HomeHome  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Belvárosi Pláza

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Admin
avatar
Admin

Admin : Admin
Kor : 167
Avataron : Mr. Madden | McKidd | Ulliel | Wood

TémanyitásTárgy: Belvárosi Pláza
Pént. Dec. 23, 2016 1:19 pm
 



 

First topic message reminder :



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 21, 2017 10:11 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Dec. 31, 2016 12:39 pm
 



 

ÉTIENNE - 1. EMELET



Apám áldásos tevékenységének hála megtanultam együtt élni a halláskárosodással. Tristanen és az anyánkon kívül csak a volt feleségem tudja azt, hogy mi okból romlott a hallásom. Nem híresztelem.
Részemről lezártnak tekintendő a téma, Étienne már tudja, mint orvos az orvossal, úgy osztottam meg vele az információt és tudom, hogy épp nem ő lesz az, aki sajnálni fog emiatt. Egyébként is, szegről-végről rokonok vagyunk, az ő húga és az én öcsém kapcsolatából született lányok mindkettőnknek unokahúgai. Családban pedig elfér a részleges őszinteség, simán.
Makacs, mint az öszvér, de igaza van. Ha nem rögzíti a lábamat, semmi hasznomat nem veszi, s én is legfeljebb csak annyit érek el, hogy addig mozgatom a sérült végtagot, amíg helyrehozhatatlan állapotúvá roncsolom a szöveteimet. Nem hiányzik egy amputáció, nehezen tudnám ellátni nyomorékként a lányomat.
Összeszorított foggal tűröm, ahogy beleigazgatja a hevenyészett sínbe a lábszáramat. Az orvosi képzés nem segített hozzá a tűrőképesség növekedéséhez, de az apám és a katonaság igen. Hálát is adnék nekik, ha nem éppen ebben a helyzetben lennénk itt.
- Háromig számolok. - helyezkedem, hogy a legjobb helyzetben legyek a hirtelen és azonnali mozdításhoz. Sínbe tett lábbal ez kissé nehézkes, de azért kihozom a legjobbat a helyzetből.
Szorosan fogom meg a bokáját két oldalon, tenyereimet rásimítom, hogy tartsam minden szükséges helyen. Csak egy mozdulatom van, abból kell sikerülnie. A helyrerántás után rögzítem a fémmel-ruhaanyaggal. Tudom, hogy nem tökéletes így sem, de szegény ember vízzel főz. Legalább már nem fognak feszülni a szalagjai.
- Kéne, de nem tehetem. Esküt tettünk mindketten. Egy orvost sem ismerek, aki nyugton maradna ebben a helyzetben. Csak a húgod meg ne tudja, hogy hagytalak cselekedni. Franciául küldene el anyámba. - ennyi humor belefér, valahogy oldja a feszültségemet, pedig amúgy nem vagyok egy viccelődő fazon.
Kiáltok, majd csendben maradok, s koncentrálok a válaszokra, illetve lényegében bármire, ami megüti fülemet.
A süket csendbe fájdalomtól terhes motyogás - inkább csak hörgés - hasít. Rögvest odakapom tekintetemet, s a felállást nem megpróbálva ülve, centiről centire húzva magam kúszom el a férfiig, hogy ellenőrizzem az állapotát.
Egyértelmű, hogy halálra nam ítélve, s bár átfut az agyamon, hogy meg kellene könyörülnöm rajta, nem vagyok képes megszegni az eskümet.
- Nyugodjon meg, orvos vagyok. Dr. Mallors, Sigmund Mallors. Az öcsém, a másik Dr. Mallors is traumatológus, biztos vagyok abban, hogy már úton van a segítőkkel. Várjuk meg együtt. Várja meg velem, rendben? Sajnos nem tudom itt helyben enyhíteni a fájdalmait, de megvizsgálom. Megteszem, amit tudok. - a hazugságok könnyedén peregnek elő belőlem, látom rajta, hogy simulnak a ráncok homlokán. Ő nem tudja, amit én tudok és jobb is ez így. Az állapotából ítélve hamarosan elvérzik, hát amíg Étienne nem jelzi, hogy szüksége van a segítségemre, itt maradok a férfivel.
- Nyugodtan hunyja le a szemeit, pihenjen. Hamarosan megérkezik a segítség. - tényleg megvizsgálom, de nem nagyon mozgatom. Közelebbről sem fest jobban a helyzet, mint messziről.
Étienne felé is pillantok közben, de nem engedem el a férfi csuklóját, amin a pulzusát mérem, figyelem. Lassul a szíve. Felemészt, hogy nem tudok segíteni rajta, de van az a pont, amikor nem lehet. Még nekem is be kell látnom, hogy vége van.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Qetsiyah Hunt
avatar
Polgárság

Kor : 34
Avataron : Bethany Joy Lenz (formerly Galeotti)

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Dec. 31, 2016 1:30 pm
 



 

MEGAN & NICK - 2. EMELET, MOZGÓLÉPCSŐ



Más se hiányozna még a képletbe, mint egy kutya. Bár én nem látom, hogy mi zajlik ott fent, s a morgás és acsargás sem igazán üti meg a fülem, azért nem tudnám bánni, ha az a dög aláhullana az emeletről. Emberben is utálom azt, aki rögvest támad segélykérési helyzetben. Tudom, az állat nem ember, de hát istenem.
- Azt'szem, hogy az most nem esélyes. Aligha hiszem, hogy fél lábon le tudok ugrálni innen támasz nélkül.
Ha felkapna, még a mozdulata közben heves fejrázással tiltakozom.
- Ne legyen ostoba! Mentse a bőrét, kérem. Én igazán.. elvagyok itt.
Nem szeretném, hogyha bárkinek baja esne miattam. Fogalmam sincs ugyan, hogy miképpen tudnék kiszabadulni ebből a szorult helyzetből, de ahhoz szoktam hozzá, hogy én segítek, s nem ahhoz, hogy nekem segítenek. Nem akarok a terhére lenni senkinek.
A helyzetbe csöppenő, állapotos nő nem hogy javít, de még ront is az idegállapotomon. Ha olyan fajta lennék, akkor most üvöltenék rájuk, hogy rohadtul ne jusson eszükbe emelgetni, pláne ne egy terhes nőnek, hanem húzzák biztonságos helyre a seggüket. Na nem, mintha hinném, hogy van itt bármi, ami biztonságos volna, de ennél a kötélhintaként lengő valaminél csak jobb lehet szinte akármi.
- A támasz jó lesz. Legyen támasz.
Adom be a derekam, hadarva választva magamnak segítségkapási formát, mert kezd egyértelmű lenni, hogy nélkülem nem mennek sehová. Édes tőlük, hálás vagyok egyébként. Én se tennék máshogy, valószínűleg.
A sérült lábamat térdben behajlítom, ha rá tudok kapaszkodni a férfi (Nick) vállára, s amennyire tudom, megpróbálom kapkodni magam, nehogy hátráltassam őket.
- Bocsánat, ha udvariatlan voltam. Én csak.. nem akarom, hogy miattam essen bajuk.


I gave you my heart. That's all I give you. And if that's not enough for you,
i am not enough for you.
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Dec. 31, 2016 1:50 pm
 



 

To Sigmund – Első emelet

Vissza se fogom a levegőt háromra, tudom, úgyis bent rekedne, ebben fordítva működöm. A gyerekkor szoktatott erre. Amit tudok, a keze ügyébe adok.
- Válogatott szavakkal – azért előszörre ránézek, ő és a humor nem egy fán teremtek, de van humora, s a legjobb.
Ahogy kimondom az utolsó szavakat a gyerek felé, hangosabbra veszem a hangerőt, s amennyire csak tudok ordítani, elszólom magam, még a fejem is felfelé emelem.
- Siiiiiiig! Gyere, ha tudsz! – ha éppen valakit ellát, az az elsődleges.
Aztán újfent a gyerekre nézek. Amíg nem tudom stabilan rögzíteni a fejét, addig nem mozdítom, s addig sem, amíg hatását nem látom annak, mi is lett a végeredménye a dolgoknak. Az adrenalin megint kezd csökkenni bennem, előtérbe helyezve a fájdalmaimat. Le kell gyűrnöm, mint ahogy azokat az érzéseket is, amik felé mostanában a gyerekekkel vagyok. Nem veszíthetem el, most nem! Annyi mindenkit elveszítettem.
Ha odaér hozzám, s látok javulást a gyereknél, rögzítéshez való holmikat kezdek el keresni.
- Egy üvegdarab fúródott a torkába, kivettem, s mivel mást nem találtam, amivel lélegezni tudna, ez maradt megoldásnak. Ránéznél? – hangosan beszélek, s közben Sig felé fordulok, hogy az arcom is lássa.
Kezd visszatérni belém az a mentős, aki voltam. A sérültek az elsők, a környezetre igyekszem nem odafigyelni, holott belül nagyon is sokkoltak az eddig látottak. A saját sérülésemmel azonban nem tudom, meddig tudom kihúzni, hogy érdemben bármit is tehessek, kezdem érezni, s nem csak a fájdalmat.
- Ha valaki hall engem, kiáltson, orvos is van, segítünk! – kiáltok, amíg Sig a gyereket nézni, s fülelek utána.
Vissza az elejére Go down
Nick Hampton
avatar
Inaktív

Kor : 35
Avataron : David Giuntoli

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Szomb. Dec. 31, 2016 4:38 pm
 



 

Megan – Qetsiyah – Nick – II. emelet

Szusszanva egyet nézek rá.
- De most komolyan? Képes kéretni magát, amikor itt heverek a lábai előtt? Ennyire rémségesen néznék ki? – egy fokkal azért jobb, az angol csajok az ernyővel vágnának fejbe, ha csak így hozzájuk szólnék. Igen, ilyen helyzetben is.
Nyúlok hozzá, a sérülése, úgy tűnik nagyobb, fejbe is verhette magát, hogy képes zöldségeket beszélni.
- Teát, milyet hozhatok? – komolyan erről akarunk csevegni egy ilyen kellős közepén? Megvan, egy nagy frászt van meg!
A lábát megnézve azonban, na meg a lépcsőt, mégsem annyira tökéletes megoldás az ölbe kapás, egyedül azonban nem tudom letámogatni, csak, ha a karjaimba kapom.
- Látja, szerinte is rémisztő a helyzet – mutatok fel a sikítozóra, de csak azután, hogy fel is néztem, kell-e elkapni, vagy ugrani. Megkapaszkodott, de ha tovább teadélutánozunk itt, mi leszünk a sütik.
Látszik, hogy nem britek, nincs agyuk a gondolkodáshoz.
- Megmondanák, hogy megyünk le hárman a lépcsőn, ugrándozva, egymás mellett? Egyrészt, el se férünk, másrészt hogy a csudába lenne rövidebb idő, ha felkapnám és levinném, mintha maguk itt ugrálnának, mint valami Bacchus bulin. – ha egy ember per lépcsőfok, akkor alul kéne mennem, hogy a súly nagy része rajtam legyen, és egyben legfelül, mert talán én vagyok az egyetlen, aki még tud ugrani. Jézus szerepét passzolom, egyszerre két helyen nem tudok lenni.
Másik lehetőség: mindketten felemeljük a szőkeséget, megfogva a combját. Egymás mellett haladunk háromszögben, látunk is és haladunk is. Erősen akadályozó tényező: a második érkező terhes. Ötlet: kihúzva. Más ötletem maradt, még ha morbid is.
- Rendben, maguk mennek ketten elől, segítsék egymást, én megyek hátul – így még tudok nekik löketet adni, ha megadná magát idő előtt a lépcső. Egymás mellett nem tudunk menni, oldalazva lassú idő, és átfullad totális bohózatba. Ketten elférnek egymás mellett, és ha gáz van, hátulról még tudok vagy védőfal lenni, vagy löketet adó. Ezek a nők! Mi mindent meg nem tesznek az emberek értük! Csak minél előbb, mert lassan már a keksz pozíciót is veszítjük, palacsinta leszünk.

Vissza az elejére Go down
Lullaby
avatar
Admin

Admin : Mesélő
Kor : 167
Avataron : Lullaby

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 01, 2017 5:18 pm
 



 

Marion & Caterin & Bradley -
II. emelet

CATERIN:
Az adrenalin- és a sokkhatás lassan múlik és noha a szemedbe fájdalom továbbra sem hasít, kellemetlen égést és viszketést most már tapasztalni kezdesz. Pontosan olyan érzés, mint amikor porszem megy a szemedbe, az érzés maga idegesítő és bosszantó, de nem több.

MARION:
A bokádban lévő fájdalom valamelyest enyhül – majdnem elhanyagolható mértékben, de azért csökken – a nyomás megszűnésekor, ahogy kihúzod Bradley alól. Ráállni nem tudsz, ha mégis megpróbálnád, akkor azonnal nyilallni kezd, tudatva veled, hogy ez rossz ötlet.

BRADLEY:
Az elmozgatás hatására, ahogy lekerültél Marion lábáról az egyik kiálló fémdarab, amely a hasfaladba állt, két milliméterrel mélyebbre fúródott. Az eddig eltompuló fájdalom most kezd igazán lüktetővé válni – múlik a sokk hatása és az agy nem blokkolja már olyan mértékben tovább az érzést –, ahogy kénytelen vagy testhelyzetet változtatni. Látványra ugyan nem érzékelhető, azonban a fájdalom kéretlen ócska szeretőként nagyságrenddel hasít beléd a seb környékén. Nagyobb adag vér buggyan a felszínre a testedből, amíg le nem fekszel újra a földre. Az már egész biztos, jobb, ha nem mozgatnak többet..
A köhögés pedig csak ront az egész helyzeten. A fémdarabok mozgása inkább oldalirányú, semmint lefelé történne, a nyilalló érzésen azonban mit sem változtat, pokolian fáj.

KÖZÖS:
Ahogy Caterin elindul, hamarosan az emelet egy másik pontjáról üvöltözést hallotok meg (Eva). Nem minden szót értetek, hiszen az egész épületben mindenhonnan érkeznek a sírás, segélykiáltás, üvöltözés, ordibálás hangjai, ráadásul az épület visszhangossá is teszi, amitől pedig még érthetetlenebb lesz az ismeretlen(?) nő ordibálása, talán, ha egy-két szót elcsíptek; ordít, mentőegység, felmér, omlik (kétszer is), áll, húz ki.
Hirtelen hangos roppanást hallotok és ezzel egy időben érezhetően billen a talaj alattatok. Ránt akkorát, hogy Caterin elesik, de komolyabb baja nem lesz, Marion és Bradley testében pedig feszülni kezdenek az izmok, ahogy a vízszintes padló minden előjel nélkül roggyan és úgy nagyjából 25 fokos szögben megdől az épület közepe felé, ti pedig mind elkezdtek abba az irányba lassan csúszni. A robbanáskor az emelet szélén lévő korlát megsemmisült, nincs, amit megállítson benneteket, ha odáig csúsztok..
*(Az épület a középen nyitott, ahogy fent a képen látjátok; a fordított sorrend /sérülések majd a mesélés/ pedig az időrend megtartása miatt történt)*

Ellátó orvos: NYSSA

Sérülések: Bradley hasába 2 mm-el beljebb fúródik az egyik fémdarab



Tristan :: Sigmund :: Joël :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Vas. Jan. 01, 2017 6:37 pm
 



 

CHLOE - I. EMELET



- Okéoké, ne beszéljen! – ha vak volnék, maximum abban az esetben nem látnám, hogy vér ömlik ki szabályosan a száján, amint beszélni kezdene.
- Siessünk! – hiába tudom, hogy a lehető leggyorsabban dolgozunk a kollégámmal, a megjegyzés ösztönösen jön. Fogalmam sincs mekkora lehet a baj, de gyanúm szerint nagy, épp elég csúnya balesetet láttam már ahhoz, hogy orvosi diploma nélkül is tudjam; nagy a baj. Nincs idő sem tökölni, sem pedig óvatoskodni. Tudjuk a dolgunkat és minél előbb ki kell juttatni ebből a pokolból annyi túlélőt, amennyit csak lehetséges.
- Ne féljen, mindjárt kiszedjük onnan, kitartás, jó?! – a kezem egyre gyorsabban járnak, a törmelék pedig egyre másra tűnik el az útból.
- Túl kicsi a hely.. – húzza el a száját a kolléga, de nem áll meg a pakolással, én pedig tudom, hogy arra érti, ahol ki tudnánk mozgatni a nőt.
- Én beférek. Szerezz egy dokit minél előbb, addig csinálok annyi helyet, hogy kiférjen, bemászom hozzá. – mert kettőnk közül nekem elég lesz a hely bejutni, a nőt kijuttatni már persze más kérdés, de amíg nincs itt egy doki, addig nem szívesen mozdítanám meg, nehogy nagyobb bajt csináljak, mint amekkora már eddig van. Nyilván csak addig, amíg nem az élete forog kockán, mert akkor egyértelmű, hogy mi lesz a dolgom, de annyira még ne szaladjunk előre..
Henders elmegy, én pedig tovább folytatom a már megkezdett munkát és mikor lesz akkora hely, hogy a sérültet ki lehessen onnan szedni, akkor kezdek el megpróbálkozni azzal, hogy bemásszak érte.
- Magánál van még ugye?! – kérdezek és egyre beljebb érek az összedőlt épületelemek alatt. Leginkább hason csúszva – ennyi hely van – és így előre haladva.
- Már úton van a segítség, oké?! Mindjárt jön orvos és ellátják, kitartás. – ahogy mellé érek – a zseblámpa a sisakomra van erősítve, így nem kell tartanom – látom meg, hogy mi lehet a gond a beszéddel. Felteszem, eltört az állkapcsa és a kulcscsontja se néz ki valami szépen.
- Jackie vagyok egyébként. – tapasztalatból tudom, hogy ilyen esetben jó dolog, ha tudja a másik fél a tűzoltó nevét, egész egyszerűen azért, mert kevésbé vadidegen a vadidegen, főleg egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Persze minden ember más, nem tudhatom, hogy rá milyen hatással lesz.
Azt pedig ajánlom Hendersnek, hogy minél hamarabb itt legyen, gőzöm sincs meddig biztonságos – viszonylag – az összedőlt kávézó alatt, de lehetőség szerint nem szeretném megvárni, hogy kiderüljön..


Vissza az elejére Go down
Joshua Walsch
avatar
Inaktív

Kor : 33
Avataron : Ricky Whittle

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 10:50 am
 



 

Ains-Josh - Földszint


Felfoghatatlan a tény számomra, hogy másodpercek alatt válik a házsártos, unalmas vásárlás egy halál közeli élménnyé. Senkinek nem kívánom, hogy ilyen eseményekben legyen része, mert rosszabb, mint egy leforgatott katasztrófafilm. A kiesett pillanatoknak köszönhetően a fejem hasogat, és a gyomrom sincs éppen köszönőviszonyban vele, de némi újraindítás után az agyamról kezd felszállni a köd, mindenesetre nem otthon vagyok, és ez alattam nem a puha ágytakaró. A bal kezemmel igyekszem kitapintani a környező területet, de a porfelhőn, és a betondarabokon kívül nem sok jót markolok fel. Át is fordulnék a jobb oldalamra, de iszonyatosan belenyilall a fájdalom a vállamba.
- Ó, hogy bassza meg.. – nem vagyok a káromkodás híve, de ebben a pozícióban esélyem sincs a testhelyzet változtatásra, de még arra sem, hogy felüljek. A por miatt a torkom kapar, és a szememhez nyúlnék, de a balommal igencsak gyenge műveletnek tudható ez be. A valóságérzetem felborul, de bevillan egy szőke hajú lány, akiért most jobban kell aggódnom. Fennhangon szólongatom, hátha meglelem, de a hangos jajveszékeléseken kívül nem kapok érdemleges választ. A közelben néhány mozdulatlan test hever, és nem sok ideig tart ugyan, hogy a tőlem két-három méterre fekvő mennyezetdarabot szemügyre vegyem, de ekkor tudatosul bennem, hogy körülötte húscafatok, és emberi maradványok hevernek össze-vissza egy nagyobb vértócsában. Erős idegzetű vagyok, mentősként sok rosszat láttam, de ezt nem bírja befogadni a gyomrom, és nem ügyelve a higiéniai szabályokra, mellém öklendezek. A hányinger végigmarja a garatomat, és most már kezdek kétségbeesni. Mi van, ha a legjobb barátom már nem él? Az adrenalinnak köszönhetően megemberelem magamat, és a szédülés ellenére is ülőhelyzetbe tornázom a törzsemet, és ismételten elkiáltom magam.
- Ains, hol a picsában vagy? – hallatom öblös, karcos hangomat, de a riposzt elmarad. A közelben egy kéz felismerhetetlen körvonala rajzolódik ki az utolsó izomrángások közepette. A fenekemen tolom át a testsúlyomat egy fokkal közelebb, amerre még normális jajveszékelések jutnak el hozzám, és ekkor meglátom az ismerős….úristen.
- Ains… - csuklik el a hangom, és el kell feküdnöm, mert rohadtul nem volt jó ötlet ez a felülés sem.
- Itt vagyok, hallasz? – hunyom le a szememet, mert forog velem a világ. A nyaktörzsem felé irányítom a balomat, de össze is szisszenek, mert érzékeny pontot tapintok ki. Az adrenalin pörög bennem, de a jobb vállam miatt belém mar a fájdalom, és fekvő helyzetben epét köpök vissza.

Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 12:16 pm
 



 

to Jackie - I. emelet

Én mindig úgy gondoltam, ha valami nagyon rossz fog érni, és közel leszek a halálhoz, vagy vélhetőleg az a befejező felvonás, akkor levetítik előttem életem filmjét, és a legfontosabb személyek a lelki szemeim előtt jelennek meg, hogy még utoljára magamhoz ölelhessem őket lélekben. Nem tagadom, hogy félek, nem éppen attól, hogy bekövetkezik a legrosszabb, csak az egyedüllét kínoz. A felmentő sereg hangja eljut idáig, de nem vagyok képes segítséget kérni, nem mozdulhatok. A saját testem rabja vagyok, és a külső tényezők sem könnyítik meg a dolgomat. Felmerül bennem, hogy mi lett volna, ha egy tíz perccel később jövök, vagy nem is egyezek bele, hogy huszonnegyedikén szánjam rá magam az utolsó ajándékok megvásárlására. Hasztalan minden igyekezetem, még a hógömb is összetört. A sok törmelék alatt nem hinném, hogy meg fogom találni a darabjait, de a szimbolikus jelentősége most nagy. A robbanás előtt néhány másodperccel ejtettem le. Talán égi jel, hogy nem teljesülhet be a sorsom? Nem kellett volna Joelnek kedveskednem vele? Homályos minden, lüktet a fejem is, a tekintetem csak egy kis teret lát be, de hamarosan feltűnik az egyik tűzoltó. Nekilátnak a közelemben eltüntetni a nagyobb épületmaradványokat, a mézeskalácsház, meg a Mikulás szánjának egy-két része eljutott idáig is, de rengeteg a törött kávéscsésze is. Vér bugyog fel, és a mellkasomat is erősen nyomja az egyik betonrészlet. Beszélni képtelen vagyok, és a szám érdekes szögben áll, vagyis az alsó állkapcsom. A kulcscsontom miatt a mellkasom nehezebben emelkedik és süllyed. Klausztrofóbiás vagyok, a sötét és idegen hely, egy halott nővel a közelemben…a legrosszabb rémálmomat is felülmúlja. Végül rám találnak, és elindul a beszélgetés, hogy mit tegyenek. Az előbb már láttam a felvillanó barna hajzuhatagot. Remény száll meg, de a sérüléseim bizonyosan súlyosak. Apa…jesszusom, ugye nem jött utánam, vagy a nagyi? Joel…mi van vele, merre lehet? A sötétséget pásztázom, a porfelhő kezd felszállni, de amint köhögnöm kell a fájdalmaim felerősödnek, és a fogaim is összekoccannak. A megegyezés alapján, ha jól hallom, akkor csak egy ember mászik be hozzám, addig a másik orvosért megy. A telefont még látom, de nem érném el újra, egyre szaggatottabban veszem a levegőt. Végül elér hozzám a női tűzoltó, és szavakkal tartja bennem a lelket. Nem vagyok egyedül, ez most mindennél többet jelent. A tekintetem keresi az övét, a sisakon keresztül, és az elemlámpának hála már látok is valamit. Az ingernek köszönhetően kissé megemelkedik a felsőtestem, és az alsó fogam megmozdulása miatt a számban kezd ide-oda lökődni. Nincs más választásom, mint kiköpni, de ezzel jó nagy adag vér is távozik az ajkaim közül.
- Ch…. – nem bírom kimondani a nevemet, ezért a balommal odanyúlok a kezéhez, és ha felfelé tartja a tenyerét, akkor lassan, remegő ujjakkal formálom le a többi betűt, hogy tudassam vele én is a nevemet. Chloe. Jackie…szerintem örökre megjegyzem ezt a nevet. A szemem sarkában csillogó könnycsepp megindul az arcom jobb oldalán, és a fekete pöttyök felerősödése, illetve a vérveszteség miatt az eszméletvesztés határán táncolok.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 12:31 pm
 



 

I. EMELET – RON

- Látok, jah, érzésre elég kellemetlen, de szerintem nem ért olyan területet, ami bezavarna. – Igaz, ez nem jelenti azt, hogy nem állhat be változás ilyen téren, de nem áll szándékomban nagyon ugrálni, nem is tudnék, esetleg úgy, ha közben körbehányom az egész épületet, de valljuk be, ez nem tűnik a világ legokosabb ötletének.
- Akkor csak feküdj nyugodtan. – Beszélni sincs sok késztetésem, az egyszer biztos, és szívesen segítenék Ronnak, csakhogy még odáig sem vagyok képes elmenni, párdon, még a felülés sem megy, nemhogy más egyéb. Arról nem beszélve, hogy bármi rögzítésre alkalmasat találjak, rohangásznom kellene, mint a mérgezett egér, és ezt egyértelműen nem most fogom megtenni. Kurva élet, hogy ennyire használhatatlan lettem, holott egy csomót tudnék segíteni. - Legalább még van humorod, még ha szar is. – Fűzöm hozzá a bocsra, jelen helyzetben abszolút semmi kedvem disztingválni, meg aztán majd pont nem ő fog ilyesmit elvárni tőlem.
- Nos, nem, nem tudsz, ha szeretnél még felkelni ebben az életben. Szóval, vedd komolyan azt a kiálló szart. Majd kiveszik az orvosok, ha ideérnek. – A katasztrófákra van protokoll, még engem is behívnának, ha kevés lenne az ember, attól, hogy van szakterületem, még általános orvosként kezdtem, és belekóstoltam mindenbe. Marad az ütemes, folyamatos kiabálás, legalábbis addig, amíg bírom szusszal, utána kell némi csönd, hogy újrakezdhessem majd. Eléggé lezsibbasztja az embert, ha ráomlik egy pláza. Kajak nem hiszem el, hogy ilyesmi történt. Elbaszott egy helyzet…
- A fejem, valószínűleg istenesen bebasztam, vagy eltalált egy épület darab, láttad, mi történt, amikor megpróbáltam felállni. – Azzal most inkább nem foglalkozom, hogy milyen szinten nevetséges, hogy kitettem a takarmányt. Szerintem gyerekkorom óta nem műveltem ilyesmit, de hát nem is hobbim fejsérüléseket szerezni. Akárhogyan is, igyekszem uralkodni magamon, és a gyomrom már nem is létező tartalmán, bár percekkel később, de első körben felülni, és ha az viselhetőnek bizonyul, akkor megkísérlek felállni, noha számítok arra, hogy maximum részeg fazonokat megszégyenítően tudok majd csak menni, egyenesen nem igazán. Időnként felhangzik a korábbi felkiáltás is a számból, miszerint Vörös és sárga sérültek akadnak erre, és körbenézek, látok-e valakit a közelben, aki esetleg segíthetne, mert így soha az életbe nem rögzítem azt a kurva csövet, és túlságosan hosszú ahhoz, hogy ne okozzon komolyabb problémát. Azt én is biztosra veszem, hogy az épület még tartogat kellemetlen meglepetéseket, és eszemben sincs itt hagyni egy haveromat, nem olyan fából faragtak. Nem beszélve arról, hogy Chloe is az épületben van. Istenem… remélem még él.
- Hol a picsába vagytok már? - Szól a meglehetősen tehetetlen, fájdalom szülte kérdés a kollégáim felé, noha célszemélye konkrétan nincs, lévén senkit sem látok közülük, de szerintem már itt kellene lenniük. Nem magamat féltem, azt leszarom, én még így hazasétálok, ha egy évig tart is, de Ron... nem vagyok nyugodt.
Vissza az elejére Go down
Ainslie Cartwright
avatar
Inaktív

Kor : 28
Avataron : Juno Temple

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 2:46 pm
 



 

Joshua - Földszint

Félek. Olyan könnyen és masszívan telepszik meg az érzés a tagjaimban, a legmélyebb valómban, hogy képtelennek érzem magam szabadulni tőle. Letaglózna akkor is, ha képes lennék megállni a lábamon, de most is csak eltorzult, hisztérikus röpke felhorkanásra futja a gondolat okán, hogy a lábam gyakorlatilag kettétört. Mit nekem, hogy így nem állhatna akkor sem a csont, ez nem esik le, de akkor sem érezném vigasztalónak a helyzetet, ha tudnám, mi a helyzet valójában.
Nem akarom hallani ezt az káoszt, a sikolyokat, sírást, nem akarom, mert annál súlyosabban telepszik rám a pillanat valósága. Hol vagy Josh? Nem bírom ezt, félek, nagyon, nagyon. Reszketek, érzem, csillapíthatatlanul. Jobb kezemmel fogom a fájlalt bal csuklómat, de tudom, hogy nem ez a súlyosabb, ez szinte nem is igazán számít, sőt, tulajdonképpen lényegtelen az egész, a másikkal ellentétben, de arról nem szeretnék tudomást venni, határozottan nem.
Josh cifra kérdését még nem hallom, máskülönben odanyögném, hogy még annál is lejjebb, egyelőre csak tehetetlenül nyöszörgök, és próbálok nem nagyon bepánikolni, de érzem, hogy ez egyre gyatrábban megy. Mikor végül meghallom a hangját, akkor leszek igazán biztos abban, hogy szarban vagyok, mert valljuk be, minden benne van az állapotomat illetően.
- Ühüm. – Nyögöm kissé erőtlenül, bár tök mindegy igazság szerint, melyik tagomra koncentrálok, mert valamelyest mindenem fáj, talán a tudatom a legépebb, ami kicsit ironikus, hihetném, hogy az elmúlt három évben elszívtam az agyam, de nem, még működik, remekül fogadja a fájdalom ingereit.
- Csináljunk úgy, mintha valami homokos tengerparton feküdnénk, jó? – Ez is mennyire egyszerű lenne, ha be lennék hernyózva… De nyilván ez nem opció, pedig ha valamikor, most határozottan elkélne. - Figyi, most már nem is vagy olyan szexi. – Erőtlen a mosolyom, és totál idióta vagyok, hogy ilyen helyzetben viccelődöm, de basszus, muszáj, különben a hisztérikus sírás jön a pánikkal ötvözve.
- El fogok vérezni? – Nem bírom ki, illetve, nem is tudatos, csak kibukik a kérdés, mégiscsak mentős, bár elég gyatrán fest, de talán képes lesz megmondani, hogy milyen esélyem vannak, és jobb szeretném tudni, mint a sötétben tapogatózva várni az utolsó pillanatomat.
Vissza az elejére Go down
Caterin Miller
avatar
Felső tízezer

Kor : 29
Avataron : Emily vanCamp

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 2:50 pm
 



 

[MARION :: BRADLEY :: érintőlegesen EVA :: 2. EMELET]

Még szerencse, hogy nem mást mondtam az álruhás pap helyett, különben a helyzet nem csak kellemetlen, hanem kínos is lenne, márpedig jelen pillanatban jobb volna, hogyha nem hoznánk egymást olyan szituba, amiben kényelmetlen nem csak fizikálisan, hanem más módon is létezni. Mondjuk lehet, hogy jobb poén lett volna és oldotta volna a feszültséget az, hogyha az állására teszek a férfinek megjegyzést, de inkább nem kellene röhögtetnem senkit. Pláne nem azt, akiből amúgy is kilóg egy nem kis fémdarab.
- Fel, de azt nem garantálom, hogy kellemes érzés lesz. – a „fájdalommentes lesz” van a nyelvem hegyén, de jobbnak vélem, hogyha nem emlegetek olyan nyilvánvaló dolgokat, mint fájdalom.
Amilyen stablian csak tudom, a férfi alá nyúlok, hátát igyekszem minél nagyobb biztonsággal megtámasztani, s egy hirtelen mozdulattal emelni feljebb a testét annyira, hogy Marion éppen csak ki tudja húzni alóla a lábait. Aztán persze eresztem is vissza, mert nem tudom, hogy milyen kárt okozhatom azzal, hogy megváltoztattam fekvési helyzetét.
- Ó, hogy a rohadt életbe! – köhögésének eljöveteli pontján szakad át bennem is valami, s érzem, ahogy sós könnyek marják tekintetemet. Fél szememre így se látok, éppen ezért nem nagyon szerencsés, hogy a másikat meg a sírás homályosítsa el.
Pár pillanatra elfordulok, mintha a pulóverem levételével foglalkoznék, s bár azt is megteszem, a fontosabb az, hogy megtörlöm ép szememet. A másiknak amúgy is teljesen mindegy, nem merek hozzányúlni, hiába zavarja ennyire az idegrendszeremet az, hogy valami benne van. Komolyan megfordul a fejemben, hogy kiszedem a picsába belőle, tojva a látásom állapotára, de az üvöltő női hang (Eva) és az, amit Bradleynek mondtam nem is olyan rég, megakadályoz ebben. Nem hagyom el a józan eszem.
- Szorítsd a felsőd a seb széleihez. Tudom is én, hogy mondják ezt a kórházas sorozatokban. Hátha tamponálja. – jegyzem még Marionnak, mielőtt a kezeiket összefonva el nem moccannék másfelé. Nagyon remélem, hogy nem hal meg a pasi. Sose tudnám kiverni a fejemből azt, hogy én vagyok az oka.
- Miss Nagyokos! Arra van valami ötlete, hogy mit kezdjek egy pasassal, akiből kiáll egy hasba fúródott fémdarab? – morgok a szófoszlányos ismeretlen, egyelőre csak hangként hozzám eljutó nőnek, Evának. Mentőegység.. az addig oké, de amíg meg nem jönnek, mi legyen? Brutálisan zavar, hogy nem hallottam rendesebben a szavait egy recsegő rádióéinál.
Inkább zsebre vágom a kezeimet, hogy ne is támadjon ingerenciám megdörzsölni a szememet. Így ugyan nehezebben marad meg - semennyire, mert elesek, de legalább fel tudok pattanni - az egyensúlyom a billenéskor, s nem is sokáig maradnak úgy a kezeim.
- Nenenenenenene! – fordulok azonnal Marionék felé, de egyelőre nem merek megmoccanni, mert nem tudom, mennyit ártanék vele. Végül a józan ész fölött győz a rettegés és a laikusság, s visszairamodom a húgomékhoz.
- Tűnj innen, Milly, hallod? Kússz, de minél messzebbre. Őt elviszem én! – hangom sürgető és bár legszívesebben a húgomat húznám arrébb, keresve valami stabil felületet, nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a férfit a sorsára hagynám. A végén még a húgom, ismeretségüknek hála lenne olyan balga és inkább lecsúszna vele együtt. Márpedig amíg én képes vagyok mozogni, ez nem fog megtörténni.
- Most mondom, Brad, ha bele mer halni, utánad megyek és másodjára is megöllek. Fogalmam sincs hogy fogjalak meg úgy, hogy ne ártsak, de ha biztonságban leszünk, majd rátérhetünk a helyzet elemzésébe.
Nem kerülök mögé, ergo úgy helyezkedem, hogy az emelet szélétől távolabb tudjak lenni, szóval Bradley köztem és a mélység között van – s remélhetőleg már úgy, hogy Marion nincs ott, hol volt az előbb. A férfi bokáira fogok rá – abból csak nem lehet akkora baj, semmint ha a karjainál akarnám húzni – és közben nagyon remélem, hogy van annyi esze, hogy valahogy odanyúljon ahhoz a fémhez kezeivel és legalább valamiképp megpróbálná tartani, hogy ne csússzon benne mélyebbre. Fogalmam sincs arról, hogy merre van az arra, de minél messzebb próbálom húzni a ferde talajról. Annyira csak nem lehet messze a biztonságosabb zóna.. Bár azért tökön-babon nem húzhatom keresztül, jobb lenne, ha meg tudnánk emelni, de Marion nem tud járni, s én meg nem érek rá segélykiáltozva kivárni, hogy mi lesz. Arra tudok hát figyelni, hogy lehetőleg ne huppantsam végig mindenféle törmeléken.
- Siess, Marion! És valahonnan kiabálj merre vagy, ahol már biztonságos. Momentán akadályozott a térlátásom azt hiszem. – hah, hiszem. Jó vicc. De inkább pofázom, így talán kevésbé önt el a rettegés.

//Bocsánat a hossza miatt, ennyi mindenre és mindenkire figyelni nem ment rövidebben Embarassed//


Vissza az elejére Go down
Megan Brooks-Harper
avatar
Polgárság

Kor : 30
Avataron : Amanda Seyfried

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 3:17 pm
 



 

II. emelet, mozgólépcső || Qetsiyah, Nick

Nyilván nem tűnök túl nagy segítségnek, hiszen alapjáraton ha valaki meglát egy állapotos nőt, nem számít tőle túl sokra. Tény, nem én fogom felkapni a földön dekvőt, de ettől még tudok segíteni. Ráadásul csak úgy mellékesen, amíg ők ketten elállják a mozgólépcsőt, úgysem tudnék átjutni rajtuk, a másik irányt az a hülye dög zárja el, errefelé pedig ők és akkor már inkább megpróbálok segíteni.
- Ne dumálj ennyit, könyörgöm, inkább húzd fel és induljunk már meg lefelé! - tromfolom le a férfit, mert nekem nehogy kiselőadásba kezdjen itt a lehetséges menekülési útvonalainkról és módokról, mert a végén velünk együtt szakad le a lépcső. Vagy tán ő nem látja, hogy sietnünk kellene? A magázódást meg alapból elhagyom, fog a halál figyelni az udvariaskodásra, meg az illemre egy ilyen szorult helyzetben!
- Tudod mit? Majd én elintézem! - sóhajtok és toppantok egyet dühösen, ahogyan igyekszem arrébb tolni a férfit az útból, mert láthatóan nem kívánkozik segíteni a sérült nőn. Pompás. Valahogy magam mögé igyekszem terelni, lökni, hogy szabad utam legyen a földön fekvőhöz. A hóna alá kívánok nyúlni, hogy úgy húzzam fel a lépcsőről és legyek a támasza egyaránt. Nem túl egyszerű, de jobb, mint a semmi, vagy a szájtépés. Az eszem megáll, őrjöngeni tudnék az előbbi kis jelenet miatt, de a félelmem még mindig túl nagy, ráadásul még mindig a lépcsőn vagyunk, ami bármelyik pillanatban leszakadhat, velünk együtt.
- Támaszkodj rám nyugodtan - mondom a nőnek, ne féltsen, lehet, hogy babát várok, de ez nem jelenti azt, hogy ne bírnám őt el. Napi szinten emelgetem a fiamat és habár súlyban elég távol állnak egymástól, most nem is felkapnom kell az illetőt, csupán támaszt biztosítani neki és lejutni erről az átkozott lépcsőről.
Vissza az elejére Go down
Marion Miller
avatar
Média és művészet

Kor : 27
Avataron : Margot Robbie

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 3:44 pm
 



 

[CATERIN :: BRADLEY :: 2. EMELET]

Egy ponton a feszültség talán a röpke nevetésben csúcsosodik ki, örülök, hogy Bradley nem érti a papos szitut, de hihetetlen, hogy még ebben a helyzetben is elüti egy poénnal az állapota súlyosságát. Elkiabáltam. Hamarjában megint a könnyek jönnek, akárhányszor a tesóm vagy Brad súlyosabbik sérülésére téved a tekintetem, elveszek egy kicsit. Nem kerek most valahogy semmi, és gyűlölöm a világot, hogy így kibaszott velük, velem csak aztán fog, ha még komolyabb bajuk lesz, netán… Nem, ezt még gondolatban sem vagyok hajlandó kimondani.
- Jelen. – Halkan kúszik a hangom tova, talán el sem jut senki fülében sem, nem szeretném látni az arcát, bár, ha most is csalódott lenne, akkor talán rájönnék, hogy annyira azért nem kíván a háta közepére, és talán aggódik. Mint én. De bakker, alig ismerem. Cat egy hős a szememben, annyira képes megőrizni a hidegvérét, hogy szinte félteni is elfelejtem, de valójában azért figyelek inkább Bradre. hogy ne lássa rajtam, mennyire megriaszt az állapota. Nem használna senkinek, ha ő is eljutna arra a szinte, ahol én vagyok.
A bokám kikeveredik Bradley alól, de látszik, hogy nem tett jót a dolog a férfinak, és már bánom, hogy egyáltalán hagytam, most totál olyan, mintha egy kis lábfájás miatt – ahaaaa…. – kockáztattam volna más életét, és emiatt erősen ég a pofám.
A keze az enyémben valahogy furán megnyugtatóan hat, talán szorosabban is markolom, mint kellene, és talán egy fél perc eltelik, míg leesik, ennyire nem kéne egyértelműsítenem a kétségbeesésemet.
- Szórakozol? Még csak az ágyamba csalni sem tudtalak. – Abszurd, hogy ezt elpofázom, de most kicsit eltereli a figyelmemet, az meg jól jön, talán képes leszek összeszedni magam valamelyest, ami határozottan jól jönne. - Elég beteg, az biztos, de azért remélem több bomba nincs. – Csak nehogy Murphy bácsi megcáfolja Bradley előző szavait. Az viszont tény, hogy már-már nevetséges, hogy mindig egymásba akadunk akkor is, ha épp semmi köze a filmhez az adott helyzetnek.
- Nem, nem pont erről fantáziáltam. – Csóválom meg a fejemet, bár nem kellene, mert meg-megfeszül a bőröm a karcolások okán, és kicsit jobban érzem, de nevetséges mértékű a sérülésem az övékéhez képest, szóval eszemben sincs nyafogni. Egyébként is szeretem kemény csajnak gondolni magam. - Az a baj, hogy csak fantáziáltál róla. – Múlt idő, ez olyan gyászos, mintha senki sem gondolná, hogy lesz még itt holnap, esély bármire, de talán csak én látok bele olyat, ami finoman szólva is marhaság. Az már meg sem ragad, hogy rossznak képzelte.
- Akkor Brad, most szépen becsukod a szemeidet. – Tudom, mit szemérmeskedjek előtte, de hát basszus, a retkes kardigánom csak nem dugdosom a sebéhez, az alatta lévő pamutpóló lényegesen tisztább. Szóval lekapom a fekete kardigánom, a kabátom esélyesen bukta, a táskámat sem tudom, hol lehet, de a kardigánban még elszenvedek bárhol. Utána lekapom magamról a pólót, és… hát, rohadtul remélem, hogy igaza van a tesómnak, máskülönben csak rontok a helyzeten, de a kórházas sorozatokban is bele szoktak nyomkodni a sebekbe mindenféle anyagot. - Bocs, ha fájdalmat okoznék. – Aztán a cél az volna, hogy a fémdarab köré tekerem a pólót, és kicsit belenyomkodom a sebekbe, hogy talán legyen egy halovány esélyem a vérzés megfékezésére. Próbálom a lehető legkevesebb fájdalmat okozva megejteni, de biztos, hogy megérzi, pedig eskü, nem szándékosan szadizom. Az ordítozás közben hozzám nem nagyon jut el, annyira koncentrálok, de végül úgy ítélem, a célom megvalósítottam, most már csak azért imádkozom, hogy haszna legyen, ne hátránya. Immár véres ujjaimmal rángatom magamra a kardigánomat, és gombolom be. Hogy én mindenhol találok indokot a villantásra… totál szánalmas.
- Basszameg. – Szökik ki, és most jön el az a pillanat, hogy megpróbálok felállni, mert egyszerűen muszáj, különben vége, de a bokám iszonyatos kínnal figyelmeztet, hogy ez még túlságosan korai. De basszus, mikor, ha nem most? - A nagy francokat hagylak itt titeket… – Oké, lehet, hogy az életösztönöm a béka valaga alatt leledzik, de én nem fogom menteni a seggem, miközben a nővérem Bradet menti, bizonyára miattam, mert ha nem ismerném a pasast, engem mentene, ide a rozsdás bökőt. Nem azért, mert érzéketlen lenne, hanem mert én vagyok neki a legfontosabb, és ez így… Oké, nem tehetem meg, hogy semmibe veszem az erőlködését, szóval elkezdek kúszni, jobban mondva, pár pillanat múlva eszembe jut, hogy talán térdelve gyorsabb, és akkor talán tudok is valamicskét segíteni neki. Inkább együtt, mint külön-külön. Próbálom beazonosítani, hogy mindenhol dől-e a rohadt emelet, vagy valahol be tudunk csusszanni még esetleg a lépcsőházba, mondjuk, abban sem vagyok biztos, hogy olyan nagyot zuhannának, hogyha lecsúszunk, elég széles a placc, de nyilván ne kockáztassunk.
Ha esetleg felfedezek valamit, azonnal jelzek, naivitás abban reménykedni, hogy valamiben meg tudok kapaszkodni, de ha lelek bármit, megteszem, és akkor biztos rögtön nyúlok Cat után, mert arra végig törekszem, hogy kartávolságban maradjak, ha az elemek is úgy akarják.
- Egy köpésre tőled, nem gondolod, hogy itt hagylak. – Azárt valahol nagyon beteg, hogy én térdelve kúszok-mászok, a nővérem meg félvakon húzza Bradleyt a lábainál fogva…
Vissza az elejére Go down
Tristan Edward Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 34
Avataron : Richard Madden

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 4:21 pm
 



 

RON & JOËL - I. EMELET




A lépcsőn felfelé haladva először nem is tudatosul, hogy ismerem a segítségért kiáltó, színkódokat harsogó, férfi hang tulajdonosát. Legalábbis az utolsó lépcsőfordulóig nem, ahogy felérek az első emeletre két másik orvossal a nyomomban és meg nem látom Joëlt. Nem szükséges irányítanom a kollégákat, tudják a dolgukat, a majdnem-sógoromat viszont nem adom más kezére, hozzá/felé magam indulok el, azonban előbb a felnyársalt fickó mellé térdelek le, az ő sérülése láthatóan súlyosabb.
- Hallod, te se lehetnél jobb helyen, mint a dolgok sűrűjében… Látsz? – értelemszerűen Joël felé intézem a szavaimat a kérdés pedig a szeme miatt aktuális a részemről, közben pedig egy nyakmerevítő gallért szedek elő a nálam lévő táskából és hajtogatom meg a padlón fekvő mellett.
- Mennyire sérültél meg, mit érzel? – a kérdés még mindig nem a lent heverőnek szól, noha őt figyelem, mielőtt azonban nyaka köré tenném az eszközt, ami a nyak csigolyáit hivatott védeni és elkerülni a gerinc ezen részének törését, félreteszem még.
- Üdv, a nevem Dr Mallors. Ha lehet, akkor ne mozogjon és kérem, kövesse a fényt. – intézem a szavaimat ezúttal már a földön lévőhöz, ahogy előszedek egy toll-méretű, orvosok által használt lámpát és elkezdem oldalirányban mozgatni lassan a szemei előtt. A pupillareflexek rendben vannak, így a lámpát el is teszem és a nyakmerevítőt veszem a kezembe.
- Továbbra se mozogjon, rendben?! Én fogom mozgatni, ahol és amikor kell, ne segítsen rá semmiképpen. – és a mondat befejeztével a feje alá nyúlok, hogy rátegyem a nyakmerevítőt. Az egész nem tart tovább pár másodpercnél kivéve, ha makacskodni kezd.
Ha ezzel megvagyok, akkor a következő a látványosan belé állt fémdarab lesz, amit megvizsgálok, ránézésre az a legsúlyosabb sérülése.
- Most megnézem a törzsébe fúródott fémrúd okozta sebet. Rendben? – akármennyire is kell gyorsan haladnunk, Ő egy ember és nem egy tárgy, joga van tudni mi történik vele.
- Oké, ehhez tűzoltók fognak kelleni. – veszem alaposabban szemügyre és vizsgálom meg a sebet, óvatosan hozzáérve, hogy valamivel többet lássak a vér, por és az átázott ruha egyevelegénél. Az egyértelmű, hogy ki nem húzhatom, mert nincs röntgenszemem és fogalmam sincs, mennyire mélyen állt belé, az viszont biztos, hogy nem csak kicsit, különben kifordult volna belőle.
- Egytől tízes skálán mekkora fájdalmat érez? Olyan választ kérek, hogy az alapján fogom kimérni a morfin adagot. – a tekintetem a sebről a fickó arcára téved megint. Sokan szeretnek kisebb fájdalmat bevallani, amekkorát átélnek, szívük joga, ez viszont befolyásolja a gyógyszer adagot. Magánál van, így elsősorban az a mérvadó, amit mond, ő érzi jobban. Mielőtt azonban előkészülnék az injekció beadására, előbb ki kell támasztanom a vasdarabot, hogy ne mozduljon el. Először is egy ollóval levágom az útban lévő ruhaanyagot, majd pedig előszedem a művelethez szükséges, egyébként nyomókötéshez használatos nyomópárnákat és az oldalához illesztek többet is. Ez adja majd a támasztékot és az egész törzsét át fogom tekerni az erre alkalmas, széles kötöző anyaggal.
- A fémrudat kisebbre kell vágni, mert így nem szállítható, ha bekötöztem, kerítek tűzoltót magához. – miközben óvatosan átmozgatom a teste alatt a kötözőanyagot – előbb az egyik majd a másik oldalára fordítva csak annyira, amennyire szükséges, a lehető legkisebb plusz fájdalmat okozva közben – a tájékoztatást a sérültnek szánom, mert nem hiszek abban, hogy a meglepetés ereje miatt kevésbé lenne rossz majd elviselnie, ami még rá vár, szar lesz mindenhogyan, így legalább van ideje lelkiekben rákészülni vagy belenyugodni.
- Te, hogy érzed, kérsz valamit a fájdalomra? – fordulok a majdnem-rokon felé közben, és befejezem a támasztó kötést, illetve, ha a fekvő delikvens nem utasítja el a fájdalomcsillapítást, akkor azt is beadom neki. A hatása alig pár másodpercen belül érezhető lesz.
- Erre a fülére hall valamit? – mutatok a bal oldalira, vér folyik ki belőle. Agysérülés jele is lehet, de a pupillák, a fény követése és az, hogy érti, amit mondok neki, jó eséllyel csökkenti annak a lehetőségét. Marad tehát az arra való gyanakvás, hogy ez valami más problémára utal. Miközben válaszol, ránézek a fülére is, teljesen mellé hajolva, hogy lássak valamit a hallójáratból, de ezt ki kell tisztítani, amire majd a kórházban fog sor kerülni, egyelőre, erre is kap egy kötést a fején lévő felrepedt bőrrel egyaránt.
Megmérem a vérnyomását is – alacsonyabb, mint kellene, hogy legyen –, a kapott érték után pedig szabaddá teszem az egyik alkarját és oda írom fel az eredményt, majd egy vörös jelzésű kártyát teszek a nyakába.
- Bekötök egy infúziót és amint lehet ki fogják vinni innen, oké?! Addig tartson ki. A fémrudat műtéttel szedik ki a kórházban, mert nem tudom, hogy jelenleg milyen mélyre fúródott. – kiszedek egy adag gyógyszeres sóoldatot, ami segít stabilizálni majd a vérnyomását.
- Megfogod? – tartom a tasakot Joëlnek, mert annak magasabban kell lennie, ahhoz, hogy le tudjon folyni a folyadék. Beszúrom a tűt, leragasztom, hogy ne mozduljon el és az infúzió így akadálytalanul teheti a dolgát. Visszahajítom a kezemben lévő, már felesleges dolgokat a táskába és Joël felé fordulva állok fel.
- Mutasd a szemed. – lépek oda hozzá és veszem alaposabban szemügyre. A toll méretű lámpát megint előszedem.
- Ne mozgasd a szemeid. – kérem, mert esetében ronthat a helyzeten. A pupillák nála is rendben vannak.
- Kapsz rá egy kötést. A fejed jobb már? – előszedem amire szükségem van a művelethez.
- Elvileg csak a szemed körül látok szilánkokat, bent kiszedik majd. – vetek rá még egy pillantást, mielőtt rátenném a kötést.
- És rád is tennék egy nyakmerevítőt. – protokoll és nyugodtabb volnék én is, nem tudni, hogy mi a fene a helyzet, mekkora sérüléseket okozott a robbanás, amik nem látszanak.. Ha nincs ellenvetése, akkor ő is kap egyet, majd jön vérnyomásmérés, szintén az alkarjára írom az eredményt és kap egy sárga jelzésű kártyát.
- Ha lehet, ne nagyon mozogj, majd kivisznek. Nagy ütés érte a fejed, tudod, hogy ez mit jelenthet. – orvos ő is, tudja, hogy mennyire veszélyes lehet az agyrázkódás.
- Tartod neki a tasakot? – bökök a sóoldatra, amit korábban a kezébe nyomtam. Kényszer megoldás, de momentán nincs mire felapplikálni.



//fiúk, hozzátok jönnék még egy körrel Cool//



Vissza az elejére Go down
Sigmund Gallagher Mallors
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 42
Avataron : Kevin McKidd

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 4:40 pm
 



 

1. EMELET – ÉTIENNE

- Semmi baj nem lesz. Stabil az állapota. Nem megyek messzire, csak segítek a kollégámnak. Utána visszajövök önhöz, rendben van? Ért engem, ugye? – próbálok nyugodt és biztató hangon beszélni a sérülthöz, de közben sejtem én, hogy nagy eséllyel nem éli meg, mire vissza tudnék térni mellé, tehát nem is nagyon lesz hova visszajönnöm.
- Máris! – kiabálok vissza, csak hogy biztosítsam róla Étiennet, hogy hallottam, amit mondott. A mozgás úgyis lassan fog menni, sőt, igazság szerint a lassúnál is lassabb és fájdalmas, de ahogy már az előbb kifejtettem, eszem ágában sincsen nyugton maradni. Az életmentés az elsődleges számomra, s nem a magamé.
- Hogyne. – sztetoszkóp híján csak füllel tudom megállapítani, hogy leledz-e bármilyen zörej a légzésében a gyereknek. A szörcsögés így, hogy Étienne megnyitotta a légutat jórészt megszűnt, de a nyaki seb nagyon aggasztó.
Zsebem felé kotorászok, hogy előszedjek belőle egy rongyot. Nem használok rongyzsebkendőt, azért van nálam mégis egy, mert anyát akartam elszörnyeszteni vele. Tudom, hogy mennyire utálja, hogyha ódivatú vagyok, amikor ő olyan halálosan modern, így karácsonyi komédiát kívántam rendezni neki, ahhoz vettem még tegnap ezt a darabot, s azért tettem ma a zsebembe, mert vásárlás után hozzá szerettem volna benézni.
- Semmi baj, kicsim, semmi baj. – beszélek a gyerekhez, megsimítom az orcáját, Étiennenek meg odanyújtom az úgy-ahogy pormentes – tiszta, sose használt – zsebkendőt.
- Amennyire csak tudod, kötözd be. Fontos a bizalom, te láttad el eddig is.. El kéne vigyük innen, minél messzebbre. A karodba tudod venni?
Egy pillanatra muszáj lehunyjam szemeimet, amint a fájdalom hulláma átdübörög rajtam. Elég rosszul jönne ki, ha itt és most el találnék ájulni, éppen ezért kell egy néhány szívdobbanásnyi szünet.
- Nem látsz valahol alkoholt vagy bármit, ami fertőtlenítésre alkalmas? Ha emlékezetem nem csal, volt a közelben egy parfüméria.
Őszintén nem tudom hol is álltam meg az emeleten, de mintha az üzenetet egy löket parfümszagban írtam volna meg. Vagy amellett hamarabb haladtam el? A franc se emlékszik, mindenesetre próbálom feltérképezni a környezetem.






Drive until you lose the road

Or break with the ones you've followed
Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Eva Green

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 5:02 pm
 



 

1. Emelet - Chloe & Jackie

Bármi is történt, a pusztítás egyértelműen hatalmas. Láttam már néhány ronda jelenetet, robbanást és járványt is többek között, mégis kell néha egy-egy pillanat, hogy megálljak és összeszedjem magamat munka közben. A gyakornokok, akiket mellém rendeltek elég jók, az első kisebb üvegcserép zápor után szó nélkül megvárják a tűzoltókat és így egészen jól el is tudunk lavírozni a romok között. Na, igen, ha négy nő megy be, akkor bizony nem kérdés, hogy a szűkebb utakat választjuk és megpróbálunk nagyrészt a romok alól menteni. Már akit lehet, mert a fekete cédulák bizony fogynak szép számmal. A tűzoltókat ez nem hozza zavarba, ha éppen egy vörös jelzéses beteg stabilizálásán dolgozunk, ők addig a holtakat viszik ki és újabb területeket térképeznek fel. Ha jól hallom a rádióikat, amiből egyet nekem is kell majd szereznem a jelenlegi viszonyok mellett, akkor az újabb mentő osztagok készen állnak a bejövetelre és talán kereső kutyákat is képesek lesznek mozgósítani hamarosan. Éppen az első szint ránk eső végén vagyunk a lépcsőknél, amikor megjelenik egy újonc a katasztrófa védőktől és jelzi, hogy azonnali orvosi segítségre van szükség feljebb. A két külön dolgozó rezidens és két tűzoltót hátra hagyva követjük az újoncot a romokon és maradványokon át. Kegyetlen meló és hálát adok a halottkémi ruháért, ami biztosabb, mint a sebésztanonc csukája. Még így is nagyjából csak egy lyukat látok az egykori kávézó romjai között, mikor a helyszínre érek. És pont elkapom a katasztrófa védő szavait arról, hogy a társa, Colins már benn van. Ez pedig eldönti, hogy én igenis megfosztom az adóvevőjétől, mert bekiabálni nem fogok.
- Jackie? Itt Nyssa. Mondd, mit látsz, van elég hely, hogy be tudjak én is mászni a beteghez? - a kérdés alapvető, mert a barátnőm ismer, tudja, hogy vékony vagyok. Ha azt mondja, mehetek én is, az sokat segíthet a helyzeten, felmérem a sérüléseket, azonnali ellátást adok és kiválasztom, hogy melyik végtagjánál fogva lenne lehetséges kiszabadítani őt nagyobb kár okozása nélkül. Jó lenne ezt minél előbb megcsinálni.
- Rendben, a kis táskát kérem! - fordulok a rezidens felé, aki a tollal együtt átnyújtja, majd egy lámpa segítségével én is lehasalnom és elindulok befelé, keresztül mindenen. Megint dupla öröm a halottkémi egyenruha, mert nem szakad el a romok között lavírozva, amíg be nem érek a beteghez.
- Oké, csinálok egy gyors ellenőrzést mielőtt megmozdítanánk, kérem maradjon, ahogy van - szólalok meg, miközben a mini orvosi életjel mérőt az egyik ujjára csíptetem és lámpával a szemébe világítok a nőnek. Nem erős, de Jackie fejlámpája segítségével azért elég jól látni és kissé egyedi helyzetben, de képes vagyok felmérni mindent. Mázli, hogy szeretek jógázni... - A pupilla reflex jó, koponya sérülés és agyrázkódás valószínűleg nincs, az életjelei is elég stabilak. Az állkapcsa nagy eséllyel eltört, szóval meg se próbáljon beszélni. Bármit kérdezek egy pislogás igent, két pislogás nemet jelent, rendben? - nézek a nő arcára, miközben a szabad kezéhez emelem a tollat és ráírom az eredményeket és az előzetes sérüléseket is. Zúzódások, vágás az arcon, állkapocs törés, fém a vállában, szerintem elkapta a kulcscsontot is.
- A teste többi részéről leszedted a törmeléket, vagy nem is volt ott? - kérdezem Jackiet, miközben végig tapogatom az elérhető helyeket, belső vérzés, törés és más komoly sérülés nyomait keresve. Vér nincs, ami alapvetően jó hír. Nem olyan súlyos az állapota, mint elsőre kinézett.
- Chloe? Te vagy az, ugye? - most esik le, honnan olyan ismerős ez a szempár és egy pillanatra meg is akaszt a felismerés. Utána gyorsan visszarázódom és kezdem a további munkát. - Meg kell, hogy mozdítsalak, rád teszem a nyakmerevítőt, rendben? Érzel máshol is fájdalmat az arcodon és válladon kívül? Meg tudod mozdítani az ujjaidat és a lábfejedet? - mivel korábban már figyelmeztettem, hogy beszélni rossz ötlet, most csak kérdéseket sorjázva figyelem az arcát, majd ennek megfelelően intézkedem. - Allergiás vagy a morfiumra? - tudom, nem rutin kérdés, de egy ilyen szűk helyen felteszem, mielőtt bármit is szúrnék neki, mert a hátam közepére sem kívánom az anafilaktikus rohamot. A sürgősségi felszerelésben pedig tuti nincs erre szuri.
- A lábánál fogva megpróbálhatod kihúzni, vagy mozgatható, rárakhatjuk hordágyra. Melyiket javaslod? - a doki ugyan én vagyok, de a tűzoltó Jackie és neki tuti több tapasztalata van élő emberek szűr helyekről kijuttatásában, mint nekem. Ami azt jelenti, hogy ebben követem őt. Persze csak képletesen, mert nekem rák módon kell kihátrálnom majd innen, ha nem húznak bele a törmelékeltakarítással a másik végen. Oh, és nem árt jelzést is osztani. Ami azonnal sárga lesz. Igen, vannak törései és a fém sem tetszik nekem, de egyelőre semmi életveszélyeset nem látok, mindent meg tud oldani egy jó plasztikai sebész és trauma rezidens a műtőben két óra alatt. Maximum...
Vissza az elejére Go down
Jackie Collins
avatar
Polgárság

Kor : 29
Avataron : Jenna Coleman

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 5:48 pm
 



 

CHLOE - NYSSA - I. EMELET



Bár nem vagyok orvos, de abból, amit látok, nem nehéz kitalálnom, hogy nincs jó bőrben a lány. Pokoli fájdalmai lehetnek, efelől sincs sok kétségem. Igyekszem megnyugtatni, amennyire csak telik tőlem és a tekintetét viszonozom közben. A vállamra erősített adóvevőhöz nyúlok.
- Henders, megvan már az orvos? – hiába tudom, hogy siet, ahogy tud, sürgetem, mert fogalmam sincs mekkora a baj, azon túl, hogy nem kicsi és minél előbb ki kell innen szedni ezt a nőt. Orvos nélkül viszont nem szívesen mozdítanám meg, nem akarok nagyobb bajt csinálni, mint amekkora már eddig is van.
Henders nem felel egyelőre, én pedig a kezemet nyújtom és tartom, ahogy megérzem, azzal szeretne valamit.
- C? – kérdezek az első dologra, ami eszembe jut, ahogy a tenyerembe kezd rajzolni. Nem kell hozzá sok ész, hogy leessen a tantusz, így próbál kommunikálni.
- Csak pislogj, ha eltalálom, oké? – a „c”-t következő betű követi, rákérdezek arra is.
- H? – és így tovább az összesre, amíg meg nem kapom a nevét.
- Chloe? Örvendek Chloe, bár szerencsésebb körülmények között találkoztunk volna.. – folytatni azonban nincs esélyem, mert az adóvevőm recsegni ropogni kezd és Henders hangja szólal meg.
- Úton az orvos; ismétlem: úton az orvos.
- Kösz. Siessetek, lassan elájul. – felelek és megfogom Chloe kezét.
- Figyelj Chloe, tarts ki, már úton van az orvos, itt a segítség és kiviszünk innen. – a rádióm azonban megint jelez, ezúttal azonban Henders hangja kísértetiesen nőiesség válik. Ráadásul még ismerem is, akihez tartozik.
- Nyssa? Hála az égnek… Van, te még be tudsz mászni, de szerezz egy sisakot, anélkül ne gyere! – nem stabil ez a luk annyira, hogy anélkül jöjjön.
Ahogy megérkezik barátném a felmentősereg képében, kicsit arrébb helyezkedek, hogy férjen és jobban lássa a lányt.
- Nem szedtem le róla semmit, így találtam rá. – ha lett volna rajta törmelék, nagy eséllyel maradt volna – kivéve, ha nem indokolt azonnal leszedni –, mert sokszor nagyobb bajt csinál az, ha lekapják a sérültről ilyen helyzetben. Itt azonban szerencsére ez nem állt fenn, az összeomló kávézó elég jól felfogta a mennyezet és egyéb darabokat.
- Hordágy. Rárögzítjük és azzal könnyebben ki tudjuk csúsztatni, a srácoknak húzni kell, nekem meg tolni erről. – mindenképpen azt javaslom, nekünk is könnyebb úgy mozgatni.
- Henders, hordágyat kérek és ketten álljatok készen, segítség kell a kihúzásnál. – nyúlok a rádióm után és adom le az újabb kérést, amit a kolléga egy Vettem kijelentéssel vesz tudomásul.
- Figyelj Chloe, amint a fiúk beadják, kicsit meg kell, hogy mozdítsalak, hogy rá tudjalak tenni, rendben?! Óvatos leszek, de lehet, hogy fájni fog. – a gyógyszer gondolom lassan már kifejti hatását, de szeretném, ha tudná, hogy mi fog vele történni és a mozgatást szinte biztosra veszem, hogy nem fog neki kellemes lenni.
Ahogy becsúsztatják a kért hordágyat, óvatos, de határozott és gyors mozdulatokkal igyekszem – ha Nyssa még itt van, akkor az ő segítségével, ha nincs már, akkor egyedül – Chloet az oldalára fordítani.
- Nagyon jól csinálod, mindjárt megvagyunk. – a hordágyat becsúsztatom alá, finoman visszafektetem rá és még egy mozdulattal igazítok rajta, hogy teljesen a közepén legyen.
- Most bekötlek és utána kiviszlek innen. – gyorsan áthúzom a pántokat és becsatolom. Aztán megint a rádióm után nyúlok.
- Készen vagyunk, indulunk. – jelzem előre, aztán rámarkolok a műanyagra elkezdem kitolni innen, a srácok meg a másik oldalon, amint elérik, húzni és így sikerül pár percen belül végre kikerülni a kávézó romjai alól.


Vissza az elejére Go down
Nadiya Bishop
avatar
Törvényen kívüli

Kor : 33
Avataron : Melanie Laurent

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 5:50 pm
 



 

Elliott, Tara és Lee - földszint

Annyira erős fájdalom járja át az egéz testem, hogy szinte beleszédülök. A fejem, a hátam, lábaim...minden bizsereg. A kétségbeesés teljesen eluralkodott rajtam. Nem tudom elhinni, hogy mindez megtörtént, hogy pont velem és pont most. Fel akarok ébredni ebből a rémálomból, otthon lenni a kutyuskáim és a szeretett férfi mellett. Most, amikor végre érzem, hogy rendbe tudom hozni az életem, történik egy ilyen katasztrófa. De legalább élek...próbálom nyugtatni magam. A gáz szag egyre erősebb, szinte csípi orrnyilásomat. Próbálom beazonosítani a helyet ahol vagyok, de a sötétség és füst keverékétől nem látok semmit. Hiába próbálom kiszabadítani magam, minden mozdulatnál hatalmas fájdalom nyilal a testembe, annyira erős, hogy üvölteni tudnék tőle. Nem szeretek tehetetlen lenni, mindig van a fejemben A és B terv, mindig tudom hogyan húzzam ki magam a szorult helyzetekből. Most, teljesen megbénít a fájdalom a félelem és az épület maradványai amik rajtam landoltak. Ha ezt túlélem biztos, hogy soha többé az életben nem ünneplem meg a karácsonyt. 
Nem messze tőlem hangokat vélek hallani, emberek kiáltásait, gyerekek sírásait.
- Itt vagyok! kiáltom elhaló hangon. Senki nem jön felém, az emberek a saját bőrüket mentik, nem foglalkoznak azzal, hogy mi van a romok alatt. Pedig itt vagyok, és nagy szükségem lenne valakire, aki segít.
- Kérem... nem bírom tovább visszatartani a pánik és fájdalom okozta könnyeket, vízeséséként mossák végig az arcomat. Nem akarok meghalni, nem most és nem így. Annyi lezáratlan dolog van az életemben, annyi kérdőjel és kimondatlan titok. Nem végezhetem így, egy összedölt pláza romjai között. Az élni akarás talán még soha nem volt bennem ennyire erős. 
Ha ezt túlélem, ha élve kijutok innen, felhagyok minden eddigi bűnös foglalkozásommal, megpróbálok normális életét élni. 
Önsajnálatom és tehetetlenségem közepén hallani vélek kintről beszűrődni autók szirénáit. Talán végre eljött az én időm, ha szerencsém van a felmentősereg megtalál, mégis van esély arra, hogy túléljem. Már minden levegővétel fáj, a füst és por egyre jobban zavarja érzékszerveimet, nem beszélve a mindent átható gáz szagról, és az alig pislákoló lámpafényről. De élek és most ennél fontosabb nincs is. Hallom ahogy mentősök és tűzoltók lepik el a romokban álló plázát. Megpróbálnék kiáltani, de nagyon halknak hallom a saját hangomat. Nem tudom, hogy hozzám intézik szavaikat vagy máshol beszélgetnek, de a túlélési ösztön erősebb bennem mintsem, hogy azzal foglalkozzak velem beszélnek avagy sem. Itt vagyok és a segítség is rámfér.
- Igen. Itt vagyok, erre-erre megpróbálom az egyik kezem a magasba emelni, azzal is jelezve az irányt. Bár nem tudom kívülről mennyi látható belőle, nem tudom felmérni a terepet magam körül, így azt sem tudom, hogy mekkora törmelékhalom van körülöttem.
- Kéreem! Itt... próbálom legyőzni a kétségbeesét, de nem tudom legyűrni a félelmem.
Vissza az elejére Go down
Bradley McShane
avatar
Média és művészet

Kor : 31
Avataron : Bradley Cooper

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 6:22 pm
 



 

Marion & Cat& Brad - II. emelet



Annak azért örülök, hogy a legkritikusabb (höhö) pillanatokban sem vesz erőt rajtam a pánik, úgy ahogy meg tudom őrizni a látszólag félkomoly hozzáállásomat, amivel általában minden helyzetet kezelni szoktam, de ahogy telik az idő, és bennem is alábbhagy az első sokk bénító ereje, a fájdalom is megérkezik, de nem ám csak szépen fokozatosan visszaszivárog, az elmozdítás után – ahogy a nő megjósolta – erős rohamban tör rám, amin a köhögés csak még tovább ront. A kettő egyszerre azt eredményezi, hogy egy ideig levegőért kapkodok, nagyon koncentrálnom kell, hogy lassítani tudjak a légzésemen, és bármilyen fura, a beszéddel a köhögési inger is enyhül. Mégsem pofázhatok nonstop.
Főleg, mert a hasam immár annyira fáj, hogy a nyújtott helyett ösztönösen derékszögbe emelem a lábaimat, és a jobb kezemmel sem tudok nem a sebhez nyúlni, kitapogatom a fémdarabokat, és én is megpróbálom valamelyest egyenesben – nyugalomban tartani, illetve amennyire tudom, a vér útját állni. A másik kezem Marionnál van, most már nem csak vigasztalásképp szorongatom a kacsóját, de próbálok rá figyelni, hogy ne ijesszem meg még jobban a frissen beköszönt kínlódásommal. A beszéd itt is sokat segít, nekem is, de látom, hogy rajta is old egy keveset a tématerelés.
- Voltak azért elég közeli pillanatok. – Azért valóban van abban valami báj, hogy épp akkor ecseteljük ezt, amikor majd' megpusztulok, de azért édes, hogy ilyen nyíltan kimondja. Persze, minek is titkolózni most már, én sem úgy képzeltem, hogy egy plázában lehelem ki a lelkem, de tekintve a körülményeket egyáltalán nem olyan elképzelhetetlen, hogy most látjuk egymást utoljára. És akkor még nem is kezdett szakadozni alólunk az emelet...
- Ha nem karod, hogy lehányjalak, ne kérj tőlem ilyet. – Megpróbáltam én már becsukni a szemem, mi több összeszorítani is, de elég hamar elkapott a szédülés. Amint látom, miért kérte, azonban nem tudom magamban tartani a megjegyzést. – Ennyi örömtől is megfosztanál?
Aztán mikor hozzáér a sebemhez, tényleg fájdalomba torzul arcom, és jó hangosan felnyögök. – Basszus. – Persze, vágom én, hogy ez biztos használ, és tényleg gyérül a vérzésem, de attól még pokolian fáj. – Hogy én mennyire imádom az ötleteiteket! – Szorítom össze újra a szám, ahogy ismét próbálkozik.
- Ha ezt túlélem, esküszöm, újragondolom ezt a vezeklés témát... – lihegem az egyik szünetben, a hangom fojtott, mert csak úgy tudom csökkenteni a fájdalmat, hogy amennyire sikerül, visszatartom a levegőt és megfeszítem a hasfalam, a mondat végére pedig meg is érkezik a nagyon nem várt robaj. Azt ugyan nem bánom, hogy történik valami, mert a tűréshatárom annyira azért mégsem magas, hogy órákig elfetrengjek így, de mikor rájövök, hogy mi történik, már bennem is feljebb ugrik a pánik. Próbálom a talajoz szorítani a talpam, hogy megtámasszam magam, a kezemmel pedig először reflexből Marionéra fogok, de hamar rájövök, hogy egyrészt semmi nem használ, a lassú csúszás így is megindul, másrészt meg...
- Kapaszkodj meg valamiben! – engedem útjára a karját, szinte ellököm az ellenkező irányba, minden szempontból ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak. Ha csak magán tud segíteni, akkor is, ha rajtam is, annál jobb, nincs is már eszemben a bokasérülése, teljesen lefoglal, hogy ha nem találok ki gyorsan valamit, mindjárt eltűnök a bal fenéken.
A nem emlékszem a nevére-kisasszony kiáltozása ismét közelebbről hallatszik, és mire a látószögembe kerül, már meg is fogta a bokám, ami - valljuk be - nagyon jó, de a testem többi része ettől még akadálytalanul csúszik tovább, minekután hamar fejjel lefelé pozícióba kerülök, és ha még ez sem lenne elég, lassan hajókázni indulok a kisebb-nagyobb törmelék-rengetegben. Ebben az állapotban még az sem tud nagyon felvidítani, hogy tulajdonképpen átmenetileg meg vagyok mentve.
- Jézusom, ne! Engedje el a lábam! – ezt már a pánik mondatja velem, szinte hadakozni kezdek, ahogy próbálok itt-ott megtámaszkodni a karommal, valamiféle szilárd, el nem mozduló talaj után kutatva, de csak felsebzem a tenyerem a szétszóródott üvegszilánkoktól. Ha lehet, még nagyobb pánikba ejt, hogy a fejem és a testem nagy része lefelé lóg, és nem tudok változtatni a helyzetemen. A húzás közepette, minden egyes rándulás után a gyomromban lüktető fájdalom és a rosszullétem is egyre erősebb. Nem lepődnék meg rajta, ha ismét elmozdultak volna a fémdarabok, mert a a kezeimmel ösztönösan arra törekszem, hogy valami stabilitáshoz jussak.
Kell, hogy legyen valami B terv! Ha ez így megy tovább, bele fogok degleni ezekbe a sorozatos innovatív ötletekbe.  
Vissza az elejére Go down
Chloe Ward
avatar
Szolgáltatók

Kor : 25
Avataron : Emily Didonato

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 7:31 pm
 



 

to Nyssa and Jackie - I. emelet


Elönt a megkönnyebbülés, hogy van mellettem valaki ezekben a nehéz percekben. A fájdalom már nemcsak a felsőtestemre, hanem az egész arcomra is kiterjed, nem beszélve arról, hogy néhány fogam mozog is. Soha nem tartóztam azon női társaim közé, akik illegették magukat a tükör előtt, de tudom mivel jár az, ha valóban eltörött mondjuk az állkapcsom. Ronda, és csúnya hegek…de ez mind nem számít, ha megmenekülök, nemde? Jackiere pillantok fel, amikor bekúszik hason mellém, és a sisakjára erősített elemlámpával fényt nyújt a sötétség közepén. Áhítattal figyelném őt, ha nem lennének fájdalmaim, de még így is lenyűgöz, hogy mennyire higgadt tud maradni stresszes helyzetben, és az életmentésre tette fel az életét. Ez olyan hivatás, amit kevesen választanak, és nőként még jobban meg kell küzdenie, hogy elismerjék. A köhögési ingerem közepén belém ötlik, hogy mégis menne valamiképpen a kommunikáció, ha nem is éppen a megszokott módon. A tenyerébe írom le a betűket, és pislantok, mire összeáll neki a kép. Bizonyosan mosolyognék, ha tudnék, de ebben a szorult helyzetben már az is csoda, hogy felismerte a remegő ujjaimmal írt betűket. Megint rám tör ez a fránya kaparászás, de most azzal együtt köpöm ki a meglazult fogamat. Díjnyertes leszek, ha túlélem a mai napot. A szememet lassan lehunynám, a testem megfeszül, de Jackie nem engedi, hogy elájuljak, lassan rászorít a kezemre, és ráemelem a kék lélektükreimet. Úton a segítség, jön az orvos? A rádión bejelentkezik valaki, és rövid időn belül befut a felmentő sereg. Érdekes, hogy az áldozat szerepében vagyok, de legalább lehet látni a fényt az alagút végén. Nem hagytak cserben, működnek a mentőalakulatok, és már csak abban a csodában bízom, hogy Joelnek nem esett bántódása. Fogom még látni valaha? Kavarog a fejem, az időérzékemet már régen a kukába is dobhattam volna, de feltűnik valaki a sötétség végén. A párbeszéd nekem túl gyors, a magam tempójában szemlélődöm, néha lehunyom a szemhéjamat, hogy takarékoskodjak az energiával, de hamarosan még egy személy csatlakozik hozzánk. A hasalás nagy művészei. A hangra nem figyelek eleinte, mert teszi a dolgát, az egyik ujjamat elkapja, és rátesz egy mérőműszert, de utána jóformán egy pillanatra elvakítanak. Jesszusom, de utálom ezt, de hozzátartozik a munkájukhoz. Könnyes tekintettel próbálom visszanyerni a látásomat is, hogy aztán, ha tényleg kikerülök ebből a káoszból, akkor hozzá tudjak szokni a kinti káoszhoz. A megállapításokra bólogatok egyet, de a számat nem nyitom ki, megfogadom a két segítőm tanácsát, egészen addig, amíg fel nem nyílnak a szemhéjaim, és meg nem látom a dokit…vagyis Nyssát. Nem hiszem el, nem fészkelődöm, de bennem hamarabb tudatosul a felismerés, mint benne. A kezemre írja a diagnózist, de én nem tudom levenni róla a szememet, és hoppá előjön egy emlékkép dr. Morgan irodájában ülök, és Joel kijelentése. „Több nőhöz is közöm lehetett a környezetedben…” Miért kell nekem éppen ezeket megjegyeznem? Ó, hogy eddig erre miért nem gondoltam?! Két verzió lehetséges…nagyon régóta ismerik egymást, még az egyetemről, vagy előbb, vagy…lefeküdtek. Bingó. Ha innen kijutok, akkor ezt tisztázni kellene, de végül Nyssa is rájön, hogy ki vagyok, és a kérdés egy perc erejéig egymásba olvasztja a pillantásunkat. Visszabújik az orvos bőrébe, én meg a magam módján „válaszolgatok neki”. Nem fáj a lábam, de a kezem, a vállam, és az arcom rettentően. Bólintok, hogy biztos legyen benne, aztán a morfiumra megrázom a fejemet. Ez a nő menti meg jelenleg az életem, nem lehetek féltékeny kis fruska, nem rohanhatok minden nő után, hogy köze volt-e hozzá…ajaj, a fájdalomcsillapítót meg is kapom, és rám borul az édes köd, de azért érzékelem, amit velem tesznek. A hordágyat betolják, és ha már rajtam a nyakmerevítő, akkor megemelnek. Nem panaszkodom, az egyik fogam már úgyis itt hagytam….ejhaj lehet a Jézuska helyett a fogtündér jön el hozzám ma este? Hirtelen minden elviselhetőbb, és egyre közelebb kerülök…mihez is? Kitolnak a törmelékek alól, de a hirtelen fényözönre nem vagyok felkészülve. Milyen jó lenne most aludni, de csak üvegesen bámulok a nagy semmibe, mintha valami szuper dologra várnék….
Vissza az elejére Go down
Dwayne A. Harper
avatar
Igazság- és hadügy

Admin : Admin
Kor : 32
Avataron : Chris Wood

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 8:23 pm
 



 

- Oké, egy jó hírünk már van. – ..ami lényegesen több, mint a semmi. Főleg most.Feltéve, hogy jól vettem ki a hangfoszlányokból mit mondott. Őszintén kis esélyét látom rá, hogy van olyan tagunk, ami ne nyelt volna be valamilyen ütődést, horzsolást vagy karcolást vagy rosszabbat – nem, nem érzem lenne ilyen a magam részéről.. A jelentős részét le is szarom, sokkal jobban zavar, hogy a belém álló vas mozgás- és cselekvésképtelenné tesz. Jobban, mint amennyit orvos szemmel, meg józanabb fejjel hagyni lehetne. Képtelen vagyok megállni, hogy próbáljam meg egy kicsit is kitapasztalni meddig fúródott a szerkezeti elem – ami, ha még rozsdás is, hát szinte kurvára mindegynek tippelem.. –, mire egyből kapom a letorkollást. Makacsul, összeszorított fogakkal szusszanok, mert a belém hasító fájdalom csak igazolja Joël-t. Oké, csak fekszem..
- Jah. – nagy lelkesedéssel fogadom el az ítéletet, a hangulatomon az sem igazán javít, hogy végre kidugul a jobb fülem és ha valaki belekezdene, hogy az apró örömöket is értékelni kellene bizonyosan erőt vennék magamon leerőszakolni a torkán ezt a rohadt kart.. A fejemhez nyúlok a szabad kezemmel és kitapogatom a koponyám hátsó felét nem-e vertem be olyannyira, hogy amonnan is vérezzek, mert azt érzem, hogy már nem csak a bal arcfelem ragacsos a melegtől.
- Oké. Oké. Megyőztél. – nem nyúzom tovább, a témát se, igyekszem inkább a légzésemre koncentrálni, elég nyilvánvalóan ez az egyetlen, aminek értelme is van a lehetőségeim mérten. Más hasznára lenni, többet tenni – kihúzva, fasza. A kiabáláshoz sincs tüdőm, meg túlzott erőt sem érzek hozzá bassza meg. Joël és más bent rekedtek üvöltéseit hallom, nem a legjobban, leginkább zajként, de egész jó képet fest az egész helyről anélkül, hogy érdemben körbe tudnék nézni. Nyújtózkodom valamennyire amerre sejtem ő címezi a szavait – meg másfelé is valami stabil után kutatva –, hiába érzem úgy én is, hogy kifolyik az agyam közben, mérföldekkel kellemes és szívesebben fókuszálok rá a törzsem, meg a gondolataim helyett..
Megköszörülöm a torkom.
- Jah, majdnem megismételtem én is. Viszont odébb. – a jobb kezemmel lövöm be az irányt. - Láttam valami támasznak elmenő holmit, a semminél valószínűleg.. Stabilabb. Mankónak, ha úgy érzed majd magad. – mert nem, annak kurvára semmi értelme nincs, hogy itt maradjon pásztorkodni. Ki sem kell mondanunk, tudjuk mindketten, hogy nem sokáig lesz itt biztonságos. Baszd meg, a gerincemben érzem az épület egyre gyengébb alapját változni.. Egyre feszültebben várakozok, szinte minden értelemben, mert az adrenalin mostanra már valahol kurvára máshol jár és nem igazán tartja vissza a fájdalomreceptorok jelzését. A befutó doki láttán a fajtájából egynek se örültem még pofavizit okán ennyire, mégha a nyakmerevítőt észrevéve ebből kicsit le is farag.., pedig egy másodpercre elönt a megkönnyebbülés – tovább nem, mert kurvára fáj, ha ellazítom magam. A feszengésem közepette viszont sikerül levágnom, hogy ezek ketten ismerik egymást.
- Üdv doki.. Auh. – a megakasztó fény hatására fájdalmasan csukom be a szemem elsőre, mondjuk úgy kurvára elszoktam tőle a sötétben.. Az utasításnak megfelelően, ha kezdetben kissé hunyorogva is, de követem a fénypontot és ellenérzéssel tekintek a kezébe kerülő gallérra, nem valami bizalomgerjesztő. Nem is érzem szükség lenne rá, így egy kicsit merevebben veszem az emelés elejét. Nem tehetek róla, baromira nem vonz a gondolat, hogy még a fejemet se tudjam mozgatni – még annyit se tudjak mozogni, mint eddig.
- Amit csak kell. – gondolkodás nélkül bólintok marha nagy jó kedvvel fogadom, hogy ezt csak gondolatban sikerül kivitelezni rá az ellenőrzésre és óhatatlanul rezdülök össze, húzódok el a vizsgálat részét képező matatásra a bemenet környékén. Apró fújtatással igyekszem moderálni magam, mind erre, mind az elhangzó kérdésre vonatkozóan. Nevezzük ki a tízest a halálnak..
- Öhm, tippre öt. – őszintén? Azt is szeretném érezni, hogy még élek, miután a morfint beadja.. Nagyon is szeretném és ezen kívül nem sok mindenem marad, ami erre emlékeztetne tehetetlenségemben. Kicseszett vicc, mire ösztönösen megingatnám a fejem egy erős ezt-nem-hiszem-el értékűen, csendben tűrve dr. Mallors közben járását, de a nyakmerevítő..
- Rendben, kösssz.. – nyújtom el az sz-t, ahogy megérzem a fordítást és az azt egyből követő fájdalom belém ékelődését. Élesebben, mint eddig. - A kurv.. – ráharapok a nyelvemre is, ahogy féket kötök rá. A vasrúd moccanása túl élésen vág belém és nem vennék rá mérget most csak a nyelvem miatt szaladt a vas íze a számba. A mutatásra is csak egy pillanattal később tudok reagálni, leginkább egy kérdő hümmentéssel a lassú feleszmélés miatt, de leesik a tantusz.
- Nem igazán.. Mármint. Nem, semmit. – a végét nyugodtabban mondom a morfin első körben érződő hatásának köszönhetően. Igen, lényegesen elviselhetőbb lett a helyzetem, a kötszer újbóli használatát és a vérnyomásmérést nem is követem, egyszerűen csak kiélvezem az enyhülést, pont. A karomra írt érték sem érdekel. Valószínűleg úgysem rózsás. Közli is, hogy nem az. Remek.
- Nem tervezek meghalni, szóval marad a másik opció; kitartok, nem gond. - ..mintha az olyan egyszerű lenne, kisujjból kirázható. - Köszönöm a mentést doki. – ejtem meg a köszönetnyilvánítást, mielőtt elfelejtem és benedvesítem a kiszáradt szám, hangosan nyelek. Nem kellemes, de muszáj. A szemem sarkából innentől Joël-t figyelem és küldöm a részvétem, amint előkerül egy újabb gallér a férfi táskájából. Őszintén hálás vagyok, de ez borzalmas, mint egy kibaszott nyakörv..
- Különben mi történt pontosan? Mit tudni? Nem igazán volt lehetőségünk körbe nézni.. – nagyobb lélegzetvételhez jutva érdeklődök az orvosnál, amikor van lehetőségem a kezelés után, a tasak szóba jövetelénél közbevetni a kérdésemet annak reményében hátha több információja van nekünk, ami kimerül egy cseszett bumm-ban..



I DON’T LIKE TO DO WHAT PEOPLE EXPECT. WHY SHOULD
I LIVE UP TO THEIR EXPECTATIONS INSTEAD OF MY OWN?

Vissza az elejére Go down
Caterin Miller
avatar
Felső tízezer

Kor : 29
Avataron : Emily vanCamp

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 10:38 pm
 



 

MARION :: BRADLEY :: 2. EMELET

Tenyereimbe temetném arcomat, hallva a férfi hangját, melyet határozottan nem abbéli öröme szül, hogy Marion a sebét taperolja. Szégyellem is magam meg nem is azért, mert tulajdonképpen én javasoltam azt, hogy a húgom tömje el valamivel a seb környékét. Még most sem tudom, hogy jó ötlet volt-e tekintve azt, hogy nem vagyok orvos, de jobbat kérem nem tudtam kitalálni. És mindenki azzal él, amije van, kérem.
Az esés nem mondom, hogy jól esik - hah, de szép szójáték is volna ez, ha ugyan kimondanám -, de messze nem olyan nagy a kellemetlenság-faktora, mint a bennem éledő rémületnek, ami cselekvésre ösztökél. Amilyen gyorsan csak tudok, úgy sietek Bradley és Marion segítségére, bár egyikük valószínűleg nem így fogja értelmezni mindezt és őszintén még csak hibáztatni sem tudom érte.
- Ne most játssz makacs öszvért, húgi! Iszkiri, amíg még van hová menekülni. - a kurva életbe és mindenféle hasonló szólam lemarad a végéről, de csak azért, mert lefoglalja az agyamat az, hogy miképpen tudnám anélkül megmenteni Bradleyt a lezuhanástól, hogy megölném. De könyörgöm! Nem azt kértem, hogy szaladjon Kínáig - és miért jut épp most (megint) eszembe a volt férjem, s az, hogy vajon mit csinálhat na meg az, hogy mennyire berágtam rá, amiért ma nem akart plázázni velünk, most viszont mennyire örülök annak, hogy tényleg nem tette meg -, mindössze annyi volt a tiszteletteljes kérésem, hogy vonuljon biztonságba! Ehh.. Millerek. Nyilvánvaló a hasonlóság közöttünk, már ami a makacsságunkat - is - illeti.
- Engedi el a búbánat! Tudom, hogy nem ez a legkellemesebb, de nem foglak hagyni megdögleni! Akármennyire is úgy tűnik, hogy épp ki akarlak nyírni. Én igyekszem, oké? Próbálkozom. Majd beperelhetsz, ha akarsz, amint ezt túléltük, de most ne kapálózz, hanem működj már együtt velem, a jó isten szerelmére!
Tényleg nem rángatom át minden szaron, nagyon óvatos vagyok, már amennyire a helyzettől telik, s közben - nem, mintha az előzőre annyira hallgatott volna - újabb kéréssel kínálom meg Mariont.
- Nem látsz valami stabil, sík felületet, amire ráfektethetnénk? Olyat, amiről nem lóg le mindenfelé.. hevenyészett hordágy?
Naivitás azt gondolni, hogy volna valami, de ha már a Titanicban is úszott egy kóbor szekrényajtó a vizen, amire felmászva Rose túlélhette, akkor könyörgöm, hátha itt is van valami. Ha nem a restét ráncigálnánk, többre mennénk a dologgal. Bár a legjobb az lenne, ha semerre se kéne innen szerencsétlenkedjünk, de az előző történések azt bizonyították számomra, hogy naivitás ez a kívánalom.
- Hol a picsában van már valaki, aki jobban ért ehhez nálam?! - a végére az én torkomból is felszakad a kétségbeesés, s addig jó, amíg csak káromkodásra sarkall, s nem arra, hogy leblokkoljon az izomrendszerem.


Vissza az elejére Go down
Nyssa Kaianae-Plyseckaja
avatar
Egészségügy

Kor : 33
Avataron : Eva Green

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Hétf. Jan. 02, 2017 11:10 pm
 



 

I. emelet - Jackie & Chloe

Szerencsém van a kávézó romjaival. Jackienek és a társának volt ideje átnézni és megállapítani, hogy az egyetlen még élő sebesült hol van, sőt, utat is alakítottak ki, így egy kisebb szerencsétlenkedés után a sisakkal, igenis számít az az extra tíz centi, ha szűk helyen próbál előre látni és átjutni az ember; sikeresen el is érem őket egy gyors kontrollra. Ami ez esetben tényleg gyors lesz, mert amíg nem jut ki, nem vagyok annyira mozgékony, hogy sikerüljön mindent felmérni. Jackie csak azért tudott vele egy irányba fordulni, mert nálam kisebb és nem voltam még itt, de én tuti, hogy hátrálva fogok kikúszni és most is abból áll a mozgásom, hogy a test mellett csúszok fel és le a porban. Legalább nem vérben, bár az az első szint után már nem számítana. A cuccnak a nap végén mindenképp a kukában lesz a helye...
A hordágyat elég hamar meghozzák, de még összehajtott állapotban is igencsak be kell húznom minden nem létező testrészemet, hogy elférjen mellettem és ki tudjuk nyitni Chloehoz a lehető legközelebb. Utána pedig jön a mozgatás, ami nem a legkönnyebb, de talán a beadott morfium segít annyit, hogy túlélje komolyabb fájdalom nélkül. A gerince eddig nem sérült meg a látottak alapján, de azért nagyon óvatosak vagyunk és kell idő a beszíjazáshoz is. Utána jöhet a kifelé kúszás, ami nem a legkönnyebb móka, de viszonylag gyorsan és minimális elakadással abszolválom. Amint kinn vagyok ugrok is fel és el az útból, hogy követhessenek ők is. Itt több a fény és nagyobb a hely, így szinte meg sem várom a kiérkezését, már keresem a csomagban a steril kötszereket és a nyomókötést.
- Chloe, a morfium már hat, szóval pihenj. Rakok kötést rád, de kérlek, próbálj minél kevesebbet mozogni, amíg a kórházban meg nem néznek - figyelmeztetem, miközben neki állok alaposan körbepárnázni azt a fémet a kulcscsontjában. Kell pár csomag géz, de a végére a ragasztással olyan stabil lesz, hogy amíg nem ejtik le, megmarad. Ha mégis megtörténik, akkor viszont egyből megy a piros kategóriába és a legközelebbi műtőbe, amit nem felejtek el közölni a szállítókkal is. Közben pedig újabb jelzéseket kap a kezére a felhasznált morfium mennyiségről és egy steril ragasztást az arcára is. - Van egy vágás az arcodon is, majd ki kell tisztítani, de heg nélkül össze tudják varrni. És ezzel megvagyunk, visznek ki és a kórházba ezek a kedves tűzoltók - teszem hozzá, miközben körülnézek. Kicsit nagy volt eddig a tömeg, de mivel a diagnózisom megszületett, az eredeti két keresőn kívül a többiek kezdenek szétszéledni és további túlélők után járni. Remélem meg is találnak minél többet.
- Jackie, te nem voltál itt a robbanáskor? Neked és a társadnak nem eshetett baja? - mert pocsék doki lennék, ha az egyenruha elterelné a figyelmemet és nem venném észre, hogy még valakinek kell vizsgálat. Azokat a tűzoltókat, akik velünk együtt jöttek be, már megjegyeztem, de ő tuti nem volt köztük és mivel fenn találtak túlélőket, nagy eséllyel korábban értek be. Vagy már eleve itt voltak ezzel a sebességgel. - Ha lehet, Chloe-t ne szedjétek ki a hordágyból, most elég stabil és kába ahhoz, hogy kivárhassa, amíg felszabadul egy mentő - ami akár egy óra is lehet, tekintve, milyen létszámban kerülnek elő súlyosabb sérültek is. Eddig csak nekem volt négy vörösöm és a rezidensek is a maguk útját járják. Valamint a többi csapat is. Összességében a város minden mentője itt jár fel és le, szóval ha jól alakul, akkor azért hamar benn lesz...

//nem a legjobb beavatkozásom, de köszöntem lányok, a többi már csak a mesélőn áll
Vissza az elejére Go down
Jules Étienne Roux
avatar
Új regisztrált

Kor : 41
Avataron : Nick Wechsler

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Kedd Jan. 03, 2017 1:08 pm
 



 

To Sigmund – Első emelet


Aggódom Sigért, ahogy muszáj közlekednie, de tudom, fordított esetben magam is tennék rá, orvosként az életek mentése az első. Akkor is rossz így látni. Hallotta, tehát jön. Addig is figyelem a pulzusát, az arcát, szemeit a gyereknek, és szavakkal próbálom nyugtatni, s hogy ne mozogjon. Iszonyúan fájhat neki.
Ahogy vizsgálja, figyelem, teret adva neki.
- Rendben – egy orvos szava mindig előrébb való az enyémnél, talán éppen ezért mondom gyorsan és határozottan. Sigben pedig különösen bízok, s a szavaiban.
- Biztonságos helyet kéne keresni, az épület nem fogja sokáig bírni. Boltok mögött hátha van egy folyosó, fal mögé húzódni, míg jönnek értünk. Itt nem vagyunk biztonságban. Nincs más lehetőség – nézek a gyerekre, közben, ahogy tudom, bekötöm a nyaki sebet, levegőt is tudjon venni.
- Nagyon jól csinálod. Most alád teszem a karom, s felemellek picit, míg hátrébb megyünk, jó? – beszélek hozzá. A kabáton akartam végigcsúsztatni, de a padló tele van törmelékkel. Van, amit el sem lehet mozdítani, elhurcolni az útból pedig időbe kerülne.
- Minden oké, Sig? – kapom a tekintetem hozzá, hiába a kosz és a por, ahhoz van szemem, hogy éppen nagyon nem oké nála sem a dolog. – Jó lenne, ha nem mozognál – mondom ezt én, ezért a félig lehorzsolt, véres arcomon keresztül villantok felé egy vigyort.
Vízszintesben lehet csak vinni a gyereket, biztonságos hely után nézek.
- Elméletileg minden boltban van egy elsősegélynyújtó láda, falon vagy a valahol hátul, a személyzeti résznél, raktárban. Ha meg nincs, akkor az egyik emeleten kell lennie. Ha az sincs... a parfüm jó? – gondolkodom hangosan, amit eddig tapasztaltam.
- De addig is, megyünk, rendben? Menni fog! – nagyon remélem.
A karom egyik sem a legjobb állapotban, a jobb bokámat tartja ugyan a kötés, de az kevés.
- Ha tudsz majd valamennyire, ölelj át, rendben?
Karomat végigcsúsztatom a gerince alatt, s a tarkóját a tenyerembe helyezve, bal lábra állok, majd elveszem a mankót, ha Sig odaadja. Egy irány felé veszem magam, ahol tudunk is közlekedni. Még sosem akartam senkit sem ennyire, hogy ne essen ki a karomból, vagy én el. A zúgás, szédülés és fájdalom újfent köszönt.
Vissza az elejére Go down
Joël Émeric Roux
avatar
Egészségügy

Admin : Admin
Kor : 37
Avataron : Gaspard Ulliel

TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
Kedd Jan. 03, 2017 1:13 pm
 



 

I. EMELET – RON (& TRISTAN)

- Kösz a tippet, megpróbálkozom majd vele. – Igaz, ami igaz, közel sem azért, hogy elhúzzam a belem, mert nyilván nem hagyom itt Ront, egy ismeretlent sem hagynék a sorsára, nemhogy őt, szóval inkább azért lenne rá szükségem, hogy valami értelmeset tudjak kezdeni magammal, ha már az orvostudomány egy tudora volnék, vagy mi a pöcsöm. Rohadtul nem tolerálom, hogy ennyire semmire sem vagyok képes.
- Öregem, majdnem soha nem örültem még neked ennyire. – Alapvetően bírom, és sosem zavar, ha a környéken van, de azért tény, hogy ez a szitu kiemelt helyre került ilyen tekintetben, miként a lányai születése, bár azért annál jobban nyilván nem örülök semminek vele kapcsolatban. - Látok, jah, próbálok nem nagyon ugrálni, hogy így is maradjon, bár ez a pöcsvakarás nagyon nem műfajom. – Az esetek tetemes százalékában nem így beszélek, de a feszültség általában trágár formában távozik belőlem, így van ez most is.
- A szemem szerintem a legdurvább, egyébként elájultam és később hánytam, mikor megpróbáltam felállni. Kótyagos a fejem, szerintem agyrázkódás, de tippre nem olyan vészes. – Nyilván nem mondhatom neki,hogy ő a doki, mondjam meg ő, mi bajom, lévén tökéletesen tudatában vagyok a dolognak, ennélfogva iszonyat nagy mák, hogy annyira komoly bajom azért nincs, lévén szar lenne a halálom biztos tudatában vergődni valahol. - Az jobban zavar, hogy nem tudok segíteni. – Ismer már jó ideje, ezáltal a szakmám iránti végtelen alázatosságot is, ezért élek, és most egyszerűen nem tudom a dolgom tenni. Utána nyugisan figyelem, hogyan haladnak a dolgok Ronnal, még szép, hogy ő az első, én alig nézek ki szarul a pár karcolásommal. Azért lassan már annyit sikerül összehoznom, hogy felülölök, és közelebb verekszem magam, hogyha Tristannek a keze alá kell dolgozni, legalább a cuccokat tudjam adogatni. Biztos, hogy nem csak nekünk van szükségünk segítségre.
Ron egy kicseszett terminátor, komolyan. Én telibe hánytam a környéket egy kis fejfájástól, neki meg pusztán ötös erősségű az átszúrt felsőteste. Esélyes, hogy puhányabb vagyok, mint amilyennek hiszem magam. Sebaj, legalább tőlem senki sem kérdez ilyesmit, és nem kell cikiben maradnom. Azért hallom, meg látom is, milyen fejet vág a mozgatásra, még az én képem is belerándul. Az is tuti, hogy pár hétig a kórházi ágyat fogja nyomni, valahogy nem tudom elképzelni, hogy jól fogja viselni. Nekem sem szokásom, pedig azért valamivel lazább fazon vagyok.
- Ne pazarold rám, másnak holt biztos, hogy jobban kell, majd kifekszem a kórházban. – Nem tört el semmim, a szemem környéki szilánkok kellemetlen érzéssel ajándékoznak meg ugyan, de elviselhető kategória bőven. Addig kihúzom, amíg be nem érünk a kórházba.
- Naná. – Ettől legalább egy lepkefingnyival hasznosabbnak érzem magam, fogasnak még jó vagyok. Egyébként jóval egyszerűbb, mint keresni valami szart, amire fel lehet aggatni.
- Parancsolj, szolgáld ki magad, némi üvegszilánkkal szolgálhatok. – Mivel látok a szememmel, én igazság szerint nem aggódom, bízom benne, hogy valóban nem lesz vele probléma, ha már eddig nem volt. - Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem valahogy nem tudatos ez a szemmozgatás téma, de megpróbálom. – Halál biztos, hogy eddig is mozgattam nézelődés közben, lévén egy ideig felkelni, vagy a fejemet mozgatni képtelen voltam, annyira forgott a világ. - Rendben. – Nem lövöm el a fene jó kalóz leszek poént, valahogy nem akarom túlzásba vinni a humorizálást, bár szentül hiszem, hogy egy idő után csak az marad. - Jobbnak érzem, igen. – Legalábbis az ülés már megy, és mintha olyan hevesen nem támadna állandóan a hányinger. - Ha ez téged megnyugtat… szerintem halál fölösleges. – Lejjebb nincsen bajom, néhány karcolás, de az kinek nincs. Mindenesetre nem fogok tiltakozni, Tristan csak a munkáját végzi, esélyesen én is adnék inkább boldog-boldogtalanra.
- Nyugi van, elleszünk itt Ronnal, majd barkóbázunk, vagy szóláncozunk. – Oké, ez sem volt az év poénja, esélyesen arról már úgyis lecsúsztam, de van valami, amit még meg kell kérdeznem, mielőtt Tristan mások segítségére sietne. - Figyelj, öreg… Chloeról nem tudsz valamit? Tíz perc múlva találkoztunk volna, mikor robbant a bomba, valahol itt kell lennie… – Csak azt remélem, hogy nem volt közelebb sokkal a robbanáshoz, mert, nos, nem, azzal még gondolatban sem számolnék, hogy esetleg meghalhatott, csak egy sóhajjal adózom saját borús képzelgéseimnek. - Tartom, persze. – Nem bólogatok, igyekszem kímélni a fejemet, de az még megy, hogy egy satnya kis sóoldatos tasakot tartsak.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content


TémanyitásTárgy: Re: Belvárosi Pláza
 



 

Vissza az elejére Go down
Belvárosi Pláza
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
3 / 7 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3, 4, 5, 6, 7  Next
Similar topics
-
» Landon & Jadie - Galéria a belvárosban
» Menedék - Fővárosi Állatmenhely

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
-
Ugrás: