőruházatához, mert perceken belül megszabadítom tőle. – felfelé görbülő ajkaim még akkor sem lankadnak lefelé, amikor megkapom a vágóeszközt, és közelebb lépek a férfihoz.
- Kérem, ne mozogjon sokat, mert megcsúszhatok vele, és akkor csúnya véget érne a karrierem úgy, hogy szinte még el sem kezdődött. – egy-két helyen már amúgy is elszakadt neki, így nem fáj a szívem érte, és másképpen nem tudjuk megröntgenezni sem, ha rajta marad. A gombok mentén nyisszantom szét, és ügyesen bontom le róla anélkül, hogy nagyobb kárt okoznék a jobb karjában. Ott már kisebb hadművelet az anyagtól való megválás, de darabokban sikerül, és lám egy nem is akármilyen felsőtest bontakozik ki előttünk.
- Ejha…maga olyan helyes Mr. McShane. – sápítozik mellettem Megan, és a szája elé kapja a kezét, miközben jómagam féloldalasan állok meg, és a fémtálkára dobom vissza az ollót.
- Azt tanácsolom, most vegyen egy mély levegőt. – a jobb felkarja mellé lépek, és a duzzadt, kissé eldeformált területet kezdem el végigtapogatni.
- Csontos károsodás szerencsére nincs a vápánál, ezt veheti…ó bocsánat. – hirtelen rándul össze, és egy pillanatra abba is hagyom a vizsgálatot. Na jó, el kell ismernem, hogy nem egy utolsó pasas, és felsőteste miatt akár megérne egy-két ajtócsapkodást is.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Vas. Nov. 20, 2016 2:40 pm
 



 

Bradley


Cornelia

Jócskán beverhettem a fejem, mert leszámítva a szédülést és a – remélhetőleg, a gyors hordágymozgatás miatt fellépő – pillanatnyi látószervi kontúrzavarokat, azt se nagyon sikerül felfogni, miről beszél a kis hölgy.
Én csak arra szerettem volna válaszolni, hogy perpill mindkét említett tünetem fennáll, erre oda lyukadtunk ki, hogy akadályozom a munkában. De oda se neki, már most érzem, hogy jóban leszünk.
- Végül is, patológus már van a családban... – mormolom el félhangosan, sosem lehet mindenre felkészülni, nem igaz? De aztán arra gondolok, hogy ha erre van eszem, akkor csak nem lehet akkora a baj. Talán mégis megmaradok. Ettől függetlenül Nyssa biztos kap majd értesítést, csak rákérdeznek, hogy ki a legközelebbi rokonom, ha rájönnek, hogy Naomi száma nem elérhető. Ha minden igaz, még ő volt felírva értesítendő személynek, lévén vele éltem együtt, hozzám képest elég sokáig.
Próbálok koncentrálni az elhadart orvosi szövegre, ám első nekifutásra mindössze annyit sikerül felfognom belőle, hogy műteni akarnak. Hogy mi?
- Biztos, hogy erre szükség van? – bukik ki belőlem az újabb akadékoskodó kérdés. Egyrészt megszoktam már, hogy irányítom a környezetem, másrészt díjaznám, ha nem kellene levágni a karom, de nem lehetek annyira kiütve, hogy a műtétről ne az jusson rögtön eszembe, amit az egyik kollégám mesélt: miszerint az azt követő két-három hétben trombózis injekcióval kellett szurkálnia magát.
- Nem hinném, hogy eltört, tegye vissza simán, és már itt sem vagyok – meredek a plafonra, miközben hosszan kifújom a levegőt. Ha eddig nem izgultam volna azon, hogy netán véletlenül elpatkolok valamelyik kanyarban, most aztán sikeresen belém tette a parát. Cseppet sem kedvelem a kórházakat, nem tudom, bárkinek feltűnt-e. Azért a nyilvánvalót leszámítva, igyekszem nem nagy dobra verni, és titkolni, amíg tudom.
A témát viszont ügyesen tereli átmenetileg, még ha nem is igazán szándékos, én gondolkodás nélkül lecsapok rá.
- Szép nők társaságában mi másra vágyna az ember. – Rá merem vágni, mert ha nem is látom, a kérdésből kihallani, hogy a hölgy eleve mosolyog. És ha feszült vagyok, egyébként is sokkal többet dumálok. Azt mondjuk nem tudtam, hogy félholtan is, de mikre jön rá az ember a beleseti sebészeten!
- Általában nem erre szoktak kérni, miközben lelkesen megfosztanak az ingemtől – mosolygok most már én is, és közben próbálok minél inkább a kezei alá dolgozni. Bár kapásból felszisszenek, ahogy az olló hideg fém része hozzá ér a bőrömhöz, és kicsit össze is rándulok a váratlan élménytől. De a hámozási hadművelet egyébként egész jól sikerül, a jobb karomnál ütközik főleg akadályba, de ügyesen megoldja anélkül, hogy meg kellene mozdítanom, így különösebb fájdalmat sem érzek az alapvető állandó égő és erősen sajgó érzést elszámítva.
- Lekötelez. Félholtan még senkitől sem hallottam hasonló szépeket... – szűröm a fogaim között, mert akkorra már a másik nővér – vagy orvos? – neki is lát a sérült karomat masszírozni. Férfiasan tűröm is egy ideig a kínzást, de végül olyan helyet érint, ami már túl van a tolerancia küszöbömön.
- Bassszus – fakadok ki, ahogy erősen megrándulok, de ettől csak nekem lesz rosszabb, ugyanis a testemmel együtt a karom is mozdul, ez pedig csak újabb ördögi láncreakciót indít be.
- Valami hozzáértő személy is megnézne végre, mielőtt halottkémet kellene hívni? – nyögöm végül, a fájdalomtól újfent elhomályosodik a tekintetem, és részben a gyulladástól, részben a megerőltetéstől, úgy érzem, tűzforró a testem.  Egyre jobban áhítozom egy fájdalomcsillapító után, már-már az injekció sem tűnik olyan gyilkos próbálkozásnak.
- És ha már itt tartunk, kaphatnék valami fájdalomcsillapítót? – adom be végül a derekam, nem túl sok morfondírozás után. Eszembe sem jut, hogy ők bizonyára azt hiszik, már kaptam egyet a mentőben, másikat meg nem biztos, hogy ilyen rövid időn belül engedélyezett.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Hétf. Nov. 28, 2016 10:05 pm
 



 


Bradley & Cory

Are you famous? Okay, but I save life here…





A mai nap folyamán mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egy színészt kell ellátnom, és Megannal együtt leszek összezárva a sürgősségin. Mióta Adrian elhívta randizni kissé fölényben érzi magát, és a ranglétrán olykor engem maga alá helyez. Egyelőre még én végeztem el az orvosi egyetemet, és szenvedek azért, hogy szakorvos legyen belőlem, de ez megint csak ámítás, mert a kis lotyó, még akkor sem tud kibújni a bőréből, ha egy páciens van közöttünk. A viszonyunk nem a legjobb, de most próbálom oldani a feszültséget, és az ilyenkor esedékes kérdéseket teszem fel, ha nem kapnék olyan válaszokat, melyeket félre lehet érteni, és akkor ott van még egy begerjedt nő, akinek nem elég egy pénisz, azonnal kettő kellene.
- Nagyon szerencsés Mr. McShane, ha akad patológus a családjában, de ma arra nem lesz szükség. Nagyobb bizalmat is szavazhatna nekem. Fájdalmat még nem okoztam, és különösebb módon nem is zaklattam, de nem szeretem, ha a munkámat kérdőjelezik meg. – fejezem be szenvtelen hangon a kis monológomat, de minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megállapítsam a sérülések milyenségét. A CT mellett röntgen is kelleni fog, de előbb ez a nyavalyás váll. Két gyönyörű szemem közül egyik sem vak, így látom a deformációt az ingben is, de ha alaposabban szemügyre akarom venni, abból ki kell majd bújtatnom.
- Megan légy szíves, mielőtt elélveznél, azért töltesd ki a kórházi lapokat, és nézz utána, hogy Mr. McShane-nek van-e biztosítása. Az űrlapon szereplő telefonszámok közül meg válassz ki egyet, és értesítsd a hozzátartozókat, mert innen nem fog kijutni egykönnyen az úriember. – pillantok a szemébe, hogy vegye a lapot. Amennyiben rám bízta a traumatológus szakorvos, akkor én leszek átmenetileg a kezelőorvosa…sajnálom is, mert szeretek a maximumra törekedni, és minden tényezőt kizárni. Egy kicsit rá is ijesztek a műtéttel kapcsolatban. A para már fel is villan a tekintetében, én meg elfordulva jót mosolygok a reakcióján.
- Akkor lesz szükségünk rá, ha eltörte. Nem hinném, hogy így van, de fel kell készülni a legrosszabbra. – vonok vállat, és nekilátok a munkámnak. Megan megint hozza a formáját, és elpirulva szemléli a betegünket.
- Elég lesz a bókokból Mr. McShane, különben fenékbe kell billentenem. – az olló segítségével megszabadítom a szétszakadt, már-már megviselt felsőjétől, és végre fizikailag is megállapíthatom, hogy törés, avagy sem. A vöröske csöpögve szedi össze magát a földről, hogy még véletlenül se nekem kelljen összekaparnom onnan.
- Mit mondtam Megan? Irány a nővérpult. Tedd hasznossá magad. – intek az ajtó felé, hogy távozhat, aztán megtapogatom a felső részét a vállának, és sikerül egy érzékeny pontot eltalálnom. Hiába kérek elnézést, amekkora szerencsém van, megmozdul, és magára hozza a poklot.
- Hozzáértő? – teszem csípőre a kezemet, és felvonom az egyik szépen ívelt szemöldökömet.
- Komolyan megint itt tartunk? – sóhajtok egyet, és szó nélkül hagyom ott, és elsétálok át  vitrines szekrényhez. Az egyik fiolát veszem ki, meg egy bontatlan injekciós tűt. A kedvem igencsak ingadozó, de nem akarom éppen rajta levezetni a feszültségemet. A tűvel felszívom a tartalmát, és mellé lépek feltartott kezekkel.
- Ha nagyfiú lesz, és kibírja ezt a kis incidenst, esküszöm nyalókát is adok a végén magának. – a vattapamacsot is előkészítem, és a megfelelő izomzatba nyomom be az injekciót. A vattát ráhelyezem, és ott tartva a szemébe mélyedek.
- Túl fogja élni, ígérem, és a sajtót is kizárjuk. Most pedig mehet a röntgen. – a fémes tálcába dobom a használt orvosi eszközöket, és a falon lógó telefonon keresztül kérek segítséget két ápolótól, hogy toljuk át majd a szomszédos helyiségbe.
- Még mindig szédül? – lépek a két combja közé, és a tenyerem külső felével megérintem a homlokát is.

Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Szomb. Dec. 10, 2016 12:23 pm
 



 

Bradley


Cornelia

- Bizalmat? – A visszakérdés, bár kissé elgyötört, azonnali, a hangsúly pedig megegyezik egy fásult „viccelsz?”-ével. Kábé úgy mondom ki a szót, mint aki fikarcnyit sem hisz a létezésében.
- Ne vegye sértésnek, de ez nem az erősségem, pláne nem vadidegenekkel kapcsolatban. A legutóbbi fazonnak, akinek valami csoda folytán mégis adományoztam egy mákszemnyit, épp majdnem sikerült palacsintává lapítania, szimpla hülyeségből, pedig jócskán duzzadoztak a referenciái. – De bizonyára ismerős neki a történet, mert a mentős kisasszony kulcsszavakban már elregélte neki, mi történt velem. Ahogy az is érződik, hogy tényleg nem támadásnak szánom, szimplán csak fásult és picit talán gyakorlatiasan kiábrándult hangszínnel mesélem.
Meg ez egyébként sem igazán így működik szerintem. A bizalmat előbb megszolgálni kell, és csak utána érdemes számon kérni. Legalábbis a fogadott szüleim erre próbáltak nevelni, és azért nem mondom, hogy teljesen vakvágányra futottak vele(m). Őket is rég láttam, illene tenni egy kitérőt Honolulu felé. Mert hát mégis mi alapján bízna az ember az első fehér köpenyes csinibabában, aki szembetalálkozik vele? Nem tud róla semmit, lehet egy nagyon jó orvos és lehet egy nagyon pocsék is. Manapság túl sok hibáról, félrediagnosztizálásból fakadó halálesetből, műhibáról hallani. Ami csak annyit jelent, hogy a dokik is emberek, épp úgy végezhetik kiválóan vagy siralmasan a munkájukat, mint bármelyik más szakma képviselői. Ránézésre bizalmat nem érdemes osztogatni. Aki megteszi, meg is járja vele. Ez már az én tanulságom, de így is épp elég szarul vagyok.
Valójában viszont nem is értem, mire mondja, hogy megkérdőjeleztem a munkáját. De most tényleg. Nem áll tőlem messze, ez tény, és könnyen lehet, ma még sor is kerül rá, de egyelőre még ezirányban nem mutatkoztam be. Elég stresszes estéje lehet.
- Még nem kérdőjeleztem meg. – Nem tudom, épp merre sürög-forog, de szédülés ide vagy oda, lassan abba az irányba fordítom a fejem, amerre sejtem. Halvány mosolyféle játszik az ajkamon, jelezve, hogy nehogy ezt is félreértse, tisztában vagyok, hogy meg kell szokni a humoromat, de ha az első nehézségeken túlesünk, utána sokkal gördülékenyebb lesz a közös munka.
- Húzós napja volt? – gondolom, a paprikás hangulata innen fakad. Bár fogalmam sincs, miért firtatom ezt, mikor én vagyok az, aki mindjárt elhalálozik. Egy kis leletkikérős, kávézgatós flörtölés közben még elmenne, de mikor a balesetin fekszem és csillagokat látok...  
Legalább a látens kedvességemből is kap egy kis ízelítőt, ha már ilyen intenzíven indítottunk. Esküszöm, eszemben van, hogy szóljak: csak egyetlen név van felírva értesítendőnek, az pedig a halott kedvesem, így a száma már nem él, meg kéne adnom Nyssáét, de a rákövetkező mondatával valahogy elvágja bennem ezt a gondolatot.
- Nem fogok kijutni egykönnyen? Ezt lenne szíves részletezni? – mondjon még ilyen szépeket, és a közepesen sokkos állapotból, lassan pánikrohamot is kapok. Bizonyára látszik rajtam, hogy feszült vagyok, a szívem még mindig kalapál, egy orvos számára sok apró jelből olvasható, de hát merem remélni, ez nem megy csodaszámba, nem értek hozzá, de saccom szerint a civilek többsége így van ezzel, ha egy majdnem halálos baleset után kórházban köt ki. És még nem is akartak megszurkálni.
- Pedig azt hittem, ez jobban esik, mint a kritizálás. Nem egyszerű magácskán kiigazodni, de még nem adtam fel. – Újabb félmosoly-féle ül az arcomon, egy pillanatig sem kételkedek benne, hogy jól esett neki a bók, pláne egy magamfajta, közismert figurától, ez egyszerűen minden nőnek jól esik, ha ki akarja mutatni, ha nem. Hogy miért nem, az megint érdekes tanulmány lehetne, de jelenleg ettől sokkal szétszórtabb a koncentrációm. Viszont megszívta, mert ha feszült vagyok, sajnos-nem sajnos rengeteget dumálok, és extrában sokkal intenzívebben „udvarolok”. Olyan ez nálam, mint egy velejéig ösztönös védelmi reakció.
- Árulja el, milyen páciensek lopják magukat a szívébe? – Csak úgy tájékozódásképp. A gondolatterelés édes univerzuma. – Nem venném a lelkiismeretemre, ha rossz emlék maradnék. – A hangomon, mint általában máskor is, nehéz eldönteni, mennyire komolyan beszélek.
Közben leollózza rólam a felsőt, nekem pedig mintha lassan de biztosan azért csökkenne a szédülésem, egyre tisztábban látok, de azért változatlanul roppant pocsékul érzem magam. A fájdalmat – így mozdulatlanul – már-már kezdem úgy ahogy megszokni, és ezt sikerül végig is gondolnom, amíg a kedves rajongóm és nemrajongóm lerendezi egymás közti háborúit, nehéz nem észrevenni, hogy mintha nem lenne annyira harmonikus náluk a közös munka, de erre momentán nincs alkalmam rákérdezni, mert egyrészt Megan távozásával a rajongótáborom drasztikus létszámcsökkenésen megy át, másrészt a másik kis hölgy kihasználva az édes kettest nagyon rossz helyet választ a testi érintkezésre.
Még a szemem is könnybe lábad a fájdalomtól, képtelen vagyok érdemben figyelni arra, hogy miket mond, a ködön keresztül nem jutnak el hozzám a szavai, ám valahol itt veszem fontolóra, hogy lehet mégsem akkora hülyeség az az érzéstelenítő. Arra viszont nem számítok, hogy nem aszpirin formában kapom, arra meg végképp, hogy kérdezés vagy bármi előzetes jelzés nélkül belém is szúrja. Mikor a „kis incidenst” meg  nyalókás esetet felemlíti, a szemeim csukva vannak, az iménti megpróbáltatásból regenerálódok, és esküszöm, azt hiszem, a ma esti kórházi élménytúrámat érti alatta, balesetivel, sokkal, szenvedős vállhelyretétellel ésatöbbi.
- A nyalókát szeretem, rám fog férni, ha mindezt túlélem... – hangzik újfent kissé elgyötörten a hangom, de motiválásban ezúttal csillagos ötös, sokat segít a hangulatomon, ahogyan elképzelem szexi szerelésben, ahogy lelkesen a térdeim közé térdel.
Hogy mennyire tévedek – már az incidensre értve, nem a nyalókára –, az akkor derül ki, mikor megérzem a váratlan szúró-feszítő fájdalmat a karomban, a másodperc tört része alatt rájövök, mi történik körülöttem, és lesből végigszalad rajtam a forróság, elönt a hideg veríték, zkatolni kezd a szívem, és mivel a képzelet mindig rosszabb, mint a valóság, rögvest kinyílnak a szemeim; megbizonyosodva róla, hogy valóban AZ történik, amitől éppen frászt kaptam, gondolkodás nélkül bemozdulok ismét, ösztönösen a másik irányba húzódva. És persze megismételve az előbbi attrakciót, annyi különbséggel, hogy ezúttal egy injekciós tű is lifeg belőlem.
- Jesszus, mit művel?! – Jelenleg ez a verbális kommunikáció maximuma részemről, melynek tartalmával amúgy sem vagyok tisztában.
Hogy mit, az nyilván tőle is függ, de az biztos, hogy jól megzavarom a műveletet, és alaposan meg is ijesztem a hirtelen éles és váratlan reagálással. Nem lepne meg, ha elengedné a tűt, már csak a mozgás miatt sem biztos, hogy egyenesben tudja/érdemes tartani.
Rajtam biztosan látszik, hogy rendesen belesápadok, ezúttal a pánikba és a fájdalomba is. Mit mondjak, remekül elintéztem magamnak a legrosszabb rémálmomat.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Vas. Dec. 11, 2016 9:04 pm
 



 


Bradley & Cory

Are you famous? Okay, but I save life here…





Nincsen semmi bajom a sürgősségivel, és ellátok bárkit, de ha hozzám hasonlóan „az elit” tagjai közül kerülnek ki a betegeink, akkor kétszer annyira vehemensen tudok reagálni, mint kellene, de ma este végérvényesen eljutottam arra a szintre, hogy Megan hangjától is falra másszak. Nem a legjobb kettősség ez, főleg nem a mostanában bekövetkező hangulatingadozásaimat nézve. A vizsgára is készülnöm kellene, minden percben valamilyen tünetegyüttes jár a fejemben, és a lehetséges kiváltó ok, de Mr. McShane-t látszólag egy vállficammal hozták be, mégsem visz rá a lélek, hogy kihagyjam a protokoll szerinti vizsgálatokat. A töréssel a karrierjét veszélyeztetném, eléggé híres színész, és a mozivásznon nők ezrei csüngnek, ha feltűnik valamelyik romantikus vígjátékban. A női léleksimogatás a kenyere, de élőben egészen más, főleg abban az esetben, ha tőlem függ az élete. A kis vöröske nyálcsorgatása már egészen átlépte az ingerküszöbömet, de a lelkes beteg kitartása rendületlen. Bárcsak én is ennyire jó képet tudnék vágni hozzá, de nem megy. Az orvos és a beteg közötti viszony sok helyzetben eltérő, de még nem akadt olyan páciensem, aki megkérdőjelezte volna a szaktudásomat (jó még gyakornok vagyok, de erről nem kell tudnia szegény párának, mert jobban bepánikolna, mint eddig valaha).
- Igen, a bizalom nálam fontos kérdés Mr. McShane. Az elejtett félmondataival azt sulykolja belém, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy elvégezzem a munkámat. A reklámipar, és a média felszínes világa egészen más, mint az itt lévő helyzet, nem gondolja? Nem hangoztathatnám a magánvéleményemet, de egy kaszkadőrben megbízni nagy lélekjelenlétre vall, mert én biztosan nem forgattam volna le a reklámfilmet. Itt minden egyes nap életeket mentünk, és ha nem előlegeznek meg bizalmat nekünk, akkor hogyan is végezhetnénk jól a munkánkat? Sokat tanultam, hogy itt lehessek, és az olyan félresikerült balesetek miatt, mint a mai egy a tízből. Nem veszélybe kívánom sodorni, hanem éppen ellenkezőleg. – fordítom el a fejemet, miután egy rövid ideig a szemébe mélyedhettem. Nem ismerem jól, csak pletyka és a bulvárszintjén mozgok, de látszólag nem az a típusú férfi, aki könnyedén osztogatja a szívből jövő bókokat, inkább egy külcsínt formáz meg a rajongók számára, hogy még véletlenül se kapargassák az igazi Bradley McShane felszínt.
- Tessék? – kissé kizökkent a rám vetülő kérdéssel, és be kell harapnom az ajkamat is. Vészes terepre merészkedik, ha most engem vesz górcső alá.
- Tizenhat órája vagyok talpon, de nem panaszkodom. – vonom meg hetykén a vállamat, nem áll módomban egy vadidegennek panaszkodni, hogy romokban hever a magánéletem, és két férfi is felforgatta…egy biztosan kibillentett a nyugodtan hűvös outfitemből. Megan arcoskodásából kezd elegem lenni, így rákérdezek az értesítendő személyekre, de a betegünk ismételten kérdez, és a tekintetén látom a felvillanó kételyt.
- Nem kell megijednie, csak néhány vizsgálat még előttünk áll, és a biztonság kedvéért bent tartanám éjszakára. A koponya CT-re is elő kell jegyeznem, nem szívesen engedném el abban a tudatban, hogy agyrázkódást kapott. Tudja tavaly hányan….- nem lenne okos megint a statisztikákkal jönni, így elharapom a mondatot, és mélyen hallgatok. A csend hatalom, és nem szeretném az első aranyszabályt áthágni…a betegnek nyugalom kell, nem izgathatom fel, különben csökkentem a gyógyulási esélyeket is.
- Nem vagyok egy könnyű eset, ha erre céloz. A férfiakkal különösen óvatosan bánok, és maga több szempontból is veszélyforrás. Híres színész, és még jól is néz ki…a nők könnyedén a tenyeréből esznek. – állapítom meg, mintha az időjárásról diskurálnánk, de közben magam is tudom, hogy ebben több az igazság, mint kellene.
- Nem kategorizálom a betegeimet, de azzal kiegyezhetünk, hogyha együttműködő lesz, akkor hamarabb szabadul, és a kezem is tiszta marad. – egy halovány mosolyt fakasztok, de amolyan elnéző módon, mert kezdi elterelni a figyelmet, és bármennyire is ösztönszerűen tartanám távol, még nekem is megakad rajta a szemem. A felsőtől igyekszem minél gyorsabban megszabadítani, hogy szemügyre vehessem a sérült vállát, de Megan még mindig nem hagyta el a termet, és félhangosan teszi a szépet. A kissé rendreutasító elküldésem után, még azért érzékelem a füstfelhőt, de én is egy fokkal lejjebb adok a feszültségi mutatómból. A szédülése enyhülni látszik, de nem tetszik a szapora légzés, és a halálsápadt arcszín sem. Az egyetlen megoldást abban látom, ha beadok neki egy erősebb fájdalomcsillapítót, ha már a mentőben kimaradt ez a lépés. A befeszülése sem tett jót az előbb, így sürgetőbb lenne az ellátása, és a válla rögzítése is. A szekrénynél szedelődzködöm, és a fiola tartalmával, meg a vadonatúj, még bontatlan csomagolású injekciós tűvel térek vissza. A lehunyt szemhéjak láttán elfojtok egy mosolyt, és fontolóra veszem, hogy tényleg előálljak egy nyalókával, ha véget ér ez a mizéria. A váratlan mozdulat, vagy a tudat, hogy megkapta a fájdalomcsillapítót zökkenti ki, de komoly problémát idéz elő vele, hogy elfordítja a vállát, a tű a kezében ragad, én meg ijedten hátrálok, hogy ne üssön le.
- Beadtam az injekciót Mr… – Cornelia nem nézheted, ahogy szenved, márpedig most esik le, hogy ez bizony nem gyerekjáték.
- Tűfóbiája van? – kapom a szám elé a kezemet, és körülnézek a teremben. Nem várhatok senkire, a röntgen se most lesz készen, szépen odalépek mellé, és nyugodtabb hangnemre váltok.
- Mr. McShane…kérem… - hasztalan bármit is mondanom, mert a tűt nem lesz alkalmam kihúzni, ha össze-vissza forgolódik. Le kell sokkolnom, hogy rám figyeljen, és más ötlet gyanánt…fogom a kék műtős felsőmet a köpeny alatt, és kioldom. A nadrágom korcos részéből kirántom, és megvillantom előtte a melltartómat. Nem vagyok büszke magamra, sőt emiatt ki is rúghatnak, de a kellő hatás megszületik, és rám pillant, pontosabban a melleimet vizslatja, így van időm kirántani belőle, és eldobni a tűt. Elengedem a felsőt, és kék lélektükreimet az övébe mélyesztem.
- Most akkor négy kis belégzés, aztán kifúj. Nem történt semmi baj. Már nincs ott. Lélegezzen befelé. – nonverbálisan mutogatok neki, hogy utánozzon, és én is beszívom az orromon keresztül az éltető oxigént, és kifújom a szén-dioxidot.
- Ne nézzen másra, engem figyeljen…jó lesz. Nagyon ügyes… - lassabban, és halkabban, egy mélyebb tónusban beszélek hozzá, még véletlenül se szakítom meg a szemkontaktust. Rajta múlik, hogy lehiggad-e. Többet nem szúrom meg, az is biztos…
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Hétf. Dec. 26, 2016 10:46 pm
 



 

Bradley


Cornelia

- Hogy jól végzi-e a munkáját, arról remélem, ön fog meggyőzni engem, és nem fordítva – ha nem szenvednék kutyául, esküszöm, még egy halvány mosolyt is mellékelnék hozzá. De mindkettőnk érdekében, reménykedek benne, az előbbi fog megtörténni. Mára már sok lenne kétszer majdnem meghalni. Meg hát, lássuk be, érdekes is lenne, ha a beteg aggodalma elbizonytalanítaná az orvost. Ugyanakkor értem én, hogy mindenkinek jobban esik, ha jókedvvel és bizalommal fordulnak felé, mikor a munkáját végzi, tényleg sokat segít a munka gördülékenységén, de egy sokkos állapotban lévő sérülttől ez pont nem várható el.
Annak viszont örülök, hogy beszél hozzám, bizonyára ő is megpróbálja elvonni a figyelmem, mint a mentős kisasszony, és nem is megy olyan rosszul neki. Tekintve, hogy nem igazán értek egyet az álláspontjával, sok mindent szeretnék mondani, ha menne, de sajnos be kell látnom, ez nem az a pillanat.
Még akkor sem, ha nem emel az egekbe, hogy felszínesnek nevezi a szakmámat, és éppenséggel attól a dumától is falra tudok mászni, hogy az orvosok a szentlélek megtestesülései, mert minden nap életeket mentenek. Kétségkívül fontos feladatot látnak el, de mindenki abban teszi a dolgát, amihez ért, hogy milyen minőségben az már az egyéntől függ. Ám mire végiggondolom, kifolyik a fejemből a fele, nem vagyok abban az állapotban, hogy képes legyek tartósan koncentrálni, így nem is vitatkozom.
- Tetszik az elmélete – nyitok hát így, ezzel olyan rossz irányba csak nem nyúlhatok, közben pedig nagyon hadakozok, hogy ne szökjön el a fejemből, mit is akarok mondani, olyannyira hogy még a szemeimet is lehunyom ennek érdekében.
- De ha én is arra várnék, hogy a nézők megelőlegezzék nekem a bizalmat – különben hogy is tudnék jól játszani –, biztos, hogy tíz perc múlva üres lenne a mozi. – Persze, ahhoz kell valami löket, hogy egyáltalán bemenjenek, ahogy engem is idehozott valahogy az a mentő, de én szeretem, ha az első pillanattól kezdve megdolgoznak a bizalmamért. Én nem vagyok orvos, de ha mondjuk, a számonkérés helyett abba feccölné az energiát, hogy megnyugtassa a beteget, mindjárt máshogy nézne ki a szituáció, és hamarabb is megoldaná a problémát. De hát mindenkinek lehet rossz napja.
Az utolsó pár mondat azért már némileg közelít hozzá, de aztán megint rákontráz, komolyan, mintha direkt azért dolgozna, hogy növelje a stresszt.
- Tizenhat óra? Ezzel ugye nem megnyugtatni akart? – nézek nagyot és nyelek egyet. Abban azért kiegyezhetünk, hogy ha valakit beszállítanak a sürgősségire, nem pont abban reménykedik, hogy egy tizenhat órát ledolgozott orvos lássa el, és ha már itt tartunk, melyik az az orvos, aki ezt bevallja? Te jó ég, itt fogok megdögleni. Az ujjaim azért hébe-hóba rámarkolnak a hordágy szélére, hogy levezessem valamin a feszültséget.
Kész ez a nő. Nem, inkább nem kérdezek rá, hogy hányan mi...? Nem hinném, hogy véletlenül maradt félbe a mondat. Édes tudatlanság. Engem pedig igazán kimenekíthetne innen valaki. Nyssa! Jut eszembe a rövidtávú segítség, nem lenne nagy hülyeség értesíteni, még mielőtt a darabjaimat szedegetheti össze. Hogy bent kell-e maradnom éjszakára, emellett apró pici problémának tűnik csak fel.
- Nyssa. Ő lesz a megoldás. Tudnák értesíteni, kérem? – Pillantok ezúttal én is Megan-re, úgy tűnik, ő a nagyobb rajongóm jelen helyzetben, bár még az sem kizárt, hogy az egész helyzet egy nagyra nőtt, groteszk álom, ahol a csábos nővérek a betegeken kéjelegnek, a szexi doktornők pedig a biztos szívrohamra játszanak. Lehet, lázas is vagyok, vagy csak kellőképpen dolgozik az az agyrázkódás?
- Bánjon is – enyhül meg a hangom, és megjelenik a szám sarkán egy mosoly, végre valami biztatót is hallok tőle –, higgye el, nagyon hálás leszek, ha... – reggelig életben maradok, bármiféle végtagvesztés vagy különösebb maradandó károsodás nélkül – minden rendben alakul. A veszélyforrás mellett ez a másik extra a híres színészekben.
A válasz tetszik, el is határozom, hogy a tőlem telhető legegyüttműködőbb leszek, elvégre tényleg akkor szabadulok a leghamarabb, és bár feltűnően csinos a kisasszony, más körülmények között százszor szívesebben udvarolnék neki, mint a sürgősségi ellátó hordágyán. Rózsaszín merengésemnek azonban merő drasztikussággal vet véget.
Nem tudhatja.
És nem is történhetne meg, ha legalább egy kicsit fel tudtam volna készülni rá, de így néhány végtelen hatású, kívülről gyorsan tűnő másodpercre kiüríti a fejem a hideg sokk, a testem pedig az akaratomtól teljesen függetlenül mozdul. Csak még jobban rontva a helyzeten.
Hű, baszki. Azt hiszem, valami ilyesmire gondolhatott Kowalsky a Gravitációban, mikor arról hadovált: „rossz előérzetem van”. Mikor meglátom, hogy ijedtében hátralép és elengedi a tűt, az meg engedelmes szerszám módjára szabadon lifeg a karomból, egészen belesápadok. Már csak az hiányzik, hogy belém törjön. Kurvára nincs kedvem hozzá még egyszer.
Mondanám, hogy szedje ki, talán meg is említem párszor, de utólag ez már nem igazán marad meg, ahogy az sem, hogy ő miket próbál eljuttatni hozzám, a látómezőmbe andalgó, szokatlan vizuális inger viszont megteszi hatását: újfent nagyon gyanús lesz, hogy mindez csak egy különösen kibaszós álom, én pedig jól betintáztam valahol az éjjel.
Mindenesetre hagyom, hogy a melltartó birtokba vegye a figyelmemet, majd valamivel később a gazdája is, egész kezes báránnyá változom, csinálom, mit csak mond, és használ is. Amint csökken az adrenalin és lassan a fájdalomcsillapító is munkálkodni kezd, a pulzusom is szépen lehiggad. Mélységesen megnyugtatók ezek a szépséges, hipnotikusan kék íriszek.
- Tudja, azért be kell vallanom, elég nagy a kísértés, hogy... – szólalok meg nagy sokára, a hangom kissé rekedtes, de a tekintetem késlekedés nélkül lejjebb vándorol, újabb pillantást vetve a csodatevő orvosi kellékekre. Ezúttal már egy erőtlen mosoly is csatlakozik hozzá, amint kezd leesni, mit is hoztunk össze az elmúlt öt percben. Ha én ezt végül túlélem, azért lesz mit mesélni, az egyszer biztos.
- Mondták már, hogy figyelemre méltó problémamegoldó képességgel rendelkezik? – Egyszerre dicsérem és cukkolom, a mosolyom pedig egyre csak szélesedik, de ezúttal már nincs bennem semmi piszkálódós szándék. Teljesen behódoltam neki.
- Bárcsak minden orvos így kezelné a stresszt. Engem megvett, kilóra. A továbbiakban azt tesz velem, amit csak akar. – Mondjuk egyébként is, de ez most mellékes. Viszont minden racionális magyarázat ellenére megszerezte az áhított bizalmat, és ez a legdurvább az egészben. Már csak a vállamat kéne helyretenni, és esküszöm, a rajongója leszek.
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Hétf. Jan. 02, 2017 4:22 pm
 



 


Bradley & Cory

Are you famous? Okay, but I save life here…





Az orvos kontra színész beszélgetés nem segít előre minket, de nem is akarok mélyebben belemenni a témába, mert nem leszólni akartam a munkáját, csak szeretem, ha nem bizonytalankodnak a betegek a kezeim alatt, de mindig akadnak nehéz páciensek, és ez most egy olyan ügyelet, ahol én kaptam ki. A mozivásznon mennyivel másabb a pasas, ahogyan felfelé görbülnek az ajkai és nők százezreit küldi a mélyre, vagy egy mély álomba, ha rájuk pillant. Mr. Casanova. Nem is értem Megan viselkedését sem. Idegesít, sőt bosszant, hogy van egy kapcsolódási pontunk, többek között Adrian, és azzal sem éri be. Ha nem én lennék bent, hanem másik doki, akkor már rá is mászott volna? Nem áll szándékomban megszégyeníteni, de éreztetem vele, hogy én vagyok a felettese, és a miheztartás véget illene, ha elgondolkodna azon, hogy mennyire nyomuljunk egy betegre, vagy sem.
- A tizenhat óra általános, de mondhattam volna azt is.. – elharapom a mondat végét, mert valóban nem jó ötlet megosztani vele, hogy mennyi ideje vagyok talpon. Mr. Paranoia teljes életnagyságban került hozzám, és kezdem elhinni, hogy bármit mondok, annak úgyis rossz lesz a vége. Nagyon igyekszem, még meg is erőltetem magam. Nem kenyerem, hogy dédelgessem a sérülteket, de mindenkinek jár egy-két biztató szó, hát nem merülök el az agyrázkódás tavalyi halálozási statisztikájában. Szerintem már fel is állt volna, ha tudná, nem vagyok rezidens még. A gyakornokok között az egyik legjobb vagyok, de még egy szakorvos kezei alatt kellene dolgoznom, mégis kevés az ember, és minden lehetőséget meg kell ragadni. Heteken belül már az leszek, és akkor hivatalosan is elláthatnám…így is ellátom. A magabiztosságom nem szokott meginogni, tudom, hogy mit és miért teszek, de ebben a férfiban van valami kötekedő, és felülbíráló magatartás, így kihozza belőlem is a rosszabbik énemet.
- Nyssát? Persze értesítjük. Légy szíves Megan. – teszem még hozzá, hogy ne tűnjek egy útszéli parasztnak, de ahogyan kettesben maradunk, már érzem, hogy közelebb kerülhetünk egy újabb konfliktusforráshoz. Elfojtok egy mosolyt a hála kifejezésére, mert igazán kíváncsi lennék, hogy a légből kapott bókok mellett még mivel tudna ugyan köszönetet mondani. Soha nem vártam el, hogy megtegyék, de ma…úgy érzem, hogy az idegeim nincsenek kötélből, és jól esne egy-két törődő szó is. Az önérzetem sérült az ex vőlegényem, és a szeretőm miatt. Na szép…ezt inkább tartsd magadban Cory, mert a végén nem orvosnak fog nézni, hanem egy könnyűvérű nőcskének. Az események felgyorsulnak körülöttünk, mert megmozdul, a mentőben kibeszélte magát, és nem kapott fájdalomcsillapítót. Gyorsan megszerzem a vitrinből, felszippantom a fiola aljáról az orvosságot, és odalépve hozzá adom is be….milyen szép lenne, ha nem derülne ki, hogy tűfóbiája van, és ráadásul pánikroham tüneteit produkálja másodpercek leforgása alatt. Most legyél okos Cornelia…jesszusom benne maradt a tű! Hiába szólongatom, ezzel az erővel a falhoz is beszélhetnék. Nem leszek a toplistás életmentő, ha kiderül, hogy mire vetemedtem. Könnyedén rángatom ki a műtős felsőm szegélyét a nadrágomból, és emelem meg előtte, mint valami színpadi dicsfényt. A műsor elkezdődött, és a függönyt felhúzták a közönség előtt. Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt időszakban olyan, mintha megduzzadt volna, de reménykedem benne, hogy megteszi a hatását, és sikerül kiszednem belőle az injekciós tűt. Meg is történik a csoda, és hálát rebegek magamban. Nem teketóriázok, fenntartom a figyelmét, és légzési gyakorlatokkal fárasztom, ez az utolsó mentőövem.
- Mire nagy a kísértés Mr. McShane? – nem bírom én se ki, hogy ne varázsolódjon másodpercek alatt az arcomra egy mosoly féle.
- Még nem mondták, de reméltem, hogy erre sikerül összpontosítania. – fújom ki a bent tartott levegőadagot, és elfordulok, hogy megigazítsam a hajamat is. Összefogom egy lófarokba, és hurkot kötök a végére, aztán leemelem a nyakamból a sztetoszkóp fekete testét.
- Ne mondjon ilyeneket, rendben? Etikátlan, és az is, amit tettem. Jó lenne, ha ez kettőnk között maradna, mert a karrierembe kerülhet. – meglepődöm, de engem is szórakoztat a helyzet, de nem felejtem el, hogy miért is vagyunk jelen a teremben. A fülembe dugom a végét, és a vizsgálóasztal mellé állva a mellkasára helyezem a fémes felületet.
- Sóhajtson egyet, így ni, ez már nem rossz. – hallgataggá válok, és a süllyedő, illetve emelkedő mozgás közben a szívverésére koncentrálok.
- Mára elég lesz a jóból, mert még amiatt is bent kell tartanom, hogy túl gyorsan ver a szíve. Ne mozdítsa meg a kezét. – áttérek a hátára, és a tüdejét is meghallgatom, de légzési problémák már nincsenek. A nyakamba akasztom vissza az orvosi műszert, és egy kicsit távolabb lépek.
- Most, ha megnyugodott, akkor helyretesszük a ficamot, és rögzítjük is. Hozok valamit, egy pillanat. – a terem másik végében lesz a rögzítő pánt, és egy epres nyalóka, ha már hősiesen helyt állt. A piros édességgel, meg a sötétkék kiegészítővel sétálok vissza a kiindulási pontra.
- Itt van a jutalma, de csak az ellátása után fogyassza el. Éjszakára bent fogom tartani ez nem változott, és az agyrázkódás miatt a CT sem fog elmaradni. A szúrást mellőzöm. – emelem fel a kezemet mímelt védekezésre, és megkerülve most gyakorlati szinten veszem kezelésbe a sérült felkarfejet, és segítem vissza a vápába.
- Óvatosan kör-körös mozdulatokkal fogom kilazítani, és visszatenni a helyére. Semmi hirtelen mozdulat, megértette? – merülök el a kék lélektükrökben. A megfelelő visszajelzés tükrében nekilátok, és a legjobb tudásom szerint állítom vissza, de első próbálkozásra nem jön össze, csak a második alkalommal.
- Még a végén elhiszem magáról, hogy valóban együttműködő. Hajlítsa be kilencven fokban, a rögzítőt ráteszem. – áthajolok felette, de kerülöm a közvetlen szemkontaktust, hogy a munkámra koncentrálhassak csak. A rögzítés szinte már gyerekjáték az előbbi incidenshez képest, és boldogan konstatálom a végeredményt.
- Csodálatos. – csapom össze a két tenyeremet, de kopogás szakítja félbe a beszélgetésünket.
- Mr. McShane a hozzátartozója már úton van. Én…én kérhetnék egy autogramot, ha szabadna? – ki vagyok én, hogy megállítsam a vöröskét? Elfordulva, forgatom meg a szemeimet, de nem teszek megjegyzést rá. Nem ítélkezem, hiszen nemrég villantottam egyet.
- Dr. Jones néha nyers tud lenni… - megmerevedek erre a kijelentésre, és meghökkenve pillantok a lányra. Elviselhetetlen fruska, egyszer biztosan megtépem, azonban csendben maradok, és a fülem mögé tűröm az egyik elkószáló hajtincsemet, miközben elpakolok.

Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Vas. Jan. 08, 2017 12:29 pm
 



 

Bradley


Cornelia

Ezúttal már eszemben sincs rákérdezni az elhallgatott infóra, az eddigi tapasztalatok alapján inkább összeteszem a két kezem, hogy befejezetlenül hagyta a mondatot. Egyet kell értenem vele, ha megnyugtatót nem tud mondani, inkább hallgasson örökre. Kell a ráknak a fölös feszkó. Elvégre nem kötök ki olyan sűrűn a sürgősségin, hogy hűvös rutinnal kezeljem a helyzetet, és bízom benne, ez a statisztika ezután sem kezd túl látványosan javulni.
A tapizós nővérke végre, úgy tűnik, csakugyan hajlandó mozgósítani magát, és nagy örömömre talán tényleg fel is hívja nekem Nyssát. Már ha nem nézi potenciális konkurenciának, és nem érzi veszélyben az éjszakai pole-pozíciót az ágyam mellett. Azért, reméljük a legjobbakat. Hátha a szépszemű terminátorom mégis megkegyelmez rajtam, és nem hagy sanyarú sorsomra. Az azért agyrázkódással is világos, hogy van némi ellentét a két cicus között, hátha nincs akkora pechem ma este, hogy ez is rajtam csattanjon.
- Köszönöm. Tudja, ő a halottkém... – ha agyonvernek se tudnám megmondani, miért ezt mondtam ki a nővérem helyett, úgy látszik, azért rendesen kavarodnak a fejemben az infók. Mindkettő a közlendőm része lett volna, már csak azért is, mert az előbb említettem, éppen csak nem ebben a sorrendben akartam a tudtára adni. Viszont ha már így alakult, nincs az az isten, hogy bevalljam, nem szándékos volt. Próbálok keresni valami ehhez passzoló folytatást, mégse tűnjek már annyira retardáltnak.
- Arra az esetre, ha esetleg mégis rosszul sülne el valami... – és a szám sarka mozdul is egy kicsit, baszki, McShane, eddig csak vaklárma volt, de most már tényleg kiakadhat szegény, hogy nem bízom a munkájában, kivéve persze, ha a rosszkedve ellenére ezúttal mégis átmegy, hogy poén. Azért csak nem hiszi el, hogy tényleg.
És becsszó, én magyaráznám tovább is, ha nem érezném, hogy hirtelen belém döf valamit, ami az én fejemben cseppet sem odavaló. Pillanatok alatt reagálom túl a helyzetet, nem mintha tudnék tenni bármit is, kihúzni biztos nem fogom, a végén még én magam töröm bele, sőt, arra is hamar rájövök, hogy mocorogni se nagyon ajánlatos, mert a kiugrott vállam továbbra is fájdalmasan bénult állapotban tartja a karom, de ekkor már bőven késő. Baszki. Ekkora szívást.
Még jó, hogy nem esek le az ágyról, az lenne igazán szép attrakció. Még javában kínlódok, mikor a doktornéni spontán mellbedobással megoldja a helyzetet. Hála a gyors helyzetfelismerésnek és a gondos utókezelésnek, a hirtelen feltámadt pánik hamar múlni kezd. Tényleg figyelek a légzésre, csinálom vele együtt, és a pulzusom is szépen ereszkedik vissza.
- Azt... inkább most ne akarja tudni... – Egymással versengenek a fejemben az ötletek: leszúrni akarjam ezért a merényletért, vagy inkább repetáért esedezzek. Ez a nő aztán ért hozzá, hogy kavarja meg a férfiakat. Ugyanakkor az első erőtlen mosolyféle is megjelenik az arcomon, jelezve, hogy mégis inkább az utóbbi áll nyerésre.
- Hát, erre egész biztosan – fújom ki a levegőt, a végére elnevetve magam, köhintve is utána néhányat, de most már fix, hogy megmaradok. Erre aztán bármikor sikerülne összpontosítanom, azt hiszem.
- Egy feltétellel – miközben vizsgálgat, végig őt nézem, tény, hogy nehéz is lenne mást, mivel háton fekszem, és kitölti a látómezőm, de ez cseppet sem olyan kellemetlen. – Ha ön is megőrzi titkai közt ezt a tűs esetet. Abban az esetben áll az alku.
Nincs kétségem afelől, hogy beleegyezne, elvégre tényleg számára nagyobb a tét, én meg szinte csak az irónia kedvéért kérem, de azért én sem örülnék, ha az újságokban olvasnám viszont a szalagcímet: Bradley McShane és a tűfóbia esete. Ez van, tenni nem nagyon tudok ellene, max annyit, hogy többet nem hagyom magam belövetni heroinnal, de mint kiderült, ez sem csorbít sokat az élvezeten. Tényleg frászt kapok tőle.
Ha viszont elpletykálja, ne legyen a nevem McShane, ha nem kürtölöm világgá a történetet.
A kisasszony további instrukciói szerint felülés következik. Én pedig most már, ahogy ígértem, bármire hajlandó vagyok a kedvéért. Így épséges kezemmel megkapaszkodok az ágyban, és úgy tornázom fel magam ülésbe, lassan, hogy a fejemnek se legyen túl hirtelen a mozdulat, és ne is szédüljek le a vizsgálóágyról. Már hat a fájdalomcsillapító, de a cél még mindig az, hogy minél kevesebbet mozduljon a sérült rész.
- Azon most inkább ne csodálkozzon – mosolyodok el a megjegyzésén, nem vagyok egy szívbajos típus, de annak örülök, hogy most már ő is kezd felengedni annyira, hogy megengedjen magának egy-két elhullatott poént. Már, remélem, hogy az volt.
- Alig várom – bólintok, nem annyira őszinte az örömöm, de tudom, minél hamarabb túlesünk rajta, annál jobb. Mikor megjelenik a nyalókával, azonban kapásból elnevetem magam.
- Na, ne. Azt ne mondja, hogy minden páciens kap egyet, ha jól viselkedik. – Mondjuk, azt is kétlem, hogy én jól viselkedtem, de ezek szerint mégis szimpatikus lehetek egy kicsit.
- Lekötelez – bólintok, és átvéve a jutalomfalatom, egyelőre biztonságba helyezem valahol a kezem ügyében, nem tudom, hogyan is zajlik pontosan egy ficamhelyretétel, de jobb, ha minden eshetőségre felkészülök. Azért most már, látom, arra is figyel, hogy előre szóljon, mit fog tenni velem. Míg beszél hozzám, azon töprengek, hogyan is lehet valakinek ilyen lehetetlenül kék írisze.
- Mehet – bólintok ismét, megadóan, és ahogy tudom, segítem a műveletben, bár ezt leginkább talán azzal tudom kivitelezni, hogy hagyom, tegye, amit kell. Az érzéstelenítővel azért sokkal másabb a helyzet, mint az előbb, de azért képletesen így is leizzadok a végére.
A rögzítés, már szinte csak levezetés, azt azonban híven prezentálja, bárhogy is indultunk az elején, mégis csak megy nekünk ez az együttműködés dolog.
- Én, mindig. Csak a megfelelő kulcsokat szükséges alkalmazni – ül még mindig egy apró mosoly az ajkaim szegletén. Meg kell dolgozni a bizalmamért, ezt nem tagadom, nem osztogatom csak úgy akárkinek, de ha valaki átverekedte magát a kritikus zónán, remekül tudunk együtt dolgozni. Filmes berkekben legalábbis így szokott működni.
- El se hiszem... – szusszanom, ahogy készen vagyunk, és összecsapja a tenyereit, bizonyára inkább megkönnyebbülésében, mint örömében. Aztán jut csak eszembe, hogy. – Mármint, érti, hogy értem – pillantok fel rá egy hunyorgós félmosollyal, talán már ő is kezdi kapizsgálni a stílusom. Megint csak nem azt óhajtottam kifejezni, miszerint nem gondoltam volna, hogy képes megcsinálni, hanem azért lássuk be:
- Voltak rázós pillanatok ebben a buliban. De minden jó, ha a vége jó: fogadja hódolatomat. – A kis hölgy erre a végszóra töri ránk az ajtót.
- Remek. Ó, persze – lepődök meg elsőre a kérésen, de most már a bármi megtörténhet szentséges nyugalmával fogadom az eseményeket. – Már ha bal kézzel is megfelel, a jobbat egy időre kivonta a forgalomból a kolléganője – lövök egy cinkos pillantást a doktornéni felé. – De ha ön is szeretne egyet, ne szégyenlősködjön.
Azzal átveszem a könyvecskét, leszorítom a térdemhez, és bujkáló mosollyal nagy nehezen aláfirkantom. Erősen szoknom kell még ezt a bal kezes létet. Közben hallgatom, amit csacsog. Szóval nyers, mi?
- Az már biztos – nyújtom vissza neki a gyűjteményt, miután végzek, és latolgatom néhány másodpercig, hogy hozzátegyem-e. Nem akarok túlságosan szemtelen lenni, de a viszonyukat elnézve roppantul mulattatna a nővérke reakciója, és talán nyomokban még a terminátorom is értékelné a fricskát. – De tud ő egészen elbűvölő is lenni, ha akar. A zord külső mögött, bámulatos értékeket rejteget. Sokat tanulhat még tőle.
A nővérke arca megfizethetetlen, én pedig mosom kezeim, épp csak köszönetet mondtam a saját nyelvemen, lopva azért csekkolom, hogy a doktornéninek is átment-e a gesztus. Most már akár le is dőlhetek valahová, a mai napból, bármilyen eseménydúsan is alakult, épp elég volt ennyi. Alig várom, hogy rávessem magam a nyalókámra.

// Köszönöm a játékot, rázós buli volt, annyi szent, de jól szórakoztam. Very Happy //
Vissza az elejére Go down
Cornelia H. Waldorf-Jones
Inaktív

Kor : 26
Avataron : Miranda Kerr

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Kedd Jan. 10, 2017 4:22 pm
 



 


Bradley & Cory

Are you famous? Okay, but I save life here…





A vizsgálat közben félve pillantok rá, még egészen a hatása alatt állok az előbbi merényletnek. Nem terveztem, hogy ma este összeakadok egy tűfóbiás sztárral, de ilyen az én szerencsém, de büszke is vagyok magamra, hogy nem ijedtem meg (annyira), és helyt álltam. A sztetoszkópom végét arrébb csúsztatom, és figyelmesen hallgatózom, de a kisebb riadtságon kívül nem észlelek más elváltozást, és ez könnyebbséggel tölt el engem is.
- Remekül tudok titkokat őrizgetni Mr. McShane, így szerintem ki fogunk jönni egymással. Nem áll módomban lerombolni a renoméját. – aprócska mosoly bujkál a szám szegletében, miközben felsegítem ülőhelyzetbe, és a hátán is meghallgatom. A munkám sok alkalommal stresszes, de ma kezdem azt hinni, hogy kellett ez a plusz hajrá, hogy a kedvem is mérföldkövekkel jobb legyen. A felszínes kapcsolatok nem állnak közel hozzám, egy hamis világban nőttem fel, ahol még a házvezetőnő is azt hazudta nekem, amit a szüleim akartak. Nagyra értékelem, ha őszinték velem, így tudom, hogy mikor kell komolyan venni valakit.
- Ezzel meg is volnánk. – akasztom vissza a nyakamba, és megkeresem a kórlapját, hogy feljegyezzem az eredményeket. A fájdalomcsillapító már hatni fog, ebben biztos vagyok, mert a deformált kar tartása lazább, nem olyan görcsös, mint az előbb.
- Én is, hogy ne okozzak több fájdalmat. – előkészítem a terepet, a kartotékot mellé teszem, hiszen van itt még néhány adat, ami hiányos. Megan a reményeim szerint most nem a többi nővérrel osztja meg, hogy kit hoztak be, mert akkor elevenen megnyúzom. A pletykáknak gátat kell szabni, mert ha kitudódik, hogy éjszakára is bent tartom, akkor nők ezrei fognak a kórház épülete előtt tobzódni. A nyalókáról nem feledkezem meg, és általában csak gyerekek kapnak ilyesmit, de ez alól ma este kivételt képez az előttem ülő férfi.
- Nem adok ám mindenkinek, és becsülje meg, mert csak a gyerekek érdemlik meg. – egy kacsintás kíséretében nyomom a kezébe, aztán a rögzítőt is a vizsgálóasztalra helyezem. Nem a legjobb élményben lesz része, de az ígéretemhez hű vagyok, és nem fogom megszúrni…ha nem muszáj. Valóban meglepett vele, hogy egy kisebb pánikrohamot generált, de minden rossznak vége szakadt…egyelőre biztosan. Felkészítem a következőkre, szépen elmondom neki, hogy mire számítson, és a hirtelen mozdulatok mellőzésére is ráveszem. Amint zöld utat kapok tőle, máris a vállához nyúlok, és néhány bemelegítő kör után, roppantok egyet rajta, de csak szépen lassan. A vápába visszapattan a felkarfej, és a kinézete is sokkal jobb lesz már. Megnyugszom, hogy a nehezén túl vagyunk, még rárakom a rögzítő pántot, és lelkesen csapom össze a két tenyeremet.
- Nem kell magyarázkodnia, mert pontosan tudom, hogy mire érti. A jövőben kerülje a kaszkadőrös felkéréseket, mert máskor az életébe kerülhet, és higgye el, hogy sok női szívet törne össze, ha ez valóban megtörténne. – felfelé görbülő ajkaim mögül kibukkannak a fehér gyöngyfogaim, ahogyan aztán az alsó ajkamba marnak.
- Köszönöm, még a végén elhiszem, hogy tud hódolni, és ez nemcsak egy betanult szöveg egy szerelmes jelenethez. – lépek el mellőle, és a paraméterek egyeztetése után a pakolás marad hátra, pontosabban ez lenne a végső, meg egy kis pihenés neki, de Megan nem bír a vérével, és mint aki a maratont futotta le, úgy töri ránk az ajtót. Az autogramkérésen már nem is lepődöm meg, legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra, de Mr. McShane-en múlik, hogy eleget tesz-e a kérésnek, vagy sem. A rám tett megjegyzés viszont élbe talál. Olykor kis sündisznó vagyok, de ha valaki megtalálja velem a közös hangot, onnan már nem lehet gond. Idő kell, hogy feloldódjak, de megéri, ha valaki időt szán arra, hogy megismerjen. Én nem fogok tőle autogramot kérni ez már biztos. Halkan teszek-veszek körülöttük, egészen elfoglalom magam, és a kesztyűtől is megválok, amikor olyasmit hallok, amire tényleg nem voltam felkészülve. A pillantásunk összeakad, és ki is húzom magam.
- Köszönöm… - hebegi Megan, és a kis füzetével együtt hagyja el a termet, de előtte még hátradobja a haját, és fújtat egyet felém. A hálánál többet érzek, és felkapva a kórlapját a mellkasomhoz tartva állok meg mellette.
- Igazán köszönöm ezt a különös esetet, és az élményt is Mr. McShane. A jövőben nem kívánom, hogy ugyanilyen módon hozzon össze minket a sors. Szólok az egyik felettesemnek, hogy nézzen rá az eredményeire, és hamarosan átvisszük egy másik kórterembe. A buksijára ügyeljen, és hamarosan szerintem a hozzátartozója is megérkezik. Viszlát, és jó csámcsogást, vagy nyalást. – egy őszinte mosollyal búcsúzom tőle, és bár kellemetlenül indult a történetünk, ez mégis méltó befejezése volt. Vigyorogva haladok el Megan mellett a folyosón, és leadom a papírokat, és a jókedvem immár legyőzi a fáradtságomat.

/Köszönöm szépen a játékot, tényleg nagyon élveztem. /


Vissza az elejére Go down
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
Kedd Jan. 10, 2017 7:37 pm
 



 





játék vége





Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Sürgősségi ellátó
 



 

Vissza az elejére Go down
Sürgősségi ellátó
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Virginia Mason Kórház
-
Ugrás: